お化け屋敷 Obakeyashi

Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek.
Azok a fránya megérzések… És, hogy sosem találnak mellé!
- Hát akkor mégsincs szerencsém tévedni… Most sem. - mondom, ahogy leülök a fa tövébe.
Jóságos kappacsőr… Én meg nem egészen pár órája próbáltam felelősségre vonni ezeket a… mégha nem is tudtam miért…
- Hahaha… - nevetek fel kissé sötéten, a helyet bámulva ahol a füstpamacs szétfoszlott - Akkor kész szerencse lesz hogyha nem velünk locsolnak holnap reggel? A csodás műsorom után… Hehehe…
Lehet mégis sikerült becsípnem? Vagy csak a józan eszem szeretné a tudtomra adni, hogy még pár ilyen nap és véglegesen kiköltözik a fejemből…
Annyira abszurd ez az egész. Nem szabadna ennyi kellemetlen furcsaságnak történnie egyetlen nap alatt. Hacsak el nem átkozták az embert persze, de arról azért valószínűleg tudnék. Habár…
Ugyan nem éreztem semmit felőle, de az a szamurájfiú… Én sem ismerek azért mindent, amit lehet. Egy átok pedig akár a szerencsétlenkedést is magyarázhatná. A jelenlegi helyzetben pedig akkor azért vagyok mert ő bevonzotta.
Ha még megleszünk holnap reggelre egyben muszáj leszek kicsit átvizsgálni.

Te szorulsz majd pátyolgatásra ha egyszer úgy képen doblak valamivel hogy lenyeled a pipádat te…
Viszont abban igaza van, hogy - legalább is az új információk fényében - elég rémes egy környezet ez. Bár… kellemetlenebb helyeken is képesek az emberek megélni, de az már más téma.
Ahogy a szellem elhalványul felvonom a szemöldökömet, de elég csak körülnéznem és meg is látom az okát. A kifakult banditavezér dülöngél felénk az udvaron, majd megáll felnéz a fára és - kellemetlenségemre - meglepően tiszta hangon megállapítja, hogy ez a fa bizony jelentősen kevésbé halott mint volt. Remek…
- Ha azt mondom, hogy jól emlékszel és nem virágzik csak részeg vagy nem fogod elhinni, ugye? Csak mert akkor nem próbállak meggyőzni. - mondom beletörődő hangon.

Oh hogy az a…
A borra inkább finoman nemet intek.
- Egy pillanatig sem gondoltam hogy így lenne. - válaszolom a megjegyzésére. - Csupán már így jobban elengedtem magamat mint azt szoktam.
És valamiért azt érzem nem véletlenül lettünk kettesben. Akkor sem, ha valóban minden jól megy és nem leszek a kert részévé ma este…
- Tényleg… nem rossz. Bár nekem kicsit édes. Nem vagyok oda a virágokért… - próbálok nem a férfi feje felett lapuló szellemre gondolni.
Mégis minek kellett feléleszteni azt szerencsétlen fát?! Értem én, hogy nagyon életpártiak vagyunk, de ez semmilyen szinten nem volt átgondolt dolog! Indokolatlan, ráadásul feltűnő is. Komolyan el kell majd beszélgetünk erről IS.
De persze most előbb rám hárul, hogy megmagyarázzam a házigazdának…
- Nagyot fogok tévedni, ha azt feltételezem azért tudni akarod mitől hajtott ki?

Nabazdmeg…
Más sem hiányzott.
Erre mégis mint kéne mondanom? Az biztos, hogy nem lobogtatom meg csak úgy a szellemet az orra előtt. Különben is nyilvánvalóan okkal rejtőzött el. Milyen, milyen. milyen…
- Egy… aránylag goromba. Amelyik szereti sértegetni a mesterét. - válaszolom végül. Tudom, hogy a bandita nem egészen erre gondolt, de hát… legközelebb majd pontosabban kérdez.

A hosszú, fárasztó, és legfőképpen, rémületben gazdag nap után Kenshin rendkívül fáradtnak érzi magát, így boldogan tér végre aludni… vagyis térne, ha nem hallaná meg azonnal dulakodás hangját kintről. A kardjáért nyúl, de hirtelen valami felmászik a hátán.

- VÁÁ EGY SZÖRNYETEG! – sikítja, majd a futonon átesve kirohan az ajtón.

Őrült…
Ez fickó tagadhatatlanul őrült.
Egyébként már miért akarnám bemutatni? Az hogy vendégül lát minket nem jelenti azt, hogy minden egyes kártyámat fel fogom mutatni, egy szellem nem egy fegyver amit beutatsz aztán kint hagyod az előszobában, ami itt amúgy sem elvárt, aztán meg… Taki magától és nem hiszem, hogy véletlenül rejtőzött el.
Határozottan le kéne lépnem…
Hamarosan Kenshin visítása tölti be a levegőt.
Először majdnem elrohanok a hang irányába, ám a faágaközt ülő szellem, majd a házigazda jóval kellemetlenebb reakciója láttán, valamint az hogy a hang azért mégis csak, és egyedül, ahhoz a fiúhoz tartozott, aki az eddigi tapasztalataim alapján egy szerencsétlenebb kinézetű bokor árnyékától is halálra tudott rémülni, kicsit lazítok a tartásomon.
Ha tényleg lenne itt bármi amit szörnynek lehetett nevezni, és ezzel együtt nem emberi lény is, akkor én, vagy a szellem bizonyosan éreztük volna már, vagy ha nem most, hogy “előbújt” éreznénk. Érzem, ahogy házigazda hirtelen jött jókedvét látva, fintos ül ki az arcomra.
- Azt hiszem… jobb lenne megnéznünk nekünk is azt a “szörnyet” - mondom felpillantva a szellemre és a szememmel a ház irányába intve. - Igazán… kellemes beszélgetés volt.
Azzal, nem túlságosan, de kicsit mégis sietve, elindulok vissza az udvarház irányába.
Nem mintha valószínű lenne hogy a sok marcona bandita akár megrezzenne ha tényleg nincs semmi a házban, de kétlem, hogy oda lennének egy sikongató fiúért. Meg persze lehet van akinek pont a szellemek és szörnyek a gyenge pontjai és ugyanennyire betojjon a gondolatuktól is, kevesebbel is ki lehet kergetni a világból felnőtt férfiakat is.

A kitsune tizedik farkáért is gondoltam hogy tényleg lehet valami…?
A jelenetet látva érzem, hogy az agyamban átkapcsol valami, a lábam kicsúszik alólam, a következő pillanatban már a padlón csücsülök és vihogok mint egy hülye.
Édes istenek hol hagytam a méltóságomat?
De… az egész jelenet olyan… Olyan szürreális az egész.
Mikor az edény csattan a férfi fején már ismét talpon vagyok és jobbára összeszedtem magamat, bár a csattanás pillanatában eleresztek még egy halk, röffenés szerű hangot.
Lehet kezdem érteni a egyes szellemek azon álláspontját miszerint az összes ember ostoba…