Novourbash

Bár kicsit sajnálom, hogy nem kérdezhetek, de nem kell sokat várnom, hogy megértsem. Megérkeznek elfogóim. Nem boldogok a szökésem miatt.
Evvan. Bleeee! öltöm rájuk gondolatban a nyelvem. Bár az elején akartam csillapítani a fájdalmam, ám az események s a testemben felhalmozódó adrenalin elfeledtették velem a dolgot egyelőre. A mögöttem áramló energia érzékelésekor befeszülök, ám nem ellenem irányul. Gyorsan elfordulok a látvány felől. Nem tudom befogadni. Nem bírom a fájdalmas sikolyaikat. Nagyon nagy akaraterő kell ahhoz, hogy ne rohanjak oda segíteni rajtuk.
Nem, Nuala! Ők rossz emberek! Nem szabad! Emlékezz, ők mit tettek veled! Nem foghatnak el megint. A népedet kell megmentened! Nem teheted ezt velük!
Észre sem veszem, hogy könnycseppek gurulnak le az arcomon. Nem bírom más emberek szenvedését, bármennyire is gonoszak. Olyan hallgatnom őket, mintha jeges kést forgatnának a szívemben. De ki kell bírnom. Muszáj...
A népemért... Nagyon sajnálom...
A gondolataimon és a keserves sikolyokon keresztül is meghallom a lány suttogását. Bizonytalanul bólintok, majd utána indulok. Az adrenalin mozgatja a testem, bár érzek fájdalmat, ám teljesen nem tudatosul, így képes vagyok mozogni. A segítségével pedig egészen gyorsan haladunk.
A lépcsőknél azonban újabb őrökbe botlunk. A levegőm beszorul.
Én képtelen vagyok a harcra... akarnám mondani, ám egy hang sem jön ki a torkomon, csak elkerekedett szemekkel várom a sorsunkat.
Vajon le tudom foglalni őket, hogy elmenekülhessen...? gondolom magam, ám...
Nincs rá szükség. Először úgy fest, mintha nem vennének észre, ám ahogy a parancsnok elkezd beszélni, kiderül, hogy nem erről van szó.
Barátok...
Kiengedem a benntartott levegőt. Hálásan biccentek feléjük, bár nem tudom mennyire látják...
- Köszönjük... - suttogom nekik a könnyeimmel küszködve.
Hát mégsem veszett ki minden jó a világból! Adannaya, igyekszem hozzád!
Haladunk tovább. A lépcső végén elvakít a napfény, így meg kell álljak egy kicsit, hogy eltakarjam a szemeim, s kicsit hozzászokjak a fényességhez.
A sötétség itt már nem fog megmenteni minket... megijedek. Kitágult pupillákkal a lány felé nézek. Kételkedek, nem tudok mozdulni. Éppen indulnék utána, mikor hirtelen eltűnik a szemeim elől.
Elárult volna? suhan át elsőként az agyamon. Ám halk levegő elakadást hallok a hátam mögül. Állapotom ellenére gyorsan megpördülök, pont el tudom kapni a lányt, ám mindketten a földön kötünk ki, mert nem bírom megtartani. Közben pont most kezd múlni az adrenalin hatása is, így a testembe nyilall a fájdalom is. De nem ez csal könnyeket a szemembe, hanem...
- Miért tetted...? - kérdezem sírva, ahogy eljut az agyamig, hogy helyettem kapta be a kést a mellkasába. Ám nincs időm arra, hogy összeomoljak.
Meg kell mentenem...
Bár hallom a nő hangját, de kizárom.
Beszéljen annak a ribanc, akit érdekel!
Igyekszem kontrollálni a légzésem, s a seb ellátására koncentrálni.
Sajnos a csillagok állása jelenleg nem kedvező számomra, így inkább a rúnákra hagyatkozom. A tőr kiálló pengéjével megvágom magam, majd gyorsan felírom a rúnákat, mellé elmormogok egy fájdalomcsillapító varázsigét. Koncentrálok, nagyon erősen.
Tudom, hogy el kellene rohannom, hogy a népemet mentsem. Lehet ezzel csak többet ártok, mint használok. Lehet, nem fogom tudni megmenteni. Lehet feleslegesen fogatom el magam. Lehet később ugyanígy meg fog miattam halni valaki. Lehet emiatt elbukom a "küldetésem". kétségek árasztanak el. Egyvalamit azonban tudok.
Nem hagyhatom itt! Megpróbált megmenteni! Ez a minimum, amivel meghálálhatom!
Megpróbálom megmenteni.
Meg akarom menteni!
Adannaya, csillagok, kérlek adjatok erőt nekem!
Csak a lányra, a sebére és a gyógyító mágiámra koncentrálok. Semmi másra. Azon nem gondolkodom, hogy utána mi lesz. Egyszerre csak egyet. Közben a rúnák már felizzanak a testén, s megkezdődik a folyamat. Segítségül hívok mindent, amit csak tudok. Igyekszem a csillagképekből is kis erőt meríteni, hogy gyorsabban menjen. Közben folyamatosan hullanak a könnyeim.
-Kérlek ne halj meg!- Nem realizálom, hogy ezt suttogva kimondom, miután végeztem a varázsigével.

Szerencsére a mágiám nem hagy cserben, így a lány elkezd gyógyulni. Zihálok, hisz jelen állapotomban ilyen magas szintű gyógyítómágia használata, ráadásul ilyen gyorsasággal rengeteget kivesz belőlem. Alig bírok az eszméletembe kapaszkodni. A Nő szavait nem is értem, de hallom, hogy történik valami körülöttünk. De egyelőre a gyógyításon kívül más nem érdekel. Nem tudom teljesen meggyógyítani, nincs hozzá elég erőm. De életben marad. Megkönnyebbülve kifújom a benntartott levegőt. Segítek a lánynak felkúszni, és megszorítom finoman a karját, ahol tartom. Megrázom a fejem arra, amit mond.
- Nem hagylak magadra! - Még meg akarnám kérdezni a nevét, ám a nő közbeszól. Gyorsan körbe nézek, s realizálom, hogy óriási slamasztikába kerültünk...
Minimum négy-öt embert kellene hatástalanítanom ahhoz, hogy egyáltalán esélye legyen a menekülésre...
Tudom, hogy erre jelen állapotomban esélyem sincs, még ha akarnám se. Remegni kezdek. Félek.
Félek attól, amire készülök.
Félek attól, hogy mit tesznek velem majd ezért.
És amitől a legjobban félek... hogy nem sikerül majd elmenekülnie, s minden hiábavaló.
Igyekszem minél észrevétlenebbül megragadni a kést, ami nemrég még a megmentőm mellkasából állt ki. Egyre jobban remegek. Egyenesen undorodom magamtól, hogy ez a gondolat egyáltalán megfordult a fejemben, és hogy most készülök megvalósítani. De előtte...
- Van családotok? - nézek körbe a katonákon, mielőtt kihívó tekintettel ismét a nő szemeibe tekintek, egyelőre ismét teljesen ignorálom a kérdését.

Szaggatottá válik a légzésem.
El sem hiszem, hogy erre készülök...
Még magam is félek attól, amit tenni fogok. De nincs más választásom. Valószínűleg nem jutok ki innen élve. De muszáj megpróbálnom. Legalább kicsit elvontam a többiek figyelmét. Mocorgok kicsit, hogy a jobb lábamon támaszkodjak. Miközben még beszél a nő, megragadom a lányt, s átváltozom. Azaz csak félig-meddig sikerül. A jobb oldalam változik át, még a fejemnek is csak a fele sikeredik. Elég borzasztó látványt nyújthat. A jobb lábam segítségével erőteljesen kilövök, s a gonosz néni nyakára ugrok. Mintha csak vadásznék. Annyi a különbség, hogy rendesen sem sikerült átváltoznom, s hogy én nem élelemszerzés céljából készülök ölni. A nő nyakába harapok, természetesen az a cél, hogy halálos sebet kapjon, bár sejtem, hogy ez nem fog összejönni. A lányt pedig elhajítom a nő mellett, ahol már remélhetőleg nincsenek őrök. A sötétségben el fog tudni menekülni. Vagy majd a barátságosak segítenek kijutni neki. Amint felszabadul a kezem, azzal is rácsimpaszkodom a nőre, hogy ne tudjon egyszerűen lerázni magáról. A tőrt egyelőre a bal kezemben szorongatom, a pengéjénél fogva, hogy ne lássák. Még egy utolsó kétségbeesett próbálkozásra jó lehet...

Bár nem minden a terv szerint megy, de úgy fest mégis sikerrel járok. Bár a lányt nem sikerül messzire hajítanom gyengeségem miatt, legnagyobb szerencsémre az őröknek ő a legkisebb gondjuk. Már nem is tudok különbséget tenni az egyes individuálok ordításai közt, a legtöbb mozgás teljesen elmosódik a szemeim előtt, tekintve, hogy csak a lányra koncentrálok a maradék erőmmel. Még egyszer utoljára találkozik a tekintetünk, mielőtt elnyeli a sötétség.
Remélem sikerül elmenekülnöd...!
Kezdek szédülni. A körülöttem lévő mozgások, ordítozások mind kezdenek egy nagy halmazzá tömörülni, így azt sem veszem észre, hogy valaki épp azelőtt ugrik a karmaimba, hogy azok eltűnnének. Már-már átadnám magam az ájulásnak, mikor egy szúrás a bordáim közt észhez térít. A fájdalom miatt újra kiélesednek az érzékeim. Bár ezen felül a hatása elveszik a többi mellett. A fülemet sértik a hangos zajok. Vergődésre nincs erőm, csak annyira, hogy minden erőmet és eszméletemet összeszedve kapaszkodjak a nő vállába, ameddig csak lehet. Közben már a hajamnál és a torkomnál foga is rángatnak. De egyet tudok, hogy ameddig bírom, nem engedhetem el ezt a gonosz teremtést.
Majd újra felgyorsulnak az események. Fázni kezdek, pedig jó ideje csak a metsző forróságot éreztem sajgó testemben. Most azonban végig libabőrös leszek. Hogy a hidegtől, vagy a félelemtől... azt nem tudom. A csillár földet érésére csak összerezzenek. Igyekszem úgy mocorogni, hogy lássam a történések forrását, lehetőleg anélkül, hogy a bordáim között leledző kard ne okozzon nagyobb traumát az eddigieknél.
Bár kezdem úgy gondolni, hogy ideje lenne feladni a küzdelmet, s átandi magam a kellemes, csendes, megnyugtató halálnak.
Ám nem tudom. Küzdenem kell és küzdök is. Életben kell maradjak.
Legalább addig, míg népemet felszabadítom...

Őszintén szólva, már fogalmam sincs, hogy mi ad még erőt ahhoz, hogy a gonosz nőszemélyt még mindig fogva tartsam, s ellenálljak az engem tépázó karoknak. Már nem igazán tudok különbséget tenni valóság s képzelet közt, így a szelet, a halkan susogó beszédhangokat s a szárnycsapkodásokat sem tudom hová tenni.
Vajon már rég eszméletemet vesztettem? Nem tudom...
Végül tisztán és érthetően hallom, hogy valaki ezt suttogja nekem: Ereszd el! Nem ér annyit. Magam sem tudom milyen indíttatásból, de engedelmeskedem neki, s eleresztem. Így eltávolodunk egymástól a nővel, én pedig fenékre huppanok. Forog körülöttem a világ. Érdekes módon, azonban ahelyett, hogy elájulnék, kezdenek kiélesedni az érzékeim, így a fájdalmat is egyre erősebben érzem, s hangos zihálásba kezdek. Hangosan felnyögök, a testembe villámként lesújtó kegyetlen fájdalom miatt. Ahogy meglátom a nőt, egyből megszólalnak a vészharangok a fejemben, s bármennyire is fáj, bármennyire is tiltakozik ellene a szervezetem, nagy nyögések, zihálások közepette fokozatosan hátrálva csak-csak talpra vergődöm. Nem tudom, hogy az eddigi szenvedéseim, a félelmem, vagy az iszonytatóan hideg miatt remegek, de a térdeim kocsonya-szerű táncot lejtenek. Érzem, hogy valami nagyon könnyű teremtmény a vállamra száll. Egy lepke az. Szemeim elkerekednek, s a levegőm is bennakad a tüdőmben. Fogvatartóim felé fordulok, s körülöttük temérdek ilyen kis lepke röpköd, a katonák pedig minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy elzavarják őket. S ahol ezek a kis röpködő szárnyas csodák embert érnek, elröppenésük után vörös foltok jelennek meg az embereken. Nyelek egyet, már amennyire a torkomban dobogó szívem engedi. Lépek egy újabbat hátra, mire egy finom érintést érzek a vállamon. Azon nyomban megpördülök, de úgy, hogy menten bele is szédülök. Kicsit megtántorodom, majd nagyokat pislogok az előttem álló nőre. Nem tudom hogy, de bólintok egy aprót, s a sebemre tapasztott kézzel, minden lélegzetvételért komoly küzdelmet folytatva próbálom tartani vele a lépést.
Utána, minden olyan gyorsan történik, hogy szinte fel sem fogom. A gonosz nő a puskájával ránk céloz. Szólnék az esküvői ruhás nőnek, hogy térjen ki, vagy ellökném én magam, de túl lassú és erőtlen vagyok hozzá. A következő pillanatban a puska kikerül a képből, megjelenik egy karvaj, nekem pedig már fogalmam sincs, hogy hol vagyok, s hogy egyáltalán mit csinálok itt. Így hát jobb híján csak követem a nőt. Ahogy a hó ropog a talpam alatt, újult erővel jár át a hideg, így igyekszem a szabad kezemmel átkarolni magam, noha tudom ez a lepkefingnál is kevesebbet ér.
Mivel már nem tudom, hogy ez vajon álom-e, vagy valóság, így meg sem torpanok arra, hogy az ajtón kilépve nem a piac fogad, hanem egy erdő egy tisztással a közepén.
Orromat megtölti valami édes illat. Ha tudnék, mélyet szippantanék az üdítő levegőből.
A nő hirtelen megtorpan, s felém fordul, én pedig észre veszem a másik boszorkányt is. Csak értetlenül járatom a szemeim kettejük közt.
-Menj tovább. Az erdőn át kijutsz.- mondja nekem, s választ sem várva megfordul, s visszaindul.
- Várjon kérem! - szólok utána, s lépnék is, ám a saját lábamban megbotlok, s térdre esek. - A-a másik lány. Vele mi van? Ha ez nem álom, akkor ő még veszélyben van! - nézek rá könyörgőn. Hirtelen köhögni kezdek, így nem tudom folytatni, amit szeretnék még mondani neki.

A nő rád mosolyog.

-Vigyáz magadra! És találd meg őt! Ne legyen az áldozatunk hiábavaló.- Azután végleg megfordul és elindul vissza az ajtó felé. Ha megindulnál előre sem jutsz messzire a lábaid ellőt azonnal egy nyíl áll a földbe, amiből rögtön egy tüskés bokor bontakozik ki, hogy megállítson. Az erdőbe érve meglepően meleg van, a közepén pedig egy aprócska tisztáson megtalálod a boszorkányt aki megidézte. Körülötte rúnák vannak a hóba írva, a karja kilógó részéről már látod hogy gallyak és apró ágak nőnek ki belőle és a bőre is egészen elzöldült.

Az öreg nő nagy árat fizetett a varázslatért, az átváltozást már aligha lehet vissza fordítani. Még mielőtt elérnéd őt meghallod a sárkányokat is. Zoya hatalmas sárkánya megkísérli felégetni az erdőt, de egy másik grafitszürke fekete tekintetű óriás megállítja. A két sárkány egyre magasabbra emelkedik miközben fogakkal, karmokkal és sárkánytűzzel esnek egymásnak. A vérveszteség és a fájdalom mostanra éri el azt a szintet, hogy egyszerűen képtelen vagy tovább talpon maradni, először csillagokat kezdesz el látni, aztán az egész világ elsötétedik. A füledben doboló véren kívül a sárkányok üvöltése az utolsó dolog amit hallasz.

La Loba*
Kami : Nuala Keegan

Nem tudod mikor eszmélsz fel legközelebb még mindig a hideg hóban fekszel, de tisztán látod az eget nincsenek feletted a fák lombjai, arra kelsz hogy Ciara nyalogatja az arcodat, de még mielőtt rendesen ránézhetnél ismét elnyel a sötétség. Mikor legközelebb kinyitod a szemed újra látod az ágakat és azok mozognak, mintha valaki húzna téged a hóban, morgást hallasz de mire megláthatnád a farkast a sötétség ismét magával ránt.

Legközelebb már a kellemes melegre és a tűzön melegedő étel illatára ébredsz. A tűz mellet egy nő üldögél Ciara nyugodtan szundikál az ölében miközben egy altatót dúdol neki.

A lábánál egészen közel két másik farkas fekszik.

Ahogy kicsit magadhoz térsz pedig észreveszed a harmadikat is aki melletted fekszik és a testével melegít.



*La loba

A nő mosolyára rossz érzés fog el, de már alig van bennem erő.
- Várjo... - elcsuklik a hangom. Megpróbálok felállni, ám megszédülök. Az utolsó mondata jeges tőrként hatol a szívembe. - Ne! Ne, kérem várjon! - valahonnan erőt merítek és utána eredek. A lábam előtt landoló nyilat észre sem veszem, csak azt érzem meg, hogy egy tüskés bokor megállít. Némelyik tüske beleáll a karomba, vagy éppen a lábamba, illetve még egy pár helyen felületesen felsért a bokor, én pedig csak zokogva összeesem.
Ez az én hibám...
Tényleg elmentek, én pedig semmit sem tehetek értük. Teljes csődtömegnek érzem magam. Ki tudja meddig bömbölök a földre roskadva, számomra óráknak tűnik, bár már nem igazán tudom, mennyire a valós időt érzékelem. Végül a megmentőm utolsó kívánságának eleget téve talpra küzdöm magam, és sántikálva megindulok az erdőbe. Már-már alig tudom megkülönböztetni az álmot a valóságtól, nem tudom, hogy valóban sétálok-e, vagy sem, élek-e még, vagy már nem, álom-e mindez, vagy valóság. Nem úgy érzékelem a külvilágot, mint eddig. Bár látni vélem a békés tájat, szívemben óriási csata dúl. Miközben próbálom feldolgozni a történteket. Madarak csicsergése helyett rémült visongásokat, halálsikolyokat hallok, máskor pedig a gyönyörűszép, békés erdő helyett egy véres főteret látok, orromat megtölti az égett hús és vér szaga, viszont megnyugtató madárcsicsergést hallok.
Egy tisztás közepére érve megpillantok egy nőt.
Egy boszorkányt.
A rúnákat felismerem, még így a halál/eszméletvesztés küszöbén is.
A könnyeim újra elkezdenek patakzani.
- Ki maga? - kérdezem tőle sírva, miközben az egész testem remeg a túlzott megerőltetéstől. Minden porcikám üvölt, sírva jajveszékel, hogy végre valahára megpihenhessenek...akár örökre...
- Miért teszik ezt? - a kérdésemre hangszálaim felmondják a szolgálatot, így már csak szipogva suttogni vagyok képes. Meghallom a sárkány üvöltését, s a perzselő tűz általi halált már szinte epekedve várnám, csak legyen ennek vége.
Végül azonban mégsem történik meg, amire számítok. Már magam sem tudom mit látok. A világ forogni kezd körülöttem, az erőm pedig elfogyott. Végül minden elsötétedik. Már a puffanást sem érzem, feltéve ha tényleg álltam. De már ezt sem tudom.
Csak azt, hogy végre megszűnt a fájdalom...
Nem tudom, hol vagyok.
Nem tudom, mi történik velem.
Élek még?
Vagy már meghaltam?
Mi fog most történni?
Kik voltak azok a boszorkányok?
Miért mentettek meg?
Miért áldozták fel magukat?
Kit kellene megtalálnom?
Mit kellene tennem?
Menni fog?
Hol van Ciara?
Fázom...
Félek...
Egy pillanatra magamhoz térek. Az első dolog, amit látok, az a kék égbolt. Az első dolog pedig amit érzek, a hideg hó, majd Ciara arcnyalása. Ám mielőtt rendesen körül nézhetnék, újfent elnyel a sötétség.
Vajon ez tényleg Ciara volt...?
Eszméletlen állapotomban is erre legördül egy-két könnycsepp az arcomon.
Ki tudja mennyi idő múlva ismét magamhoz térek. A visszatérő fájdalmam emlékeztet arra, hogy nem álmodtam. Lassan pislogni kezdek a plafon felé. A légzésem egyenetlenebbé válik, ahogy a fájdalom teljesen felébreszt. Legalább nem olyan vészes, mint volt, de még így is eléggé sajog a testem. Nem tudok, és nem is akarok eleinte megmozdulni, így csak laposakat pislogva vizslatom a gerendákat, illetve ha van ablak, akkor óvatosan afelé fordítom a fejem, hogy kinézhessek. Végül megkísérelek felülni, mely nagy erőlködések árán, az egyik oldalamra támaszkodva többé-kevésbé sikerül. A fájdalomtól tompultan pislogok a velem szemben ülő nőre. A legelső dolog, amit felismerek, az a békésen szundikáló Ciara, akinek a nő egy számomra ismeretlen altatódalt dúdol. Egy szakadozott, de megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaim, egy mázsás kő gurul le a szívemről.
Utána szemügyre veszem a hölgyet is. Korosabbnak tűnik, de megnyugtató az aurája. Ezután a tekintetem tovasiklik a lábánál fekvő farkasokra. Magamban megállapítom őket, milyen nagyok és gyönyörűek.
Végül pedig megpróbálok teljesen felülni. Ehhez azonban immáron mindkét oldalamon meg kell támaszkodjak. Ám a padló helyett egy bundába markolok. Ekkor realizálom, hogy mellettem fekszik egy harmadik farkas.
Szóval nem a tűz melegét éreztem... realizálom, ahogy megsimogatom a mellettem heverő állatot.
- Bocsáss meg, remélem nem téptem bele a bundádba... - kérek tőle elnézést, majd óvatosan ülő helyzetbe tornázom magam, s ismét a nőre nézek. Nem tudom, hogy kezdjek bele. Olyan sok mindent akarok mondani, de még többet kérdezni. Veszek egy nagy levegőt.
- Köszönöm... - itt elakadok. Mit is köszönök pontosan? Fogalmam sincs. - Köszönök... mindent. Én... - kezdem, de nem tudom megfelelően összeszedni a gondolataimat. Végül kissé elveszve ránézek. - Rengeteg kérdésem lenne... - nézek rá, szinte engedélyt kérve, hogy a lelkemet fojtogató kérdéseimet feltehessem neki. Bár még magam sem tudom, melyikkel kezdeném.