A vörös hangya serege

A tornyonyért harcolók

Hiába minden igyekezetetek a bogarak úgy jönnek felét mintha vödörből öntenék őket. Sokat ténylegesen rátok zuhannak hiszen a harctéri robbanások több száz méterre is feldobják őket. A fal előtt harcoló katonák mostanra teljesen elfogytak. A hatalmas rovarsereg csáprágóinak és furcsa fegyverré alakult szerveinek  áldozatául esve.
Miközben Daryl az egyik falra mászó bogarat lőné le kihajolva a mellvédje mögül rájön, hogy kifogyott a fegyvere. (A lőszer fogy!) A Zernida elkapja a kezét és magával rántja a mélybe. Mind a saját dolgotokkal vagytok elfoglalva így esélyetek sincs segíteni a mutánson ahogy az hang nélkül még a levegőben leöl pár dögöt.
Itt ott már felbukkantak a fejlettebb dögök de aktívan még nem avatkoztak be a csatákba. Egyenlőre csak irányították az alájuk tartozó bestiákat. Ám tinektek nagyobb problémátok is akad. A már jól ismert megafonos hang ismét megszólal. Ám most a falakon belül.
-Hannouji lakosok. Én a Vörös Hangya vezére felszólítalak titeket, hogy adjátok meg magatokat. A harcotoknak vége. Nem dacolhattok a rajjal. A rovarok hamarosan áttörik a falat. Ha leteszitek a fegyvert akkor egyesülhettek a rajjal. Nem kerülhetitek el a végzeteteket. A királynő  majd megjutalmaz benneteket a tudásával. Higgyetek nekünk. Válasszátok az életet.

A város utcáin sorra lövöldözések támadnak. Úgy néz ki a terroristák is akcióba léptek és belűlről bomlasztják a védelmet. Néhányat egész közelről hallani.  A HCG-nek már így is rengeteg dolga van. Jobb lenne levenni egy kis terhet a vállukról. De az is lehet, hogy maradnotok kéne a falon és védeni tovább a várost. Hiszen ha a bogarak betörnek akkor a civileknek annyi. Viszont a Megafonokat kontroláló vezér valószínűleg a HCG főbázisán van. (Innen is látszik, hogy mennyire befészkelte magát a szervezet a lakosok közé.) Könnyedén eljuthattok oda és kiiktathatjátok a propagandát terjesztő fickót.

A döntés a tiétek.



Zernida kill counter: 2654

Háború. Oda megyünk, ahol szükség van ránk, és akkor, amikor szükség van ránk. Átirányítottak minket a 44-es toronyba, ahol sikeresen eltettünk egy csomó dögöt láb alól. Én hetvenhetet számoltam magamnak, lehet, hogy több volt, lehet, hogy kevesebb. Azonban bármennyire is igyekszünk, nagyon nehéz levakarni magunkról a dögöket. Néhányan még a haláluk után is megkeserítik az életünket, ugyanis a fejünkre hullanak.
Harcolj! Küzdj!
Ez a két mondat járt a fejemben miközben az égi áldást osztogattam. Egészen addig, míg meg nem láttam Darylt, ahogy egy zernidával küzd. Megpróbálok kitörni a tömegből, Daryl segítségére sietni. Utána vetődtem, több sebet is magamra karcolva ezzel. Az agyam már el is játszott a gondolattal, hogy megragadom a büdös, mocskos kezét, miközben a másikkal lelövöm róla a zernidát. Aztán beszólok neki valami mocskosat, és kezdődik az egész előről. De nem. Én a földön hevertem, Daryl pedig egyre csak zuhant a mélybe. Nem tudtam megmenteni. Tudtam, hogy a háború szemét. Hogy embereket követel, de soha nem gondoltam bele abba, hogy a sokezer katonából pont én vesztek el valakit, aki közel áll hozzám. Igazságtalannak éreztem a sorsot. Nagy nehezen feltápászkodtam, leütöttem a fogát rám fenő zernidát és visszasiettem a torny biztonságába. Egy mesterlövészpuskát kerestem, természetesen tölténnyel. Ezt követően egy jó lőállást. Ekkor hallottam meg a megafonos férfit.
- Kapd be!
Ordítottam én is a saját megafonomba, majd Beth-re fordultam.
- Szükségem van a segítségedre. Fedezned kéne.
Mondtam kedvtelenül, majd ha a lány velem tart, akkor vele, ha nem akkor egyedül keresek egy lőállást, ahonnan terroristákat és repkedő dögöket lőhetek agyon. Daryl halála óta nem érdekelt, hogy élet vagy halál. Akármelyik, csak legyünk túl rajta... gyorsan.

Beth hiába szólongatja Altheát az nem válaszol neki. Nem érti mi történik így megérinti a barátja vállát ám az arra sem reagál. Szólongatja egy picit de semmi sem történik igazán. Azután erősen megrántja, hogy végre forduljon felé.
Ekkor látja mi is történt valójában. Althea szemei fönnakadtak. A két markával pedig erőteljesen szorította a hosszú bogárkart ami a gyomrába állt és eddig megtámasztotta a holttestét. Amint Beth elfordítja a holttestet az eldől mert már nem támasztja a mellvéd. Ott fekszik Althea Irwin a Hannouji akadémia valószínűleg egyik legjobbja. 
Végig néztek a toronyról a városon. Amerre a szem ellát bogarak özönlenek felétek. A külső kerület romjain fel a falakon és a messzeségben mintha füst szállna fel a kapu felől.
A ti tornyotokon épp szünetel a támadás így van időtök körültekinteni. Rövid időtök van, hogy kifújjátok magatokat és újratöltsétek a fegyvereiteket és rájöjjetek, hogy itt csak ti ketten maradtatok. Körülöttetek csak hullák fekszenek. 
Elég depresszív látványt nyújt a füstölő föld. A távolban láttok egy repülőgépet lezuhanni a város másik felén. 
Jenna talál egy város felé néző lőállást és arra felé figyel. Ki is szúr egy csapat vörös kabátos csuklyás fazont amint egy hatalmas ládát cipelnek. Öten vannak. Az egyik a parancsnok legalábbis az lehet ha így kiabál("Le ne eljtsétek azt a szart vagy mind felrobbanunk") a másik néggyel aki nyilván nagyon óvatosan cipeli azt a ládát. Mindegyiknél géppisztoly van. Egyértelműen a Vörös hangya emberei. Úgy látszik nem szúrtak még ki.

Visszafojtott könnyekkel néztem végig, ahogy Beth a halott Altheához beszél. Nem nagyon ismertem a lányt, de megérintett a halála. Nem tudom miért... Talán a felém irányuló viselkedése miatt, vagy csak azért, mert tudom, hogy kik várják őt haza.
Nem sok időm maradt arra, hogy Bethet vigasztaljam, de egy szoros öleléssel viszonoztam az övét. Ekkor már az acélszívű Jenna szemgödréből is egy könnycsepp hullott a földre, de rögtön le is töröltem. Haraggal nyomtam el a bánatomat, és teljes mértékben egyetértettem Bethel.
- Így van, itt már nem tehetünk semmit... De nem fogom hagyni, hogy a barátaink halála hiábavaló legyen.
Vetettem mégegy kósza pillantást a lány holttestére. Elfogadtam a halált, abban a tudatban vágtam neki a küldetés hátralévő részének, hogy nagy eséllyel én is hasonlóan fogok kinézni a végére. Ökölbe szorítottam a kezemet, aztán fegyvert rántottam. Újratöltöttem a tárat, és vártam. Türelmetlenül. Véresre rágtam a számat, amíg egy olyan pozícióba nem kerültem, hogy tökéletes rálátásom legyen arra a dologra, amit az illető cipel. 
- Kaboom...
Suttogtam halkan magam elé, aztán tüzet nyitottam arra, ami a dobozban volt... Égjenek csak a rohadékok, megérdemlik.

A teremben végig székek sorakoznak. Rajtuk pedig furcsa görcsös alakok. Abszurd ijesztő szobroknak tűnnek. Ha nem azon a poklon keresztül jöttetek volna amin akkor talán még ki is rázna tőlük a hideg. Így viszont csak bágyadt fáradtsággal nézitek őket. A harc az utolsó energiátokat is kevette belőletek. Az utolsó szék viszont még üres.

A terem vége egy másik képről ismerős hely. Hosszúkás folyosó egy panellal a végén. Rögtön odasiettek, hogy megnézzétek mit tud. Lesöpritek róla a port majd ütyködtök rajta egy kicsit hátha történik valami. Egyszer csak kék fény villanik. Először csak felismerhetetlen káosz az egész majd egy villanást láttok. Valami ismeretlen logó rajzolódik ki előttetek. Majd ismét elmaszatolódik a hologram. Végül pedig egy egész szobát betöltő női hang szólal meg.
-Üdvözlöm. Ön az Artificial Intelligent Defense Initiative projekt röviden AIDI-val beszél. Ha kérdése van kérem tegye fel.
Lady Satsuki megregadja a kezdeményzést.
-Mi az az AIDI?
-Az Artificial Intelligent Defense Initiative rövidítése.-válaszol az AI.
-BAAAH. Nem úgy értem. Mire jó maga a projekt?
-A projekt feladata létrehozni egy fegyvert mellyel a Zernida faj elpusztítható. A fegyver egy máig élő Zernida királynőre van rácsatlakoztatva és az ő hormonjait használja fel a bogarak elpuszítására. Érdekesség, hogy többek között emiatt érkeztek ide a Zernidák...70 éve és 211 napja. A fegyver ugyan ellenük készült de nem lett bevetve mivel bizonyos tudósok a hibákra hivatkozva szabotálták a bevetést.
-Miféle hibák?
-A fegyver minden nem elég fejlett immunrendszerű embert megöl a bolygón. Értsd: A 11. életévüket nem betöltött vagy beteg emberek.
-Hogyan tudom aktíválni?-kérdezni határozottan a Lady.
-Te megvesztél?-Szól a testvére.-Te sem gondolod komolyan, hogy végzel a nagyjából nyolcezer gyerekkel akiket otthon hagytunk.
-Már úgy is halottak mit tehetnénk?
-A bogarak azt hiszik, hogy a mindenki halott. Lehet, hogy túlélnék valahogy. Rejtőzve.
-Bujdosni? Inkább a halál.
Az AI vág közbe úgy, hogy kivilágítja az üres széket.
-Ha egy a kormányzói joggal felhatalalmazott személyek közül foglal helyet azon az irányító panelen akkor rögtön aktiválhatja a fegyvert vagy elindíthatja az AIDI projekt törlését. Ha nem kormányzói személy ül a székbe a védelmi rendszer aktiválódik.

Innentől csak rajtatok múlik, hogy bele-e ül valaki a székbe vagy sem. Esetleg az, hogy melyik opciót választja.

Amint látom a robbanást, reflexből az utolsó életben maradt társamra vetem magam. Kettőnk közül legalább ő élje túl ezt az egészet. Ezt követően megszakad a kép. Meghaltam volna?

Élek. Bár az ébredés rendkívül fájdalmas volt. Élek, de olyan mintha halott lennék. A körülöttünk lévő pusztítás pokolba illő látványt nyújt. Valahogy így képzeltem el a másvilágot, ahova a bűnösök kerülnek. Az arcomat verejték, vér és por egyvelege borítja. Szerintem Beth sem néz ki jobban. Mindenem fáj, a sebeim pedig csak azért nem véreznek, mert ellátott az egyik szanitéc.
Satsuki beszédjét egy nagyobb törmelékhalmazra ülve hallgattam végig. Ráordíthattam volna. Rálőhettem volna. Gyűlölöm, és a beszédje csak megerősítette bennem ezt az érzést. De nem volt erőm. Még nem. Össze kell kapnom magam...
A Nashred fedélzetén igyekeztem az élő embereket a legbiztonságosabb helyre juttatni. Max bunkerjében biztonságban lettek volna, azonban ennyi ember nem fér el ott. Csak remélni tudom, hogy a lent lévők mind jól vannak.
A bogarak rohamozzák a gépet, felváltva, sorshúzással mennek ki az emberek. Meghalni. A vihar előtti csendes napok álmatlanul teltek. Beth társaságában virrasztottam át az estéket. Nyitott könyv voltam a számára, úgy ömlöttek a szavam a számból, mintha a halálos ágyamon mondanám a végakaratom. Meséltem neki a nem túl fényes életemről, a zongoráról, mindenről. Felhúztam a térdeimet, átkaroltam a lábam és mondandóm végéhez halkan hozzátettem.
- Ha nem döglök meg, akkor megmutatom.
Nem akartam hallani a csendet. A csend gyilkos volt. Szóval tartottam a lányt. Hajlandó voltam a semmiről és beszélni vele. Csak ne halkuljon el. Volt valami megnyugtató a hangjában. Ha belegondolok, hogy a régi és az új Jenna is elveszített mindent az életében rajta kívül, a sírás kerülget. Furcsa, hogy a bajtársiasság mennyire össze tud kötni két embert... Vagy most többről lenne szó?

Épp álomra hajtanám a fejem, amikor jelez a vészjelző. Bogarak. Megint. Ezek a dögök nem adják fel. A háborúnak nincs vége, csak egy nagy csatán voltunk túl. A fegyverek hangjából ítélve pedig egy hasonló durvaságú vár ránk odakint. Hamarosan te jössz, Jenna. Mondogatom magamban. Hamarosan te állsz majd ott kint. De nézd a jó oldalát. Ha szerencséd van, akkor eltalál az egyik hülye rovar és véged.
Nem, nem gondolkodhatom így. Ma mind elveszítettünk valamit, ha nem mindent. Mielőtt rám kerülne a sor, odarohanok Bethez. Próbálom lazán elmondani a mondandómat, de érzem, hogy rezeg a szám, és a hangom sem igazán maga biztos.
- Nézd… szóval… izé, ha otthagynám a fogam, akkor.. akkor… Á, … faszom bele..
A lány arcára helyezem a karomat, és egy gyors csókot nyomok az arcára.
- Nah, szóval ezt akartam.
Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, aztán mielőtt bármit is reagálhatott volna, kirohantam lőni. Céloz, lő. Céloz, lő, tölt. Monoton küzdelem az életért. Ezrek hullanak körülöttünk. Az igazi emberek.
Amíg nem ragadnak le a szemeim, addig nem megyek vissza. Egyrészt mivel mindenkire szükség van idekint, másrészt mivel tartok Beth reakciójától. Oh, az irónia. Az a rohadt irónia. Bármikor telibe kaphat egy rohadt bogár, de te az érzéseidtől félsz.
Újabb támadás ér minket, ezúttal szerencsére nem követel halálos áldozatot. Viszont gyalogszerrel, és járműveken kell tovább mennünk. Versenyfutás a halállal. Lövések, hullák. Tényleg csak a bosszúért maradtunk volna életben? Én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Nem volt idő gondolkodni, csak sodródni az árral. Lőni mindenre, ami mozog. Nem tudom, hogy hányan maradtak életben, fokozatosan elszakadtunk a többiektől. Én, Ryuko és Beth maradtam. Ha az utóbbi jól reagálta le a csókot, akkor megfogom a kezét, és amíg meg nem látom Satsukit, el sem engedem. Szólni nem szólok semmit, a kezem viszont ökölbe szorul, a pisztolyom után matatok. Amint elérjük az AIDI-t, csendben figyelek, a pisztoly azonban továbbra is ott pihen a kezemben. Ez a ribanc aktiválni akarja az AIDI-it. Mintha nem is én uralnám a testem, egyenesen Satsuki fejére lövök. Egyszer, kétszer, háromszor. Az egész tárat beleeresztem a hullájába. Már nyúlnék is a következőért, a szememből már csorognak a könnyek.
- Sajnálom Ryuko. Te is tudod, hogy… aktiválta volna… Így vagy úgy, de megteszi…
Elengedtem a fegyvert, hallgattam ahogy a földre zuhan, aztán átkaroltam Bethet. Túl sok ez már nekem. Nem vagy te hős Jenna, egy gyilkos vagy, egy szörnyeteg. Hallottam a fejemben a hangomat. A sajátomét, a szüleimét, Maxét, Bethét. Mind egyszerre hajtogatták el . Szipogva tettem fel a kérdést az AIDI-nak.
- Lehetséges… késleletetni az aktiválást? Mondjuk… egy hónappal? Addig mindenki el tudna menekülni a… bolygóról…