Metro: Sötét Világ

A köd már a derekát hűsítette. Tarkójáig felfutott a hideg, össze is rázta menten.
Ő sem ismeretlen ebben a gátlástalan világban, ahol állati szintre kell süllyedni, hogy egyáltalán küzdhess a túlélésért. És itt nem csak az orvoslásról van szó. Először nagybátyjától, később férjétől, végül a katonaságtól kapott alapos és informatív leckéket a biztonságon túl húzódó lényekről. Minden alkalommal frissnek és relevánsnak adták ki az információkat, és azt állították, hogy ha ezekről tud, mindenre fel tud készülni. „Mekkora marhaság..." Most állott ugyanis, a „Ne bízz senkiben, kérdőjelezz meg mindent és mindig járj utána magad is!" ékes bizonyítéka előtt.
Egy rögtönzött helyzetelemzés ráébresztette, hogy értelmetlen a menekülés. Bármivel is találkoznak, ha nincs róluk dokumentáció, az csakis kettő dolgot jelenthet: A tanúk hallgatnak... vagy soha nem is voltak.
- Ranger! Mi a parancs?!
Mindannyian bénultan, tehetetlenül figyelték, ahogy ellepi őket a bűz, és a komor félhomály. Nem csak a metró, de elméjük fényének is egyre zűrzavarosabb gátat szabott.
A férfi nem felelt. Noemi nem látott rendesen, csupán társai köhécselésében és krákogásában lehetett biztos. Az ő tüdejét is megerőltette a légkör, de visszafogta természetes ösztönét, mert attól tartott, hogy ha rákezd, nem fogja egyhamar abbahagyni. Egy pár másodpercre megpillantotta Huntert, ahogy a gázmaszkot az arcára húzza. Végre sikerült visszatérnie a valóságba. „Idióta!"
- Mindenki! A gázmaszkot!
Harsogása eltompult a sűrűsödő tejfölben. „Ez a cucc teljesen összekavar... hogy nem jutott hamarabb az eszembe?!" Ha valami, a köhécselés kisvártatott enyhülése csökkentett a pulzusán... vagy öttel. A Hunter gránátvetője pedig fellőtte vagy 25-tel.
- Ott van! Ott, jobbra!
Igyekezett a társai kiáltozásai és az ellensége lövései mellett, az árnyak mozgására is odafigyelni, és mintegy összetett képet alkotni pillanatról pillanatra. Csak akkor lőtt, mikor biztos volt benne. Nem akart pazarolni, ha már a férfiak látszólag fejvesztve adták le lövéseiket.
– Mögöttünk is van egy! Nézzétek! Ott van mögöttünk!
- ...Hol?
Noemi kérdését nem tudta megválaszolni a tulajdonos. Másodpercekig várakoztak, vajon vége-e ennek a lidércnyomásnak. A gázmaszk alig bírta tartani a tempót szapora lélegzetvételével. Ami levegőt kapott, az is sűrűn keveredett forró izzadtságával és a kinti hideg, nyirkos légtérrel. Tagjai remegtek a lelki stressztől, mely érte, s melyre számít, hogy fogja érni. Idegőrlő volt. És ha ez nem lett volna elég, a sebhelyesnek is nyoma veszett.
- Vége? - Tette fel a mindenkiben ott lapuló reményteljes, de naív kérdést Antonov.
- Alexeev, - Szólította meg a nő parancsnokát, annak a sötét alagútnak a mélyébe bámulva, ahol a legutóbb látta a medvét. - mik voltak azok a-
Ajkára forrt a szó a látványtól. Óriási mutánsok négykézláb sprinteltek feléjük. A vérnyomása ismét az egekbe szökött. Zakatoló elméjében egyetlen kérdés sikított. „Itt a vége?" Beleremegett a lába. Mikor azonban túltekintett a kezdeti halálfélelmen, a felismerésből erőt merített. „Hát legyen."
- Dögöljetek, mocsadékok!
Célba se vette a lényeket puskájával, csak lőtt. Impulzív sorozatot adott le, hogy végre kiengedhesse a felgyülemlett feszültséget, amit reggel óta magába fojtott. S ezzel úgy tűnt, sikeresen elérte célját: magára vonta a figyelmet, társai javára.

Val gondolataiból egy különös érzés zökkenti ki, mintha figyelné valaki. Körbe tekint a teremben, mire az én folyton folyvást őt bámuló szempáromat meg nem találja. Halkan megköszörüli a torkát, hátha észreveszem magam, de semmi. Aztán egyszer csak elpillantok, mintha mi sem történt volna. Itt már felvonja a férfi a szemöldökét azért, de nem foglalkozik ezzel többet, újra a beszélgetésre kezd figyelni.

Egészen addig, amíg újra azt nem véli felfedezni, hogy megint őt kezdem bámulni. Egyszer csak gondol egyet, és csettint egyet Sántának, és felém biccent. Szerencsére érti a célzást a kis dögje, megtanulta már, mi az, akit csak meg akar ijeszteni vallatásnál, nem megölni. Így hát oda is szalad hozzám.

Gondolataimból egy hirtelen felém tartó állat zavar meg, aki pillanatokon belül fel is ágaskodik. Elfintorodom, ahogy a fájdalom végig cikázik a kezemen, oda is kapok egy pillanatra, de aztán halványan elmosolyodom.
- Hát, helló, te szépség! - mondom neki kedvesen, majd a jó kezemet felé tartom és ha hagyja, akkor óvatosan megsimizem a fejét. - Nagyon kedves vagy, hogy ide jöttél, bár gondolom, inkább figyelmeztető lett volna... - mondom neki, ahogy látom, hogy Val is felém tart. Francba, biztos megint elbambultam, ahogy gondolkodtam. Ahogy elém ér és összefonja a kezét, én is felszegem kicsit az állam, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Nem szeretnél esetleg valamit mondani vagy kérdezni tőlem? - néz a szemembe, miközben összefonja a karját. Kicsit zavarodott képet vágok.
- Nem tudok róla? Miért? - kérdezek vissza bizonytalannak tűnő hangon, miközben Sántát egyensúlyozom magamon és simizem tovább. Sánta meglepő módon hagyja a simogatást, pedig nem szokta, általában undorodik az emberektől. Valentino csodálkozva figyeli a jelenetet, de végül csak elengedi a dolgot, biztos megérzi, ki az, akiben megbízhat.

- Nem tudom, csak nagyon bámultál az előbb... - mondja nekem. Valamiért most ezt nem úgy fogja fel, mint másnál, aki a kinézete miatt nézne meg, hanem mintha más miatt. - Azt hittem, szeretnél is valamit mondani… - morogja, mert nem érti, ezt hogyan lehetne megfogalmazni. Közben ő is megsimogatja Sántát és leszedi rólam, hogy ne kelljen még a sérült karommal is tartanom egy ekkora lényt. Persze Sánta sem hagyja magát, így ugyan lemászik rólam, de rögtön körbe kerül és a lábamhoz dörgölődzik.

- Igen, próbáltalak megfejteni - mondom neki őszintén, röviden, ahogy megint rápillantok, majd biccentek, ahogy leszedi rólam a drágát. Viszont ahogy hozzám dörgölőzik, ismét elmosolyodom, majd továbbra is simogatom. - Mindenkivel ilyen barátkozós? Azt hinné az ember, hogy inkább távolságtartó - nézek csillogó szemmel Val-ra.

- Mi? - néz rám kérdően. - Mi az, hogy megfejteni? - kérdezi továbbra is összefonva a karját. - Mit kell rajtam megfejteni? - kicsit feszült lesz, mivel ilyet se mondtak még neki ezek szerint, és nem is tudja, milyen értelemben értettem, de ő egyből a rosszra gondol. Közben lepillant Sántára a második kérdéskor, főleg mert nem tud huzamosabb ideig a szemeimbe nézni. Vagyis én így gondolom. - Változó. Valakitől menekül, valakihez meg odarohan, hogy széttépje. Úgy tűnik, téged kedvel... – vallja be kelletlenül. Kicsit gonoszkásabb lesz a mosolyom.

- Tudod, titokzatos vagy. Gondolkodtam, milyen is lehetsz, milyen értékeket képviselsz, kinek az oldalán állsz, ha állsz, mik a céljaid, ilyenek. Gondolom, nem csak a szemfedőd alatt rejtegetsz valamit - mosolygok rá, jól szórakozok, hogy milyen óvatos lett. - Ohh... Ezek szerint különleges vagyok, hogy ilyen kitüntetett kedvességet kapok? - kérdezem, miközben továbbra is simizem. Érzem, hogy kezd a szórakozás tárgyává válni, kicsit morcosan válaszol, főleg amikor megemlítem a szemfedőt.

- A ti fajtátok nevelt ilyenné. Ahányszor megnyíltunk, csak megsebesítettetek. Ez itt - mutat a szemfedőre. - azt a célt szolgálja, hogy ne öljenek meg egyből, mikor belépek egy állomásra. Nem állok én senki oldalán… - mondja durván, de nem nekem, hanem igazából az összes többi embernek, akik mellett váll-vállvetve harcolt, majd elárulták. - …csak a magamén. És nincsenek értékek. Csak a túlélés. Egyedül ez hajt. Ez a célom... Életben maradni addig, amíg el nem hagyom ezt a pokoli helyet, amit ti otthonnak neveztek! – válaszolja keserűen. Nem is tűnik fel neki, hogy a dühét az emberek iránt rajtam éli ki. Nem mintha zavarna vagy magamra venném. Sőt, amikor tovább simogatom Sántát és úgy csinálok, mintha ez különlegessé tenne, még el is inti tőlem, habár úgy tűnik, ő most pont leszarja mit mond a gazda, így csak rámorog és tovább élvezi a társaságom. - Nagyon úgy tűnik... - motyogja mérgében. Ó, valaki féltékeny?

- Az én fajtám? - gondolkodom hangosan, mert ezt nem értem. És miért használ többet számot? Van valaki még? Vagy csak mentálisan beteg lenne? Szóval baja van a szemével? - Ha csak túlélsz.... Akkor minek élsz egyáltalán? Semmi értelme így, nem? - kérdezek rá kertelés nélkül. Nem tudom elképzelni, hogy cél nélkül éljek. Üres lenne. - És hova mennél? És ott mi lenne a célod? - kíváncsiskodom tovább. - Otthon... Az odakint van - motyogom szinte csak magamnak.

Első kérdésemre nem is reagál, úgy érzi, nem tartozik senkinek sem magyarázattal. Értsem, ahogy akarom... Viszont amin meglepődik, hogy nem veszem magamra, amiket mond. Ez egyfelől idegesíti, ahogy látom, mert így... Nem tud tovább becsmérelni. - A túlélés az értelme - válaszolja végül kis gondolkodás után. - Hogy nem halsz meg. Minek célokat keresni, és azt hajtani, ha közben meghalsz, mert nem tanultál meg túlélni? – kérdezi. - Mi az, hogy hova? El, amilyen messzire csak lehet. El az emberektől... Ahol nem bánthattok minket, ahol testvéreink boldogan élhetnek. És mit tudsz te az otthonról, mely odakint van? Hány éves lehetsz? Húsz? Te már csak ezt az otthont ismered... Ezt a mocskot. Ezt a bűzt... Elképzelni sem tudod, mi az a friss levegő! - fordul el tőlem és mélyet szippant a levegőbe, hátha újra megtapasztalhatja a kinti friss, hűvös levegőt, de megint csalódnia kell. Kicsit összeráncolom a szemöldökömet.

- De... A túlélés az ilyen... Alap dolog. Ez nem cél, ez mindenkinek kell. Ez olyan, hogy levegőt is veszel, mert nélküle meghalsz, de ez nem mindennapos cél - kezdek magyarázkodni. Tulajdonképpen miért is? Nem szoktam leállni ilyeneket magyarázni, úgyhogy abba is hagyom. Megint elgondolkodom azon, hogy miért beszél többesszámban. Rákérdezzek vagy csak vezessem rá? Hm, van időnk, egyelőre csak rákérdezek. - Miért beszélsz többesszámban? - kérdezem halkan, ahogy félrebiccentem a fejemet, mert kutatóan nézek rá, nehogy valami fontosat elszalasszak. Gondolkodok, hogy megmondjam, hány éves vagyok, csak úgy a hecc kedvéért, de nem látom értelmét, szóval inkább csak ignorálom a dolgot. - Van pár emlékem odakintről... - mélázom el halkan, ahogy el is révedek. - Egy játszótér, hinta, a napfény átcsillan a lombkoronán... - elmosolyodom, majd megrázom a fejem, s én is elkomorulok. - Hidd el, én is utálom ezt a helyet. Nem látom értelmét, hogy itt éljünk, hanem meg kell oldanunk, hogy valahogy visszamehessünk. Hosszútávon úgyis csak legyilkoljuk egymást - legyintek. - Egy akkora bolygón sem tudtunk békében egymás mellett élni hosszútávon, mint a Föld, akkor egy ilyen kis bűzbarlangban, mint a Metró, csak még kevesebb időnk van, mielőtt kinyírjuk saját magunkat... - forgatom a szememet. Csöndben hallgatja a válaszaimat, a túlélés dologra csak megrázza a fejét, de nem vitatja tovább a dolgot. Biztosan azt gondolja, hogy én sosem fogom megérteni azt, amire ő gondol. Ez elég tipikus lenne. Valószínűleg valami olyasmi is van, hogy ahhoz előbb legbelül meg kéne haljak, mint ő... És akkor talán megérteném, ez nem csak egy alap dolog. Vagy valami ilyesmi.

Miközben mesélek a múltról, kissé elszomorodik, ezt látom, és talán sajnálni kezd, hogy sosem tapasztalhattam meg azt, amit ő még gyerekként. Nekem már csak emlékfoszlányaim vannak a régmúlt világról.

- Hát csak nyírják is ki magukat az emberek... - válaszolja az utolsó mondandómra reagálva. - Nem érdemlik meg, hogy éljenek. Amíg egy is él a Tiszta lakosok közül, addig számunkra nincs békesség... Nemhogy még ha sikeresen kijutunk innen, még ők is utánunk jöjjenek! - mondja, majd amikor megkérdezem, hogy miért beszél többesszámban, csak elmosolyodik. Nem örömből, se nem gúnyból, egyszerűen csak stresszlevezetésként talán. - Az otthonom lakóinak nevében beszélek. Akik ebben a pillanatban is ott rohadnak a Molodezhnaya sötét, mocskos, sugárfertőzött állomásán… - válaszolja.

Én is csendben hallgatom, bár többször rá kell harapnom a nyelvemre, nehogy olyat mondjak, amit nem kéne. Volt tippem, hogy honnan jött a szövege után, de baromi rossz hallani, hogyan áll mindenkihez. Tudom, hogy mit tesznek velük és én speciel nem értek egyet. Ettől még nem kéne besorolni a többiek közé.

- Remélem, egy nap azért látod majd, hogy nem minden ember sorolható be egy skálán... Nincs mindenki ellened, Valentino - nézek rá kicsit szomorúan, mert még én is megrökönyödtem ezen az ellenségképen.

- Mondd ezt a többieknek! - rántja el a tekintetét előlem, nincs kedve a szánakozó pillantásom nézni, mint megannyi más embernél, aki így meg úgy sajnálta őket, de semmiben sem segített. - Talán ahonnan te jössz, ott nem üldöznének minket. De mit lehet tudni... Főleg, hogy te Brahman vagy, nem igaz? A könyvtárosok... Dolgoztam már nekik. Ők is ugyanolyan szemetek, mint bárki más, csak próbálják ezt leplezni az intelligenciájukkal... - mondja mogorván, majd a szemembe néz megint. - Nincs igazam? Nem ilyenek a vezetőitek?! – támad nekem megint, csak ő nem tudja, hogy ezzel nekem nem árt.

- De, valószínűleg üldöznének - rántom meg a vállam, hogy aztán megint fájdalmasan felszisszenjek. - Nem mintha én egyetértenék velük... - próbálom kicsit mozgatni a vállam, közben bólintok a kérdésére. Végül én is a szemébe nézek és féloldalasan elmosolyodom. - De, igazad van... Nem győzöm nekik sem hangsúlyozni, hogy idióta módszereik vannak és nem jól csinálják a dolgokat. Nem csoda, hogy utálnak, mint a szart, hiszen ellenük is beszélek, nem tetszik nekik, amit csinálok... De túl jó vagyok ahhoz, hogy eltanácsoljanak... De szerinted miért engem küldtek erre a küldetésre? - biccentem oldalra a fejem, kicsit szórakozom rajta, hiszen nem véletlen szerintem, hogy én jöttem. Valaki olyan kellett, aki megállja a helyét és okos, aki megoldja a feladatot, de feláldozható, ha olyan a helyzet. - Nem hiszem, hogy kifejezetten sírnának utánam, ha nem mennék vissza - gondolkodom el.

- Szóval olyat küldtek, aki megállja a helyét a felszínen, kellőképpen okos, de mégis feláldozható, mi? – találja ki a gondolataimat. - Bár akkor nem igazán értem, mit akartál attól a démontól... - vigyorodik el egy kicsit, célozva a démonnal lefolytatott egy az egy elleni harcomra, ahol érdekesen próbáltam magam menteni. Enyhén fel is oldódik, hisz jó érzés volt hallania, hogy nem csak ő gondolkodok így róluk. - És mondd csak... Mit fogsz csinálni, ha megtalálod a Könyvet? Már ha valóban létezik az a valami... Kinek adod oda? Hisz... - biccent a többiek felé. - nekem nem úgy tűnik, mint akiknek ugyanaz lenne a céljuk a Könnyvel… - mondja ki az egyértelműt.

- Ez az én tippem, ja - bólintok az összefoglalására. - Aztán lehet, tévedek, de nem hiszem - vigyorodom el én is. - Hé, nem vagyok oda a gyilkoljuk le egymást teóriáért, már mondtam... Ha lehet, igyekszem békésen megoldani. Meg én tényleg hiszem, hogy lehetne békében együtt élni, ha nem mindig agresszívan állnánk egymáshoz. Érted, ha mindig úgy közelítenek feléd, neked is ez lesz az első reakciód - gondolkodom el. Aztán folytatja. - A hivatalos vagy nem hivatalos változat érdekel? - vigyorodom el megint sejtelmesen, mert nem teregetem csak úgy ki a kártyáimat.

- Békében... - ismétli meg és Sántára néz egy darabig, majd keserűen megrázza a fejét. - Nem, azt nem lehet. Próbáltam már és nem lett belőle semmi jó... - válaszolja halkan, majd ahogy folytatom, újra felveszi a szemkontaktust és összezárja a kezét. - Legyen mindkettő... - vigyorodik el picit megint. - Bár ha jól sejtem, a hivatalos abból áll, hogy leszállítod a Brahmanoknak a Könyvet. De hátha mégse ez a teljes igazság, és a hivatalos magyarázat is szolgál valami érdekessel - vonja meg a vállát, mintha ezzel ki tudna szedni belőlem többet.

- Majd meglátjuk - mondom kicsit dacosan, de nem erőltetem a témát, inkább csak leguggolok és tovább dögönyözöm a kis cukit, közben bólintok. - Ezt nem volt nehéz kitalálni - mondom neki. - "Hozd el a könyvet, mert hozzánk tartozik" - játszom el a főnököket, mire csak elmosolyodik. - Nem mintha ez nem lenne faszság amúgy... Mármint miért tartozna hozzánk jobban? Csak azért, mert mi vagyunk a könyves alakok? Nevetséges! - forgatom a szememet. - Én arra használnám, hogy kijussunk lentről és megoldjuk, hogy végre tényleg békében éljünk együtt és minden mással. Tudom, nem könnyű... De a Könyv segíthet - bólintok egyet határozottan, mire egy pillanat alatt megkomolyodik.

- Nem az, hogy nem könnyű, hanem ez teljességgel lehetetlen... - mondja komolyan. - Túl naiv vagy, ha azt hiszed, a Könyv megoldja a gondjainkat. Mégis miben tudna segíteni? Még több fegyvert kapnánk kézhez? Sebaj, irtsuk ki még jobban egymást! Vagy talán megmutatná, hol lehet gázmaszk nélkül élni? Már ha egyáltalán lehet... Akkor mit csinálnánk? Elmennénk, de jönnének utánunk, és megint csak harc lenne a vége. Nincs más megoldás ebben a szájbatekert világban, mint harcolni. Én tudod... - kezd bele nehezen. - megpróbáltam már elhagyni a Metrót. Moszkva határáig is eljutottam. De itt tartottak. Elkaptak. Maga a százados volt az - biccent Mihael felé. - Csak a szerencsémen múlott, hogy túléltem. Hogy miért nem mehettem el? Nem tudom. De ezek után te komolyan úgy gondolod, van még esély a békés életre? - kérdezi egyszerre dühösen és szomorúan.

- Szerinted... - rántanám meg megint a vállam, de most már emlékezek, hogy nem kéne, szóval csak az épet rántom meg. - Én biztos vagyok benne, hogy van rá esély - nézek olyan határozottan a szemébe, amennyire csak lehet. - Még nem tudom, hogyan, de rajta vagyok az ügyön. És ha nem is én leszek az, aki megoldja az egészet, legalább elkezdem és megalapozom a dolgot, hogy majd az utódom, utódjaim végre megoldják ezt a problémát. Hiszen bűnhődünk éppen. Addig fog tartani, amíg meg nem találjuk a megoldást. De utána a jutalom jön...

- Jutalom... Persze - fordul el előlem, és inkább a semmibe meredve folytatja. - Bárcsak így lenne... Reméljük, neked lesz igazad végső soron - néz vissza rám. - De én addig is maradok pesszimista ezzel az egésszel kapcsolatban. És szerintem te is tedd ezt... Én eleget álmodoztam már, és tudom jól, hogy mindnek csak bukás és sírás lett a vége – mondja elgondolkodva.

- Igen, majd meglátjuk - mondom mosolyogva a férfinek, majd a semmiből hirtelen rákérdezek. - Amúgy hány éves is vagy? - nézek rá érdeklődve, bár inkább tűnik ez a kérdés ilyen analitikusnak, mint lazának. A gyors téma váltás hirtelen szakítja ki az előző gondolatmenetből, ahol utoljára még csak a versei körül forogtak a gondolatai. Felvont szemöldökkel néz rám és kissé furcsán szólal meg újra.

- Mit érdekel az téged? - kérdezi gyanakodva. Féloldalasan mosolygok, a szemem titokzatosan csillan meg.
- Kíváncsi lány vagyok, tudod...
- Erre szokták azt mondani az öregebbek: Ki kíváncsi, hamar megöregszik. - mondja szintén kissé furcsán, majd lehajol megsimogatni Sántát és úgy szólal meg. – Harmincegy egyébként... És te? Mennyire volt sikeres az előző tippem? – húzza fel a szemöldökét.

- Hát, ez van, engem nem zavar - mondom még mindig mosolyogva, aztán elraktározom az információt. - Hát, egészen... - mondom neki. - De még így is felé lőttél - vallom be. Általában sosem szokott zavarni, hogy ennyire fiatalok vagyok, most mégis kicsit zavarba jövök. Szerintem csak azért, mert mindenki öregebb, mint én, és nem vagyok hozzászokva, hogy ennyire fiatal vagyok. - Nemrég múltam tizennyolc... - vallom be végül töredelmesen.

- Mi? - teszi fel a kérdést rögtön az elején, lényegében a szavamba vágva. Végül azért hagyja, hogy végig mondjam, de akkor is ugyanolyan zavarodottan néz rám, mint az elején, amikor meghallotta az "engem nem zavar" kifejezést. - Mi az, hogy nem zavar? Ezt mégis hogy érted? – kérdezi Valentino, beszéd közben a szíve valamiért a sokszorosával kezdett el dobogni, maga sem értette, miért. Mintha valami kisfiús zavar ült volna ki rá... A gyomra is görcsbe rándult. Hogy ezen enyhítsen, azon kezd elmélkedni, amit utána mondtam: még csak egy kölyök! Tizennyolc is csak nemrég múlt. Persze ebben a világban a gyerekek hamar felnőnek, ha életben akarnak maradni. - Nincs túl nagy teher a válladon ilyen fiatalon? - kérdezi aztán. Ahogy látom, hogy tök zavarba jön, kénytelen vagyok halkan elnevetni magam és remélem, senki nem vette észre.

- Úgy értettem, hogy nem zavar, ha hamar megöregszem, akkor is kíváncsi leszek és maradok - mondom neki, még mindig remegek kicsit a visszafojtott nevetéstől. (OOC: ha nem lenne enyhén béna ilyen téren, most tuti flörtölt volna, hogy de az sem zavarja, hogy ennyivel öregebb wink wink) Viszont a következő kérdése váratlanul ér és el is komorodom egy kicsit. Rasim és a szüleim is ezt szokták mondani, hogy túl sokat vállalok. - De... - szakad ki belőlem hirtelen és fáradt leszek. - De ha én nem vállalom fel, akkor senki nem fogja, mert a kényelem és a biztonság fontosabb... - teszem hozzá gyorsan. Amint kinevetem, mufurcosan néz rám és kicsit el is fordul félvállal.

- Persze, hogy értettem, hogy érted, de biztosra akartam menni, mert furán fogalmaztál… - mentegetőzik gyorsan, de elég bénára sikerült. - Lányok... Mind olyan furcsák… - hebegi magának, mint sem nekem, persze így is hallottam, ezen is jól szórakozok. Ahogy aztán megváltozom, kutatóan néz rám és próbál rájönni, mégis mit érezhetek jelen pillanatban.

- Akkor sem kéne megszakadni... Hidd el, abból sosem lesz semmi jó... - mondja halkan - Kényelem és biztonság meg már nincs, csupán az emberek szeretnék ezt hinni. Ezért nem tesznek semmit. Túlságosan félnek abba belegondolni, hogy mi lesz húsz év múlva. Inkább maradnak a megszokott és szar életükben, mert félnek attól, mi lesz velük, ha harcolni kezdenek. De aki fejvesztve rohan a hősies csatájába, vívja is bármiért, csak az életét dobja el... - itt egy kicsit megáll és elgondolkozik, majd keserűen elmosolyodik. - Én is ilyen voltam ilyen fiatalon. Aztán látod, mi lett belőlem, olyan életem van, amit mások letagadnának - tárja szét a karját, miközben arra utal, amit az elején mondott, hogy az élete csak a túlélésről szól, semmi másról.

- Hát, persze - nézek rá kicsit huncutul. Pont úgy viselkedik, mint Rasim, amikor nem tudja, mit kezdjen más lányokkal, mert azok… Lányokként viselkednek. - Igen, igen, a lányokkal mindig csak a baj van - bólogatok teátrálisan. - Még szerencse, hogy engem alig lehetne annak mondani, ugyebár - teszem hozzá kiismerhetetlen hangon. - Ja, ja, tudom... De ha senki nem vállalja, akkor valakinek kell... És engem nem zavar annyira, ha beledöglök a dologba, de haladunk előre. Inkább beleszakadok, mint éljek idelent hamis béke és biztonság illúzióját kergetve... És százszor leszek inkább olyan, mint te, mint bárki, aki csak úgy elvan és elfogadja, ami van, de nem tesz azért, hogy jobb legyen... - mondom kicsit keserűen. - Szerintem a te életed messze értelmesebb és becsülendőbb, ha már legalább arra gondolsz, hogy szar az egész és máshogy kéne...

Megint értetlenül néz rám, ma már nem egyszer.
- Igen, csak a baj van! Pontosan! - támogat tréfásan - És már hogy ne lehetne annak mondani téged... Biztos megjegyezték már páran, hogy milyen szép vagy. A hosszú, göndör vörös haj, a vékony, de egyben formás testalkat, a jól ápoltság, ami amúgy is ritkaságszámba megy a mai világban, nekem nem arról árulkodik, hogy téged nem lehetne annak mondani - jelenti ki komolyan, miközben alaposan felmér a külsőmet. Egyszerűen csak tényeket közöl, mivel nem teljesen érti, mire utaltam az utolsó mondatomban. - Te inkább ne legyél olyan, mint én - jelenti ki talán kicsit durván is. - Ne akarj olyan életet, ami semmi másról nem szól, csak a harcról. Nem kell elfogadni a jelenlegi helyzetünket, de azt sem szabad, hogy értelmetlenül próbálj valamit elérni az életben, ami majd talán egyszer segít. Biztos vagyok benne, hogy sokakat érdekel, mi van veled, és nem akarják, hogy bajod essen. Nem hogy belehalj egy olyan célba, ami arról szól, hogy megmentsd a világot! – mondja, miközben próbálja a fejében összeszedni az ész érveket. - Nézd. Én értem, miért csinálod. De ez nem jó... Mi a garancia arra, hogy ha te meghalsz, lesz más, aki folytatja a munkád? Minek dobnád el az életed másokért? Keress kiutat saját magadnak ebből a mocsokból, és ha tudsz, tűnj el innen. De ne halj meg olyanért, amit mások meg se érdemelnek...

Először csak pislogok rá párat, ahogy felfogom, mit mondott, majd elkezdek gondolkodni.
- Nem tudok egyetérteni veled. Azért sem, mert egyrészt: a vörös haj különlegesnek számít, de nem egy tanulmány mondja ki, hogy a szőke az, ami kívánatosnak is hat. A vöröst inkább a misztikusnak tartják. Formás? Hát, nem tudom, nagyon kedves és jólnevelt vagy, de formásnak pont nem mondanám magam. Elhiheted nekem, hogy nem nincsenek őőő... kerek idomain. Legalábbis túl nagyok - gondolkodom, ahogy kifejtem neki tárgyilagosan, miért nincs igaza. - Oké, a jól ápoltságot megadom. Az tényleg elég annak számít. De azért köszi, hogy kedves voltál - mosolygok rá végül. - Val, az egész életünk egy harc... - nézek rá kissé nyúzottan. Kicsit elkapom a tekintetem róla, amíg végig mondja, aztán óvatosan ránézek. Azon gondolkodom, hogy minek mondom ezeket neki? Meg azon, hogy talán ő az első eddig, aki kicsit meg is értett és nem nézett teljesen hülyének. Még ha megpróbál lebeszélni is. - Val? Tudom, hogy vannak, akik várnak haza. Tudom, hogy másoknak számítok. De én már... Én már megbeszéltem magammal, hogy ez a cél fontosabb. Fontosabb az érzelmeimnél, fontosabb náluk is. Nem... Nem könnyű, mert szeretem őket. De úgy érzem, muszáj. Akkor is, ha utánam közvetlen nem jön senki. Valaki majd valamikor fog... És akkor legalább már elkezdtem valamit, nem kell elölről. Én elfogadtam azt is, hogy egyedül kell meghalnom... - nézek rá szomorúan kicsit. Valentino a fejét fogja a magyarázatomra a végén már.

- Tudod, azért ennyire nem kell kéretni magad. Azt pont nem szeretik a férfiak. Legalábbis nekem ezt mondták... – mondja, de az az érzésem, hogy nincs túl sok tapasztalata, de ezt nem teszi közzé számomra is. - De mindegy. Szívesen. Azt hiszem? - kérdezi inkább, mint mondja. Egy ideig nem tudja, hogyan reagáljon a szavaimra. Elgondolkodtatja, amit mondok és még mindig saját magára emlékeztetem, és pontosan ezért is kezd dühöt érezni. Így végül csak megint elfordul tőle és elnéz valamerre, ahol le lehet ülni. – Hát, ha ennyire beletörődtél a halálodba, én nem segíthetek... - mondja halkan és dühösen, majd elindul az egyik sarok felé, ahol talált pár dobozt, ami kényelmes lehet. Sántának int, bár most az sem zavarná, ha maradna, az ő dolga.

Én megint csak zavarodottan pillantok rá. Mi az, hogy kéretem magam? Ezen az érvek, ez nem olyan idióta, lányok kéretés… Ahh, mindegy, férfiak… Éppen válaszolnék is, de folytatja, majd megint sértődötten le is lép… Vicces ez a férfi, néha úgy viselkedik, mint egy tinédzser vagy egy kis gyerek. De érdekes, mindenképpen érdekes. Sokat lehetne tőle tanulni és szerintem hajlandó is lesz, csak kicsit lazulnia kell. Mindenképpen hasznos lehet számomra. Viszont most nem megyek utána. Minek? Ennyi beszéd elég volt egyszerre, plusz nem is gondolom, hogy utána kéne rohannom, mint valami kutya... Lepillantok a lábamnál maradt Sántára.

- Nyugodtan menj utána, vigasztald csak meg! Lesz még időnk együtt, remélem... - suttogom neki, majd utoljára még megsimogatom, mielőtt újra a roppant érdekfeszítő beszélgetésre figyelek.

Egy sóhaj kíséretében megindultam Ulman után, gyorsan lépkedve hogy lássam mit akar. Hamar beértünk a rögtönzött gyengélkedőre, ahol egy fiatal nő feküdt… Aki meglehetősen hasonlított arra az alakra, akit Szonján keresztül Hunter leírt nekünk. Ahogy hallottam, épp a Kreml-ről beszélt. Ah, érdekes egy hely. Valószínűleg valahogy a biomasszával állt kapcsolatban az egész hipnotizáló hatása. Már majdnem megbaszatott a csillag is, meg maga a massza is, úgyhogy azt hiszem az átlag embernél többször volt balszerencsém ehhez a hatáshoz – legalábbis, ha azokat az embereket nézzük akik túlélték. Amint Ulman felteszi neki a kérdést, kicsit megfeszülök. Ha most ő az akit keresnünk kellene, az egy kicsit… megnehezítheti a dolgunkat. És végül úgy tűnik, hogy valóban ez a helyzet. Hát nem volt még elég probléma az öreggel? Kezd nagyon fárasztó lenni.

Legalább Ulman felteszi helyettem a kérdéseket. Odahúzok egy szabad széket majd kissé kimerülten lerogyok rá. Basszameg, lehet hogy lassan kiöregszem ebből az egészből. Sasha mesélni kezd. Szóval, a Láthatatlan Megfigyelők, huh? Elég mesét hallottam már róluk. Klaus mindig is gyanakodott arra, hogy léteznek; ő ezer dolgot hallott mindenhonnan. Én valahogy nem voltam biztos benne. El tudtam képzelni, hogy vannak olyan hülyék az emberek a Metróban, hogy akkor is háborúzzanak, amikor már alig vannak emberek életben akik fegyvert vehetnének a kezükbe. Ugyanakkor az utóbbi években egyre inkább gyanús volt az egész. Mintha sose akart volna véget érni a harc. Persze, ez az emberi természet része volt, mégis.. valahogy gyanús volt. Nem állt össze az egész. Szóval, azt állítja hogy az összes létező frakció ugyanaz lenne, és minden amit eddig átéltünk igazából egy megrendezett hazugság volt, valami színjáték. Nem is beszélve a Sötétek visszatéréséről, akiktől 2 éve még fosott az egész Metró. Szokásos kedd esti idillek, igaz? Ó, az öreg kopasz már megint mi a fenébe kezdett? Egyszerűen elképzelni nem tudtam. Sokan állították, hogy megőrült meg mittudomén, de én ismertem őt. Nem az a típus volt, akit ez a világ csak úgy az őrületbe tudna kergetni. Ha tényleg fontosnak ítélte ezt, és tényleg nyomozott utána, annyira fontosnak tartotta hogy még felkeressen minket is, hogy Melnyiket is figyelmeztesse… Akkor … talán van ebben az egészben valami?

- Megakadályozni a vérontást … - dünnyögtem, majd előhúztam az egyik zsebemből egy laposüveget. Végülis mindig kell, hogy legyen az embernél egy adag vészhelyzeti vodka. Nagyot húztam belőle, majd ahogy visszacsavartam rá a fedőt, bambán meredtem magam elé. Az ivászat egy érzelmi dolog volt. Kizsonglőrködött a mindennapok általánosságából, abból hogy minden ugyanolyan szörnyű és megterhelő. Kiránt a testedből és az elmédből, nekivág a falnak. Úgy érzem, hogy az ivás egyfajta öngyilkosság ahol megengedik, hogy másnap visszatérj az életbe és mindent újra elölről kezdj. Olyan mint megölni magad, úgy hogy aztán újjá születsz. Azt hiszem már vagy tíz, tizenöt ezer életet is élhettem. Nos, ez kissé újdonság volt egy ilyen embernek is mint én. Hatalmas összeesküvés, küzdelem a rendszer ellen.. Mint valami régi kommunista kaland amit tizenéves lázadók találtak ki. Lehetséges, hogy igaz lenne az egész amit Hunter állít? Ha az is, akkor mit kellene tenni..

Felnézek, ahogy meglátom hogy Khan felém fordul. Lassan felállok, közben eltéve a laposüveget. Ahogy meghallom amit mond, felé nyújtom a jobbomat egy kézfogásra.
- Semmi baj öreg, ilyen ez a világ; mindenkit kötnek az utasítások. Egyébként meg, akármennyire nem akarom beismerni, a közös kalandok után már kételkedem abban, hogy a világ olyan logikusan működik, mint azt eddig hittem. – mosolyodtam el halványan. Ahogy meghallottam Dukeot, elhúztam a számat. Akkor úgy tűnik, hogy ellenkező érdekeink vannak. Már most éreztem, hogy ha jutunk valamire az egész ügyben, akkor ebből később konfliktus lesz.. De jobb volt egyelőre nem szólnom erről, csak csendben megjegyezni. Már most tudtam hogy mit kell majd tegyek ha eljön az idő, de kellemetlen volt rágondolni. Duke is csak parancsokat teljesített, ráadásul nem egyszer együtt tettük ezt.. De én máshova húztam mint ő.

Ekkor hallom meg Romant. Végülis nem mondott hülyeséget a kölyök. Valóban meglehetősen gyanús volt.. Ráadásul a Hanzások eddig mindig borzasztóan büszkék voltak arra, hogy mennyire jó ellátásuk van.. Na ezzel mi történt most? Mi az istennek kellene annyi lőszer? Ráadásul.. Ahogy Khanra pillantottam, eszembe jutott a tegnapi kis álomvilági kirándulásunk is. Éhező emberek.. A vörös vonalon jelenleg éheztek, az meg a Színházhoz közel van.. Khan szerint ahol jártunk, az a sors állomása volt, szóval ha hihettem az öregnek, akkor nem csak valami random baromságot láttam. Erre használnák a lőszert? Tömeggyilkosságra? Ez lenne a nagy rendfenntartás? Aztán meg ha Hunternek is igaza van, akkor még a vörös-náci háború is még egy megrendezett balhé hogy lejjebb vágják a népességet és eltartható legyen a Metró? Akármennyit gondolkodtam rajta, egyre inkább zavaros volt az egész, de kissé úgy éreztem, hogy eddig rossz irányba mentem. Talán … ideje változtatni ezen. Hunter, Klaus, Ivan.. mindannyian mindig azt mondták, hogy a legfontosabb hogy magam döntsek, és ne csak a felsőbb utasítást vegyem figyelembe. Persze, ez talán nem fog tetszeni mindannyiuknak. Nem is várhatom el tőlük. Nem is tehetem kockára mindannyiuk életét valamiért, ami talán baromság, aminek semmi valóság alapja nincs.. De a sajátomat? Azzal azt kezdek amit akarok.

Befut ekkor Vlad is a társaival. Már kíváncsi voltam hol marad a srác a felderítésről, de úgy látom nyomós okkal késtek ennyit. Elég egy pillantás a sebesültre, már sejtem hogy mi művelte vele ezt. A jelentés pedig csak megerősíti a gyanúmat. Szóval, a rohadt biomassza megint itt van. Khan ekkor előáll az ötletével. Már ismerem az Útikalauzt amit előhúz. Láttam már akcióban párszor, és habár először nagyon kételkedtem benne, már megmentett minket nem egyszer. Szóval, Hunter meg Sasha azt mondták, hogy a Könyvhöz kellene eljutnunk. Artyomék is odamentek Khannal. Itt voltak nekünk a sebesültek, meg kurva biomassza ami fenyegette az átmeneti állomásunkat. És most.. Nekem kellett döntenem ennyi ember sorsáról.

Először Nat szólal fel, azt mondván hogy ő marad a sebesültekkel. Csendesen bólintok, ahogy mérlegelem a lehetőségeket. Igen, a sebesülteknek kell ellátás, őket nem vihetjük magunkkal, akárhova is megyünk. Közbeszól Iszaj is, akit még mindig nem igazán tudok hova tenni. Úgy tűnik ő Duke oldalán áll… Kíváncsi lennék Arty mit gondol, de majd később elbeszélgethetek vele; mindenki előtt nem fedném fel a kártyáimat. Körülpillantva a katonákon, kevés arcot látok aki túlzottan helyeselné azt, hogy mi most a Könyvtárba tartsunk. Ha el is rángatnám őket – már ha egyáltalán nem tagadnák meg a parancsot – valószínűleg csak akadályoznák az akciót. Nagyot sóhajtok, majd kihúzom magam, összekulcsolom a kezeimet a hátam mögött, s járkálni kezdek a tömeg közepén ami összegyűlt körülöttem.

- Na szóval. Úgy tűnik mindenképpen szét kell váljunk. Kezdjük a legfontosabbal. Nat, drágám, meg tudnád mondani mennyire súlyos a sebesültek állapota? Két lehetőségünk van velük kapcsolatban; ha nincsenek annyira rosszul hogy mozdíthatatlanok legyenek, talán megérné bepakolni őket a tűzoltókocsikba amikkel idejöttünk, és visszavinni őket a templomba. Ott komolyabb ellátást kaphatnak, és talán megússzák. Ugyanakkor, ha muszáj egyhelyben maradniuk, akkor erősítést kell hívnunk… Csakhogy Vladnak köszönhetően tudjuk, hogy némileg lentebb a katakombákban ott van jó öreg barátunk, a Kreml és a D6 biomasszája. Bizony fiúk, az a rohadt trutymó valamilyen agykontrollos képességekkel rendelkezik, és képes teljesen összezavarni az elméteket, hipnotizálni, aztán gond nélkül bekebelezni. Kétlem, hogy képesek lennénk most megállítani, tekintve hogy a Rend már így is hányszor próbálkozott vele, sikertelenül. Szóval, ha lehetséges, talán előnyösebb lenne hazavinni a sebesülteket mintsem megvárni amíg idejönnek értük. Akármelyik változat lesz, szeretném ha a csapat egy része hátramaradna a sérültekkel, és vigyázna rájuk. Val, ezt tudnátok intézni? – fordulok a férfi felé egy pillanatra, majd a válasza után folytatom. – Itt pedig elértünk a leginkább megosztó részhez. – kis csöndet tartva körülnézek, egyenként végigmérve minden egyes katona arcát, majd folytatom. – Én a többiekkel tartok a Könyvtárba. Megértem, sokatok számára ez egy érthetetlen döntés lehet. Tisztában vagyok vele, hogy jelenleg az akció és a hivatalos parancs ellen készülök cselekedni, de őszintén szólva nem igazán érdekel. Vannak köztetek olyanok, akiket régóta ismerek már, de sok új arccal is találkoztam ma. Azonban mindannyiótoknak tudom javasolni azt, hogy gondolkodjatok el magatokban; vajon mindig helyes a felső utasítás, csak mert a parancsnokoktól jön? Vajon ők tévedhetetlenek a rangjuk miatt? Nézzétek, én, és biztosan többen köztetek is már elég sokat láttam a háborúból, az emberi kapzsiság és hatalomvágy okozta katasztrófákból. Az amit az imént hallottunk, az egy elég.. Érdekes információ. Nem, nem mondhatom hogy mindent elhiszek amit hallottam. Nem mondom azt, hogy biztos vagyok benne hogy helyesen cselekszem. Vannak kétségeim, igen. De úgy érzem, hogy fontosabb lenne ennek most a végére járnom, és megtudnom hogy valóban egy hazugságot éltünk mindeddig, csupán eldobható eszközökként hamis háborúkban, vagy a fenyegetés valós. Meghagyom mindenkinek, hogy eldöntse ő mit lát fontosabbnak, helyesnek. A Rendnél lehúzott sok évem alatt annyit megtanultam uraim, hogy az erőszak általában tényleg csak újabb erőszakot szül . Valóban fennáll a lehetősége annak, hogy a Hanza valami másra készül azzal a lőszerrel amit leszállítanánk neki. Megfelelő ellátásuk volt mindig, erre hirtelen nem hogy utánpótlást kérnek de egy ilyen irreális mennyiséget? Valami nincs itt rendben. Én ki akarom deríteni az igazságot, ezért a Könyvtárba fogok menni. Régóta ismerem Huntert, és utána akarok járni hogy mit tervez, mit tudott meg. Ha nem is tőle, talán a Könyvből megkaphatunk pár választ. Szóval; két részre fogunk válni. Aki mindezek után egyetért velem, az jöjjön velünk a Könyvtárba, hogy kiderítsük mégis mi a fene folyik itt. Azok, akik kételkednek ebben az egészben, nem hisznek nekem, a többieknek.. Azok folytassák a küldetést, és szállítsák le az ellátmányokat. Nem fogom olyanok életét veszélybe sodorni a saját eszméim miatt, akik nem osztoznak ezeken. Mindenki válasszon hát magának, aztán pedig nem sokára ideje cselekednünk, mert kicsit szorít bennünket az idő. – teszem hozzá, ahogy végre befejezem és levegőhöz jutok. Hát, azt hiszem hogy ez akárhogy is alakul, a Főparancsnokság nem fog örülni.. De a lényeg úgysem ez volt.

Noemi Winter - rani25

A sötétség a velejárója volt ennek az életnek a Metróban. De ez most más volt, egyetlen kis gyertyaláng fénye sem világított sehol, teljes sötétség nehezedett rád. Mintha… Mintha meghaltál volna…

Hirtelen egy erős rántást érzel a védőöltözeted egyik csatjánál, és lassan húzni kezdenek valahova. Amint realizálod mi történik, és a gázmaszkodról letörlöd azt a nagy mennyiségű sarat, mely teljes sötétségbe zárt téged, végre megpillantod Antonovot.

- Gyerünk már… - hebegte ijedten – El kell tűnjünk innen! Ezek mindenhol ott vannak! Nincs esélyünk ellenük! – rázta tekintetét össze vissza – Basszameg… Ott is ott van egy! – pillantott egy másik irányba – Ezek mind engem néznek! Engem akarnak! – üvöltötte kétségbeesetten, teljesen elvesztve önuralmát.

Mindeközben valahol a közelben serényen felugatott egy másik gépkarabély, elhallgatott egy pillanatra, majd ismét, alig hallhatóan kattogni kezdett, három-lövéses sorozatokat leadva. Alexeev tehát még mindig élt. A pukkanások hol távolodtak, hol közeledtek, de lehetetlen volt megállapítani, hogy a golyók célba találtak-e, hisz a sebzett szörnyetegek dühödt üvöltése elmarat. A titokzatos támadóitok minden bizonnyal sebezhetetlenek voltak…

Kicsit felemelve fejed és előre nézve láthattad, hogy Alexeev nem is annyira közel harcolt hozzátok, hanem egészen messze: legalább húsz, huszonöt méterre villantak fel és hunytak csak ki a nyomjelző lövedékek szaggatott vonalai.

De mégis mi történt, hogy ilyen messzire kerültetek tőle? Talán a szörnyek tényleg téged támadtak meg elsőnek és ütöttek ki, aztán meg Alexeevet vették célba. Antonov meg minden bizonnyal kihasználva a helyzetet, fedezékbe kezdett vonszolni téged.

Akárhogy is próbálnád megállítani társad, hogy talpra verekedett magad, egy percre sem volt hajlandó megállni. Ahogy hátra döntöd a fejed teljesen, hogy jelezz Antonovnak, hogy elég volt ebből, biza mást is megpillantasz társad feje felett: közvetlenül a mennyezet alatt, magasan felettetek, a ködben még egy fej lebegett. Olyan hatalmas, hogy talán elsőre nem is fogted fel, mit is látsz. Az óriás teste rejtve maradt az állomás sötétjében, és csak ide-oda ringó szörnyűséges pofája függött a parányi testetek fölött, és nézte, ahogy nevetséges fegyvereitekkel hadonásztatok ide-oda. Nem sietett a támadással, valami okból adott nektek egy kis haladékot. Egy kis reményt…

Pont ekkora lövellt lángot a gránátvető. A robbanás hulláma megsüketített titeket egy kis időre, és ahogy végtelen sípolással zúgott tovább, égő húsdarabok hullottak rátok. Kinyitva szemed Huntert pillantottad meg, aki, mint ördög bújt elő a sötétségből.

- Nincs menekvés! – lépett felétek Hunter – Őt akarják! – mutatott Antonovra a puskacsővel.
- Engem?! – kérdezte ijedten a társad.
- Igen. Nem fognak elengedni. Te vagy a legéleterősebb közöttünk… Akárhogy futsz majd, ide fogsz visszatérni. Ne rángasd bele a halálba a többieket! – lihegte szaggatottan, a démonokkal vívott harc még őt is megerőltette.
- De én… - kezdte volna Antonov, de ekkor valami hihetetlen, szörnyűséges erő elkapta, felemelte a magasba, a nemlétbe. Egy ideig téged is magával rántott, de hamar elengedett, így te pár métert visszaesve a földön kötöttél ki – nem úgy, mint a társad. Még csak kiáltani sem tudott… Egyszerűen eltűnt, mintha egy pillanat alatt atomjaira bomlott volna szét, mintha sohasem létezett volna.

Azonban Alexeev, aki talán az előbb neked köszönhette az életét, most viszonozta a szívességet. Kétségbeesetten kiáltozva utána, társzám pocsékolta a drága robbanóanyagokat, ahogy a saját gránátvetőjéből tüzelni kezdett. Hisz ez a fegyver egyszer már bebizonyította, hogy megölhetők vele a lények…

Hunter dühödten förmedt rá, de mielőtt bármit is tehetett volna, a titeket beburkoló köd egyszerre mind Alexeev köré sűrűsödött, körbefonta őt csípős leheletével, és elevenen felfalta. Helyette csak az elmosódott árnyak néztek rátok, majd megelégelve a veletek való játszadozást, egyszer s mindenkorra eltűntek…

Vége volt. Mindketten odavesztek. Húsból és vérből való lény nem győzhetett a fantomokkal vívott harcban...

Mindenki:
Mihael beszédét némán hallgatták az emberek, mindössze páran beszéltek csak közben, akkor is halkan. A végeredmény után azonban sokan felháborodottan szóltak, hogy akkor most a parancsnok tényleg eldobja-e a küldetést egy olyan dologért, amiben a legtöbb ember mindössze egy átlagos, a Metróban született legendát látott csak bele. Úgy tűnt, inkább értettek egyet Iszaj véleményével, mintsem a századoséval. Ráadásul ezek a srácok kérdés nélkül képesek voltak követni a parancsot, így valószínűleg egyesek azonnal szólni fognak Melnyiknek vagy egy tisztnek, amint megérkeznek a Színházra. Hogy utána mit kap Mihael a parancsmegtagadásért, azt senki sem tudta…

Mindössze Paskal és Danilla ment oda személyesen a rövid monológ után Mihaelhez, hogy támogatják, bármi ellen is kelljen harcolni. Legyenek azok akár a Láthatatlan Megfigyelők is...

Ulman valamiért ahelyett, hogy a többiekkel tartott volna, csak csöndesen mérlegelte a hallottakat, miközben egy szál cigarettát szívott éppen. Egyesével számolgatta az embereket, legyenek azok sebesültek vagy sem, majd Nat-re nézett és összeráncolt szemöldökkel megszólalt.

- Ha így állunk, márpedig így állunk, nem lesz szükség arra, hogy külön oszd a sebesülteket, mivel mindenki, aki tud járni, kelleni fog számomra – szólalt meg váratlanul nagyon komolyan, pont úgy, amikor Ulman átment a tapasztalt hadnagyba. – Én fogom vezetni az ellátmányt leszállító osztagot – pillantott rá kicsit talán szégyenkezve Mihaelre – Nem vagyunk elegen, hogy mindenki arra menjen amerre csak szeretne. Tizennyolc láda van, egy ember csak kettőt tud vinni, az már eleve kilenc ember, és akkor a védelmüket ellátó tagokról még nem is beszéltem… - sóhajtott fel egy nagyot – Petro, Danilla, ti is velem jöttök! – mutatott a társaira – És mindenki más is, aki a Renden belül szolgál, kivéve a mi kis Hercegünket – biccentett Duke felé egyet – Mihael, te menj Artyomékkal, járj utána a dolognak, mi meg befejezzük a küldetést. Aztán találkozzunk… - rápillantott az órájára és egy kis fejszámolás után folytatta – Találkozzunk hét órakor a Színházon. Addigra meg kell járjátok a Könyvtárat, akkor is, ha szarba kerültök. Megfelel? – kérdezte a századostól, és bár hiába volt rangban felette álló Mihael, most úgy tűnt, egy nemleges választ nem fog elfogadni.

Sajnos Ulman is tisztán emlékezett a Poljankán történt látomásra, szóval érthető okokból magára vállalta a küldetés befejezését. Ha időközben bebizonyosodna Sasha összeesküvés elmélete, legalább lesz valaki a Színházon, hogy megakadályozza a vérontást.

Így hát elkezdődött az felszerelkezés. Khan miután kezet rázott Mihaellel a béke jeléül, elvonultak, hogy áttanulmányozzák az Útikalauzt. Mindeközben a különböző osztagok kialakultak és felszívták magukat erővel, hogy nekiinduljanak az újabb menetnek.

- Rendben elvtársak! Most jól figyeljetek! – kezdett bele Komiszár elvtárs, a Forradalmárok vezetője, miközben Lenin koporsója mellett felsorakoztak az egységük tagjai – Olyan dolgok derültek ki ma, ami az egész ideológiánkat képes lehet megváltoztatni… Nem azért harcoltunk eddig annyit a Negyedik Birodalom ellen, hogy most kiderüljön, mindez csak egy hamis háború volt… Szóval mi is különválunk, és pontot teszünk az ügy végére. Makszim, Banzaj! – szólította meg a vágott szeműt és a sötétbőrűt – Ti itt maradtok a Rend orvosával és az életetek árán is megvéditek őt, meg a sebesültjeit! A Rend harcosai ettől a pillanattól kezdve mind az elvtársaink! A testvéreink! Szóval ne okozzatok csalódást nekik! Mutassuk meg a világnak, és hős vezérünknek, Lenin elvtársunknak, hogy a Moszkvai Metró Ernesto Che Guevara Első Nemzetközi Vörös Harci Brigádja betartja az ígéretét, történjen bármi is! – szavalta büszkén, majd halkabbra vette a dolgot és hozzátette – Fjodor bácsink haldoklik. De még nem adta fel a küzdelmet, tudom ám, hogy az az öreg szíve bírja még a strapát. De hogyha mégis eljött az ideje… Maradjatok vele utolsó perceiben, és segítsétek túl ezen az utolsó feladaton… - mondta szomorúan, majd Valentino felé pillantott – Te fiam pedig, a századossal mész a Könyvtárba. Hiába bízta rád a betegek védelmét, ezt most nem vállalhatod el. Tudnom kell, mi az igazság… Ha megtaláljátok a Könyvet, azonnal jelentsd, mi volt benne. Hogy van-e igazságalapja annak, amit a szőke hajú lány mondott, vagy sem… Én pedig uraim, a Rend többi tagjával tartok majd a Vörös Vonalra. Rég beszéltem már Moszkvin Pártfőtitkárral… Kíváncsi vagyok, ő vajon tud-e arról, amire mi ma itt rájöttünk – fejezte be a mondandóját, majd még egyszer utoljára fejet hajtottak Lenin teste előtt, és ők is elkezdtek összekészülődni. 

A Színházra tovább menő osztagot a következők alkották: Ulman, Vlad, Pavel – avagy Petro vagy Paskal, éppen ahogy becézték -, Danila, három kevésbé sérült Hanzás újonc, két, szintén Hanzás újonc, az egyik, aki nem rég még Vladal tartott őrjáratot és botlottak bele a Biomasszába, Ivanovics, az egyetlen még élő szanitéc Nat-en kívül, és Ruszakov elvtárs, azaz Komiszár.

A Könyvárba tartókat meg Luiza, Slavik, Khan, Iszaj, Artyom, Duke, Mihael, Petrovich, és Romanov alkották. A fiatal Hanzás újonc bár „parancsot” kapott Ulamntól, hogy a Színházra térjen, az mégis úgy döntött, inkább követi a századost. Úgy tűnt, egyedül ő merte megkérdőjelezni a rendszer működését, és ez látszólag a társainak nem igen tetszett, hisz azzal fenyegették, hogy szólni fognak Melnyiknek és akkor majd már repülhet is a Rendből. Persze Mihael jobb embert is kaphatott volna maga mellé, de egyelőre a veteránokra, Danillára és Pavelre szükség volt a Színházon, ha elszabadulna a pokol, ne egyedül Ulmannak kelljen megoldania mindent. Legalább a kölyök addig is amíg veletek van, tanul egy s mást.

Akik maradtak a sebesültek közül, azok a következők voltak: Ilja, Szerjózsa, Anatoli, Fjodor bácsi és Sasha. Közülök mindenki életveszélyes állapotban volt még mindig, Sasha kivételével.

És végül, akik a sebesültekre fognak majd vigyázni azok, Natasha, Banzaj, Makszim és Leonid volt. Úgy tűnt a fiatal zenész inkább maradt Sasha-val együtt, mintsem egy olyan küldetésre adja a fejét, ami veszélyesebb, mint itt maradni…

- Indulás hát akkor! – szólalt meg Khan végül, aki az élen tört előre és az Útikalauzt a kezében tartva vezette az embereket. Szorosan mellette állt Mihael és Ulman is, majd őket követték a többiek.

Luiza, Iszaj, Mihael: 
Khan úgy vezetett át titeket azon épületegyüttesen, ahol nem rég még Vlad járt, mintha pontosan tudta volna, mi hol van.

Maga az épület a Metrótól eltérően rendkívül magas belmagassággal rendelkezett, amit gazdagon díszített oszlopok tartottak. Fentről aranyozott csillárok lógtak, a falakat pedig a Kreml festett mása, mindenféle harci járművek, és a Vörös Hadsereg katonái borították. Mindezt több centiméteres por borította, de még így is oly csodálatosnak tűnt…

Aztán ahogy haladtok lejjebb, úgy alakul át az egész hely egy bunkerkomplexummá. Mindenütt hermetikus kapuk, sugárzásmérő műszerek, csontvázak tucatjai. Hiába volt a Kreml a legféltettebb helye Oroszországnak, a Harmadik Világháborúban az örök ellenség, az amerikaiak pontosan tudtak az alatta elterülő bunkerrendszerről, így jól oda is pörköltek neki, még ha azt csak egy Biomassza formájában is…

Körülbelül húsz perc séta után eléritek azt a mozgólépcsőt, amin nem is olyan régen még Vlad-ot és egy társát akarta elnyelni a Biomassza. Khan már jóval távolabb tőle – anélkül, hogy Vlad figyelmeztette volna, hogy ez az a hely – megállította a csapatot, és megszólalt.
- Idáig mehetünk. A térkép érzi, hogy veszély van arrafelé… Ha pár lépést közelítenénk, legtöbbünknek végünk lenne. De ahogy elnézem… Van egy liftaknába vezető szervízjárat, amin letudunk menni. Onnantól Ulmanék a Metró 2-n eltudnak jutni a Színházhoz, mi meg egyenesen a Könyvtárba juthatunk. Ott fogunk szétválni – jelentette ki, majd máris megindult a szervízalagút felé.

Szerencsétekre az Útikalauz remekül teljesített, egy mutánsba sem botlotok bele, amíg eléritek a bunkerkomplexum legalsó szintjét egy örökkévalóságig tűnő lépcsőzés után. Itt aztán már igen szűkös a hely, így kénytelenek vagytok kettes sorban menni tovább. Mindenhol pókhálók, pókok, és hatalmas mennyiségű por. Ide még a Biomassza sem jutott be… De vajon miért?

Még egy kicsit menve, hamarosan egy lezárt liftajtóhoz értek. Azon elég könnyedén áttörve magatokat – mivel szinte már teljesen elrohadt – bejuttok egy központi terembe, ahol már sínpárok is vannak. Itt aztán már tényleg minden tiszta por és lom. A levegő meg annyira állapodott, hogy szinte gázmaszkot kell vegyetek.



- Megjöttünk… Ez az a hely – pillantott körbe Khan. – Ez a kormányzati alagút vezet a Színházra – mutatott a jobb oldali hermetikus kapura – Ez pedig… Ez pedig a Könyvtár felé visz minket – mutat a bal oldalira. – Viszont sietnünk kell az ajtó kinyitásával, mert a Biomassza itt él… Érzem őt. Ide csak azért nem tudott bejönni, mert valakik, valamikor nagyon régen, lezárták ezt a részét a bunkernek.





- Na de hogyan nyitjuk ki a hermetikus kapukat? Erővel aligha tudjuk majd, ezek több tonnásak… Kéne egy generátor – szólalt meg Slavik.
- Ha ezt is úgy építették meg, mind a D6-ot, akkor az a szoba pont odavezet… - szólalt meg az egyik Hanzás újonc, miközben a fegyverére szerelt zseblámpa fényét egy ajtóra irányította – Legalábbis, az eljárás szerint minden saját szárnynak kellett legyen egy saját generátora a vészhelyzetekre, olyan, ami 50 év múlva is még működőképes kell legyen. Tehát én ott próbálkoznék először.


- Shajj, hát akkor mindjárt jövök… - sóhajtott fel Ulman, majd egy társával együtt megindultak kifeszíteni az ajtót. Addig ti védelmi vonalat alkotva vártatok, hisz, ha netán mégis bejutna ide egy mutáns, akkor mindenáron meg kell védjétek a töltényes ládákat…

Úgy öt perc telt el, mire hirtelen a bunker ősrégi lámpái aktiválódtak és ha nem is mindegyik, de legalább a fele olyan erős fényt kezdett sugározni magából, hogy egy pillanatra mindenkit elvakított.

Ezzel egyidejűleg, a teremből ahová Ulmanék bementek, susmorgás kezdett hallatszódni… „Gyerünk, indulj már be… Te most mit csinálsz? Mi az, hogy mit? Vicces lesz… De ne csináld már… Ne fossál… Jó lesz! Egy fenét…”

És abban a pillanatban, amikor páran megközelítették volna az ajtót, amin Ulmanék bementek, bentről egy cseppet sem mai zene szólalt meg.

- Basszameg, ez nem az a videó! Kapcsold már ki Danilla!
- Te hülye fasz! Na ezt aztán jól beszoptad! Igazad volt, ez tényleg vicces! De legalább a hangerőt vedd már le, mert megsüketülünk mindannyian! – nevetett fel a Sztalker, majd kiszaladt hozzátok, és üvöltve szólította meg a tömeget, hogy a leghátsó sorban állók is meghallják, amit mondani szeretne – Hölgyeim és Uraim, a Danillanovics Ulmanovics Színház és Mozi a Világvégén Is szíves örömest hívja meg önöket legújabb rövidfilmjükre, melynek címe: Ulman egy idióta, és rossz videót indított el! – Hajolt meg büszkén, majd még mindig röhögve intett nektek, hogy kicsit kukkantsatok be a terembe.



Akik hallgattak a régi veteránra, bent olyat pillanthattak meg, amit az idősek már huszonkét éve nem láttak, a fiatalabbak meg egyáltalán nem is ismertek. Egy hatalmas, igaz, több helyen is megrepedt és megkarcolt állapotú kivetítőn, egy több perces videó játszódott le, melynek zenéjét már kintről is hallottátok, és amin Ulman színészi tehetségét tapasztalhattátok meg.


- Te most szopatsz engem?! Hát kapcsolódj már ki! – Üvöltözött Ulman egy kis fekete tárggyal a kezében, amiről már tényleg csak az idősek tudták mi az – Ezt nem hiszem el, neked is most kell fagyni! Áhg! Hülye Nokia telefonok! – Dühöngött, majd, amikor észrevette, hogy lassan egy egész kis közönség figyeli az alkotását, amit a fene se tudja, hogyan és mikor forgattak le meg vágtak meg, kínosan elnevette magát. – Hehe, ez egy promóciós videó az előléptetésemhez, amit a márciusi szokásos "különleges" katonai megbeszélésen akartam lejátszani…

Természetesen senki sem figyelt arra, amit Ulman mondott, mindenki csak nézte a „promóciós videót”, amiben olyanok hangoztak el, hogy miért érdemes Ulmant kinevezni a Főparancsnokság élére… Ezekután már egy biztos, hogy az itt lévők mind támogatni fogják ezt a remek ötletet.

Aztán ahogy a videó véget ért és a képernyőn már csak a sötétség maradt, Pavel vígan megtapsolta a rögtönzött előadást, amit pár mulatni is bíró arc szintén követni kezdett, lassan egy mini tapsviharral megtöltve az ősrégi, veszélyekkel teli bunker ezen részlegét.

Furcsa volt, hogy az itt álló emberek többsége mind halálos katonák voltak, és mégis, amikor kellett, megragadták a lehetőséget egy kis mulatságra, még ha egy ilyen abszurd módon is. Még Khan is, a mindig komor arcú, csupa rejtéllyel tele lévő férfi is elmosolyogta magát.

De a móka helyét hamar újra átvette a végeérhetetlen nyomasztó érzés, mely ezzel a küldetéssel és a hellyel együtt járt. Miután mindenki kinevette magát vagy feltette magában a kérdést, hogy Ulman mégis hogyan maradt eddig életben, visszatértek a lőszeres ládákhoz és megint komoran folytatták a feladatukat, a töltények őrzését.

Aztán a rövid közjáték után a kapukat is végre sikeresen kinyitotta pár technikai szakértő és miután Khan átrajzoltatta Ulmannal az Útikalauz azon járatait, ami a Színházra viszi őket, a két osztag emberei egymásnak szerencsét kívánva majd elköszönve egymástól elindultak a saját feladatukat elvégezni.

Most már egy olyan mókamester nélkül, mint Ulman kellett haladjatok egyre beljebb az alagút sötétségében, mellyel egyidejűleg egyre inkább éreztétek azt a borzasztóan nyomasztó érzést, ami az embert figyelmezteti, kétségbeesetten próbálja óvva inteni attól, hogy belesétáljon egy olyan helyzetbe, melyből épen már nem jöhet ki…




A Könyv lehetséges helyzete:

• Nagy Könyvtár titkos katonai adattár, C szoba. Sugárzás: átlagos felszíni. Veszélyek: Könyvtárosok és egyéb mutánsok. Nézz a szemükbe, a többit lődd le!             
• Nagy Könyvtár, történelmi iratok terme, civilek elől elzárva. Sugárzás: átlagos felszíni. Veszélyek: Könyvtárosok és egyéb mutánsok. Nézz a szemükbe, a többit lődd le! 
• Nagy Könyvtár, raktárhelység, kormány ellenes iratok. Sugárzás: átlag feletti. Veszélyek: Könyvtárosok és egyéb mutánsok. Nézz a szemükbe, a többit lődd le!     
• Nagy Könyvtár alatt, 108 méteren, AA Főhadiszállás, A épületegyüttes, B szárny, Műholdas Kommunikációs Megfigyelőállomás. Sugárzás: átlag feletti. Veszélyek: Könyvtárosok. Nézz a szemükbe!  
• Nagy Könyvtár alatt, 114 méteren, AA Főhadiszállás, B épületegyüttes, A szárny, titkos laboratóriumok. Sugárzás: Négyszerese a felszínen mérhetőnél. Ellenszer: Vérátömlesztés, 3 órás lent tartózkodás esetén egy hét felszíntől való tartózkodás. Veszélyek: Furcsa, gennyektől tarkított Könyvtárosok. Minimum két méter távolság. Nézz a szemükbe! 
  

• Nagy Könyvtár alatt, 125 méter mélyen, AA Főhadiszállás, a „Nagy Bunker”, C épületegyüttes, D szárny, a Központi Metróparancsnokság elhagyatott Főparancsnokságának adattára. Sugárzás: Tízszerese a felszínen mérhetőnél, tizenöt perc elteltével már hallucinációk léphetnek fel, míg fél óra elteltével már eszméletvesztés is. Ellenszer: 59L Sugárzásvédő folyadék, „Zelenka”. Hatása: rövidtávú, még prototípusú fejlettségű. Maximum két óra védelem. Működése kérdéses. Veszélyek: Furcsa Könyvtárosok. Minimum három méter távolság. Szemgödrük üres, hang alapján tájékozódnak. A bevált technikák nem működnek, agresszívak. Első küldetés sikertelen, újra próbálkozás Újév első napján. Az ellenszert kell először megszerezni!
  

Emlékeztető: Ne feledd ki vagy! Védd meg a Metrót bármi áron! Likvidáld az ellenséget! És… Ne hagyd, hogy a démonok felülkerekedjenek rajtad…

Natasha:
Nyomasztó csend telepedett a Lenin-mauzóleumra. Mióta a többiek elmentek, csak te maradtál és a gondolataid. Leonid Sasha-val beszélgetett, Banzaj és Makszim Fjodor elvtársukra vigyáztak, míg a kutyájuk, Karacjupa, Gagarinnal játszadozott.

A sérültek halkan lábadoztak, valakik próbáltak aludni, egyesek levelet írtak a hozzátartozójuknak, ha nem jutnának már haza, megint mások csak bámultak ki a fejükből.

Akárhányszor néztél rá a rádiódra, az csak nem szólalt meg a két szép szemed pillantására sem. Már vagy egy óra telt el, hogy a csapat utoljára bejelentkezett. Ulman azt mondta lemennek a föld alá, így valószínűleg a jel nem fog egy jódarabig kijutni onnan. Pedig most milyen jó lett volna, ha csak a távolból is, de Ulman beszédével feldobná ezt a helyzetet. Odalent biztos sikerült valahogy neki… De legalább indulása előtt külön odament hozzád elbúcszúzni és megígérte, hogyha túléli, meghív egy kiadós vacsorára a Polisz legjobb éttermében.

Még egy újabb óra telik el, amikor végre a rádiód megszólal, akármit is csináltál: legyen az az összekészülődés, hogy elmenjetek a Templomba, vagy csak a megmentőitek várása, akiknek még az indulás előtt Mihael adott le egy vészjelzést. Mikor kezedbe veszed az eszközt, az némán hallgat, pedig honnan máshonnan jöhetett volna az az emberi hang?

Pont amikor ezt a kérdést felteszed magadban, igen erős reflektorfény tör magának utat kintről, és mintha egy autónak a fékhangját is hallanád. Majd egy emberét is…
- Szóval ide menekültek el a horda elől… Eh, szerencsétlenek… Jól van fiúk, szóródjunk szét és keressük meg őket! Hallottátok a parancsot, hogyan kell eljárni a potenciális árulókkal… - adta ki a parancsot az egyikük, valószínűleg a parancsnokuk.



Szerencsédre, ahonnan a fény beszűrődött, onnan te is ugyanolyan jól kiláttál, így tökéletesen szemügyre tudtad venni a lehetséges ellenséges erőket, bár a létszámukat nem tudtad meghatározni. A veled szemben álló Sztalkerek felszerelését azonban igen: csúcsminőségű fegyverek, kevlár mellények és valószínűleg nem csekély harci tapasztalat. És érdekes mód olyan sisakok, amiket a Rend harcosai használnak. De a vállukon nem a Rend jelképe, hanem egy eddig számodra teljesen ismeretlen jel rajzolódott ki.


És pont, amikor elgondolkoznál, hogy mit is ábrázolhat a felségjelzés, az általad figyelt katona mintha csak megérezné magán a tekinteted, a gászmaszkján keresztül pontosan a szemedbe nézett.

- Hé Ratimir, gyere csak ide… Azt hiszem találtam valamit… Nézzük meg! – Hívta oda egyik társát, majd puskáját pontosan a helyzeted felé szegezve megindult a félig meddig beomlott bejárat felé…

Miután Valentino visszavonulót fújt, ismét visszatérek, hogy hallgassam a beszélgetést, s úgy tűnt, végre sikerül is valami tervet kiötleni. Én magam persze továbbra sem szóltam bele, minek is tettem volna? Csak pihentettem felkötött kezemet és próbáltam kicsit energiát gyűjteni az elkövetkezőkre.

Végül Ulman az, aki sikeresen vázolja a dolgokat és ezt sikerül is keresztülvinnie úgy-ahogy. Nem mintha nekem lett volna ellentmondásom vagy csak meg akartam volna szólalni. Személy szerint haladtam volna és örültem annak is, hogy utána össze akartunk futni.

Még azért én odalépek Nat-hez elköszönni, hiszen mégiscsak ő volt az egyik, aki beleegyezett ebbe a kis összeesküvésbe, most meg külön szakad... Szóval odalépek hozzá és kicsit bénán megszorítom a vállát.

- Vigyázzatok magatokra! - köszönök el tőle viszonylag őszintén. - Igyekszünk mi is és a mihamarabbi viszontlátást! - mosolygok rá halványan.

Így történt, hogy tizenöt perc múlva a két társaság együtt indult útnak. Először csak csodálom a szép helyet, addig csak levázolom a füzetembe. Most örülök, hogy egy csomó papírt hoztam magammal, mert lehet, a kis kalandunk végére betelt volna a füzetem.

Engem nem kifejezetten zavar az sem, hogy szervizalagúton kell tovább haladnunk. Sosem voltam finnyás gyerek ilyen szempontból és amúgy is... Nem egyszer másztam már alagutakban, szellőzőkben a kis küldetéseimkor. Így ez annyira nem tud meghatni. Ami viszont meglep, hogy mennyire biztonságosan tudunk eljutni addig, ahol kettéválna az utunk. Ennek rendkívül örülök, nem biztos, hogy kibírtuk volna, ha még valaki megtámad bennünket, pláne a lőszeres rakománnyal.

Tovább megyünk, majd tanácskozni kezdünk, hogyan tudjuk kinyitni a kapukat. Már majdnem megszólalnék, hogy szerintem lennie kell valami generátornak, ha ilyen fancy a hely, de megelőznek, így megint csendben maradok. Ulman-ék elmennek megnézni a helyet, így én is védekező pozícióba vágom magam, de közel az ajtóhoz, hogy ha mégis szükség lenne esetleg a szerelői tudásomra, akkor tudjak segíteni. Oké, nincs belőle diplomám, mint Iszaj-nak, de na, azért a gyakorlati tudásom elég jó.

Már éppen kezdtem volna aggódni, hogy mi lesz, mikor sikerült felkapcsolni a lámpákat, majd susmorgást is hallottunk. Felhúzott szemöldökkel nézek a többiekre. Az üvöltés maga engem megborzongtat, körbe is nézek, nehogy magunkra vonzzunk valamit. Majd ahogy meghallom, mi történik itt, csak elhúzom a számat. A bejáratnál igyekszem maradni, de azért én is megnézem a filmet. Őszintén? Nem örülök, hogy erre pazaroljuk az időnket, ráadásul ezzel a hangzavarral sem túl jók az esélyeink, de a videó tényleg vicces, még én is elmosolyodom rajta.

Végül ha nincs ellenére senkinek, akkor segédkezem a kapuk kinyitásában is, ha tudok valahogy, majd nemsokára ketté válnak útjaink. Valahol megkönnyebbülök, hogy többet nem kell aggódnunk a töltények miatt, de az kevésbé érint jól, hogy lefeleződött a csapat. Végig tekintek a többieken: ezeken az embereken múlik a küldetés és az életünk is, s senkit nem igazán ismerek ezek közül. Így hát most Iszajhoz és Artyom-hoz csatlakozom, ha van kedvük és szabad is, akkor halkan sutymorogva beszélgethetünk, ha nincs, akkor csak velük sétálok tovább és próbálom kizárni azt az érzést, hogy vissza kéne fordulnom. Mert tudom, hogy ez küldetés fontos és végre haladhatok a célom felé.

Talán pont ezért, vagy éppen csak Ditmar – eredeti nevén Dmitrij – jókedve miatt, de amikor az osztagod befordult a folyosóra, ahol Alinával álltál, nem tartóztatott le egyből. Sőt, egy rövid diskurzus után még neked is adott igazat, és az ájult tiszthelyettest és a barátját vitette el kihallgatásra. Jól lehet a kiváló képességed, hogy másokat meggyőzz és átverj, az is nagy szerepet játszott ebben.

- Na, pontosan az ilyesfajta „korcsokat” kell kiirtani a társadalmunkból! – mérgelődött a felettesed – Ide jönnek a Rend harcosai, hogy átadják a küldeményt a Führernek, aminek átadása múltkor elbaszódott, erre mit csinál ez a barom?! Hát persze, hogy kémeknek nézi és megerőszakolja az egyiket közülük… Szerencse, hogy utóbbi nem történt meg, hála a mi drága Toljánknak! – veregette meg a vállad a szőke hajú férfi miközben a nevedet becézte. Ő volt az egyetlen igazi parancsnokod, mivel az egységed külön esett a Vasgárda parancsnoki láncától. Csakis neki feleltetek az osztagoddal, és mindig tőle kaptátok a feladatokat. Bár nem tudod igaz-e, de sokan úgy tartják, a fiatal férfi a Führer gyermeke volt, és ezért is lett az évek folyamán a jobbkeze, a legmegbízhatóbb tisztje.


Miután Ditmar a nő felé fordulva bocsánatot kért tőle, hagyta, hogy csatlakozzon a társaihoz, az időközben idehozott Kirillhez és Erikhez. A két férfit először szintén kémnek nézték, de hála Erik diplomatikus énjének, sikeresen meggyőzte a Nácikat arról, hogy amit mond, az tényleg valójában úgy is történt. Hogy a szökésüket miként mesélte el, az azonban rejtély...

Mindeközben az osztagod hallgatag módon álldogált a folyosó végén, várták, mikor indulhatnak útra egy újabb halálos küldetésre. Hisz a Vasgárdában ti voltatok azok a srácok, akik minden egyes újabb küldetésre úgy indultak el, hogy bármikor az lehetett az utolsó is egyben. A legveszélyesebb feladatok a legjobbaknak.

Az osztag parancsnoka Ruslan volt, egy körülbelül ötvenes éveiben járó férfi. Már akkor ezeken az állomásokon élt, amikor a Negyedik Birodalom még csak egy apró gondolat volt. Hogy pontosan miért állt be a seregbe nem tudhattad, de a pletykák alapján csak a családja biztonsága miatt tette, különösebben a Führer által előírt ideológiában sem hisz. Kimondottan ügyes taktikus és remek vezető, mindent megtesz az embereiért és nem fél ellenszegülni a parancsoknak. Egyes pletykák szerint egyszer már elitélték parancsmegtagadásért, de végül a Führer kegyelmet adott neki Ditmar közbenjárásának köszönhetően.




Az osztag legidősebb tagja és egyben Ruslan legjobb barátja, a nehézgyalogos szerepét betöltő Miroslav volt. Róla sem tudsz sokat, egyedül, ami biztos, hogy az osztagparancsnokkal élt az állomáson és együtt álltak be a seregbe, bár az ő családját így sem sikerült megmenteni a tisztogatásoktól, így különös ellenszenvet érez a Nácik iránt. Hogy miért szolgál még mindig a Vasgárdában az rejtély. Talán csak Ruslan miatt, talán mert nincs jobb dolga, de az is lehet, hogy egy másik frakciónak a beépített kémje… Legalábbis ezt tippelgetik a közkatonák a férfi háta mögött.



Az ellenség által csak a Halál szolgálójaként becézett férfi volt a ti legjobb mesterlövészetek és harcosotok is a csapatban. Markov is már felülről ütötte a negyvenet, ugyanakkor ez egy csöppet sem látszott meg rajta. Mindig kitűnő formában tartotta magát és elsőként jelentkezett még mindig bármiféle feladatra, a haláltól nem félve. Egyesek szerint nem is tartott tőle, de hát hogyan is félhetett volna, ha ő maga volt az? Még a Nagy Háborút megelőző konfliktusokban harcolt az elit Spetsnaz tagjaként, mint mesterlövész, és igazi legendának számított akkoriban is. Talán merész kijelentés lett volna azt mondani, hogy jobban lőtt, mint Ivan, de hogy a versenyt felvette vele, az egyszer biztos volt. A férfi kimondottan hitt a neonácizmusban és mindig kivétel nélkül végrehajtott bármilyen parancsot, emiatt kisebb nagyobb feszültséget kiváltva Ruslannal.



A csapat felderítője, Volodomir érdekes személyiség volt. Teljesen megvolt arról győződve, hogy a felszín élhető lesz egyszer, csak meg kell azt tisztítani a mutánsoktól, hogy amikor visszatér az emberiség odafentre, már ne fenyegesse egyetlen veszély sem az életben maradását. Emiatt is állt be a seregbe miután független Sztalkerként nem sikerült egymaga felvegye a harcot a fenti élőlényekkel. Nem kimondottan hisz ő sem a Führer ideológiájában, de a cél szentesíti az eszközt elvet követve hajlandó bármit megtenni, hogy a felszínt biztonságossá tegye, és ebben elveszített bal szeme sem gátolhatja meg.



És végül az osztag lángelméje és egyben legfiatalabb tagja, Pavlo. A férfi az Oroszországi Föderációs Fegyveres Erők elsődleges gépjármű gyártójának a vezérigazgatójának volt a fia, azonban radikális nézetei miatt a nem oroszok ellen elléggé ellehetetlenítette magát abban, hogy egyszer megörökölje a céget. Azonban míg a többségnek az atomkatasztrófa mindent tönkre tett, addig Pavlonak egy remek esélyt adott arra, hogy érvényesíthesse tudását. Az Orosz Nemzeti Egység tagjaként az elsők között volt, akik a Negyedik Birodalmat megalapították. Részt vett a Tverskaya, a Chekhovskaya, és a Pushkinskaya átvételének haditervének kiötlésében és megannyi fegyver és jármű gyártásában is a Vasgárdának. Az első Metróban bevetett tank megalkotója is ő volt. Nem is meglepő, hogy az osztag által használt különleges járműveket is ő tervezte.



Ezen férfiakból álló egység tagja voltál te is, mint a legújabb bajtárs. Kivételes képeségeiddel a harcművészetek terén hamar felkeltetted a kiképző őrmestered figyelmét a kiképzés alatt, és hamar át is kerültél a Különleges Osztályra, onnan pedig végül ide. Bár a beilleszkedés nem ment könnyen, most már mind a bajtársaidnak, mind a barátaidnak nevezhetted ezeket a férfiakat, akikkel együtt szolgáltál. Legalábbis mint Anatoly, biztosan…

Miután Ditmar aláírt pár papírt az Alinát megbecsteleníteni akaró katonák ügyében kapcsolatban, elindultatok vissza a fő alagútba. A fellettesetek katonásan lépdelt előre, jobb kezében a borítékot szorongatva.

- Ehg… - morogta Kirill – A borítékot személyesen a Führernek kellett volna átadjuk. Nem… Magának, uram – dörzsölte meg a karját a férfi, amin nem rég még bilincs volt. Igyekezte a legjobb modorát mutatni.
- És át is lesz adva… Magam fogom átnyújtani számára. De velem jönnek, ettől ne tartsanak. Mindhárman – pillantott hátra Alinára és Erikre. – Egyébként mi van benne? Ultimátum? Könyörgés? Javaslat a Tyeatralnaja felosztására az érdekelt felek között? Mit küldhetett számunkra a Rend… Vagy hát, Besszolov, ahogy ön is fogalmazott.
- Nem tudom – felelte régi társad.
- Hát persze, egy katona honnan is tudhatná… - sóhajtott fel Ditmar – Mi csak fogaskerekek vagyunk egy hatalmas gépezetben, nem igaz?
- Gondolom… - hümmögte amaz, majd a mellette lépkedő kék kabátosra nézett. – Maga tudja ki az a Besszolov, mi? Az is tudta, aki beengedett minket… De csapdának gondolta az egészet. Maga miért nem?
- Mert bízok a megérzéseimben. Plusz ott lóg a nyakukban a Rend jelvénye, olyat meg nem lehet csak úgy lopni vagy csináltatni… Csak azt nem tudom, hogyan került magukhoz a levél. Az eredeti osztag, aki a küldeményt hozta volna megsemmisült… Ott voltam én is. Épphogy túléltem... Egy hatalmas, őrjöngő vadállat vetett véget az átadásnak.
- Egy mutáns csinálta ki a Rend és a Reich katonáit? Na ne mondja… Az lehetetlen.
- Oh, maga félreértett engem! – nevetett fel megjátszottan a férfi – Ember volt az, nem is akármilyen! Úgy bánt a fegyverrel, mintha hozzálettek volna nőve hozzá. Mindazonáltal pont úgy ölt, mint egy vadállat… Mint egy szörnyeteg.
- Hunter… - szólalt meg a hátul lépdelő Erik.
- Tessék? – kérdezte meglepődve Ditmar.
- Hunter volt az. Egy veterán harcos… Régen a Rendhez tartozott. De megőrült, azt mondják. Sőt, eddig mindenki azt hitte meghalt…
- Huh, micsoda fordulat! Na és mondja csak, hogyan szerezték meg akkor tőle a levelet?
- Az… Egy hosszú és nem igazán olyan történet, amit elhinne az ember. Úgy sem ez a lényeg, nem? – vonta meg a vállát a fiatal férfi.
- Az majd kiderül… - hümmögte Ditmar, majd meglobogtatta a levelet – Azért örülök, hogy sikerült visszaszerezzék a küldeményt. Csak máskor tessenek felvenni a Führerrel a kapcsolatot, hogy elkerüljük az ilyesmi félreértéseket a jövőben… - kért őszintén bocsánatot megint.
- Hát persze, majd minden egyes titkos boríték átadás során külön kérvényt nyújtunk be, hogy ne nézzék a Rend harcosait ellenségnek… - horkant fel gúnyosan Kirill – Egyébként nem válaszolt a kérdésemre. Ki az a Besszolov? Árulja már el! Ha már idáig elszenvedtem ezt a szart... Maga biztosan tudja.
- Ó, drága barátom, azt senki sem tudja igazán, kicsoda ő… Csak azt, hogy a szavainak mindig súlya van. És ha ebben a levélben az ő „követelései” vagy az isten tudja mi van, akkor biza az tényleg fontos lehet. Nem is csoda, hogy a Rend kellett eljuttassa ide ezt hozzánk. A legjobbak legjobbjai!

Elértétek a fő alagutat. Végre magatok mögött tudhattátok azt a helyet, ahova önkéntesek százai mentek be, de csak a felük tért már ki onnan. Ditmar az őrség tagjaihoz ballagott, majd beleszólt az ottani rádióba. Nem sokat kellett várni, mire a Führer személyes testőrei megérkeztek és átvették a borítékot a férfitól.

- Vigyék ezt a Führer irodájába, a Rend küldöttjeit pedig kísérjék el a szállásukra. Most már ne legyen semmiféle gond, megértették? – adta ki a parancsot, mire az őrök összecsapták a bokájukat, a rangidős meg előrelökte a karját és úgy tisztelgett. Félt akár csak a szemébe is nézni Ditmarnak... Majd elindultak visszafelé a kitaposott úton az állomásra, közrefogva Kirillt és társait. Volt bajtársad még egyszer hátrapillantott, remélve, nem ez lesz az utolsó találkozásotok.

- Na, ezzel akkor meg is volnánk! – csapta össze a kezét a férfi – Nem mindennapi eset ez a mai… Erre sem számítottam, amikor reggel felébredtem. Remélem a Führer örülni fog a küldeménynek. Már mióta csak azt hallom, hogy az az átkozott Rend így meg úgy átvert minket… - sóhajtott fel kicsit túlságosan is, majd összedörzsölte a tenyerét és újra megszólalt – Most viszont akkor mi is lássunk neki a saját feladatunknak! Elő a fegyverekkel uraim, mert veszélyes kaland elé nézünk mi mindannyian! 

A sötétség elsőre megrémítette. Élénksége és emlékezete csupán lassacskán csordogált vissza a tudatosság medrébe. A ráható erők azonban meggyorsították ezt a folyamatot. Ezt racionalitásával ötvözve, hamar összeállt a kép.
- Áu, te ökör. - vágta lábszáron Antonovot.
Nem takarította patyolat-tisztára azt a maszkot, de végre nem a nyugtalanító ürességben tapogatódzott. Nem is igazán engedhette meg magának a tisztaság luxusát. Nem, mikor a bajtársa zihálva kapkodta a fejét, egyre nagyobb zagyvaságokat hadobálva össze.
Hasra fordult, és a lábait maga alá vonta.
- Antonov, ne csináld! Nézz rám! Nézz rám! - A férfi arcát tenyerei közé csapta. Csak hadart, és hadart, és remélte, hogy némiképp észhez tudja téríteni. - Antonov, figyelj! Hozzájuk képest, kevesen vagyunk, és még gyengék is? Igen. A túlélésünkre alig van esély? Igen. Röviden szólva, egy trágyadomb közepén csücsülünk, méghozzá nyakig? Igen. Ne fuss el a tények elől! Nézz szembe velük, és meríts erőt belőlük, érted? Valahogy kikeveredünk innen oké? Egyszer még megversz egy patkányviadalon, érted?! - Szája vigyorgott, ám szemeiben aggodalom gyűlt. A szakállas manus nyomatékosan pislogott. Maszkjának szűrőin át végre nem zakatolt a lélegzet, hörgésre lassult. - Még ne-
A gépkarabélyok csattogására felpillantott. Felismerte a hangok és a fények játékát.
- Alexeev?
„Beszélnem kell vele. Tudnom kell, mi történt!" Közelebb akart kúszni, de Antonov megállította. Rángatni kezdte, úgy ahogy az előbb.
- NE! Ott vannak! Gyere, menjünk!
A csat, azóta sem lett kicsatolva, s így Noemi tovább vergődött. Szavai zavarosan pörögnek le a nyelvéről. A maszkján keresztül homályosan, de látja kidülledő szeme fehérjét. „A hülyéje, még mindig nincs észnél."
Miközben a csattal babrászott, - ami különösen nehéz, miközben folyamatosan vonszolják az embert - folyamatosan a környezetét mustrálta. Igyekezte hasznosítani a kiképzése során könnyű és nehéz úton megtanultakat egyaránt. A fényviszonyok nem épp ideálisak, de lehetne ennél rosszabb is. Használható tárgyakat keresett a hideg padlón, s ellenségek torz képét a ködben. Motorikus készségei kudarcot vallottak. Az idegesség és a rángatás szerencsétlen kombinációjaképp ujjai közül folyton kicsusszant a fém. A plafon felől mozgolódást észlelt.
Először nem vette ki, mit lát. A köd, mint tenger hullámzott a sápadt, sima szigeten. A sziget ráncosodni kezdett. Húzódott, csattogott, éles tüskék meredeztek a lyukból. „Lyuk?... Száj?!" Hintázó képe felforgatta gyomrát. Akár egyetlen harapás nélkül, keresztbe lenyelhetné, bármiféle gond nélkül.
A nő szemei kigúvadtak a látványtól. Még sosem látott ekkora mutánst.
- Antonov! Tegyél le! MOST!
- Nem! Mennünk kell!
- Antonov! Nézz fel!
- Nem, nem! Csak előre!
- Eressz el, vagy mindketten megdöglünk!
- El kell menekülnünk!
- El kellett volna! De mégis mi a patkány hugyért nem tettétek eddig?! Direkt eltereltem a figyelmüket, hogy időt nyerjek nektek!
- Mindenütt! Ott vannak mindenütt!
Meg se hallotta az egyik a másikat. Elbeszéltek egymás mellett.
- Mostmár, ne rinyálj! Inkább állj ki magadért, és küzdj- - Újra megcsapta ezúttal a térdhajlatán. Végre valahára megállt, pontosabban térdeire hullott. - férfiként!
Méltatlankodását a gránátvető közel elviselhetetlen ricsaja szakította félbe. Befogta a fülét, ám az vajnyi keveset segített. Még hosszú percekig csengett a bal füle. Kábává vált a történésekre, nehezen követte őket. A mutogatásból sejtette egyedül, miről lehet szó.
Mikor Antonov magával rántotta, a szokásosnál is nagyobb hirtelenséggel érte. Csak kapkodta a fejét, s a következő pillanatban, már lefele zuhant. Az esés is nagyrész reflexszerűen történt. Összegubódzott, hogy fejét és szerveit végtagjaival védje. Az esést a bal karja sínylette meg a leginkább. A nyilallást erős zsibbadás követte. De nem törődött vele. Az adrenalin mindent elnyomott.
Mire feleszmélt, a másik bajtársa is odaveszett.
Eltűntek.
Egyszerűen elnyelték.
Mintha soha ott se lettek volna.
Az eseménysorozat megfagyasztotta eddig forrongó vérét. Fel sem bírta fogni. Hossz percekig meredt a roncstelepre. Annak sötét marka fojtogatta, szinte magába húzta. Meg is szédült. Nagyot toppantott maga elé, hogy megtartsa billegő egyensúlyát. Gondolatai cikáztak.
„Ne fuss el a tények elől, nézz szembe velük, és meríts erőt belőlük!"
- Persze, könnyű papolni, ha nem épp a te szívedbe döfik a tőrt. - mormogta maga elé.
Képzett katona, és sokat látott orvos. Minden műtét, ami rémálmokkal keserítette meg az éjszakáit, minden kiképzés, amin vért izzadott. Az üres tátongó lyukba, társai után bámulva, minden tudás, és képesség, amire szert tett, értelmét vesztette lelki szemeiben.
- Antonov... Alexeev... - Még két valaki. Nem. Nem! Még egy alkalmat nem bír ki, hogy ő legyen a "szerencsés" túlélő. - ... Akkor ölj meg engem is! VIGYÉL MAGADDAL! ÖLJ MEG ENGEM IS!! - sikította a mindent bekebelező sötétségbe. Onnan azonban, csak önnön hangjának elfojtott mása pattant vissza a falakról. Megfoghatatlan sav marta a szívét. Égett az arca. Könnyeket mégsem hullajtott. Nem bírt. Szemhéjai között ragadtak, s elhomályosították látását. A mélység csendjét kapkodó lélegzetvétel töltötte ki. A gázmaszkja is bepárásodott tőle. - ÉN MIÉRT NEM VAGYOK ELÉG JÓ NEKED, HA?! ÉN MIÉRT?! ...Ők... Ők miért...
Remegő térdei megadták magukat. Jobb kezét a másik karjára tapasztva, reszketve, rongybabaként hullott a mocsokba.

- Mennünk… Kell… - szólalt meg Hunter kissé ideges, remegő hangon. De nem a félelemtől, hanem inkább a sebeitől. Ha felnézel, fél szemmel láthatod, hogy a hasa környékén még mindig tiszta seb minden, amit sikerült ellásson félkézzel már rég átázott a vértől, mely a küzdelem hevében bugyogott újra fel. – Nekik már annyi. Végük van. Ezek a lények emberéletekkel táplálkoznak. És egyikükben sok volt az élet. Alexeev meg… Rossz döntést hozott. Nem kellett volna feldühítse őket… De te élsz és végre hasznos lehetsz számomra. Egyedül nem tudom ellátni magam és túl kell éljem az utat, amíg elérek a Reichbe. Te ezt nem értheted, mi forog kockán. A levélben olyan üzenet van, ami… Ami nem kerülhet úgy a Führer kezébe, hogy nem én adom át. Meg kell állítsam a háborút! Vagy azt akarod, hogy még többen haljanak meg, mint a kis akciótok során? – hordott le Hunter érzelemmentesen, lényegében teljesen egykedvűen. Nem úgy tűnt, mintha nagyon érdekelné mennyi katona halt meg a Hanzánál vagy a Rendnél…

„Kik ők nekem egyáltalán?" - Elmélkedett. - „Az osztag két tagja. Ugyanolyan, mint a többi."- vágta rá elsőre. „Kik ők nekem egyáltalán?" - Tette fel újból. - „Valakik, akiket nem akartam elveszíteni." A kérdés nem hagyta nyugodni.
- Nekik már annyi. Végük van.
- Nem... nem! Az nem lehet!
- Egyedül nem tudom ellátni magam és túl kell éljem az utat, amíg elérek a Reichbe.
- MIT-! Méghogy segíteni?! TE-! - Feltápászkodott a földről. Szédült, de kívülről észlelhető kótyagossága nem befolyásolta a benne fortyogó dühöt. - Te végeztél az osztag nagy részével, akiket én védelmezni voltam hivatott. Miattad buktam el, és még van bőr a képeden segítséget követelni?!
- Te ezt nem értheted, mi forog kockán...
Megbabonázva hallgatta a nagymedve hideg tényeit. Előbb az élőt mentsd és csak aztán gyászold a halottat. - bölcs mondat egy bölcs embertől. Megint megszédült. Mintha zakatoló elméje túl nagy súly lenne a nyakán, s bármikor újra összeeshetne, a legközelebbi hulladékhoz kóválygott és lehuppant rá. Az eséstől egyszerre nyilallt belé a felismerés és a fájdalom. Bal karja - ismeretében bízva, de most nem kevéssé szeretve azt - minden bizonnyal eltört. Kabátja alá nyúlt. Felpattintotta jobb nadrágszárán lévő gombokat, és kihúzott egy sínt. Fél kézzel kissé ügyetlenkedve, de sikeresen megmerevítette, majd átbújt a kötésen hogy nyakában pihentesse azt. „Ideiglenesen megteszi."
- Igaz ez? - Szipogta, és Hunter felé fordult. Mindidáig bősz önzősége vezette - szerinte teljes joggal - s bár mondatait fontolgatta, saját jólétét előrébb helyezte az övénél, a túlélési esélyek prioritását figyelmen kívül hagyva. - Ha tényleg igaz, amit mondasz, megteszem. Kérlek, ne kelljen több ártatlan... ártatlan, jó embernek meghalnia. De segítened kell, mert fél kézzel nem fog menni.
Neki is szüksége volt a férfire, hogy kijusson ebből a természetfeletti kelepcéből. Tudat alatt tisztában volt vele, mégis nehezére esett ezt tudatosítania magában. „Az én életem már nem számít... de a másé... az a sok emberé, akik belehalnának abba... azok az anyák és apák, akiket várnak haza a családjuk... ha a te mocskos lelked életben tartása megakadályozza az ő szenvedésüket, legyen hát." Felállt... „Most a háború megelőzése a prioritás. Ha én is túlélem, csak bónusz. Legalább még többet segíthetek. Amennyit csak bírok. Amennyit csak lehet. Muszáj. Nincs más út." ...és a sebesült férfihez bicegett erőtlen.
Bal kabátzsebében kotorászott, ahol a vérzést elhárításához szükséges eszközöket tárolta. Nem túl sok, mivel itt csak a vészhelyzeti adagot tárolta. A nagy része a táskájában maradt, még abban a düledező kórházban... mull-lapot, gézt, fertőtlenítőt vett onnan elő, de csakhogy érezze a törődést, a morfiumot magának adta be, mintha karjának szúró zsibogása mellett a lelki fájdalmait is enyhíthetné...
„Kik ők nekem egyáltalán?" - Újra beléhasított a kérdés. A sokk utórengése folyamatosan a zokogás szélén tartotta. Szakadozott lélegzete, és el-elnyüszített egy könnyet, ahogy monoton mozdulatokkal kiszedte a férfi oldalába fúródott golyót, majd a többi sebbel együtt lefertőtlenítette. Nyomókötést alkalmazott, mert nem engedhette meg, hogy több vért veszítsen, bármennyire is kívánta a bosszúérzete. Tamponálta a hiányzó szövetet, majd sebfedőt helyezett rá és gézzel körbetekerte. Erre, a pár újabb kör géz előtt, egy nagyobb nyomópárna került, egy Jarygin PJa képében.
- Mi van? Bebiztosítottam, a tölténytára üres. Én úgysem veszem hasznát. Kellett egy kemény tárgy, ami eltorlaszolja a vérzés útját és egyébként is a fegyver L alakja pont lefedi a sebeidet... mintha csak ide lett volna kitalálva. - Hiába sorakoztatta fel érveit, a tarkójába fúródó kellemetlenség még mindig birizgálta. Végül, kényszerűen beismerte: - Nincs elég gézem mindenre. A vészhelyzetek vészmegoldásokat követelnek.
A rögzítő pólyával végezve a lábát is hasonlóképpen, bár tamponálás nélkül látta el, felmérve a szúrás mélységét és a géz mennyiségét. A nyomópárnát egy meglehetősen kicsi, egyszerű géztekercs jelentette. Muszáj volt a későbbiekre is gondolnia.
Ha mindezt Hunter közreműködése nélkül kellett véghezvinnie, az alig 1-2 perces folyamat az időtartam sokszorosára nyúlhatott.