Szellemvilág - Valahol az átjáró környékén

Észrevette a fiatal férfi alakját, és hunyorított, ahogy rádöbbent, hogy ismerősnek találja. Annyi módon változott meg ez az ember, amióta ismerte, hogy már abban sem lehetett biztos, a régi jellegzetességek felismerhetőek-e a mozgásában, a régi kifejezések az arcán. Tett néhány lépést, és végül pont a tétovázása győzte meg... igen, ez ő lesz. Csak Azoir lehet, csak ő torpanhat meg így, amikor meglátja. Ionának esze ágában sem volt kihátrálni, maga sem tudta miért, de igazából akarta ezt a találkozást. Talán kicsit vágyott arra, hogy megbeszéljék az egészet, hogy tisztázzák, mi történt, miért fordult ellene a férfi, aztán miért engedte el. Talán pont az ellentéte, meg akart szabadulni az egésztől, lezárni ezt az ezer sebből vérző kapcsolatot, ezt az egész nyomorult szerelmet, mert több fájdalmat okozott, mint amennyi örömet. De akárhogy is, ehhez először is beszélnie kellett, kommunikálni, és a férfi szemébe nézni... így megtette a lépéseket.
Azoir a zsebében matatott, majd, csak egy pillanatra előhúzott egy darab papírt. Újra összegyűrte, és Iona nem tudta, mit reagáljon erre az apró mozzanatra. ~Az a levél az? Még évekkel ezelőttről? Nem... azt... nem, ha megszabadult onnan, akkor tényleg kizárt, hogy megőrizte. Nem lehet...~
Fürkésző, de kemény tekintettel vizslatta a fiatal férfi arcát. Persze, szembetűnő volt rajta a sebhely, de egyáltalán nem zavarta... sokkal zavaróbbnak bizonyult az érzés, hogy Azoir próbálja rejteni előle.
- Szia... Iona...
~Ennyi? Komolyan ennyire futja azután, hogy...~
- Szia. - meglehetősen komoran válaszol, de igyekszik kevésbé vádlóan. Ha Azoir nem szólal meg, hozzá teszi. - Legutóbb ott tartottunk, hogy jössz a tizennyolc éves énemnek egy tonnányi papírzsebkendő árával, nekem pedig egy nagyon alapos magyarázattal. Részletesen, hogy pontosan miért is állunk itt mi ketten. Elengedtél. De ezzel nincs rögtön elfelejtve minden. Válaszokat akarok.