Dogorn
FRPG Guru
"I have respect for people who live a fulfilled life."
Posts: 565 
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Dogorn on Aug 23, 2016 16:15:05 GMT 1
A csapat legkiválóbb íjásza, Fred, nem sokat teketóriázott. Villám gyorsasággal mászott föl az egyik fára és lövéseket kezdett leadni a lándzsásra. Gyorsan szólt Ewynnek, hogy vonja el a szörnyeteg figyelmét. Mondjuk nem maradt sok választása, mert a porhüvely célba is vette. A fegyverét két kézbe fogta és rohamot indított a mágus felé. Szerencsére ki tudott térni a szúrás elől, de vajon meddig bírja még ezt? Fredrick elvarázsolt nyila egész pontosak voltak. Az első vállon találta az ellenfelét, a második mellvérten, lábon, majd nyakon. Mindegyik egy kisebb robbanással ért célba, ami hatalmas fájdalmakat okozott a Cardinalnak. A nyakas találattól hátra is hőkölt egy pillanatra, majd megelégelte a lövöldözést és kirúgta a mágus lábát, aki elesett. A lándzsát a jobb kezébe rakta, vett egy nagy lendületet és minden erejéből a csuklyás felé hajította. A dobás többé-kevésbé pontos volt sajnos. Egy jókora vágás szerzett a férfi, a jobb oldalán. Azonnal el is áztatta a ruháját a vér. Viszont a porhüvely nem állt le. Lassan elkezdett a fa felé lépkedni, majd mászni kezdett. Itt volt az ideje belátni, hogy jobb lesz elhagyni a süllyedő hajót. Fred megpróbált leugrani a fáról, de nem tudott megmozdulni. Ekkor észrevette, hogy a lándzsa odaszögezte a köpenyét a fához és vele együtt, magát a viselőjét is. Akárhogy próbálta kihúzni, nem sikerült neki. Nem volt képes elhagyni azt az átkozott fát. Most vagy soha. Elővette a maradék nyilait és lőni kezdett. Az első mellé... A Cardinal, már elérte az at ágat, ahol ő volt. A második levitte a sisakját... A szörnyeteg feljebb lépett és már csak egy karnyújtásnyira volt tőle. Aztán telibe. Pont az arcába. A porhüvely felüvöltött a fájdalomtól és hanyatt esett, egyenesen le a földre. De még mielőtt Lorensiel elkönyvelte volna magában a győzelmet, ő is utána zuhant. Az ellensége esés közben megragadta a lábát, elszakadt a köpeny és így eggyüt hagyták el a fát. Csupán 2-3 métert zuhantak, de ekkora sérüléssel nem valószínű, hogy nem volt fájdalmas az íjásznak. A Cardinal fivér lassan talpra állt, fél kézzel felemelte a sérültet a földről a nyakánál fogva és puszta kézzel fojtogatni kezdte úgy, hogy nem érte a lába a földet. Ha Ewyn nem siet a segítségér, itt nem csak a porhüvelyek lesznek az egyetlenek, akiket eléri a vég...
|
|
Geri
Lelkes fórumozó
Posts: 61
|
Post by Geri on Sept 1, 2016 21:30:25 GMT 1
Elindultunk a kastély felé, ami majd össze dőlt. A kapu előtt máris fogadtak a "kapuőrök", de új barátunk és a tűzmágus könnyen elkalapálta őket. Beléptünk a kapun, majd Lana rögtön le is tapizott egy porhüvelyt. Eddig ez nem is volt meglepő, de ahogy az erőt kiszívta belőle, már említésre méltóbb volt. Persze abból amit még a kocsmában mondott, hogy hogyan húzta őt a botjának ereje, már tudtam hogy lakozik benne valami. Mikor a szavazáshoz értünk az utunkat illetően én tartózkodtam, bár Lana jól érvelt, így nem szóltam semmit mikor a vár felé vettük az irányt.
Odabent a hatalmas csarnok fogadott minket, ami valamikor gyönyörű látvány lehetett, bár most, ilyen állapotban sem volt olyan rossz látvány, eltekintve a Cardinal testvérektől. Láttam, hogy a pajzsost Hadrian és Lana veszi kezelésbe. Bár Hadrianon láttam a kapuban történtekkor, hogy harcra kész, Lanát azért féltettem, de mikor a elkezdte használni a botot megnyugodtam. Közben Fred eljátszotta Tarzant és felmászott egy fára, és felkészült a támadásra. A segítségemet kérte, erre én bólintottam, de mire visszanéztem a Cardinal testvérek felé, az egyik már előttem állt és a lándzsája a vállam felé száguldott. Próbáltam kitérni előle és sikerült is, de hiába sorozta őt íjász barátunk, mielőtt bármit tehettem volna kicsapott láb alól és oldalba szúrt, majd elindult Fred felé. Mire feltápászkodtam, akár hogy is próbált Fred menekülni a Cardinal elkapta és a levegőbe emelte. Épp itt volt az alkalom, hogy kipróbáljam mennyi erőm maradt.
Bár eléggé fájt a szúrt seb, megpróbáltam figyelmen kívül hagyni - majd a harc után foglalkozunk ezzel is - gondoltam magamban. Előre lendültem kezemben a botommal. Mikor kellő távolságba értem meglendítettem a fegyverem és megpróbáltam kicsapni láb alól a herceget. Ha sikerült rögtön rohamos kántálásba kezdtem, mire a teremben lévő indák a megindultak a lassan feltápászkodó Cardinal felé, hogy megkötözzék azt. Egy pillanatra sem hagyva abba a kántálást újabb varázslatra készültem, melynek célja az volt, hogy a botom alsó végét átformáljam lándzsává, majd Cardinal felé vetettem magam, hogy a botom átformált végét a koponyájába mélyesszem.
|
|
Dogorn
FRPG Guru
"I have respect for people who live a fulfilled life."
Posts: 565
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Dogorn on Sept 2, 2016 16:04:15 GMT 1
Ewyn:
Láb támadása:ObdhepLJ1-6
Inda varázslat:1-6
Lándzsa szúrás:1-6
(Mivel az előző tényezők összességén múlik a siker, a következő mesélőiben kiderül, hogy sikerült-e.)1-6·1-6·1-6·1-6
|
|
Dogorn
FRPG Guru
"I have respect for people who live a fulfilled life."
Posts: 565
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Dogorn on Sept 5, 2016 17:39:20 GMT 1
Ewynnek nem túlzottan lett sikeres, a "lábkicsapós" terve... Vett egy nagy lendületet és rásózott egyet a lábára, de mintha meg se érezte volna. Vagyis megérezte, de inkább csak feldühítette. A porhüvely megragadta az mágusunkat és eldobta a terem másik végébe, egy jókora lendülettel. Nem lehetett túl kellemes, egy ekkora sebbel, az ember oldalán. Viszont Ewyn nem adta fel. Rohamos kántálásba kezdett és a környezet mintha életre kelt volna.
Villám gyorsasággal borította el a növényzet, a termet és egyre csak nőttek és nőttek. Amikor a Cardinal a férfi elé ért, ismét megragadta és roppantotta volna össze, de az indák gyorsabbak voltak. Körbefonták az ellensége testét és elrántották a sebesült mágustól. A növények pillanatok alatt benőtték és egy szorító fogást alkalmaztak rajta. Ewyn még elmondott egy utolsó varázslatot és a botja vége átalakult egy kis pengévé. Harcra ne igazán volt használható, de kivégzésre igen. A lándzsa így a porhüvely koponyájában kötött ki, aki eldőlt és lassan elporladt. Ewyn és Fred jutalma, egy jó nagy lélekkristály lett, amit felhasználhatnak, vagy eltehetnek későbbre.
Eközben Will élet-halál harcot vívott, az utolsó fivérrel. A kardok találkozásakor sok-sok szikra hullt a földre. A boszorkányvadász sikeresen megsebesítette többször is a szörnyeteget, de az, mintha meg sem érezte volna azokat, tovább támadt. Ahhoz képest, hogy porhüvely nagyon erős. Biztosan a legkiválóbb harcosok egyike lehetett, amikor még hasonlított az emberekre. Úgy nézett ki, hogy nagy nehézségek árán, de Will lesz a nyertes, de akkor történt valami. Talán túlságosan elbízta magát, vagy tapasztalatlan volt. Egy végső rohamot vetett be, az ellenfelén és egyből átszúrta a Cardinal sötét szívét. De arra nem számított, hogy az ellenfele haldoklás közben, még előrántott egy pengét a zsebéből átölelte és a hátába állította. Így dőltek el együtt és lettek a szél martalékává, ugyanis elporladtak. Will valószínűleg újraéledt valahol máshol, de nem lesz sok baja, ugyanis egy kis segítséggel kezd. Illana felébredt és ahogy elővette a zsebében lévő kristályt, az elporlad és a szél messze fújta. Az eskü beteljesedett. A kölcsön vissza lett szolgáltatva. Már csak egy út várt hőseinkre, még pedig a bányában lévő óriáshoz vezető... Mivel nem volt már több élelem náluk, ezért mihamarabb el kellett intézni a dögöt... Már, ha tényleg létezik.... Ha kipihenték a fáradalmaikat és egy kis lelket elhasználva megerősödtek és beforrasztották a sebeiket, elindulhattak. Egy lift szerűség fogadta őket. Egy fából készült kalitka. Ha összehúzták magukat mindannyian befértek. Egy kar működtette a szerkezetet, aminek a lehúzását követően, elindulta lefelé, egy ördögien mély lyukba. Több, mint 5 percen keresztül csak ereszkedtek a vak sötétben, aztán megérkeztek. Ha valaki nem gyújtott tüzet, akkor a vak sötétben kellett kitapogatniuk, egy újabb hatalmas kaput, ami csak arra várt, hogy benyissanak.
|
|
Bratti
Szerepjátékok Császára
"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman
Posts: 914 
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Bratti on Oct 4, 2016 21:08:27 GMT 1
Will-re nézek, és ő is rám. Azonnal megértem, mit szeretne, ezért összeszedem magamat. Fogalmam sincs, mi fog ebből kisülni, de megpróbálom. Nem értem, miért bízik bennem, hiszen én nem tudok varázsolni… Vagy talán nem is tudja?! Rémülök meg. Szedd össze magad, menni fog! Nem véletlenül engem választott ki magának az a bot… Akkor menni fog! Veszek egy mély levegőt, és elképzelem, hogy egy szinte átlátszó burok emelkedik fel Will és az ellenség között, ami Willt-t védi, de a fivéreket nem. Valami különleges kis melegséget érzek, amitől azonnal tudom, hogy sikerülni fog. Ekkor azonban félbeszakít valami. Kinyitom a szememet. A legnagyobb ellenfél el kezdett felénk rohanni. Azonban nem minket vett célba, hanem Hadrian-t. Az utolsó pillanatban rántom félre a kezem, és Hadrian elé képzelem ugyanazt, de sokkal kétségbeesettebben. Ugyanazt az érzést éreztem, és sikerült! A férfi túlélte, hiszen bár nem egy falat hoztam létre, hanem a férfi köré összpontosul a pajzs, talán így még jobb. El sem hiszem! Most már csak meg kell tartani ezt az állapotot… Végre hasznos tagnak érzem magam a csapatban… Látom, hogy férfi sikeresen létrehoz egy tűzlabdát, és az őt ostromozó félre dobja, aki üvölteni kezd, és letépi magáról az izzó vastömeget. Egy pillanatra meghűl bennem a vér. Te jó ég… Egyre nehezebben tudom tartani, erőlködnöm kell, hogy kibírjon még egy kicsit.
- Gyerünk Hadrian, már nem bírom sokáig tartani… - kiáltom neki oda küszködve, ám néhány másodperc múlva érzem, hogy megszakad a kapcsolat a pajzzsal, ami darabokra törik szét, magával rántva szegény férfit. Na tessék, ugyanott tartunk… Ám szerencsére nem őt, hanem engem kezdett támadni. Hátrálni kezdek, és az első ütését sikeresen ki is kerülöm, de a következőt már nem. Eltalál. Érzem, ahogy belém szúródik a buzogánya. Felsikoltok, majd a földre rogyok. A kezem automatikusan a hasamra szorul, és érzem, ahogy a vér kifolyik az ujjaim közül. Gyors pillantást vetek rá, és felnyögök. Iszonyatosan fáj… Szédülök… Úgy érzem, mentem meghalok. Ekkor azonban egy másik érzés is a hatalmába kerít. Éhség… Éhes vagyok… Lelkek… Kellenek, hogy meggyógyuljak… Egyre erősebben dominál bennem ez az érzés, majd felmordulok, és a szabad kezem a botom felé lendül, ami bele is repül. Mélyen, nagyon mélyen megkérdezem magamtól, hogy ez hogy a fenébe sikerülhetett? De ekkor a kezembe ért a botom, és valami egészen különöset éreztem. Erőt. Éreztem, hogy képes vagyok valamire. Hogy csillapítsam azt a kínzó éhséget, ami most gyötör. Halványan érzékelem, hogy felállok, majd a földhöz ütöm a botom, aminek következtében az ellenfelem megtántorodik. Gyilkolni akarok… Ölni… Gondolom sóvárgóan, majd mintha nem is én lennék, kinyújtom a kezem, és valami hideg és mintha nedves valami nőne a kezemnél. Azt egyenesen az ellenfelemnek vágom, aki feldühödik. Hidegen elmosolyodom. Ölni… Éhség… Egy kicsit nagyobb gömböt formázok, és ugyanúgy felé hajítom. Térdre rogyik. Most csillapíthatom az éhséget… Gondolom reménykedőn, és nem tudom hogyan, de emlékszem, hogy hogyan hívtam elő azt a bizonyos zöld fényt. Újra megpróbálom, de ahogy egyre erősebben próbálkozom, úgy egyre józanabb és gyengébb leszek. Hirtelen észbe kapok. Mégis mi a fenét műveltem én az előbb? Gondolom dühösen. Már nem fázom, és megtántorodom. Újra érzékelem a külvilágot, és az utolsó józan emlékemhez nyúlva megnézem a hasam. Ez begyógyult? Gondolom zavarodottan. Ahogy részletesebben vizsgálnám, szédülni kezdek. Aztán minden elsötétül előttem…
***
Valami ködszerű anyagban vagyok. Egyedül. Meghaltam volna? Nem, az lehetetlen ebben a világban… Akkor ez egy álom lesz… Eszembe jutnak a harc pillanatai, és felfordul a gyomrom. Komolyan képes lettem volna megölni azt a fivért? Hányingerem van magamtól.
Ekkor megjelenik az a kislány, akit először öltem meg. Két kezével közrefogja az arcom. Lágyan, gyermeki hangon beszél.
- De hát engem is megöltél… Miért ne folytathatnád még? Ha egyszer megtetted, máskor is megteszed, nem? – kérdezi kedvesen. Én pedig nem tudok mit válaszolni rá, hiszen itt a példa, hogy semmibe sem került volna, hogy megöljem. Végül szóra nyitom a számat.
- De ő nem én voltam… Én nem öltem volna meg… Olyan, mintha más irányította volna a testem… Mintha én csak a háttérből néztem volna, mit tesz… - mondom neki ellenvetésnek.
- Ugyan már… Te is tudod, hogy ez csak kifogás. Az a másik éned is te vagy. Csak egy másik arcod, amit gondosan magadba zársz, nehogy előjöjjön. De ő is veled van… És nem most utoljára jött elő, én úgy gondolom… - mondja, majd maga mögé néz, aztán vissza rám elgondolkodva.
- Azt hiszem itt az idő, hogy visszatérj… Sok minden történt azóta, hogy mi beszélgetni kezdtünk… - Egyre távolabbról hallom a hangját, majd elveszik, és a köd oszlani kezd...
***
Kinyitom a szemem, de még képtelen vagyok felállni. Ewyn és Fred megölte a második fivért, majd szemem a harmadikra vándorolt, és kihagyott egy ütemet. Will küzdött vele. Megpróbálok felkelni. Nem megy, még túl gyenge vagyok, így csak nézem, mi történik. Will áll nyerésre, én pedig közben nagy nehezen ülő állapotba küzdöm magamat.
- Gyerünk William, nyírd ki! – kiáltom neki, majd átszúrja a szívét, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel. De ekkor olyan dolog történik, amire senki nem számított. A fivér előkap egy pengét, és Will hátába állítja. Felkiáltok, és kinyújtom a kezem, mintha tehetnék érte valamit, de már késő. Valami vaskos húzza az oldalam. Egy pillantást vetek rá. Lelkek… Gyorsan előkapom, ekkor Will még itt van. Elporladnak a lelkek, és messze szállítja a szél… Visszafizettem volna? De hiszen… Ekkor azonban Will és a fivér is eltűnik, nekem pedig borzalmas módon fájni kezd a bensőm. Levegőt sem kapok, majd felkiáltok. Kezemmel odanyúlok, persze semmit nem ér. Zihálok. A másik kezem erősen fájni kezd. Megnézem. A megállapodásunkkor vágott sebem újra felnyílt, és vérezni kezd, aztán szép lassan begyógyul, mintha soha nem lett volna ott, csupán egy kis rózsaszín heg marad utána. Ekkor felvillannak előttem képek. Will múltjáról.
Gazdag vidék, szolgákkal cselédekkel… Boszorkányvadászok voltak… Egy gyönyörű lány… Aztán ez a lány torzzá változik. Majd átdobja a szoba másik felére, és én is érzem a fájdalmát… A fáklya melegét… Ahogy sikoltva elég a nő… A pusztuló település… A hangokat a fejében… A vízbe rántás… Majd feketeség…
Ez alig fél perc alatt zajlik le, majd újra visszatérek. Nagy levegőt veszek, majd lassan felállok. Körbenézek. Senki sincs valami túl jó állapotban, de én sem. Hiába kutakszom, nem találok semmilyen lelket. Pedig látom, hogy a hajam fehér, és én sem érzem valami fittnek magam. Megint körbenézek, és megállapodik a tekintetem a porhüvely királyon. Biztos nem ad sokat, de megér egy próbát… Úgy gondolom, hogy neki teszek jót, ha most innen elküldöm, hátha magához tér valamennyire, és felépül… Gondolom reménykedőn. Lassan elé sétálok, majd elé teszem a tenyerem, és megpróbálom megismételni azt a zöld fényt. Először sikerül, de annyira gyönge vagyok, hogy megszakad a megerőltetéstől. Ezután nem sikerül, de harmadszorra igen. Erős zöld kötelék jelenik meg, és ahogy az öreg egyre jobban elporlad, én erősebbnek érzem magamat. A hajam is visszaáll az eredeti színéhez, bár kissé fakóbb, de a szemem nem. Annak fehér marad a szivárványhártyája. Nem sokat adott, de ahhoz eleget, hogy újra harcképes legyek, ha nem is annyira, mint az előbb. Ezután körbenézek, és ha valakinek kell valami segítség, -esetleg gyógyítani, bár még nem próbáltam-, akkor segítek, majd ha mindenki készen áll, akkor elindulunk lefele az óriáshoz. Valami lifthez érünk, amiben éppen csak elférünk. Ahogy egyre lejjebb haladunk, sötét lesz. Félhomályban még Hadrian-re nézek.
- Ez a te szakterületed… - mondom neki a tűzre gondolva. Lassan telik az idő, de leérünk, ahol egy ajtó fogad bennünket. Ha senki nem előz meg, akkor lassan, de biztosan kitárom az ajtót, hogy megtudhassuk valóban létezik-e az óriás, és hogy mivel állunk szemben. Valóban most érte meg lejönni ide?
|
|
Dogorn
FRPG Guru
"I have respect for people who live a fulfilled life."
Posts: 565
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Dogorn on Jan 30, 2017 18:55:35 GMT 1
Egy rozoga felvonó és a lefele vezető vaksötét. Valamint esetlegesen egy óriás melynek az erejéről legendák zengtek. Vagy a szörnyeteg lelke, vagy a biztos és lassú pusztulás a vereséget követve. Ezek vártak hőseinkre: Illana, Ewyn, Frederick, Hadrian és Robert. Miután befejezték ik nyalogatását beléptek a felvonóba. Neccesen, de elfért mind az öt kalandor. Egy kar megmozdításával a tákolmány sebesen kezdett ereszkedni a vaksötétbe, majd öt hosszú percen keresztül folytatta végeláthatatlan útját, aztán egyszer csak lelassult, majd végül megállt. Egy szűk folyosó tárult a kiválasztottak elé, amin csak egy irány volt, mégpedig az ismeretlen egyenes. A falak nyirkosak és dohosak voltak. Az egész olyan volt, mintha egy keskeny repedésen kellett volna átpréselniük magukat. A földet néhol kőtörmelék borította, ami megnehezítette a járást, főleg abban a sötétségben, ami szinte emésztette a helyet. Pár lépés után hirtelen fáklyák gyulladtak meg, amik a falhoz voltak erősítve. Így sokkal kellemesebb volt az alapból is nyomasztó út. A séta nem tartott túl sokáig, viszont annál hosszabbnak tűnt, a végeláthatatlan út és a halovány fény miatt. Pár perc séta után kiszélesedett a repedés és egy hatalmas kapu tárult eléjük, melynek a díszes mintája kék fényben pislogott. Néha erősebben, néha pedig annyira elhalványult, hogy teljesen elszürkült az átjáró.
Szinte biztos, hogy mágia, de nagyon gyenge, vagy csak haldoklik... Az ajtó varázsige, ráolvasás, titkos jelszó, mágikus ereklye és kulcs nélkül is könnyedén kinyílt egy nagyobb lökés hatására. A kapu lassan, de biztosan kinyílt, hangos nyikorgó hanggal társítva és egy hatalmas barlang tárult eléjük. Mintha egy nagy aréna lett volna, tele törmelékkel, plafontól a földig érő cseppkő oszlopokkal és hatalmas sziklákkal. Egészen jó lehetett látni, ugyanis rengeteg apró szentjánosbogár világította be a teret, akik a plafon környékén repkedtek.
Viszont sem bogarak, sem a rendkívüli cseppkő oszlopok nem keltették fel annyira hőseink figyelmét, mint a barlang közepén térdelő 10 méteres óriás, ami fel volt tűzve, a gyomrán keresztül, egy jókora márvány oszlopra, a jobb karja pedig ki se látszott a törmelék alól, így mozdulni se tudott.
A hátából és a mellkasából rengeteg nyílvessző, rozsdás kard és fejsze állt ki. Kókadt fejjel a padlót bámulta, majd mikor megérezte a frissen érkezőket lassan felemelte a fejét. Az arca helyén egy hatalmas lyuk volt, semmi más. A szörnyeteg, a mély hangján üvöltésbe, vagy még inkább hangos nyögésbe kezdett. Az átjáró amin bejöttek azonnal becsapódott a csapat mögött és kéken világítani kezdett. A gigász megpróbált felállni, de a márvány nem engedte neki. Gyors mozgásba, vergődésbe kezdett, majd eltört az oszlop talapzata, ami eddig a börtönét jelentette, aztán hihetetlen gyorsasággal a karját is kirántotta a sziklák alól. Az oszlop még mindig átszúrta a lényt, de így már két lábon állt és szabad volt. A hosszú, furcsa testtartásba tett kezei egészen leértek a bokájáig és a feje súrolta fentről függeszkedő cseppköveket. A monstrum hátra lépett kettőt, majd a csapat felé futott és egy hatalmasat csapott mind a két alkarjával a kalandorokra. Szerencsére mindenkinek sikerült elugrania az utolsó pillanatban így megúszták karcolások nélkül. Viszont a világ utolsó óriása továbbra sem tágított. Ismét föltápászkodott és így kezdetét vette a sorsdöntő harc.
(Mindenki leírhatja, hogy mit tervez, mit tesz a csata folyamán és a kocka dönt. Sok silert!)
|
|
