2. évad: Második fejezet - Az elveszettek titka

Egy kakofónia kellős közepébe csöppentem. Váltakozó ritmusú, és lüktetésű, ami állandóan szaggatta a dobhártyámat. Kicsit kiálltam a sorból, mintha oda rendeltek volna egy sarokba, mint büntetésképp, és figyeltem. Mitől olyan különleges a Légió? Viszályok viszályokat szülnek, saját magukat sem tisztelik, és fürtökön lógnak egyetlen ember életén, vagy kettőén. Az egyetlen őszinte arcot egyből célba veszik, mintha máris áruló lenne, mert nem jövős be neki a képük? Mert a Sámli-t meg merte szólni, kifejezve azon képességét, hogy nem kell neki egy újabb harapásnyomni darab a férfi csecséből. Elmosolyodok. Étvágyam nincs, de visszafordulok a tálhoz, amiben a színtelen leves kavarog kihívóan, mert kell ennem.
De a fekete éjjel, és a komor hangulat magába szippant, mint egy gáztartályő gőzturbinája, ami fütyülve hajtja azt a levegőbe.
Egy pillanatra már sajnálatot érzek a férfi iránt.
Még a saját vezetéknevét sem tudta. Az első közös bennünk, egész eddigi barátságunk során. Fogalmunk sincs, ki a franc vagyunk igazából. Nem használok kanalat, a tányért a számhoz emelve szürcsölök a finom levesbe.
Tényleg kellene pihennem. Mint ezek, úgy én is dögrovásra vagyok ítélve, de nem érzek vágyat ágyra, sem erre a helyre úgy Istenigazából, kimennék inkább a lovakhoz, és Ő velük aludnák.
Mielőtt leragadnak ültömben a szemeim, még látom az új arcot eljönni felém. Felé kanyarintok egy mosolyt. Nem velem akar valószínüleg társalogni, csupán Ő sem oldódott fel ebben a kaotikus színdrámában, ami itt zajlik.
- Képesek megölni álmodban, mert nem szimpizel a Sámlival. - dobolok a körmeimmel az asztalon, fejét felé csavarom. Ha meghallotta, legyen egy nyugodt éjszakája, ha nem, hát úgy se lesz nyugodt éjszakája. Az egész rohadt vár, mint a szemétdomb bűzlik az Óriások szagától. Odakint vanak valahol, de a szél bármerre elhordozza az illatukat.

*

Az életem itt vége tért. A Léna nevű lánnyal a karjaimban, önzetlenül, holott nem bírom elviselni a nőket. Az utolsó beszélgetésem eggyel, megbánásomra, de válasz nélkül maradt. Az a p*csa kioktatott engem arról, hogy viselkedjek egy bálványimádó egységben, ha be akarok illeszkedni. Hogy is mondják csúnyán? Ló** a szádba aranyom. De nem volt kedvem válaszolni a tündéri arcába. Meglehet megverem. Napok óta feszít ez a zsigeri érzés, hogy valami nagyon nincs velem rendben.
Jean szavai nem érintették meg a lelkem. Na ná, hogy nem bízol bennem ember? Ki bízik abban, aki nem retteg a haláltól? Az a legjobb tudomások szerint, másokat is képes megölni.
Akkor miért karolom Lénát úgy, mintha az én életem is ettől függne. Ez a szarházi össze akar taposni. Miután egy másik szarházi megölte Miket.
Az első teljesen idegen embert, akinek a szavai eljutottak az agyamba, megtöltöttek újra életerővel, feloldották a napok óta gyötrő sötét fellegeket, mint amikor a napfény végre áttör a morajló fekete esőfelhőkön. Aztán félrerúgott Ő is, ahogy más tette volna, és belecsapódott a halálba.
Hogy nézzek így annak a nyomorult Sámlinak, a Parancsnoknak, vagy magának a Szakaszvezetőnek a szemébe ezután? Meg kellett volna döglenem. Kapkodom a levegőt, és leizzadtam, mint egy állat. A lovam eltűnt, hogy felirhassam egy b*dmeg listára ezt is, és csak ez a törékeny élet maradt, amit én istenbizony meg fogok védeni. Léna egyedül, aki nem úgy néz rám, mint egy gyomra a virágok között, amit ki kellenne ráncigálni.
Ennyi. Léna összeszedte magát, és felállt, indult is vissza harcolni, hisz ez az életünk, ez a dolgunk. Ó hogy a fa*ba ne lenne? Főleg most, hogy úgy száguld bennem a vér, hogy mindjárt az orromon is kitőr. Az a sok nyögés, sikítás, hörgés, cuppogás, hangok mások szájából, megmozdulnak a megkövesedett lábaim, és mintha csak erre vártam volna ismét Léna hangja:
"Az enyém!"
Felugrom a lehető legmagasabbra, és a kábeleket valahova a karjába lövöm. Megnyitom a szelepeket, és csévélni kezdem a huzalokat vissza, hogy a megfelelő irányba forduljon a testem, amikor a tökéletes célzási szögbe kerülök, kirántom a horgonyokat belőle, majd újra beleeresztem, most a gerince szakaszába. Innen menni fog. Nem hogy kivágtam a nyakszirtjét, kiszaggattam, és ha időm lett volna rá, a vérében is megfürdenék. Büdös vagyok? Le*rom!
- Mindnyájatokat felzabálom! Úgy fog a porladó csontjaitok, és az inas husaitok ropogni a fogaim alatt, mintha még emberek volnátok!
Elrugaszkodom róla. Áhitattal figyelem, ahogy a teste eldől. Megöltem. Nem nagy szám. Nem ezzel kellett volna végeznem, és nem most. Még egy pár másodpercet elpazarlok azzal, hogy leköpjem. Ez jár.
Ez mindenki nevében jár te rohadék.
- Kár, hogy a szemeit nem vihetjük haza! - mondom magamnak, vagy Lénának, aki elintézte előről, hogy az utolsó dolog, amit láthasson, az két penge a szemgolyójába ragadva.
Páni szerűen kezdem forgatni a szemem a lovam után, de egy nyomorúlt hang befurakszik a többi közé. Megint a menekülés? Miért van velünk egy rajnyi elit ha folyton bújkálunk? De követnem kell Lénát, ha már megkínál a bizalmával, és mindenképp meg kell mutatnom a középső ujjamat Jean nevű formának, amiért olyan bizalmaskodó velem.

*

Nem tudok egyikük szemébe se nézni. Mike szavai zúgnak a fejemben. Sem az idegen arcok, sem a szurdok nyújtotta biztonság nem csillapítja le az idegeim. Valaki rátalál egy régi szerettére. Új arcok bukkanak fel, és ez számomra teljesen lényegtelen. Bocs, köpök az egészre. Meghaltak emberek, és mintha máris tovább lehetne ezen lépni, Ők csak mennek azon az ösvényen. Nekik már nincsenek elég nagy bukkanók, hogy megállíthassa őket.
A szememmel egy vizesflaskát keresek. Talán van itt egy kosár, amiben van, vagy lóitató, én már azzal is megbékélek. Chester Bellington odakint kallódik, de Őt féltem a legkevésbé. Inkább attól félek, hogy kedve támad faképnél hagyni. Hisz Ő sem kedvel.
Nyomorult kiabálásra kapom fel a fejem. Öt percig nem élvezhetnénk a légvételek okozta nyugalmat? A napsütést? A halott társaink miatt egy kis tisztelettel, nem lehetnénk kussban?
A kivagyokén gyerek szájal a Hadnaggyal. "Csecsenlógok." De most máshogy látom. Egyszerűen forr az agyam, a szemeim felakadnak, és Mika szavai ismétlődnek a fejemben, mintha egy szélcsengőt folyton rázna a szellő.
De mielőtt kinyithatnám a számat, újabb hisztéria rohamba kezd.
Óriások.
Az orrom előtt.
Noha én nem voltam benne abban a klubban, ahol áttörték a Falakat, de felismerek egy k*b ijesztő szörnyeteget. A dbbenettől szájtátva kicsit lemaradok, és későn kezdek el az események után futni. Kavicsokat rúgok fel a dromedár talpaimmal, a levegőt is félrelököm. A torkom feszül. Vér szag.
Kegyetlenül ismerős vérszag.
Megtántorodok, amikor meglátom Erwint, elkötött csonkkal a földön. Mintha drótokon rángatnák a testem, úgy zihálok. A szemeim gúvadnak.
Ötletek hangzanak el, és tényleg nem érdekel engem, hogy Ők elmenekültek. Menjenek isten poklával, vissza se nézzenek! Mert amint megteszik, kicsinyáljuk, arcon kenjük az összeset sz*rral! Csinálok az árnyékszékbe elegendőt, mindnyájuknak!
- Én kimegyek... - szólalok meg, éket verve a tervezésbe, a légvételekbe, az aggodalomba, a gyászba, mindenbe. Mintha egy újabb villám vágott volna keresztül az egen.
- Nem vagyok pótolhatatlan fickó. Nektek van hős komplexusotok, nem nekem. Én csak élvezek gyilkolni. Élvezem, hogy ezek a szarháziak elpusztulnak. Hadnagy, maga tudja, valamit tettem, túléltem azt a szaros három napot, valamire képes vagyok! Azt mondta Mike, hogy valami-re-ké-pes-va-gyok! Bűzlik minden, Te aztán tudod, milyen a bűz szaga! Óriások tűnnek fel, és a csodás semmiből megjelenik egy fickó, akinek épp véletlenül egy egész menedéke van, aztán addig hergeli az árulókat, hogy menekülni kényszerüljenek, megsebesül a Parancsnok, igen azt állítom, hogy ez a kis bűzbogár az igazi csapda! Hogy nem véletlenül vagyunk ebben a kétirányú pokolban! Hogy szerintem felőlem lehet a magasságos királyotok testvére, de el kéne vágni a torkát!
Izzasztom a levegőt.
Tovább hergelem őket.
Nekem mindegy, csak dobjanak ki, és hadd próbáljam meg megmenteni őket!
- Ha Te se vagy képes kimenni, és ledarálni őket odakint, akkor úgy is halottak vagyunk nem? Végül is, itt van két óriás, de mindkettő csak ül a tökein, pedig Eren-ről még el is hiszem, hogy végigtaposná azokat ott kinn, és kézben hazavinné - bökök a Parancsnokra. - De okkal nem tesznek semmit, csak lehetetlen terveket eszelnek ki. Akár odaadom a felszerelésem neked, szinte tele van, köpjön ki a szurdok szája, mintha mi köpnénk őket arcul, és öljön! Vagy engedjen végre azt tennem, ami miatt négy éven át tartanak maguknál, mint egy befőttes üvegben a kívánságteljesítő aranyhalat, amitől sosem kívánnak! Ha megdöglöm, megdöglöttem. Ne legyen állandó hős komplexusotok...
Két változat lesz. Kiveri az összes fogam. Vagy hagyja, hogy a kis taknyos, taknyos orrú testvére tegye ezt meg.
Vagy kitesznek a szurdok szélére, és engednek a halálba. Meg akarom tudni végre, miért nem halltam meg a társaimmal. Miért kell cipelnem ezt a terhet egyedül, mindenki megvetésével. Miért nem érzem magam közéjük való lénynek, egy másvalaminek, ami... régen nem volt ember.

Várni...

Minden rendben. Egy óriás sincs a köelben. Én meg az ölemen pörgök. Okkal nem bántották Armint.
Ha igazam van, Armin rámpillant talán, és egyst is ért talán velem.
- Hallgassatok már rám!
A szemei tojássárgái furcsán mozognak a Sámli szavaira. Zavarosnak tűnik a hangja, de attól függ mennyire képzelem ezt. Lehet most bolondulok meg, változok át, és zabálok fel mások helyett én mindenkit?
Megrázom a fejem. Tűnhet úgy is, hogy neki szól.
- Ülhetünk itt, és várhatjuk a halált, igen, ez a terv biztosan beválik. A halál része legalábbis!
Kiabálnák vele, de az agyam egyik fele AZT az érzelmet rágja.
- Hadd kérdőjelezzem meg a világotokat! Azért nem a mi világunk, mert én tudom, hogy nem egy helyen vagyok veled Hadnagy. Armin-san bűzlik, mint egy rothadt tök három nap után, a Parancsnokot pedig annyira nem kedvelem, hogy sajnálom, hogy neki kell elvéreznie. Nem hozzá méltó! Egy giotin a nyaka felett inkább, de nem egy leevett kar!
Idegesítem? Nem tudom, lehet, de Kylet akkor kétszer jobban, mert Ő már rám szólt, mielőtt én Levihoz fordultam volna. Neki volt ideje annyiszor újra és újra végig néznie a fejében a beszélgetésünket, hogy mostanra már bele unt, ezért talán idegesítőbb lehetek.
- Nem hiszem, hogy alakváltó vagyok. Nem vagyok Eren, nincs hatalmas testem, amiben önbecsülést hordozhatok, amit aztán félrerakhatok, amikor az ön seggében kell lennem. Csak nagydarab vagyok, és ezt az önbecsülésemre mondom. De ez nem kabát, amit leakasztok, amikor belépek magához, és nincs alattam tiszta ruha. Mocskos vagyok, büdös a szám, és ha azt mondja maradjunk, engedelmeskedek! De-- Erwin Parancsnok nem fogja túlélni. Hogy rejtetek el valakit, aki folyton vérzik?
Beszélek, de ötletem sincs a Hadnagy, vagy bárki figyel-e. Körbejártam az alacsony férfit, hol egész közel voltam hozzá, hol távolabb. Nem tudom meddig tart a nappal, a tagjaim zsibbadnak, a fejemben a vér acélos szaga szinte toxikus.
Hanji Szakaszvezető furcsa szavai.
A szemeimmel megkeresem őt. Hogy mondja meg mit csináljak. Van-e hasznom bármire?
- Kezdtem azt hinni Levi, hogy te nem vagy földhöz kötött fejes, aki nem meri a bőrét vállalni. Öröm nem csalódni benned ismét. - mutatom felé a fogaim. Ha nem kíván hozzáfűzni semmit, és a Szakaszvezetőnek sincs dolga velem, arébb megyek a bűztől, amit ezek árasztanak.
El kell szöknöm. Ehhez pedig az kell, hogy észrevétlen és átlagos maradjak, tehát olyannak, amilyen nem vagyok. Hát!
Ha minden jól alakul, éjjel eltudok menni. Hogy elcsaljam azokat. Akik légzése üvölt a dobbhártyámban.
Tudom, hogy képes vagyok rá!
Meg kell próbálnom...

A csapatban már tudatosult, hogy nem szabadulnak el egyhamar a szurdokból, így elkezdhettek lepihenni. Valakinek természetesen mindig ügyelnie kell Erwinre, a parancsnok kötéseit rendszeresen cserélni, a sebet tisztán tartani, különben nagy az elfertőződés esélye. Amennyiben Peter megmutatja, hol van víz a barlangban, lehetőség van tisztálkodásra is, ami alighanem mindenkinek jól esik a hosszú küldetés után. Armin tűnik el először, hogy megszabaduljon a vértől, de előbb összefoglalja, hogy pontosan mi vár rájuk a szurdokon kívül. Vannak titánok, és a vér valóban jelent némi rejtést (leginkább szag tekintetében), de sokat köszönhetett a vizuálisan elrejtő köpenynek is. Végső soron minden akkor derül ki, ha kimennek, addig pedig még el kell telnie némi időnek... Erwin miatt.

Lena megjegyzésére, miszerint szívesen elkészíti a húst, először nem érkezik reakció, túlságosan az események hatása alatt van még mindenki, végül kínos mosollyal Jean szólal meg:
- Segítek, ha kell. - Sasha jó hangulata is megtört, így a lányra néz. - Sasha, mit szólsz egy visszavágóhoz? - a krumplilány azonnal felnéz, és bólint.
- Hidd el, most esélyed sincs.
- Velem van az újonc.
- Én meg Sashával vagyok. - teszi hozzá Connie, így a főzőcsapat hamar összeállt. Senki nem nevet a vicceken, még azok sem, akik elsütötték őket, de Lena legalább már nincs egyedül a feladattal, és valószínűleg a felderítők napok óta először jót is ehetnek.

A többiek kicsit elveszettnek érzik magukat... Eren egy kavicsot rugdos dühében, majd beleüt kettőt egy fába, összeroskadva a tövében. Mindenki láthatja, hogy megviselték az események, amik mintha most jutottak volna el a tudatáig. Reinerék árulók. Erwin megsérült. Ki tudja, mi van Tinával. A fiú agyában felderengnek a beszélgetések képei Bertoltékkal, a kiképzésük kezdetén... hiszen akkor annyira megbízhatónak, és érdeklődőnek tűntek. Lehetetlen, lehetetlen, hogy elárulták őket, és mégis igaz. Beletúr a hajába, aztán csak nézi a földet. Vera méterekre tőle, hasonló állapotban ül, Ymir pedig az egyik fának támasztott háttal, hallgatagon, kifejezéstelen tekintettel néz a semmibe. Mint valamiféle szomorkás láncolat. Véget ért mindenkiben a harc, az ötletelés, az adrenalin már nem száguld az ereikben, és a csapat azon tagjain, akiknek nincs semmi feladatuk, úrrá lesz a mélabús apátia. Dan sem jött elő a kunyhóból... esetleg Mayu próbálkozásai célt érhetnek nála, hogy némileg megnyugodjon a sokk, és a tragédiára való visszaemlékezés után.

Ahogy halad Connie, Sasha, Jean és Lena haladnak a főzéssel, Connie hamarosan odaszól Diethernek és Peternek:
- Tudnátok segíteni? Tűzifa kéne, valami kellően száraz. Normál esetben Ber... - elakad. Minden bizonnyal azt akarta mondani, hogy minden más esetben Bertoltot és Reinert kérték volna meg, de ha ők nincsenek itt, ez aligha lehetséges.
- Kami! - Sasha viszont mintha erre a tőmondatra figyelt volna fel. - Segíts, kell még egy ember a húsdaraboláshoz! - Biztatóan igyekszik mosolyogni, és bízik benne, hogy sikerül is.

OOC: A továbbiakban nagyjából három nap eseményeivel gazdálkodhattok (Kyle-al megbeszéltem, Erwin nagyjából eddig lesz eszméletlen) ha kommunikáltok a mesélői karakterekkel, természetesen megírom a válaszukat. Beállhattok főzni, lehet edzeni, aludni, amit gondoltok, hagyok egy kis szabadságot erre az időre

A többieket hallgatom, majd mikor Diether megszólal, hogy kimegy, csak ennyit mondok.
- Nagyon szívesen leütöm, ha szükséges, hogy visszatartsuk... – mondom, de többet nem szólok bele ebbe a beszélgetésbe, csak amikor ahhoz a részhez ér, hogy Eren kimenne.
- Nem, nem fog… Nem hagyom, hogy öngyilkos akciót hajtson végre… - mondom neki fenyegetően.
Felfogom, hogy nem indulunk azonnal, így más dolgokon is tudok agyalni, nem csak a szökésen. Dan története kicsit elgondolkodtat. Szóval Tina is az… Akkor a feltevésem igaz volt… És ez is csak azt bizonyítja, hogy az emberek titánok… De most is ilyen kegyetlen lenne? Gondolataimból Armin ránt vissza. Odakapom a fejem, de egyelőre nem teszek semmit. Jean-ra is csak egy metsző pillantást vetek, illetve Eren-re is. De aztán amit Armin mond, még nekem is kiakasztó. De Eren megelőz. Összefűzöm a mellkasomon a karom. Megerősödött… Mondom magamban, majd egy gondolat üti fel a fejét, még négy evvel ezelőtt, amikor kis híján összevesztünk, hogy Eren- nek ki is fontosabb. Valóban téged áldoználak fel, Armin, Eren helyett… De ezt azonnal el is vetem, hiszen ez borzalmas… Nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy Armin meghaljon. Bólintok egyet, majd intek Kyle-nak, hogy induljunk.
- Úgy is tiszta vér vagyok, vigyázz, ne taposson agyon ez az állat engem… - mondom neki, majd előveszek egy törött pengét, és az állatra tekintek. Az eszembe villan, hogy apa is ezt tette az állatokkal. Apa és anya… Egy pillanatig elhomályosul a tekintetem, de aztán újra fókuszálok, és egy pillanatnyi habozás után az állatba mélyesztem a pengét, majd végzek vele, és a hozott edényekbe töltöm a vért, majd Armin-hoz lépek az egyikkel. A szabad kezem a szőke fiú vállára teszem.
- Rengeteget változtál. Sokkal erősebb lettél, és én büszke vagyok rád… De ha meg mersz halni… - kicsit megmarkolom a vállát, de nem fejezem be a mondatot, úgyis tudja.
– Vigyázz magadra, bízom benned! – mondom még neki, majd Eren mellé lépek, és közelebb húzódom hozzá, amikor Armin eltűnik. Néhány percig feszült csöndben állok, de aztán megszólalok.
- Amíg Armin kint van… Megbeszélhetnénk a későbbieket… Hogy pontosan mit tegyünk, ha beválik, és visszaszerezzük a lovakat. Gondolom, nem jó, ha szétválunk, nem vagyunk elegen. Talán az lenne a legjobb, ha visszamennénk, és újra felkészülnénk. Most már legalább egy kicsivel okosabbak vagyunk… Habár így elveszítenénk a nyomaikat… Akkor sem tanácsos szétválni, ugye? – kérdezem, majd miután ezt megbeszéltük Eren felcsattan, hogy hol van már Armin. Összeszorul a gyomrom. Hol késik? Szerencsére megjelenik hamarosan. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, és kissé derűlátóbban észlelem, hogy valóban megmenekülhetünk. Armin-nak csak bólintok egyet. A főzőcsapatot észre sem veszem, szemem Eren-re tapad. Némán és mozdulatlanul nézem, ahogy tombol. Csak a számat préselem össze közben. Majd miután a fa tövénél marad, veszek egy mély levegőt, és elindulok felé. Megállok előtte, majd leguggolok hozzá. Nem nehéz kitalálni a gondolatait. Egyik kezemet a karjára rakom.
- Eren… Ne mérgelődj, teljesen felesleges… Gondolj inkább arra, hogy végre kiderült, ki miatt történt az a sok szörnyű dolog. Az a nap… Itt az idő, hogy megbosszuljuk, nem?
- „Igen. Bosszú – válaszolja idegesen. – Rohadékok mindketten, de elegem van, hogy senkiben nem lehet megbízni! Reinerrel és Bertholddal beszélgettünk első nap Shingashináról, akkor sajnáltak minket, azt mondták, borzalmas, ami történt. Mind hazugság volt. Annie is hazudott. Honnan tudjam, ki fog legközelebb elárulni, mi? – mondja indulatosan, közben feláll, én pedig felnézek rá. Rosszul esnek a szavai. Borzalmasan. Senkiben nem lehet megbízni… Otthagy, de át sem gondolom, mit teszek, még utána szólok.
- Az életünket tettük fel érted Armin-nal, amikor a trost-i ütközet után melléd álltunk. Döntöttünk. Ez több mint bizalom, Eren… - mondom mérgesen, majd én is lassan felállok, és az idegességtől remegve keresek egy olyan helyet, ahol senki sincs. Elvonulok, ahol nincs zaj, nincsenek emberek és kíváncsi szemek. Kicsit bemelegítek, majd egy szimpatikus fát kezdek el ütni egyenletesen. Milyen ironikus! Az előbb Eren-nek mondtam, hogy hagyja abba, most meg én csinálom… De ez nem akaszt meg, folytatom, majd jönnek a rúgások is. Ezután felülés, guggolás, fekvőtámasz… Csak a szokásos. Aztán újra az ütések. Egy árnyékot pillantok meg, de nem foglalkozom vele, egészen addig, amíg meg nem szólal.
- „Tényleg szét akarod szedni a kezed?!”
Egy pillanatra abbahagyom, és ránézek a hadnagyra, majd a kezemre. A bütykeim már kicsit véresek. Észre sem vettem.
- Nem… - morgom. – Mit szeretne?
- "A… - Egy pillanatra megakad, de folytatja. – Ackerman. Mivel azt hiszem, hasonlóan idegesek vagyunk, és az eredeti tervem az volt, hogy szétverem a kezem egy fán, de úgy tűnik megelőztél… Így inkább becsatlakoznék az edzésedbe."
Meglepődöm, majd összehúzom a szemöldököm, de végül csak sóhajtok egyet.
- Hogyne, Ackerman hadnagy… - mondom gúnyosan. Összeszűkül a szemem.
– Lehet jobban járt volna a fával… Ő legalább nem üt vissza…
- „Jelen esetben pont örülnék, ha valami visszaütne” – morogja a hadnagy. Letörlöm a kezemről a vért, majd megropogtatom a kézfejem.
- Akkor ezt megbeszéltük… - már előbb levettem a manőver-felszerelést meg a dzsekit, de most lerúgom a cipőmet is, és átmozgatom magamat. Beállunk egymással szemben.
- Indulok… - mondom unottan, majd kilövök felé. A jobb kezemet lendítem, hogy a meglepetés erejével hasson, de ehhez túl jók a reflexei, és simán kivédi. Sikerül visszahúznom a kezem, és újabb ütést indítok, ugyanúgy. De mikor elég közel kerültem hozzá, elrántom, és oldalról próbálom megütni, de könnyedén kitér. Elhúzom a számat. Miért ilyen gyors?! Azonban nem számítok az ő támadására, ami ráadásul a nyakcsőre irányul, így csak annyira sikerül hátralépnem, hogy egy kisebb ütést szerzek tőle. Köhögni kezdek, és kibillenek az egyensúlyomból. Kissé zihálok. Ráemelem gyilkos tekintetem.
- Te… szemét… - zihálom. Újra támadásba lendülök, ezúttal lábbal, és a térdhajlatát veszem célba, ami sikerül is. Többé-kevésbé. Biztos vagyok benne, hogy fáj neki, a grimasza alapján, de gyorsan összeszedi magát, és áthelyezi a súlypontját, ezzel jócskán tompítva a rúgás erejét, és azonnal visszatámad. Egyenesen a gyomromra. Megfeszítem a hasamat, így jóval kevésbé fáj, és csak remélem, hogy ő is megérzett belőle valamit. Elég valószínű, hiszen hátrálni kezd egy kicsit, majd a bokámat célozza, de simán kitérek előle. Egy-két lépés erejéig begyorsítok, majd a bal lábammal a vállát célzom oldalról, persze a gyors reflexei miatt ez egyértelmű, hogy nem fog betalálni, ezért mikor már védekezne, gyorsan lehúzom, és a sarkammal egyenesen a lábfeje közepébe taposok. Biztos vagyok benne, hogy iszonyatosan fáj neki, ráadásképpen még a fájdalom okozta sokk miatti dermedtséget kihasználva, hátrahúzom a kezemet, és orrba vágom. Megjelenik előttem egy kép, még négy évvel ezelőtt, a földalatti városban. Akkor is bemostam neki egyet, de akkor nagyon megjártam.
- Ismerős a helyzet, ugye, hadnagy? – kérdezem tőle. Ezzel megint elkövettem egy hibát, hiszen ez idő alatt ő már támad is, és a kezének az élével a fejem felé közelít. Hála a gyors reflexeimnek, csak a fülemet találja el, ami viszont pár másodperces fülcsengést jelent, és az egyensúlyom is gyengül, de még látom a kezét, ahogy tovább szalad, hiszen értelemszerűen nem a fülemet akarta eltalálni. Gyorsan megragadom azt a kezét – így magamat is egyensúlyban tartva, amíg el nem múlik a csengés-, majd ráfeszítem a könyökére, ami nem kellemes. Bosszúképpen, még egy bokarúgást is kap, így térdre esik. Még egy ideig feszítem a kezét, és a lábam is a vállára teszem, hogy ne tudjon felállni. Amint meggyőződöm, hogy én nyertem, elengedem, és hátralépek egy-két lépést. Határozottan zihálok, és elfáradtam. De valóban levezettem a feszültségem egy részét. Feltűnik, hogy a hadnagy nagyon szét van esve. Lassan megcsóválom a fejem, majd ennyit mondok.
- Attól még, hogy megrázta ez az esemény, nem hagyhatja, hogy ennyire szétessen! Szedje már össze magát! – mondom kicsit hangosabban neki. – Visszavágó… - mondom neki céltudatosan. Ő csak bólint egyet egy szemforgatás kíséretében, és egy rövid szünetet követően újra egymással szemben vagyunk.
Ezúttal ő kezdi a támadást. Látszik rajta, hogy irritálja, hogy vesztett. Ez kisebb kárörömben részesít, hiszen eddig egyszer sem sikerült legyőznöm őt. Szememmel őt fürkészem, és figyelem, hogy mit tervez. Ugyanazzal kezd, mint én. De ő sem fejezi be, hanem oldalról jön. A kezemmel hárítom. Azonban amikor visszahúzza a kezét, akkor ráfog az enyémre, így nem tudok rendesen védekezni. Rúgást indít, de ráfordítom a felkar izmomat, így bár tompítom, azért megérzem. Grimaszolok egyet. Basszus, ez sajog… Viszont tudatosul bennem, hogy most egy lábon áll, így a szemébe nézek, és hideg hangon ennyit mondok neki.
- Jó… Játsszunk így! – mondom, majd én is megmarkolom a csuklóját. Látom, hogy meglepődik, de ez csak még jobban ösztökél. Megrántom, ezzel jócskán kibillentve az egyensúlyából, majd ezt kihasználva megragadom a tarkóját, és csavarok rajta egyet teljes erőmből.
- „Francba…” – mondja bosszankodva. Látszik rajta, hogy még nem tudja rendesen összeszedni magát, és én nem akarom, hogy ez sikerüljön neki, ezért nagyobb hévvel támadok, és ütésekkel próbálkozom. Ahhoz képest, hogy nincs rendben az egyensúlyérzéke, remekül elhajol az összes elől… Gondolom morogva. De azért már látom valamennyire ennek a meccsnek a végét. Bepróbálkozom egy fejrúgással, de úgy tűnik, újra teljesen éber, hiszen elképesztő sebességgel elkapja a bokám. Kikerekedik a szemem. Ő pedig egy kisebb gonosz mosollyal megcsavarja, majd elrántja a lábam, így most engem billent ki az egyensúlyomból. A kezemmel próbálom korrigálni, de elkapja, és olyat tesz, amire nem számítok. Megrántja, egyenesen maga felé, és átdob a válla felett, egyenesen a földre. Kiszorul a levegő a tüdőmből. Látom, hogy a lába közelít, így gyorsan elgurulok, de így is előnyben van, így hiába minden, hamarosan a lába már a vállamon van. Vesztésre állok. A szemébe nézek, majd megragadom a bokáját. Ekkor szembetűnik a feliratom. Küzdj! Egy pillanatra lehunyom a szemem. Nem fogom hagyni, hogy nyerjen! Veszek egy nagy levegőt, majd újra a szemébe nézek elszántan, és egy harcias kiáltást követően megfeszítem a hasizmomat, és hátrafelé lendítem a lábam, és egyenesen a tüdejét találom el. Kiszorul a levegő belőle, és meglepődötten borul előre. Én a lábát a másik irányba húzom, így a földre kerül. Lassan tudok csak térdre kászálódni. Elfáradtam. Zihálok. Levi is hasonlóan tesz. Nem nyerhet! Ezzel az utolsó erőmmel elindulok felé, a torkát célzom a kezemmel, de sikerül valamelyest kitérnie, így mindketten egymás vállát markoljuk. A szemébe nézek újra. Kifáradtunk. Ő szólal meg először.
- „Nem kellett volna hagynod, hogy átdobjalak” – mondja, mire én felkapom a vizet, és ezt válaszolom kissé idegesen.
- Vezettem, és maga is a földön van – jegyzem meg.
- „Ha egy titán keresztben akarja lenyelni Jeagert, senkit nem érdekel majd, hogy meddig vezetsz, vagy hogy kerül a földre. A srác esélyesen több darabban köt ki a gyomrában. És örülhetsz, hogy nem mész utána… - teszi még hozzá. Egy pillanatig elnézek, és csak most veszem észre, hogy már lefele megy a nap. Visszaveszem a cipőm, és közben próbálok lenyugodni, de nem tudok. Tudom, hogy a hadnagy arra vár, hogy válaszoljak, de csak azután teszem ezt, miután leültünk kicsit pihenni. Levi megint szóra nyitja a száját, de én belé fojtom.
- Bele se kezdjen, tudom, a védekezésem ritka szar volt. Nem volt olyan támadása, amit érintkezés nélkül ki tudtam volna védeni. És Eren-nel megint sikerült betalálnia… De csak mert fogalma sincs, miről beszél! – nézek haraggal teli szemmel a hadnagyra. Egy pillanatig csak így lesem, majd leveszem róla a tekintetem, és ennyit teszek még hozzá nyugodtabban.
- Maga ismerte a családját?
- „Miből gondolod, hogy közöd van hozzá?” – kérdez vissza, kitérve a válasz elől.
- Ha nem is érti, akkor ne mondjon olyat, amiről nem tud semmit! – csattanok fel újra ránézve. Egy pillanatig csak nézzük egymást, majd Levi ennyit válaszol halkan.
- „Anyámat ismertem” – Erre nem számítok, így a haragom el is száll egy pillanat alatt, és csak nézek rá tovább rendületlenül.
- „Na, mi van? Kész, ennyi, kifújt. Négy éve alkalmatok volt megtekinteni, hogy honnan is származom, hidd el ezt a helyet nem ép, boldog kisgyermekes családoknak találták ki” – mondja, miközben legyint egyet, majd elfordul. Én felhúzom a térdem, majd a sálamat a szám elé rántom, végül átkarolom a térdem.
- Én ismertem mindkettejüket. Nekem ép, boldog kisgyermekkorom volt a hegyeknél, annak ellenére, hogy apámat gyűlölték és kirekesztették, anyám meg elszökött… Pont ezért szerették annyira egymást… A kitaszítottak… - mondom halkan.
- „Mi ez? A-kinek-van-elcseszettebb-élete verseny?!” – kérdezi gúnyosan a hadnagy. Egy pillanatra megint ránézek, majd el. Csak csendesen bólintok egyet.
- „Oké, akkor felőlem versenyezzünk. Mi történt a szüleiddel?” – kérdezi a hadnagy.
- Meggyilkolták őket – vágom a szemébe. Elnémulok. Végül a hadnagy töri meg a csendet.
- „Kik és miért?” – kérdezi magához képest érdeklődőn. Újra a távolba meredek, felidézve azt a szörnyű napot. Az állam a térdemre hajtom.
- Mivel egyedül éltünk elrejtve mindenki elől, nem igazán járt oda senki, nem vették észre… Nagy ritkán Dr. Jaegar rutin vizsgálatra. Aznap is őt vártuk. De nem ő jött előbb. Hanem három férfi. Azt hiszem, emberrablók voltak. Utána hallottam, hogy eredetileg csak édesapámat akarták megölni. Mivel ő nyitott ajtót, kapóra jött nekik, egy késsel meggyilkolták… De anya védeni próbált egyetlen ollóval… Azt mondta, meneküljek… - felsóhajtok. – Én pedig csak álltam ott, és néztem, ahogy hiába hal meg… Minden véres volt…- mérgesen folytatom.
– Aztán magukkal vittek a saját kis helyükre. Nagyon fáztam, ez élénken megmaradt… Olyan nyugodtan beszéltek erről az egészről a jelenlétemben. Én pedig feladtam. Nem volt már semmi reményem. Mindenki meghalt, aki fontos volt számomra, egyedül maradtam ebben a kegyetlen világban. Ekkor megjelent valaki, de ez sem tudott érdekelni. Egészen addig, amíg a második férfit le nem teperte, és egy késsel a kezében ki nem oltotta az életét. A szemem előtt. Azokat, akik elvettek tőlem mindent. Megbosszult engem. Valami megmozdult bennem akkor, de túl sokkos állapotban voltam.

Hagytam, hogy kiszabadítson, de nem szóltam egy szót sem. Valami rossz érzés volt bennem, és akkor rájöttem. "Egy harmadik is volt…" Mondtam neki, de ekkor megjelent, és elkapta Eren-t. Igen, ő volt az. Mindössze tizenkét évesen. Nem bírt vele. Én pedig néztem, ahogy lassan megfojtja az az állat. Ekkor rám nézett. "Küzdj!" Mondta nekem. "Küzdened kell! Ha veszítesz, meghalsz. Ha nyersz, életben maradsz! Ha nem küzdesz, nem is nyerhetsz!" Megfogott ezzel. Újra életre keltem, megfogtam azt a kést, amivel a másik kettőt megölte. Iszonyatosan remegtem, és iszonyatosan érzetem magam. "Nem vagyok képes rá…" Járt a fejemben. De ekkor rájöttem, hogy ez ismétlődik a világban, csak eddig figyelmen kívül hagytam. Így igaz. Ez a világ kegyetlen. Ekkor már nem remegtem többé, és azóta is teljesen uralom a testem. Képtelen erő birtokosa lettem arra a kis időre. Önnek is volt már ilyen? - kérdezem tőle.
- Egy szó cikázott az agyamban. "Küzdj! Küzdj! Küzdj!" És ekkor cselekedtem, és megöltem a harmadikat – Felsóhajtok megint. Észreveszem, hogy a hadnagy a feliratomat lesi, így kapkodó mozdulatokkal hajtom a szembetűnő feliratra az ingem.
- Nem sokkal később a Katonai Rendőrség és Dr. Jaegar is megjelent. Az orvos eléggé leszidta Eren-t, de ő csak engem akart védeni, holott nem is ismert. Ekkora újra elveszítettem minden reményem, és csak haza akartam jutni, mert fáztam. Ekkor Eren elindult felém, és a nyakam köré tekerte ezt a sálat – Érintem meg az anyagot.
- "Ezt neked adom" – mondta. – "Meleg, nem?"

- Elmondani nem tudom, milyen jólesett ez akkor. Dr. Jaegar felajánlotta, hogy éljek velük. Ekkor Eren-re néztem, hiszen leginkább az ő véleményére voltam kíváncsi. De ő csak megfogta a kezem, és húzni kezdett. "Mi az? Gyerünk, menjünk már az otthonunkhoz…" mondta, én pedig ekkor éledtem fel újra. Újra lett az életemnek célja. Ezzel a sállal szimbolizálja. Nem hagyhatom, hogy őt is elveszítsem… - fejezem be a történetet. Hallgatunk, emésztünk.
- „Az én anyám is meghalt. Nem megölték, beteg lett, de mivel a földalatti nyomorban éltünk és maradjunk annyiban, hogy nem szalonképes állást űzött, esély sem volt, hogy orvosi ellátást kap. Én is félholt voltam, mikor Kenny, aki most a királynő mellett tetszeleg, megtalált, és a kezembe adott egy kést, hogy két évvel később tök egyedül hagyjon. Én meg loptam, és csináltam, amit csak kellett, hogy túléljek. Mikor pedig volt akkora szerencsém, hogy lett két barátom, akik mellett már volt is értelme ennek az egésznek, besoroztak katonának, és meghaltak. Én meg itt maradtam már megint egyedül a hadseregben, ahová eleve nem akartam csatlakozni – még halkabban folytatja - Erwin vett rá, hogy folytassam. Azt hittem, hogy feladtam, hogy meg akarok halni, de azt parancsolta, hogy álljak fel, és küzdjek tovább. Én miatta élek még mindig. Szóval... Úgy fest, van, amiben hasonlítunk." - Egy percig csendben ülünk az egyre sötétedő világban.
- Rettegek – suttogom neki. Ezt még senkinek nem mertem elmondani, de azt hiszem, talán ő megért. – Rettegek, hogy elveszítem…
- Mert akkor nem tudnád, ki vagy?
- Nem… Akkor nem lenne célja az életemnek… - válaszolom lehunyt szemmel. – Nem tudom, képes lennék-e folytatni nélküle. Én mindig Eren után mentem. Ha ő meg Armin nem lesznek, nem tudok kit követni…
- „Nézd... nem tudom, mennyire fogod ezt elhinni, vagy mennyire tudod komolyan venni az én számból, de tudom, milyen érzés mindent elveszíteni. – Megtorpan egy kis időre, de aztán folytatja. - Amikor... Az első bevetésemen Isabel és Farlan meghaltak, azt hittem, mindennek vége. És hidd el, elképesztően félek attól, hogy ha Erwin most meghal, ugyanazt kell átélnem. De... Ez olyasmi, amit muszáj kibírni. Ha élni nem tudunk, legalább hasznos hullák legyünk, értük is.”
Érdeklődve nézek rá, majd bólintok egyet. Végül ökölbe szorítom a kezem, és ennyit mondok.
- Nem fogom hagyni, hogy ugyanaz megtörténjen, mint a barátaival… Vagy… - Nagy levegőt veszek. – Vagy négy éve Trost-ban – mondom neki eltökélten.
- „Ami négy éve történt... És amiben én is részt vettem… Sajnálom, oké? Hittem Erwinben, most is hiszek, de ha akkor korábban rájövök mindenre, és nem vagyok egy alkalmatlan barom, akkor nem történik meg az, ami történt, és valószínűleg jelentősen kevésbé gyűlölnénk egymást.”
Összeszűkült szemmel kapom oda fejem.
- Jó… Most már sokkal jobban megértem, de… Nem fogok tudni teljesen megbocsátani… Többet értek belőle, de akkor sem… Persze ez nem ment fel az alól, hogy két katonájának is a haláláért felelős vagyok… Ezért nem várom el, hogy megbocsásson, de nem is kell. Talán így a jó, hogy gyűlöljük egymást, ha kevésbé is, de gyűlöljük…
- „Talán… – Egy ideig megint csöndben maradunk. Most már teljesen ránk sötétedett. – Na, kinek van elcseszettebb élete?" – kérdezi végül ironikusan, mire én csak felmordulok.
- „Azt hiszem, ez eldőlt…” – morogja maga elé a hadnagy.
Csendben gondolkodom a beszélgetésen. Soha nem gondoltam volna, hogy pont a hadnagynak nyílok meg. Egy picit megbántam. Lehet, nem kellett volna? Most már mindegy… Lassan feláll, majd elindul visszafelé. Még ennyit mondok a hátának.
- Holnap, napfelkeltekor, itt – egy pillanatra megáll, visszanéz és bólint, majd egyedül hagy. Végigterülök a pázsiton, és lehunyom a szemem. Ekkor megérzem azt a rengeteg pontot, ahol holnapra véraláfutások, kék-zöld foltok sokasága köszönt majd. Rengeteg mindenben hasonlítunk. A kés jelenik meg előttem. Mindkettőnknek. Egy központi személy köré épül az életünk. És biztosan nem vagyunk normálisak… Egy ideig csak fekszem ott és pihenek, illetve emésztem a hallottakat. De aztán megkordul a gyomrom, és felkelek. Végignézek magamon. Jézusom… Ezért előbb felkeresem azt a barlangot, ahol mindenki fürdött, és egy fáklyával a kezemben elvonulok, hogy megmosakodjam. Lesikálom magamról a több napos vért, koszt, port, mindent. Hajat is mosok, már amennyire lehet. Két percig még a vízben relaxálok, de aztán kikászálódom, és a dzsekimbe törölközöm. Ezután visszatérek a többiekhez. Amikor meglátom Eren-t, egy apró szúrást érzek a mellkasomban. Még mindig meg vagyok bántva… Most kicsit örülök, hogy nincs már ott hely… Veszek abból az ételből, amit a többiek főztek, és az asztal legszélén foglalok helyet. Mellettem legalább két hely szabad. Most örülök, hogy kicsit magányos lehetek. Nagyon finom! Tudatosul bennem a tény, amikor az első falatot a számba teszem. Bár nagyon éhes is vagyok, ráadásul napok óta nem ettünk normálisan… Megeszek mindent, amit lehet, majd segítek a rendrakásban és a mosogatásban. Mikor mindenki nyugovóra tér a szabad ég alatt, én elhelyezkedem Eren és Armin közelében, és hátamat valaminek nekidöntöm, úgy pihengetem. Néha-néha elalszom öt-tíz percre, de ennyi. Látom, hogy a hadnagy is hasonló cipőben jár, mint én. Egyszer összetalálkozik a tekintetünk, és mindketten bólintunk. Ma mi vigyázunk a többiekre… A barátaimra pillantok, és eszembe jut a hadnagynak mondott szavaim. „Nem fogom hagyni, hogy ugyanaz megtörténjen, mint a barátaival…” Újra éber leszek. Ma nem nagyon fog senki aludni, úgy gondolom…
(A többi két nap később )

A titánok és az emberek közötti kapcsolat továbbra is nagyon foglalkoztatott, de Levi hadnagy megtiltotta, hogy erről az összefügésről bárkinek is beszéljünk. Ez egy logikus döntés volt, elég nagy felfordulást keltene, ha megtudnák, hogy egyszerű átlagemberek is titánná tudnak alakulni valamilyen folyamat segítségével. Ebbe bele nyugodva inkább magamba tartottam ezt az információt.
Mielőtt a Majom szerű titán nyomába eredtünk volna, egy kitelepített városrészben szálltunk meg a Mária falon belül. Habár biztonságosnak minősítették, látszott a csoport tagjain hogy sokan az aggodalom miatt keveset fognak aludni.
Fontos esemény volt még, hogy hírtelen felbukkant Mr. Black és elárulta, hogy Levi és Mikasa rokonok valamilyen szinten
- Tisztelt hadnagy, ezek után illene befejeznie Mikasának az udvarlást! - kiáltottam nekik nevetve.
Azonban nekem gyanús volt Mr. Black, mivel nem hivatkozott semmire, hogy honnan tudja ezeket az információkat, ezért tudtam, hogy cselekednem kell!
Amikor senki sem figyelt, oda lopakodtam Levi hadnagy mögé és mondtam neki:
- Kapitány beszélnünk kéne valamiről… - ha reagált, és figyelt arra, amit mondtam, folytattam. – Magának nem gyanús, hogy ez a fickó ennyit tud a múltjáról? Honnan szerezhetett meg olyan információkat, amiket még maga sem tudott? Nem hiszem, hogy bízhatunk benne.
Másnap virradó nappal a Majom szerű titán nyomába eredtünk, és egy két napos nagyon hosszú és kimerítő út vette kezdetét. A csoport tagjai csak úgy vánszorogtak a szomjúságtól és az éhségtől, kevésszer álltunk meg pihenni. Még Levi is a szokásosabbnál kimerültebbnek és lehangoltabbnak tűnt.
Az utazás végén nagy fordulatot vett, titánok támadtak rá a csapatra és tényleges taktikával támadtak, mintha értelmesek lennének. Ez engem nem lepett meg igazán… ugyanis ha a majomszerű lény nem mondható átlagosnak és ha feltételezükk hogy magasabb intelligencia szinttel rendelkezik, mint többi társa, akkor nem kizárható, hogy rájött, hogy a nyomában vagyunk és mindent meg tesz, hogy lerázzon minket. A titánok között volt egy rendellenes is, de hőseink, Levi és Mikasa hősies harc folyamán levágta őket.
A végén egy szurdokban kötöttünk ki ahol találkoztunk egy Dan nevű személlyel, aki egy menstruáló lányt megszégyenítő hisztivel illete dicső hadnagyunkat miután 6 évet kellet az erdőben laknia, mert volt olyan gyenge és hagyta a csapatát lemészárolni. Csak ideges ciccegéssel nyugtáztam a szavait, de nem szólaltam meg.
De ami azután történt még hihetetlenebb volt: Reiner átalakult egy titánná, sőt, Bertolt és Nicola is árulók voltak! Ez már több volt a soknál és meg kellet torolni, így rögtön üldözőbe vettük őket. Sajnálatos módon Nicola nevű dezertőr levágta szeretett vezérünk Erwin kezét ezért a szurdokban ragadtunk. Mindenki nagyon ideges, de sajnos senki sem tud neki komoly segítő kezet nyújtani, én sem.
- Ne aggódjon Parancsnok... minden rendbe fog jönni – suttogtam, nézve, hogy a többiek ellátják a parancsnokot.
Ezt sajnos nem hallhatta, de , hogy nem szabad feladni a reményt.

Ahogy az emberek lassan szélednek szét, Levi meghallja Diether felcsattanását, és először csak szemforgatással felel, felkészülve, hogy már megint magyarázhatja, miért kell maradniuk, miért nem mehetnek azonnal, de a fiú tovább folytatja.
- Nézd, én nem fogok azon vitatkozni, hogy alakváltó vagy, vagy sem. Ha az is vagy, esetleg, akkor sem tudod uralni a képességeidet, szóval majdnem mindegy. - Erwin parancsnok nem fog túlélni. Hogy rejtetek el valakit, aki folyton vérzik? - Túl fog élni. És megoldjuk, valahogyan, ezt ráérünk kitalálni, ha visszanyerte az eszméletét. - az utolsó mondatra rosszkedvűen legyint. - Örülök, hogy végre leesett, engem is meg akarnak enni. Roppant kellemes, hogy ezt tisztáztuk.
Miközben a csapat többi tagja lassan nekiállt főzni, Levi lecsatolta a manőverfelszerelés tartozékait, levette az egyenruha dzsekijét, és jobb híján az egyik tuskóra terítette, majd rövid gondolkodás után ugyanígy mellé helyezte a kravátliját is. Melege volt, és erősen vágyott arra is, hogy végre lemosson magáról öt napi mocskot, de ennél is erősebbnek érezte az idegességet. Lehunyta a szemét néhány másodpercre, és próbált megnyugodni. Erwin nem fog meghalni, kitisztítják a sebét, mindig lesz mellette valaki, túl fogja élni... nem. Ez teljesen haszontalan. Sosem tudta megfelelően bíztatni önmagát, ha egyszer ennyire ideges lett. Ahhoz, hogy elmúljon, hogy megnyugodjon és újra józan legyen adrenalin kellett és fájdalom kellett, azt pedig pontosan tudta, hogy érje el.
Megpróbált kicsit eltávolodni a csapattól, azzal az egyértelmű céllal, hogy elkezdhessen ütni egy fát. Az ökle már fáslizás nélkül is elég sokat bírt, így sejtette, mire vérezni kezdene az ütéstől, már kellőképpen kifárad ő maga is. A csapattól távolabb viszont valaki már ugyanezt a taktikát választotta.
- Mi van? Tényleg szét akarod szedni a kezed? - nézett Mikasára, aki egy pillanatra felnézett, majd le a kezére.
- Nem... mit akar?
Igazából fogalma sem volt, mit akar, de a lehetőség kapóra jött. Adrenalin, fájdalom... sokkal jobb, ha az ellenfél nem egy fa, ami csak áll, hanem egy ember, aki üt.
- A… - Egy pillanatra eltöpreng, nem abszurd-e az Ackerman megszólítás, így, hogy azonos a vezetéknevük, de hamar meg is szakítja a gondolatmenetet. Ha az is, mindegy. Tegeződni úgysem fognak, ezt pedig legalább már megszokta. – Ackerman. Mivel azt hiszem, hasonlóan idegesek vagyunk, és az eredeti tervem az volt, hogy szétverem a kezem egy fán, de úgy tűnik megelőztél… Így inkább becsatlakoznék az edzésedbe. - Majdhogynem kijelentés volt, nem is kérdés.
- Hogyne, Ackerman hadnagy… - érkezik a gúnyos válasz, és Levi érzi, hogy a lány alig hallhatóan kihangsúlyozza az Ackerman szót. - Lehet jobban járt volna a fával… Ő legalább nem üt vissza…
- Jelen esetben pont, hogy örülnék, ha valami visszaütne. - jegyzi meg, a fogai között szűrve a szavakat.
Mikasa beleegyezik, így ő is lehúzza a csizmáját. Öt nap lovaglás és harc után egészen furcsa mezítláb lenni, a fű nedves, és egészen hűvös. Csinál néhány alapvető körzést, hogy kicsit átmozgassa az izmait a harc előtt, aztán beáll Mikasával szemben, és várja a támadást. Az idegesség még mindig ugyanolyan erős, de igyekszik minden figyelmét a harcra összpontosítani... eleinte sikerrel is jár. Az első támadások elől könnyedén elhajol, laza körkörös mozdulatokkal, igyekezve fenntartani a mobilitását, és légcsőre céloz. A találat eredménye, hogy Mikasa köhögni kezd.
- Te... te szemét... - sziszegi a lány, és Levi elvéti a következő lépését. Ütésre készül, de rúgást kap, ami a térdét találja el. Az ízület nem sérül ugyan, de a fájdalom elég erős, hogy kibillenjen egy pillanatra az egyensúlyából. Korrigálni kell, így a másik lábát hátrébb csúsztatja, súlyt helyez rá, és ugyanazzal a lendülettel indítja meg az ütést gyomorra. Ismét talál, de Mikasa eléggé be tudta feszíteni a hasizmát, hogy ne okozzon neki komoly fájdalmat, így Levi hátrálni kezd. Mikasa ezzel követi, jó taktikai lépés volt, és a következő pillanatban vállra lendít... a férfi felkészül az elhajlásra, de igyekszik az utolsó pillanatokra halasztani, hogy maradjon mozgástere... a lány azonban ezúttal gyorsabb, és ahelyett, hogy tényleg vállra rúgna, a sarkával a lábfejére térdel. Mivel mindketten mezítláb vannak, legalább a cipő sarka nem teszi még fájdalmasabbá a támadást, de Levi így is az ajkába harap... nem is a fájdalom intenzitása okozza a problémát, hanem a hirtelensége. Mikasa ezt ismét kihasználja, és orrba vágja. Ismerős a helyzet, hadnagy? Hát persze, hogy az. Nem kell az arcához nyúlnia úgy is érzi, hogy ezúttal is vérezni kezdett az orra az ütéstől. Ugyanakkor Mikasa múltkor is rosszul járt, mikor, hogy megalázza ehhez folyamodott, így Levi felemeli a kezét, és kézéllel fültőre céloz. Nem találja el tökéletesen, de fülcsengést alighanem így is okozott. A keze viszont tovább repül, nem tudja megállítani, és a lány elkapja, ráfeszítve a könyökére, hamarosan pedig bokán is rúgja. Már nem tud kiszabadulni, ez elég hamar tudatosul benne. Ezt a harcot elvesztette.
Ciccegve áll fel. Még mindig átkozottul ideges, még mindig ezer gondolat kavarog a fejében, és a harc is csak pillanatokra tisztítja ki részben az elméjét. És veszített. Veszített, ostoba, gyenge hibák miatt, amelyek tíz évvel korábban még élet és halál között jelentették volna a különbséget. Nem javítanak a hangulatán Mikasa megjegyzései sem, de csak a szemét forgatja, sem kedve, sem energiája nincs visszaszólni, így csak pár perc pihenés után a visszavágóra áll be.
Egyenesen üt először, klasszikus módszer, az első ütéssel úgyis nehéz meglepni az ellenfelet, de hamarosan vált horogra. Megpróbál ismételten teljesen beleveszni a harcba, de egyelőre nem sikerül. Túl sok kérdés, túl sok történés, túl sok feszültség. A horgot Mikasa védi, de jól taktikázott, a lány az erejében bízott jobban, és nem a gyorsaságában. Ez nem sokat változott. A férfi ráfogott a csuklójára, és sarokkal rúg vállra, amit ismételten csak a vállizom véd, Mikasa arcán látszik a grimasz, ahogy a rúgás eltalálja.
- Jó, akkor játszunk így! - túl sokáig maradt egy lábon, ráadásul a lány megfogja a tarkóját, és megcsavarja. A csavarás hatására Levi azonnal megszédül, és káromkodva fordul újra szembe a lánnyal, aki nem akar időt hagyni, hogy elmúljon a hatás. Körkörös mozdulatokkal képes viszonylag érintetlenül maradni, az egyszerű elhajlások, erőből történő védekezés szinte esélytelen, de így képes visszanyerni az egyensúlyérzékét. Mikasa erre láthatólag még nincs felkészülve, mikor megindítja a vállrúgást, és Levi reflexből elkapja. A lány kikerekedett szemmel néz, rá, de nem csavarja meg teljesen, inkább ellöki. Amíg Mikasa fél lábon áll, elkapja a kezét, megrántja a válla felé, és sikeresen átfordítja. A lány a hátára érkezik, Levi pedig a vállára lép, egyfajta zárásként, majd elköveti azt a hibát, hogy elkezdi kifújni a levegőt. A következő pillanatban Mikasa megragadja a bokáját, és a hátának csapódik a lába.
Levi szerencsétlenül hasra érkezik, és a rúgás pont a tüdejét érte hátulról, így teljesen kiszorult belőle a levegő, elsőre nehezére is esik a belégzés. A lány még indít egy utolsó támadást torokra, de a férfi képes elhajolni, és pillanatokon belül egymás vállát fogják.
- Nem szabadott volna hagynod, hogy átdobjalak. - jegyzi meg végül Levi, majd érzékelve, milyen rekedt a hangja, krákog is egyet.
-Végig vezettem, és maga is a földön van. - érkezik a válasz.
- Ha egy titán keresztben akarja lenyelni Jeagert, senkit nem érdekel majd, meddig vezetsz. - feleli Levi. - És döntetlenek a valódi harcban nincsenek, azt már a békés küzdelmekhez találták ki. Ha le is vágod azt az óriást, a kölyök már darabokban lesz a gyomrában.
Feltápászkodik, és miközben felveszi a csizmáját, nekitámasztja a hátát egy fának, és pár pillanatig próbál a saját reakcióira figyelni. Enyhült az idegesség. Fáj a térde, a lába, de nem érzi, hogy a félelem teljesen uralná a gondolkodását. Már ezért megérte az egész. Mikor Mikasa odalépne hozzá, épp mondani készülne valamit, de a lány megelőzi.
- Bele se kezdjen, tudom, a védekezésem ritka szar volt. Nem volt olyan támadása, amit érintkezés nélkül ki tudtam volna védeni. És Eren-nel megint sikerült betalálnia… De csak mert fogalma sincs, miről beszél! – Levi itt felpillant, de egyelőre nem reagál. Mikasa pillanatok alatt vált hangnemet.- Maga ismerte a családját?
Olyan kérdés, amire semmi kedve nem volt válaszolni, így csak gúnyosan vetett oda egy kitérő választ:
- Miből gondolod, hogy közöd van hozzá?
- Ha nem is érti, akkor ne mondjon olyat, amiről nem tud semmit! - egy pillanatig gondolkodik, hogy nem mond semmit, és a válasz is inkább automatikusan csúszik ki a száján, mint ténylegesen átgondoltan.
- Anyámat ismertem. - szinte meg is bánja, hogy kimondta. Furcsa rádöbbennie, hogy milyen elképesztően nehéz felidézni az anyja arcát. ~28 év. Komolyan csodálkozom?~ Mikasa csak néz rá, mint aki folytatást vár, így ismételten maró szarkazmussal felel. - Na, mi van? Kész, ennyi, kifújt. Négy éve alkalmatok volt megtekinteni, hogy honnan is származom, hidd el ezt a helyet nem ép, boldog kisgyermekes családoknak találták ki. - Mikasa felhúzza a térdét, Levi meg inkább elfordul... de a lány hamarosan ismét beszélni kezd.
- Én ismertem mindkettejüket. Nekem ép, boldog kisgyermekkorom volt a hegyeknél, annak ellenére, hogy apámat gyűlölték és kirekesztették, anyám meg elszökött… Pont ezért szerették annyira egymást… A kitaszítottak… - Levi felhorkan, és megszólal:
- Mi ez? A kinek-van-elcseszettebb-élete verseny? - arra számít, hogy a lányt feldühíti a megjegyzés, de végül csak bólint. - Rendben, akkor felőlem versenyezzünk. Mi történt a szüleiddel?
-Meggyilkolták őket. - itt Mikasa elhallgat, Levi pedig megszólal:
- Kik és miért? - ezúttal tényleg érdeklődik. Nem akart beszélgetni, első sorban azért nem, mert a saját múltját nem akarta kiteregetni senki előtt, de belegondolva, Mikasa a rokona volt. Ami még mindig abszurdum, de ha így adódott, akkor az sem ártott, ha legalább egy kicsit megértik egymást. Némán hallgatta a lány szavait, egészen addig, míg meg nem kérdezi a "képtelen erőről". - Egyszer. - válaszolja. - Megszűnt minden, és csak tudtam, hogy mit kell tennem. Kicsit hasonló az adrenalinhoz, de... annál sokkal erősebb. - ismét elhallgat, és az utolsó mondatokig néma is marad.
Utána próbálja némileg megemészteni a hallottakat, és majdnem visszakozik a válasszal, de rádöbben, mindenképp úgy a helyes, ha ő is mond valamit. És végülis... ezután a történet után Mikasa alighanem ért is valamennyit a helyzetéből. Egészen halkan kezd beszélni.
- Az én anyám is meghalt. Nem megölték, beteg lett, de mivel a földalatti nyomorban éltünk és maradjunk annyiban, hogy nem szalonképes állást űzött, esély sem volt, hogy orvosi ellátást kap. Én is félholt voltam, mikor Kenny, aki most a királynő mellett tetszeleg, megtalált, és a kezembe adott egy kést, hogy két évvel később tök egyedül hagyjon. Én meg loptam, és csináltam, amit csak kellett, hogy túléljek. Mikor pedig volt akkora szerencsém, hogy lett két barátom, akik mellett már volt is értelme ennek az egésznek, besoroztak katonának, és meghaltak. Én meg itt maradtam már megint egyedül a hadseregben, ahová eleve nem akartam csatlakozni – még jobban elhalkul - Erwin vett rá, hogy folytassam. Azt hittem, hogy feladtam, hogy meg akarok halni, de azt parancsolta, hogy álljak fel, és küzdjek tovább. Én miatta élek még mindig. Szóval... Úgy fest, van, amiben hasonlítunk. - kezd egyre sötétebbé válni az ég.
- Rettegek. Rettegek, hogy elveszítem. - mondja a lány, és Levi egy pillanatra visszagondol azokra, akik minden bizonnyal lassan végeznek a főzéssel, hogy a parancsnok még mindig sérült, még mindig eszméletlen...
- Mert akkor nem tudnád ki vagy? - a kérdés inkább egy saját gondolat volt. Egy pillanatra belegondolt, hogy határozná meg magát, ha Erwin nincs, és olyannyira vissza kellett mennie a múltba, hogy inkább megállt a gondolatmenetben. Erwin egyébként is élni fog.
- Nem… Akkor nem lenne célja az életemnek… - válaszolja lehunyt szemmel. – Nem tudom, képes lennék-e folytatni nélküle. Én mindig Eren után mentem. Ha ő meg Armin nem lesznek, nem tudok kit követni…
Levi ismételten kezdi úgy érezni, kínosan sok a közös vonásuk. Egy pillanatra megpróbálja visszaidézni azt a teljes, tökéletes ürességet a csatatéren, az eső után. Amikor csak ő volt, csak és kizárólag ő, teljesen egyedül. ~Nehéz elviselni önmagad, ha teljesen egyedül maradsz~
- Nézd... nem tudom, mennyire fogod ezt elhinni, vagy mennyire tudod komolyan venni az én számból, de tudom, milyen érzés mindent elveszíteni. – Megtorpan egy kis időre, ahogy ismét nem tudja száműzni az ominózus nap képeit, de aztán folytatja. - Amikor... Az első bevetésemen Isabel és Farlan meghaltak, azt hittem, mindennek vége. És hidd el, elképesztően félek attól, hogy ha Erwin most meghal, ugyanazt kell átélnem. - nem mondta ki hangosan, senkinek, hogy fél. Újabb furcsa döntés... pont Mikasával közölni. - De... Ez olyasmi, amit muszáj kibírni. Ha élni nem tudunk, legalább hasznos hullák legyünk, értük is.
- Nem fogom hagyni, hogy ugyanaz megtörténjen, mint a barátaival… Vagy… - Mikasa keze ökölbe szorul, a hangjából pedig hallani a határozottságot. – Vagy négy éve Trost-ban.
Négy éve... Levi mindig gyűlölt bocsánatot kérni, megalázónak érezte... és egyben a bocsánatkérés azt is jelentette, hogy mindent elfogadsz, és magadra vállalsz. De négy év haragtartás után ennek már bőven eljött az ideje:
- Ami négy éve történt... És amiben én is részt vettem… Sajnálom, oké? Hittem Erwinben, most is hiszek, de ha akkor korábban rájövök mindenre, és nem vagyok egy alkalmatlan barom, akkor nem történik meg az, ami történt, és valószínűleg jelentősen kevésbé gyűlölnénk egymást.
Mikasa láthatóan meglepődik a kijelentésen, de végül biccent:
- Jó… Most már sokkal jobban megértem, de… Nem fogok tudni teljesen megbocsátani… Többet értek belőle, de akkor sem… Persze ez nem ment fel az alól, hogy két katonájának is a haláláért felelős vagyok… Ezért nem várom el, hogy megbocsásson, de nem is kell. Talán így a jó, hogy gyűlöljük egymást, ha kevésbé is, de gyűlöljük…
Levi elgondolkodva biccent:
- Talán... - és tulajdonképpen a lánynak igaza volt. Nem vetette a szemére, mert ő maga is bűnösnek érezte magát, de hibáztatta Mikasát Petra és Gunther haláláért. Elfelejteni ezt, megbocsátani olyan érzetet keltett mintha őket magukat is egyszerűen elfelejtené. Ezt pedig nem akarta, semmilyen körülmények között. - Na, kinek van elcseszettebb élete? - kérdezi végül ironikusan, de csak morgást kap válaszul. Végül feláll, azzal az eltökélt szándékkal, hogy az első adandó alkalommal mosakodni fog, mikor Mikasa utánaszól. Másnap napkeltekor. Legalább nem lesz túl sok ideje töprengeni.
A hideg víz még jobban kijózanítja, és mikor még vizes hajjal visszaöltözik, már kezdi sokkal objektívebbnek érezni magát. Értelmesen kell gondolkodnia, ébernek kell maradnia... és meglepi, hogy jól esett a beszélgetése Mikasával. Persze, még mindig nem biztos sem abban, nem mondott-e túl sokat a lánynak, de valamilyen szinten úgy érzi, meg tudják érteni egymás helyzetét. ~Mindketten teljesen félresikerült idióták vagyunk, rosszkor a rossz helyen. És mivel kevés az ember, még az is előfordulhat, hogy pont két ilyen kezdi gyűlölni egymást, hogy később kiderüljön, valójában rokonok. Vagy az Ackerman-eknél divat ez, vagy valami az egész világgal nem stimmel...~
Vacsorázik is, az utolsók között. A kimerítő edzés még az általános étvágytalanságán is segít, meglepően sokat tud enni. Talán ismételten csak becsapta a szervezete, és valójában végig éhes volt. Ki tudja.
Vacsora után, mikor mindenki lepihen, Erwin közelébe megy, aki még mindig eszméletlen. Martha alighanem végig vele volt, így a lányra néz.
- Pihenj le. Éjszaka figyelek rá én, sosem alszom sokat. - ha a lány beleegyezik, fokozottan éber marad, és igyekszik figyelni a parancsnok állapotát, ha viszont nem, akkor is ugyanott tölti az éjszakát. Ez utóbbi esetben pár perces, legfeljebb negyed-fél órás periódusokra elalszik, de hamar felriad.

Zavarodottan és furcsán érzem magam a lezajlott jelenet után, amit elvesztettem. Ha levágnám a fél kezemet és azonmód visszanöveszteném, sem hinne bennem és valljam már be, én sem hiszek önmagamban. Totál lezüllött alak vagyok, aki kb. senkivel nincs jóban ebben a szaros egységben. De elhatároztam, hogy kiviszem a Parancsnokot ebből a csapdából, aztán áldozzanak fel a Falak Szentjeinek. Nem tudom, mi ez az érzés. Talán a tekintetükben játszó önmagam látványa. Az az álnok kétségbe esés, amikor majdhogy beledöglesz abba, hogy mentsd a veled levőket. Nem azért mert odáig vagytok egymásért. Csak az ösztön, vagy csak ez különböztet meg engem az óriásoktól?
Figyelem őket, miközben igyekeznek átlagosan tüzet rakni, átlagosan húst hozni élő állatból, átlagosan tisztálkodni, vagy nem átlagosan szétverni a másik képét.
Armin egy merő röhely volt, legalábbis addig azt hittem, hogy a pirosra festős mutatványából nem tér vissza élve, most azonban Sámli, és erőnő önbecsüléshiány fitoktatása az, ami kicsit nevetséges. Vagy én vagyok roppant alpári, ami lehetséges, mivel soha senki nem rakott bele a gondolkozásomba semmi jómodort.
Na, azért nem megyek oda, pedig szívesen beálltam volna közéjük, hogy egy tenyeres-talpas mackóütéssel barátkoztassam meg magamat Mikasaval, de valószínület előbb csinálna belőlem Ő egy perecet, minthogy én helyre rakjam. Az unszimpátiám persze most is alaptalan, mint általában a nőnemű egyedek felé. Eszembe is jut A Szakaszvezető, de annyira lefoglal a párzási tánc nem diszkrét bámulása egy nagyobb fatőrzsnek dőlve, hogy nem megyek megkeresni.
Aztán ahogy kezdték, abbahagyták, és amit kihallottam a beszélgetésükből, az örihariból csak kicsi hari lett. Akkor már csak én utálom teljes mellkasszéleséggel, és lelkesedéssel a Sámlit? Beteg ember vagyok.
Vagy valami, mert már embernek sem merem tartani magam.
Nem akarok elmozdulni, de attól tartok, hogy belekerülök egy társaságba, amiből kinéznek, így inkább megkeresem a fürdőhelyet, és egy jó időt kivárok a közelében letáborozva, hogy utolsó lehessek. Folyton azon jár az eszem, hogy képes lennék-e megmenteni a Parancsnokot? Pedig Őt aztán még annyira sem kedvelem, mint az összes többit egyszerre nem.
.
Kivártam egy félreeső helyen az éjjelt. Bár az estékkel nekem több gondom is van, az egyik, hogy nem látok valami jól. De próbálok az illatok alapján tájékozódni, és a hangok is kisegítenek. Na például így nem esek hanyatt Leviban, akiről miért nem feltételeztem, hogy itt lesz?
- Ketten vagyunk? - ha egyáltalán válaszol a kérdésemre, mert bevallom a stílusom amit felé mutatok megért volna már egy-két akasztást is. De ha hozzám szól, talán abban is igazol, hogy érzek még egy harmadik embert. De egyébként sem zavartatom magam. Erwin Parancsnok miatt jöttem, és ha egy ötszáz fős sereg vigyázna rá, az sem állítana meg!
De pont Leviba botlottam, aki elnyom mint egy cigaretta csikket, ha úgy érzi. Felébresztettem? Vagy nem aludt? Erről a fickóról sosem lehet tudni, mert megfordulsz, és a saját pengéid találod a torkodon.
Félre rossz vélemény!
- Azt hiszem, tudom min mész keresztül. – dumálok. Ha beszáll a beszélgetésemben, akkor ketten fogunk a semmiről vitatkozni, ha nem, akkor, csak én fogom magamban beszélni, de lehet, hogy a képzeletbeli ember illata, aki nem Erwin Smith, mert Őt most neveztem nevén, fog elküldeni a pokolba. De megpróbálkozom elmondani, mi a tetteim valós oka. Hogy értsük egymást.
- Úgy értem, nem úgy mintha közeli jóbarátok lennénk, mert még messziről sem érzem, hogy akár a tiszteletem ki tudnám feléd mutatni! – az szép kezdés Diether! Mindenki azt akarja hallani az éjnek a legközepén, hogy lenézed!
- Megfordult a fejemben, hogy elrabolom a Parancsnokot. Egészen eddig a pillanatig elszántan bennem volt a gondolat, hogy szarok bele a parancsaitokba, és ha kivégeztek is utána, de én megteszem, amit megtehetek, mert valahol tudom, hogy a lényem képes valami fontosra. Aztán csak itt teremtél, mint egy medvecsapda, ami nem rohadt kellemetlen, hanem fáj mint a rossebb, így elkapja a lábad, és nem ereszt. Az érzés nem ereszt, hogy Te más vagy, másképp rendezed a dolgaidat, és igyekszel minket kihagyni belőle. Mármint itt állva a csillagok alatt, az estében, így romantikusan, tudom, hogy te megtehetnéd, hogy világá viszed Őt, de a többiek akkor meghalnak. Tehát feláldozod magad és tudod mit? Idegesít! Azt hiszem a barátod jóformán elvérzik, és csak ücsörögsz és kínzod a tested, meg a lelked. Azt hiszem eleget láttam ilyet. A barátaim arca, mikor felzabálták őket. Tudom, hogy az egész világért felelős vagy, de mi lenne, ha egyszer elvonulnál egy kicsit arrább, elmondanál pár csúnya szót, vagy ordítanál, jó hangosan? Én például betegesen őszinteségimániában szenvedek, és azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy létezem, nekem az a levezetés, ha mondom, folyamatosan, mert egyszer nem mondom, és megölök mindenkit. Álmotokban. Téged először, mert a te esetedben nincs második esélyem.
Itt kicsit elvesztem. De aztán eszembe jut a mondandóm lényege!
- Biztonságban érzem magam mert önmagamtól is megvédesz, ha kell. Így jöttem rá, alig kettő perce a lényemre. Nem fogsz érte kedvelni, de hogy egyek, ha érzem a társam vére illatát? Mit csináljak az ellen a folytó érzés ellen, amit egy idegen állat bennem mond.. azt hiszem nem is akartam segíteni a Parancsnoknak. Csak elvonszolni, mint egy ragadozó, egy nyugodt helyre. Sokkal jobban érzem azt, hogy meg akarom enni, és ez nagyon ijesztő. Azt szeretném, ha állati dühös lennél, és amint túl közel megyek hozzá, levágnád a fejem. Nem azért jöttem, hogy felzaklassalak, őszintén, tökre félek, mert eddig nem tudatosult bennem, hogy valami kisnövésű abberált vagyok. Sőt! Lehet, hogy csak magamban beszéltem, de még ez is jó. Most valahol a látószögedbe leülök, csak azért, hogy ha elakarnál aludni, de!, tudom, hogy nem akarsz, akkor láss engem, és ébren maradj. Ja! Akármennyire utállak, ugyanannyira kedvelek, mert ezeknek kb semmi fogalmuk sincs arról mi vagy te, de én látom. Keresztül megyek rajta a saját módszeremmel. Szörnyetegek vagyunk, akik szeretik az embereket!
Eresztek felé egy olyan bátorító, vagy mi a franc mosolyt, és kihátrálok a közeléből, vagy közelükből. Egyre kezd elterjedni rajtam az igazi valami, amit eddig az agyam emlékezetkiesésekbe bújtatott, és valahol a beleim legmélyén azt remélem, hogy Levi elalszik, és én is elalszom lévén éjszaka van.~