Toumamora

Elképesztően jól érzem magam, hiszen csilloghatok. A partnerem is legalább annyira jó, mint én, így jól kiegészítjük egymást. Imádok a figyelem középpontjában lenni, szóval mindent is bevetek, amit csak tudok. Alattunk kiegészítenek minket a zenészek és táncosok, így teljes a harmónia.

Aztán történik valami. Nem teljesen tudom, mi, de a közönség már nem örül, hanem sikít. És nem az eksztázis miatt, hanem a félelem miatt. Megállok a kötélen, tökéletesen egyensúlyozom rajta, aztán Zu az addigi kis tűznyelveket sokkal erősebbé varázsolja és kiterjeszti. Ekkor intek a társamnak, hogy szökkenjünk le melléjük, szóval megfogom a kezét és leugrunk egy kecses mozdulattal.

Ekkor fel is fogom, mi történik: árnyékmesterek támadtak ránk. Látom, hogy velük küzdenek a többiek, így én sem habozom, azonnal előkapom a botomat és meglazítom a száját a hamus zsákomnak. Éppen indulnék Zu felé, de ő azt mondja, hogy elintézi a nőt, én pedig az árnyakkal foglalkozzak. Összepréselem a számat, de kivételesen nem ellenkezem, ugyanis Orso-ékra is ráfér a segítség. Nem sokat tétovázom, máris belemerítem az ujjaimat a hamuba, majd jeleket rajzolok a botra, amiből először tűznyelveket idézek, mint Zu. Mozdulok és igyekszem ezekkel a mozdulatokkal kivégezni az árnyat. Ha nem sikerül, akkor fényeket idézek, azzal próbálkozom. Egészen addig próbálkozom mindenfélével, amíg meg nem hal.

Miután sikeresen végeztem az árnnyal, kezemben továbbra is ott tartom a botomat, és két gondolat jár az eszemben: Ryan és Zu. Tisztában vagyok vele, hogy Zu ügyes, nem tudom, hogy csak hátráltatnám-e, így inkább azonnal Ryan keresésére indulok a káoszban.

- Ryan! Ryan! Merre vagy?! - kiabálom a tömegen át, ha közben tudok segíteni, terelni a népet, teszem, de elsődleges célom, hogy megtaláljam a társam. Olyan gyorsan ver a szívem, mint még soha. Nem hagyhatom, hogy Ryan-nek valami baja essen!

- Itt vagyok! – kiált egy hang, miközben a levegőbe emeli a kezét - Gyere a kocsi felé! Ott találkozunk! – kiált felém Ryan. Szerintem körülbelül húsz kilót fogytam, ahogy meghallom a hangját. Nem igazán tetszik az ötlete, hogy továbbra is váljunk ketté, mivel továbbra is izgulni fogok, de ez van.

Közben terelgetni kezdem a gyerekeket, keresem a tesóimat és unokatestvéreimet a sorokban, akit csak tudok, mentek. Az egyik kicsit fel is kapom, mert megsérült a lába, közben a Fenevad felé terelem őket. Nem tudok nem arra gondolni, hogy Zu még bent van és ki tudja, mi van a szüleimmel. Még ha nem is álltunk olyan közeli kapcsolatban, azért mégis csak a családom. Erőlködöm, hogy ne nézzem a halottakat, túl sok lenne most nekem. Egyik karomban egy totyogós, másik kisgyerek a kezemet fogja és magunk előtt terelgetjük a többit, úgy igyekszünk a kocsi felé.

Ahogy megpillantom a fiút, kicsit könnybe lábad a szemem, és bár megölelni nem tudom, pedig szeretném, egy pillanatra elengedem a kislány kezét Ryan-ét szorítom meg.
- El sem tudod hinni, mennyire boldog vagyok, hogy látlak... - suttogom neki megkönnyebbülten.

- Megpróbálok előre menni… - feleli nekem, bár inkább javaslat ez. - Egyedül gyorsabban elérem a kocsit és visszajövök értetek. – mondja, mire bólintok.
- Kérlek, vigyázz magadra! - mondom neki, majd hagyom, hogy elmenjen, bár minden porcikám tiltakozik ellene. Így hát majdnem egyedül terelem a gyerekeket, a kicsit idősebbek segítenek, de határozottan én vagyok a legidősebb, ami kicsit zavar. Hol lehetnek akkor a többiek?

Sietünk a kocsi felé, de amint elénk ér, azonnal felpakolom a gyerekeket. A nagyok mennek előre, hogy felsegítsék a kicsiket, majd ha végeztek, én is felpattanok. Visszapillantok a többiek felé, könnybe lábad a szemem és nagyon kell erőlködnöm, hogy kimondjam azt az egy szót, de tudom, hogy muszáj.

- Induljunk! - üvöltöm Ryan-nek, holott én maradnék. Itt van a családom, az a pár barátom és Zu is. Nem akarok elmenni, mikor tudok harcolni. Mindenesetre elrendezem a gyerekeket, mást nem tudok tenni, de nagyon ideges vagyok. Megnyugtatni nem tudom teljesen őket, de legalább már autóban vannak. Negyedóra múlva nagyjából csatlakozom Ryan-hez. Nyomok egy csókot az arcára, amitől persze azonnal zavarba jön, de kivételesen nem vörösödik el. Helyette viszont csak rám mosolyog és az egyik karjával átkarol, miközben a másikkal a kormányt tartja kordában. Egy pillanatra ráhajtom a vállára a fejemet, ahogy átkarol.

- Tyű, fogalmad sincs, de ez most nagyon kellett... - sóhajtok egy nagyot, majd pár másodperc után folytatom. - Hé... Hogy vagy? - kérdezem tőle csendesen, közben őt és az utat fürkészem.
- Voltam már jobban is... - kezdi, miközben elenged és a rádióval kezd babrálni. Tudom, hogy a többieket próbálja elérni. Amennyiben ez nem sikerül, akkor kikapcsolja az eszközt. - Hiba volt elmenni – mondja szinte dühösen, majd folytatja. - Nem lenne jó ötlet egy darabig megállni – folytatja. - A gyerekek miatt viszont lehet, hogy szükség lesz rá – fejezi be, én pedig megint rápillantok, miközben megszorítom a vállát.

- Kibaszott szar ez a helyzet... - sziszegem én is. - De ugyanígy érzek... Elvégre Zu erre képezett ki, nem?! Akkor mi a tökömért az első menekülő autóval húzom el a csíkot?! - ütök rá a combomra, majd inkább csak megdörzsölöm az arcomat. - Mindegy, legalább pár embert meg tudtunk menteni... Nem tudom, mi lehet a többiekkel... - fásul el a hangom, ahogy erre gondolok. - Igen, még ne álljunk meg... De talán valamelyik városban vagy településen már nem lehet nagy baj... - mondom fáradtan, nyújtózkodom egyet. - Szerinted miért támadtak meg minket? - kérdezem tőle.

Amikor szóba kerül Zu, csak ennyit fűz hozzá Ryan vigasztalásképpen:
- Talán azt akarta, hogy a kiképzéssel meg tudd védeni azokat, akik nem kaptak ilyen tanítást… - mondja, mire csak bólintok egyet, többre nem telik.

Ryan meghúz egy gombot a Fenevad műszerfalán, ami hatására kinyílik az anyósülés előtti tároló, amiben többek közt ott van a helyi térkép is.
- A legközelebbi nagyobb településnél megállunk. Nem tudom, mennyi pénzünk van, így szólj a többieknek, hogy mindenki maradjon a Fenevadon. Ha valaki valami speciális ellátásra szorul, azt megszerezzük majd mi. Reggel pedig... Visszamegyünk. Utána navigálj, légyszi.

A kérdésre, hogy miért támadtak meg, nem nagyon tud mit felelni.
- Fogalmam sincs - hallatszott a hangján, hogy hirtelen egy mondvacsinált ötletet sem tud kipréselni magából. - Egy idegen Qualauch akart beszélni Zu-val, de esélyünk sem volt elkerülni hozzá. Talán tudhatott valamit, de elveszítettem a támadás közben. Ismét mindkét kezével az autót irányítja és teljes mértékben az útra figyel. Megint csak bólintok, mikor a segítségemet kéri.

- Mindjárt itt vagyok - mondom neki, ahogy felállok, de mielőtt kilépnék a helyiségből, visszafordulok. - Ryan? Csak hogy tudd... Fogalmam sincs, mit tennék, ha ma elveszítettelek volna... - mondom neki, majd ha nem szól, akkor visszamegyek a többiekhez. Felvázolom a szituációt, hogy maradjanak itt, ilyesmi, lehetőleg elég gyerekbarát módon, mesésen. Közben akik megsérültek vagy ellátásra szorulnak, velük foglalkozom, amennyire csak tudom, kényelmessé akarom tenni nekik a helyzetet. Aki igényli, megölelem, elringatom, bármi, amitől jobban érzi magát.

Eltöltök velük negyedórát-húsz percet, mielőtt visszatérnék Ryan-nek segíteni. Nem sokat beszélünk, nem olyan a helyzet, de azért megnyugtató, hogy ő van mellettem, ezért nem is kell, hogy beszélgessünk, ennyi is elég.