2. évad: Második fejezet - Az elveszettek titka
Közzétéve: Apr 14, 2017 11:07:19 GMT 1
Post by Bratti on Apr 14, 2017 11:07:19 GMT 1
Nem hagy nyugodni egy érzés. A csuklóm lassan annyira bizsereg, mintha valami mászna rajtam, és nagyon idegesítő. Nem tudok tőle rendesen koncentrálni. Mi a fene… Rossz előérzetem van… Nem akarom ezzel nyaggatni Jean-t, úgyhogy befogom a számat, és inkább körbetekintek. Két titánt veszek észre, de az egyiket simán elintézik a tapasztaltabbak. Hát mégiscsak helyes volt ez a "megérzés"... A másik titán jobban érdekel. Ugyanis az a szekér felé halad, ami nem éppen a legvédettebb.
- Jean, gyorsan, a szekér felé! – kiáltok tök feleslegesen, mert ott ül előttem. Egy pillanatig nem történik semmi. Értetlenül bámulom a fiú tarkóját, majd megszorítom a vállát.
- Mire vársz? – kérdezem félig idegesen, félig görcsösen, mire végre a szekér felé irányítja a lovát, én pedig lassan felguggolok a ló hátán, egyik kezemmel előveszem a pengém, a másikkal továbbra is a fiúba kapaszkodom.
- Siess, egyedül nem bírnak vele! – mondom kissé nyugodtabban. Ne idegeskedj! Azzal nem segítesz. Hirtelen eltűnök innen, a világ lelassul.
A kiképzésen találom magam, előttem Barsan, éppen gyakoroljuk a puszta kezes harcot. Persze, ellene semmi esélyem sem volt, soha a büdös életben. Sokkal tapasztaltabb volt e téren, mint én valaha is leszek. Most is a földön fetrengek.
- Anyám… Ezt soha nem tudom majd megszokni… Amint közeledsz, érzem, hogy elönt az az érzés, hogy menekülnöm kell, vagy legalábbis a stressz előjön, hogy mit is kezdjek a helyzetben… Mondd, hogy csinálod, hogy sohasem habozol egy pillanatig sem? Hogy lehetsz magadban ilyen biztos? – kérdezem tőle őszintén. Közben ülő helyzetbe tornáztam magam, bár azért felszisszenek, mert még fáj egy kicsit, ahol ráestem. Magam mellett paskolom a helyet, ezzel jelezve, hogy üljön le. Miközben helyet foglal, beszélni kezd.
- Egyfelől rutin, meg az évek – mosolyodik el kedélyesen-, de sokkal inkább arról van szó, hogy ehhez is kell egyfajta bátorság. Nem aggódhatsz mindig a következményeken... Ahogy nem is nyerhetsz mindig – feleli elgondolkodva. - Csak annyit tehetsz, hogy nem habozol, és bízol magadban... Ugyanakkor sosem feleded el, hogy csak úgy élhetsz, hogy néha veszítesz... Valamit vagy akár valakit. Ha így történik az sem feltétlenül a te hibád. Valamikor szimplán ezt az a lapot osztotta az élet. De valamikor Neked kell feladnod valamit, hogy valami mást megmenthess. Ha erre nem vagy képes az nem jó természet, vagy kedvesség, és nem is bátorság, hanem gyengeség. De mindenekelőtt erős akarat és tiszta cél. Ha ezek megvannak, akkor sose fogsz magadban kételkedni – válaszolja, mire én csak belebokszolok a vállába, majd ugyanennek a karjának neki is dőlök a hátammal.
- Baszki, akkor ezek szerint rendelkezel egy gyáva baráttal… Nagyon sajnálom, A Bátorság Megtestesítője… De Mester, ha már itt tartunk, én, mint gyenge kezdő, mit tegyek, hogy legalább ne remegjek? Hogy uralkodjam magam felett? Persze ezek mellett a gondolatok mellett, amit tanítottál már…
- Egyéni szoc probléma – feleli a gyávaságra utalva.
- Ó, anyám, te reménytelen vagy, tudod? – kérdezem felé fordulva. – Az a te bajod, hogy túl bátor vagy… - bököm meg a mutatóujjammal az arcát - Nem fogsz tudni engem sosem megérteni, és én sem téged – sóhajtok fel.
- Nem vagyok bátor, csak gyakorlatias – válaszolja határozottan egy vállrándítással. Szélesen elvigyorodom.
- Egyem azt az önelégült pofádat! – felpattanok, majd kezet nyújtok neki, hogy ő is felálljon.
- Oké, akkor gyakoroljunk egy kicsit, hogy én is gyakorlatias legyek! – mondom neki, majd felveszem a kezdőállást.
Halványan elmosolyodom. Most jól jött ez az emlék… Barsan biztosan egy cseppet sem izgulna ebben a helyzetben, sőt még örülne is, hogy ő ölheti meg, szóval szedd össze magad Ravensal! Veszek egy mély levegőt, és a szívverésem kissé lenyugszik. Kinyitom a szemem, és látom, hogy Jean is a pengéjét markolássza, ezért újra megszorítom a vállát.
- Hagyjad! Valakinek ki is kell majd hoznia onnan, esetleg másokat is... – mondom neki, bár ez csak a fele igaz. Valójában nem akarom, hogy több ember is veszélybe sodorja magát addig, amíg nincs rá feltétlenül szükség. Miután megbizonyosodom arról, hogy Jean nem fog próbálkozni, elrugaszkodnék, de ekkor meglátom Diether-t, ahogy a parancsnok elé áll, hogy védje őt. Egy pillanatra lefagyok. Mit csinálsz, te őrült?! Sikoltozom magamban. Azonnal elrugaszkodom, és egyenesen a titán nyakszirtjének a közelébe lövöm a szigonyaimat. Már csak a titánt látom és Diether-t, ahogy remegés nélkül áll ott, hogy megvédje a parancsnokát. Könnyes lesz a szemem, és nem tudom, hogy a menetszéltől vagy a sírástól. Nem is számít. Meg kell mentenem! Ez a cél lebeg a szemem előtt. És megértem, mit akart mondani Barsan, most először. Már nem remegek. Csak csinálom, amit kell. Csak megteszem, hogy mentsek egy olyan embert, aki fontos számomra. Még nem halhat meg… Még nem mondtam el neki fontos dolgokat, melyektől talán… talán sikerülne nyitnia többiek felé. Határozottan emelem fel a pengéim, nem remeg a kezem. A titán keze lassan eléri Diether-t. Valamiért az rémlik, hogy felé kiáltok, hogy ne legyen hülye, mire én gyorsabb sebességre kapcsolok. Nem hallom a környezetem, ami baj, mert ha most támadna valaki oldalról, bizony meghalnék. A titán felkapja a fiút, majd lassan a szájához emeli. Újabb könnyhullám. El kell érnem… Már nem látom a fiút, csak a titán nyakszirtjét, majd egyetlen csapással végzek vele. Mindhárman együtt zuhanunk a földre, bár én valami csodálatos reflexemnek köszönhetően talpra érkezem. Diether pedig a titán feje mellett van, egy része beszorult alá. Nincs magánál. Odafutok mellé, és szólongatni kezdem, hogy térjen magához.
- Diether! Szedd össze magad! Nincs erre időnk… Tudom… Tudom, hogy utálod a nőket, nem akarsz hozzájuk érni, de kérlek, egyetlenegyszer bírd ki… Hadd fizessem vissza a tartozásom… - egy pillanatra elhallgatok, majd folytatom. - Még annyi mindent akartam mondani neked. Én őszintén meg akartalak érteni, mert gyűlölöm, ha valakit magányosnak és elhagyatottnak látok. Diether, kérlek! – kiáltok rá kétségbeesetten. Nem akarom realizálni azt a sok vért, ami belőle folyik. Egyszerűen fel kell kelnie! Az utolsó előtti mondatomnál érzékelek valami mozgást, majd egy ismerős kéz szorítja meg a vállam, mire ránézek. Ekkor tudatosul bennem, hogy sírok, mert alig bírom kivenni a fiú arcát. Csak annyit mond nekem csendesen, hogy szálljak fel a lóra. Kissé mérges leszek, és lerázom a kezét. Mit képzel, hogy majd itt hagyom?! Elfordítja a fejét, mire leesik nekem. És hatalmasat koppan. Marco jut eszembe, amit mesélt, és ekkor tudatosul bennem, hogy Diether nem egyszerűen ájult. Meghalt… És ehhez segítség kellett, hogy felfogjam… Visszafordulok a halott fiú felé, és egyszerűen akkora sokkban vagyok, hogy semmit sem tudok tenni. Csak nézem. Jean kissé visszavonul a lovával, és arra vár, hogy én is induljak. De egyszerűen le vagyok bénulva. Ekkor egy másik mozgást is észlelek. Az egyik lány az, Kami.
- "Hé, újonc, add fel, a holtak nem támadnak fel!" – kiált rám nyersen. Ő is tudja, hogy mennünk kell. Pedig neki nagyobb problémái is vannak, mint nekem. Felnézek rá.
- Még nem halhatott meg! Még nem értettük meg őt! Túl kellett élnie… - nézek vissza a fiúra.
- Ha egy másodperccel hamarabb érkezem… - suttogom még magam elé. Néhány másodpercig csend van, aztán a lány folytatja.
- "Figyelj. Ez az Ő döntése volt. Nem a tied, nem is másé. Úgy halt meg, hogy ő irányította a Sorsát. Ezt te sem tudtad volna megakadályozni. Viszont ha ennyire elhagyod magad a halála miatt, akkor ezzel Diether érzéseit veszed semmibe. Ezt jól jegyezd meg. Nyugodtan lehetsz szomorú, kiabálhatsz vagy akár sírhatsz, de egy kérésem van, ne hagyd el magad. Még ne. Előbb jussunk épségben vissza a falak mögé. És ami a legfontosabb, élj, hogy megőrizhesd az emlékét" - biztatóan rám mosolyog a végén.
- Csak egy kis társaságra vágyott, megértésre – mondom neki könnyes szemmel. Tudom, hogy igaza van. Tudom. De egyszerűen úgy érzem, tennem kell még érte valamit. Megtörlöm a szemem.
- Mindegy... Igazad van... Nem hozhatom vissza őt... – felállok, és megszorítom a kezét.
- Köszi... Nem lenne szabad engem vigasztalnod, neked sokkal nehezebb... Sajnálom, hogy ennyi időt kellett rám fecsérelni – mondom neki.
- "Most már a barátaival van. Egy jobb helyen, ahol nem érez fájdalmat. Erre gondolj. Meg arra, hogy attól, hogy Ő egy másik helyen van, mindig itt lesz veled" - a saját szívére teszi a kezét.
- Nagyon remélem, hogy sosem lesz itt velem - bökök az állammal a lány szíve felé - Mert akkor szétrúgnám a seggét, hogy ahelyett, hogy élvezi az új helyét, a mi nyomorúságunkban szenved tovább... Szóval ne merjen itt lenni soha többet... – mondom kissé erőteljesebb hangon.
- "Hát, ha jobban érzed magad, akkor nem is rabolom tovább az időtöket...!" - Biccent a háttérben lévő Jean-nak, majd rám kacsint, mire én elpirulok. Elfordul, de a válla fölött még visszaszól. - "Minden jót, aztán a szentbeszédem után ne merészelj meghalni!" - Int, és visszalovagol a helyére. Csak bólintok egyet, majd levágom a fiú jelvényét, illetve egy tincs haját is elteszem, és az utazótársam felé fordulok, végül mögé ülök. Nekidöntöm a fejem a hátának, és csak kikapcsolok. Nem akarok semmire gondolni. El akarok innen tűnni, el ebből a borzalomból, egy szebb, békésebb életbe, ahol nem kell minden egyes rohadt másodpercben azt lesni, hogy ki a franc fog neked ugrani, hogy végezzen veled. Nagyon nehéz tartani magam, ezért amikor végre letáborozunk, és nem én vagyok őrségben (hála a jó égnek), akkor elindulok sétálni. Tudom, hogy nem éppen a legbiztonságosabb, de most erre van szükségem. Sétálok, és kiszellőztetem a fejem. Aztán egyszer csak elém tárul egy kis tó. Leülök a partjára, és gondolkozni kezdek. Hagyom, hogy a rossz dolgok feltörjenek. Most kell emlékezned, hogy le is zárhasd magadban egyszer és mindenkorra... Felidézem az egész jelenet… Ahogy Diether ott áll, és szinte várja eme rossz megváltást. Ez a legrosszabb az egészben. Hogy úgy állt ott, mintha ez lenne a legjobb dolog, ami történhet vele. És ez elszomorító. Ezen akartam változtatni, de nem volt rá elég lehetőségem… Fájdalmasan felüvöltök, majd hátradőlök a füvön, és felmordulok. Gyerünk… Szedd össze magad! Megint egy emlék tör elő.
Amikor kiderült, hogy Josh-sal katonának kell mennünk, nagyon szétestem. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik meg. Nem akartam menni. Josh pedig ott állt előttem, és először csak üvöltve próbált észhez téríteni, aztán mikor erre elbőgtem magam, mint egy kislány, akkor először csak elvonult, hogy lenyugodjon, aztán visszajött, letérdelt elém (mivel én is térden kuporogtam), és átölelt. A fülembe súgta, hogy semmi baj, ketten megyünk, és vigyázni fogunk egymásra. Ketten fogunk egy csapatot alkotni. Még egy puszit is kaptam a homlokomra. Aztán a sajátját nekidöntötte az én homlokomnak, majd megfogta a kezem. Egy fél percig így ültünk, aztán elhajolt. Felemelte a kezeinket, amelyen a jelek tekeredtek.
- Látod? Nekünk különlegesebb van, mert mi ikertestvérek vagyunk. Összeköt minket, mindig, mindörökké…
Visszatérek a valóságba, és szintén felemelem a kezem, aztán a talajra ütök, és az egyik fűcsomót kitépem.
- És most hol vagy Josh Ravensal?! Merre vagy, hogy megvédjük egymást?! – kérdezem a semmitől. Aztán lazítok görcsös testtartásomon. Megint a mintát nézem.
- Hiányzol, Josh… Nagyon kéne most egy ölelés tőled… Hiányzik, hogy elmondhassam valakinek a dolgaim, hogy valaki egy pillantás alatt felmérje a helyzetem, és egyből segítsen. De legfőképpen a jelenléted hiányzik, hogy rám nevess. A másik szobából is megéreztem, ha közeledtél… - Felsóhajtok. – Miért változtál meg? Miért fordítasz nekem hátat? Tettem valamit? Olyan súlyos dolgot, hogy meg kelljen ölnöd? Miért…? – kérdezem, de megint csak a bizsergés a válasz, amit biztosan csak beképzelek. Felidézem magamban Josh hangját, ahogy arra biztat, hogy álljak fel, és tegyem a dolgom, zárjam le az eddigieket, és vágjak bele a jövőbe. Vele. Ez segít. Többé-kevésbé. Aztán előveszem a zsebemből Diether hajfürtjét, és a az egyik enyhe szélfuvallatra bízom, ami a tóba szórja. Elmormolom a családom hagyományos temetési szónoklatát, majd egy ideig csak nézem a vizet. Elbúcsúztam Diether-től, elengedtem őt végre. Sokkal összeszedettebbnek érzem magam, ezért visszasétálok a táborba, és egyenesen Levi felé veszem az irányt. Előveszem Diether jelvényét, majd a kezébe nyomom. Csak bólintok egyet. Levi pedig pár pillanatig lenéz rá, lehunyja a szemét két másodpercre, majd felém fordul.
- Köszönöm - zsebre rakja a jelvényt, de látszik rajta, hogy zaklatott a szurdokban történtek miatt.
- Hé, hadnagy! Ne legyen ennyire maga alatt… Ha az orra alá dörgölném, hogy miért nem volt képes megmenteni azt a néhány embert, akkor visszavághatna, hogy én miért nem voltam képes öt másodperccel korábban odaérni, hogy megmentsem Diether-t. Tök feleslegesen mutogatnánk ujjal egymásra, vagy éppen önre. Csak abban a szar helyzetben van, hogy ön a felettesünk. Ezért maga kapja majd a feketelevest, pedig valójában nekem kellett volna megölni azt a titánt… Még csak köze sem volt ehhez – elhallgatok, majd néhány másodperc múlva folytatom, miközben megszorítom azt a kezét, amibe a jelvényt gyömöszöltem. Összerándul, de nem foglalkozom vele.
- Ne a múlton bánkódjon… Csak vegye számításba, hogy legközelebb felkészültebbek legyünk. Ne a holtakat szánja, hanem az élőket. És tegyen meg értük mindent, hogy minél kevesebben haljunk meg, és minél kevesebb indoka legyen depresszióba esni… - Bár, ahogy látom, önnek nem kell indok ahhoz, hogy depis legyen, önmagát is depresszióba hajszolja, ha folyton így néz ki...
- "A helyzetet szemléletbe véve Ravensal, aggaszt a tény, hogy ennyire szánalmasnak hatok. És lehet valami abban, amit mondasz. Az élőknek ebben a világban szarabb, mint a holtaknak" – mondja szarkasztikusan, mire én csak halványan elmosolyodom. A távolba meredek.
- Nem aggódhatsz mindig a következményeken... Ahogy nem is nyerhetsz mindig. Csak annyit tehetsz, hogy nem habozol és bízol magadban... De ugyanakkor sosem feleded el, hogy csak úgy élhetsz, hogy néha veszítesz... Valamit vagy akár valakit. Ha így történik az sem feltétlenül a te hibád. Valamikor szimplán ezt az a lapot osztotta az élet. De valamikor Neked kell feladnod valamit, hogy valami mást megmenthess. Ha erre nem vagy képes az nem jó természet vagy kedvesség, és nem is bátorság, hanem gyengeség. De mindenekelőtt erős akarat és tiszta cél. Ha ezek megvannak, akkor sose fogsz magadban kételkedni –felelem elgondolkodva, majd csendesen folytatom. – Ezt mondta egyszer egy barátom - Először némán hallgatja, majd így felel.
- "Kicsit emlékeztetsz az osztagom egy... régi tagjára. Ő is olyasvalaki volt, akit elvesztettünk, még négy éve" - Hát ez kurva biztató, köszönöm a támogatást... Morgom magamban szemforgatva. - "De szeretett ilyeneket mondani, amikor túléltünk egy csatát" – biccent egyet - "Köszönöm, Ravensal"- azzal lezártnak tekinti a beszélgetést, mert elmegy, és én is így teszek.
Ezután vállalom az őrséget. Én úgysem tudnék aludni, és nem is akarok. Tuti, hogy rémálmaim lennének, és eddig egyedül Josh Ravensal tudta elűzni őket, azt is kb. nyolc éves korunkban utoljára. Esélytelen, hogy elaludjak. Leülök az egyik fa tövébe, és a tájat fürkészem, néha az embereket. Aztán valaki a látóterembe sétál. Jean az, majd mikor intek neki, leül mellém.
- "Részvétem…" - mondja. – "Nem igazán ismertem a srácot, de… Úgy láttam, te kedveled. Tudom, hogy ilyenkor nem sokat mondhatok…" - fejezi be. Először csak ökölbe szorul a kezem, de aztán eszembe jut a beszélgetés magammal, ezért aztán halványan a fiúra mosolygok.
- Tudod, miért voltam vele? Mert utálom, ha valakit bármilyen okból kiközösítenek... Ez volt a szebbik indok... A kevésbé szebb pedig, hogy ő volt az egyetlen, akinél úgy éreztem, nem küld el a fenébe. Hogy talán beszélget velem vagy valami, akinek nincs meg az a társasága, ahova nekem bele kéne kontárkodnom.
- "Itt vagyunk. Mindannyian, és nem küldünk el sehová. Talán őt rosszul ítéltük meg legtöbben, de... Azért is történt, mert évekig csak egymásra számíthattunk. És most is így van. Idekint bármikor megölhet valami, és... Egyszerűen bántott mindenkit, hogy úgy éreztük, nem bízhatunk benne. De ez nem jelenti, hogy nem volt a társunk, és nem borzaszt el mindenki a halála. Ha pedig beszélgetni akarsz... Itt vagyok. Nem a legjobb beszélgetőpartner, de talán én is megfelelek" – Ez nagyon jól esik. Az elején esetlenül, de végül sikeresen megölelem, közben egy „Köszönömöt” mormogok, végül elengedem. Érzem, hogy meglepődik, de ő is visszaölel. Néhány másodpercig csöndben vagyunk, aztán felteszem a következő kérdést:
- Jean, mondd csak, téged mi motivál már öt éve? Úgy értem… Nézd, ott van Mikasa, aki ahogy észrevettem, Eren-ért tesz mindent… Vagy Erwin, akiért Levi és Martha hoz hatalmas áldozatokat. Ezek az emberek egymásért élnek… De Téged még nem fejtettelek meg… Marco óta… Volt valaki, aki olyan fontos lenne neked? – kérdezem kicsit félve tőle, félve is pislantok rá. Kissé tartok a választól, nem akarok belétaposni.
- "Aznap... Amikor betörtek Trostba, láttuk őket. Akkor láttam először titánt. Addig csak egy névtelen félelem volt, de abban a pillanatban rádöbbentem, hogy mik ezek, és mire képesek. Aztán meghalt Marco. És rájöttem, hogy soha nem bírok majd tükörbe nézni, ha ezután én biztonságban élem le az életemet. Szóval kitettem magamat óriáseledelnek, és megpróbálok mindent megtenni, amire a képességeimből telik. Nem a szabadságért, vagy magasztos eszmékért, hanem egy emlék, meg pont a félelem miatt. Annyira félek már, hogy nem tudok gyáva lenni" – válaszolja maga elé meredve. Egy ideig emésztem a mondandóját, aztán én is felelek, bár habozom, hogy ki merjem-e mondani, mert lehet, ezzel megbántom, és többet nem mond el nekem semmi ilyesmit. És akkor elveszíteném az egyetlen barátomat az osztagból. De inkább kimondom, sajnos őszinte típus vagyok.
- Keress magadnak valakit, akiért harcolsz, Jean – mondom neki tömören, lényegretörően először. – Komolyan… Tudod, miért? Mert az emlékek halványulnak, az érzések fölött pedig más érzelmek veszik át a hatalmat. Elhiszem, hogy ezek eddig meghatározóak voltak az életedben, de most olyan helyzetben vagyunk, ahol még sosem. A barátaid árultak el, ők hoztak ebbe a helyzetbe… A titánok lehet, emberek… És nem csak ennyi lesz. Egy ilyen helyzetben könnyen szem elől tévesztheted ezeket a megfoghatatlan dolgokat. Viszont ha van valaki a jelenben, akiért megéri neked küzdeni, mert lehetséges, hogy ezen múlik az élete, az szerintem mindig segíteni fog. Ne hagyd, hogy a múlt ennyire kísértsen, Jean… Mert akkor egyszer fel fog emészteni… És ezzel nem azt mondom, hogy ne emlékezz a félelemre vagy Marco-ra. Csak ne ezek domináljanak benned száz százalékosan, válassz melléjük valami pozitív célt is, ami előreviszi a sorsod. Érted, mire célzok? – kérdezem, és ekkor nézek rá. Vár egy kicsit.
- "Amennyire van sors ezen a világon, annyira próbálkozhatok. Talán igazad van... De egyelőre... Van egy haszontalan eszme, az emlékek, meg a többiek. Próbálok abba kapaszkodni, aztán meglátom, meddig bírom, és hova tudok menekülni, ha már nincs tovább, ami megtart" – válaszolja. Megint emésztem kicsit a mondanivalóját.
- Mondanám, hogy kapaszkodj belém, de ahhoz azért jobban kéne ismernünk egymást… De ilyen téren egész sokáig bírom, mert bolond vagyok… Képes vagyok az ikerbátyámat hiányolni, miután megpróbált megölni, szerintem ez nem normális… Szóval hidd el, ha nincs más, akkor az én vékonyka szálamba is kapaszkodhatsz mentőövként. De remélem, találsz nálam jobbat – mosolygok rá őszintén.
- "Ha úgy alakul. Köszönöm a felajánlást" – mosolyodik el ő is halványan. Felé nyújtom a jobb kezem, hogy kezet rázzunk, ezzel megpecsételve az ajánlatomat. Ő pedig továbbra is mosolyogva kezet ráz velem. Aztán egy hatalmasat ásít, és ott ahol van, lefekszik a földre, és körülbelül kettő és fél másodpercen belül már húzza is a lóbőrt. (hehe)Halványan elmosolyodom. Képes volt ideülni beszélgetni, pedig már rohadt fáradt volt. Megrázom a fejemet, majd felállok, és kerítek egy takarót, majd a fiúra terítem, hogy ne fázzon meg, aztán visszaülök. Szerencsére, semmi nem történik, ezért nyugodt szívvel adom át az őrséget Mikasa-nak és Conny-nak. Aztán én is leheveredem ott, ahol voltam, majd betakarózom. Még legalább két óráig nem jön álom a szememre, mert félek. Félek, hogy csak rosszabb lesz, mint most. Azonban az álmosság győz, így legalább két órát tudtam aludni. Rémálmok nélkül. Mi a fene? Csak az utolsó kép marad meg bennem, ami sajnos nem éppen kellemes. Megint Josh-sal találkozom. És megint kb. ugyanazt mondja.
- Tudom, hogy hiányzom neked, ostoba lány. De ez nem kölcsönös. Tényleg ennyire meg akarsz halni? – kérdezi hitetlenkedve. – Mert legközelebb nem leszek ilyen visszafogott… Alig várom a találkozást – elvigyorodik, majd közelebb lép, és megáll előttem. – Akármi történjék, mi úgyis találkozni fogunk, ha kell tíz év múlva is, mert mi összetartozunk, nem igaz, kishúgom? – megragadja a kezem, és pont úgy fordítja szembe velem a csuklóját és az enyémet, mint anno. De ez most fáj.
És a fájdalomra kelek fel. A csuklómra markolok, mert még bennem maradt az az égető fájdalom, amit ő okozott. Zihálok, de hamar elmúlik a képzelt fájdalmam, megint csak az a zsibbadás marad, ami szokott. Ó, anyám, miért képzelődök napokig? Morgom magamban, aztán felkelek, és valami reggeli után nézek, aztán a lovamhoz is ellátogatok. Szegénynek nem tett éppen jót a szekérhúzás, így engedélyt kapva, hogy körülnézzek, szőrén és kantárral felülök, és a kis tó felé vezetem, amit tegnap találtam. Hagyom, hogy olyan tempóban menjünk, ami neki kényelmes. Hamar begyorsulunk, és alig bírom fékezni, mikor megérkezünk. Még van egy órám indulásig. Ezért hagyom, hogy negyed óráig élvezkedjen a dús fűben és a pompás vízben. Még meg is hempereg. Aztán visszaülök rá, és visszavágtatunk a táborba, ahol amíg ő elfogyasztja második reggelijét, addig én jó alaposan lecsutakolom. Jól esik neki. Aztán csak a vállának döntöm a fejem, és várok, amíg nem szólnak, hogy készülődjünk. A lovam kissé barátságosabb, már rám is nyihogott. íeZ jó jel, nem? Mindegy… Úgyis megutál, mihelyt visszavezetem a hülye szekér elé… Mondom magamban lemondóan. Gyorsan összekapom a cuccaim, majd megkeresem Jean-t, és mosolyogva köszöntöm, végül gyorsan felpattanok mögé. Az út szerencsére eseménytelenül és csendesen telik. Szinte senki nem beszél. Én sem merek megszólalni, mert tudom, hogy most be kell fognom azt a nagy szám… Aztán visszaérünk a kihalt körzetbe. Némán és lesütött szemmel állok, amíg közlik Mike halálát, majd haladunk tovább. Az új otthonom felé. Mikor megérkezünk, megköszönöm Jean-nak, hogy megengedte, hogy vele utazzam, majd fogom a lovam, és az istállóba vezetem, ahol újból jó alaposan lecsutakolom, majd enni és inni adok neki, végül megsimogatom a nyakát, de rám se bagózik. Gondoltam… Hálátlan dög... Ezután a szobámba megyek, és megállok egy pillanatra. El sem hiszem, hogy körülbelül egy hete voltam itt utoljára… Egy évnek tűnt… Felsóhajtok, majd leveszem magamról a manőver-felszerelést, felkapok egy civil ruhát és a tisztálkodási eszközeim, majd bevetem magam a fürdőbe. Először a tükörben megvizsgálom magam. Hű, micsoda komor, megviselt arc… Jegyzem meg magamban, ezért bepróbálkozom egy mosollyal, de közepesen sikerül. Mindegy, jobb, mint volt… Csak most veszem észre, hogy az a rengeteg vér bizony rám száradt. Basszus… Leveszem a gatyám, a köpenyem, a mellényem és az ingem, ezt mind beledobom az egyik mosdókagylóba. Szerencsére a bugyim és a melltartóm megúszta a vért, de azért azokra is ráfér egy mosás. Aztán belépek a fürdőbe, és engedni kezdem a meleg vizet. Először összerázkódom, mert meglepetésként ér, de aztán szépen lassan kezdem levakarni magamról a vért, végül a hajamból is kimosom azt a rengeteg koszt, ami volt. Majd még egyszer átmosom magam. Aztán megtörölközöm, és felveszem a tiszta ruhát, a hajamat pedig szokásomtól eltérően kiengedem. Az oldalam bekötöm, mert még a mozgástól néha belenyilall a fájdalom, de már csak lila színű az egész, tehát szépen gyógyul.
Elmondani nem tudom, milyen jó érzés volt friss, tiszta ruhaneműben lenni. Aztán vetek egy pillantást a mosdókagylóba, és felnyögök. A neheze még csak most jön… De veszek egy nagy levegőt, és nekiállok. Közel egy óra kell, hogy mindenből alaposan kiszedjem a rászáradt vért, de sikerül. Aztán összeszedem a cuccaim, és visszatérek a szobámba. Kiteregetem a ruháim az ablakba, amit szélesre tárok, hadd jöjjön be friss levegő. A törölközővel félszárazra törlöm a hajam, majd kifésülöm. Ezután körülnézek, majd elhagyom a szobát. Na jó… Most vagy soha… Itt az alkalom, hogy kicsit beszélgessek a többiekkel! Azzal a közös helyiség felé veszem az irányt, ahonnan a hangokat hallom. Eszembe jut, hogy az első napon az ajtóban toporogtam, de most egészen egyszerűen csak belököm az ajtót, és belépek. Azonban mégis csak megtorpanok. Várjunk csak… Hol van Barsan? Nem kéne már itt lennie? Majd megkérdem a hadnagyot, ha visszatér… Jegyzem meg magamnak, majd tovább lépdelek, és egyenesen a Sasha-Conny pároshoz ülök, hogy kicsit jobban megismerjem a társaimat…
- Jean, gyorsan, a szekér felé! – kiáltok tök feleslegesen, mert ott ül előttem. Egy pillanatig nem történik semmi. Értetlenül bámulom a fiú tarkóját, majd megszorítom a vállát.
- Mire vársz? – kérdezem félig idegesen, félig görcsösen, mire végre a szekér felé irányítja a lovát, én pedig lassan felguggolok a ló hátán, egyik kezemmel előveszem a pengém, a másikkal továbbra is a fiúba kapaszkodom.
- Siess, egyedül nem bírnak vele! – mondom kissé nyugodtabban. Ne idegeskedj! Azzal nem segítesz. Hirtelen eltűnök innen, a világ lelassul.
A kiképzésen találom magam, előttem Barsan, éppen gyakoroljuk a puszta kezes harcot. Persze, ellene semmi esélyem sem volt, soha a büdös életben. Sokkal tapasztaltabb volt e téren, mint én valaha is leszek. Most is a földön fetrengek.
- Anyám… Ezt soha nem tudom majd megszokni… Amint közeledsz, érzem, hogy elönt az az érzés, hogy menekülnöm kell, vagy legalábbis a stressz előjön, hogy mit is kezdjek a helyzetben… Mondd, hogy csinálod, hogy sohasem habozol egy pillanatig sem? Hogy lehetsz magadban ilyen biztos? – kérdezem tőle őszintén. Közben ülő helyzetbe tornáztam magam, bár azért felszisszenek, mert még fáj egy kicsit, ahol ráestem. Magam mellett paskolom a helyet, ezzel jelezve, hogy üljön le. Miközben helyet foglal, beszélni kezd.
- Egyfelől rutin, meg az évek – mosolyodik el kedélyesen-, de sokkal inkább arról van szó, hogy ehhez is kell egyfajta bátorság. Nem aggódhatsz mindig a következményeken... Ahogy nem is nyerhetsz mindig – feleli elgondolkodva. - Csak annyit tehetsz, hogy nem habozol, és bízol magadban... Ugyanakkor sosem feleded el, hogy csak úgy élhetsz, hogy néha veszítesz... Valamit vagy akár valakit. Ha így történik az sem feltétlenül a te hibád. Valamikor szimplán ezt az a lapot osztotta az élet. De valamikor Neked kell feladnod valamit, hogy valami mást megmenthess. Ha erre nem vagy képes az nem jó természet, vagy kedvesség, és nem is bátorság, hanem gyengeség. De mindenekelőtt erős akarat és tiszta cél. Ha ezek megvannak, akkor sose fogsz magadban kételkedni – válaszolja, mire én csak belebokszolok a vállába, majd ugyanennek a karjának neki is dőlök a hátammal.
- Baszki, akkor ezek szerint rendelkezel egy gyáva baráttal… Nagyon sajnálom, A Bátorság Megtestesítője… De Mester, ha már itt tartunk, én, mint gyenge kezdő, mit tegyek, hogy legalább ne remegjek? Hogy uralkodjam magam felett? Persze ezek mellett a gondolatok mellett, amit tanítottál már…
- Egyéni szoc probléma – feleli a gyávaságra utalva.
- Ó, anyám, te reménytelen vagy, tudod? – kérdezem felé fordulva. – Az a te bajod, hogy túl bátor vagy… - bököm meg a mutatóujjammal az arcát - Nem fogsz tudni engem sosem megérteni, és én sem téged – sóhajtok fel.
- Nem vagyok bátor, csak gyakorlatias – válaszolja határozottan egy vállrándítással. Szélesen elvigyorodom.
- Egyem azt az önelégült pofádat! – felpattanok, majd kezet nyújtok neki, hogy ő is felálljon.
- Oké, akkor gyakoroljunk egy kicsit, hogy én is gyakorlatias legyek! – mondom neki, majd felveszem a kezdőállást.
Halványan elmosolyodom. Most jól jött ez az emlék… Barsan biztosan egy cseppet sem izgulna ebben a helyzetben, sőt még örülne is, hogy ő ölheti meg, szóval szedd össze magad Ravensal! Veszek egy mély levegőt, és a szívverésem kissé lenyugszik. Kinyitom a szemem, és látom, hogy Jean is a pengéjét markolássza, ezért újra megszorítom a vállát.
- Hagyjad! Valakinek ki is kell majd hoznia onnan, esetleg másokat is... – mondom neki, bár ez csak a fele igaz. Valójában nem akarom, hogy több ember is veszélybe sodorja magát addig, amíg nincs rá feltétlenül szükség. Miután megbizonyosodom arról, hogy Jean nem fog próbálkozni, elrugaszkodnék, de ekkor meglátom Diether-t, ahogy a parancsnok elé áll, hogy védje őt. Egy pillanatra lefagyok. Mit csinálsz, te őrült?! Sikoltozom magamban. Azonnal elrugaszkodom, és egyenesen a titán nyakszirtjének a közelébe lövöm a szigonyaimat. Már csak a titánt látom és Diether-t, ahogy remegés nélkül áll ott, hogy megvédje a parancsnokát. Könnyes lesz a szemem, és nem tudom, hogy a menetszéltől vagy a sírástól. Nem is számít. Meg kell mentenem! Ez a cél lebeg a szemem előtt. És megértem, mit akart mondani Barsan, most először. Már nem remegek. Csak csinálom, amit kell. Csak megteszem, hogy mentsek egy olyan embert, aki fontos számomra. Még nem halhat meg… Még nem mondtam el neki fontos dolgokat, melyektől talán… talán sikerülne nyitnia többiek felé. Határozottan emelem fel a pengéim, nem remeg a kezem. A titán keze lassan eléri Diether-t. Valamiért az rémlik, hogy felé kiáltok, hogy ne legyen hülye, mire én gyorsabb sebességre kapcsolok. Nem hallom a környezetem, ami baj, mert ha most támadna valaki oldalról, bizony meghalnék. A titán felkapja a fiút, majd lassan a szájához emeli. Újabb könnyhullám. El kell érnem… Már nem látom a fiút, csak a titán nyakszirtjét, majd egyetlen csapással végzek vele. Mindhárman együtt zuhanunk a földre, bár én valami csodálatos reflexemnek köszönhetően talpra érkezem. Diether pedig a titán feje mellett van, egy része beszorult alá. Nincs magánál. Odafutok mellé, és szólongatni kezdem, hogy térjen magához.
- Diether! Szedd össze magad! Nincs erre időnk… Tudom… Tudom, hogy utálod a nőket, nem akarsz hozzájuk érni, de kérlek, egyetlenegyszer bírd ki… Hadd fizessem vissza a tartozásom… - egy pillanatra elhallgatok, majd folytatom. - Még annyi mindent akartam mondani neked. Én őszintén meg akartalak érteni, mert gyűlölöm, ha valakit magányosnak és elhagyatottnak látok. Diether, kérlek! – kiáltok rá kétségbeesetten. Nem akarom realizálni azt a sok vért, ami belőle folyik. Egyszerűen fel kell kelnie! Az utolsó előtti mondatomnál érzékelek valami mozgást, majd egy ismerős kéz szorítja meg a vállam, mire ránézek. Ekkor tudatosul bennem, hogy sírok, mert alig bírom kivenni a fiú arcát. Csak annyit mond nekem csendesen, hogy szálljak fel a lóra. Kissé mérges leszek, és lerázom a kezét. Mit képzel, hogy majd itt hagyom?! Elfordítja a fejét, mire leesik nekem. És hatalmasat koppan. Marco jut eszembe, amit mesélt, és ekkor tudatosul bennem, hogy Diether nem egyszerűen ájult. Meghalt… És ehhez segítség kellett, hogy felfogjam… Visszafordulok a halott fiú felé, és egyszerűen akkora sokkban vagyok, hogy semmit sem tudok tenni. Csak nézem. Jean kissé visszavonul a lovával, és arra vár, hogy én is induljak. De egyszerűen le vagyok bénulva. Ekkor egy másik mozgást is észlelek. Az egyik lány az, Kami.
- "Hé, újonc, add fel, a holtak nem támadnak fel!" – kiált rám nyersen. Ő is tudja, hogy mennünk kell. Pedig neki nagyobb problémái is vannak, mint nekem. Felnézek rá.
- Még nem halhatott meg! Még nem értettük meg őt! Túl kellett élnie… - nézek vissza a fiúra.
- Ha egy másodperccel hamarabb érkezem… - suttogom még magam elé. Néhány másodpercig csend van, aztán a lány folytatja.
- "Figyelj. Ez az Ő döntése volt. Nem a tied, nem is másé. Úgy halt meg, hogy ő irányította a Sorsát. Ezt te sem tudtad volna megakadályozni. Viszont ha ennyire elhagyod magad a halála miatt, akkor ezzel Diether érzéseit veszed semmibe. Ezt jól jegyezd meg. Nyugodtan lehetsz szomorú, kiabálhatsz vagy akár sírhatsz, de egy kérésem van, ne hagyd el magad. Még ne. Előbb jussunk épségben vissza a falak mögé. És ami a legfontosabb, élj, hogy megőrizhesd az emlékét" - biztatóan rám mosolyog a végén.
- Csak egy kis társaságra vágyott, megértésre – mondom neki könnyes szemmel. Tudom, hogy igaza van. Tudom. De egyszerűen úgy érzem, tennem kell még érte valamit. Megtörlöm a szemem.
- Mindegy... Igazad van... Nem hozhatom vissza őt... – felállok, és megszorítom a kezét.
- Köszi... Nem lenne szabad engem vigasztalnod, neked sokkal nehezebb... Sajnálom, hogy ennyi időt kellett rám fecsérelni – mondom neki.
- "Most már a barátaival van. Egy jobb helyen, ahol nem érez fájdalmat. Erre gondolj. Meg arra, hogy attól, hogy Ő egy másik helyen van, mindig itt lesz veled" - a saját szívére teszi a kezét.
- Nagyon remélem, hogy sosem lesz itt velem - bökök az állammal a lány szíve felé - Mert akkor szétrúgnám a seggét, hogy ahelyett, hogy élvezi az új helyét, a mi nyomorúságunkban szenved tovább... Szóval ne merjen itt lenni soha többet... – mondom kissé erőteljesebb hangon.
- "Hát, ha jobban érzed magad, akkor nem is rabolom tovább az időtöket...!" - Biccent a háttérben lévő Jean-nak, majd rám kacsint, mire én elpirulok. Elfordul, de a válla fölött még visszaszól. - "Minden jót, aztán a szentbeszédem után ne merészelj meghalni!" - Int, és visszalovagol a helyére. Csak bólintok egyet, majd levágom a fiú jelvényét, illetve egy tincs haját is elteszem, és az utazótársam felé fordulok, végül mögé ülök. Nekidöntöm a fejem a hátának, és csak kikapcsolok. Nem akarok semmire gondolni. El akarok innen tűnni, el ebből a borzalomból, egy szebb, békésebb életbe, ahol nem kell minden egyes rohadt másodpercben azt lesni, hogy ki a franc fog neked ugrani, hogy végezzen veled. Nagyon nehéz tartani magam, ezért amikor végre letáborozunk, és nem én vagyok őrségben (hála a jó égnek), akkor elindulok sétálni. Tudom, hogy nem éppen a legbiztonságosabb, de most erre van szükségem. Sétálok, és kiszellőztetem a fejem. Aztán egyszer csak elém tárul egy kis tó. Leülök a partjára, és gondolkozni kezdek. Hagyom, hogy a rossz dolgok feltörjenek. Most kell emlékezned, hogy le is zárhasd magadban egyszer és mindenkorra... Felidézem az egész jelenet… Ahogy Diether ott áll, és szinte várja eme rossz megváltást. Ez a legrosszabb az egészben. Hogy úgy állt ott, mintha ez lenne a legjobb dolog, ami történhet vele. És ez elszomorító. Ezen akartam változtatni, de nem volt rá elég lehetőségem… Fájdalmasan felüvöltök, majd hátradőlök a füvön, és felmordulok. Gyerünk… Szedd össze magad! Megint egy emlék tör elő.
Amikor kiderült, hogy Josh-sal katonának kell mennünk, nagyon szétestem. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik meg. Nem akartam menni. Josh pedig ott állt előttem, és először csak üvöltve próbált észhez téríteni, aztán mikor erre elbőgtem magam, mint egy kislány, akkor először csak elvonult, hogy lenyugodjon, aztán visszajött, letérdelt elém (mivel én is térden kuporogtam), és átölelt. A fülembe súgta, hogy semmi baj, ketten megyünk, és vigyázni fogunk egymásra. Ketten fogunk egy csapatot alkotni. Még egy puszit is kaptam a homlokomra. Aztán a sajátját nekidöntötte az én homlokomnak, majd megfogta a kezem. Egy fél percig így ültünk, aztán elhajolt. Felemelte a kezeinket, amelyen a jelek tekeredtek.
- Látod? Nekünk különlegesebb van, mert mi ikertestvérek vagyunk. Összeköt minket, mindig, mindörökké…
Visszatérek a valóságba, és szintén felemelem a kezem, aztán a talajra ütök, és az egyik fűcsomót kitépem.
- És most hol vagy Josh Ravensal?! Merre vagy, hogy megvédjük egymást?! – kérdezem a semmitől. Aztán lazítok görcsös testtartásomon. Megint a mintát nézem.
- Hiányzol, Josh… Nagyon kéne most egy ölelés tőled… Hiányzik, hogy elmondhassam valakinek a dolgaim, hogy valaki egy pillantás alatt felmérje a helyzetem, és egyből segítsen. De legfőképpen a jelenléted hiányzik, hogy rám nevess. A másik szobából is megéreztem, ha közeledtél… - Felsóhajtok. – Miért változtál meg? Miért fordítasz nekem hátat? Tettem valamit? Olyan súlyos dolgot, hogy meg kelljen ölnöd? Miért…? – kérdezem, de megint csak a bizsergés a válasz, amit biztosan csak beképzelek. Felidézem magamban Josh hangját, ahogy arra biztat, hogy álljak fel, és tegyem a dolgom, zárjam le az eddigieket, és vágjak bele a jövőbe. Vele. Ez segít. Többé-kevésbé. Aztán előveszem a zsebemből Diether hajfürtjét, és a az egyik enyhe szélfuvallatra bízom, ami a tóba szórja. Elmormolom a családom hagyományos temetési szónoklatát, majd egy ideig csak nézem a vizet. Elbúcsúztam Diether-től, elengedtem őt végre. Sokkal összeszedettebbnek érzem magam, ezért visszasétálok a táborba, és egyenesen Levi felé veszem az irányt. Előveszem Diether jelvényét, majd a kezébe nyomom. Csak bólintok egyet. Levi pedig pár pillanatig lenéz rá, lehunyja a szemét két másodpercre, majd felém fordul.
- Köszönöm - zsebre rakja a jelvényt, de látszik rajta, hogy zaklatott a szurdokban történtek miatt.
- Hé, hadnagy! Ne legyen ennyire maga alatt… Ha az orra alá dörgölném, hogy miért nem volt képes megmenteni azt a néhány embert, akkor visszavághatna, hogy én miért nem voltam képes öt másodperccel korábban odaérni, hogy megmentsem Diether-t. Tök feleslegesen mutogatnánk ujjal egymásra, vagy éppen önre. Csak abban a szar helyzetben van, hogy ön a felettesünk. Ezért maga kapja majd a feketelevest, pedig valójában nekem kellett volna megölni azt a titánt… Még csak köze sem volt ehhez – elhallgatok, majd néhány másodperc múlva folytatom, miközben megszorítom azt a kezét, amibe a jelvényt gyömöszöltem. Összerándul, de nem foglalkozom vele.
- Ne a múlton bánkódjon… Csak vegye számításba, hogy legközelebb felkészültebbek legyünk. Ne a holtakat szánja, hanem az élőket. És tegyen meg értük mindent, hogy minél kevesebben haljunk meg, és minél kevesebb indoka legyen depresszióba esni… - Bár, ahogy látom, önnek nem kell indok ahhoz, hogy depis legyen, önmagát is depresszióba hajszolja, ha folyton így néz ki...
- "A helyzetet szemléletbe véve Ravensal, aggaszt a tény, hogy ennyire szánalmasnak hatok. És lehet valami abban, amit mondasz. Az élőknek ebben a világban szarabb, mint a holtaknak" – mondja szarkasztikusan, mire én csak halványan elmosolyodom. A távolba meredek.
- Nem aggódhatsz mindig a következményeken... Ahogy nem is nyerhetsz mindig. Csak annyit tehetsz, hogy nem habozol és bízol magadban... De ugyanakkor sosem feleded el, hogy csak úgy élhetsz, hogy néha veszítesz... Valamit vagy akár valakit. Ha így történik az sem feltétlenül a te hibád. Valamikor szimplán ezt az a lapot osztotta az élet. De valamikor Neked kell feladnod valamit, hogy valami mást megmenthess. Ha erre nem vagy képes az nem jó természet vagy kedvesség, és nem is bátorság, hanem gyengeség. De mindenekelőtt erős akarat és tiszta cél. Ha ezek megvannak, akkor sose fogsz magadban kételkedni –felelem elgondolkodva, majd csendesen folytatom. – Ezt mondta egyszer egy barátom - Először némán hallgatja, majd így felel.
- "Kicsit emlékeztetsz az osztagom egy... régi tagjára. Ő is olyasvalaki volt, akit elvesztettünk, még négy éve" - Hát ez kurva biztató, köszönöm a támogatást... Morgom magamban szemforgatva. - "De szeretett ilyeneket mondani, amikor túléltünk egy csatát" – biccent egyet - "Köszönöm, Ravensal"- azzal lezártnak tekinti a beszélgetést, mert elmegy, és én is így teszek.
Ezután vállalom az őrséget. Én úgysem tudnék aludni, és nem is akarok. Tuti, hogy rémálmaim lennének, és eddig egyedül Josh Ravensal tudta elűzni őket, azt is kb. nyolc éves korunkban utoljára. Esélytelen, hogy elaludjak. Leülök az egyik fa tövébe, és a tájat fürkészem, néha az embereket. Aztán valaki a látóterembe sétál. Jean az, majd mikor intek neki, leül mellém.
- "Részvétem…" - mondja. – "Nem igazán ismertem a srácot, de… Úgy láttam, te kedveled. Tudom, hogy ilyenkor nem sokat mondhatok…" - fejezi be. Először csak ökölbe szorul a kezem, de aztán eszembe jut a beszélgetés magammal, ezért aztán halványan a fiúra mosolygok.
- Tudod, miért voltam vele? Mert utálom, ha valakit bármilyen okból kiközösítenek... Ez volt a szebbik indok... A kevésbé szebb pedig, hogy ő volt az egyetlen, akinél úgy éreztem, nem küld el a fenébe. Hogy talán beszélget velem vagy valami, akinek nincs meg az a társasága, ahova nekem bele kéne kontárkodnom.
- "Itt vagyunk. Mindannyian, és nem küldünk el sehová. Talán őt rosszul ítéltük meg legtöbben, de... Azért is történt, mert évekig csak egymásra számíthattunk. És most is így van. Idekint bármikor megölhet valami, és... Egyszerűen bántott mindenkit, hogy úgy éreztük, nem bízhatunk benne. De ez nem jelenti, hogy nem volt a társunk, és nem borzaszt el mindenki a halála. Ha pedig beszélgetni akarsz... Itt vagyok. Nem a legjobb beszélgetőpartner, de talán én is megfelelek" – Ez nagyon jól esik. Az elején esetlenül, de végül sikeresen megölelem, közben egy „Köszönömöt” mormogok, végül elengedem. Érzem, hogy meglepődik, de ő is visszaölel. Néhány másodpercig csöndben vagyunk, aztán felteszem a következő kérdést:
- Jean, mondd csak, téged mi motivál már öt éve? Úgy értem… Nézd, ott van Mikasa, aki ahogy észrevettem, Eren-ért tesz mindent… Vagy Erwin, akiért Levi és Martha hoz hatalmas áldozatokat. Ezek az emberek egymásért élnek… De Téged még nem fejtettelek meg… Marco óta… Volt valaki, aki olyan fontos lenne neked? – kérdezem kicsit félve tőle, félve is pislantok rá. Kissé tartok a választól, nem akarok belétaposni.
- "Aznap... Amikor betörtek Trostba, láttuk őket. Akkor láttam először titánt. Addig csak egy névtelen félelem volt, de abban a pillanatban rádöbbentem, hogy mik ezek, és mire képesek. Aztán meghalt Marco. És rájöttem, hogy soha nem bírok majd tükörbe nézni, ha ezután én biztonságban élem le az életemet. Szóval kitettem magamat óriáseledelnek, és megpróbálok mindent megtenni, amire a képességeimből telik. Nem a szabadságért, vagy magasztos eszmékért, hanem egy emlék, meg pont a félelem miatt. Annyira félek már, hogy nem tudok gyáva lenni" – válaszolja maga elé meredve. Egy ideig emésztem a mondandóját, aztán én is felelek, bár habozom, hogy ki merjem-e mondani, mert lehet, ezzel megbántom, és többet nem mond el nekem semmi ilyesmit. És akkor elveszíteném az egyetlen barátomat az osztagból. De inkább kimondom, sajnos őszinte típus vagyok.
- Keress magadnak valakit, akiért harcolsz, Jean – mondom neki tömören, lényegretörően először. – Komolyan… Tudod, miért? Mert az emlékek halványulnak, az érzések fölött pedig más érzelmek veszik át a hatalmat. Elhiszem, hogy ezek eddig meghatározóak voltak az életedben, de most olyan helyzetben vagyunk, ahol még sosem. A barátaid árultak el, ők hoztak ebbe a helyzetbe… A titánok lehet, emberek… És nem csak ennyi lesz. Egy ilyen helyzetben könnyen szem elől tévesztheted ezeket a megfoghatatlan dolgokat. Viszont ha van valaki a jelenben, akiért megéri neked küzdeni, mert lehetséges, hogy ezen múlik az élete, az szerintem mindig segíteni fog. Ne hagyd, hogy a múlt ennyire kísértsen, Jean… Mert akkor egyszer fel fog emészteni… És ezzel nem azt mondom, hogy ne emlékezz a félelemre vagy Marco-ra. Csak ne ezek domináljanak benned száz százalékosan, válassz melléjük valami pozitív célt is, ami előreviszi a sorsod. Érted, mire célzok? – kérdezem, és ekkor nézek rá. Vár egy kicsit.
- "Amennyire van sors ezen a világon, annyira próbálkozhatok. Talán igazad van... De egyelőre... Van egy haszontalan eszme, az emlékek, meg a többiek. Próbálok abba kapaszkodni, aztán meglátom, meddig bírom, és hova tudok menekülni, ha már nincs tovább, ami megtart" – válaszolja. Megint emésztem kicsit a mondanivalóját.
- Mondanám, hogy kapaszkodj belém, de ahhoz azért jobban kéne ismernünk egymást… De ilyen téren egész sokáig bírom, mert bolond vagyok… Képes vagyok az ikerbátyámat hiányolni, miután megpróbált megölni, szerintem ez nem normális… Szóval hidd el, ha nincs más, akkor az én vékonyka szálamba is kapaszkodhatsz mentőövként. De remélem, találsz nálam jobbat – mosolygok rá őszintén.
- "Ha úgy alakul. Köszönöm a felajánlást" – mosolyodik el ő is halványan. Felé nyújtom a jobb kezem, hogy kezet rázzunk, ezzel megpecsételve az ajánlatomat. Ő pedig továbbra is mosolyogva kezet ráz velem. Aztán egy hatalmasat ásít, és ott ahol van, lefekszik a földre, és körülbelül kettő és fél másodpercen belül már húzza is a lóbőrt. (hehe)Halványan elmosolyodom. Képes volt ideülni beszélgetni, pedig már rohadt fáradt volt. Megrázom a fejemet, majd felállok, és kerítek egy takarót, majd a fiúra terítem, hogy ne fázzon meg, aztán visszaülök. Szerencsére, semmi nem történik, ezért nyugodt szívvel adom át az őrséget Mikasa-nak és Conny-nak. Aztán én is leheveredem ott, ahol voltam, majd betakarózom. Még legalább két óráig nem jön álom a szememre, mert félek. Félek, hogy csak rosszabb lesz, mint most. Azonban az álmosság győz, így legalább két órát tudtam aludni. Rémálmok nélkül. Mi a fene? Csak az utolsó kép marad meg bennem, ami sajnos nem éppen kellemes. Megint Josh-sal találkozom. És megint kb. ugyanazt mondja.
- Tudom, hogy hiányzom neked, ostoba lány. De ez nem kölcsönös. Tényleg ennyire meg akarsz halni? – kérdezi hitetlenkedve. – Mert legközelebb nem leszek ilyen visszafogott… Alig várom a találkozást – elvigyorodik, majd közelebb lép, és megáll előttem. – Akármi történjék, mi úgyis találkozni fogunk, ha kell tíz év múlva is, mert mi összetartozunk, nem igaz, kishúgom? – megragadja a kezem, és pont úgy fordítja szembe velem a csuklóját és az enyémet, mint anno. De ez most fáj.
És a fájdalomra kelek fel. A csuklómra markolok, mert még bennem maradt az az égető fájdalom, amit ő okozott. Zihálok, de hamar elmúlik a képzelt fájdalmam, megint csak az a zsibbadás marad, ami szokott. Ó, anyám, miért képzelődök napokig? Morgom magamban, aztán felkelek, és valami reggeli után nézek, aztán a lovamhoz is ellátogatok. Szegénynek nem tett éppen jót a szekérhúzás, így engedélyt kapva, hogy körülnézzek, szőrén és kantárral felülök, és a kis tó felé vezetem, amit tegnap találtam. Hagyom, hogy olyan tempóban menjünk, ami neki kényelmes. Hamar begyorsulunk, és alig bírom fékezni, mikor megérkezünk. Még van egy órám indulásig. Ezért hagyom, hogy negyed óráig élvezkedjen a dús fűben és a pompás vízben. Még meg is hempereg. Aztán visszaülök rá, és visszavágtatunk a táborba, ahol amíg ő elfogyasztja második reggelijét, addig én jó alaposan lecsutakolom. Jól esik neki. Aztán csak a vállának döntöm a fejem, és várok, amíg nem szólnak, hogy készülődjünk. A lovam kissé barátságosabb, már rám is nyihogott. íeZ jó jel, nem? Mindegy… Úgyis megutál, mihelyt visszavezetem a hülye szekér elé… Mondom magamban lemondóan. Gyorsan összekapom a cuccaim, majd megkeresem Jean-t, és mosolyogva köszöntöm, végül gyorsan felpattanok mögé. Az út szerencsére eseménytelenül és csendesen telik. Szinte senki nem beszél. Én sem merek megszólalni, mert tudom, hogy most be kell fognom azt a nagy szám… Aztán visszaérünk a kihalt körzetbe. Némán és lesütött szemmel állok, amíg közlik Mike halálát, majd haladunk tovább. Az új otthonom felé. Mikor megérkezünk, megköszönöm Jean-nak, hogy megengedte, hogy vele utazzam, majd fogom a lovam, és az istállóba vezetem, ahol újból jó alaposan lecsutakolom, majd enni és inni adok neki, végül megsimogatom a nyakát, de rám se bagózik. Gondoltam… Hálátlan dög... Ezután a szobámba megyek, és megállok egy pillanatra. El sem hiszem, hogy körülbelül egy hete voltam itt utoljára… Egy évnek tűnt… Felsóhajtok, majd leveszem magamról a manőver-felszerelést, felkapok egy civil ruhát és a tisztálkodási eszközeim, majd bevetem magam a fürdőbe. Először a tükörben megvizsgálom magam. Hű, micsoda komor, megviselt arc… Jegyzem meg magamban, ezért bepróbálkozom egy mosollyal, de közepesen sikerül. Mindegy, jobb, mint volt… Csak most veszem észre, hogy az a rengeteg vér bizony rám száradt. Basszus… Leveszem a gatyám, a köpenyem, a mellényem és az ingem, ezt mind beledobom az egyik mosdókagylóba. Szerencsére a bugyim és a melltartóm megúszta a vért, de azért azokra is ráfér egy mosás. Aztán belépek a fürdőbe, és engedni kezdem a meleg vizet. Először összerázkódom, mert meglepetésként ér, de aztán szépen lassan kezdem levakarni magamról a vért, végül a hajamból is kimosom azt a rengeteg koszt, ami volt. Majd még egyszer átmosom magam. Aztán megtörölközöm, és felveszem a tiszta ruhát, a hajamat pedig szokásomtól eltérően kiengedem. Az oldalam bekötöm, mert még a mozgástól néha belenyilall a fájdalom, de már csak lila színű az egész, tehát szépen gyógyul.