2. évad, 3. fejezet - A korona titka

kylenorthon Aria Bratti erelar Raze

Levi felosztja a csoportokat, ami alapján a fogadóba csak néhányan mennek be, Mikasa, Aaron, Jean és ő. A többiek a fogadón kívül maradnak, így a két titán is egyelőre távol marad a két katonai rendőrségtől jött jómadártól, és Barsantól is.
- Nocsak, Felderítő Egység, ráadásul Speciális Osztag? - Anette azonnal átveszi az irányítást, mielőtt Josh bármit mondhatna, a fiú arckifejezéséből láthatóan sejti, hogy személyes konfliktus is áll előttük.
- Tymirjazevért jöttünk, továbbá megtudni, amiről egyelőre nincs információnk, hogy mit kerestetek a Földalatti városban azután, hogy a Királynő elrablásának okán a teljes katonai rendőrséget visszarendelték ellenőrzésre. - érkezik a válasz a hadnagytól, mire Anette sóhajt egyet.
- Sejtettem. Ez hosszú beszélgetés lesz. De talán... nem lenne jó, ha illetéktelen fülek is hallanák, nem gondolja? - néz körbe a fogadón. - Jobb lenne, ha mi is kimennénk az utcára. Ha jól látom, ott vannak még társaik, inkább velük akarnék kommunikálni, mint egy halom részeg fazonnal, aki alkoholba fojtja a kínjait. - biccent a lány, mire az egyik "részeg fazon" fel is pillant az italából, laposat pislog, mintha az alkohol gőzében idő kéne neki, hogy felfogja a fejéhez vágott sértést, majd lassan megemeli a kiürült, mocskos korsót, és a lány felé lendíti a karját. Az abnormálisan lassú mozdulatot Anette könnyedén kivédi, majd a zsebéből elővesz egy pénzérmét, és az asztalra csapja. A férfi ismét bambán pislog, majd rádöbbenve, hogy a lány fizetett neki még egy kört, inkább letesz a sértés megtorlásáról. - Nos, tehát? Kimehetünk?
Az már a csapat döntése, hogy elfogadják-e Anette ötletét, de érezhetik a levegőben egyre növekvő feszültséget... Különösen Josh, mintha folyamatosan arra készülne, hogy mikor lépnek majd túl a szavakon. Talán terveznek valamit, de Anette egyelőre kulturáltnak, és igencsak konfliktuskerülőnek tűnt... talán puszta taktika? Akármi is, hamarosan kiderül.

- Azért éppenséggel én is, de úgy sejtem, hogy ezt a fajta luxust egyenlőre el kell engednünk. Bár a mosakodás is több, mint a semmi...éppenséggel az sem lepne meg ha még ennyi sem lenne kivitelezhető ez a...hát őő...nevezzük "fogadónak" titulált vendéglátó egységben. - felelek egy sóhaj kíséretében a lánynak, ahogy a tekintetem körbesiklik enyhén szólva is szegényes szállásunkon. Nem mintha lenne okom panaszkodni. Itt legalább szállás van a fejem fölött, és még ha egy ilyen koszos kis lyukról is van szó talán még az is jobb, mint amikor folyamatosan a szabad ég alatt kellett éjszakáznom, talán nem is olyan régen hisz alig pár éve annak. - Ha szerzel kártyát akkor még fel is dobhatjuk a csevejt némi "Felelsz vagy Mersszel". - teszem hozzá a szavaihoz egy mosollyal az ajkaimon, ahogy lehuppanok az egyik ágyra. Elég nehéz kiolvasni a lány gondolatait, amelyek a szavak mögött megbújhatnak, és ez több mint zavaró, mert lövésem sincs a szándékairól vagy a terveiről. Persze lehet, hogy Nori számára nyitott könyv lenne a csaj, de egyenlőre én magam csak annyit tehetek, hogy próbálok minél szimpatikusabb lenni Neki hátha nem vágja el gondolkodás nélkül a nyakamat ha esetleg arra kerül a sor a közel- vagy távol jövőben. Egyenlőre az egyetlen opcióm az, hogy bízom hányatott sorsom jobbra fordulásában, és abban, hogy Anette flegma szavai nem rejtenek gyilkos szándékot irányomban.

Bár egyenlőre úgy tűnik, hogy talán nem. Szól Lena bátyjának, hogy próbáljon keríteni nekem valamiféle kötszert, aki szemlátomást nem túl lelkesen, de legalább próbál eleget tenni a kapott utasításnak. Valamiért úgy érzem, hogy bár kettejük rangja az egységükön belül ugyanaz lehet, mégis valahogy egyértelműen Anette tűnik a domináns félnek a kettő közül. Az egész lénye és megjelenése sokkal határozottabb, és a nyakamat tenném rá, hogy sokkal ravaszabb is, mint a kis társa, arról nem is beszélve, hogy a hangja olyasvalakiének hat, aki hozzászokott, hogy utasításokat osztogat, és valahogy kétlem, hogy az a megalkuvó típus lenne kivéve hogy ha az Ő érdekei is ezt szolgálják. Valami oknál fogva biztos vagyok benne, hogy veszélyes, de lehet, hogy csak én lihegem túl a dolgot, ráadásul Nori mindig is azt mondta, hogy pocsék emberismerő vagyok. - Bármilyen csábító is az ajánlat, de azt hiszem el kell, hogy utasítsam. - Arcomon sajátos fintor jelenik meg Josh szavainak hatására, amikor egy röpke pillanat erejéig belegondolok, hogy honnan származhat az idelenn értékesítésre kerülő alkohol, és leginkább, hogy miből készülhet...hidegrázás fut végig rajtam, és felötlik bennem a gondolat, hogy nagyobb eséllyel vágnák le a karomat egy itteni alkoholos "fertőtlenítés" után, mint anélkül. Tekintetem a kötszerre téved amelyet alig pár pillanatra korábban dobott oda Nekem Josh, és bár az sem épp bizalomgerjesztő így első ránézésre sajnos jelenleg nincs más amivel elláthatnám a sebeimet. ~ Jobb az óvatosság. - gondolom magamban, amint Josh követi Anette-t kifelé a szobából. Még egy utolsó sóhaj hagyja el az ajkaimat mielőtt nekiállok bekötözgetni a sebeimet a nem túl bizalomgerjesztő gézköteg segítségével.

~ Gondterheltnek tűnsz... - szólít meg ismételten a jól ismert hang. Bár szívem szerint ignorálnám, de sajnos tapasztalatból tudom, hogy ennyire nem egyszerű lerázni és nem fogja feladni, amíg nem foglalkozom vele egy kicsit. - Igen, mert az is vagyok. - felelek kelletlenül, amikor végül beadom a derekamat. - Éppen ezért ha nincs semmiféle hasznosítható tanácsod vagy hozzáfűznivalód a szituációhoz, akkor légy oly kedves és szívódj fel valahova az éterbe. Jelenleg se türelmem, se energiám a hülyeségeddel foglalkozni. - teszem hozzá anélkül, hogy akárcsak egy pillanatra is felnéznék, miközben igyekszem bekötözni a sebeimet. Ez sajnos nem is olyan egyszerű, mert vannak köztük olyanok, amelyeket nem feltétlenül egy emberes bekötözésre tervezgettek, viszont nincs is kedvem a két katonai rendőr közül bármelyiket is idecibálni, így hát egymagam próbálok megbirkózni a művelettel akármilyen kellemetlen is. ~ Azért elég meglepő, hogy ilyen sérüléseket kaptál be. Régebben az ezekhez hasonló utcai patkányoknak esélyük sem lett volna még arra se, hogy egyáltalán megkarcoljanak, nemhogy ilyen vágásokat ejtsenek rajtad. Kezdesz elpuhulni. Ezért megérte aztán megérte itt maradni nemde? Még egy-két év és ha még élsz akkor adhatunk Neked egy botot is, hogy még azt is ki lehessen rúgni alólad, persze ha ez nem lenne elég akkor még mindig... - Ezen a ponton már végleg fogytán volt a türelem. - Nem lennél szíves végre befo... - kezdtem rá, de ahogy felemeltem az arcomat, hogy rápirítsak hirtelen egy kivont karddal találtam magamat szemben.



Bár Nori még mindig kétségkívül a képzeletem szüleménye, és kétségkívül az a penge is, amit szorongat és amit épp a nyakamnak szegez...valahogy mégis kellemetlenül valóságos érzést kelt akárcsak Ő maga is. Nem mintha valami nagy szakértő lettem volna látomásügyileg, de valahogy túlságosan is életszerűnek tűnt, és viselkedett mintha saját maga gondolkozott és cselekedett volna. Sokszor pontosan olyan volt, mint az eredeti Nori, olyannyira, hogy képtelen lettem volna megmondani a kettő között a különbséget. Számtalanszor éreztette velem úgy az utóbbi időben mintha tényleg kezdenék megőrülni, vagy sokkal inkább mintha nem csak egyedül én élnék a saját testemben, vagy mintha nem is az én testem lenne, amiben létezek. Idegesítő volt, és sokszor piszkált, ingerelt vagy csak szimplán szóval tartott vagy vesztegette az időmet, de még sose volt rá példa, hogy agresszív lett volna velem, vagy akárcsak viccből is olyan gesztust tett volna felém, mint ez a mostani.

~ Komolyan mondom. Ha így fojtatod tovább akkor az egyszer az életbe fog kerülni. A helyedbe szedném a sátorfádat, és lelépnék innen mielőtt még késő lenne. - szólt hozzám, azzal a komoly tekintettel, amit utoljára talán azon az éjszakán láttam rajta, amikor anno különváltak az útjaink egymástól. ~ Nem tartozol ide, és ezt Te magad is pontosan tudod. Ahogy azt is
tudod, hogy ezek az emberek nem törődnek veled, nem érdekli őket, hogy
mi fog veled történni ha már nem elszel a hasznukra, ahogy azt sem
fogják megérteni, hogy mit miért tettél ha egyszer véletlenül rájönnek
arra, hogy mit is csináltunk mielőtt közéjük keveredtünk volna. - folytatja, majd egy pillanat szünetet tart, mielőtt elhúzza a pengét a nyakamtól. ~ Én csak a javadat akarom, és ez mindig is így volt. Hallgass rém legalább most az egyszer. Nagy hibát követsz el ha továbbra is ezek között maradsz. Ők nem a Te néped, nem tartozol nekik az égvilágon semmivel sem. Viszont ha itt maradsz az még az életedbe kerülhet! - Ezen a ponton egy kicsit meglágyulnak a vonásai, ahogy a helyére csúsztatja a pengét. ~ Menjünk haza. Legyünk úgy, mint régen. - szól, és kinyújtja felém a kezét pont, mint akkor azon az estén. ~ Nem lenne minden jobb, ha úgy lenne, mint régen? Mit szólsz hozzá...Raze?

Levi hamar arra a megállapításra jut, hogy minél nyugodtabban intézik az ügyet, annál jobb. Felméri, kiket hozott magával... továbbra is úgy véli, jó, hogy a két alakváltót maga mellett tartja, de nem akarja, hogy komoly veszélybe kerüljenek, tehát felosztja a csapatokat, és mind Erent, mind Kyle-t kintre osztja. Jean gyakorlott, Aaron esetén pedig el kell ismernie, a kellemetlen természete dacára jó harcos. Mikasával pedig konfliktusaik ide vagy oda, hatékonyan dolgoztak együtt, így ha harcra került a sor, megbízott benne.
Amikor belépnek, a férfiben azonnal tudatosul, hogy Anette viselkedik főnökként, és Barsan sem tud azonnal érvényesülni mellette. A lány hangja cinikus, a férfi pedig felvonja a szemöldökét, és meghallja Mikasa suttogását.
- Idegesítő, de veszélyes...
Levi csak biccent, nem akar hangosan válaszolni, de legalább jelzi a lány felé, hogy egyetért. Anette annak ellenére magabiztos, hogy láthatóan jól ismeri őket, és tudja, hogy túlerőben vannak. Vagy ostoba, ami viszont nem engedné, hogy ekkora tekintélye legyen, vagy tényleg kiváló harcos, és jelen pillanatban is taktikázik. Ebben az esetben viszont tartani kell tőle.
- Tymirjazevért jöttünk, továbbá megtudni, amiről egyelőre nincs információnk, hogy mit kerestetek a Földalatti városban azután, hogy a Királynő elrablásának okán a teljes katonai rendőrséget visszarendelték ellenőrzésre - feleli végül egyszerűen. Igyekszik nem árulkodóan mozogni, de folyamatos készültségben van, hogy bármelyik pillanatban, bármilyen ellenséges megnyilvánulásra reagálhasson.
A kocsmai kis jelenet újabb részleteket árul el Anette stílusáról. A lány jól felméri a környezetét, és gyorsan reagál. Levi meghallja Mikasa szavait, és halkan morog:
- Pártolom, hogy kimenjünk, de inkább mellőzd az olyan megjegyzéseket, amelyekben feltételezed az ellenséges szándékot. Általában az csak kiváltja.
Természetesen, valójában egyetért, csak az bosszantja, hogy a lány túl nyíltan beszél a kinti terep előnyeiről... ha az ember hangoztatja az előnyét, előbb-utóbb hátránnyá válik. Levi visszafordul Anette-hez.
- Ha lehet, váltanék pár szót Tymirjazevvel. Noha eddig nem volt lehetőségem beszélni vele, hivatalosan a beosztottaim közé tartozik, és szeretném, ha ő is csatlakozna az osztagomhoz végre.
A "ha lehet" részt olyan iróniával ejti ki, hogy nyilvánvaló mindenképp szeretne beszélni a férfivel. Amint Anette rábólint, Barsan felé fordul.

Damien Yukii

OOC: Még nem teljesen biztos, de az egyik kísérőd valószínűleg Kami, akivel néhány reagon belül beéritek a társaságot.

Pandora
(OOC: Majd kapsz egy altert is hamarosan, és nézd el nekem, ha kicsit szerencsétlen ez a mesélői, igyekezlek minél hamarabb összehozni a többiekkel, hogy lendületesebben tudj játszani)

A Felderítő Egység tagjai számára szerencsés, hogy nem kavart nagy port Kamilla és Damien távozása és indulása a Földalatti városba. Végülis semmi gyanús nincs bennük, ebben Hanji Zoe nem tévedett. Azonban úgy tűnik, a Katonai Rendőrség elég bizalmatlan, mert mindenképp jobbnak látják, ha legalább szemmel tartják a hasonló szervezkedéseket.
Nem tudnak sok embert nélkülözni, legalábbis ezt állítják (a jó ég tudja, mi az oka, neked mindenesetre nem mondanak komoly információkat), de ennek ellenére is fontos, hogy egy katonai rendőr is lejusson a városba, és megtudja, mi történik. Természetesen indok az van, és engedély is: a nem bejelentkezett Katonai Rendőrséghez tartozók ügyének vizsgálatára kapsz hivatalos engedélyt, csinos kis nyomtatvány, rajta néhány névvel, köztük Anette Stadtbäumer, és Josh Ravensal nevei. Annak ellenére, hogy valójában a feladatod szemmel tartani a lent tartózkodó Felderítőket, mint az üggyel foglalkoznod, természetesen az eligazításon minden kérdésedre választ kapsz (OOC: Az első reagodban bármit kérdezhetsz a cselekményszál jelenlegi állásáról, a katona, aki eligazít, elmond mindent, vagyis a következő mesélőiben én leírom).
Nagyjából akkor éred be a Felderítő Egységtől küldött két katonát, az újonc szanitécet és a tapasztaltabb veterán lányt, amikor a lejáróhoz érnek. Ha megmutatod az engedélyedet, természetesen csatlakozhatsz hozzájuk a föld alatt, és mivel a célotok feltehetően azonos, Kamiék is rádöbbenhetnek, hogy kaptak egy útitársat, aki a Damienre bízott üzenet és a politikai helyzet miatt talán a legrosszabbkor érkezett...

Anette bólintását követően Levi azonnal elindul a férfi felé. Bemutatkoznia tudja, hogy nem nagyon kell, akármennyire nem érdekli a hírnév, tisztában van vele, hogy a katonaságon belül mindenki, de sok civil is ismeri az arcát, Barsan pedig a beosztottja, még akkor is, ha a magánzárkában töltött ideje miatt eddig nem is tartott a csapattal. Mikasa a nyomában halad, és mellettük marad Aaron is, így mindhárman elkövetik azt a végzetes hibát, hogy hátat fordítanak az ismeretlen motivációjú katonai rendőr párosnak. A következő dolog, amit Levi érzékel, az a megvillanó penge - első gondolata, hogy Josh le akarja szúrni Barsant, de életmentőnek bizonyul, hogy még azelőtt tudatosul benne, milyen ostoba, öngyilkos lépés lenne ez a fiú részéről, hogy mozdulhatna, hogy félrelökje. Ő maga így nincs túl közel. De sajnos valaki átveszi a helyét a célkeresztben. Amint Barsan ráveti magát Aaronra, Levi mozdul, de ahogy Aaron maga sem, ő sem elég gyors. Észreveszi a férfi csuklójához rögzített pengét, ami átszúrta a társa torkát. Oldalra pillant, és mintha elöntené az adrenalin, nagyon rövid megfigyelésekből nagyon jól átlátja a helyzetet, érzékeli Anette és Josh mozgását is, a saját társai reakcióit is. Barsan eközben felé indul, így azonnal kivonja a pengéit. Szerencsétlen fegyver, átkozza is, hogy most nincs nála egy kés, a fogadó zárt terében nehezen tud mozogni a hosszú kardokkal, ráadásul nagy eséllyel megsebesíthet olyat is, akit nem akar. Barsant pedig nem akarja megölni, amíg nem kényszerül rá, semmiképp. Jobb lenne, ha megértené, mi is történt vele, mielőtt komoly kárt tesz benne.
- Ackerman! – néz Mikasára. – Szükségem lesz a segítségedre, de próbáld kicsalni a másik kettőt az utcára. Ott túlerőben vagyunk, sokkal jobbak a lehetőségeink. Addig lekötöm ezt a srácot, akármilyen idegbaj is támadta meg az agyát. – elhajol egy esetleges ütés elől.
Az ellenfelének mozdulatai egyáltalán nem koordináltak, ez szerencsés, viszont erősek és agresszívek. Jóformán ott támadja, ahol éri, amint egyet véd, Barsan újabb csapása következik, hol a nyakát, hol a fejét, hol a törzsét veszi célba. Levi végig igyekszik koncentrálni, már-már transzra emlékeztető állapotban törekszik rá, hogy folyamatosan a teste, és Barsan késes keze között tartsa a saját pengéit. A belmagasság miatt a manőverfelszerelést értelemszerűen nem használhatja, de túl sűrű a berendezés a kocsmában, hogy a vadállatként vagdalkozó férfit, relatív biztonságban tartva a többi embert, kicsalja. Biztosra veszi, hogy ha lenne más célpontja, ha nem kötné le folyamatosan, nem ragaszkodna ahhoz, hogy ő legyen a következő áldozat. Így tulajdonképpen pont az ellentétére törekszik - igyekszik kissé sarokba szorítani a férfit, hogy ne tudjon másra figyelni, ő legyen az egyetlen célpont a látóterében. Az egyik mozdulata különösen szerencsésre sikerül... a férfi a csuklójánál rejtett pengével védi a csapást, ami szerkezetileg kicsit hasonlít a felderítők által használt kardokra - éppolyan törékeny. Szinte egyidőben ezzel a sikeres lépéssel, olyan, mintha nyílna egy lehetőség. Egy pillanatnyi megtorpanás, és Levi azonnal felemeli a pengéjét - a terve, hogy a markolattal vágja tarkón a férfit, hogy elveszítse az eszméletét, de Barsan villámgyorsan felemeli a kezét, és megállítja a pengét, majd egyszerűen elpattintja az illesztésnél. Kellett nekem morogni a túl hosszú pengék miatt...
- Ackerman, hol a tetves pokolban vagy már... - sziszegte, de megnyugtatja a tény, hogy a szeme sarkából már látja közeledni a lányt. Barsan abbahagyta az őrült vagdalkozást, és ezúttal teljesen tudatosan támad, a vitális pontokat célozva. Noha ritkábban érkeznek a csapások, Levi tisztában van vele, hogy hosszú távon sokkal nehezebb védekezni a precízebb, intelligensebb támadások ellen, még úgy is, hogy ketten próbálnak boldogulni vele... ő maga már kezd fáradni, de igyekszik ugyanabba az embertelen erőkifejtésbe hajszolni a saját testét, amit az ellenfele produkál, miközben továbbra is elemezni próbálja a mozdulatait.
Az első, amit észrevesz, a férfi jellegzetes fejmozgása. Ő maga kisgyerekkorától az utcán élt, az extrém stressz mondhatni a mindennapjai részévé vált - a szervezetének alkalmazkodnia kellett, bizonyos automatikus reakciók egyszerűen nem jelentkeztek az állandó hatások miatt. De más katonákon látta, mikor először indultak éles bevetésre, a jellegzetes fejkapkodást. Csőlátás. A perifériás látás hiányát ezzel lehetett a leghatékonyabban kompenzálni. Mikasára pillant, csak annyi időre, hogy lássa, észrevette-e ő is ezt a szerencsés vakfoltot. Ha nem, akkor nem mondja ki nyíltan - akárkivel, akármilyen... alternatív személyiséggel is harcolnak éppen, jóval intelligensebb, mint az első, aki a szúrás után felébredt - de megszólal.
- Figyeld a fejét! - bízik annyira a lány tudásában és tapasztalatában, hogy ennyiből már rádöbben, mit akar mondani.
Ekkorra már az ellenfelük is lassul, mintha a kifogyhatatlannak tűnő energiái mégis merülnének, és hirtelen, teljesen váratlanul megszólal.
- Nem értek sokat azzal, ha elintéztek. Vannak még ott, ahol én jöttem. Jóval erősebbek is.
Levi biztosra veszi, hogy időhúzásnak szánja, de neki magának is jól jön egy lélegzet, ráadásul a férfi által mondottak elég ködösek ahhoz, hogy felkeltsék az érdeklődését. Nem engedi le a még ép fegyverét, de visszakérdez.
- Kik jöhetnek?
- Hozzám hasonlók.
(OOC: A következő kérdés csak akkor hangzik el, ha Mikasa felismeri, hogy Barsan Annie-hez hasonló mozdulatokat alkalmaz, és ezt jelzi Levi-nak)
- Azok a hozzád hasonlók kapcsolódnak akárhogyan a falakat áttörőkhöz?
Ezúttal sikerrel irányítása alá vonja a beszélgetést, mert úgy tűnik, mintha Barsan egészen megtorpanna gondolkodni. Lehetséges, hogy puszta blöff, és kibillentettem, vagy egyszerűen zavaros a tudása. Ahogy a személyisége... vagy személyiségei...
- Talán - ekkor azonban visszaköltözik a fókusz a szemeibe, és újra támadni készül. - Tiétek volt a múlt. A jövőt mi uraljuk.
Megroggyantja a térdét, ami látszólag teljesen logikátlan lépés, tekintve, hogy Levi jelentősen alacsonyabb nála, tehát kihasználhatná a magasságból és fizikai erőből adódó fölényét, ahogy eddig tette, de azonnal a férfi felé indul. Levi lejjebb viszi a megmaradt egy pengéjét, hogy tudjon védekezni, és csípőmagasságban, létfontosságú szervet nem érő ponton meg is tudja szúrni Barsant, ő azonban mintha nem is érezné, vagy nem foglalkozna vele, folytatja a mozdulatot. Levi fegyvertelenül marad, így ösztönös mozdulattal behúzza a nyakát, hogy védje az esetleges fojtást. A rejtett penge nélkül csak ez az opció maradt, de tudja, hogy földre fog kerülni. Az egyetlen, amire továbbra is számolhat, az Mikasa, akiről Barsan úgy tűnik, átmenetileg teljesen elfelejtkezett, és a csőlátása miatt nem is nagyon érzékeli.

Mivel sajnos több időt töltöttem magánzárkában, az utóbbi időben, mint azon kívül így sajnos a csapatom többi tagjával eddig nem volt alkalmam találkozni, de most végre erre is adódik lehetőségem. Bár hozzáteszem jóval kellemesebb lett volna a barakkoknál vagy a főhadiszálláson egy kellemes tea vagy sör mellett megejteni ezt, mint ebben a tetű pöcegödörben. Egy pillanatra megdöbbenés tükröződik a szememben, amikor megpillantom Levi Ackerman-t. Azt hallottam róla, hogy alacsony, de nem gondoltam, hogy ennyire. ~ Ez a fószer még nálam is alacsonyabb pedig én sem vagyok valami óriás növésű emberke. - Fut át az agyamon a gondolat, ahogy végigmérem. ~ A nő mellette biztosan Mikasa Ackerman. Az emberek azt mondogatják, egyedül felér egy egész szakasszal. Ha így van jó Neki... valamint kevesebb meló Nekem. - kalandozom el, ahogy felé közelednek miután Levi váltott pár szót Anette-el. Megeresztek a páros felé egy halovány mosolyt, ahogy én is közelebb lépek felé, hogy üdvözöljem őket. Ekkor érzem meg...a rideg fém érintése...éles fájdalom...majd lassanként tompa zsibbadás terjed tova az oldalamba, miközben érezhető, ahogy a meleg vér lassan átitatja a ruhámat, és eláztatja a bőrömet. Szinte érzem, ahogy a penge súrolja az egyik bordámat, amint belém hatol. Ez egy halálos döfés...akárki is szúrt le annak szánta...vér buggyan ki a számból, és az utolsó dolog, amit látok a két Ackerman döbbent arca, és Josh, aki épp kihúzza belőlem a tőrt, mielőtt elsötétül a világ. Úgy látszik tényleg elpuhultam, hogy ezt hagytam megtörténni...



Amikor magamhoz térem egy fehér tér közepén találom magamat, semmi sem vesz körül, még csak látható vége, eleje vagy éppen határai sincsenek a helynek, ahol vagyok, és mindössze csak valamiféle természetes ködöt látok gomolyogni magam körül. - Hát végre eljöttél. Régóta vártam már rád. - szólít meg egy hang, egy ismeretlen nő hangja. Ahogy feltekintek a világ leggyönyörűbb nője áll előttem, akit valaha láttam. Kecses arányos termet, hosszú hamvas haj mely helyenként már ezüstösbe fordul, finoman ívelt ajkak, és egy arc, amelyet egy Istennő is megirigyelhetne. De nem ez a legszembetűnőbb vonása...a szemei...gyönyörű, de ugyanakkor rémisztő skarlátban játszó szemek. Amikor belenézek azokba a szemekbe rettegés fog el, de ugyanakkor egy másik érzés is hatalmába kerít...nosztalgikusnak érződik, egyfajta mély vágyódás, és ragaszkodás...mintha csak egy régi ismerőssel hozott volna össze a sors, egy rég látott szeretővel...Ekkor hasít belém a felismerés...Én már találkoztam ezzel a nővel...egy másik életben, egy életben amelyet mindennél jobban el akartam feledni...egy gonosz, és kegyetlen életben. Illetve nem is én találkoztam vele...hanem Ő. A nő közelebb lép hozzám, a csinos arcon kedélyes mosoly játszik...miért rémiszt mégis halálra? Halára? Hisz már meghaltam....mégis úgy érzem, hogy most ütött igazán az órám. - Ugye tudod, miért vagyok most itt? - kérdi tőlem játékos hangon, amint megállapodik egy lépésre tőlem, az arca szinte az enyémhez ér. Ekkor hirtelen emlékek rohannak meg...emlékek melyeket Ő el akart feledni...érzések melyeket Ő sose akart többé érezni...szavak melyeket Ő sose mert kimondani...gondolatok melyeket Ő mindennél jobban el akart nyomni...Ekkor válik minden világossá. Most már pontosan értem miért vagyok itt, és végre azt is megértem, hogy ki is vagyok valójában Én. Kérdések melyeket éveken át hiába kérdezgettem magamtól, most hirtelen megválaszoltattak, és válaszok melyek talán jobb lett volna ha örökre a homályban maradnak. Végre viszonozom a tekintetét, képes vagyok állni a skarlát szemek tekintetét. - Igen tudom. - felelek. Többé már nincsenek titkaim, többé már nincs okom bármi miatt is aggódni, többé talán már jogom sincs létezni.... - Ellen fogsz állni? - kérdi tőlem. - Nem. - felelem meggyőződéssel. Ő elmosolyodik, és valami megvillan a kezén. Karmoknak tűnnek, fém karmoknak melyek a kezéhez és a csuklójához vannak rögzítve. Még egyszer érzem az éles fájdalmat, ahogy belém mártja őket, és látom, ahogy a fehér tér lassanként feketévé válik körülöttem, ahogy a vérem a "földre" csorog. Amikor még egyszer utoljára a lányra pillantok, csak a szemeit látom...skarlát szemek...gyönyörű, s egyben rémisztő skarlát szemek...

****

Mintha csak egy hosszú álomból ébrednék...egy végtelennek tűnő rémálomból, ahol a saját testem fogja voltam. Testetlen, tehetetlen szemlélője mindannak, amit tettem...nem...amiket mást tett az én testemet bitorolva. Még mindig érzem a tompa fájdalmat, ami az oldalamból kiindulva az egész testemet szinte megbénítja, de ugyanakkor érzem, hogy a seb gyógyul. ~ Remek. A képességeim még működnek. Ideje beköszönni a szarcsimbókoknak, és visszaadni a kölcsönt. - sutyorgom magamnak a fekete térben. Most, hogy visszanyertem az irányítást, olyan meglepetéssel állok elő, amit a rühesek nem mostanában fognak zsebre tenni...

****



A szemei kipattantak, az oldalán lévő seb begyógyult, már csak valamiféle tompa, kellemetlen érzés emlékeztetett a helyre, ahol belédöfték a tőrt. A szemei egy új az itteniek számára idegen színben pompáztak, a szemgolyója elsötétült, az írisz izzó skarlátvörös színt öltött, vérerek ágaztak szerteszét a szemei körül. Ahogy reszelős hangon levegőt vett, és a szája becsukódott valami éles sértette az ajkait. Az egyik szemfoga volt az, élesebb volt, mint általában, és hosszabb a megszokottnál. A látása beszűkült, csakis azt látta, ami közvetlenül előtte volt, azt viszont a félhomály ellenére is tökéletesen. Az agyában egyetlen, de annál világosabb gondolat csillant csak fel. ~ Öld meg mindet. - Visszhangoztak a szavak, és tudta, hogy igazat súgnak, ellenség vette körül, kishíján itt hagyta a fogát, csak egyetlen lehetséges kiút van innét. A kezei reflexszerűen mozdultak, a penge elősiklott, és a legközelebbálló felé siklott megállíthatatlanul. A férfinak ideje sem lehetett reagálni, amikor a penge behatolt az állán keresztül, és talán valahol az agyban állhatott meg. Pontos szúrás volt, és végzetes. Bár oldalt nem látott, de a másik oldalról is hangokat hallott. Automatikusan támadt. Egy éles sikoly, majd annál is hangosabb kiabálás, ahogy a penge egy másik nyakba hatolt, és metszette el, bőséges vérsugarat szabadítva a világra, majd egy harmadik nyak, amelyet eltört, amikor a gazdája túl közel került hozzá szerencsétlenségére. Többen is voltak, és akárhol is voltak a többi kifelé igyekezett, menekült előle minden áron. Nem fogja hagyni, hogy egy is meglépjen...nem nyugszik, amíg egyetlen élő, lélegző ember is van a közelében. Gondolkodás nélkül utánuk vetné a magát, de az útját állják...

Az egyik alacsony vézna férfi, a másik egy nála magasabb nő. Nincs szükség megfontolásra vagy második gondolatmenetre. Azonnal a férfira veti magát, a nyakát veszi célba. De ez máshogy viselkedik, mint a többi, és hárítani is képes azt, amit eddig senki sem tudott. Ez csak még jobban feldühíti, még dühödtebb támadásra sarkallja. Ráadásul ott vannak a zajok, nem látja, honnan jönnek, de hallja őket, és ez csak jobban felhergeli. Szűk látótere az apró férfira koncentrálódik, miközben szüntelenül támad, Asztalokat, székeket rúg félre, holttesteket taszigál arrébb, ha útban vannak, üt, rúg, döf, és vág szüntelenül akárcsak a mérgezett vér mely vér nélkül áramlik az ereiben. Kíméletlenül törekszik a férfi életének kioltására, mindene gyes pontot támadva, ahol érzi, hogy halálos vagy legalábbis súlyos sebet ejthet, de az apró ember nem adja fel a harcot, és köröm szakadtával küzd ellene. Amikor egyszer csak meglátja a közeledő pengét, ösztönszerűen támad a sajátjával. A két penge csilingelő hanggal találkozik, majd az övé feladja a küzdelmet, és szilánkosra törik. Nem mintha szüksége lenne a pengére ahhoz, hogy öljön, de amikor látja az alacsony férfi felé közeledő kezét hirtelen elsötétül előtte a világ...

****

Épp ideje volt, hogy visszavegyem az irányítást. Ez a vadbarom majdnem az összes energiatartalékomat felhasználta. Jobb lesz rövidre zárni ezt a hajcihőt, és olajra lépni. Látom, hogy felém közeledik a penge...de a mozdulat túl lassú az én reflexeimhez. Suhintás közben állítom meg a levegőben a pengét. - Ez nem volt szép dolog Törpemajom. Hol az illem, kérdem én? - suttogom, majd a négy ujjat mely a pengét tartja, egyszerre feszítem meg, a penge pedig ripityára törik. Felveszem a jellegzetes küzdőpozíciómat. A karjaimat felhúzom védekező állásba, testsúlyom a hátsó lábamra nehezedik, míg a másikkal képes vagyok a villámgyors támadásra, és nem is pazarolom az időmet azonnal támadásba lendülök miután felmértem a velem szembenálló törpe majomdémont. Már kezdek fáradni, de érzem, hogy még azért képes vagyok harcolni, és így is teszek. Ekkor becsatlakozik egy másik, ismeretlen fekete hajú nő is. Az Ő támadásai éppolyan gyorsak, és kíméletlenek, mint a törpéé, de az én oldalamon állnak a reflexeim, és a fizikai erőm. Nem egyszerű egyszerre mindkettejükkel hadakozni, hárítani, válaszolni vagy éppen kezdeményezni, de megteszem, állom a sarat, abból nem esznek, hogy én feladjam ezt a küzdelmet. Ugyanakkor a látás megnehezíti a dolgomat. Bár azt tökéletesen látom még a sötétben, s félhomályban is, ami előttem van, de nem látom, ami körülöttem folyik, így a hallásomra hagyatkozva kell kombinálnom a fejem mozgását, hogy mindig arra a pontra figyeljek, amelyre szükséges. Egy ideig még tartom a frontot, és küzdök tovább, de már fáradok, majd érzem, hogy egy meleg vércsepp gördül végig a szám mentén miután az orromat elhagyta. ~ Muszáj, pihennem egy kicsit. Időt kell nyernem.

- Nem értek sokat azzal, ha elintéztek. Vannak még ott, ahol én jöttem. Jóval erősebbek is. - szólalok meg végül kicsit hátrébb húzódva tőlük. Szerencsém van. A törpemajom érdeklődését látszólag felkeltette a dolog. - Kik jöhetnek? - érkezik tőle a kérdés. - Hozzám hasonlók. - felelem, majd egy emlékkép villan be. Egy gyönyörű, hamvas hajszínű lány emléke, de mielőtt tovább töprenghetnék, a kilétén már érkezik is a következő kérdés. - Azok a hozzád hasonlók kapcsolódnak akárhogyan a falakat áttörőkhöz? - hangzik a kérdés. Váratlanul ér. Valami rémlik, de az emlékeim zavarosak, a saját nevemre sem emlékszem tisztán, vagy a lányra, aki az előbb felbukkant az emlékeim között. Csak abban vagyok biztos, hogy nem én vagyok az egyetlen, vagy legalábbis nem csak én voltam. - Talán. - felelek őszintén. - Tiétek volt a múlt...de jövőt mi uraljuk. - szólalok meg, olyan szavakat ismételve melyeket egyszer régen hallottam valahol, valamikor, innen nagyon messze. Viszont amikor támadnék, megszédülök, kishíján elesek, a térdeim megrogynak. Kimerültem...talán mégis csak egyszerűbb lenne feladni, pihenni...ha nem ölnek meg, bármikor megléphetek. És mégis...amikor már feladnám, ismét felvillan egy régi emlék...egy emlék...szavak...ki tuja hol hallottam őket...mikor...vagy kitől...mégis...

Égkék színű szemek, és egy hang, ami melegséggel tölti el a szívemet, olyan érzéssel, amit nem is hittem volna, hogy képes vagyok érezni. ~ Ha egyszerre több ellenfél ellen kell küzdened, győzd le a legerősebbet, és végezd el a küldetésedet...ha valamit meg kell tenni, akkor azt meg kell tenni, nem számít miként... - suttogja a hang. ~ Talán sosem leszek igazi, jó "harcos", de megígérem, hogy jó nővéred leszek...hazatérünk...együtt. - Nem emlékszem mit tükröznek ezek a szavak, de erőt adnak, erőt egy utolsó lökethez. - Azt hiszem, egy Harcos nem engedheti meg magának, hogy meghátráljon. Nemde? - kérdem az utolsó szót már szinte kiabálva, mikor a megrogyott térdeimet kihasználva lendülök támadásra, egy olyan mozdulatot használva, amelyet amúgy csak egy nálam magasabb ellenfél ellen vethetnék be. Szinte kilövök, az ellenfelem térdhajlatára mérve egy erőteljes rúgást. Ha ez elérte a kívánt hatást a hóna alatt kulcsolom át a karomat, erőteljesen ráfonva azt a másikra, majd a lábamat használva billentem ki az egyensúlyából, lerántva őt a földre. Érzem, hogy közben az oldalamba döf, de azok után, amiken keresztülmentem, ez már édes kevés, hogy megállítson. Ez a fogás biztos, halálos. Minden maradék erőmet beleadom a szorításba, miközben a térdemmel igyekszem ránehezedni, ha megtalálom a gyomorszájat…akkor lehet, hogy elég nyomást tudok gyakorolni a rekeszizomra ahhoz, hogy összeroppantsam a tüdejét, és akkor a játéknak vége. A vergődés nem segít, a csapkodás nem ment meg, ebből a szorításból nincs menekvés...ha legalább őt elintézem már az is nagy segítség lehet az utánam következőknek. Mert ez a kettő, ezek abnormálisak...élő embernek nem lenne szabad így tartania a tempót ellenem, az pedig, hogy még mindig élnek különösen aggasztó, és sértő. Nem mintha nem épp a probléma orvoslásán dolgoznék...

Ekkor hirtelen ismét éles fájdalom hasít belém, valaki ledöfött, a hátamba mélyesztette a pengéjét. ~ A nő! Az az istenverte szuka! Megölöm! Megölöm, még ha beledöglök is! - Hasít belém a felismerés, és egyben önti el a vér az agyamat. Hangosan felszisszenek, a szorításom gyengül, ahogy reflexből hátrafelé suhintok, és ripityára zúzom a pengét, amelyet belém döftek. Egy mozdulattal kihúzom magamból, elfojtva egy igazán fájdalmas kiáltást. Azonnal támadásba lendülök, bár szinte már kettőt látok belőle. Hárítom a csapásait, próbálok kezdeményezni, de az egész testemet szúró fájdalom kínozza, és ennek nem az-az oka, hogy belém döfték a tőrt. Meleg vért érzek, ahogy végigcsorog az államon, az arcomon, a nyakamon. A testem elérte a korlátait, a képességeim szinte felemésztették a testemet, és mivel a szerveim hajszálnyira állnak attól, hogy felrobbanjanak, minden valószínűség szerint patakzik a vér a számból, az orromból, és talán még a szemeimből is. Még párat suhintok, és hadonászok, majd a pengedarabot a legközelebb álló ember felé hajítom, mielőtt még egy-kettőt lépnék, és összeesnék. - Hazamenni...együtt...A-An... - préselem még ki magamból a szavakat, miközben már szinte nem is vagyok magamnál. A szemeim visszanyerik az eredeti színűket, a vérerek is eltűnnek, mielőtt behunynám őket, és elveszíteném az eszméletemet.

Mivel Barsan őrjöngése lefoglalja Levi-t és Mikasát, Josh pedig Lenát és Jeant köti le, Eren és Kyle ketten maradnak Anette-re. Alapvetően nem tűnik nehéz ellenfélnek, de hamarosan kiderül, hogy a látszat csal: a lány nem kimondottan erős, de gyorsan mozog, és nagyon határozottan taktikázik. Tudja, hogy, bár szabadtéren vannak, egyikük sem változik majd át... túl sok lehet a civil áldozat, és mindketten okoztak, és átéltek elég tragédiát. Az is gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy elégedett a felállással... mintha pont arra törekedett volna, hogy az alakváltókat támadhassa. Eren és Kyle ügyesen dolgoznak együtt, így a lány gyorsasága és trükkjei ellenére is sikeresen kitartanak, sőt, Kyle egyik támadása, egy rúgás talál is, Anette csípőcsontja valószínűleg fájni fog kissé a harc után. Ugyanakkor, amint érzékeli, hogy Barsan kimerült, és Levi és Mikasa is elindulhatnak feléjük, egy mozdulattal kitér Eren ütése elől, az alkarját a torkára szorítja, és előhúz egy kést.
- Jól van, akkor most volt elég a cirkuszból - közli hűvösen. Végig figyel, hogy mindenki a látóterében maradjon... esélytelen mögé kerülni, azonnal módosítana a mozgásán, vagy rosszabb esetben megöli Erent. - Nem akarom kinyírni a titánsrácot, de megteszem, ha arra van szükség, és ha ti kényszerítetek. A helyzet egyszerű. Támadni próbáltok, neki annyi. Nincs az a szuperkatona, aki elér időben. Ha hagytok elmenni, ki tudja? Talán még lesz lehetőségetek élve viszont látni. Mittudomén, mit akar tőle a megbízóm.
Akármilyen iszonyú, úgy tűnik, tényleg nincs más lehetőség, és a lány elég őrültnek tűnik, hogy tényleg megölje a fiút. Eren élete vagy halála a csapat lépéseitől függ.

OOC: Damien Yukii Pandora Kami a következő mesélőivel behozzalak titeket? Nem számítottunk rá, hogy ez az egy kis jelenet ennyire elhúzódik, de ha továbbra is játszanátok, írom a bemesélőit)