Bratti
Szerepjátékok Császára
"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman
Posts: 914 
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Bratti on May 9, 2016 12:24:45 GMT 1
Már hátat fordítottunk egymásnak, amikor még ennyit hozzáteszek.
- De nem ő akarta ezt. Mellesleg, eddig milyen jóban voltatok. Mi változott azzal Kyle személyiségében, hogy kiderült róla, egy titán? Szerintem semmi. És mint látjuk, nem haltál meg, tehát csak pillanatnyi elmezavarról beszélünk. Ha ő nem lett volna, te már nem élnél… Akár titán, akár nem, az adósa vagy. Mint mindannyian. És szerintem csak azzal tudnád meghálálni, ha képes lennél elfogadni őt – Ha még mond valamit, azt meghallgatom, aztán mindketten a saját dolgainkat intézzük.
***
összeszűkül a szemem, amikor Kami nagy nehezen feláll. Látom rajta, hogy elég ramaty állapotban van. Felsóhajtok.
- Mindenki hasonlóan kimerült… Csak küzdj, amíg még kell – Ezzel ott hagyom.
*** Meglepődöm Kyle reakcióján, de aztán összeszedem magamat, és csak higgadt arccal bólintok neki.
- Pontosan ezt vártam egy shingashinai-tól.
***
Miért nem támad senki? Hiszen tudják, hogy elmentünk…
Az út hosszú, nekem meg van min rágódnom. Hector valamilyen csoda folytán egészen nyugodtan megy, így nem kell minden energiámmal rá koncentrálnom. Na… Vegyük sorra… A nevem Mikasa Ackerman. Tizenhét éves vagyok. A Felderítő Légió néhány emberével együttesen megtámadtuk a nőstény titánt, aki nem más, mint Annie Leonhardt, a kiképzőosztagom tagja. Valami kristályos anyagba burkolta magát, tehát belőle semmit nem tudunk kiszedni. A másik alany: Charlotte. Elég közel voltunk ahhoz, hogy elfogjuk, de Kyle, akiről kiderült, hogy szintén titán, felfalta a nőt, és megkapta regenerációs képességét. A mi oldalunkon elhalálozottak: Eld, Oluo, Gunther, Pixis… és Petra, aki feláldozta magát értem. Itt elhúzom a számat. Megérte ez a sok fáradozás? Odaérünk még időben? És ha igen, akkor nem fognak-e lelőni minket? Ezen most hiába gondolkodom. Lassan erőt vesz rajtam a fáradság, és vele együtt a fájdalom is. Tényleg ennyire fájnának a sebeim? Eddig észre sem vettem az adrenalintól. Egyik kezemmel az arcomhoz nyúlok, és érzem, hogy a Hentes által keletkezett seb már egészen begyógyult, azonban az Eren által ejtett seb még csak alig. Ennek meg fog maradni a nyoma… Egy pillanatra lenézek a lábamra, és undorodva elhúzom a számat. Basszus… Azt hittem, azért jobban néz ki… Mihelyt lehetséges, újra le kell fertőtlenítenem, különben be fog gyulladni. A Charlotte-féle kézvágás még sajog, ráadásul lassan átázik a kötés is. Erre is ráfér egy csere. Látom, hogy Dieb eléggé rosszul van, de nem megyek oda. Elegem van az ápolónő szerepből… Amúgy sem az én gondom. De azért egy kicsit rosszul érzem magam emiatt, és úgy ahogy szemmel tartom, de szerencsére nem rosszabbodik az állapota. Legalább is kívülről. Közben a szekéren ülőkre is vetek egy pillantást, hátha történik valami, de úgy tűnik, egyelőre nyugi van. Még. Túl nagy a csend. Ez valaminek az előszele lenne? Ekkor azonban Kami hangját hallom, és kérdőn felé pillantok. Hát… Remélem, azért összeszedi magát… Még szükségünk van rá. Csak lenne már vége ennek az egésznek, mert én sem bírom már sokáig… Egyre fáradtabb leszek, és most teljesen átengedem magam Hector-nak, és relaxálok egy kicsit, hogy energiát spóroljak, hiszen tagadhatatlan, hogy még szükségünk lesz rá.
Hamarosan megérkezünk a kapuhoz, és egészen addig hevesen dobog a szívem, amíg meg nem látom, hogy nyitva van. Huhh… Köszönjük… Még szerencse, hogy este van. Ez most az előnyünkre van. Amikor azonban áthaladunk rajta, lőni kezdenek ránk. Hallom Conny hangját, és a többiekkel együtt én is előhúzom a pengémet, már a nyergen állok. Nem szeretnék több embert ölni… Már majdnem elrugaszkodom, amikor még több katona jelenik meg. Esélyünk sincs. Kétségbeesem, ám ekkor rájövök, hogy ők velünk vannak, hiszen visszaszorítják az ellenséget. Megkönnyebbülve ülök vissza a nyeregbe, azonban a pengéket nem rakom el. Ki tudja, mi jön még… Fél szememmel figyelem, ahogy Mike kérdezgeti a szekéren lévőket. Még nem örülnék ennyire… Lehet öt percen belül halottak leszünk… Teljes sebességgel száguldunk az utcákon, és hamarosan szabad területre érünk. Itt legalább nem tudnak annyira jól manőverezni… Leesik a tantusz, hogy valószínűleg a főtéren járunk, hiszen Hanji, Martha és Dieb átvált a manőver-felszerelésükre, és előre törnek. Követem a többieket, de a szekér mellett maradok. Előre tekintek, és egy pillanatra elfelejtek levegőt venni. Az ott Erwin Smith? És… halott lenne? Nem, még nem… Gyerünk Martha, mentsd meg… Nem akarok felesleges küldetést magam mögött hagyni. Az adrenalin újra szétárad a testemben, de most jóval kevesebb. Martha az utolsó pillanatban vágja el a kötelet, és Dieb meg Hanji is sikerrel jár. Nem mondom, talán enyhe túlzás volt megölni őket, de jelen helyzetben meg tudom érteni. Lehet, nekik is családjuk volt… Kezem a zsebembe téved, és megcsörren a két kép. Szinte az utolsó pillanatban jövök rá, hogy talán lassítani kéne, ezért Hector egy megrovó nyihogással jutalmaz, majd leszállok róla, de nem engedem el. Amennyire ismerem, szinte biztos, hogy valami csalafintaságon töri a fejét. Így viszont egészen nyugodt marad, csak a véres kezemet szagolgatja, és egyszer meg is nyalja, de csak ráütök az orrára.
- Fúj, de undorító, fejezd be… - Ezután csak nézelődik.
A megmaradt Felderítőkre tekintek. Hát nem sok… Majd a szemem Erwin-en állapodik meg, aki elmagyarázza a történteket. Amikor ahhoz a részhez ér, hogy ő tehet arról, hogy megkínoztak minket, csak összeszűkül a szemem, és összefonom a mellkasom előtt a karom. Ez tagadhatatlan… És nem vagyok egy könnyen megbocsátó típus… De… Azért zseniális ez az ember. A harcoló sereg is megjelenik, majd a parancsnok elővesz egy lapot. Lábujjhegyre kell állnom, hogy a langaléta Berthold-tól el tudjam olvasni, hiszen megint a végén állok, ám nagy nehezen megértem belőle a lényeget. De hiszen ez nagyon jó hír. Kicsit felderül az arcom, ám amikor szóba kerülnek az elhunytak, lehajtom a fejemet. Ebből kettőnek a halála az én lelkemen szárad… Csak akkor eszmélek fel újra, amikor egyre több ember közeledik felém. Mégis miért hátrál mindenki? Újra felnézek, és látom, hogy mindenki eltávolodott Kyle-tól. Istenem… Ez mennyire csúnya lépés volt tőlünk… Amit azonban Erwin mond, még engem is felbosszant. Szerinted életben hagytuk volna, ha áruló lenne, te húgyagyú? Valakit félrelökök, de nem nézem meg kit, és egyre közelebb érek Kyle-hoz. Ekkor már Eren és Armin is ott áll mellette, és harmadiknak én is csatlakozom.
- A csapat az csapat… Kitartunk egymás mellett, nem? – Nézek a parancsnok szemébe mérges arccal.
Egy ló léptet mellém, amikor felnézek látom, Kami az. Megütögetem a csizmáját, de nem mondok semmit. Majd meghallom magam mögött Kyle hangját, félig hátrafordulok, és biztatóan bólintok egyet neki, majd visszafordulok, és egyre elszántabb leszek, hogy sikerülhet egy jobb rendszert létrehozni. ”A fiaitoké és lányaitoké is veszélybe kerülhet” Akaratlanul is összeszűkül a mellkasom. Anya, apa… Tudtam, hogy velem lesztek. Már nem kell sokáig kibírnunk… A sálamat a szám elé húzom, azonban amikor levegőt veszek, vér ízét érzem. Fogadjunk ez már nem csak a Hentes által belekent vér… Eszembe jut, ahogy Kyle kettéharapta Charlotte-ot, és hogy egy adag rám is került. Na mindegy… Amikor elindulunk, én magam az első sorban haladok, pengémet még mindig előkészítve, ha bárki ránt támad, azonnal mozgásképtelenné tudjam tenni. Még több adrenalin áramlik a testembe, és így az összes fájdalmam elmúlik. Egy időre. Gyilkos tekintettel haladok előre. Miattatok haltunk majdnem meg… Elegem van az igazságtalanságból…
|
|
Aria
Szerepjátékok Istene
Szeresd ellenségeidet! Azzal kergeted őket az őrületbe.
Posts: 1,043
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Post by Aria on May 10, 2016 21:12:15 GMT 1
A puccsot vezetők biztosan nyomulnak be a palotába, felfegyverezettek, és már csak a belső kör tagjai állják az útjukat, hiszen a katonai rendőrség, a helyőrség, és a felderítő egység együtt dolgozik. Ettől függetlenül az útjuk nem sima… az épületbe még viszonylag könnyen be tudnak törni, de ott már felhangzanak az első lövések. Igyekeznek minél kevesebb vérrel megoldani a harcot, Historiát egyelőre távol is tartják az eseményektől… csak sérüléseket okoznak, és már jól fel vannak készülve arra az esetre, ha lőfegyverek is lennének. Az első hullám elsöpri a testőrség tagjait, és szabad úton haladnak a trónterem felé. A kadétok és felderítők, akik visszatértek a falakon kívülről, aktív részt vállalhatnak a harcban, szükség is van rájuk… a trónteremben várnak azonban a legképzettebb katonák, így itt nagyobb a harc, mielőtt sikerül sarokba szorítani őket. A király csak könyökölve ül a trónján és unott arccal bámulja a beáramló katonákat, mintha nem is érdekelné, hogy mi történik körülötte. Ezzel ellentétben a vezetők homlokát kiveri a verejték, de nem esnek pánikba.
Zackly végignéz a vezetőkön, és hangosan kezdi sorolni a követeléseket, tudván, hogy nincsenek olyan helyzetben, hogy ellent mondjanak neki.
Mikor az új adminisztráció felállításához ér, az egyik vezető hangosan felnevet. A férfi rápillant, mire az magyarázni kezd.
- És ezt hogy tervezik végrehajtani? Az emberek sosem követnék magukat. Nélkülünk az emberiség ostoba birkák sokasága. Egymásnak esnének, egymást pusztítanák. – Zackly arcán halvány mosoly fut át, miközben Mike Zacharius kedvetlen megjegyzést tesz.
- Mintha maguk olyan kiváló rendfenntartók lennének. Emberekre támadtak maguk is, ha jól sejtem.
- És tévednek. – fejezi be Zackly. – Van valaki, aki egyesítheti az embereket.
A katonák és feldühödött nép soraiból ekkor kiválik egy kistermetű, szőke lány. Leginkább kadétok veszik körül, Ymir is közvetlenül mellette ácsorgott, azonban lassan elindul a vezetők felé. Valami megváltozott benne, ezt a kadétok azonnal érzékelhetik… a korábban ártatlannak ható Christa most valami furcsa magabiztosságot sugároz. Mint egy igazi királynő.
- Historia Reiss vagyok. – mondja. – A falak jogos uralkodója.
- Lehetetlen! – csattan fel az egyik vezető. – Te halott vagy! Nem lehet, hogy élsz!
- Nekem elég élőnek tűnik. – kotyog közben Hanji, hátracsavarva a férfi kezét, mire az feljajdul a fájdalomtól.
- Ő az igazi királynő. – mondja Zackly. – Sikerült túlélnie, és most elfoglalja a helyét.
- De előtte egy valamit tudni akarok. – fordul körbe a lány. – Hol van az apám?
***
Csak órák telnek el, mikor a kiküldött csapatok visszatérnek a Reiss birtokról. Historia azonnal felpattan, és odasiet, hogy tanácskozzon a katonák vezetőivel, ám azok csak annyit mondanak, nem találtak senkit. Hamar kiderül, hogy az egyelőre vallatás alatt lévő belső kör tagjai szintén nem hajlandóak kiadni semmilyen információt. Historia láthatóan ideges… nem erre számított, Zackly azonban felé fordul.
- Gondoskodtam az egyházi keretekről. A koronázásod három nap múlva lesz. Addig azt hiszem, kissé lecsillapodnak a kedélyek. – a lány bólint.
- Addig is kerüljenek börtönbe a belső kör tagjai. Még reménykedem abban, hogy vallani fognak, de nem akarom, hogy több gondot okozzanak.
A katonákat rövidesen elbocsátják, és három napig élvezhetik a nyugalmat. A felderítők visszakapják a szállásaikat, így akiknek nincs hová hazamenniük, azok ott tölthetik el ezt az időt. Az egyetlenek, akik nem kapnak teljes szabadságot Kyle és Eren, akik kötelezően a felderítők szállására mennek. A kadétok hazatérhetnek, de amennyiben nincs rá lehetőségük, szintén szállást kapnak a felderítőknél, és ott kell gyülekezniük a három nap eltelte után is, itt megkaphatják az új egyenruhájukat, hiszen hivatalosan már nem kadétok: az ismét működő Felderítő Egység újoncai.
|
|
kylenorthon
Lelkes fórumozó
Dolgok történnek.
Posts: 93 
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Post by kylenorthon on May 10, 2016 21:56:30 GMT 1
Kyle nem mozdult el a szekérről… csak hallgatta ahogy a hangoskodó tömeg egyre jobban halkul miközben távolodik. Olyan sok dolog történt ennyi idő alatt, hogy az agya már nem volt hajlandó felfogni, mekkora változást is jelent egy kadét a trónon… Mondhatni egy belsős kadét. A felderítőknek mától nem kell félniük.
Csend volt egy darabig… Tudta, hogy a parancsnok még mindig ott van, de mégis most érezte azt, hogy itt az alkalom.
- Köszönöm, hogy mellettem állt… - Mondta a hadnagynak, de nem nézett rá, csakis előre. – És sajnálom, hogy az erdőben a hó-óóó… - Oldalra pillantott, és Levi szúrós tekintete egy életre az elméjébe égett. Gyorsan vissza is fordult. - …Errrrről… nem beszélünk. – Sóhajtott.
Egy darabig csend volt. Annyira elvonták a figyelmét a saját gondolatai, hogy nem tudta eldönteni, percekig vagy mindössze csak másodpercekig hallgatott vajon? Végül kinyögte.
- Sajnálom, hogy titokban tartottam… Tudja… igazából ezt a dolgot még magam előtt is titokban akartam tartani. – Közben kihúzta a pólója alól a levél alakú medált és a tenyerébe fektette – Azóta is azon gondolkodom, hogy… ha felfedtem volna ezt korábban, akkor hány embert menthettem volna meg? Olyan sokan… haltak meg egy év alatt… - Rámarkolt a medálra. – Gyáva voltam… Tudom, ezen már nem tudok változtatni. Próbálok úgy gondolni rá mint… „Ennek így kellett lennie…” Akár egyetértek vele akár nem… Ígérem, mostantól igyekezni fogok, hogy ebből az „erőből” fegyvert tudjunk kovácsolni. És nincs több titkolnivalóm.
Ha a hadnagy válaszolt valamit, akkor csendben végighallgatta, majd eldöntötte, hogy innentől minden sokkal jobb lesz.
Órákkal később Nanaba jelent meg a szekérnél, és kijelentette, hogy a puccs sikerrel járt, és a felderítők visszatérhetnek a szállásaikra, hozzá még kaptak 3 nap pihenőt, így aki akart –vagy aki tudott- az hazamehetett. Kivéve Erent és Kylet, de ez nem volt meglepő. És… neki a szállása volt az otthona…
Nem is örülhetett volna jobban a pihenőnek, holott annyira fáradt volt, hogy fikarcnyit se látszott rajta öröm. Ha a hadnagynak vagy bárkinek kellett valami segítség, mindenképp segített még, de utána visszatértek, és nagy nehezen végre az ágyában aludhatott. A következő három napot pedig a takarításnak szentelte… mert… tartozott vele.
|
|
Aria
Szerepjátékok Istene
Szeresd ellenségeidet! Azzal kergeted őket az őrületbe.
Posts: 1,043
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Post by Aria on May 11, 2016 17:06:13 GMT 1
Kyle szavaira Levi hátrafordult, és végighallgatta. Mikor az erdőben történt esethez ér, gyilkos tekintettel néz a férfire, aki erre azonnal elhallgat. Néhány percig csend van, majd Kyle folytatja. Ismét némán hallgatja végig, majd rövid gondolkodás után bólint.
- Felejtsd el, hogy mi lett volna ha. Nézd józanul, valószínűleg pánikba estek volna a képességedtől, és nem tudsz sokat segíteni. Így a hasznunkra válhat. – mikor megjegyezte, hogy nincs több titkolnivalója, csak biccent. – Reméltem is. Egy nap több meglepetés ért, mint amennyi átlagosan egy évben szokott. És kimondottan utálom a meglepetéseket. – morogja cinikusan.
Nanaba megjelenése után hamar visszatérhetnek a szállásra, és végre ellátják a lábát is. Nem javít sokat a hangulatán… a mankóval ugyan képes egyedül mozogni, de még mindig esetlen. A karján a sebet is átkötözik idő közben, de pont a tehetetlenség érzete nem szűnik meg. Három napjuk van pihenni… a gondolatra először elfogja a fáradtság. Újabb negyvennyolc óra, és nem aludt semmit. Ostobaság lenne tagadni, mennyire álmos, ugyanakkor a vággyal együtt, hogy aludjon, azonnal érkezik egy másik, hogy minél tovább halassza még. Pontosan tudja, mi lenne az eredménye, túl élénkek még az emlékek… nem akarja egy rémálommal feleleveníteni őket. Most nincsenek jelentések, nem hivatalos küldetésről van szó, így egyszerűen csak leül az étkezőben egy csésze teával és gondolkodik. A koffein segít valamennyit, jelentősen éberebbé válik, miközben felteszi a gipszelt lábát az egyik székre. Már nem az egyenruhájában van, egyszerű fehér inget és fekete öltönyt visel, de a zsebében még ott vannak a jelvények. ~Hogyan tovább?~ Újabb egyszerű kérdés, bonyolult válasszal. Először is meggyógyul a lába. Ez a gondolat már pokoli volt. Meg fog gyógyulni. Hónapokon belül ugyanolyan állapotban lesz, mint a történtek előtt, mintha nem veszített volna semmit… De közben ott vannak, akik meghaltak. Vajon mennyi időbe telik, hogy megszokja, hogy nincsenek jelen? Borzalmasan hangzott, de tudta, hogy így lesz. Meg fogja szokni. Egy idő után nem várja őket, nem jut majd eszébe Petra lelkesedése, Oluo idegesítő fintorai, Eld pocsék viccei, vagy Gunther felelősségteljes jelentése minden gyakorlat és küldetés után. Egyszerűen csak elfogadja, hogy nincsenek. Elégszer megtörtént már. Aztán minden bizonnyal, részt vesz majd a Felderítő Egység helyreállításában, új tagok kerülnek az osztagába, és folytatódik a harc. Hange ki fogja használni az új információkat, és Historia, az új királynő támogatást fog nyújtani nekik. A dolgok jól mennek majd. Minden átkozottul rendben lesz. Elviselhetetlennek tűnt, hogy mennyire nélkülözhetőek az emberek. Évekkel korábban, Farlan és Isabel halálakor még biztosra vette, hogy nem működhet a világ nélkülük. Volt valami furcsa illúziója, hogy talán vége van. Azzal, hogy meghaltak, mindennek vége van, de ez többé nem merült fel benne. Élnek, meghalnak, és semmi nem áll meg. Közhelyes marhaság.
Végigfuttatta az egyik ujját a csésze karimáján, majd kiitta az utolsó kortyokat. Hogyan tovább? Mint mindig. Pontosan ugyanúgy, mint mindig.
Még ébren maradt egy rövid ideig, bár tudta, hogy nem fogja sokkal tovább bírni. Közel ötven óra, semmi pihenési lehetőséggel. Az asztal mellett aludt el, hajnali öt környékén, de olyannyira fáradt volt, hogy esélye sem volt álmodni. Legalább a célját elérte. Békén hagyták az elmúlt órák emlékei.
|
|
Mayu
Lelkes fórumozó
Posts: 45
|
Post by Mayu on May 11, 2016 21:44:45 GMT 1
img09.deviantart.net/8d0d/i/2013/248/8/0/anime_girl_with_a_rapier_by_iamecchi-d6l68o7.png Charlotte mozdulni sem bírt, Mayu pedig a magasból figyelte célpontot, amit végül Kami csak megsebesíteni volt képes. Erősen gondolkozott rajta, hogy vajon megpróbáljon ő is támadni, de aztán elvetette a tervét. Elrepült a két alakváltó feje felett majd, Erenbe kapaszkodva azt tervezte visszarepül és újra elhelyezkedhet egy jobb pozícióba. Azzal viszont nem számolt, hogy a fiú titánját egyszerűen kigáncsolják, majd félrelökik. Mayu szigonyai még mindig Eren vállába fúródtak ezért a lányt magával húzta. Rengeteg gázt elhasznált a magasba való repüléskor és most még a szigonyai sem működtek rendeltetésszerűen. - Az istenért! Engedd már el! – idegesen morgott, miközben az öklével ütögette a felszerelést. A huzal hirtelen visszavágódott a tárba, de ez idő alatt teljesen elvonta használója figyelmét. Mikor felnézett szíve hevesen kezdett verni a testén pedig végigáramlott a félelem. Charlotte arca csupán pár méterre volt tőle. Felsikoltott és abban a pillanatban megfordult. Teljes gázt adott, ahogy csak tudott menekülni próbált, de hiába. Manőver felszerelése újra cserbenhagyta, mivel gázpalackjai ebben a pillanatban fogytak ki. Egy órákig tűnő pillanatig a többiekre nézett könnybe lábadt szemmel, aztán bekövetkezett az, amitől a legjobban tartott. A saját hülyesége miatt kell meghalnia.
Az óriás fogai összezárultak a szemei előtt, majd csúszni kezdett a hatalmas szájüregben. Próbált valahol megkapaszkodni, de hasztalan volt minden próbálkozás, végül zuhanni kezdett. ~ Sötétség és forróság… Így ér véget az életem? Pedig már olyan közel volt… Bocsássatok meg. Bocsáss meg Kami… ~ behunyta a szemét, úgy érezte, mintha a végtelenségig zuhanna ~ Vége lesz ennek valaha is? Vagy ez már a halál? ~ Képszakadás. A következő percekből semmire sem emlékszik. Mély álomba merült, amiről meg volt győződve, hogy az már a túlvilág.
Egy világos tisztáson ébredt. Óriási síkság amerre csak a szem ellát. Mayu óvatosan felállt és elkezdett sétálni előre a semmiségbe, de ekkor egy ismerős hang szólította meg a háta mögül.
- Miért nem maradsz itt velünk? – Hátranézett. Az apja állt ott, ugyanabban az egyenruhában volt, amiben lelőtték. Gondolkodás nélkül visszafordult és átölelte. – Annyira sajnálom… - Tekintete elhomályosodott a könnyektől, ezért csak egy zavaros alakot pillantott meg kissé távolabb. – Bátyó? – elengedte édesapját és az alak felé rohant, majd őt is átölelte.
- Szevasz, húgi. Rég láttalak. – mondta a fiú viszonozva az ölelést. – Csodálkoztam is, hogy ennyi ideig kibírtad az öngyilkosjelöltek között. – nevetett fel. Mayu eltaszította magát tőle és a karjába ütött.
- Mintha a Miura család büszkesége úgy remekelt volna… Faképnél hagyta a szeretteit, holmi őrült álmokat kergetve… Tiszteletre méltó viselkedés mondhatom. – viccelődött a lány, mire édesapjuk is közbeszólt.
– Na, jól van elég lesz. – Hónalja alá fogta két gyermekét és megcsípte az arcukat. – Büszkék vagyunk rátok. Többek között azért is, mert nem hagytátok magatokat befolyásolni és a saját utatokat jártátok. Viszont Mayumi… - lánya szemébe nézett, majd folytatta. – Újra el kell búcsúznunk…
- Micsoda? Hiszen csak most jöttem! Ne! Apa… Mi folyik itt? – A világos rét sötétedett, apja és bátyja halványultak, Mayu pedig újra zuhanni kezdett.
Pár pillanat alatt meggyőződött róla, hogy ez már a valóság, ahol új kegyetlenségek várják majd őket. – Mondd, hogy nem rólam jön ez az orrfacsaró bűz. – barátnőjére nézett, ezzel próbálta tudatni, hogy minden rendben van és hamarosan minden a régi lesz. Kami segített neki felülni, majd elé tartotta a kisujját. „- Ígérd meg, hogy soha többé nem okozol ekkora aggodalmat nekem, rendben?” - Tudod, hogy ilyet nem ígérhetek, de legyen. De csakhogy tudd, ez visszafele is igaz. – rámosolygott majd megkötötték a kisujjesküt. „– És most menjünk oda a többiekhez, mostanra már biztosan elfogták Anniet!” – Remek, akkor vissza is feküdhetek pihenni ugye? – ezzel ásított egy hatalmasat és nyújtózkodva elterült a fűben. Azonban barátnője erősködött az induláshoz és felrángatta Mayut. Mikor odaértek a többiekhez ő csak annyit tudott kivenni a történtekből, hogy Charlotte-ot sikeresen megölték, és hogy Annie bekristályosította magát. Kami felsegítette a szekérre majd otthagyta, aminek igazából örült, hiszen végre kipihenheti magát. Megköszönte neki aztán kényelembe helyezkedett. Annie-t nem sokkal utána rakták fel. Most már közelebbről is szemügyre vehette, mit csinált magával az az áruló. Talpát a kristályhoz emelte és rugdosni kezdte, pont ott, ahol a lány arcát lehetett felfedezni. – Te szemét… Áruló… Kétszínű némber! – dühösen a kemény bevonatra vicsorgott, de felhagyott a rúgkapálással. ~ Tch… Hasztalan. Most pihennem kellene. ~ ásított majd levette a köpenyét, amiről csurgott le a nyál. – Pffúúúj. Ez volt ilyen iszonyat büdös? – most realizálta, hogy milyen undorító ragacs borította be. Hirtelen a hajához kapott. - Ó a csudába! Persze, hogy tiszta mocsok! Remek. Heteken keresztül moshatom ezt ki belőle. – felsóhajtott és lerázta kézfejéről a ráragadt nyálat. Maga köré tekert egy pokrócot és összekuporogva lefeküdt. Még hallotta, ahogy többen is csatlakoznak hozzá a szekéren, de úgy tett, mintha már aludna. Érezte, ahogy elindul a kocsi és a szél átfújt a takarón. Jól jött ez a hideg szellő a titán forró gyomra után, rövidesen el is aludt.
Órák teltek el nyugodt alvással, ám egyszer csak felébredt és nem tudott visszaaludni. Felült és csak némán bámult maga elé. Hirtelen a mellette alvó felderítő felriadt és ijedten forgatta a fejét. ~ Biztosan rosszat álmodott… Nem csodálom… De pontosan, hogy is van ez? Most akkor ő is alakváltó? ~ Mayu ereiben megfagyott a vér, kicsit félve nézett a férfira majd Erenre. ~ Hah, jól van… Nyugi… Két titánnal ülsz egy szekéren… Hah… Semmiség. Nem veszélyesek. A… azt hiszem. ~ kapkodni kezdte a levegőt, majd lenyugtatta magát. ~ Semmi baj... Biztosan nem rossz szándék vezérli, máskülönben nem lehetne most itt. ~ Folytatta a relaxálást és továbbra is a tájat szemlélte. Hamarosan megérkeztek a fővárosba. Mihelyst átlépték a kaput a golyózápor zaja azonnal elpusztította az addigi viszonylagos békességet. Idegesen kezdett kutakodni a szekéren a köpenye után, a harcba meg sem próbált beszállni, mivel tudta, hogy semmi gáza nem maradt. A terve az lett volna, hogy a lepel alá bújva gyorsan utántölt, majd beszáll a küzdelembe, de erre szerencsére nem került sor. Több katona a segítségükre sietett. Kettő közülük leszállt melléjük és valami Historiáról kérdezősködtek, aki igazából Christa. Mayunak fogalma sem volt miért keresik a lányt és vajon mi mindennek lehet a kulcsa. Kérdőn Erenre nézett, ő volt az egyedüli, akin úgy látszott nem maradt le teljesen az eseményekről.
Végre elérték a főteret, és ahogy közeledtek a tömeg kezdett szétoszlani a száguldó csapat elől. Mayu felállt, hogy jobban szemügyre vehesse az eseményeket, ám nem éppen azt látta, amire számított. Erwin parancsnok csukott szemmel lógott a bitón. ~ Elkéstünk volna? ~ Szerencsére nem így lett, hárman a segítségére siettek és lehozták onnan. Mikor közelebb értek a férfi elkezdett beszámolni a zavaros tervéről. ~ Elég nyakatekert módon gondolkozik a parancsnok, bár lehet én vagyok ennyire naiv, hogy azt higgyem ez egyszerűbben is sikerülhetett volna. ~ felsóhajtott. A halott információk és az újság segítségével megtudta miről maradt le indulás előtt. ~ Szóval Christa a trónörökös. Már mindent értek. Tehát emiatt vitatkozott Ymirrel még az erdőben. ~ Ekkor a veszteségekről számoltak be kadéttársai Erwinnek. Nem akart visszaemlékezni kit kellett ott hagyniuk, de a nevekre akaratlanul is odafigyelt. ~ Öten… öten nem élték túl. Mindannyian tudtuk, hogy ez a csata lesz az utolsó küzdelem pár társunk számára, de hogy ennyien. Ráadásul a legjobb katonáink. ~ Felhúzta a térdét és ráhelyezte az állát, így ült csendben addig, amíg a parancsnok Kyle felől nem kérdezett. „- Barát vagy, vagy ellenség?” – kérdezte jogosan Erwin. ~ Engem is érdekelt a kérdés, de reménykedtem az előbbiben, ha már egy légkörben utaztam vele ez idáig. ~ gyanakvóan a felderítőre nézett, de a pozícióján nem változtatott. Amikor a többiek közelebb léptek felé, ő ugyanott maradt, hiszen mellette ült, de ekkor már határozott tekintettel a parancsnok szemeibe bámult. Ezzel próbálta tudatni, hogy ő is ugyanúgy támogatja, és valamilyen szinten megbízik benne.
Zackly monológja közben utántöltötte a készletein, ha a tartály a szekéren volt, majd felkapta a köpenyét és leugrott a kocsiról. Odaballagott a lovához, megpaskolta hátasa izmos nyakát és felült rá. - Vessünk véget ennek az átkozott rendszernek! Megbosszulom a szüleimet, ebben egy percig se kételkedjetek! – mondta harsány hangon, de inkább csak a lovának szánta. Végül elindultak, a tömeg ujjongott, de az ő arcára rászállt az unottság. Pontot akart tenni ennek az egész végére.
A palotáig vezető út viszonylag simán zajlott, ám amint beléptek nem éppen szívélyes fogadtatásnak lehettek szemtanúi. Mayu igyekezett ott kivenni a részét a harcban, ahol csak tudta. Végezni senkivel nem végzett, maximum csak megsebesítette az ellenséget. Fáradt volt, titán nyál borította be és erősen küzdött minden gondolata ellen. Némán végezte a dolgát majd rövidesen be is léphettek a trónterembe. Meglátta a királyt, mire felhúzta magát és elkapta a bosszúvágy. ~ Lehet most még hidegen hagyja… De rövidesen meglátja, hogy ezt a csatát mi nyerjük meg! ~ erősen megmarkolta pengéit ~ Mindenről ti tehettek! Azt kell mondjam, nem volt okos döntés a még élő szeretteimmel játszadozni. ~ futásnak eredt és ő is belevettette magát a harcba. A már küzdő Kami mögé állt, kardjait pedig felszegezte. – Gondolom nem csak nekem van elegem a mai napból. Vessünk véget ennek a hazardírozásnak. – Mielőtt válaszolhatott volna már el is indult mellőle és harcképtelenné tett egy belsős katonát. Miután sikerült sarokba szorítani az ellenséget közelebb lépett és a kadétok között megállt. Fegyelmezetten figyelte a jelenéseket, csupán Christa fellépésére zökkent ki a mély hallgatásból. A lány hangszíne is megváltozott, tiszteletet követelő és méltóságteljes lett. ~ Mégis milyen indokból titkolta el mindenki elől? De legalábbis miért ennyi ideig? ~ felsóhajtott aztán hamarosan távozhattak.
A három nap pihenő hallatán felcsillant a szeme és megragadta Kamilla karját. – Szükségem van a segítségedre! Esküszöm csak egy szabadnapodba fog fájni. – könyörögve barátnője szemeibe nézett és idegesen várta a válaszát. „ – Na mondd, miről lenne szó? –„ Megköszörülte a torkát és komolyan folytatta: – Vissza kell mennünk a földalatti városba. Muszáj megkeresnem anyát! Levi hadnagy háza közelében futottam vele össze szóval legelőször arrafele kell keresnünk. Arra gondoltam szétválhatnánk, ketten gyorsabban tudnánk haladni. – Amint a lány rábólintott vigyorogva átölelte. – Köszönöm! Örökké hálás leszek neked!
Az aznap estét a felderítők szállásán töltötték. Legelső dolga az volt, hogy vett egy kiadós fürdőt, már csak azért is, mert a hadnagy nem is engedte volna, hogy ilyen ragacsosan összejárkálja a helységeket. Hosszú ideig a fürdőben tartózkodott, ilyenkor jól ki tudta tisztítani a gondolatait is.
Magára húzott egy kényelmes viseletet az újonnan kapott egyenruháit pedig az ágya mellé készítette. Büszkén végignézett a felderítők szimbólumán. ~ A Szabadság Szárnyai… Most már hivatalosan is itt vagyok. Megcsináltam! ~ Boldogan beleugrott az ágyba és percekig nem tudta letörölni a vigyort a képéről. ~ Holnap kiszabadítom anyát és máris minden sokkal jobb lesz. ~ Ezzel a tudattal hamarosan el is aludt.
Másnap reggel készen álltak az indulásra. Kamival együtt lóval közelítették meg a lejárót. Mayu felelevenítette az oda vezető útjukat. Jó tájékozódási képességei miatt viszonylag hamar oda is találtak. – Itt volnánk! Elindulok kelet felé, te pedig nyugatnak haladj. Valahol csak rábukkanunk… - kissé elbizonytalanodva a cipője orrára pillantott, de hirtelen Kamihoz fordult – Láttad, hogy néz ki ugye? Elég ramaty állapotban volt, valószínűleg most is hasonlóképp lesz. Még egyszer köszönöm, hogy segítesz… Tudod ez nagyon fontos nekem… - pár másodpercig elhalkult, ha eközben szóltak hozzá azt meghallgatta majd útnak indultak. – Sok sikert! Pár óra múlva itt találkozunk! – felé intett és megkezdte a keresést.
Hosszú órákon keresztül sétált, sokszor köröket írt le a háztömbök körül, betekingetett az ablakokon, de sehol semmi. Kezdte feladni a reményt. ~ Talán Kami nagyobb sikerrel járt… Ahj… Vissza kéne indulnom. De mi lesz, ha nem találom meg? Egyáltalán életben van még? ~ az ajkába harapott ~ Nem hallhatott meg. Biztosan tudom, hiszen ennek semmi értelme nincs! Csak indulj vissza és ott lesz Kamillával az oldalán. Kihozom ebből a pokolból és… ~ Belegondolt mennyi mindent kell még neki elmondania, erre könnyezni kezdett. ~ És… majd együtt feldolgozzuk mindezt… ~ Ezzel elindult, ám mikor visszaért egy újabb könnycsepp csordult le az arcán. Szomorúan leült a lány mellé, aki szintén sikertelenül járt. Kerülte a szemkontaktust, felhúzta a térdét és beletemette az arcát. ~ Hol lehet? Hová tűnhetett?
|
|
Martha
Lelkes fórumozó
Everywhere I go...
Posts: 56
|
Post by Martha on May 11, 2016 22:34:00 GMT 1
Martha látta, hogy Levi intett neki, hogy menjen a tömeggel. A hadnagy felé nézett széttárta karját és látszódott, hogy le van horzsolva a fél teste, majd a fején lévő sebre mutatott, amiből végre valahára elállt a vérzés.
-Nem hinném, hogy túl sok hasznomat vennék, ha harcra kerül a sor.-és ezzel le is zárta a témát. Körbenézett, hogy kik vannak még itt. Kyle láttán megint előtört belőle egy kellemetlen érzés. Nem tudta pontosan mit is érzett, vagy csak nem akarta megtudni. Pár perc néma csönd után Erwin parancsnok felé fordult.
-Parancsnok, még mindig nem akarja elmondani, hogy mi történt a karjával?...vagy legalább azt, hogy pontosan ki tette?-nézett kissé szomorkásan a férfire. Ha válaszolt, akkor végig hallgatta, ha nem akkor pár percet állt még némán majd újra megszólalt.
-Lehetne egy kérdésem?-ha bólint akkor mélyen Erwin szemébe néz.-Miért nem mondta el nekünk a tervét? Vagy ha nem is mindenkinek, de legalább a hadnagynak? Mert ez így eleinte elég nagy benyomást tett a többiekre és ez nem biztos, hogy jó értelemben történt. Bár most, hogy tisztázódott a dolog, már nem igazán tudom mit gondolnak...-lehajtotta a fejét.-Meg hát...a küldetés vége elég kockázatos volt. Mi lett volna, ha elkésünk?-a bal karjával meg akarta fogni a jobb karját, hogy enyhíteni próbálja a zavarát és feszültségét, de amint hozzáért felszisszentett a horzsolások miatt.
*és itt most ugrok egyet, mert nem akarom kivárni Dogit és utána írni a háromnapos cuccot. Majd ha kell visszatérek egy következő reagomban xD*
A szálláson az első dolga egy jó alapos fürdés volt. Hogy kényelmesen legyen felkötötte a haját és valami rövidnadrágszerűséget vett fel, meg a piros trikóját, amit az este hajlandó volt végre kimosni. Egyik nap meglátta Kyle-t, amint épp takarítja az egyik szobát. Megint elfogta az az érzés, de most megpróbált tenni ellene. Felkutatta a fél szállást, hogy találjon egy portörlőt, majd bement abba a helyiségbe, ahol a társa volt. Szép csendbe a szoba másik végén lévő hatalmas szekrényt kezdte el leporolgatni. De mivel Martha szokása, hogy mindig nálánál kétszer akkora dolgokat fogja ki, ezért nem érte fel a tetejét...pont mint általában. Már indult volna Kyle felé, hogy segítsen, de inkább meggondolta magát. És keresett egy sámlit. Talált is egyet, de elég instabil volt. Ráállt és így is nyújtózkodnia kellett, hogy elérje.
~Nem tudom mit mondjak neki. Máskor olyan könnyen és spontán tudtam vele beszélni, de most meg. Meg amúgy is, miért is akarok én vele beszélni, hisz meg akart ölni...de utána meg.-eszébe jutottak Mikasa szavai.Talán igaza van annak a lánynak. Talán bocsánatot kéne kérnem...de ennyiből neki is, ő támadott rám...sőt neki kéne először bocsánatot kérnie.-még egy jóideig vitatkozott magával, míg egyszer erőt gyűjtött magán és megszólalt, de közben még mindig a szekrény tetejét próbálta elérni.
-Klye, figyelj én csak...hát őő...tudod mi már olyan rég ismerjük egymást és...úgy érzem, hogy a nyomorék életem során végre találtam még egy olyan embert, akiben bízhatok és akinek mindent elmondhatok. És ami a küldetésen történt, az csak egy hirtelen felindulás volt, mert nem igazán tudtam kezelni a helyzetet. Szóval én...én mindent...sajná-.Martha egy lábra állt, hátha úgy magasabb lesz és a testsúlyát az instabil sámli szélén lévő lábára rakta. A sámli megdőlt és a lány sikeresen seggre esett és útközben még a portörlőt is kiejtette a kezéből, ami végül a fején landolt, így ő is tiszta por lett. Tüsszentett egy párat, majd kinyújtotta a két karját Kyle felé, jelezvén, hogy örülne ha segítene neki felkelni. Ha segít neki akkor, amint a társa felrántotta azzal a lendülettel a férfi mellkasának vágódott és megölelte.
|
|
Aria
Szerepjátékok Istene
Szeresd ellenségeidet! Azzal kergeted őket az őrületbe.
Posts: 1,043
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Post by Aria on May 12, 2016 22:18:30 GMT 1
Mikor Martha megszólította Erwin-t, a parancsnok elmosolyodott. - Mint mondtam már, elagyaltak a belső kör verőemberei, mert a "gonosz" kadétok megszöktették az én parancsnokságom alól Erenéket, miközben ők akarták birtokolni ezt az előnyt, ha szabad így mondanom. Mivel "hibáztam" ezért kaptam egy monoklit, rengeteg kék, zöld foltot és a karomnak is annyi, egy ideig... De úgy látom, hogy megérte... - Tekintett végig a hatalmas tömegen, ami útban volta a palota felé. - A lány aztán a tervéről érdeklődött, vagyis pontosabban arról, hogy miért nem osztotta meg senkivel. - Nem tudok elégszer bocsánatot kérni... Lehet, hogy kevesebben haltak volna meg, ha több embert is beavatok, de én nem így játszok... Csak veszélybe sodortalak volna benneteket és az egész akció sikerét is, hiszen gondolj csak bele! Ha tudtad volna, hogy valójában meg kell védened a kadétokat, akkor rájuk támadtál volna teljes erődből? És ha ez nem történt volna meg, akkor a belső kör, vagy a katonai rendőrség könnyedén szagot fogott volna. Egyáltalán nem arról van szó, hogy nem bízok meg benned, vagy a hadnagyban... - Nézett a lány szemébe. - Éppen ellenkezőleg. Féltettelek téged is és mindenki mást. Aggódtam, hogy soha többé nem tértek vissza, de ennek ellenére folytatnom kellett a dolgomat. Ráadásul akik tudták elejétől a végéig a tervet, most hol vannak? Pixis halott, én pedig törött kézzel ülök egy szekéren és próbálom meggyőzni magamat arról, hogy a bajtársaink áldozata nem hiábavaló volt...  *** A második pihenőnap délutánján a felderítők szállásán megjelent valaki. A férfinek barna haja volt, és egyszerű, szürke vászonruhát viselt, láthatólag nem volt katona, csak egyszerű átlagpolgár. Az arca elképesztő szomorúságot sugároz… elveszített valakit. Kyle nyit ajtót neki, halkan szólal meg, szinte alig hallani. - A lányomról érdeklődnék. – suttogja. – Petra Ral-ról. Levi hadnagyot keresem. Miközben haladnak a lépcsőn, ha nem szólnak hozzá, a férfi csak maga elé néz… nem beszél, mint aki képtelen bármit mondani. Mikor elérik Levi szobáját, gyorsan lép oda a férfihez, és bemutatkozik. - Megkaptuk a testét. – mondja halkan. – De nem tudtam megállni, hogy eljöjjek. Mi történt vele? Hogyan halt meg? – kérdezi. – Tudja… Petra mindig nagyon lelkes volt, és el sem tudja képzelni, mennyire büszke volt, amikor maga kiválasztotta az osztagának tagjaként, azt írta a leveleiben, hogy az egész életét a felderítő egységnek és magának szentelné… de annyira fiatal volt, és annyira szerettük volna, ha még sokat él és tapasztal. – elcsuklik a hangja. – Kérem, mondja el, hogyan halt meg! – fejezi be végül. Az egyik kezében egy levelet szorongat… minden bizonnyal azt, amiről beszélt, a lánya utolsó levelét. *** Mayu és Kami nem jártak sikerrel. Átkutatták csaknem az egész földalatti város, de Mayu édesanyja sehol se volt. Kutakodtak a romok között, embereket kérdezősködtek, de sehol semmi, még csak egy kis hangyányi információ se. - Add föl kicsi lány... Az az óriás lerombolt szinte mindent... Tudod hol van az édesanyád? Az egyik leomlott fal alatt! - Mondta egy rosszindulatú öregasszony, az utcán. Ha meg is próbálták a többi nap a keresést, semmit sem találtak. Viszont beköszöntött a koronázás napja, amire mindenki hivatalos volt. A kis Krista-ból királynő lesz, vagyis Historia-ból. Az ünnepély kezdete előtt, a palota előtt gyülekezett, a már jól megszokott társaság mikorra Mayu odaért. Ott ácsorgott Levi hadnagy egy mankóval a falhoz dőlve és körülötte mindenki más. Azonban mielőtt hozzájuk léphetne, valaki megfogta hátulról Mayu vállát és megcsendült az ismerős hang. - Annyira büszke vagyok rád kislányom! - A lány édesanyja volt az. Most már tisztán és szép ruhában. A szeme könnyes volt, de ugyanakkor hatalmas mosoly volt az arcán. - Azt hittem, hogy véged! - Ölelte át a lányát és szorította magához. - Hála Historia királynő intézkedéseinek, visszakaptuk a birtokot és minden rangunkat is... Kár, hogy édesapád és a bátyád nem érhette meg... Pedig most végre együtt lehetnénk... - Mondta a nő, majd elcsuklott a hangja és ismét sírásba kezdett. - Nah, de ne is beszéljünk most erről! Hisz az emberiség hősévé váltál! Ami nem kis szó! A trónra juttattad Reiss királynőt, megölted és elfogtad az áruló óriásokat és teljesítetted apád álmát is! Mostantól vége a korrupciónak, hála neked! - Ekkor harangozni kezdtek. Levi megköszörülte a torkát és biccentett egyet a bejárat irányába, jelezvén, hogy ideje elkezdeni a ceremóniát. - Oh, de látom, hogy neked dolgod is van, nem akarok zavarni! A koronázás után még feltétlen beszélünk! Haza várlak! Szeretlek! - Mondta és a homlokon csókolta a lányát, majd végignézte, ahogyan belépett a hatalmas épületbe. |
|
kylenorthon
Lelkes fórumozó
Dolgok történnek.
Posts: 93
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Post by kylenorthon on May 13, 2016 17:26:27 GMT 1
Kyle nem aludt jól. Többször is felriadt az éjszaka folyamán arra, hogy rosszat álmodott, de egyszer sem emlékezett rá, hogy mit. Aztán minden alkalommal rémülten kapott a szeméhez, mikor észrevette, hogy két szemmel látja az ablakon beszűrődő holdfényt. Csak ezek után tudatosult benne, hogy már nincs szüksége rá. Szabad volt. A titkai nélkül szabadnak és könnyűnek érezte magát. Túl szabadnak és túl könnyűnek. Már-már zavaróan kellemetlen volt. Legszívesebben egy átlagos reggelen akart ébredni, a szemkötőjével, a titkaival, ami azt jelentené, hogy nem változott titánná, nem evett meg senkit és nem veszített el senkit. Hiányolta a titkait. ~Megígértem neked Patty, hogy sosem használom ezt az erőt… sajnálom…~ Elárulta a neki tett ígéretét, ezzel meg csak mégjobban ostorozta magát. Két oldalról gyötörte a dolog. Egyik oldalról azért, mert átváltozott, a másikról meg azért, mert későn. Teljesen mindegy lett volna, mikor változik át, mindenképp zabálta volna a bűntudat. ~Persze, hogy sehogy se lett volna jó…~ Fájdalmasat sóhajtott, aztán az éjszaka hátralévő részét hanyatt fekve töltötte, bámulva az árnyak játékát a plafonon, majd végigkísérve a pirkadatot. Csak akkor kelt fel, mikor a madarak és csiripelni kezdtek. Kinyitotta az ablakot, felöltözött, és mivel étvágya nem volt, kihagyta a reggelit és nekikezdett a takarításnak lent. Ha találkozott a hadnaggyal akkor bólintott neki köszönésképp.
Egész jól ment neki. Pár órával később mikor egy emeleti szoba ablakát mosta, meglátta Marthat a tükröződésben, ahogy bevonul egy portörlővel és nekilát a szekrénynek. Mivel azon a szekrényen és a padlón kívül már minden tiszta volt, így Kyle nekilátott a már amúgy is ragyogóan tiszta ablak újbóli lepucolásának. Nem akart megfordulni, nem akart szemkontaktust létesíteni. ~Ugyan mit mondhatnék neki? Segíteni akartam, de cserébe majdnem megmutattam, mit kaptál volna ha eltalál Annie karja? Min is csodálkozom…?~ Mikor a csata után először lehiggadt, kissé neheztelt a lányra azokért amiket mondott, és ahogy tartotta a távolságot, de aztán belegondolt, hogy ez az egész jogos volt, hiszen végülis tényleg belekente a talajba. ÉS a feje is megsérült. A szívverése felgyorsult az emlékképtől, mikor csak egy hajszál választotta el a titánját attól, hogy megölje a lányt. Emlékszik a kétségbeesésre, amit akkor érzett. Aztán Martha megszólalt. Megállt a mozdulatban és lassan a párkányra tette a rongyot, majd rátámaszkodott, miközben hallgatta. Nem fordult meg, csak nézett ki az ablakon, és halványan elmosolyodott. Aztán Martha leesett a sámliról. Hirtelen fordult meg, de mikor látta, hogy a lánynak semmi baja nem lett azon kívül, hogy ellepte a por és tüsszögött, megnyugodott, mosolyogva nyújtott neki segítő kezet.
- Még mindig úgy tüsszögsz mint egy macs… - És nem tudta befejezni, mert mikor a lány felállt és átölelte, megragadt benne a mondanivalója. Egy pillanatig nem mozdult, aztán viszonozta a lány ölelését. Nem bírta ki, hogy egy picit meg ne szorítsa, utána eltolta magától, de éppen csak annyira, hogy kényelmesen szemügyre vehesse a halántékát. Óvatosan eltűrte onnan a hajat és szemügyre vette a vágást, ami szerencsére nem volt olyan nagy, mint amennyire vérzett. – Szándékosan sosem bántanálak… tudom, ez nem mentség… sajnálom… - Mondta halkan. Aztán pár másodpercnyi néma csend után végleg nem tudta, mit mondjon, így csak elengedte és lemosolygott rá. – Mondd csak, ettél már?
Ha Martha éhes, akkor lement vele enni, ha nem, akkor tovább takarított vagy vele, vagy nélküle, de az már biztos, hogy sokkal jobb kedvvel. Martha nem haragudott rá, és ettől még az étvágya is visszatért.
Másnap lent tartotta a pihenőjét, mikor valaki kopogott. Ajtót nyitott és egy idősödő polgár állt a küszöbön. Mikor bemutatkozott, Kyle teljes lényében elszomorodott. Hiányolta Petráékat a házból, és most belenyilallt a felismerés, hogy már nem térnek vissza.
- Kövessen kérem… - Mondta halkan . Felvezette a lépcsőn, de egy szót sem szólt. Nem tudott volna mit… nem lett volna értelme. Megállt az irodaajtó előtt, kopogott, és ha a hadnagy kiszólt, ajtót nyitott az úrnak. Ő maga nem ment be, hanem nekivetette a hátát az ajtó melletti falnak. Így is mindent hallott… Hallotta a férfi kérdéseit, és azt a mélységes csendet. Levi mélységes csendjét. Olyan csend volt ez, ami még neki is fájt. Éle volt. Pengéje… Percekig halogatta a hadnagy a választ. És talán ez a válasz volt a legemberségesebb. Bátor volt… Bárcsak ne így ért volna véget… Bárcsak egyáltalán ne ért volna véget…
Mikor a férfi kijött, ő lekísérte ugyanolyan csendben. Nem tudott mit mondani. Nem mondhatta azt, hogy jobbulást, de még csak részvétet se nyilváníthatott. Nem ért volna semmit. Talán csak rontott volna. Csendben figyelte, ahogy a férfi lassan elsétál… aztán becsukta az ajtót, és úgy döntött, itt az ideje befejezni a kertet… A hadnagy már nem kívánt beszélgetni másokkal, és különösebben ő sem…
|
|
Martha
Lelkes fórumozó
Everywhere I go...
Posts: 56
|
Post by Martha on May 13, 2016 19:16:18 GMT 1
Martha zavarban volt míg Erwinnel beszélt, de ez minden alkalomnál így volt. A kérdésére választ kapott. Ám akikor odaért ahhoz a részhez, hogy Ha tudtad volna, hogy valójában meg kell védened a kadétokat, akkor rájuk támadtál volna teljes erődből? lenézett a földre és úgy hallgatta végig. Némely mondat hallatán elvörösödött, de utána összeszedte magát.
-Ha tudtam volna?-még jobban lehajtotta a fejét.-Mivel ön parancsolta volna, meg megtettem volna. Ha ön azt mondja támadjak meg valakit, megteszem. Ha ön azt mondja álljak valaki mellé, megteszem. Ha ön azt mondja öljek meg valakit...megteszem.-pár perc néma csönd.
-És Pixis nem azért halt meg, mert tudta a tervet, hanem azért, mert pont rosszkor volt rossz helyen. Ha akkor mondjuk én álltam volna ott, akkor Charlotte engem szúrt volna hátba. A többiek sem tehettek semmit. Nem a terv volt rossz, hanem az ellenség volt erős. Mert közismert tény, hogy az erős öli a gyengét. És hát amióta csak létezik az emberi faj tudjuk, hogy előbb utóbb mindenki meghal valami...vagy valaki által. Ez ellen nem tehetünk semmit. El kell fogadni és nem szabad magunkat hibáztatni, mert azzal csak rontunk a saját helyzetünkön. Én már csak tudom.-az utolsó mondatot már halkan és kissé remegő hangon mondta. Erősnek akart tűnni, ezért visszafogta az emlékek okozta szomorú érzelmeket. Már amennyire tudta. De így is egy könnycsepp csak legördült az arcán. Csak bámulta a lábát. Nem mert ránézni a parancsnokra, mert még a végén gyengének látja. Mindig, amikor Erwin közelében volt érzelmesebb volt, mint általában. Ezt utálta és szerette is egyben. Utálta, mert sebezhetőnek érezte magát. Szerettem, mert ilyenkor sokkal emberibb volt. Enyhén elmosolyodott és halkan megszólalt.
-Köszönöm.
***
Martha jobban érezte magát miután Kyle megbocsátott neki. Amint a társa feltette az evéssel kapcsolatos kérdést, már nyitotta volna a válaszra a száját, amikor korgott egy nagyot a gyomra. Gyorsan a hasához kapott és egy retard mosollyal a férfira nézett. Majd megfogta a karját és lehurcibálta az ebédlőbe. Úgy viselkedett, mint egy gyerek. Egy kötényt kötött Kyle-ra és magára.
-Palacsintát akarok. Szóval mi most palacsintát fogunk sütni!-jó hosszú sütögetés után végre készen volt a kaja. Felkutatta az egész szállást, hog találjon valahol elrejtve egy kis túrót. Valamelyik ládában talált is szóval a palacsinta tölteléke is meg volt. Kyle-al leültek és megettek egy párat. Vagy is sokat...legalább is Martha. Amikor befejezték a maradék 2 darab palacsintát egy szép tálra rakta és csinált mellé egy jó kis forró teát. Berontott a hadnagyhoz, akárhol is volt lerakta elé a palacsintát és a teát, majd elviharzott a szobájába. Belehasalt az ágyba és el is aludt. Másnap délig aludt és akkor is csak nagy nehezen mászott ki az ágyból. Levánszorgott a bejárathoz és intett egyet Kylenak, majd kiment. Ha visszatértek a lovaik akkor a saját lovához ment, ha meg nem akkor a hatalmas jószághoz. Nem nyergelte, hanem csak egyszerűen ráült. Elsétáltak, majd nem messze letelepedtek valamilyen árnyékos helyen és pihentek. A szállásra már csak este mentek vissza.
|
|
Aria
Szerepjátékok Istene
Szeresd ellenségeidet! Azzal kergeted őket az őrületbe.
Posts: 1,043
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Post by Aria on May 13, 2016 21:03:32 GMT 1
(OOC: Ha bárki ír még valamit, ami érint, visszautalásban megírom majd)
Levi hangulata másnapra egészen jó lett, már amennyire a mankó okozta kellemetlenségek, és a furcsán üresnek ható szállás engedték. Lassan kezdte úgy érezni, hogy megbékélt a történtekkel. Kyle betartotta a szavát, reggel eltűnt takarítani, és onnantól kezdve szinte csak törölgetni látta. Kiváló munkát végzett, így ezen sem kellett annyit idegeskednie. Martha is megjelent nála két palacsintával, és egy csésze teával, így ismét rádöbbent, hogy mennyire éhes, és az elmúlt napokban milyen keveset evett. Kellemes nap volt, ami ha nem is feledtette el a borzalmakat, de megfelelő mértékben tompultak. Már nem volt elviselhetetlen arra gondolni, hogy min mentek keresztül.
Petra apja a második napon jelent meg. Levi nem ismerte azonnal fel, de nem is kellett… a férfi rögtön bemutatkozott. Remélte, hogy elkerülheti a találkozást a családokkal, legalább egy ideig, de valahogy sejtette, hogy nem így lesz. Az előző nap átmeneti nyugalma és békéje, ami tompította a történtek élét gyorsabban foszlott szét, mint gondolta volna, és valamiért nem is várta vissza. „Hogyan halt meg?” Nem tudott válaszolni. Pontosan tudta, hogy mit kellene mondania, de valahogy szégyellte volna magát, ha kimondja. Az emberiségért harcolva hősi halált halt, a segítségünkre volt, az áldozata nem volt hiábavaló… üres, értelmetlen szöveg. Nem, Petra nem halt hősi halált. A hősi halál az, amikor tisztelet övezi. Azt érdemlik a hősök, nem azt, hogy felkenjék egy fára. Némán hallgatta a férfit, miközben akaratlanul is a zsebébe nyúlt, és kitapintotta a levágott jelvényeket. „Annyira lelkes volt…” Igen, pontosan. Annyira lelkes volt, hogy rossz volt nézni, mert mindenki pontosan tudhatta, hogy ez a lelkesedés nem tart örökké. Hogy vagy megszűnik majd a reménykedés, a naivitás, és pontosan olyan lesz, mint a többi katona, vagy belehal. És belehalt. „Az egész életét a felderítő egységnek, és magának szentelné…” ~Mondanom kell valamit.~ parancsolt magára. ~Akármit, csak mondjak már, csak segítsek…~ érezte, hogy remeg a keze, képtelen volt megfogalmazni az érzéseit. Düh? Mindenképp. Kezdettől, amióta a nőstény óriás és Charlotte megölték az osztagát, ott volt a levezethetetlen, gyilkos düh. Bánat? Még inkább. Teljesen megfogalmazhatatlanul ott volt a gyász, és akármennyire akart túllépni rajta, újra és újra valami a felszínre hozta. Bűntudat? Teljes mértékben, mert megmenthette volna őket. Bármilyen módon, egy jobb terv, egy időben kiadott parancs, és megmenthette volna az életüket, de nem volt rá képes. Petra élhetett volna, és nem így kellene beszélnie az apjával. És fogalma sem volt, hogy mit mondjon, hogy hogyan fogalmazza meg az egészet, hogy lenne-e értelme bocsánatot kérni, azért, mert meghalt a lánya. Hiszen Mikasának is megmondta, hogy ne kérjen bocsánatot, mert nincs kitől, ha az ember elszúr valamit, azért fizetnek, de hirtelen mégis indokolatlannak tűnt minden más. Tudta, hogy perceket várt, valószínűleg a férfi nem is érti, miért nem válaszol, miért viselkedik úgy, mint aki nem is hallotta a kérdést, de csak lassan tudott megszólalni.
- Önmagaként halt meg. – suttogta végül. – Bátor volt. – Olyan bátor, amilyen én sosem leszek. – Megtisztel, hogy végig hitt bennem. – Pedig nem érdemeltem meg. A legkevésbé sem érdemeltem meg. - A legjobb katonáim közé tartozott, tragikus, hogy ilyen fiatalon kellett az életét adnia. – ezeket az utolsó szavakat egészen gépiesen mondta, monoton, egyhangú stílusban. Nem tudott a férfi szemébe nézni. Tudta, hogy nem lesz képes tovább beszélni.
Ha Petra apja elment, a nap további részében nem kereste mások társaságát, ha tehette, egyedül maradt. Nem segített, sőt, ami azt illeti, minden bizonnyal rontott a helyzeten, hogy nem tudta mivel lefoglalni magát, de sokkal egyszerűbb volt így. Nem akartak vele beszélni, és neki sem kellett beszélnie senkivel.
Aznap este korábban aludt el, bízva benne, hogy feldolgozta már eléggé az eseményeket. Nem volt szerencséje. Groteszk módon ismétlődött meg az álmában a csapatának halála, szürreális, hátborzongató képekben nézte végig újra meg újra, hogyan csapják egy fának Petrát, hogyan törik darabokra Oluo és Eld gerince a falon, hogyan csapódik kínos lassúsággal Gunther arcának a golyó, hogy aztán véres cafatokká roncsolja azt. Közben hallotta a családtagok hangját, akiket gyakran nem is ismert, de mindegyik gyűlölte, és mindegyik hibásnak tartotta. Mindegyik ezerszer a fejére olvasta a gyermeke, a testvére, a férje, vagy az apja halálát. Hiába fordította el a fejét, mindenhol ugyanaz volt. Ugyanaz a vér, halál, és ugyanazok az átkok. Hittünk benned. Hittek benned, és te elárultad őket. Gyenge voltál.
Reszketve, verejtékezve ébredt fel, megtámaszkodva a szék karfáján. Álom volt. Persze, hogy álom volt. Az órára pillantott, ami hajnali négyet mutatott. Alig két-három órát aludt, de nem merte ismét lehunyni a szemét. Úgy döntött, ad magának még egy kevés időt, de nem akart lebicegni a konyhába, különösen nem, mert a mankó kopogása mindenkit felvert volna, így az elkövetkezendő három órában csak bámult ki az ablakon.
|
|
Mayu
Lelkes fórumozó
Posts: 45
|
Post by Mayu on May 14, 2016 9:57:19 GMT 1
img09.deviantart.net/8d0d/i/2013/248/8/0/anime_girl_with_a_rapier_by_iamecchi-d6l68o7.png Felcsattanva nézett a rosszindulatú öregasszonyra, de végül dühét nem adta ki magából. Sértődötten megfordult és elviharzott mellőle, miközben nyugtatni próbálta magát. ~ Anya nem lehetett a közelben, mikor Eren titánja mindent feldúlt. Kutya baja sincs, csak valószínűleg rossz helyen keressük. ~ Még egy óráig folytatta a keresést, amikor elhatározta, hogy visszatér a találkozó helyre.
***
(Kami reagja után majd visszatérek a többi pihenőnapra) Mayu a felderítők szállásán aludt. Nyújtózkodott és legszívesebben pihent volna még egy kicsit, de ma volt a koronázás napja, ahol jelenésük van. Valamelyest összeszedte magát, megmosakodott és felöltözött. Büszkén húzta magára az új egyenruháját, megcsodálta a tükörben, de lassan ideje volt indulni.
Időben elkészült, azonban az istállóban kellemetlen meglepetés fogadta. Lovának boxajtaja tárva nyitva állt, az állat pedig eltűnt. – Elfelejtettem volna bezárni? Hogy fogok így időben odaérni? – idegesen vizsgálta a zárat, de semmi baja nem volt. Egyszer csak meghallott egy halk nyihogást, mire elmosolyodott. ~ Megvagy. ~ A többiek felé fordult, akik minden bizonnyal már csak rá vártak. – Induljatok el nélkülem. Hamarosan utánatok igyekszem! – feléjük intett és elindult a hang irányába. Megpillantotta hátasát, aki megtalálta magának a lovaknak szánt élelem tartalékokat. – Na, gyere csak ide, te szabaduló művész, olyan nagydarab leszel, hogy az összes titán a te húsodért fog versengeni. – Lova erre meglökte a hátán, mire Mayu rávigyorgott. – Jól van tudom, rossz vicc volt. De ne mond azt, hogy nem figyelmeztettelek. – Mindig jobb kedvre derült, mikor állatokkal beszélgethetett, ami most is így lett. Vidáman felnyergelt majd vágtázni kezdett a többiek után.
Már mindenki a palota előtt gyülekezett, ezért gyorsabban szedte lépteit. Lovát ide már nem hozhatta be, így gyalog kellett folytatnia az útját. Ha a téren tömeg volt, akkor kissé nehezen, de átvergődött a népen. Meglátta a többieket, már majdnem odaért mikor egy kézfejet érzett a jobb vállán. Megfordult és édesanyjával találta szemben magát. Szemeibe egy pillanat alatt könnyek szöktek. Átölelték egymást, talán ennek a találkozásuknak jobban örült, mint az elsőnek. Boldog volt, a könnyei is örömkönnyek voltak. Megkönnyebbült, hiszen a földalatti keresgélések után kezdte elveszíteni a reményt afelől, hogy még életben van. – Tudtam, hogy nem haltál meg! Annyira örülök, hogy itt vagy. –Örömmel hallgatta végig, hogy visszakapták a házukat, de mikor a nő felhozta apját és bátyját szomorúan nézett rá. ~ Vajon tudja, mi történt pontosan apával? De azt biztosan nem, amit Levi hadnagy mesélt arról az expedícióról, amiben Dan is életét vesztette… Egyáltalán elmondjam neki? Hiszen semmit nem változtat… Lehet jobb is így, hiszen ehhez a tudathoz már többé-kevésbé beletörődött. ~ Anyja mintha a gondolataiban olvasott volna elterelte a szót és hirtelen lányát kezdte dicsőíteni. Mayu érezte, ahogy elpirul és reménykedett, hogy ezt senki nem hallja a közelben. – Anya… Én csak egy katona vagyok a sok közül… Ez a csapat érdeme nem az enyém. Többek között Erwin parancsnok terveié és az elhunyt katonáké is. Egy ilyen apró építőelemet, mint én nem jogosan hívunk hősnek. – mondta komoran, ha édesanyja válaszolt valamit még meghallgatta, de bármit mondott már nem érdekelte, minek hívja. Csak kedvesen mosolygott, úgyis tudta, hogy nem tudja meggyőzni az ellenkezőjéről. Ekkor a háta mögül megszólalt a harang. Megfordult és Levi hadnagyra nézett, aki jelzett, hogy ideje indulniuk. Anyja is észrevette ezért közbeszólt, mielőtt bármit mondhatott volna. Bólogatott és megígérte, hogy amint lehetősége lesz meglátogatja. – Én is szeretlek. – Hagyta, hogy megpuszilják majd elindult a palota felé. Útközben még egyszer hátrafordult és mosolyogva intett neki, majd eltűnt az épületben. |
|
Kami
FRPG Guru
Posts: 285
|
Post by Kami on May 14, 2016 22:34:33 GMT 1
Mikasa érintésére csak egy rövid pillantást vetett a lányra, de nem szólalt meg. Inkább igyekezett fogadalmához híven megfigyelőként a háttérben maradni, amennyire lehet. Ahogy megindultak, a gondolatai másfele kalandoztak. ~ Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én is azok közé fogok tartozni, akik megbuktatják a királyt… Persze, az én otthonomban is érezhető volt, miután elvesztettük a Mária Falat, hogy lesznek lázongók, de ezt soha nem gondoltam volna… ~ Ilyen gondolatokkal a fejében lovagolt a puccsolókkal a palota felé. Az út során nem ütköztek ellenállásba, hisz a Katonai Rendőrség, a Falvédők, és a Felderítő Egység mind együtt dolgozott. A királyi rezidencia elé problémamentesen elértek. Ott azonban több bökkenő is akadt. Az elsőbe Kami ütközött. Egy ideje nem is gondolt rá, ezért teljesen elfeledkezett a zúzódásairól, amik azonban vélhetően megsértődtek ezen, és hogy emlékeztessék gazdájukat, újra elkezdtek fájni, mert miért ne. Kami erre felszisszent, és megállt a mozdulatsorban. ~ Hogy a csudába fogok én innen lekászálódni?! Kezdem úgy érezni, hogy a katonaság egy 60 évvel minimum megöregített. Fájnak a csontjaim, hülyeségeken agyalok, ilyet az idősek szoktak csinálni… ~ Körbenézett, hátha talál valakit, akit megkérhetne, hogy segítsen, azonban a felmentő sereg magától jelent meg, Bertolt képében. Először Kami nagyon megijedt a mellette hirtelen felbukkanó kadéttól, de igyekezett úgy tenni, mintha ez nem így lett volna. ~ Idióta, nehogy már egy társadtól megijedj! Ha már az óriásoktól sem féltél…annyira… Bár, Bertolt elég kolosszális méretű, lassan elmehetne egy kisebb titánnak is (haha szóvicc) ~ A másik kérdő tekintetét látva rájött, hogy kérdeztek tőle valamit.
- Huh, nem figyeltem, bocsi… Megismételnéd? – Zavarában inkább mosolygott, és ezúttal hegyezte a füleit, hogy mit mondanak neki.
- Azt kérdeztem, hogy segítsek leszállni? Elég láthatóan megtorpantál itt. Esetleg fáj valamid? – Kami kissé elpirult, ahogy belenézett Berti aggódó szemeibe. ~ Az első ember, aki érdeklődik felőlem… Wow… ~
- Ugyan, nem kell segítség, egyedül is menni fog! – Sérülései ellenére, összeszorított fogakkal, és egy kis segítséggel, de le tudott szállni. Közben Reiner is csatlakozott hozzájuk, és valószínűleg mondott valamit Bertoltnak, de ezt Kami nem hallotta, mert egy halk „köszönöm” után elhúzta a csíkot. Bent már vártak rájuk a belsősök.
- Rég találkoztunk fegyveres idióták! Játszunk egy kicsit! – Ahogy épp készült volna manőverfelszerelésre váltani, azt kellett tapasztalnia, hogy a berendezés nem működött. – Most meg mi a… - Eszébe jutott a Charlotte elleni küzdelme. – Jaaa… hogy rohadtul elfogyott az összes gázam… Na ez gáz… - Gyorsan összehúzta magát, és így el tudta kerülni az egyik belsős lövését. – Köcsög! Nem látod, hogy hadirokkant vagyok?! – üvöltötte a rátámadónak. Azonban a férfit ez nem nagyon érdekelte, sőt, nagyobb kedvvel támadt rá. – Oh, elmész te a tudod hova! – Gyorsan fedezéket keresett. ~ Mégis mit gondoltam, hogy nem töltöttem újra?! Így most aztán tényleg használhatatlan vagyok… ~ Hirtelen előtte termett a belsős, és rászegezte a fegyverét. ~ Basszus! Már megint… Mit csináljak, MIT CSINÁL… MI?! ~ A férfi eszméletét vesztve a földre terült.
- He?! – Csak ennyit bírt kinyögni. Felnézett a megmentőjére, és lám kit lát, Bertoltot és Reinert. Az első meglepetés után előjött rajta a kisebbségi komplexusa. Ő ott kuporgott a földön, míg a két óriás meg lenézett rá. Gyorsan (amennyire sérülései engedték) felpattant, leporolta magát.
- Hmph! Egyedül is megoldottam volna… De azért köszi! – Ezzel otthagyta őket. ~ Mi a fene folyik itt, ez a kettő mindenhol ott van?! Nyugalom, biztos csak véletlen egybeesés… ~ Megrázta a fejét és inkább a harcra koncentrált. Gáz híján csak azoknak tudott nekirontani, akik éppen a földön, vagy annak közelében tartózkodtak. Példának okáért, egy alacsonyan szálló belsősnek elkapta a lábát, akkor amikor a szigonyait visszahúzta, és nemes egyszerűséggel lerántotta a földre.
- Meglepii! – és mielőtt áldozata bármit is tehetett volna, tarkón vágta, mint annak idején Marthát, és az eredmény nem maradt el: ájultan elterült. Indult a következő szenvedő alanyért, amikor Mayu mögé állt. „ – Gondolom nem csak nekem van elegem a mai napból. Vessünk véget ennek a hazardírozásnak. –” Mayu szavaira csak elmosolyodott, de nem mondott semmit, inkább ő is nekirontott egy ellenségnek. ~ Ó Mayu, ha te azt tudnád, hogy nekem mennyire elegem van ebből az egészből! ~
Miután az utolsó csepp ellenállást is elfojtották, Zackly is előlépett. Kami itt szépen arrébb vonult, és a háttérből figyelte az eseményeket. Jót derült a fejesek zavarán, tetszett neki ez az egész szituáció… Egyik nézőpontból komikus volt, a másikból pedig eléggé groteszk. Ezen a felismerésen elmosolyodott. ~ Végülis… Legszebb öröm a káröröm, nemde?! ~ Csendben figyelte az eseményeket. ~ Christa, azaz Historia lesz az új uralkodó. Vérge vége lesz a korrupciónak…vagy nem… és a Felderítő Egységnek sem kell többé aggódnia… vagyis a vezetőség miatt nem… mert azért a titánok miatt csak fognak aggódni, nem?! ~ Ekkor beléhasított a felismerés. ~ Én…én már őszintén nem tudom, hogy akarom én ezt?! Akarok katona lenni, csak azért, hogy lássam ahogy felfalják a bajtársaim, vagy hogy engem faljanak fel?! Tényleg ezt akarom?! ~ Mayu szakította félbe elmélkedését. „ – Szükségem van a segítségedre! Esküszöm csak egy szabadnapodba fog fájni. –” Kami felsóhajtott.
- Na mondd, miről lenne szó… - Elkerekedtek a szemei, hogy a lány az anyját akarja megkeresni. – Te teljesen meghibbantál?! Kereshetjük egy egész napon át, de semmi sem garantálja, hogy sikerrel járunk! – Azonban Mayu tekintetének nem tudott ellenállni, ezért egy hatalmas sóhaj kíséretében rábólintott. – Jó legyen ahogy akarod… De én most először egy nagyot akarok aludni… - Ásított egy nagyot. - …úgyhogy majd holnap, rendben?
Mivel nagyon nem tudott jobbat, ezért az első éjszakát a felderítők szállásán töltötte. Mint egy élőhalott vánszorgott végig az épületen, és az első ágyba, amit talált levetette magát, és percekig csak feküdt arccal lefele. Mikor már nem igazán kapott levegőt nagy nehezen feltápászkodott, és elkezdett rendezkedni. Mikor a fürdő szabaddá vált, egy kicsit megmosakodott, átöltözött, aztán lement a konyhába, és bekapott pár falatot.
- Így legalább nem fogsz panaszkodni alvás közben! – megpaskolta a pocakját, és felfelé vette az irányt. A szeme sarkából vetett egy pillantást a konyhaasztalnál ücsörgő hadnagyra, és bármennyire is akart mondani neki valami biztatót, nem tudott. Inkább csak nagyon halkan, amit valószínűleg Levi nem hallott, ennyit mondott : - Jó éjszakát!
Ahogy lefeküdt, és betakarózott, egyszerre elkezdte érezni az elmúlt napok megpróbáltatásait. Nem csak a testén, hanem a lelkében is. Hamar elaludt, hisz nagyon fáradt volt, mert két napja nem aludt, de hajnalban rémálmok kezdték gyötörni. Újra látta, ahogyan Charlotte elárulja őket, és megöli Pixist, és Petrát, látta, ahogy a titánformája megöli a két velük tartó felderítőt, és ahogy Mayumit bekapja. Közben különféle hangokat hallott, amint mindenért őt vádolják: „A te hibád… Ha nem veszted el az önkontrollodat… Ha jobb vezető lettél volna, még most is élnének… Ha átláttad volna a helyzetet… Ha jobb lettél volna… Ha nem lennél ilyen önző… Ezek mind nem…” Ennél a pontnál felriadt. Saját verejtékében úszott, és csak úgy kapkodta a levegőt. Ahogy tudatosult benne, hogy csak álmodott, elkezdett lehiggadni.
- Nyugalom… ez csak egy álom… Csak egy álom… - suttogta magának, és megmasszírozta a halántékát. Mivel ezek után nem igen érzett késztetést, hogy visszaaludjon, kikelt az ágyból, és belépett a fürdőbe. Megmosta az arcát, hátha visszatér belé a szín. Mivel már lendületbe jött, fel is öltözött. Nem az egyenruháját vette fel, hanem egy sima hétköznapi ruhát, ami egy fehér ingből, egy barna mellényből, egy fekete nadrágból, és egy bakancsból állt. Úgy ítélte meg, hogy Mayunak is lassan kelnie kell, ezért lement a konyhába, hogy bekapjon valamit. Megtoppant, amint meglátta a széken aludni Levit. Halványan elmosolyodott, és visszafordult. Az egyik érintetlen ágyról levette a takarót, ellenőrizte, hogy tiszta-e, aztán lábujjhegyen odaosont a hadnagyhoz, és amilyen óvatosan csak tudta, ráterítette a takarót, és elmosolyodott. ~ Most milyen sebezhetőnek tűnik az emberiség legerősebbje… Örülök, hogy láthattam ezt az oldalát is, hadnagy! ~ Még egy percig legalább csak állt ott, és nézte, aztán halkan kilépett az épületből. Leült a fal tövébe, és várt addig, ameddig Mayu fel nem tűnt az ajtóban.
- ’Reggelt! – intett a vörösnek. – Már vártam mikor óhajtasz felkelni. Indulhatunk?! – Gyorsan felszerszámozták a lovakat, és úgy indultak el. Nem szóltak egymáshoz, mindketten másra koncentráltak. Amint leértek a földalatti városba (persze ló nélkül) Kami nagyot sóhajtott. ~ Hát ismét itt lennék… ~ Fél füllel végighallgatta Mayut, majd mikor megkérdezte tőle, hogy tudja-e hogy néz ki az anyja, csak rábólintott. „-Még egyszer köszönöm, hogy segítesz… Tudod ez nagyon fontos nekem… - ”. Kami valamiért érezte, hogy ennek a keresésnek semmi értelme, de azért belement.
- Nincs szükség hálálkodásra, de kérlek, az érzelmes részt tartogasd anyukádnak! – Majd elváltak útjaik. Órákon keresztül bolyongott a házak útvesztőjében, és néha megállt pihenni, hisz sajgó tagokkal nem ez volt a legjobb időtöltés, amit el tudott volna képzelni magának. Mikor már bejárta a fél várost, úgy döntött visszamegy a találkozóhelyre.
- Ennek semmi értelmeeee… - Levágódott a feljáró egyik lépcsőfokára, és bevárta Mayut. Csak egy fejrázással adta tudtára, hogy ő sem járt több sikerrel. A vörös szomorúan letelepedett mellé, és percekig ültek így, hallgatásba burkolózva. Aztán Kami felállt, és a kezét Mayu felé nyújtotta.
- Gyere, menjünk. Nincs értelme, hogy ebben a koszfészekben ücsörögjünk, és a végén felfázzunk. Viszont… lenne egy kérdésem…… Tudom, hogy most szörnyen érzed magad, teljes bizonytalanságban, meg minden, de… Esetleg… Ha van kedved… Engem elkísérhetsz haza… Nem akarom erőltetni, de hátha jobb kedvre derülnél tőle… – Mayu szomorúan rábólintott, Kami pedig felhízta a földről és felmentek a felszínre. Visszalovagoltak a szállásra, egyikük sem szólt semmit.
Miután visszaértek, és lenyergeltek, Kami a bejárat előtt megállt, és intett a másiknak, hogy nyugodtan menjen be.
Úgy döntött, hogy inkább kint marad a levegőn. Eleinte csak ücsörgött, és gondolkozott, aztán sétálni támadt kedve(mert aznap nem sétált még eleget, áááá, dehogy). De lusta volt hozzá, hogy felkeljen. ~ Még ülök itt egy pár percet, aztán tényleg felállok… De tényleg! ~ Már eltelt egynéhány ilyen öt perc, amikor a lemenő nap utolsó sugarait valami, vagyis inkább valaki felfogta előtte. Felnézett az illetőre.
- Bertolt?!
- Lenne kedved sétálni egyet? – kérdezte a fiú mosolyogva. Kami habozott egy kicsit a válasszal, majd mosolyogva rábólintott.
- Ühüm, persze. Csak segíts fel, kérlek! – Kinyújtotta a kezét, és Berti felsegítette. Miközben elindultak, gyorsan körbenézett, hátha meglátja valahol Reinert, azonban csalódnia kellett. Kicsit feszélyezve érezte magát kettesben Bertolttal, de ugyanakkor melegség öntötte el. A fiú kiegyensúlyozott volt, és ezt mindig is kedvelte benne. Nem igazán beszéltek, valószínűleg egyik sem tudta, mit mondhatna a másiknak. Azok után, amin túl voltak, ez nem csoda. Elárulta őket két bejtársuk, és rengetegen meghaltak, ezek után a „Jól vagy?” kaliberű kérdések elég ironikusan hangzanának. Felcsillant a szeme, amikor meglátta a folyópartot. Megfogta Bertolt karját, egy kicsit meghúzta, miközben a fűvel borított partra mutatott.
- Hé, nem ülünk le oda? – A fiú csak bólintott, mire Kami arca felderült. Elengedte a karját, és széttárt karokkal előrefutott. Kiválasztott egy neki tetsző helyet, és bár nehézkesen, de leült, majd lefeküdt. ~ Már mióta nem éreztem ennyire jól magam?! Talán Trost óta? El is felejtettem milyen érzés „gyereknek” lenni…! ~ Lehunyta a szemeit, és csak akkor nyitotta ki az egyiket, amikor Bertolt leült mellé. Kami nem szándékozta megtörni a csendet, nagyon jól esett neki ez a nem nyomasztó csend.
- Hogy érzed magad? – A kérdésre Kami szemei kipattantak, és egy kicsit megszeppenve nézett vissza.
- Jól! – mosolygott, és ez jelen helyzetben nem állt messze az igazságtól. Ülő helyzetbe tornázta magát, hogy a fiú ne lássa ilyen tisztán az arcát.
- Én nem arra értettem… A sebeid. Súlyosak? –Kami kicsit összerezzent erre a kérdésre, aztán makacsul jobban összehúzta magát.
- Nem értem miről beszélsz, jól vagyok, már mondtam… - Nem igazán értette, hogy hova ez a nagy kérdezősködés. ~ Eddig négyszemközt jóformán egy árva szót sem váltottunk, akkor most ez mi?! ~
- Miért nem bízol bennem? – kérdezte Bertolt szomorúan. – Látom, hogy fájdalmaid vannak. Nem akarlak így látni. Azt szeretném, ha újra tiszta szívből mosolyognál… - A lány hitetlenkedve nézett fel rá. Nem akarta tovább feszegetni a témát, és tudta, hogy ezt a másik nem hagyná annyiban, ezért inkább amellett döntött, hogy nem áll ellen.
- Nem vészes, csak egy pár zúzódás… - Kicsit durcásan meredt maga elé, mert úgy érezte, vesztett. Nem szerette megadni magát másoknak, de a helyzet megkövetelte. Bertolt érezve a lány zavarát, inkább más témába kezdett bele. A végére Kami is feloldódott, és már nem neheztelt. Kifejezetten kellemesen telt az idejük, és csak akkor indultak vissza, amikor már nagyon lehűlt az idő. Mivel Kami az egész napos keresés miatt igencsak fáradt volt, a szálláson gyorsan elköszönt, megmosakodott, és lefeküdt aludni. Ezen az éjjelen szerencsére nem gyötörték rémálmok, ezért ki tudta aludni magát.
Másnap feltöltődve ébredt korán reggel. Kipattant az ágyból, bekapott pár falatot, majd Mayut is kirángatta a takaró alól.
- Ébresztő álomszuszék! Induljunk, mert beletelik pár órába, míg odaérünk! – Kami úgy pattogott, mint régen a kiképzés alatt. Jót tett neki a tegnapi beszélgetés Bertolttal, valamint a kiadós alvás is sokat dobott a kedvén. – Gyerünk, gyerünk, GYERÜNK MÁÁR! Menni akarok! Siess már Mayumi! – Konkrétan rángatta a félálomban lévő vöröst, hátha ettől felébred. Ide-oda suhant a szálláson. Összepakolta a holmijait, megágyazott, átöltözött, felnyergelte a lovakat. Ahogy sürgött, forgott, nem vette észre, hogy a régi kabátjából kicsúszott a kis papírlap, amire még korábban írt. Minél hamarabb el akart indulni, és ennek leginkább Mayu látta kárát. Még enni sem hagyta a lányt.
- Majd ott eszel! – legyintett, és kirángatta a házból. Kami kihozta a két lovat az istállóból, és rövidesen már a sajátján ült. – Indulhatunk máár?! – nyöszörgött, miközben még álmos lányt várta, hogy felszálljon. Amint a lány ülepe a nyereghez ért, Kami már indította a lovát. Mayu csak ennyit fűzött hozzá: „- Ajánlom hogy gyorsan oda érjünk mert a végén leájulok a lóról. -” Kami nevetett.
- Ne várd, hogy én majd felkaparlak! – Az út alatt rendesen szóval tartotta Mayut. Konkrétan csak úgy ömlött a szóáradat, és képes volt olyan hirtelen más témákba kezdeni, hogy nem csoda ha a másik elvesztette a fonalat. Olyan 4 óra múlva egyben megérkeztek az Evans rezidenciára. Kami rutinosan mozgott, leszerszámozták a lovakat, és betették őket a kis karámba. Kami először körbevezette Mayut az udvaron, az állatok között, hisz édesanyja, és húga még nem volt otthon. Jöttükre megragadta Mayu csuklóját, és maga után rángatta. Kishúga szokás szerint nővére nyakába ugrott, az anyja azonban nem így tett. Kami miután megszeretgette kistesóját, az anyukájára nézett.
- Majd később elmagyarázom…- csak ennyit tátogott neki, mert tudta nagyon jól, miért néz így rá. Ezt az egy napot azzal töltötték, hogy míg anyukája az ebédet főzte, Kami Mayu és a húga társaságában játszott, aztán négyen elmentek piknikezni, és rengeteget beszélgettek. Kaminak eszébe jutott a kis mese, amit kishúgának írt, és ahogy megnézte az összes zsebét, nem találta. Erre elsápadt. Megrángatta Mayu pólójának ujját.
- Te Mayu… Elhagytam a Levi-ról szóló írásomat! – suttogta, hogy csak Mayu hallja. Olyan kétségbeesetten nézett a másikra, mintha összedőlne ettől a világ. „- ÀHÁ megvagy! Szóval tényleg Leviről szólt!-” Kami köpni nyelni nem tudott.
- M-m-m-miről beszélsz?! Félrehallottad. Azt mondtam Eugén… az Eugénről szóló írásomat. – Próbálta menteni a menthetőt, azonban innen már nem tudott kikecmeregni. „- Eugén aha persze. –„ Mayu kajánul vigyorgott , Kami pedig elvörösödött. „- Jobban kéne vigyáznod a dolgaidra, ahogy én teszem.-” Ezzel Mayu büszkén megveregette a zsebét, ahová még a rajzot rejtette. Tapogatni kezdte az összehajtott lapot, de nem találta. Idegesen kinyitotta a zsebét de az üres volt. - "Basszus! A kadét mellényemben maradt.” – Mayu elpirulva nézett Kamira és kínosan vigyorgott , Kami pedig kárörvendően felnevetett– „Tudod mit felejtsük el, amit mondtam.”
- Most már felejtsük el, mi?! De végül is, igazad van. Ha nem a szálláson hagytam el, akkor nincs baj. És mivel elraktam, ezért biztos nem ott van…
Egy éjszakát ott töltöttek, és este, kettesben Kami is meg tudta beszélni az anyjával a dolgokat. Elmondta neki a teljes igazságot, és természetesen biztosította afelől, hogy ő nem gyilkos. Aztán mire a mesélés végére ért, az asszony a nyakába borult.
- Örülök, hogy jól vagy! – szipogta Kami vállába. A lány kissé meglepődött, majd viszonozta az ölelést. Az asszony eltolta magától a lányát, és mélyen a szemébe nézett. – Remélem ez felnyitotta a szemed, és nem akarsz visszamenni… Ugye? – Kami sóhajtott egy nagyot. Tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat is.
- Anya… sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de… Belépek a Felderítő Egységbe, és az emberiségért fogok küzdeni. Értetek, a barátaimért, mindenkiért. Szeretném, hogy büszke legyél rám! – Anyukája könnyezni kezdett. – Ne sírj! Nem tervezem meghalni. Én csak látni akarom a kinti világot! Szabad akarok lenni! És azt akarom, hogy ti is szabadok lehessetek! Hogy többé ne kelljen félelemben élnünk. Tudom, ez egy nehéz út, de ezalatt a pár nap alatt rájöttem, hogy ezt akarom csinálni! – Csillogó szemekkel nézett a nőre, aki már a meghatottságtól könnyezett. Még beszélgettek egy kis ideig, aztán elmentek aludni. Másnap igen nehezen szabadultak el, ugyanis Kami húga nem igazán akart megválni újdonsült barátjától. Délután Kami anyja segítségével a két lánynak sikerült visszaindulnia. Lovaglás elején Kami csak egy kérdést tett fel Mayunak:
- Hogy tetszett? Tudom, hogy nem olyan, mint a Sina Falon belüli fényűzés, de azért remélem tetszett! – Aztán rávigyorgott Mayura, és átengedte magát a boldogságának. Ez a pihenő számára igen jól sült el. Ennél többet abban a pillanatban nem is kívánhatott.
|
|
Bratti
Szerepjátékok Császára
"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman
Posts: 914
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Bratti on May 15, 2016 1:47:17 GMT 1
http A tömeg erőt ad nekem, és én magam is új erőre kapok. Érzem, hogy ezek az utolsó tartalékaim, tehát nagyon remélem, hogy ezután végre mehetek pihenni vagy úgy egy hetet. Ráadásul erősödnöm kell, mert az utóbbi napokban rá kellett jönnöm, hogy hiába végeztem az első helyen, ha ennyire esetlen vagyok a való életben. Ha így haladok, akkor nem tudom megvédeni Eren-t… Még a végén ő fog engem megmenteni… Gondolom ironikusan. Az első utamba kerülő egy vékony férfi. Tüzelni kezd rám, de könnyedén kikerülöm, és a lábába szúrom az egyik pengém, a másikkal pedig a pisztolyait teszem használhatatlanná. És ott hagyom a földön, megyek tovább. Hátra sem nézek, sőt még kényszert sem érzek erre. Úgy tűnik, kezdek hozzászokni ehhez. Ami egy oldalon szomorú, hiszen nem egymás ellen kéne harcolni… Szerencsére rajta kívül csak egy nővel kerülök szembe, akiről miután letéptem az egyik pisztolyt, el is szelelt. Ennyit a belső körről… Haladunk tovább, és simán eljutunk a trónterembe. Na, kíváncsi vagyok a „királyra”… Ám amikor meglátom unott fejét, csak még ingerültebb leszek. Mégis hogy képzeli, hogy csak így letoj minket? Ennyire nem érdeklik mások? Még önmaga sem? Dühösen csapok az elém kerülő nő lábába, aki felkiált fájdalmában, majd egyet még a vérző sebébe rúgok, így a földre küldöm őt. Vele nem kell többet foglalkoznom. Megyek tovább, de annyira csak magam elé figyeltem, hogy észre sem vettem a mellém kerülő fiút, aki már emeli is a kezét, és arcon üt. Megtántorodom, és valakibe bele is ütközöm, de a következő rúgása elől már elhajolok, és szinte öntudatlanul sújtok le a pengémmel. A karját találom el, pontosabban néhány ujját, ami miatt nem tudja többé fegyverét használni. Megrovó tekintettel néz rám, de én elfordulok tőle, csak ennyit mondok neki.
- Sajnálom… - Ezután megyek tovább, de senki mást nem kell mozgásképtelenné tennem. Ám most jön a neheze… A fejeseket nem ölhetjük meg, ezért Zackly sorolni kezdi a követeléseket, mire az egyikük nevetni és beszélni kezd. összeszűkül a szemem, és már emelem lépnék is előre, hogy elhallgattassam egy időre, de ekkor eszembe jut, hogy nekem nem szabad most semmit tennem. Ekkor a kadétok nagy része szétválik, nekem is arrébb kell lépnem, ha nem szeretném, hogy Reiner hatalmas lába az enyémre taposson. Christa… Historia előrelép, de valami megváltozott benne. Sokkal… Magabiztosabb. Úgy tűnik, ez az ő helye. Valószínűleg ez jó lesz neki… Aztán néhány csapat keresni kezdi az apját, nekünk meg semmi dolgunk, hiszen a belső kört börtönbe vetik, ami a Katonai Rendőrség feladata. Mi már csak küzdünk az alvás ellen, hiszen én személy szerint már alig állok a lábamon. Aztán végre-valahára visszaérnek, és legnagyobb örömömre három nap szabadságot kapunk. Eren-nel maradok… Nem mintha lenne máshova mennem. De azért jó, hogy mellette maradhatok, hiszen az is megtörténhetett volna, hogy elzárják őket valahova, és csak néhányan emberrel létesíthet kapcsolatot. Így azért jóval könnyebb. Már réges-régen besötétedett, mire elindulunk. Hector érzi, hogy fáradt vagyok, ezért kellemesen visz, és követi a többi lovat a Felderítők szállására. Megint leghátul megyünk. Én azonban egyre rosszabbul vagyok, mind a kialvatlanság, mind a sebesülések miatt. Szédülni kezdek, ezért egy kis ideig lehunyom a szemem, hátha elmúlik. Azonban nem tudom, miért, de a következő pillanatban a fejem a földön koppan, mire azonnal felülök, de aztán felszisszenek. Basszus, ez hogy sikerült? Elaludtam volna? Szép lassan visszaemlékszem, hogy lehunytam a szemem, de arra már nem, hogy el is aludtam volna. Már nem látok egy Felderítőt sem, ezért nagy erőlködve felszállok Hector-ra, és teljes szárat adok neki, majd ezt suttogom a fülébe.
- Keresd meg a társaidat – Mintha értené, el is indul, de nem találja meg őket egy ideig. Már teljesen kétségbe vagyok esve. Na ne már… Nem lehetek ennyire béna… De ekkor a távolban meglátom a szállást. Hűha… Igen csak elkeveredtünk tőle… Nem is emlékszem, hogy ilyen irányból kéne megközelítenünk. Na mindegy, csak érjünk oda… Arra fordítom a fejét, de nem igazán érti, hogy merre kell menni, ezért kénytelen vagyok vezetni. Újra teljesen éber vagyok, a koppanástól igen csak zúg a fejem, de szerencsére nem vérzik, és nem is lesz agyrázkódás. Elég nagy dzsungel növényeken kellett átkelnünk, hiszen nem ösvényen közlekedtünk. Mellettünk már valami állat is morog, mire Hector gyorsabban kapkodja a lábát, de persze nem tud száguldozni a gyökerek és ágak miatt. Körülbelül háromszor olyan hosszú az út, mint szokott, mire kiérünk a szállást övező füves részre. Megkönnyebbülten felsóhajtok, és megpaskolom Hector nyakát. Csak túléltük. Már mindenki megérkezett, ezért nagyot csattanva érkezem a földre, majd elvánszorgok az istállóig, de csak az utolsó boksz szabad már. Persze, hogy a legundorítóbb marad… Még szerencse, hogy a hadnagy megfordult itt, hiszen így csak ki kell almoznom, a falak tiszták. Miután kiganéztam a nem létező erőmmel, bevezetem a lovam, majd leszerszámozom, és egy kötőféket teszek rá, majd egy vezetőszárral kikötöm az egyik rácshoz, hogy ne mozogjon nagyon, amíg lecsutakolom. Előtte azonban hozok neki vizet és ételt, hogy amíg a szerszámaival vagyok elfoglalva, legalább egyen. A szerszámait a bokszával szemben lévő kis szekrénybe teszem, ám előtte alaposan letisztogatom egy nedves szivaccsal, hiszen a bőrnek nem tesz jót, ha rajta marad a piszok. Ezzel egy fél óra alatt megvagyok, majd elpakolom ezeket. Ezután nekiállok Hector-nak. Rengeteg munka van vele. Először leszedem róla a sarat meg a többit, aztán átkefélem a szőrét, majd a sörényét és a farkát is, végül kikaparom a patáját, aztán két percig csak neki dőlök, majd eloldozom, megdicsérem, adok neki egy almát, majd alaposan leellenőrzöm, hogy jól bezártam-e, és a vezetőszárat is rákötöm, hiszen ismerve Hector-t, tuti ki akar majd jönni onnan. Ezután nagy nehezen felmászom a szobámba. Fogalmam sincs, hogy nézhetek ki, de hogy nem jól, az biztos... A szobám felé összetalálkozom a hadnaggyal, aki éppen teázik. Ha észrevesz, csak felemelem a kezemet, és ennyit mondok.
- Csak ne mondjon semmit… Tudom, hogy borzalmasan festek, már megyek is fürdeni, hadnagy – Azzal egyet fáradtan tisztelgek, és megyek tovább. Megkeresem a saját szobám, ám amikor belépek, azonnal szemet üt az ágyon az új ruha. Lassan odalépek, majd komótosan felemelem, és egy percig csak bámulom a szabadság szárnyait. Vajon jó ötlet volt ide csatlakoznod, Eren? Egyértelmű volt, hogy követlek, de nem lett volna biztonságosabb a Katonai Rendőrséghez menni? Hiszen így szinte mindennap a halál vékony kötelén fogunk táncolni, ő pedig csak arra vár, hogy egy kicsit meginogjunk, és már le is estünk. Meg sem állva a túlvilágra, itt hagyva mindenkit… Tényleg ezt akarod, Eren? Mert az biztos, hogy én mindent meg fogok tenni, hogy ne veszítselek el… Igen… Holnaptól keményen edzeni fogok, hogy még erősebbé váljak. Kinézek az ablakon, majd újra összehajtom az egyenruhám, és a fürdőbe vonulok. Először is alaposan megmosakszom, lemosva minden sérelmet, ugyanúgy ahogyan Levi házában. Viszlát Petra, Oluo, Gunther, Eld… Viszlát Charlotte, Pixis… Ezután szépen lefertőtlenítem a sebeimet. Hűha… A lábammal már majdnem elkéstem, és basszus a kezem… Remélem, ezzel nem lesznek nagyobb bajok… A tükörben leellenőrzöm az arcomat. A Henteses lassan teljesen begyógyul, de Eren… Te aztán jól felvágtad az arcom… Ennek kell még legalább egy hét, és akkor is ott fog maradni örökre… Ezután kézzel kimosom a ruháimat, majd visszamegyek a szobámba, kirakom az ablakba száradni a teregetnivalót, aztán egy kényelmes inget húzok, illetve egy rövidnadrágot, és bebújok az ágyamba. Egy ideig némán fekszem, de mikor kitekintek a holdra, az megnyugtat. Túléltük… Talán békében lehetünk egy ideig… Lecsukódik a szemem
***
Álmomban újra abban a gyönyörű erdőben jártam. Mellettem jöttek a szüleim. És beszélgettünk.
- Köszönöm, hogy velem voltatok végig. Lehet, a tudat nélkül nem is ment volna… - Nézek először apára, aztán anyára. Ők pedig csak mosolyognak, és kézen fognak két oldalról, pont mint régen. Tökéletesen érzem, hogy erőt sugároznak belém.
- Erre még szükséged lesz… - Szólal meg édesanyám.
- Sok minden fog még történni – Teszi hozzá édesapám. Csak bólintok, nem tudok nekik mit mondani. Hamarosan megjelennek mellettünk az elhunyt katonák, de meglepő módon csak Petra-nál szorul kicsit össze a mellkasom, a többieket sikerült elengednem. Ő pedig egy egyszerű szürke csuhába öltözve lépdel előttünk.
- El kéne engedned… Nem maradhat itt – Néz rám szigorúan apám.
- Tudom… De miattam halt meg… - Harapdálom az alsó ajkam.
- Akkor mond meg neki… - Érinti meg édesanyám Petra vállát, aki erre megfordul, és ugyanolyan kedvesen viselkedik, mint szokott. Kinyitom a számat, de aztán be is csukom, mert nem tudom, mit mondjak. Petra érdeklődve néz, aztán vidáman megfogja a vállam, és így szól.
- Ne emészd magad… Már nem mindegy? Én akartam így… Én nem haragszom, csak hiányozni fogtok… - Elhúzom a számat.
- Tudom, te is nekünk… Ugye, azért jó sorod lesz? – Ő pedig bólint. Megkönnyebbülök úgy-ahogy, mire ő lassan halványulni kezd.
– Csak emlékezz a hadnagy szavaira… Tanulj ezekből – Ezt már csak suttogva hallom, hiszen a következő pillanatban eltűnik. Mély levegőt veszek. Aztán eszembe jut valami.
- Ha őt el kellett engednem, akkor titeket miért nem? – De már magamat is távolról hallom, hiszen valóban távolodom tőlük. Lassan kicsúszom tőlük és a lombkorona felé húz valami erő.
- Mindenkinek van őrangyala, Mikasa… - Integetnek szüleim. Ekkor Eren titánja jelenik meg, én pedig a vállára kerülök. Ellentétes irányba indulunk, mint szüleim, de még ennyit hallok tőlük.
- Neked most másra kell vigyáznod… Még találkozunk, gyermekem… - Ketten haladunk a felkelő nap felé, ami egyre jobban elvakít, végül semmit sem látok…
Lassan nyitom ki a szememet. Valóban elvakít a felkelő nap első sugara, nem csak az álmomban történt ez. Nagyot nyújtózom, mire eszembe jut az Eren-nek tett ígéretem, amiről fogalma sincs. Erősebbé kell válnom. Még csak hajnalodik, így úgy döntök, hogy pont időben vagyok, felveszek egy trikót, egy pulcsit és egy edző nadrágot, majd egy edzőcipőt húzok, és halkan leszaladok a bejárati ajtóhoz. Látom, hogy a hadnagy itt aludt el, ahol hagytam. Ekkor eszembe jut valami, de inkább csak miután végeztem, akkor vetem fel az ötletet. Így a még világosodó tájban indulok neki a futásomnak. Az elején nagyon nehéz terhelni a sebes lábamat, de ilyenkor mindig a kezembe vésett feliratra nézek, és újult erővel indulok neki. Egy óra múlva már nem is érzem, csak futok és futok. Körülbelül másfél óra múlva elérek egy tóhoz, ami gyönyörű, itt egy tíz perces pihenőt tartok, és nyújtok egy kicsit, majd miután ez megtörtént, visszaindulok. Vissza felé nagyobb sebességgel haladok, hogy erősödjek is valamit, így mire visszaérek, alaposan elfáradok. De nem érdekel. Egy fél órát nyújtok, aztán bemegyek a házba, felkapok egy almát, a zsebembe teszem. Aztán teát készítek, majd egy kis szokásos kását eszem, megiszogatom hozzá a teát. Már éppen mosogatok el, amikor mozgást észlelek a jobb oldalamon. A kezemben lévő késsel megpördülök, és támadó helyzetbe állok, de azonnal le is engedek, hiszen csak a hadnagy kelt fel. Milyen későn… Ejnye… Na jó, eléggé ramaty állapotban lehet, csodálkozom, hogy ilyen korán felkelt… Ekkor újra eszembe jut az ötletem, és miután mindennel végzek, leteszek elé egy bögre teát, majd tisztelgek, ezután helyet foglalok mellette, és így szólok.
- Jó reggelt, hadnagy… Egy kéréssel fordulnék önhöz… - Nézek rá komolyan. Int, hogy beszéljek. – Szóval figyelembe véve a küldetésen végzett teljesítményemet, nem hiszem, hogy sokáig meg tudnám védeni Eren-t… Ahogy ön is mondta, tanulni kell a hibáinkból, és én pont ezt szeretném. Mivel köztudottan ön a legjobb katona ezen a világon – Itt kissé felhúzom a szemöldököm, hogy érzékeltessem, nem a seggét akarom kinyalni ezzel. – Ezért arra szeretném kérni, hogy ezen a három szabadnapon szenteljen rám néhány órát, hogy tovább fejlesze a képességeimet – Először meglepetten néz rám, aztán jelentőségteljesen letekint a törött lábára, majd erős szarkazmussal ennyit mond: „Szerinted, edzőképes állapotban vagyok?” Mire én türelmetlenül forgatom a szememet, és kissé ingerültebben folytatom. – Tisztában vagyok a jelenlegi helyzetével. Nekem már az is bőven nagy segítség, ha elmondja a hibáimat… És szerintem önnek sem árt, ha valami eltereli a gondolatait… - Teszem még hozzá kissé halkabban. Most már komolyabban fontolóra veszi, egy ideig csak engem fürkész, aztán nagyot sóhajt, végül bólint.
- Legyen… Délután ötkor várlak az edzőteremben. - Én is csak bólintok, majd megköszönöm, ezután az istállóba megyek, és ellátom Hector-t. Megetetem, itatom, illetve kiganézom, majd ezután úgy döntök, hogy elmegyek az edző terembe erősíteni. Most már eleget pihentél… Már sokkal üdébb vagyok a futás miatt. Amint a terembe lépek az időt kezdem el számolni. Hmm… Mondjuk számoljunk három órát erre… Egy óra has-és hátizom, egy óra láb és egy óra kar. Ezzel neki is állok. Az elején egy kicsit bemelegítek, hogy ne húzzam meg magam, aztán nekiállok az erősítésnek. A hátamra fekszem, és elkezdek kétszázötven felülést csinálni. Az elején még könnyedén megy, de a vége felé már eléggé lihegek. Aztán hasra fekszem, és törzsemelést végzek, szintén ugyanennyit. Ezután ezt a kettőt megismétlem, tehát mindenből ötszázat csinálok. Majd lenyújtok. Ezután tartok egy öt perces pihenőt, addig átgondolom, hogy mit csináljak láb- és karerősítőnek. Végül arra jutottam, hogy egy csomó súlyt pakolok a kezemre, lábamra, majd az elején csak lábujjhegyre állok, majd vissza, közben pedig a kezem végig kinyújtom, aztán fekvőtámaszozom. Ezekből szintén ötszázat csinálok, majd találok egy csomó nehéz dobozt, és azt kezdem emelgetni. De ekkor már annyira elfáradok, hogy inkább hagyom, és teljesen lenyújtok, majd gyorsba megetetem Hector-t, hiszen már jócskán túl vagyunk délen, majd elmegyek lefürdeni. Aztán jómagam is megebédelek, végül kitakarítom a szobámat, és lefekszem pihenni. Három körül újra lekezelem a sebeimet, majd előveszek egy könyvet, és nappaliba vonulok olvasni. Azonban nem igazán tudok erre koncentrálni, így két fejezet után feladom, és inkább újra lecsutakolom Hector-t, hiszen amennyire ”kedves”, persze hogy belefeküdt a saját ürülékébe. Le is kell mosnom, és szerencsére ez eltart addig, amíg mehetek edzeni. Még ennyit mondok Hector-nak.
- Ne aggódj, mihelyt végzek, jövök vissza… - Ezzel elfutok az edzőterembe, és az edzés kezdete előtt tíz perccel meg is jelenek, hiszen nekem még be kell melegítenem. Azonban mire a hadnagy megjelenik, körülbelül meg is vagyok. Ő pedig csak beront, már amennyire törött lábával lehet, majd leül egy székre. Csak ennyit vág hozzám „köszönésképpen” Remélem, örülsz, hogy itt vagyok…” Csak a szememet forgatom, majd bólintok egyet.
- Szép jó napot a hadnagynak is – mondom kissé ironikusan. – Hmmm… Mit kéne csinálnom?
- Nem nagyon volt lehetőségem megnézni a technikád harc közben, remélem, elnézed nekem ezt a hibámat… - Mondja ironikusan. - Ezért szerintem kezdjünk a bokszzsákokkal, és először az ütéssel.
Némán odavonulok az egyikhez, majd egy pillantást vetek a hadnagyra, aztán először kissé zavartan ütök egyet, majd behunyom a szememet. Most csak meg kell mutatnod, hogy mit tudsz, ne félj… Ezzel újult erővel, teljes tudásommal ütök ötöt a zsákba, majd a hadnagyra tekintek, aki először elgondolkodik, majd elemezni kezd.
- Értem én, hogy marha erős vagy, de ezzel a túl sok energiát veszítesz, és későn tudsz majd reagálni. Ez a kint felejtett karodból látszik leginkább. Nem vagy elég fürge. De a technikád elég jó… Na de… Az első gyakorlat, hogy rámenjünk a gyorsaság fejlesztésére. Vegyél fel egy alap állást. – Nézek rá, hogy folytassa. – Most! – kiált rám, mire elhúzom a számat, de terpeszbe állok, és felemelem a kezemet. – Helyes… Számolok kettőt, addigra kettőt kell ütnöd Kezdhetjük? Egy-kettő – Olyan gyorsan mondja ki, hogy az elsőt még vissza sem húztam, mire ő már befejezte. Csak pislogok. Basszus… Mire vállalkoztam. Ő csak kissé diadalittasan elmosolyodik.
– Mondtam… Na de ezt addig csináljuk, amíg hibátlan nem lesz. Hajlítsd be a lábad… Legalább lesz miért hajtanod, bár lehet, hogy inkább erős combot akarsz? – kérdezi, majd újra számolni kezd, de most nem hagyja abba egy pár után, hanem folyamatosan mondja. Én pedig nagyon igyekszem, de nem megy. A combom már iszonyúan sajog, de csak egy tíz perc után kezdem érezni a ritmust. Aztán egyre jobban megy, végül teljesen egyszerre csinálom, ahogy mondja. Két percig hagyja, hogy együtt csináljuk, aztán szól, hogy elég. Én pedig remegő lábakkal támaszkodom meg a bokszzsákon, hiszen a combom annyira fáj, hogy arra nincs szó.
- Jó… Akkor most két ütés gyomor, két ütés oldalról és két ütés mellkas magasságban. Most már nem kell behajlítanod a combod, mert már így sem fogsz tudni holnap felállni… - Most egyből sikerül felvenni a ritmust, bár az elején még bizonytalan vagyok, a végére elég jól belejövök. Persze megint talál kifogásolnivalót. Nah… Legalább tökéletesre fejleszti a képességeimet…
- A támaszodra figyelj! De jó technikával ütsz most már, csak a mobilitásod elveszíted, ha túlságosan letámasztasz! Újra csináljuk az egészet…
Fél óráig még az ütésekkel foglalkoztunk, majd kaptam tíz perc pihit. Ennyit mondok neki.
- Talán rosszabbra számított, hadnagy? – kérdezem.
- Majd a rúgásoknál kiderül… - tér ki a válasz elől, majd int, hogy menjek vissza a zsákhoz, hogy felmérje a képességemet. Szintén egymás után ötöt rúgok bele, majd újra Levi felé nézek, aki már csak int, és unottan ennyit mond.
- Ugyanaz a hiba… Túl sok erő, kevés a sebesség… Annyira nem vagy nagy ember, hogy ezt megtehesd… - Néz rám felhúzott szemöldökkel. Majd felsóhajt. Ez az, kínzás második rész jön…
- Egyszerűnek tűnik, de nem az. Rúgsz, aztán leguggolsz, rúgsz, aztán leguggolsz… Persze számolásra – Néz kegyetlenül rám, de lehet már csak én látom bele. Jaj, hát a combos feladat után én meg fogok halni…
- Kezdhetjük? – Választ sem várva számolni kezd. De megint kegyetlenül gyorsan. Az első kettő után érzem, hogy ebből maximum húsz fog úgy menni, hogy ne essek seggre. Öt körül kezdek belejönni, ez hamarabb sikerült, mint a kezemnél. De jól tippeltem… Huszonegynél begörcsöl a lábam, és eltaknyolok. A hadnagy csak ennyit mond unottan.
– Na, mi van? Ennyi ment? Ezzel nem fogod megmenteni Jeager-t… - Erre annyira mérges leszek, hogy felállok, és folytatom. Egyre gyorsabban számol, de én most követem. Még tíz ilyet csinálunk, aztán mintha elégedetten bólintana. Tud ilyet is? Hát ez új.
– Rendben, akkor most a bokszzsáknál egy egyenes rúgást mutass - Nagy nehezen odajön mellém, én pedig rúgok, de egy hirtelen mozdulattal elkapja a lábam, majd csavar egyet rajta, és a következő pillanatban már a földön találom magamat. Na ne már… Sérülten is ennyivel jobb lenne? Felmordulok, majd felállok, és újra kezdjük az egyeneseket. Ez még egy negyed óráig megy, aztán jelez, hogy lenyújthatok, és pedig kimerülten rogyok le a földre, és a combomat nyújtom ezerrel. Holnapra én meg fogok halni… A hadnagy csak annyit mond, hogy „Holnap folytatjuk”, majd hátat fordít, de én még utána kiáltok egy köszönömöt, mire egy pillanatra megáll, és hátrafordulva rám néz. Aztán már el is bicegett. Én pedig egy negyed óra múlva melegebben felöltözöm, majd lemegyek Hector-hoz, hiszen megígértem neki, hogy még kimegyünk ma.
- Csak szólok, hogy teljesen kész vagyok… Úgy vigyázzál… - Felnyergelem, majd kissé nyögdécselve kivezetem, ám amikor felszállok, egy fokkal jobb már. Hagyom, hadd menjen a saját tempójában. Egyenesen arra megyünk, amerre reggel futottam, és megpróbálom élvezni. A tónál megállunk egy fél órára, leülök a fűbe, a part mellett. Hector legelészik, meg iszik, aztán egyszer csak megböki a vállam. Ekkor már sötétedni kezd, így szépen lassan visszaindulunk. Visszafele azonban egy kissé más útvonalat választok, hiszen egy kisebb folyót vélek felfedezni. Már az út felénél járatunk, amikor Hector halkan felnyihog, és a tekintetem a partra téved, ahol két alak ül. Kissé közelebb megyek, és döbbentem állapítom meg, hogy nem mások, mint Kami és Berthold. Csak nem… randiznak? Halványan elmosolyodom. Na de Kami… Erről ki tud még? Gondolom kissé izgatottan, hiszen valami boldog dolog is történik végre, de fázni kezdek, ezért észrevétlenül ellovagolok mellettük, és ezekkel a gondolatokkal egyre gyorsabb iramra ösztökélem Hector-t.
- Gyerünk nagyfiú, neked is kell a gyakorlás! – szinte már lehetetlen tempót diktálok, de ő teljesíti. Csak úgy száguldunk. Fele annyi idő alatt sem érünk vissza, majd a szállás körül levezetem őt, végül a bokszába vezetem, és alaposan lecsutakolom, majd vacsorát adok neki. Amíg eszik-iszik, megint letisztogatom a szerszámait, majd hulla fáradtan elköszönök tőle, és elmegyek vacsorázni. Többet eszem, mint tegnap, majd miután megettem, elmegyek fürdeni, aztán szinte bevetődöm az ágyamba, még annyi időm sem volt, hogy elgondolkodjak a napon, már húzom is a lóbőrt.
Annyira fáradt voltam, hogy még álmodni sem volt erőm, hanem amikor kinyitottam a szememet, már majdnem dél volt. Ejnye, de elment a fél napod… Gratulálok… Megpróbálok kikelni az ágyból, de egy hangos kiáltás kíséretében visszazuhanok. Te… jó… ég… Nagyon… fáj… mindenem… Nagy nehezen felállok, és ellátom a sebeimet, amik nagyon szépen gyógyulnak. A Hentes elmúlt, a lábamnak nem kell két nap és teljesen bevarratosodik, a kezemnek még kell idő, de már nem fáj. Egy alapos nyújtással indítok, és ezzel sikerül elérnem, hogy kevésbé sajogjon a testem. Na ebből csak kis edzés lesz ma… Amúgy is csak fél napod van… Ebédre érek le, majd leülök Eren és Armin mellé, és beszélgetni kezdek velük.
- Na, ti hogy érzitek magatokat? Milyen érzés Felderítőnek lenni? – Ezt leginkább Eren-nek címeztem. Rájövök, hogy elég rég nem beszéltünk már csak úgy minden támadástól függetlenül.
***
Ebéd után úgy döntök, hogy annyian jártak már a konyhában, hogy szépen kitakarítom. Először elmosogatok. A pultokat lemosom, majd az asztalokat, szekrényeket, aztán az ablakokat, végül felsöprök és felmosok. Három óra múlva már csillog az egész. Kissé fáradtan és izzadtan veszem kezembe a könyvem, és a nappaliba vonulok, hogy ötig azzal üssem el az időt. Végül annyira belemerülök, hogy észre sem veszem, hogy már idő van, és tíz percet kések. Azonban legnagyobb döbbenetemre nincs ott. Biztos történt valami… Amennyire az izomlázam engedi, felsietek a lépcsőn az irodájához, de ott találom Kyle-t. Mellé lépek.
- Mi történt? – kérdezem tőle. Ha elmondja, hogy Petra apja van itt, akkor kissé összerázkódom, majd a férfivel együtt megvárom, hogy végezzenek, majd Kyle elkíséri a férfit, én pedig megállok a nyitott ajtóban, és az ajtófélfának támaszkodom. Végigtekintek rajta, majd megrázom a fejemet, és csak ennyit mondok.
- Holnap folytatjuk… - Idézem szavait, majd ellököm magamat, és magára hagyom. Neked attól még van egy kis edzés… Ha nem is annyira brutális… Ezért mazochista módon levonulok a terembe, és most csak kétszáz felülést, törzsemelést, fekvőt, és lábujj emelkedést csinálok. Na szép, csak ennyit tudsz… Ezután ugyanazokat gyakorolom, amiket tegnap a hadnaggyal, de jóval kevesebb ideig, mert hamar elfáradok, és ma inkább Hector-ral akarok foglalkozni, ezért egy óra múlva már csak nyújtok, és rohanok ki lovamhoz. Remélem, ő lesz egy csomó ideig az enyém, mert ha most kárba megy az a rengeteg törődés… És már annyira egymáshoz szoktunk… Felszerelem, de nem ülök rá, hanem csak futni kezdek. Hát igen, ma még nem volt meg a napi… De most csak a felét futom le… Most ez hosszabb útvonalat választok, ahol rengeteg a hegy meg a szikla. Én a nehezebb útvonalat választom, és inkább hegyet mászom, míg Hector ismerkedik a kevésbé szimpatikus talajjal. Rendesen megizzadok, mire felérünk a hegy tetejére, de megérte, hiszen a kilátás csodálatos. Itt eltöltünk egy órát, hoztam magammal vizet meg gyümölcsöt, le is szerelem Hectort, aki legelni kezd. Én pedig egy kicsit még gyakorlom az ütéseket, majd miután újra felszereltem lovamat, gyors vágtában indulunk vissza. Nem mondom, nem éppen biztonságos, amit vállaltuk, de neki is fejlődnie kell. Hiszen ő alapvetően nem a katonaság lova volt. Szélsebesen vágtatunk le, rengeteget ugrunk, majd szállástól egy kicsit messzebb megyek egy nagyobb rétre. Útközben elhaladok Martha mellett, akinek intek, ha észrevesz, ha nem. Ezután Hectorral csak olyan gyakorlatokat végzek, amelyek a bizalomra épülnek, hogy mindig hallgasson rám. Ezzel sötétedésig elvagyunk, majd leszállok róla, és mellette sétálva visszamegyünk a bokszába. Ez amolyan levezető volt az előző gyakorlattal, majd a szokásos elintéznivalókat megcsináltam körülötte, aztán kevésbé fáradtan tegnaphoz képest visszamegyek a szállásra, és Eren-éket keresem. Velük töltöm az estémet, majd vacsora után szokás szerint lefürdöm, aztán ágyba is bújok. Még jó, hogy pihenőnapnak kaptuk meg ezt a három napot… Fáradtabb vagyok, mint a harc után… Ez azért durva. Erre a gondolatra alszom el, de szerencsére, megint nem álmodom, és másnap jóval korábban kelek, mint előző nap. Ez most pont kapóra jön… Legalább tudok rendesen futni. Felöltözöm, és már száguldom is le a lépcsőn, amikor belém ütközik valaki. Mayu.
- Hát te hova ilyen korán?
- Edzeni megyek. Egyelőre csak futni - válaszolom.
- Fúú, veled mehetek? - Csillan fel a szeme. Halványan elmosolyodom.
- Gyere, ha bírod – Azzal már tovább is megyek, és azon az úton kocogok egyelőre, ami a tóhoz vezet. Másfél óra alatt meg is járjuk, és megmutatom neki. Lesétálok a partra, majd leülök.
- Egy fél óra pihi van… Addig mesélj, mi jót csináltál az utóbbi két napban?
***
Miután mindent elmesélt, nem vissza, hanem a hegyi úton vezetem. Ma már sokkal könnyebb megmásznom a sziklákat, mint tegnap. Tehát mégis csak ér valamit ez az egész. Tíz körül érünk vissza, és megkérdezem tőle, hogy az erősítésnél is szeretne-e ott lenni.
- Még szép! - mondja. Megcsóválom a fejemet, majd bemegyünk a terembe, és elmondom, hogy most mindenből háromszáz lesz. Először háromszáz felülés, majd fekvőtámasz, aztán támadólépés, végül törzsemelés. Aztán szépen lenyújtunk, és akkor ő kérdezi meg, hogy én mit csináltam.
- Hát, nagyjából ugyanezt… Csak még pluszba edzettem Hector-ral is, illetve a hadnaggyal is. Tegnap Petra apja jött Levi-hoz… Képzelheted, milyen volt… Inkább hagytam az aznapi edzést. De remélem, ma már jön… - Ezzel megkordul a gyomrom, mire felkászálódom, és Mayu-t is felhúzom. – Nem vagy éhes?
Együtt megyünk enni, majd itt valószínűleg elválnak útjaink, hiszen én ezután Eren-ékhez társulok, és kikérdezem őket a napjukról, illetve a holnapi koronázásról. Ha Mayu velünk jön, ami jó lenne, akkor az ő véleményére is kíváncsi vagyok. Ezzel elmegy kettőig az idő, és úgy gondolom, hogy ma előbb szeretnék Hector-ral foglalkozni, így egy idő után ott hagyom őket, és a szokásos rutin munkát csináltatom vele, csak egy kicsit keményebben az előző napokhoz képest. Majd felkészülök az edzésre. Hát azért van egy kis gyomorgörcsöm, nem mondom. Az elején azt hiszem, megint nem jön, de aztán végül bebiceg, csak biccent egyet, majd egyből a zsákhoz int. Az elején ugyanazokat csináljuk, mint tegnapelőtt, de meglepő módon sokkal jobban megy. Főleg az egyenes rúgás az, ami még engem is elképesztett. Még a hadnagyon is látszik is a döbbenet… Ez azért jól esik. Ekkor magához int, és leültet magával szemben. Kicsit meg vagyok illetődve, amikor arra kér, hogy üssem meg.
- De hadnagy, ön sérült mind a kezén, mind a lábán… Biztos jó ötle… - De nem tudom befejezni, mert éppen csak el tudok hajolni a keze elől. Villámgyors… Elképesztő… Kicsit nagyobb bátorságom van, és a tanultakat alkalmazva ütni kezdek, de az összeset hárítja, sőt egyszer be is üt egyet az arcomba. Na ne már… Eddig csak az arcára fókuszáltam, de a tehetetlen düh, hogy nem tudok hozzáérni arra kényszerít, hogy a lábamat is használjam, és egyenesen a sérült lábát célzom. Tudom, nem szép dolog, de elérem vele a hatást, hiszen most nem olyan gyors, így csak arra fókuszál, így könnyedén be tudok neki egyet ütni a szeme alá. Diadalittasan szisszenek fel, de aztán rájövök, hogy éppen most ütöttem meg a felettesemet, így gyorsan bocsánatot kérek, és már rohanok is jégért, amiért szerencsére nem kell messzire menni.
- Fú… Sajnálom… Vagyis igazából nem, de azért nem volt szép tőlem – Ő pedig csak ennyit válaszol.
- Ebből látszódott, hogy csak egy helyre koncentrálsz… Nem az egészre. Emiatt tudtalak én is megvágni – pillant jelentőségteljesen a lábamra. – És a nősténynél is látszódott… - Tudom, hogy Petrára gondol, hiszen még jobban elkomorul, mint szokott. – Ne felejts el az egészre figyelni, csak ennyit mondhatok, hiszen a többit szinte tökéletesen alkalmaztad. Megérte ez a két nap…
***
Ezután együtt megyünk vissza, további harctéri trükköket osztunk meg egymással, ha szeretne beszélni, majd csinálok magunknak egy teát, én pedig megvacsorázom. Ha ő is kér, neki is csinálok.
- Köszönöm szépen ezt a két edzést, hadnagy… Nem kis hasznomra vált, azt kell, hogy mondjam – Nézek rá hálásan. Az est további részét a többiekkel töltöm, aztán hajat mosok, hiszen holnap lesz a koronázás, végül lefekszem aludni. Ki tudja, talán ez az utolsó nyugis éjszakánk…
***
Másnap korán kelünk, és miután lekezeltem a sebeimet, egy nagy sóhaj kíséretében felveszem az új egyenruhámat. Azért elég jól néz ki, valljuk be… Remélem, Eren nem bánja meg, hogy ide jöttünk… Levonulok reggelizni, közben Kami-tól, illetve a társaimtól kérdezem, hogy milyen volt ez a néhány nap (akik hazamentek), majd miután a többiek is szedelőzködni kezdenek, én is lemegyek Hector-hoz. Gondosan letisztogatom, hogy ő is csinos legyen, majd a többiekkel együtt az indulásra készen állunk, ám ekkor Mayu mondja, hogy induljunk, hiszen nincs meg a lova. A homlokomat ráncolom, és legszívesebben itt maradnék, de már el kell indulnunk. Intek neki egyet, majd a tömeg jobb szélén haladok, egyenesen a palotába. Azonban egy idő után már csak gyalog mehetünk, ezért elköszönök lovamtól, és követem a tömeget. Amíg várakozunk, Mayu-t keresem, hogy sikerül-e utolérnie minket, és meg is pillantom, hogy felén siet, de valaki megragadja. Elindulok felé, de kiderül, hogy csak az édesanyja az, aki sokkal jobban fest, mint amikor a legutóbb láttam a Földalatti Városban. Biztosan visszakapta az életét most, hogy a belső körnek annyi. Azért ez nagy könnyebbség lehet Mayu-nak, hiszen nem kell aggódnia, hogy vajon túléli-e a következő napot odalent… Féltékenység mar a szívembe, amit azonnal követ a bűntudat. Neki is most halt meg az apja… Legalább az anyjával hadd legyen boldog… Persze tudom, hogy közben akkor is féltékeny leszek, hiszen tőlem elvették a szüleimet, így engem nem vár senki haza. Nem baj… Eren-hez mindig vissza tudsz majd menni, és most ez a lényeg. Ne emészd magad. Eszembe jut az álmom, amikor a szüleim a kezükön keresztül adták át az erőt, és mintha halványan most is érezném. Persze, hogy most is veled vannak, te butus, hiszen ők az őrangyalaid. A harangok zaja kelt fel ábrándozásomból, hiszen eljött a nagy pillanat. A kadéttársunk hamarosan királynő lesz. Elindulok befelé. Egy jobb helyet teremt számunkra ebben a világban…
  |
|
Dogorn
FRPG Guru
"I have respect for people who live a fulfilled life."
Posts: 565
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Dogorn on May 15, 2016 6:58:11 GMT 1
Az újdonsült felderítők mind haza mentek a pihenő napokra. Csak Armin és Eren volt az a lányokon kívül, akik a felderítők főhadiszállását választották pihenés képen. Szinte az egész napjukat elvette a takarítás. Armin sokat társalgott Hanji-val a titánokról a falban, a koronázásról és úgy amblok az egész helyzetről. De Eren és Kyle se jártak jobban. Zoe le se szállt róluk. A képességükkel kapcsolatosan traktálta őket, mindenféle kérdéssel. Mikor Mikasa csatlakozott hozzájuk az étkezésnél, Eren a lányra nézett, majd lehorgasztott fejjel bámulta az ételt. - Mi megvagyunk, de te... Szörnyen festesz... És ez részben az én hibám is. Az arcod... Még mindig fáj? - Mutatott rá a sebre, amit akkor okozott, amikor titán volt. - De nem csak az arcod. A lábad... És a kezed is! - Ekkor megfogta a lány kezét és felfordította a tenyerét, így jól láthatóvá vált a "KÜZDJ" felirat. - Komolyan aggódunk érted... Ha előbb átalakultam volna... Vagy ott lettem volna veled... Talán Megúszod kevesebbel. - Ekkor vett egy nagy levegőt, felállt és az asztalra csapott.
Amikor beléptek a terembe hatalmas pompa fogadta őket. Óriási ablakok, amin beáradt a déli napsugár, egy hosszú vörös szőnyeg, ami beterítette a padlót, rengeteg szebbnél szebb festmény, ez mind egy monumentális csarnokban. Számtalan tisztű és rangú emberek gyűltek össze és várták a ceremónia kezdetét. Historia gyönyörű ruhában állt a terem másik végében, a főpap mellett. Komoly tekintettel nézett végig a vendégeken, majd amikor megpillantotta a csapatát, elmosolyodott és intett nekik. Ekkor két katona megjelent Levi mellett. Az egyik lassan a füléhez hajolt és valamit a fülébe súgott, majd leléptek. Levi sóhajtott egy hatalmasat, majd a többiek felé fordult. - Úgy néz ki, hogy "őfelsége" külön tisztelethelyeket szánt nekünk... Gyertek... - Mondta unottan, majd lassan Historia elé bicegett, így a csipet csapat így egy hosszú sorba álltak koronázandó királynő előtt. Mire mindenki beállt a helyére vett egy mély levegőt és tekintélyt parancsoló hangon beszélni kezdett. - Üdvözlök mindenkit, eme remek napon! Ma azért gyűltünk össze, hogy ismét jogos király, jelen esetben királynő uralkodjon az emberiség felett! Bevallom, hogy sose akartam és sose gondoltam volna rá, hogy szükség lenne erre, ezért inkább elmenekültem és Krista Lenz-ként éltem az életemet, katonaként. De aztán felnyitották a szememet, hogy vannak kötelességeim, amiknek eleget kell tegyek! - Ekkor Ymir-re pillantott, aki csak zsebre tett kézzel állt a sorban, majd megforgatta a szemét. - Sajnálom, hogy nem voltam a népemmel, de most itt vagyok és ez így is marad! - Ekkor letérdelt, a főpap gyorsan a hátára terített egy hatalmas vörös palástot és majd megjelent egy férfi aki egy díszes párnát tartott a kezében, rajta a gyönyörű koronával. A tiszteletes óvatosan leemelte a királyi ereklyét, majd a lány feje fölé emelte. - Historia Reiss! Ezennel az emberiség királynőjévé koronázlak! - Ezzel a fejére helyezte. A lány lassan fölállt és tisztelegni kezdett. A teremben lévők mind tisztelgésbe kezdtek, majd fejet hajtottak.
Ezennel vége az első évadnak! További kellemes játékot kívánunk a továbbiakhoz!
|
|
Aria
Szerepjátékok Istene
Szeresd ellenségeidet! Azzal kergeted őket az őrületbe.
Posts: 1,043
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Post by Aria on May 15, 2016 10:41:06 GMT 1
És íme még egy spoileres trailer hangulatteremtésnek  Reméljük, várjátok a második évadot! |
|
Reméljük, várjátok a második évadot!