Nepal City

Nem gondoltam, hogy egyet fog érteni velem, de a csók annyira hirtelen ér, hogy reagálni sem tudok rá. Tágra nyílik a szemem, majd mikor vége, lesütöm a szemem. Megint. Mióta vagyok ilyen zavarban mellette?

- Ben… - súgom halkan, utalva, hogy talán nem mindenki előtt kellett volna ezt. Na, nem mintha nem esett volna jól. Felpillantok rá, bólintok. – Rendben! – el is mosolyodom a végén, mert tudom, hogy csak segíteni akar. Belehajtom kicsit a fejem a kezébe.



Mikor összeszedem a fegyvereket, Effie elé lépek.
- Te jól megleszel így? Meg tudod védeni magad, ha úgy alakulna? – kérdezem tőle komolyan. Ha úgy érzi, védtelen, akkor igyekszem kitalálni valamit, akár odaadom az egyik fegyveremet neki, ha kell, bár kissé kelletlenül tenném. De most már tényleg együtt vagyunk ebben a helyzetben. Együtt kell túlélnünk. Emiatt pedig igyekszem félretenni az előbbi nézeteltérésünket. Ha már Ben ennyire igyekszik, én sem mutathatok rossz példát Horizont City-ről!

Bár nem sokáig tart ez a kedvesség hullám, egészen addig, amíg azt a szar lövegtornyot hozni akarja. Valahol nyilván jogos a kérése, de talán nem ez a legfontosabb most. Örülök, hogy Ben megint diplomatikusan tudja kezelni a dolgot, mert én már majdnem beszóltam, hogy legalább ő megtalálta, amit akart. Mert a mi küldetésünk, úgy tűnik, kudarcba fulladt. Tudom, hogy Ben-t ez zavarja, csak most nem ezzel foglalkozik. És én a világért sem hoznám most fel. Ráér ezzel akkor foglalkozni, ha egyáltalán túléljük a dolgot. Igen, igen, tudom. Pozitív vagyok, je! Megtaláljuk az ellenszert. De hosszútávon ez az émelygés és fejfájás rohadt idegesítő lesz. Mindegy, egyelőre még minden rendben, legalábbis viszonylag.

Eleinte Ben mellett megyek, de a kínos csend nagyon zavar. Elvégre ki tudja, meddig leszünk együtt. Effie-hez semmi kedvem és talán a férfi sem éppen a legkedvesebb, legalábbis eddig nem úgy tűnt, úgyhogy az élen haladó lány mögé sétálok, igyekszem távolságot tartani, feleslegesen nem akarom megfertőzni. Szeretnék barátságos lenni, hiszen elvileg nem vagyunk mi ellenségek. Veszek egy nagy levegőt, összeszedem a bátorságom és egy barátságos hangnemet ütök meg.

- Szia! Ne haragudj, még nem tudom a neved… Én Lina vagyok – kezdem kissé bizonytalanul. Remélem, nem offol ki. – Gondoltam, kicsit ismerkedhetnénk, mert… Nem vagyunk mi egymás ellen és ki tudja, meddig leszünk együtt. Meg aztán… Én mindig is szerettem barátkozni… - várok egy kicsit. – Miért jöttetek ide? Kerestetek valamit? A srác az egyik… Családtagod? – kezdem tényleg őszinte érdeklődéssel. Ha válaszol felteszek még egy kérdést. – Mondd csak, mihez értesz? Mit csinálsz? – kérdezem még tőle, mielőtt kiérünk a tetőre.

Ott kell pár pillanat, mielőtt teljesen hozzászokik a szemem a világossághoz. Meglepő, de nincs a közelben egy fertőzött sem. Legalább ez a szerencse ért minket… A lányra nézek.
- Talán jobb lenne, ha úgy állnál, hogy a szél ne tudja rád fújni ezt a cuccot… - ajánlom neki, majd én is a térkép közelébe megyek. Csak bólogatok Ben szavaira. Ez nem egy rossz ötlet, bár hosszú és azt a szart is cipelni kell… Bár Effie ötletében is vannak jogos pontok, tényleg necces. Gyorsabb, de necces.

Miután mindketten kimondták az ötleteiket, én is végig nézek rajtuk.
- Valószínűleg tényleg gyorsabb lenne a metróban, de ha tényleg összefutunk valakivel, csak nagyon nehézkesen tudnánk kikerülni, sőt lehet, sehogy. Akkor sok időt vesztünk, ha vissza kell fordulni. Nem mellesleg zárt tér. Nagyobb az esélye, hogy elkapja, ha még nem – biccentek Teks felé. – És ha valami megtámad minket, egészen biztosan meg kell vele küzdeni… - felsóhajtok. – A felszínen is esélyes, hogy belebotlunk valakibe, de átláthatóbb és könnyebb a menekülés is - az már mindegy, hogy nincs hova. - És támogatom a víz és élelem ötletet is. Lehet mondani, hogy elfogult vagyok, de én is a hosszabb, de biztonságosabb útra szavazok – mondom ki magabiztos hangon a döntésemet, majd a másik két társunkra nézek.

Természetesen Teks is összeszedte a cuccait, mielőtt a társaság élére állt volna. A lövegtoronyról – ami az egész poros mizériát okozta – teljesen megfeledkezett. Érdeklődve figyelte, hogy döntenek. Mikor Ben közli, hogy mi lesz, a lány egy pillanatra elsápad. Nagyon nem jó ötlet Zedet utasítgatni. Készenlétbe helyezkedik, és figyel, hogy közbe tudjon avatkozni, ha testvére pattogna.
Ben vállalta elsőnek a torony cipelését. A „senki nem lassítja a haladást” résznél összeugrott a lány gyomra. ~ Szólnom kéne a lábamról… úgysem tudom sokáig titokban tartani… ~

Elöl halad. Jól tudja, hogy Zed rajta tartja a szemét. Szeretett volna beszélni vele, megkérdezni, hogy van, mit gondol a helyzetről… ~ Mintha nem tudnám… ~ Még mielőtt a férfihez szólhatott volna, a lány lépett hozzá közelebb, persze tartva a távolságot.
„- Szia! Ne haragudj, még nem tudom a neved… Én Lina vagyok.” – kis szünet – „Gondoltam, kicsit ismerkedhetnénk, mert… Nem vagyunk mi egymás ellen és ki tudja, meddig leszünk együtt. Meg aztán… Én mindig is szerettem barátkozni…”
Teks kissé zavarba jön. Furcsán érzi magát, mert nem érez rossz szándékot Lina és Ben felől. ~ Megpróbálom… de azért nyitva kell tartanom a szemem… ~ Viszonozza a barátságos mosolyt. Reméli, Zed nem fogja rosszul kezelni ezt a kis csevejt.
- Öhm… szia! Teks vagyok. Teodora Kimberly… csak az hosszú… Valóban nem vagyunk egymás ellen…
„– Miért jöttetek ide? Kerestetek valamit? A srác az egyik… Családtagod?”
~ Helyben vagyunk… ~
- A készleteinket szerettük volna feltölteni valamennyire, illetve… gépolajat. Szerencsére találtunk. A srác pedig a bátyám. – itt apró, szerető mosoly jelenik meg az arcán egy pillanatra. – Nem egy könnyű eset, tudom…
Kis szünet után újabb kérdéseket kapott.
„– Mondd csak, mihez értesz? Mit csinálsz?”
- Leginkább orvos vagyok, de emellett alapos ismereteim vannak a gépészettel kapcsolatban is. Ilyen porral még nem találkoztam... De igyekszek segíteni, ahogy tudok. Szólj, ha romlik az állapotod...
Most Teks tart szünetet, majd ennyit mond.
- Amíg elérjük a pihenőt remélhetőleg lesz még időnk, érdekelnek a Te válaszaid is, csak… mindjárt felérünk és szólnom kell valamiről…
- Álljunk meg egy pillanatra… - szól hátra.
Amint megállnak tartva a távolságot és rá figyelnek, kelletlenül sóhajt.
- Mondanám, hogy ha nagyon akadályozom a csapatot lőjjetek le, de tudom, hogy úgy sem teszitek meg… - mosolyog kissé zavartan.
Ben „mindenki számít” megjegyzése után főleg. Bátyjára pillant.
- Tudom, ne mondjak ilyet…
Még mielőtt megkérdezhetnék, mégis miről van szó, a lány feljebb húzza a nadrágját. Jól láthatják a protézist.
- Csak, hogy tudjátok… Ha nyikorgást hallanátok véletlenül, ne ijedjetek meg. Bár… most lett karbantartva, szóval nem kéne neki… - mosolyog rájuk.

Ahogy kiérnek, neki is kell pár perc, amíg megszokja a szeme a fényt. ~ Nincsenek zombik. Huh… ~ Lina megjegyzése nélkül is tisztában volt ezzel, de értékelte a figyelmességét.
- Igyekszem.
Valóban próbált nem a por útjába állni, miközben rálesett a térképre. Persze tartva a többiektől a távolságot.
Két opció merül fel, végig hallgatja a feleket. Egy pillanatra bátyjára néz, próbálja kitalálni, mi járhat a fejében. Visszanéz a csapatra.
- Lina kimondta a gondolataimat. Szerintem is maradjunk a felszínen.

Hallgattam amit a kislány mond, amikor a "társáról" beszélt finoman a vállára tettem a kezét, míg Bucky kedvesen hozzá dörgölőzött, majd végig a közelében ment, amíg meg nem érkeztünk. Az út közben a lány hallgatása mellett azon gondolkoztam hogy mennyivel jobbak a mi közösségeink mint ez itt, még ha kisebb is. Nincsenek katonák, se pénz, mindenkinek ugyan annyi jut, megtudjuk magunkat is védeni, és nincs ez a tömegnyomor...
Végül megállok a kocsma előtt, éppen kérdeznék valamit amikor a férfi kijön az ajtón, a kislány pedig elfut. Utána nézek, majd vissza a férfire kisebb undorral.
-Ki volt az? Mi volt a neve? - kérdezem egyből a lényegre térve, remélve hogy Ivan az.

Bólintok a kérdésre, majd elveszem a cigarettát, és a tüzével meggyújtom, ezután pedig mélyet szívok bele.
-Egy régi ismerős. Aki úgy tűnik nem csak nekem tett keresztbe. - Visszagondolok miket tett régen... És hogy mennyire is gyűlölöm. De mégis.. a Testvérem. Vajon képes lennék megölni? Megszabadítani a világtól azt a szörnyeteget? Remélem... -Gyorsan elhesegetem ezeket a gondolatokat. Meg kell öljem. Mindenképp. És talán egy együtt működés ezzel a fickóval jó lehet.
-Ha a bátyád is ennyire... - jól végigmérem a férfit- ficsúr mint te, igen. - És még a saját bátyját sem sajnálja... Szánalmas kis féreg. - Alkut ajánlok. Te nem éppen úgy nézel ki aki képes bemocskolni a kezét. Viszont a szándékaink ugyan azok. Segítesz megkeresni, és én befejezem amit régebben nem tudtam. Hidd el, akárkit küldenél rá, megölné. Őt nem lehet csak úgy levádaszni ha nem ismered. De én - mutatok magamra - nagyon is jól ismerem. És tudom a gyengéit. Szóval ha jó és gyors munkát akarsz, összeállunk. Megegyeztünk? - nyújtom a kezem felé, mint aki már is biztos abban hogy nyert ügye van. És így is érzem magam. A szavaim meggyőzőek, és igyekeztem én irányítani a beszélgetést, de csak úgy, hogy a fickónak is kedvére legyen belemenni a játékba. A sértegetés is csak pont annyira kellett, hogy tudja hol a helye, akármennyire vezető típus is lehet itt. Ráadásul a magukfajták szeretik a magabiztos embereket, és a jó munkaerőt.