Kínai negyedek

Ismét egy értetlen szerencsétlen, szegény Mo – nyugodjon békében – után már a második „értelmiségit“ fogom ki. Esküszöm, hogy a következőt a saját beleivel aggatom fel a plafonra.
- Nem, én a te főnöködet keresem!
Vágtam hozzá a szavakat az eddigi, nem túl kedves hangnemben. Bár inkább magamnak, mint neki, hisz nem valószínű, hogy sokat értett volna belőle. Elővettem a szótárat, és a Fehér, és Lótusz szavaknál a férfi orra ellé toltam. Ha értette, ha nem, megvillogtattam a csodálatos rajztudásomat, és lerajzoltam a szervezet jelét.
- ŐŐŐŐ-VEEEEE-LÜÜÜÜK AAAA-KAAAAA-ROOOK BEEEE-SZÉÉÉÉL-NIII. MOOOOOOST.
Lassan, szótagolva mondtam ki a szavakat, hogy a vén szerencsétlen agytekervényei győzzék feldolgozni az információkat. Úgy nézhettem ki, mint valami fogyatékos idióta, azon sem lepődtem volna meg, ha elröhögi magát. Viszont akkor majd én fogok röhögni, ha párszor belevertem a fejét a falba. Hogy járhat a Lótusz ilyen helyre?
Ismét lapozgatni kezdtem a szótárat, ezúttal a „szem“ és az „enyém“, és a „fontos“ szónál állítottam meg papírt. Ha az öreg a szemembe nézett, akkor utat engedtem néhány apró villámnak, hogy végigfusson a sebhelyemen, át a szememen, majd annak sarkában eltűnjön. Channál ez a tekintet villámok nélkül elégnek bizonyolt ahhoz, hogy „megtanítsam“ arra, hogy megértse amit mondani akarok. A férfi érdekében remélem, hogy az ő esetében sem lesz ez másképp.

Ahogy a férfi arcára egyre szélesebb vigyor ült ki, az én idegeim egyre jobban feszültek. Gondolatban már megtáncoltattam a férfiben a késemet. Persze csak olyan kimérten, ízlésesen, lassan. A nevetését halkan felváltja a sikoly, rettegés és a könyörgés. Nah, de vissza a valóságba.
Amint visszakérdez a származásomra, felkelek az asztaltól, de olyan lendülettel, hogy feldöntöm magam mögött a széket. A figyelő tekintetekre csak felhördülök.
- Szerinted mi vagyok, egy szótáras fejőszék basszameg?
Kiolvashatta a tekintetemből, hogy elegem volt a megalázó, hunyászkodó viselkedésből. Arcomra színtiszta harag, és gyűlölet gyűlt, mely vihar formájában nyilvánult meg a tekintetemben. Alig látható, hallható apró szikrák kezdtek el sercegi a tenyeremen. Szaporán szedtem a levegőt, majd hirtelen kifújtam.
Az arcomra ekkor egy gúnyos vigyort erőltettem, majd egy nyugodt arckifejezést vettem fel. Gondolatban persze már megszámlálhatatlan alkalommal végeztem vele, minden egyes alkalommal egy fokkal fájdalmasabb módon. Nyugodt kifejezést erőltettem az arcomra. Felállítottam a széket, ezt követően felvettem az összegyűrt papírcetlit a földről, és a férfi elé csúsztattam.
- Ezek az emberek holtan akarják látni a hely tulaját. – Teljesen nyugodt, lassú, kimért és értelmezhető hangnemben szólítottam meg a férfit. Persze orrfennhangon, vigyorogva. Minden egyes hanglejtésem az „elnyomóitól” megszokott felsőbbrendűségről árulkodott. – És, hogy őszinte legyek, már engem is egyre jobban vonz a dolog. Vajon olyan hangosan ordítasz, ahogy nevetsz? Tudod, hogy mit csináltam azzal az emberrel, aki legutóbb így viselkedett velem?
Az ujjaim közé vettem a lótuszt ábrázoló papírt, és akkora hővel rendelkező áramot engedtem az ujjaim közé, hogy az szénné égett. (Ha valaki ilyen állapotomban megérint, az valószínűleg sokkos állapotba kerül. ) A maradékot szétmorzsoltam a kezemben, aztán a pultra szórtam.
- De tudod… én professzionális vagyok… értük pedig nem fizetnek. További szép estét, a családja már biztosan várja… Az anyjával minden rendben? Vagy nem a magáé beteg? – pszichopataként vigyorgok rá, miközben vihar tombol a szemeimben. Bízom abban, hogy nem elég hülye ahhoz, hogy megtámadjon – Holnap kiderül…
Azzal lassan, szemkontaktust tartva felálltam az asztaltól. Két ujjamat a homlokomhoz emeltem, majd tisztelgést imitáltam, ám az ujjaim végéből egy villámot húztam végig, azzal zsebre vágtam a kezem.
- Az utódja remélem segítőkészebb lesz… Das Widania.
Azzal megindulok a kijárat felé. Ez volt az utolsó lehetősége arra, hogy megszólítson. Remélhetőleg bevette a blöffömet, nem volt kedvem szétkapni ezt a helyet, biztos hangja maradna.

Chin úr arca igencsak érdekes. Véleményem szerint ő pont egy olyan személy, aki nem tudja teljes mértékben kontroll alatt tartani a mimikáját, és ez által mindig valahogy kifejezi az érzelmeit, hangulatát. Mosolya ragadós, az ember valahogy mindig jobb hangulatba kerül társaságában. Így a rövidke kis eszmefuttatásom végét azzal zártam, hogy ő egy tisztességes, becsületes és őszinte férfi. És már a virágokat sem tudtam már tovább rendezgetni, és így teljesítenem kell azt, ami miatt a rövidke félrevonulásomnak az igazi oka. A levél. Gyorsan felbontom, de egy pillanatra megállt a kezem a levegőben, pont mielőtt kihúznám belőle a kártyát. Csak egy szokásos feladat,hessegettem el az aggodalmaimat.

„ Weng Fang
Albert Király Utca, Harmadik sikátor a Tudor utca felől.
1873. Április. 26. „

Franc, a mai nap!, csettintettem rosszkedvűen a nyelvemmel. És ezzel együtt rájöttem, hogy mennyire vágyom, hogy Chin úrral elmehessek. Talán azért, hogy kicsit emberként éljek, habár nem vagyok az. A férfihoz visszamenvén udvariasan elmagyaráztam neki a szituációt, és kellő mértékben kifejezem a sajnálatomat. Szerencsére van bennem annyi kurázsi, hogy megjelöljek egy nem létező távoli rokonomat, akinek a haláláról most értesültem. Chin úr arca a magyarázatom során többször is megváltozott. Először eltűnt a ragyogó mosolya, amit megértem, hiszen egy ember haláláról nem lehet mosolyogva tudomásul venni, pontosabban, ha az ember elméjével minden rendben van. A meglepetést annak tulajdonítottam, hogy megtudja, hogy vannak, vagy inkább voltak rokonaim, ha még nem is közeliek. Zavarát pedig az elhalasztott várva várt eseményhez kapcsolom. Pirulása igencsak látványos, kissé megirigylem. Az én arcom eléggé fehér, és nem tudok igazán elpirulni. Ez is olyan élős dolog, ha érted, amire gondolok.

A szívem megesik rajta, amikor hazafelé indult. Az ajtóban álltam, ameddig el nem tűnt. Mint valami kivert kutya, úgy vonult el. Sajnos a tömeg már rég elnyelte, mikor eszembe jutott, hogy a holnapi napról semmit sem beszéltünk meg. Talán a hír miatt kiesett a fejéből, de úgy készülök majd a holnapi napra, ahogy ma jött el hozzám, döntöttem el.

Átöltöztem a hivatalos egyenruhámba, és felvettem az ehhez járó kalapomat is. A levelet is eltettem a ruhám elülső részébe, hogy majd az elhunytat be tudjam azonosítani. Gyorsan még elraktam szem elől néhány holmit, aztán elindultam. A kalap segítségével eltűntem az élők szeme elől, de így is ügyelnem kellett. Sasszéval és oldalazva vágtam neki az embertömegnek, és kikerültem mindenkit. Hiszen hiába nem látnak, ha nekik megyek, azt már érzékelni fogják. A megjelölt terület a körzetem határán fekszik, eléggé rossz híre van ahhoz, hogy néhányan erőszakos halálban hunyjanak el. És pont egy sikátor, ami tovább erősíti a gyanúmat az előbbi feltevésemmel kapcsolatban. Talán egy kocsmai verekedés fajult el.

A helyszín közelébe érve a tömeg megritkult. Található itt nem egy kocsma vagy borbély, ahol az emberek ebben az időpontban betérhetnek. Ezáltal a zaj is elhalkult eléggé ahhoz, hogy meghalljam a robbanás hangait. Egy nagyobb robbanást és több aprót észleltem. Kapásból a tűzijáték hangjaira asszociáltam, de nem láttam az ezekhez tartozó fényeket. Ha tényleg robbantottak ott, akkor jobb, ha itt megvárom meg a végét, határoztam el. Ezután csörömpölést hallottam, mintha valamilyen fém tárgyat dobtak volna kőféléből készült anyaghoz.

Furcsa csönd telepedett meg a környéken. Nemcsak a sikátorból érkező hangot nem folytatódtak volna, de az emberi tevékenység is elcsendesült. Pedig ez ott szokatlannak és ritkaságszámba ment. Képtelen voltam megbecsülni, mennyi ideje tart már ez a szokatlan némaság. A szívem hevesen vert a mellkasomban, majd a hideg szellő hatására egy kis gombóccá húzódott össze. Nem mozdultam, a szellő teljes mértékben lefagyasztott.
Megdöbbentem, annyira ismerősnek hatott, de ezzel a felismeréssel együtt félelem járta át a szívemet. Valami megváltozott bennem. Nem is tudtam, hogy képes vagyok félni. Hogy van valami, ami bennem is kiváltja ezt az érzelmet. A saját gondolataim annyira lefoglaltak, hogy nehezen tudatosult bennem, hogy hangokat hallok. De nem is akárhogy. Lassan néztem körbe magam körül, hogy megtaláljam a forrást, de értelmetlen volt. Mivel a fejforgatás hatására a hangerősség ugyanaz maradt, nem tudtam megállapítani, még csak azt sem, melyik irányból érkezik. A fejemből hallom?, tettem fel magamban a találós kérdést. De maga a hang egész kellemes volt, ha már lehet így jellemezni egy ismeretlent. Mély volt, de nem karcos. Dallamos hangvezetése új volt számomra. Sem az angolok, sem mi, kínaiak nem beszélünk így. És bárkinek is magyaráz a fejemben visszhangzó valaki, az több mint valószínű, hogy ő áll feljebb a ranglétrán.

„Nem tudsz vissza térni a Nullba, de itt sem maradhatsz. Így lesz a legjobb.„ Null?? Az mégis merre található?? Teszem fel magamban az első kérdést. Elvileg, ha nem is pontosan, de képben vagyok a helyi kocsmákkal és borbélyokkal ahhoz, hogy megállapítsam azt, hogy ilyen hely nem található a negyedben. Sőt, olyan szokatlanul hangzik ez, hogy biztos nincs Hong Kongban ilyen nevű akármi is.

A kíváncsiságom kiránt a bénultságból, és végre megközelítem úgy a sikátort, hogy benézhessek oda. Hát mit is mondjak, majd kiugrottam a bőrömből, mikor az alakot megpillantottam. Háttal állt nekem, de a fekete köpönyege elég volt számomra, hogy feltevéseket gyártsak magamnak. Európai ügynök lenne talán?? Tűrhető magyarázat lett volna, ha a következőben nem semmisül meg az ismeretlen. Mint a lélek, ahogy átkel, miután megitta a Feledés Teáját. Kirázott a hideg több oknál fogva is. Eleve az alak megsemmisülése, mint spontán bekövetkezett folyamat döbbentet meg, majd az ezt követő ismételt valahonnan ismerős szellő söpört végig újból.

A hold éppen dagadó félben van, így valamelyest ki tudtam venni az előttem heverő alakot. Nos, amit kapásból meg tudtam állapítani, hogy nem az én emberem. Nem is ember. Remek! Akkor kiféle, miféle vagy. Halk léptekkel közelítem meg a fekvő valamit. Pár percig csak csendben térdeltem, szemmel és füllel igyekeztem kivenni, lélegzik-e. Végeredményként a „nem lélegzik” kategóriába könyveltem el. Esetleg a fa maszk miatt kétségbe lehet vonni, de nincsen hozzá meg az erőm, hogy le is vegyem. Egy nagy sóhajt követően pedig a bőrére teszem a tenyerem. Nagyon érdekes, tapintásra egy kőfalhoz tudnám a legjobban hasonlítani. Mivel sajnálatos módon nem az én hullám, a környezetét mértem föl, hátha van bármi olyan itt, amivel közelebb kerülhetnék az azonosítással kapcsolatban. Talán a hold hatása, de a vér is nagyon szokatlan. Az a problémám, hogy több ok miatt is. És egyáltalán nem vidított fel. A holttesten nem találtam vérzésre utaló nyomot, ami aggasztó, hiszen egy konkrét vérpocsolyában fekszik a drága nem várt ügyfelem, és nem egy furcsa kristály áll ki a mellkasából. Az sem a megszokott, hogy a pocsolyányi vér fémesen csillog. De hát mit vár a kaszás, hogyha már a legelején sem alakulnak úgy a dolgok, ahogyan annak lennie kellene. A kristályok keltették fel legjobban a figyelmemet, de nem mertem még egyszer a holttesthez érni, így a tócsákból gyűjtöttem össze egy zsebkendőbe a többi maradványt. Ki tudja, talán ezen a szálon majd elérek valamilyen eredményt.

Kelletlenül állok fel, de nem igazán tudok mit tenni. Majd hazafelé kilatolgatom, hogy hogyan tovább. De hát, semmi sem tűnik elég jónak az ilyen esetben. A verzió, tanácsot kérek az egyik kollégától. Nem dob fel igazán, több buktató is lehet az ügynek. Nagy A verzió kis a pontja, nem hisznek nekem. Kis b, ha hisz is, nem valószínű, hogy találkozott volna ehhez foghatóval, egyszerűsítve, fölösleges kör. Ellenben a Hivatallal érdemes lenne felvenni a kapcsolatot, bár értelmetlenné fog válni, mire eljutna az ügy a megfelelő személyekhez. De nem vádolnának meg, hogy nem jelentek egy ilyen szokatlan esetet. De több probléma továbbra is fennáll. Hová teszem addig a testet, na és az meddig lehet és hogyan tárolni úgy, hogy még használható legyen? De itt most sem hagyhatom, ki tudja milyen ember fia esik el benne? Nem jó, egyáltalán nem jó.

Épp a helyszínt hagynám el, amikor másmilyen nyomokat fedeztem fel. Heuréka, még több meló! De ezekkel legalább kezdeni tudok valameddig. A vérfoltok olyanok, amiket az emberek maguk után hagynak, lábnyomok és egy tenyérnyom is, tehát barátunk ember. Éljen! A vér színéből és tapintásából azt is következtethettem, hogy régebbiek, mint ismeretlen barátunk esete. De lehet, hogy egy időben haltak meg, ki tudja, hogy a furcsa vér hogyan reagál. De maradjunk inkább az előbbinél. Ha előbb halt meg, akkor a testnek is előbb kellett itt lennie. Csak nincs itt, ez az én nagy problémám. Vonszolásra utaló csíkok nincsenek a földön. Hmm, lehet, hogy nem is halt meg?? Teszem fel magamnak a kérdés, a lélek hiányából fakadóan. De akkor vércseppeknek kéne az irányt mutatniuk. Sajnos nehéz szívvel veszem tudomásul, hogy erősen gyanúm szerint, hogy az ügyfelem eltűnt lelkestül, testestül. Nem jó hír, egyáltalán nem jó.

Végső elkeseredettségemben a szembe lévő teaház lesz a következő célpontom. Gyorsan megtörlöm a kezemet egy másik zsebkendőben, majd a következő sikártorba térek be. Ha vannak ott, akkor megvárom, míg elmennek, vagy megyek a következőhöz, így próbálom elkerülni a hirtelen feltűnésemből akadó bajokat. A félhomályban leveszem a kalapomat, így láthatóvá válok mindenki előtt, majd nyugodt tempóban visszatérek a teaházba. A sikátorral szembe lévő ablakhoz ülök, és rendelek egy csésze zöld teát.

A férfi kiváló angolja hallatán félig visszafordítottam a fejem, hogy szemügyre vehessem a hibátlan fogsorát. Az enyém egyértelműen szebb. Dühített, hogy ennyire semmibe vesz, azonban nem lepődöm meg rajta. Ő lesz az, aki később megbánja. Ó, de még mennyire. Viszonzom a fogsorvillantást egy barátságos, ám sejtelmes mosollyal, majd bezárom az ajtót.
A lakásommal ellentétes irányba indulok meg, így ha valaki követni akar, akkor legalább az agyára megyek. Persze nem láttam senkit, aki a nyomomban lehetett volna, de jobb félni, mint megijedni. Betértem az egyik félreeső bordélyba, és tíz percig elvesztem a kínálat között. Ha valaki ebben az intervallumban szintén idetévedt, azt szemügyre vettem, majd távoztam. Odakint vártam pár percet, hátha összefutok az illetővel, és móresre taníthatom.
Amennyiben semmi ilyesmire nem került sor, zsebre tett kézzel sétáltam, immáron a „saját” házam irányába. Szándékosan ugyanazon útvonalon, amin korábban. Megálltam a kocsma előtt, majd annak ajtajához léptem. Az ajtóra a képességem segítségével a Vörös kígyók szimbólumát égettem. Ők azok, akik szívesen látják a „magamfajtákat” a soraikban, így reményeim szerint okozhatok a két frakció közt egy aprócska nézeteltérést.
Otthon az első dolgom a tükördarabok összeseprése, valamint egy gyors fürdő vétele. Miközben a végtagjaimat mosom, átgondolom a további teendőket. Elindultunk egy irányba, ahonnan nincs visszaút. Az események nem egészen úgy történtek, ahogy elképzeltem, de számoltam azzal, hogy így lesz. Holnap sok mindennek nézünk elébe, Hao munkája mellett még a saját ígéretemet is be kell váltanom…
Kilépek a kádból, majd felületesen megtörölközöm. Ott, ahol nem éri a bőröm a ruhámat, hagyok néhány vízcseppet. Szeretem, ha jéghideg cseppek fel-alá szaladgálnak az arcomon. Olyan jó érzés. A konyhába lépek, begyújtom a tűzhelyet, és megmelegítem rajta az ételt. Két főre terítek, mindenképp bevárom a húgomat. Sok mindenről kell beszélnünk.