A pokol

Legalábbis azt gondoltad, hogy ezt fogja majd mondani. Hogy majd segítő kezet nyújt és bele karolva elmentek az általa említett táborig. Helyette viszont száraz és erős karok tapadnak a tarkódra, amik olyan erősen szorítják a nyakad hátulról, hogy mozdulni sem bírsz.
- Olyan ostoba vagy, mint a zombik ott bent... 
Feleli, miközben hátrébb ránt, hogy közvetlen mellette legyél.
- Szabadságot akartál, a fiúkkal megmutatjuk, hogy milyen szabad embernek lenni.
Újabb rántás, de csak azért, hogy elölről tudja elkapni a torkod. A köpeny alól látod, hogy a korábban megmutatott tetoválás kezd lekopni és ekkor realizálod, hogy csak festve velt.
- Add ide az összes pénzed Ribanc! Ja várj, nincs semmid... Hogy akartál így túlélni?!
Míg emberfelettinek tűnő erővel a torkodat szorítja, füttyent egyet mire két másik barátja lép elő abból a sikátorból ami korábban elhozta neked a szabadságot. Az egyiknek egy gumibot, a másiknak pedig egy nehéz lánc van a kezében, amit előszeretettel és nagy erővel pörget amíg el nem találja a jobb karodat. Ahogy ez megtörténik, Adam, már ha ez volt a neve elengedi a karod, de csak azért, hogy egy hatalmas, visszakezes ütéssel illesse az arcod. Érzed, ahogy a szád megtelik vérrel és érzed, hogy az egyik fogad kimozdult a helyéről. Minden olyan gyorsan történik, hogy arra sincs időd, hogy feljajdulj a fájdalomtól és máris lesújt rád a gumibotos fazon is és addig üt, amíg térdre nem esel. Adam ekkor fellök úgy, hogy háttal lefelé feküdj a kemény talajon. Az egyik lábával keményen rátaposott a kezedre, majd oldalba rúgott és ellépett. Átadta a másik két embernek az ütlegelést. Érezted, hogy visszavesznek a korábbi ütésekhez mérten, de a tested így is valószínűleg kék zöld lesz, alig bírsz mozogni a fájdalomtól. Két lábra állni biztosan nem tudsz majd órákig, maximum lassan kúszni. Hirtelen egy ismerős hang ránt ki abból az állapotból, amikor semmit nem hallasz és nem érzel, csak az iszonyű erős és szűnni nem akaró fájdalmat. Marcus az. A "Megmentőd".
- Élvezzük a szabadságot, Kutya? Milyen érzés, hogy nem véd meg senki? Tudod, egyetlen egy szóval véget vethetnék ennek, de hiszen te már.. szabad vagy. Meg amúgy is... Mit akarnék egy szökött, hűtlen kisállattól?
Ekkor tartott egy ütésnyi szünetet, amit a láncos férfi ki is használt és hatalmas erővel rávágott a térdedre. Csoda, ha nem tört el.
- Értéktelen, neveletlen állat vagy számomra.
Felelte, miközben a hajadnál fogva felemelte a fejed a talajról. Leguggolt hozzád és mélyen a szemedbe nézve felelte. 
- Mi okom lenne azt mondani ezeknek az embereknek, hogy álljanak le? Hiszen szabad vagy és ők is azok. Nem fogadtál szót nekem, miért kéne megvédenem téged?
Ekkor elengedte a fejed és hátat fordított, majd lassú, felezett léptekkel elindult vissza a város felé. Adamék nem ütöttek tovább, egyelőre, így ha mondani akartál valamit Marcusnak, vagy odamenni hozzá, ez az első és az utolsó alkalmad rá...

Lágy, simogató érintésekre ébredsz amelyek a nyakadat és a meztelen gerinced simogatják, illetve a hajadat cirógatják. A fejed valaki ölében fekszik. Egy pillanatra megcsap a hideg, ami egy picit kiránt a reggeli kómából, de a fájdalmtól alig bírsz mozdulni azt viszont realizálod, hogy a temérdek, a sebeidet takaró orvosi kötéseket és a nyakad körül díszelgő nyakörvet leszámítva anyaszült meztelen vagy. A fájdalom, amit minden apró mozzanatnál érzel így is iszonyú erős, ugyanakkor tompa. Valami fájdalomcsillapítót kaphattál, amíg ki voltál ütve ami egy kicsivel elviselhetőbbé tette az elviselhetetlent. 
- Jó reggelt Csipkerózsika. - Marcus, a gazdád hangja volt az amit ébredés után először hallottál. Ezúttal viszont nem szigorú volt, hanem pont olyan hízelgő mint az első találkozásodkor. Hiába ismerted a jellemét, a simogatás és a kedves hangok jól estek számodra a nem is olyan rég (vagy rég? Fene sem tudja meddig voltál kiütve) történtek után. A férfi rendkívül nagy óvatossággal simogatja a meggyötört tested, a kötések körül pedig még a szokásosnál is finomabban bánik velük.
- Kellet ez az egész neked, hmmm? Megéri egy ilyen világban szabadnak lenni? Bárki, bármikor elárulhat. Nem jobb érzés a Gazdád védő karjaiban tartózkodni, aki megvéd a minden rossztól ami ebben a rothadó világban történik? Nagyon remélem, hogy ott kint, mikor rám néztél épp azt akartad ecsetelni. Esedezni, hogy mennyire sajnálod amit tettél és bocsánatért könyörögni.
Még ezeket a szavakat is finom hanggal mondja ki. Ujjaival kihúzza az arcodba hollot tincseket és az orcád kezdi simogatni. Ha akarnál, sem tudnál szabadulni a férfi öléből. A fájdalom túl erős.

Ahogy erőtlenül kiadod az első szavakat, a simogatás is abbamarad egy pillanatra, a mondandód közben azonban ismét érezheted magadon a gazdád simogatását. A szavaid vége után egy halk kuncogást hallasz. Marcus a középső és a mutató ujjával a gerinced mentén lassan, váltogatva lépkedni kezd. Ha elér a hátad végére, egy simítással visszacsúszik az elejére és ezeket a lépéseket ismételgeti.
- Tudod kedves kiscicám, jelenleg értéktelen vagy és ilyen állapotban nem kellenél senkinek sem. Nem tudnál jelenleg semmit jóvá tenni sehogy, nemhogy a szolgálataiddal. Mindenki, ismétlem mindenki, akinek van egy kis józan esze, az ott hagyott volna téged zombieledelnek. Arra sem lenne erőd, hogy kússz, még te is ott hagytad volna magad.
A hanglejtésén nem változtatot, nem kiabált, mégis tudtad, hogy mennyire haragszik rád.
- Mindenki ott hagyott volna, csak én nem. Már így is az életeddel tartoztál nekem, de most duplán. Kétszer is megmentettelek, kétszer is életben vagy, MINDKÉTSZER miattam vagy életben. Csak én vagyok neked, kedveském. Csak én és senki más, jobb ha ezt - ekkor a mutatóujjával homlokon bökött - a kobakodba vésed. Még nem tudom, hogy hogyan, de le fogod szolgálni azt, hogy most egy ingyenélő szemétdarab vagy, abban biztos lehetsz.
Ekkor bárminemű előzetes figyelmeztetés nélkül felállt, a fejed pedig ezáltal a puha kanapéra huppant. Még így is fájt ez az apró "ütődés".  Amint kinyitod a pillanatnyi fájdalomtól összezárult szemeid, megpillantod őt a szoba másik végében. Épp két kutyatálat tölt fel, az egyiket vízzel a másikat pedig valami forró sült hússal.
- Nem érdekel hogyan, de gyere ide és egyél. 
Ez parancs volt, éhes is voltál és ha nem lettél volna, akkor is kénytelen lettél volna az utolsó falatot is legyűrni. Nem tudod, hogy mikor kapsz majd legközelebb enni úgysem.
- És közben találd ki, hogy mire vagy így nekem hasznos és, hogy hogyan teszed jóvá... Annyi időd van, amíg az utolsó darab húst le nem gurítod a torkodon.
Ahogy kimondta a szavait, visszaült a kanapéra és a keresztbefont lábait feltette az asztal tetejére és hátradőlve figyelte az esetlen próbálkozásaid.

Marcus elneveti magát a szavaid hallatán, majd gúnyosan elismétli amit mondtál. Egyértelműen másra gondolt.
- FeLdErÍtŐ.
De végül nem üt meg, sőt ennél jobban még csak le sem szid, ami több, mint amiben egy ilyen nemtetszés után reménykedhettél. Arra pedig, hogy pár nap és rendbe jösz csak ennyit felel:
- A saját érdekedben remélem, hogy így van.
Nem tudtál arckifejezést leolvasni az arcáról, ami méginkább aggasztó volt, mintha tudnád, hogy dühös, mérges, csalódott, vagy épp valami pozitív életérzést tükröz. Nem sokkal az esetleges válaszod után kopogtatnak az ajtón, Marcus pedig mit sem törődve azzal, hogy anyaszült meztelen vagy ajtót nyit, mire két, nagyon foszlásnak indult vemhes lép be egy ládát cipelve. Az erőlködésükből két lehetséges következtethetsz ki: Vagy iszonyú nehéz a tartalma vagy pedig a vemhesek izomzata sorvadásnak indul idővel. Ezutóbbi elég valószínűtlen, hiszen pont, hogy egy, az általuk épített, fenntartott és őrzött városban "élsz" jelenleg. Egészen addig, míg Marcus egy csettintéssel nem jelzi, hogy illik kiszolgálni a vendégeket, majd a hűtőre mutat. Nem tudod, hogy hogyan fogod tudni ilyen állapotban frissítővel és étellel kínálni őket, Marcust viszont szemmel láthatóan ez nem érdekli.
- A Főnök ajándéka. 
Nemes egyszerűséggel elnéztek feletted, ha odajöttél hozzájuk. Úgy tettek, mintha ott sem lennél, vagy mintha nem lennél több egy egyszerű háziállatnál. Az ő felfogásuk szerint egyedül Marcus volt az egyedüli ember a teremben. Egyedül a kevésbé beszédes vette el a poharat, azonban amit belekortyolt megállapította, hogy nem ízlik neki és a maradékot rádöntötte, majd a fejedre tette a poharat, mintha egy kávézóasztal lennél. Innentől rólad sem vett tudomást.
- Mondtam már, hogy nem kérek a kompenzációiból. Hectort akarom, vagy pedig azt amiben megegyeztünk! Ez egyiknek sem tűnik...
A vemhes megtörölte a száját, a rothadó arca miatt gyakran csorgott a nyála.
- Nem, valóban nem az, viszont a Főnök szerint értékelni fogod...
Azzal felpattintotta a zárakat és egy erőteljes rúgással felborította a ládát, amiből fejek gurultak ki, egyik sem vemhesé. Jó sok minden történt, amíg el voltál ájulva.
- Hector emberei. Legalábbis azok voltak. A város és a Viperák ezennel teljesen tiszták a kis szarházi befolyása alól.
A gazdád elismerően tapsolt, az arckifejezése azonban változatlan volt.
- Ha nem ismerném a Viperákat, azt hinném, hogy ez valami különleges üzlet volt aminek Hector nem látta kárát. De a régi idők emlékére, legyen, hiszek nektek. Az ügyet ezennel lezártnak tekintem, holnap pedig távozom. Visszatérek a parkba, de...
Ekkor rád pillantott.
- A kutyám viszont beledöglene az utazásba. Kicsit csintalan volt, nem igaz? Aztán értelmet kellett nevelnem bele.
Ekkor hagyott egy kis szünetet, hogy válaszolj.
- Itt hagynám... megörzésre. Reményeim szerint a Keller lány jó gondját viseli majd. Aztán utánam hozzátok, egy karcolással sem többel, mint amennyi már van rajta?
Amanda. Ezek szerint nem hagyott fel azzal, hogy kémnek használna téged.
- Mit szólsz, Kutya? Kibírod azt a pár napot a gazdád nélkül? Jól fogsz viselkedni, igaz?