Üvegutikalauz - Zima és Haka

Haka követte őt a homokfutóval és a szerszámokkal. Zima látta, hogy a srác figyel a magyarázata közben, de valami mégsem stimmelt. A lány nem tudta megmondani, mi lehet az. Mindketten nekiálltak gyakorolni, majd ő leült. Haka még mindig furcsa volt, de még mindig nem tudta az okát. Aztán rájött, miután majdnem beszakadt a dobhártyája a srác ordítozásától. ~ Biztos a szerkezet bongásától nem hall… szellemekre, mi lesz vele Köztársaság Városban, ha eljut oda… ? Ott aztán van zaj… ~ A srác megállt. Most sem sikerült az idomítás. Zima sóhajtott. ~ Legalább nem üvölt… ~ Felállt és megállt előtte. A vállára tette a kezét, mellyel azt üzente, hogy „nyugi, fog majd menni”. Ezután nem tudta, hogy folytassa. Azon gondolkodott, hogy Haka tud-e szájról olvasni, de talán tud. Próbált normálisan hozzászólni, nem úgy, mint ha egy hülyével társalogna. De valószínűleg azért kicsit hangosabban és tagoltabban beszélt.
- Várjuk meg, amíg helyre jössz. – Ekkor korogni kezdett a gyomra, bár ezt Haka valószínűleg nem hallotta. – Nem sokat ettünk a nap során. Erőre már pedig szükségünk van. Főzzünk!
Ezzel elindult befelé a táskájához. Elővett némi zöldséget és húst, majd a konyhába ment, hogy megmossa őket. Ezután egy csomó mindennel együtt elindult visszafele és lepakolt a srác közelébe. Haka kezébe nyomta az egyik tálat, és kést, mellé rakta a zsákot, majd felmutatta neki a krumplit és a hagymát.
- Melyikkel akarod kezdeni? – amit választ, azt nyomja a kezébe. – Utána ott a többi.
~ Ha a hagymát választja, akkor nem csak a hallása lesz kiiktatva, hanem a látása is… Hát egen… Valószínűleg az rám marad. ~ Zima közben még ki-be járkált az épületben, különféle eszközökkel. Úgy negyed óra után sikeresen összetákolt valami bogrács szerűséget. Még fát is hozott mellé. Elégedetten szemlélte művét, ami azonban más szemében talán nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek. ~ Ha Aylee látna… ~ Szeretetteljesen gondolt húgára, de a mosoly hamarosan lehervadt az arcáról. ~ Valószínűleg elkezdene tikkelni a szeme, hogy ez mi a jó fene, és eltiltana, mondván, hogy ön és közveszélyes vagyok… Lehet, nem ilyen helyzetben kéne tesztelnem a tudásom… Francokat, nem is főzök olyan rosszul, mint ahogy ő mondja! Nem is gyújtottam fel majdnem a konyhát, mikor múltkor otthon jártam… ő állította el a kapcsolót, nem én! No mindegy… ~ Zima vetett egy pillantást Hakára, majd visszanézett a bográcsra, aztán elgondolkodott. ~ És most hogyan tovább? Az biztos, hogy a receptet Zaofuban hagytam… ~ Csak állt ott mélyen elmerengve, hogy hogyan is kell folytatni.

A kínos próbálkozást még pár, igencsak silány kísérlet követte arra hogy a talajdarab elemelkedjék a földtől és Haka kedve szerint lebegjék, ahogy Zima javasolta. Az a baj, hogy elméletben minden sokkal jobb és szebb mint amikor azt átültetik a gyakorlatba. Például ez az ordító homokidomár, aki földet idomít stílus. Erről is kiderült hogy működik, de most csődöt mondott, amint nem érezte magát elég határozottnak hozzá, mármint amikor a stabil talajként asszociálható hallása bemondta az unalmast. Nehéz úgy koncentrálni ha sípol az ember füle, kivéve ha az ember nem mester. Na mindegy.
A fentiek függvényében, még ha Zima nem is láthatott bele Haka komplex gondolkodásmódjába és nem ismerte életvitelét sem, mégis eltalálta mit kell csinálni, bár kezdetben Haka nem is értette mit is akar.
-Vágjunk egy víg hegybe szöszt?! Milyen az a víg hegy?!!- Ez kerekedett a nagy fülzsongás közepette Zima gondoskodó mondatából. Haka nem is tudta elképzelni milyen egy víg hegy. Röhög, vagy a rajta élők röhögnek? Jó kedélyűek? De egyáltalán mi ez az egész? Valami kretén földidomár mondás? Merült fel hirtelen ez a sok-sok kérdés Hakában és miközben ezeken igencsak komoly teológiai és filozófiai elmélkedéseken rágódott, Zima néni szépen előpakolt és tálat nyomott Haka kezébe, lerakott mellé egy adag kolompért és hajmát, majd megint mondott valami nehezen értelmezhetőt, de immár egyértelmű volt hogy bizony a csengő fülével van baj, nem Zima fejével, hogy ilyen sületlenségeket hall.
-Mennyei akkorddal kezd enni?!... Jaaaaa!- Nézett immár boldogan Haka, hiszen leesett a tantusz. Haka és Zima főzni fog. Izgalmasan hangzik. Még a gondolat is könnyeket csalt Haka szemébe. Vagy lehet csak a homok teszi amit Zima nem is rég idomítani próbált és a szerencsétlen homokidomár szemében keresett menedéket.
Minden esetre az elé tett hagymából és krumpliból felkapta a hagymát. Finom, lédús és egészséges. No nem mintha a krumpli nm az lenne, de a hagymát Haka jobban szereti. Sietve neki is állt hámozgatni a szép fej hagymácskáit, de persze meg-megállt, figyelve mit is csinál épp Zima. egy-egy tárgyat tökéletesen beazonosított, de az utolsóval nem tudott mit kezdeni. Oda is ment, szép csendesen Zima mögé és hangosan megkérdezte mi a nyavaja is van jelenleg.
-EZ EGY VÍZLEPÁRLÓ?!- Üvöltötte minden jóindulattal Zima fülecskéjébe, mert hofy az amit összeütött mint főzőedényt, aligha lehet annak nevezni. Így is elég sok jóindulat kellett ahhoz hogy lepárlónak nevezze azt az izét.

A srác válaszai alapján Zima már biztos volt abban, hogy Haka hallásával gondok vannak. ~ Vajon mennyi idő alatt jön rendbe? De azért csak megértjük egymást…~ Kissé meglepte, hogy a hagymát választotta, de hát annyi baj legyen. Miközben ő dolgozott, Zima továbbra is a recepten gondolkodott. ~ A hússal kéne kezdeni… asszem… aztán jöhet a többi. De csak ennyi kellett bele? Mintha valami hiányozna… Na mindegy, hozok vizet, akkor talán eszembe jut a többi. ~ Már épp indult volna, mikor Haka egyszer csak megszólalt mögötte. A kelleténél hangosabban. Úgy megijedt, hogy hátraesett, egyenesen a berendezésre.
- Áu… a jó édes…! Te mikor a fenében kerültél mögém?
Fakadt ki bosszúsan. Úgy elmerengett, hogy nem tűnt fel neki a srác helyváltoztatása. Pedig a földön keresztül is éreznie kellett volna. ~ Jobban kéne figyelnem, nem kéne így elbambulnom… ~ Nem sérült meg komolyabban, de azért néhány alkatrész nyomta a hátát. Kellett néhány perc, hogy összeszedje magát. Lassan felült. A hátát fogta. Még mindig bosszús volt, de csak sóhajtott. Valószínűleg Haka nem ezt akarta. Csak hát úgy tűnik nem jutott eszébe, hogy hallása korlátozottságában a valószínűleg nem szándékos kiabálással akár a frászt is hozhatja rá.
- Szerintem elég tiszta itt a víz, szóval nem kell tisztítanunk. Viszont akkor ezek szerint nem tudok összerakni egy bográcsot… És még a receptet sem tudom, mert Zaofuban hagytam… Szellemekre, milyen háziasszony leszek így? – egy pillanatra elmerengett, majd folytatta – Na mindegy, ha majd hazamegyek megkérem a húgom, hogy tanítson… Mondd csak, te tudsz főzni? Össze tudsz tákolni egy ilyen izét?
~ Mentségemre szóljon, hogy nincs receptem… Azzal még boldogulnék, de így… mondjuk a bogrács összetételre nincs mentségem… De tényleg ennyire nem úgy néz ki? Mi lett volna, ha egyedül próbálom ki? Lehet felgyújtottam volna a fél erdőt… Még jó, hogy tönkrement… Lehet, hogy nem lett volna semmi baj, és csak Haka nézte be… De rosszabb is történhetett volna. ~ Hakára néz, várja a válaszát.

Annak, hogy az ember füle cseng, megvan a haszna, már ha úgy nézzük hogy az ember a kedvenc zöldségét fogyaszthatja, miközben a maradékot konyhakésszé teszi. Az ember a kopár vidékeken hozzászokik a legfurább és a leggusztustalanabb ételnek is nehezen nevezhető táplálékforrások elfogyasztásához, szóval az afféle különlegességek mint a hagyma, bizony kincsnek számít és csak különleges napokon fogyasztják, vagy ha az ember éjjel nem burkolózott be eléggé és megfázott. Egy jó hagymatea igazi csodaszer.
-Édesem?- Szeppent meg Haka. Mégis ki a fene becézget édesemnek egy vele egykorút, egy talán alig egy órás ismeretség után? -Te... Mikor a fenekén gém?! Nem értem!- Folytatta az értetlenkedést, próbálva kihámozni mit akar Zima a gémekkel. Tény, szép madarak meg minden, de nem biztos hogy ilyen szilárd talajon élő népek szájába való falat.
Egy szó mint száz, nem egy ínyencfalat az a gémmadár. Persze ezen nem lehetett sokat gondolkodni, hiszen Zima a vízlepárló... pardon, a bogrács romjaiban hemperegve szenvedett.
-Nem lenne finom megfőzni a gémmadarakat! Keserű a húsa annak a madárnak! Nem finom!- Magyarázta Haka, nagy hozzáértéssel, elvégre ha valaki, akkor kettejük közül ő minden bizonnyal evett effélét.
Nos, itt egy újabb velős, bölcs megjegyzés, Zima tollából, Haka fülei szerint, és hát huh... Ez aztán cifra lett.
-Legyintem rég itta itt a tíz, sóval nem kell tisztálkodnunk?!... Jól érzed te magad?- Teszi fel a kérdést, elvégre ez egy orbitális hülyeség. -Meg mi az hogy Iszony vackort eszel... meg bogáncsot??? Miféle boszorkánykonyhán tanultál főzni, már meg ne sértődj?! Tudod, a főzés nem arról szól hogy mindenféle furcsaságot összefőzöl. Azt mosléknak hívják, nem pedig emberi ételnek.- Magyarázta meg Haka pár alapvető konyhabéli ismerettel azt, amit tudni érdemes arról hogy mit nem szabad megfőzni. Ilyen például a bogáncs.
-Mondd vak le szószt űzni???...Jaaaaa..Tudom egy vadakat űzni! Igen! Egyszer fogtam egy ekkora szkarabeuszt!- Bólogatott boldogan, miközben a kezével egy nyúl nagyságú távolságra tartotta a kezeit. Ó igen, a különböző rovarok roppant jó tápláléknak minősülnek, ámbár a helyi környezet maximum csak tenyérnyi kis bogárkáknak adhat otthont, nem többnek. A nagy bumálás közben Haka nem is sejtette, hogy Zima mennyire is kétségve esett a főzőtudományának hiányossága miatt.

~ Édesem? Édesem? Hogy megszeppent… Hm… Úgy tűnik, nem tud szájról olvasni… ~ nyugtázta magában a helyzetet. Az egész csak rosszabb lett. Haka mindent félreértett. Néha még egészen bántó hülyeségeket is kihozott a monológjából. Zima így is eléggé pocsékul érezte magát, nem kellett még hozzá Haka kioktatása. Vissza akart szólni valamit, de nem tette. Helyette más jutott eszébe. Hátha ezáltal a hallását is rendbe hozza. Így hát felkelt, megállt a srác mellett és nyakon vágta. Tudta, hogy nem szép dolog, meg hát nem tehet arról, hogy nem hall, de hát na… muszáj volt levezetnie a feszültséget, mert azért a srác mégiscsak megbántotta egy kicsit.
- Így ni.
De csak ennyit mondott. Meg akarta magát kímélni a többi félreértéstől. ~ Mégis csak vannak gondok a kommunikációval… Ez így nem jó. Most mi legyen? Ha már elkezdtük a kajakészítést folytatni kéne. Lassan végez a hagymák felszeletelésével, és akkor tudja folytatni a többivel. Nem adott arra választ, hogy össze tud-e rakni egy ilyen rendszert, úgyhogy nekem kell újra próbálnom. Na és akkor most ezt adjuk a tudtára… Vajon visszatért a hallása az ütésemtől? Jó kérdés… Na jó, ha nekiállok dolgozni, csak leesik neki, hogy így is folytatjuk. ~ Zima visszament a romokhoz és letérdelt. Felszisszent, hisz fájdalom nyilallt a hátába. Nézte egy darabig az alkatrészeket. Néhány tönkrement, így azokkal nem dolgozhatott. Felállt, bement a műhelybe és pár perc után hozott néhány új eszközt. Visszatérdelt az eredeti helyére, és újra hozzálátott az építéshez.

Sajna a Haka-kaliberű férfiembereket sok sztereotípia lengi körbe, eltakarva a valós tényeket mások elől. Ilyen például az úgynevezett "nagy mackó"-effektus, miszerint a termetesebb férfiak olyanok mint a macik, csak nagyban. Ez először is temperamentum és neveltetés kérdése, ugyanis van akit ölelgetnek, mármint ölelgetnének ha körbeérnék, illetve ott van az ölelgetős, aki a szuszt is kidögönyözi belőled a karjaival, amiket kemény edzés, illetve rendszeres fehérjebevitellel gyúrt kő keménnyé. Emellett van az a tény, hogy ezek a "macik", csak addig jó arcok, amíg meg nem ütik őket, mert aztán jön a bunyó szakon csak ütlek borulsz, rúglak fekszel-ként ismert effektus, ami során törnek a bordák, feldagadnak a szemek és a maciból dühöngő vérmedve lesz, aki a husikát úgy szopogatja le a csontikádról, mint ovis a nyalóka fejét a pálcikáról, te pedig még elevenen nézed végig ahogy a vérmedve svédasztalként tekintve belső szerveidre, önkiszolgáló pultot nyitva a hasikádban, szépségesen kiszolgálja magát. Na, ennél a orbtálisabb kacsa nincs az ég egy adta világon, ugyanis a kannibálok mind kicsike és törékeny férfiak, olyan sötét, vastagon kötött garbóban és szájkosárral. Tehát a vérmedve, a kannibálok és a magas, jól táplált és kigyúrt pasik nem hozhatók kapcsolatba ebből a nézőpontból, kivéve ha a túlélésről van szó, ugyanis az éhező sivataglakó ne válogasson, és ez áll a vérmedvékre, valamint mondanom se kell a kannibálokra, bár ők mindenképp felfalják jó húsban lévő embertársaikat.
Visszatérve Hakára, aki nem maci vagy vérmedve, valamint feltételezhetőleg nem kannibál, nekiállt megdönteni a sztereotípiákat, ezúttal mindent elsöprő hangjával.
-Áu!- Kapott oda a Zima-féle Ultimate Attack helyére a megtermett hősünk, elszomorodott képpel megdörzsölgetve a helyet, ahhol millió és egy receprora halálfélelmében egyszerre felsikoltott, jelet küldve a fájdalomról, aztán egyszerre néma csend lett, mintha megszűnt volna minden Zima keze nyoma alatt, s ez az üresség további fájdalmakat okozott szegény hősünknek kivel a sors ma kivételesen szörnyen elbánt. -Hééé! Ez fájt!- Nyilatkozott a csapás utáni tapasztalat állapotváltozásáról, majdnem könnyes szemekkel. Ha Zima fiú lenne, vagy egy más, úgynevezett alternatív valóságban, ahol zöld és agyaras kigyúrt emberfélék, vagy tengerjáró kincs-, és kalandkeresők, netán más elkorcsosult világokban valószínűleg jött volna a kölcsön-pofon visszajár, de itt nem. Ha valamit megtanult, az az hogy nőre, lányra, idős asszonyra és nálunk kevésbé veszélyesebbnek tűnő nővényekre amiknek tüskéje van, nem emelünk kezet, mert vagy valaki megver érte, vagy tüske áll a tenyeredbe, netán mindkettő.
-Miért bántasz!? Tudod hogy ez mennyire csíp?! Egy aránylag pici kéz lesújt az én viszonylag nagy nyakamra?! Olyan int a vesszőzés!... Mit a... Héé! Hallok! Sikerült! Hallok!- Tört ki örömében haka, miután konstatálta hogy Zima fizikai interakciója miféle csodát is okozott.

Zima már a földön térdelt, mikor Haka felkiáltott. Ránézett. A srác eléggé megszeppenten tapogatta az ütés helyét. Kissé kiborult, amire a lány nem számított. Bár külseje nem erről árulkodott, Zima hamar levonta a következtetést, hogy Haka nem egy nagy darab idióta, vagy egoista barom, hanem egy okos, érző srác. Na de hogy ennyire magára vegye? Zima lehajtotta a fejét. ~ Másokat is vágtam már nyakon… születtek így barátságaim… Nem akartam, hogy ennyire kiakadjon. Mondjuk ő is megbántott, szóval kvittek vagyunk. Vajon akkor is így reagált volna, ha nem lány lennék? Kétlem. Azért mégiscsak harcos gyerek. Úgy tűnik, azt a nézetet vallja, hogy lányt nem bántunk. Ezt értékelem… Mondjuk azzal a nagy kézzel szerintem nem tudott volna olyan finom és elegáns mozdulatot kivitelezni, mint én. Kicsit nyekkentem volna… Feltéve, ha eltalál... Azért nem kell engem félteni... Shaj, most mit kezdjek vele? De legalább a hallása visszatért. ~ Felnézett rá, majd rezzenéstelen arccal megszólalt.
- Tudom, hogy csíp… De legalább visszatért a hallásod. Ez volt az egyik célom, reményem. A másik pedig… felbosszantottál. Értem én, hogy nem hallottál, de azért kicsit jobban is átgondolhattad volna, hogy mit kérdezel vissza. Mert egyes dolgokkal megbántottál. Mint például a boszorkánykonyhás rész. Nézd, alapvetően nem szeretem az erőszakot, de néha előfordul, hogy egy-egy nyaklevest kiosztok fegyelmezés vagy valami más okán. Szerintem kvittek vagyunk. De mivel látom rajtad, hogy ennyire rosszul esett, így… bocs, hogy lecsaptalak.
Zima komolyan és őszintén gondolta, de nem szívesen kért bocsánatot. Egy férfinek ezt nem így kéne viselnie. Kapott egy kis legyintést. Nem volt erős, bár tény, hogy kicsit csíphette, de hát na. Megvárja Haka reakcióját. Ha bocsánatot kér, halványan rámosolyog, hogy nincs baj.
- Nos, ha ezt most így megbeszéltük, akkor akár folytathatjuk is a főzést. Az egyik kérdésem az volt, hogy tudsz-e főzni? A receptemet Zaofuban hagytam, és nem ugranak be a dolgok. Meg ha már szerinted én vízlepárlót építek, össze tudsz-e rakni egy bográcsot? Az esésem miatt néhány alkatrész szerintem már nem használható, szóval kell hozni.
Nem nézte hülyének Hakát de egy pillanatra elgondolkodott. ~ Remélem a hagymás kezével nem most akarja megvakarni a szemét… Még csak az kéne… Bár akkor talán haladna a földidomításban… Nem, inkább nem. A látás kiiktatása gyakorlás miatt még túl korai lenne. ~

A női lélek és annak mechanikája olyasfajra rejtély, melyet hosszú tanulmányozással töltött évek során is nehézkes kitapasztalni és megérteni. Gondolja Haka, Zima önkifejezése után, ami során kifejti mennyire is érzékenyen érintette a homokidomárunk öntudatlanul is pimasz megnyilvánulása, ami során csúnya bibit ejtett Zima lelkén.
-Egy szó mint száz, akkor én is lógok egy bocsánatkéréssel, még ha nem is volt szándékos, szóval elnézést a beszólások miatt.- És ím, így lészen egálban a két fél, s költözé ismét felhőtlen madárcsicsergés az üvegfúvóműhely udvarára.
Ám új kaland vár a barátságukra, egy megfelelő edényféle felkutatása végett. Mások talán nem mondanák ezt kalandnak, de minden barátokkal végzett munka egy kisebb-nagyobb kaland, ami során összerázódnak és csiszolódnak az elmék és megoldódnak a gondok, élvezhetőbbé és gondtalanabbá téve az életet. Ezen új kaland célja pedig nem is lett más, mint egy új főzőedény keresése, vagy a meglévő tákolmány restaurálása. Micsoda kalandos feladat.
-Nekem volna egy ötletem. Keressünk egy tököt.- Adta elő az ötletét Haka, ami lássuk be, egyeseknek lehet annyira tűnik értelmesnek, mint komodo-rinóval osonni egy porcelánboltban, de a szakavatott túlélők és töktermesztők egyértelműen elismernék a találékonyságot amivel Haka bír.
-Nálunk a sivatagban kivájt tökből van az edény. Még apám is mesélt hogy néha a mocsári népek is abban főznek. Keresünk egyet, levágjuk a tetejét, kivájjuk és abban főzünk. Már amit. Nem mindegy mit főzünk benne. Ha leves, az oké, de ha valamit pirítani kell, akkor picit már gázos.- Töprengett el hangosan, megosztva tudományát a tökökről. Az viszont bizonyos, hogy a recept ismerete nélkül, bizony kétséges ezen ötlet működőképessége, elvégre egy égő, kibelezett tök alkalmatlan a főzésre.

- Semmi baj! – mosolygott Hakára.
Szépen megoldották a problémát. Legalábbis ezt. Még hátra volt a főzés. Muszáj valamit kisütniük, vagy nem étkeznek, ami viszont nem lenne jó. Hakának azonban lett egy ötlete. Zima remélte nem fogja beetetni. Figyelmesen hallgatta. A srác kifejtette, de miután végzett, még mindig fülelt. De pár perc hallgatás után csak ennyit mondott.
- Aham… - majd elgondolkodott.
~ Honnan a viharból szerzünk tököt? Az ötlet maga igazából nem hülyeség, olvastam valami hasonlóról. De most komolyan… Annyira nem vagyunk rossz helyzetben, hisz van egy csomó edényünk, meg szerszámunk. Ha egy „vízlepárlót” össze tudtam rakni, akkor egy bogrács is menne, nem? Mondjuk az eddigi tapasztalatok szerint nem. De ezek szerint neki sem. Vagy csak szívat… Hm… Mondjuk nincs rá oka, egálban vagyunk… Akkor mi legyen? ~ Újra Hakához fordult. Sőt felállt, leporolta a nadrágját, majd indulásra készen szólalt meg.
- Levesre gondoltam és időnk, mint a tenger… szóval hol kezdjük a tökkeresést? Az ötlet nem rossz. Mondjuk szerintem a rendelkezésünkre álló dolgokból is össze tudnánk hozni valamit, de az kevésbé poén. Hisz én már építettem egy vízlepárlót, és még rá is estem. Kell az új kaland, az új kihívás. Szóval, mit csináljunk? Merre induljunk? Esetleg rakjam össze a siklót, hogy gyorsabban, nagyobb távot be tudjunk járni? Mondjuk azt neked kéne befejezned, de ha mondod, mit tegyek, akkor összerakom…

Ami az ölet fogadtatását illeti, egész jó volt, bár nem volt valami elsöprően lelkes. Ezek a szilárd talaj lakó népek Haka számára mindig is furcsák voltak. No de ezen aztán nem fog fenn akadni, nincs gáz, na meg most az ötlet a fő amit mindenképp végre kéne hajtani és erről Zima is bizonyságot adott, mind szóban, mind hozzáállásban. Szinte látszott ahogy tűzben ég a kalandvágytól és az új élmények megélésének lehetőségétől, ez pedig Hakának igencsak imponált.
-Ez a kalandvágy! Ez a tűz! Olyan lelkes lettem, hogy spontán öngyulladást szenedek el a pozitív kisugárzásodtól!- Tört ki boldogan Haka, majd beleboxolt Zima vállába, talán kicsit figyelmetlenül kalibrálva az erőit, bár egy Zima -féle csaj, hasonló kötéssel, nem érzi meg az ilyet...talán... Na meg, az ilyen spannolás nem számít rossznak, hisz az ilyen barátok közt elmegy.
Na de, rátérve a siklóra, volt mit tenni. Egy hiányzó talppal, meg vitorla nélkül, hát....
-Oké, akkor mondom mi lesz.- Csapta össze a hatalmas tenyereit, majd körbenézett.
-Kell még egy talpfa, vitorlavászon, pár deszka a fedélzetre, és egy doboz karamellás cukor.- mesélte lelkesen mire is lesz szüksége, elvégre ami most jön az bizony nem lesz piskóta. Elő is kapta a kalapácsot a frissen szerzett szerszámosládából, majd pár szöggel elkezdte tákolgatni az talpfát, aminek a rögzítésével gondja volt amikor nem volt elég szege. A munkáját illetően Haka igencsak alapos volt, még ha a rendelkezésére álló anyagokat tekintve kisebb és csúnyább is lett a rögtönzött szerkezet, már az elején. Sok masina már az elején sugallta hogy milyen is lesz készen, de ez, hát, hagy kevéske kívánnialót.

Haka feltörő lelkesedése kissé meglepte, de csak vigyorgott. Az öklözés nem zavarta, hisz barátok közt az ilyen simát mehet. Ő is egyre lelkesebb lett. ~ Unalmas lenne normálisnak lenni… Vajon mi vár ránk az erdőben? És hogy fog szállni a kicsike? ~ Pillantott a siklóra. Haka ekkor elkezdte mondani, hogy mire lesz szüksége, majd dolgozni kezdett. Zima addig bement a műhelybe, hogy vitorlavásznat keressen. Hosszú percek és alapos körülnézés után talált valami vászon szerűséget. Nem tudta, hogy jó lesz-e, hisz még sosem látott élőben siklót. Még mielőtt visszatért volna a barkács mesterhez, a táskáját biztos helyre rakta, majd elővett egy csomag karamellás cukrot, mert Zima mindig tart magánál, kivéve, amikor nem.
- Tessék, ezek jók lesznek? – tette le Haka mellé a vásznat és a cukrot, majd megszemlélte a művet.
Nos hát igen… Látszott rajta, hogy gondos kezek alapos munkával hozták létre, de valahogy… még sem akart összeállni. ~ Vajon hogy fog szállni a kicsike? ~ Kérdezte magában. Egy fura vigyor óhatatlanul is kiült az arcára, de ezt igyekezett gyorsan eltűntetni. ~ Ez érdekes lesz. Lehet, hogy úgy fog repülni, mint egy vízlepárló… de lehet, hogy egy kis madár könnyedségével fogunk suhanni… Vagy neki megyünk egy fának… abból van bőven… ~ Zima egyre izgatottabb lett.
- Kell még valami, vagy beüzemelhetjük?
~ Csak nehogy kitalálja, hogy én reptessem… akkor már most szerelek rá kerekeket. Nem akarok a fákkal pacsizni… fejjel… ~

Szép dolog Zimától hogy segítő jobbat nyújtott egy olyan lelkes, barkácsolni szerető embernek mint Haka. Persze ez mondhatni közös érdek ha valami főzőalkalmatosságot akarnak szerezni, mai mind kialakításban, mind tisztaságban megfelel a követelményeknek. Senki sem akarna egy tákolt, ismeretlen eredetű anyagokból álló izében főzni, bár ez gusztus kérdése.
Amíg Zima lelkesen a ponyva keresésére indult, amit vitorlaként alkalmazhat a kis páros, addig Haka körbenézett, mit is alkalmazhatna árbócrúdként. Pár perces kutakodás után egy egyszerű megoldáshoz nyúlt és letört egy ágat egy bambuszról és felrögzítette azt a járműre, majd neki állt a másik talpfa behelyezésének, csak történt egy kisa baki. Amikor is Zima beállított a cukorral és a vászonnal, szegény, éppen a tákolmányával súlyemelőset játszó Haka, mialatt a lábával készült betolni a talphát, humorosan fogalmazva, próbálta talpon rógni a siklót, Zima hirtelen jött felszólalására a masina, mai igencsak nehézkes volt, még ha fából is készült is, kicsúszott a vaskos kezek közül és Haka lábán landolt, aki meglepve pillantott a szerkezetre és a lábára, majd felkiáltott.
-Hogy az a jó, büdös, homokféreggel enyelgő, korhadó és kaktuszlén nevelt jó édes felmenődet!- Háborgott hangosan dühében és fájdalmában, mint amikor egy kocsis szidja a lovát. Haka aslapvetőleg egy borzasztóan szelíd, jó indulatú ember, aki egy csótányt nem tapos agyon, mert még abban is meglátja a szépet, de most, hogy a karma ilyen rútul kiprovokálta Hakából az agressziót, nem volt mit tenni, elkáromkodta magát. Hát ejnye. Haka adrenalintól és nem kevés fájdalomtól fűtve ismét felkapta a nehézkes tákolmányt, kihúzta a lábát és letette a járművet, majd leült.
-Otthon ilyen nem történt volna semmiképp sem. Kellett nekem eljönnöm a törzsemtől!- Hárította a sors rossz viccét egy rajta kívül álló tényezőre, miközben kicsomagolta a lábát a rögtönzött cipőszerűségből ami rongyból és a talprészre kent vastag kátrányrétegből állt.

Zima nem gondolt arra, hogy hirtelen megszólalásával így elvonja Haka figyelmét. Azt hitte, biztosan tartja a szerkezetet. A fa a srác lábán landolt, aki rögtön kiabálni kezdett. ~ Na basszus… ez így nem jó… hány féleképpen tudunk még lesérülni? Ráadásul… szinte felváltva? Gah… össze kell szednünk magunkat. Ennyire nem vagyunk bénák… csak... most… ~ Nem tudott megfelelő választ megfogalmazni, így inkább odasietett hozzá. Leült mellé. Fél szemmel rápillantott a sérülésére, de jobbnak látta, ha nem nyúl hozzá. Magát még el tudta volna látni, de az aznapi pech sorozatuk után inkább nem akart a lábához nyúlni. ~ Mindenképpen pihentetnie kell… Remélem nem olyan súlyos. ~ Haka szomorú kijelentésére aprót sóhajtott. A vállára tette a kezét.
- Haka. Ne mondd ezt. Otthon is simán előfordulhatott volna, ez nem a helytől függ… Ma eléggé pechesek vagyunk mindketten, így már szinte nem is csoda, hogy ez történt. Na ne búslakodj! – Bíztatóan mosolygott rá. – Különben meg… ha nem jöttél volna el, most nem lenne részed egy ilyen kalandban egy ilyen lököttel, mint én. – Arcán szélesebbé vált a vigyor, majd megveregette a vállát. – Szólj, ha jobban van a lábad! Kerítsek jeget?
Ha kell, akkor hoz, majd a karamellás cukrot is felkapva visszaül a srác mellé.
- Addig vegyél cukrot! De azért tudj majd ebédelni! Ne feledkezz meg az ínycsiklandozó töklakomáról!