Víztisztító

Teks. Érdekes név, de jó hangzása van. Ízlelgetem a nevet, de tényleg tetszik. Csak bólogatok a szavaira. Legalább nekik sikerült megtalálni, amit akartak… Vetek egy pillantást Ben-re. Innen nem tudjuk, merre tovább… De számítanak ránk. És most még ez a furcsa por is, nem tudom… Kalandozom el pár másodpercre. Oké… Báytus. Nem annyira rossz fej… Majd meglátjuk. Ó! Egy orvos!

- De jó! Azt hiszem, nagy hasznodat vennénk… Nálunk nagyjából én vagyok a legképzettebb és én is csak az elsősegélyhez értek… Szóval érted, az nem sok… - mondom neki a fejemet ingatva. Csak kedvesen mosolygom, ahogy felajánlja a segítségét. – Mindenképpen! – válaszolok röviden. Aztán hirtelen megállít minket. Összeráncolt szemöldökkel nézek rá. Mi lehet az? Ó! Értem. Én csak megértően bólintok.

- Ha rajtam múlik, én addig fedezlek, amíg csak tudlak! – kacsintok rá. Ezután zavartalanul felérünk, ahol a szavazás szerencsére probléma nélkül lezajlik. Örülök, hogy nem mondtam hülyeséget. Effie reakcióját csak egy nagy és feszült sóhajjal díjazom, majd intek a testvérpárnak, hogy menjenek. Ha a fiú ellenkezne, akkor csípőre teszem a kezem.
- Távolsági harcos vagyok. Innen tudom a legjobban felmérni a helyzetet. Ha mögöttem tébláboltok, akkor nem tudlak belevenni a számításaimba, hogy mikor melyiket nyírjam ki, ha megtámadnak. Ha ügyesebb és jobb felszereltségű vagy ilyen téren, nem vitatkozom. Amúgy meg kérlek, hadd menjek a végén. Köszi! – mondom a végét kedvesen.

Végig tekintek a tájon. Amúgy mindig is szerettem nézni, de ez mindig megborzongat. Valahogy kevés a remény… De nem szabad feladni…

Elindulunk végre, én pedig Teks-hez fordulok.



- Szóval válaszolva a kérdésekre, mi is kerestünk valamit… De nem találtuk meg, ezek szerint már nem volt itt… - felsóhajtok. – A baj az, hogy sokan számítanak ránk, úgyhogy hamar le kéne zavarni ezt a gombás sztorit és megtalálni… - mondom kissé szomorúan. Aztán megint Ben-re tekintek, felé bökök az állammal. – Ő Ben… Nos, ő tulajdonképpen aaa… Főnököm… - megköszörülöm a torkom. – A helyen, ahol élünk, ő a vezető, ennyi… - javítom ki magam kicsit zavartan, mert eszembe jut, hogy mindenki előtt megcsókolt. Azt hiszem, nem kéne kitérnem erre a részletre, ha akarja, megkérdezi… Döntöm el magamban. – Képzettségem nem sok van. Nem végeztem el iskolát meg semmit, de sokat dolgoztam egy kórházban ápolóként, szóval ott ragadt rám ez-az. Egyedül persze semmit nem érek, de az elsősegély skillem elég jó szerintem. Meg kreatív vagyok hozzá - rántom meg a vállam. - Amúgy egy minimálisan értek a gépekhez is, hobbiból szerettem szerelgetni aaa… - Jaj… - A gyerekkori barátommal – összepréselem a számat. Túl sokat fecsegsz… - Alapvetően harcos típus vagyok. Méghozzá távolsági. Ebben vagyok a legjobb. Puskával, íjjal, bármivel. Szerintem elég jó a célzásom, a pontosságom és a koncentrációm. A közelharcom se rossz, de egyértelműen távolsági harcos vagyok. Sokat beszélek, igaz? – nevetek fel zavartan. – Bocsi… Ritkán látni új embereket… - magyarázkodom, közben meghúzom a copfom. – Ti kint éltek? Úgy értem… Kihez tartoztok? Vagy csak vándoroltok? Mivel foglalatoskodtok? – kérdezem érdeklődve, én szeretek beszélgetni.

Közben persze felváltva cipeljük azt a szart, habár én felajánlom, hogy Teks ne vigye, nehogy elkapja a port, ha rákerült. Bevallom, jobban megterhelt ez az út, mint hittem. Én ugyebár sokat vándoroltam anno, tulajdonképpen a fél életemet, szóval reméltem, marad valami ebből, de nem. Elfáradtam. Szerencsére mielőtt komolyabban szenvedni kezdhettem volna a fejfájástól vagy a fáradtságtól, megállunk. Egész jó a hely. Egy kicsit leülök. Végig gondolom a dolgokat, majd mikor Ben vadászatra indul, én is felállok. A többiekre mosolygok.

- Mit szólnátok ahhoz, ha mi elmennénk vadászni, ti meg addig a lehető legbiztonságosabbá szerveznétek a helyet? – kérdezem, és ha nincs ellenkezés, még ennyit hozzáteszek. – Ne öljétek meg egymást! Sietünk! – mondom, majd Ben után indulok. Egyelőre nem bízom annyira a többiekben, hogy a cuccaim egy részét itt hagyjam, úgyhogy mindent viszek.

Az első tíz percben nem szólalok meg, kezembe veszem az íjamat, hiszen ez a legbiztonságosabb módja a vadászatnak. Nem annyira effektív, de bízom magamban és a célzásomban. Egy idő után összeszedem magam és megszólalok.



- Sajnálom… - kezdem megint, de ha félbe akar szakítani, akkor csak felteszem a kezem, hogy hallgasson meg. – Tudom, mit gondolsz. Értékelem. Nagyon is jól esett, de… De… Nem szabadott volna. Iszonyú bűntudatom van. Nem hogy nem találtuk meg azt a szart, de még ez a por is… Én nem akartam, hogy ez legyen és te… Képes lennél feláldozni magad a csapatszellem miatt? Ben, – feltűnhet neki, hogy nem a Főnök megszólítást használtam. – otthon rengetegen számítanak ránk és ha emiatt nem jutunk haza… Nem akarom, hogy az én hibám miatt mindenki más is szenvedjen. Tudom, hogy úgysem tetted volna meg, de az elsődleges feladat továbbra is a generátor megoldása lenne, ennek ellenére tök máshova megyünk… Én továbbra is feláldozható vagyok, de te… Túl sokan számítanak rád és ha te nem jutsz haza, akkor egész Horizont City szétesik, mert te kellesz nekik, érted? – mondom neki, közben a tájat is vizslatom, hátha találunk valamit. Néha rápillantok. Nem tudom, csapdát akar-e állítani. Megdörzsölöm szabad kezemmel az arcom. – Igyekszem többet nem hibázni és nem cserben hagyni a várost… És téged…

Miután felfedte a lábát, persze a többieknek eszükbe se jutott, hogy hátra hagyják, ami jól esett neki.
- Én is szeretlek! – néz bátyjára.
- Köszönöm! – mosolyog Linára.
A terv megbeszélése után el is indulnak. Rövidesen Lina jelenik meg mellette és kezd válaszolni a kérdésekre. Teks gondolkodott, hogyan tudná szóba hozni, de örült, hogy a lány magától odajött és nem neki kellett mennie.
- Csak meglesz… - jegyzi meg az eszköz megtalálására.
- Szóval bonyolult, értem… - jelenik meg egy apró mosoly az arcán.
Nem érzi úgy, hogy nagyon köze lenne hozzá, így nem firtatja jobban. Ezután csak mondja és mondja, Teks néha azt nézte, vesz-e egyáltalán levegőt. Bátyja megjegyzését teljesen ignorálja. Mikor bocsánatot kér csak mosolyog.
- Semmi baj. Csak szokatlan. Ritkán és nem is sokat beszélgetek emberekkel. Nekem sincs papírom, mindent a szüleinktől tanultam. Azokban jó vagyok, de… Harcban például van hova fejlődnöm. – nem akarja beismerni, hogy pocsékul céloz és közel harcban is csak az anatómiai ismereteire támaszkodhat.
A lány újabb kérdéseket intéz felé, ami ráfagyasztja a mosolyt az arcára. ~ Ezt ne… ~ Alig néhány hét telt el azóta. Egyre jobban elsápad, majd sóhajt. Halkan jönnek ki a szavak a száján.
- Valaha tartoztunk, de… már csak mi maradtunk egymásnak. Frissek a sebek… Nem a te hibád…
Innentől nem nagyon szólal meg. Igyekszik visszarendezni a vonásait. Bátyjának int, hogy minden rendben van, nem kell intézkednie.

A dobozt felváltva viszik. Tekset megkímélik ettől, amiért hálás. Nem bírta volna hosszútávon a lábával. Zed meg amúgy sem hagyta volna. Nagyon elfárad, mire megérkeznek, rögtön le is ül. Ben és Lina felajánlja, hogy elmennek vadászni. A nő megjegyzésére rá mosolyog.
- Figyelek rájuk, ne aggódj!
Amíg Teks pihen, addig Zed nekiáll tűzifát gyűjteni.
- Biztos, hogy jó ötlet tüzet gyújtani? Mármint… mindegy… te jobban értesz hozzá…
Közelebb húzódik a tűzhöz. Közben nekiáll a lábát ellenőrizni.
- Zed, nem tudunk tenni valamit a tábor biztonságossá tételéért? Mondanám a csapdaállítást, de… Lináék nem tudnak róla és nem akarom, hogy belesétáljanak…

-Nincs elég időnk és forrásaink, hogy erős tábort verjünk. Szóval úgy leszünk a legnagyobb biztonságba, hogy őrködünk majd. Ahogy azt a szart is hoztuk, felváltva. A tűzre pedig mindenképp szükségünk lesz, az ételhez is, és az sem baj, ha nem fagyunk meg éjszaka.- Bár rosszul vagyok a gondolattól, hogy Teo és az életemet is rábízzam bármelyikükre. De nincs más választásom. És amúgy is rosszul vagyok ettől a hülye gombától. Felsóhajtok, szívesen átölelném Teo vállát, hogy érezze, biztonságban van, még ha ez nem is igaz. De nem tehetem. A mosolygás nem az erősségem, de azért esetlenül megpróbálom, ölelés helyet.

-Nem lesz bajod!- Ígérem. Komolyan.- Azt nem engedem.

Miközben beszélek és előtte is már, ahol csak tudok, segítek Bennek felállítani a csapdákat. Azt hiszem, mindketten elég gyakorlottak vagyunk ebben, így nagyobb fennakadás nélkül sikerül ezeket elhelyezni.

Közben én is végzek a monológommal, és feszülten várom a válaszát. Amikor az első mondatot kimondja, akarva-akaratlanul is elmosolyodom.
- Tudom... - motyogom úgy, hogy hallja, de ne zavarjam meg a válaszát. Végig hallgatom én is, közben mosolygok. - Te mindig is ilyen voltál, igaz, Ben? Nem véletlen te vagy a Főnökünk - nevetek fel halkan. - Kívánni se lehetne jobbat, és nem csak nyalizásból mondom! - bököm meg kicsit játékosan.



- Köszönöm... - kezdem. - A mai világban igazi kincs, ha úgy igazán számíthat valakire az ember... - lépek én is közelebb, majd óvatosan megszorítom a kezét. Reménykedjünk, hogy ki is kerülünk innen... Teszem hozzá magamban kicsit aggódva.

Ekkor pillantjuk meg a távolban a két őzet és a szarvast. Arra gondolod, hogy hátha a csapdákba is került valami állat, így talán elég lenne csak az őz. Mielőtt támadó állásba vághatnám magam, Ben ismét megszólal. Kicsit megkomolyodom. Mert ő is tudja, hogy ez nem igaz. James... Fut át az agyamon, de Ben-nek csak bólintok egyet, és máris elöl a fegyverem.

- Szerintem elég ha csak az egyik nagyobbat lőjük le, nem? - kérdezem suttogva. - Ha még a csapdában is lesz valami, akkor meg pláne... Vagy menjünk közelebb? Rád bízom magam... Csak add ki a parancsot! - mondom neki magabiztosan, közben felajzom az íjam, ha most támadnánk.

Zed válaszára bólintott. Nagyot sóhajtott és átölelte lábát. Legszívesebben odabújt volna bátyjához, de a por miatt nem tehette. Magányos, nyugtalan volt. Aggódott. ~ Csak találjuk meg a gyógymódot… ~ A férfi mintha megérezte volna, ha nem is egy öleléssel, de egy mosollyal és néhány kedves szóval igyekezett megnyugtatni őt. A lánynak sokat jelentett. Viszonozta a mosolyt.
- Tudom. Köszönöm. Én is mindent meg fogok tenni a gyógyulásotokért.

Effie-t valamilyen szinten szándékosan hagyta ki a dolgokból. A békéért. Bár utólag lehet jobb lett volna, ha a tervezésbe legalább bevonják. A nő mozgásba lendült és csapdákat állított. Teks elengedte a füle mellett a megjegyzéseket. Fel akarta ajánlani, hogy segít, ha tud, de hát a por… így meg sem próbálta. A Zednek tett megjegyzésére egy csúnya pillantással reagált, még ha neki is emiatt voltak kétségei a tűzgyújtással kapcsolatban. Sátorállítás. A lány csak sóhajt. Zavarja a Zedről való beszélése és csak reméli, hogy a férfi nem ugrik a torkának. Ha bármi ilyet akarna, megpróbálja megállítani. (Bármikor, amikor Zed le akarná csapni Effiet megpróbál tenni ellene.)
- Fel tudom állítani.

Meglepte a szinte törődő hangnem. Csak egy kedves apró mosollyal jelezte, hogy értékeli. Egy kis ideig nézi, ahogy a nő a szerkezettel foglalkozik. Aggasztja, hogy pontosan mit tud. Bízik abban, hogy ellenük nem fogja használni. Ő is hozzálát a saját sátrának felállításához. Ügyesen boldogul, így egész hamar megvan. Összerezzen, mikor Effie belerúg a földbe.
- Öhm… Ms. Effie… Valaki, vagy valakik úgyis fognak őrködni… Tudtok a sátorban felváltva aludni.

Csak bólintok Bennek, már a feladatra koncentrálok. Lassan és csendesen igyekszem közelebb osonni az állathoz. Régen a gondolat is megrémisztett volna, hogy meg kell ölnöm egy másik élőlényt, ma már szinte habozás nélkül megy. Úgy tűnik, sokat változott a világ... Meg én is... Gondolom kicsit fanyarul, ahogy néha odalesek a férfi felé, hogy hogyan tervezi a dolgokat.

Aztán hallom a fülsértő lövést, ami az eddigi csendbe szabályosan belevág. Automatikusan kifeszítem az íjamat, célzok. Már éppen engedném el az ideget, mikor olyan fejfájás hasít belém, hogy kis híján fel is kiáltok.



Bár a kiáltást sikerül elfojtani, az ideget elengedem sajnos, aminek hatására sikerül teljesen elvétenem az állatot. Szörnyen érzem magam. A fejfájás máris csillapul, de a rossz érzésem nem. Már nagyon régen nem vétettem el a célpontomat, ez az igazság. Amíg az új nyílért nyúlok, enyhül is annyira, hogy már újból tudok koncentrálni. Be kell valljam, ha nem lennék ilyen tapasztalt az íj használatát tekintve, akkor nem menne most a lövés, mert azért a fejfájás marad. De olyan régen csinálom, hogy szinte már automatikusan megy. Így hát célzok és lövök. És talál. Végre. Egy kicsit lehunyom a szememet, ahogy bocsánatot kérek, hogy megint elvettem egy életet, de aztán már lépek is az állat felé. Tudom, hogy Ben is mindjárt mellettem terem.



Összeráncolom a szemöldököm, amikor meglátom a másik nyílvesszőt. Ez nem az enyém... Tudatosul bennem, majd már guggolok is, hogy közelebbről megnézzem. Kirántom az állatból, és megszagolom, esetleg megízlelem, hogy mérgezett-e. Ha nem érzek semmit, azért Bennek is átadom, hátha ő jobb ebben, de el is rakom utána. Nem kéne mérgezett húst enni... Nem reagálok kifejezetten semmit Ben "dicséretére", csak bólintok egy nagyot.

- Én körbejárom a területet, hátha van még itt valaki... Elvégre a lövés hangos volt... - mondom, majd megint az idegre teszek egy nyílvesszőt és ha Ben ellenkezik, csak halványan elmosolyodom. - Ne aggódj, nem megyek messzire! - mondom biztatóan, majd még hozzáteszem. - De elég nyílt területen vagyunk, szóval vagy tényleg siessünk, vagy húzódjunk beljebb... - ajánlom, majd ezután elindulok, hogy alaposan körbenézzek, van-e bármi nyom vagy jel a rejtélyes nyílvessző tulajdonosára.

Ha van, ha nincs, akkor is visszatérek Ben-hez, egyedül nem akarok elcsatangolni és őt sem akarom védtelenül hagyni. Ha még nem végzett, akkor mellétérdelek és én is folytatom a munkát, hogy hamarabb végezzünk, közben beavatom, hogy mit találtam vagy mit nem találtam.