I. Fejezet - A Völgyzugolyba vezető út
Közzétéve: Jan 7, 2018 18:48:50 GMT 1
Post by Dogorn on Jan 7, 2018 18:48:50 GMT 1
Garavion eleget tett az öreg mágus kérésének. Szíven szúrta Gandalfot a pengéjével, aki egy pillanatra hatalmas fájdalom öntötte el az arcát, majd lassan nyugodttá vált és kilehelte a lelkét. A Világ krónikájában ezennel egy hosszú fejezet zárult le. De kár lenne megfeledkezni arról, hogy ezzel együtt egy új fejezet is készülőfélben van. Hőseink számára nem túl sok remény maradt a túlélésre, se Középfölde megmentésére, hiszen óriási az ellenfél és oly kevés a megbízható szövetséges. Ennek ellenére hősies bátorsággal küzdöttek az életükért.
A tünde gyors támadásokat vetett be a Boszorkánykirály ellen, akinek nem volt probléma kivédnie azokat. Ha akadt néhány találat, azt meg sem érezte, mert a hatalmas páncélja felfogta a csapásokat. Eközben Dulbur lendült akcióba. Mint valami, megállíthatatlan bestia, úgy indult meg az ellenség felé. Egy esélye volt és ezt ő is jól tudta. Ha nem sikerül az ütés, akkor könnyedén vége lehet a törp életének egy szempillantás alatt. Mivel nem volt ideje ezen rágódni, cselekedett. És milyen jól tette. Pörölyével egy jókora csapást mért a Boszorkányúrra, aki kivédte ugyan, de hátrahőkölt és kiesett a kardja a kezéből, ami lehetőséget adott a kószának a csapáshoz. Azonban nem ment minden a terv szerint. Erebon egy pillanatig tétovázott és ez volt a veszte. A lidérc észrevette a hibát és egy óriásit rúgott a férfi mellkasába, aminek köszönhetően több métert repült, majd még néhány métert csúszott a simára tisztított kövön. Ereborn képtelen volt felkelni, akárhogy próbálkozott. Csak a szemét volt képes mozgatni és úgy érezte, hogy a csontjai apró arabokra törtek. A levegővétel felért egy kínzással. Ezek után a Boszorkánykirály Dulburt vette célba. Még mielőtt felemelhette volna kalapácsát, egy nagyon erős ütést kapott az arcára a lidérctől. Azonnal a földre is került, de megúszta egy bevérzett szemmel, egy jókora monoklival és jó pár fog kiesésével. Sajnos ő se tudta folytatni a harcot, elvesztette az eszméletét. A hatalom gyűrű nagyon nagy erőt adott a Boszorkányúrnak. Az utolsó talpon maradt szövetséges Garavion volt, aki egyszerűen bizonyítani akart. Nem ismert félelmet. Még úgy sem, hogy a lidérc elővette tüskés buzogányát és azzal próbálta meg agyoncsapni a tündét. Rendkívül kemény küzdelem volt. Garavion alig bírt az ellenfele közelébe menni, de a Boszorkánykirály se tudott csapást mérni rá, hiszen túl gyors volt. Már több perce kerülgették egymás támadásait, amikor hirtelen megremegett a föld.
Auriel az Orthanc tetején tért magához. Körülötte émelyítő mélység, előtte pedig Szarumán Középfölde egyik, ha nem a legerősebb mágusa.
- Te egy hiba voltál... A mocskos szürkét még érdemes lett volna életben tartani, a mi oldalunkon, de te még annyit sem érsz! Vagyis ezt még nem látom előre... Galadriel sem mondta meg neked, hogy ki vagy valójában, jól mondom? Mert nem bízott meg benned és ezért inkább szolgaként tartott elzárva a világtól. És még csak rá se jöttél... Valójában istari vagy... Egy a maiák közül, ha úgy tetszik... Mágus. Olyan kihasználatlan képességek birtokában vagy, amikre még sosem gondoltál. Én segíthetek neked... Felajánlom, hogy megkíméllek és élhetsz az oldalamon, mint tanítvány, az új világban. Megtanítalak mindenre, megmutatom, hogy ki is vagy te valójában. -
Mondta, majd a háta mögül maga elé repült két darab bot, amiket megragadott és összeillesztette őket. Gandalf botja volt az, ami így ismét egész volt.
- Csak annyit kérek, hogy add nekem a gyűrűt. Ami az ujjadon van. A Nagy Narya a Tűz Gyűrűjét. A szavamat adom, hogy nem fogod megbánni! -
Mondta, miközben a lány felé nyújtotta a szürke botját, de akkor hirtelen megremegett a föld. Szarumán féltérdre esett így elejtve a mágikus erejű botot, a saját botja viszont a kezében volt és azzal támaszkodott, hogy ne essen el teljesen. A torony tetejéről lenézve világossá vált, hogy mi okozta a rengést. Az entek élükön Hamariberkenye. Betörték Vasudvard falát, gyilkolni kezdték az uruk-hai sereget és gigászi sziklákkal dobálták az Orthancot. Aurielnek el kellett eldöntenie, hogy mihez kezd. Kihasználva a pillanatot támadásba lendül? Esetleg megpróbál Gandalf botjáért nyúlni? Vagy a szárnyai segítségével menekülőre fogja? Segítséget nyújt a barátainak, vagy úgy gondolja, hogy az lenne a legjobb, ha biztonságba helyezné a gyűrűt? És mi van a Boszorkánykirállyal? Az entek pedig vészesen fogynak a csatában, velük mi lesz? Megannyi kérdés és elkeserítően kevés válasz, mindössze pár pillanat leforgása alatt.
A tünde gyors támadásokat vetett be a Boszorkánykirály ellen, akinek nem volt probléma kivédnie azokat. Ha akadt néhány találat, azt meg sem érezte, mert a hatalmas páncélja felfogta a csapásokat. Eközben Dulbur lendült akcióba. Mint valami, megállíthatatlan bestia, úgy indult meg az ellenség felé. Egy esélye volt és ezt ő is jól tudta. Ha nem sikerül az ütés, akkor könnyedén vége lehet a törp életének egy szempillantás alatt. Mivel nem volt ideje ezen rágódni, cselekedett. És milyen jól tette. Pörölyével egy jókora csapást mért a Boszorkányúrra, aki kivédte ugyan, de hátrahőkölt és kiesett a kardja a kezéből, ami lehetőséget adott a kószának a csapáshoz. Azonban nem ment minden a terv szerint. Erebon egy pillanatig tétovázott és ez volt a veszte. A lidérc észrevette a hibát és egy óriásit rúgott a férfi mellkasába, aminek köszönhetően több métert repült, majd még néhány métert csúszott a simára tisztított kövön. Ereborn képtelen volt felkelni, akárhogy próbálkozott. Csak a szemét volt képes mozgatni és úgy érezte, hogy a csontjai apró arabokra törtek. A levegővétel felért egy kínzással. Ezek után a Boszorkánykirály Dulburt vette célba. Még mielőtt felemelhette volna kalapácsát, egy nagyon erős ütést kapott az arcára a lidérctől. Azonnal a földre is került, de megúszta egy bevérzett szemmel, egy jókora monoklival és jó pár fog kiesésével. Sajnos ő se tudta folytatni a harcot, elvesztette az eszméletét. A hatalom gyűrű nagyon nagy erőt adott a Boszorkányúrnak. Az utolsó talpon maradt szövetséges Garavion volt, aki egyszerűen bizonyítani akart. Nem ismert félelmet. Még úgy sem, hogy a lidérc elővette tüskés buzogányát és azzal próbálta meg agyoncsapni a tündét. Rendkívül kemény küzdelem volt. Garavion alig bírt az ellenfele közelébe menni, de a Boszorkánykirály se tudott csapást mérni rá, hiszen túl gyors volt. Már több perce kerülgették egymás támadásait, amikor hirtelen megremegett a föld.
Auriel az Orthanc tetején tért magához. Körülötte émelyítő mélység, előtte pedig Szarumán Középfölde egyik, ha nem a legerősebb mágusa.
- Te egy hiba voltál... A mocskos szürkét még érdemes lett volna életben tartani, a mi oldalunkon, de te még annyit sem érsz! Vagyis ezt még nem látom előre... Galadriel sem mondta meg neked, hogy ki vagy valójában, jól mondom? Mert nem bízott meg benned és ezért inkább szolgaként tartott elzárva a világtól. És még csak rá se jöttél... Valójában istari vagy... Egy a maiák közül, ha úgy tetszik... Mágus. Olyan kihasználatlan képességek birtokában vagy, amikre még sosem gondoltál. Én segíthetek neked... Felajánlom, hogy megkíméllek és élhetsz az oldalamon, mint tanítvány, az új világban. Megtanítalak mindenre, megmutatom, hogy ki is vagy te valójában. -
Mondta, majd a háta mögül maga elé repült két darab bot, amiket megragadott és összeillesztette őket. Gandalf botja volt az, ami így ismét egész volt.
- Csak annyit kérek, hogy add nekem a gyűrűt. Ami az ujjadon van. A Nagy Narya a Tűz Gyűrűjét. A szavamat adom, hogy nem fogod megbánni! -
Mondta, miközben a lány felé nyújtotta a szürke botját, de akkor hirtelen megremegett a föld. Szarumán féltérdre esett így elejtve a mágikus erejű botot, a saját botja viszont a kezében volt és azzal támaszkodott, hogy ne essen el teljesen. A torony tetejéről lenézve világossá vált, hogy mi okozta a rengést. Az entek élükön Hamariberkenye. Betörték Vasudvard falát, gyilkolni kezdték az uruk-hai sereget és gigászi sziklákkal dobálták az Orthancot. Aurielnek el kellett eldöntenie, hogy mihez kezd. Kihasználva a pillanatot támadásba lendül? Esetleg megpróbál Gandalf botjáért nyúlni? Vagy a szárnyai segítségével menekülőre fogja? Segítséget nyújt a barátainak, vagy úgy gondolja, hogy az lenne a legjobb, ha biztonságba helyezné a gyűrűt? És mi van a Boszorkánykirállyal? Az entek pedig vészesen fogynak a csatában, velük mi lesz? Megannyi kérdés és elkeserítően kevés válasz, mindössze pár pillanat leforgása alatt.
