ルナと白蛇 Runa to shirohebi (Runa és a fehér kígyó)

A róka válaszára először összeszorította a fogát.
- Persze, szellem vagyok, akinek nem számítanak az emberek, míg győzködsz, aztán hirtelen alávaló ember, mikor meg akarsz ölni. De jó, hogy már ez sem lep meg... - sziszegi fájdalmasan. Valóban így van, mindig így van. Emberek között szellem, szellemek között ember, mindenki szemében valami korcs, aminek nem kéne léteznie. A szellem dühe lassan beszivárog az elméjébe, hirtelen már olyan, mintha nem is a saját érzései lennének, hanem csak az a sötétség, és vágy a pusztításra, ami elönti a teljes tudatát. Nem érdekli semmi, szinte nem lát semmit, még abban sem biztos, hogy fog harcolni az életéért, vagy hagyja, hogy elnyelje az energia, és a róka végleg elintézze...
Aztán jön a tisztító varázslat. A pillanatnyi megkönnyebbülés, a sötétség távozása. Erről is Akira jut eszébe... tényleg annyira kevés mágiát tudott neki tanítani, de erre még emlékezett, fel is ismerte volna bárhol. Ahogy azonban kitisztul az elméje, meglátja a rést a szellem érzelmein. Tudja, hogy nincs sok esélye és ideje, ezért kinyúl felé, és megpróbálja előásni az érzéseit. A gyász és a fájdalom még könnyen jön, őszinte és felületes - nem is akarja rejteni őket. De mélyebben...
- Tényleg ennyire gyűlölsz mindenkit? - kérdezi. - Akkor miért haragszol a kígyóra? Miért sajnálod azt, akinek az arcát Runa viseli? Miért jöttél nekem pont Akirával, aki egy jó ember volt? Miért pont ezeket ragadtad meg, ha ennyire nincs benned semmi, csak gyűlölet? Miért dühít az én gyűlöletem is? Ennek semmi értelme. Te nem ezt akarod. Valójában nem.

Arashinak jóformán arra sincs ideje, hogy rendesen átgondolja, mi történik, vagy mit tesz. Igazából csak hagyja, hogy a képessége menjen, amerre menni akar, olyan erővel, ahogy csak képes rá... korábban próbálta visszafogni, fókuszálni, most magába szív mindent, amit a rókából képes megszerezni. A dühöt, az őrjöngő, gyilkos haragot, és akármit talál mögötte.
Nem sokáig képes megőrizni a nyugalmat, mert a rókaszellem maga is elveszíti minden önuralmát és nekiront. Runa még mindig nincs sehol, csak a fehér kígyóból érzékel valamennyit. Ha így folytatom, tényleg megdöglök a kis csúszómászó miatt... Kezek kulcsolódnak a torkára, biztos benne, hogy kész, vége, a róka ki fogja szorítani belőle az életet, és elroppantja a légcsövét.
Aztán változik a kép... Arashi már azelőtt sejti, mi történhet, hogy a róka megszólítaná a szellemet. A drága istennőjét, Inarit látja. Akit állítása szerint elárultak az emberek. A név maga nem volt idegen a fiú számára, Akira is mesélt róla a tanulmányai során. Az aratás és a gabona istennőjének tartották, akit jóindulatú kitsunék kísértek az útján. Kedves léleknek, aki tavasszal lejött a hegyekből, hogy meggyógyítsa a földet, és segítse az embereket...
De a róka állítja, hogy elárulták.
Természetesen Arashi abban is biztos volt, hogy nem a rókaistennő maga jelent meg hirtelen, hogy megmentse a szenvedéstől... sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy a fehér kígyó hatolt át az illúzión, és kezdte megpiszkálni a róka elméjét... vele együtt pedig Arashiét is, aki még mindig mindent érzett. A biztonság kedvéért azért megpróbálja megérinteni a rókaistennő elméjét is, hogy megerősítést nyerjen, nem egy valódi személy, de ha már biztos benne, elgondolkodik.
Ha ez nem a valódi Inari, talán ő is befolyásolhatja kicsit. Megpróbál hatni az illúzióra, az érzésein, a gondolatain keresztül. Mintegy rávenni az istennő alakját, hogy lehajoljon a rókaszellemhez és megérintse az arcát, aztán feltegyen egy egyszerű kérdést.
- Mit művelsz, kedvesem?