Aria
Szerepjátékok Istene
Szeresd ellenségeidet! Azzal kergeted őket az őrületbe.
Posts: 1,043 
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Post by Aria on May 24, 2022 21:28:49 GMT 1
#s://i~imgur~com/a48X7Bz~jpg Tekintve, hogy mindig rossz alvó voltam, az indulás előtti éjszakán is alig tudtam lehunyni a szemem. Legalább háromszor riadtam fel, változatos időpontokban, hogy utána fél-egy órákat veszítve az értékes pihenőidőből, csak bámuljam a plafont. Valamit kezdenem kéne már az alvászavarral, de az a baj, hogy az én életritmusom szinte garantálja, hogy nem tudom rendbe szedni.
Amikor azonban negyedjére ébredek, már a reggeli órákban, Artyomék hangja üti meg a fülem. Igyekeznek halkak maradni, de nem nagyon sikerül, a sátor vékony falán át természetesen mindent hallok. Ezt mindig nehezen szoktam meg, amikor elmentem otthonról. A Metróban nincs privát tér. Nincs olyan, hogy bezársz egy ajtót, és egyedül vagy, mások hangjai nélkül, úgy, hogy nem hallanak téged sem. Mindig kicsit kiszolgáltatottnak éreztem magam emiatt, még akkor is, ha egyedül feküdtem egy sátorban. Most pedig egyszerűen kínossá teszi a helyzetet. Semmi közöm egy házaspár vitájához, és mégsem tudok kimaradni belőle.
Anna szavaiból kihallom az apját, Melnyiket is. Artyom már tőle is megkapta az adagját, és már akkor is igaz volt, hogy a férfi túlságosan logikusan és racionálisan szidta a döntéseiért. Most is, a feleségének valahol igaza van. A sugárzás veszélyességével kapcsolatosan is, sőt, még azt illetően is, hogy Artyom nagyon halvány reménybe kapaszkodik. Még ha tényleg igazuk is van a Sötéteknek, ha tehetünk valamit, akkor is sok kicsit a fiatal férfi idealizmusa. Akkor sem gondolnám, hogy vár egy élet a Metrón túl. Ahhoz odafent túlságosan tönkretették a világot. Az egyetlen, amiben én is reménykedem, hogy akármit teszünk, az valamit jobbá tesz idelent. De legalábbis megakadályozza, hogy a dolgok rosszabbak legyenek.
Mikor elkezdjük összeszedni magunkat, egy pillanatra elfog az az érzés, hogy rákérdezek a dologra Artyomnál. Gyorsan elhessegetem. Kínos lenne, személyes, nem ismerem sem olyan régóta, sem olyan mélyen, hogy egyáltalán jól vegye ki magát, és ami legrosszabb, hogy ismerem magam annyira, hogy tudjam, csak feltenném a kérdést, és lefagynék, ha esetleg kapnék választ. Jobb kimaradni mások életéből.
***
Hordtam már a Metróban tevékenykedő sztalkerekre jellemző öltözetet, noha azt nem mondhattam, hogy kényelmesen éreztem magam benne. A smaragdvárosiaké jelentősen jobb volt, sokkal kevésbé kellett tartanom a sugárterheléstől - tökéletesen semmi nem véd, persze, de nem mindegy, hogy mennyire romlanak az esélyeim. Ugyanakkor egyértelműen be kellett fognom a szám a dologgal kapcsolatban, és csendben öltözni. A beszélgetés alatt is majdnem végig néma voltam, csak próbáltam értelmezni a motivációkat. Rossz előérzetem volt - illetve nem is igazán előérzet, sokkal inkább fájdalmasan logikus következtetés. Ott volt a lány, akiről tudtuk, hogy Hunterrel jött. A sztalkerek, akik egyértelműen a könyvtárosokat követték, és Luiza, akiben még szintén nem bíztam meg túlságosan.
A történetekből persze sokat nem tudok kivenni, a legtöbbet már hallottam is valahol - azért néhányról az a véleményem, hogy túlzás, inkább mende-monda, mint tényeken alapuló hír, de figyelek, hátha hallok valami érdekeset. Mikor Khan megjelenik, meglepő módon úgy fest, kivételesen be tudja fogni a száját, ami megint egy kicsit javít a hangulatomon.
Slavik kérdésére, hogy jártunk-e már a felszínen, csak bólintok. A könyvtárban nem, de odafent már többször is. Annyira nem új, amire készülünk, csak a körülmények változtak.
A szabályokat betartani pont ezért nem nehéz - nem is bánom, hogy a sor végére maradok. Beszélni amúgy sem szoktunk, nem is ajánlott a gázmaszkban.
Amikor viszont a figyelők megjelennek, elszorul a torkom, főként az idegességtől. A mutánsok a felszín velejárói, persze. De ilyen tömegben... ezt nem fogjuk könnyen megúszni. Anatoli-ra pillantok, és felkészülök, ha lőni kell - de azért van olyan érzésem, hogy egy nagyságrendnyi számbeli különbséggel ennél okosabb megoldásra lesz szükség.
- Oh, hogy mindig minket ver a sors... - morogja Slavik miközben idegesen körbe fordult ügyelve arra, hogy a Kremlre ne nézzen rá. Úgy tűnt próbálja felmérni a terepet, mérlegelni a különböző megoldásokat. Lövöldözni persze ő sem szeretett volna, de más megoldás aligha jöhetett szóba.
A pillantásomra Anatoli ugyanolyan kétségbeesetten válaszol, mint Slavik, ami nem sok jót sejtet, de hamarosan rá kell döbbennem, hogy őt nem csak a Figyelők zavarják. Lassan előre mutat a Kreml felé, ahonnan mintha fények jönnének.
- Ti is látjátok..? - kérdezi részben tőlem, részben az időközben hátra került Artyomtól. Azonban a fény gyorsabban halad felénk, mint elsőre gondoltuk volna, és mielőtt bármelyikünk tudna válaszolni Anatoli tenyere a mellkasomnak csapódik.
Épp időben, mert így nem csap el az autó, de fegyverrel a kezemben elhasalni a földön így is épp elég balesetet okozhatna ahhoz, hogy elmotyogjak egy "basszust" az orrom alatt. Szerencsére nem történt semmi (magán az esésen, és azon túl, hogy még mindig lerohanás alatt vagyunk), és próbálok minél gyorsabban talpravergődni, de azért elég pocsék kezdés. Gyorsan végigmérem a páncélautót, és a rongydarabot - történelemkönyvekből felismerem, Ernesto Guevara, egy kubai lázadó képe lehet (amit egyébként elég elterjedtan használtak szimbólumként ahhoz, hogy ne jelentsen igazán sokat). A két kiszálló alakot még nem volt időm rendesen szemügyre venni - igazából ezen a ponton nem is érdekelt. Amíg nem lőttek ránk, addig a Figyelők nagyobb problémát jelentettek hirtelen, mint ők. Remélhetőleg sikerül életben maradnunk, utána pedig eldönthetjük, mit akarunk kezdeni egymással - ha pedig nem éljük túl, akkor pedig már úgy sem számít, hogy kinek a hibája volt a halálunk.
- Picsába... Kört alkotni! Gyorsan! - adja parancsba Anatoli, és amint mindenki elhelyezkedett, a Figyelők máris támadnak.
Minden a lehető legrosszabbul sül el. Amikor úgy tűnik, sikerül egy kis előnyt szereznünk, és elintézhetjük a hordát, Démonok jelennek meg. Valószínűleg a Figyelők vonzották ide őket. Az érkező csapat géppuskás tagját kiszakítják a fedezék mögül és még az autót is felborítják. Slavik az autó alá szorul, a géppuskást pedig a démon egy kiálló vasdarabra ejti, ami átszúrja a hasát. Sasha és Leonid őrült módon futni kezdenek egy mélyedésbe, ahol elbújhatnak, Duke és Khan a megmaradt Figyelőket tartja távol Slaviktól, Artyomot Anatoli menti meg az egyik Démontól, új társaink közül pedig hárman a sebesült géppuskás felé tartanak, míg a furcsa alak az autóból próbál valakit vagy valamit kiszabadítani...
Jobb híján Natra pillantok.
- Megpróbálok magaslatra jutni - ha nehezebben elérhető az ember, gyorsabban és többet lőhet, mielőtt körbekerítenék... ráadásul nem nyugtat meg, hogy az autó körüli lövöldözés esetleg begyújt valamit, amit nem kéne. Jobb lenne egy kis távolságról támadni. Sajnálatos módon a moszkvai utcák nincsenek tele magaslatokkal... de a törmelékhegyek azért adnak néhány lehetőséget. - Ha onnan lövök, talán el lehet távolítani őket az autótól, vagy nem tudom...
A nő gyorsan válaszol:
- Menj, fedezlek a repülő szarháziaktól, amíg tudlak - kiáltja. - Vigyázz a hátadra! - mondja még, mielőtt Sasha és Leonid párosa után vetné magát.
Az ötlet a magaslattal jó, de az is igaz, hogy megvan a kockázata, tekintve, hogy a Démonok általában először a magaslatokat támadják: nekem jobbak a lehetőségeim, cserébe viszont én is célpont leszek. Tényleg az életemet köszönhetem Natnak, mert az egyik repülő dög azonnal felém is indulna: a nő viszont rögtön megsorozza, így a lény rögtön megtántorodik.A terv nem tűnik rossznak, amit Iszaj kitalált, de csak akkor biztonságos, ha biztos fedezete van, hisz a Démonok a magaslaton lévőket támadják először. Így amikor Iszaj megindul a törmelékhegyek megmászására egy repülő dög egyből kiszúrja és menne elkapni, de Nat szerencsére résen van és időben megtudja sorozni a lényt, aki megtántorodik. Így viszont Sasha és Leonid nem kapja a figyelmét, akiknek pedig kezdenek a hátába érni a figyelők, hiába járnak már viszonylag messze tőlünk. Leadok jónéhány lövést, Anatoli pedig el is indul feléjük – végül Artyom fordítja meg a helyzetet, mert gránátot dob a figyelőcsoport közelébe, majd csatlakozik hozzám.
Miután sikeresen kialakítottuk a védelmi köröket az ellenálláshoz, úgy tűnik a Figyelő horda tovább áll a Kreml felé és felhagy a további próbálkozásokkal, hogy megegyenek minket… ez persze nem jelenti, hogy bármi azonnal véget ér, még bőven veszélyben vagyunk, a Démonok ráadásul nem távoztak. A lőszerünk is fogy, akaratlanul is újra és újra ellenőrzöm a tartalékokat, és tudom, hogy már nem sokáig fogjuk húzni, ha így állunk. Muszáj valamit kezdenünk, ha szeretnénk túlélni.
- Artyom - fordulok a férfihez, jobb ötlet híján. - Muszáj eljutnunk valahová, de folyamatosan támadás alatt vagyunk, és még mindig van, aki az autónál ragadt. Ha a lány ki tudná szedni őket, igazából az autót használhatnánk elterelésnek – biccentek Luizáék felé. Sejtem, hogy az autó berobbantásáért a hozzánk csatlakozók nem rajonganának, de elég nagy káoszt eredményezne ahhoz, hogy egérutat nyerhessünk, és eltűnhessünk. - Van rá bármi esélyünk, hogy időben, nagy veszteség nélkül megússzuk? - kérdezem, miközben továbbra is próbálok lőni.
Mielőtt azonban választ kapnék, Sasha kiáltása hallatszik.
- Nézzétek! Elmennek a Démonok! Követik a vörös fényeket. Mik azok... Csak nem... De... A csillagok! Világítanak! Oda mennek ők is! - üvölti örömteli hangon miközben hunyorítva a Kreml tornyaira néz.
Csak magamban káromkodok egyet. A legnagyobb szabály, hogy sosem nézünk a Kremlre. Gyakorlatilag azonnali halálos ítélet, eszedet veszted, ha megteszed, a lány pedig most pont ezt tette. Ismét nincs időnk reagálni, az újonnan érkezett csapat vezetője már ki is szúrt valami rejtekhelyet, és elindul arra, miközben a lány felé néz.
- Ő meg hová a fenébe megy? - mutat Sashara, majd Natashara néz. - Hé, Ranger! Lehet nem vagyunk olyan jók mint ti, de a Moszkvai Metró Ernesto Che Guevara Első Nemzetközi Vörös Harci Brigádja önként segít bármiben! Viszont egy orvos nem ártana a mi FJodor bácsikánknak! - mondja ünnepélyesen.
- Orvos talán Slaviknak sem ártana, ha arra kerülne a sor, hogy nem tudjuk leemelni róla az autót... - jegyezte meg Anatoli a kését meglóbálva Natnek intézve a szavait.
- Ahg, én megyek Sasha után, ti oldjátok ezt meg! Iszajnak volt egy ötlete, hogy robbantsuk be az autót! Az odacsalná a Démonokat, ha jól időzítünk, meg is ölné őket. Szerintem működhet. - jelentette ki Artyom és már le is ugrott a törmelékhegyről, majd futásnak eredt. Sajnos nem sok lehetőségem van foglalkozni vele, annak ellenére, hogy rögtön érzem, túlságosan óvatlan. A felszínre a sztalkerek kettesével járnak okkal – mindig fedezni kell egymás hátát. Bár azt hiszem, ezen a ponton már örülünk, ha nem veszítünk embert. Vagy több embert, ha Sashát már veszettnek tekintjük.
Az újoncok nevéből még nem sokat tudtam megjegyezni, de az egyik alakot mintha már el is kapták volna. Az autó robbantására próbálok fókuszálni, egyetlen dologra, egyetlen egyszerű és jól kezelhető feladatra. Ha robbantunk, és sikerült kiszedni Slavikot, akkor őt el kell vinni a csatornáig. Eközben valaki az autónál kell maradjon az utolsó pillanatig, hogy oda csalja a szörnyeket, különben nem tudunk elég nagy kárt okozni bennük, hogy megmenekülhessünk. Nyilván valakinek pedig mindkét csapatot fedeznie kell, és már eleve Slavik kiszedése sem egyszerű eset.
Mindeközben Luiza is befut, aki hasonlóan gondolkozik, és bár még mindig borzalmasan forrófejűnek, és egy idegesítő, nagyszájú kamasznak tűnik, ahogy az első találkozásunkkor, de legalább már azt bizonyítja, hogy kellően talpraesett és bátor. Az más kérdés, hogy túléli-e ha kellően bevonjuk a harcba, de amennyire utálom a gondolatot, nem engedhetjük meg, hogy minden fiatalabb tagra külön figyelünk. Sashát már elvesztettük, Luiza viszont legalább boldogul. Tesz még néhány megjegyzést Artyom felé is, ahogy a lány után rohan – időhúzásnak időhúzás, de lassan ideér hozzánk.
- Alapvetően nem vagyok oda a robbantsuk fel az autót ötletért, mert nem akarom, hogy a Démonok után a tagok is nekünk essenek... De ha mégis e mellett maradunk, szívesen leszek csali, mert... Továbbra sem vagyok nagy harcos, ellenben igen gyors tudok lenni, pláne ha fedezik a hátsómat... – mondja a lány. Tényleg nagyon ugyanarra gondoltunk.
- Az autó nehéz egy embernek - körbenézek, és megpróbálom felmérni a terepet. Ha lenne bármi, amit emelőként, csak emelőkarként használhatunk... egy kis alap fizikával megkönnyíthetnénk a saját dolgunkat.
Szerencsére az autó tetejéről a démontámadás következtében leszakadt az egész géppuska ágyú is. Ha sikerülne a csövet becsúsztatni az autó alá, majd felfelé tolni mint ahogy amúgyis mozgatná az ember a fegyvert felfele célzás következtében, az akár még be is válhat. Ráadásul itt kis segítség is lenne, hogy magát a fegyvert úgy tervezték, hogy könnyen lehessen vele fel-le célozni. Ismét Luizára nézek. Nem tudom, hogy áll erő terén, és ha elég ügyesek leszünk, akkor nem kell sok fizikai erőt kifejteni, de azért még mindig meglehetősen véznának tűnik a csapat legtöbb tagjához képest.
Mindeközben Nat tovább halad a mentéssel – lövés hallatszik, és látszik, hogy mielőtt Artyommal a nyomában túlságosan eltávolodhatott volna, lábon lőtte Sashát. Meglehetősen durva módszer, de logikus, és egyben eléri azt is, hogy ne veszítsünk még egy embert csak azért, mert valaki túl hülye volt ahhoz, hogy ne bámulja a vörös csillagot. Ahogy a férfi visszaér közénk, felé fordulok:
- Van egy ötletem - a leszakadt géppuskaágyú felé biccentek. - Fel tudnánk emelni vele az autót. De nem tűnik könnyű darabnak, ráadásul jó lenne, ha Luiza inkább a mentéssel foglalkozna.
Nat még pár pillanatig utasításokat hadar a többieknek, utána viszont lefékez mellettünk, és beszélni kezd.
- Ki ne hagyjatok a buliból, segítek emelni – mondja.
- Rendben - bólintok. Igazság szerint megnyugtat, hogy a nő is ott lesz, és nem köti le teljesen a mentés. Artyom mellett jelenleg ő tűnik a legnormálisabb embernek a társaságban, vagyis benne bízom a legjobban egy ilyen helyzetben. - Ha elindulunk, mondom, hová illeszük a rudat, hogy a legstabilabban tudjunk emelni, és gyorsan kiszedjük Slavikot.
- Látom, szakértővel van dolgunk – mondja a nő. – Csak utánad.
- Legalább hasznát veszem a gépészdiplomának - biccentek a megjegyzésre.
- Remélem a te szakértelmed is elég nagy lesz ahhoz, hogy Sasha ne vérezzen el a lövésednek hála! - morogja Artyom mögöttetek, miközben int Anatolinak, hogy szedje össze Sashát, hogy szedje össze Sashat.
- Istenem, csak menjek már nyugdíjba... Máris Artyomka, azonnal indulok... Mindent is csinálok amire megkértek. Mit számít is, hogy én vagyok a másodparancsnok itt... - hümmögi Anatoli a gázmaszkja alatt, majd végül biccent a férfinek és el is indul.
- Fedezzétek a seggemet elvtársok! – mondja.
- Ugyan már, kicsit jobban is bízhatnál bennem, Arty. Hát szoktam én hibázni? – kérdezi Nat, majd Anatoli felé kiabál. - Igenis, másodparancsnok úr!
- Hááááát – neveti el magát a Ranger. - Emlékszel még Ulmanra? Rajta végezted el azt a bizonyos műtétet a D6 után... Aztán valamikor az ősszel meglátogatott és egész este ott bizonygatta a sátorban nekem, hogy a farka nem úgy áll fel ahogyan régen. És mintha kisebb is lenne. Szegény Szása bácsi és Anna inkább kiment őrségbe minthogy velünk aludjon... És ez mind a te sarad. Veled kéne egy sátorban legyen egy héten keresztül minden este! És te kéne ezt hallgasd nem én!
- Szerintem lassan indulnunk kéne... Mi a terv pontosan? – kérdezi Artyom.
Az egész beszélgetést kicsit leblokkolva hallgatom. Hála az égnek Ulmanhoz még nem volt szerencsém, de határozottan nem akartam tudni az impotenciájára vonatkozó részleteket. Vagyis mikor Artyom hozzám fordul, én még mindig leginkább azzal vagyok elfoglalva, hogy próbáljak megszabadulni az információtól.
- Kimegyünk a fedezékből - közlöm. - Fedezzük egymást, és míg az autóhoz érünk, megszerezzük azt a csövet - mutatok a célra megfelelő eszközre. - Az autó alá csúsztatva könnyebben tudunk majd emelni vele. Így is nehéz lesz, de meggyorsítja a helyzetet, és kihozhatjuk Slavikot. Ha Luiza tényleg maradni akar csalinak, akkor mi elvisszünk utána mindenkit az autó közeléből, csak ő marad kicsit, magára vonni a figyelmet, és az utolsó pillanatban hagyja ott. Kockázatos, de ennél jobb esélyünk nem lesz.
- A fedezést bízzátok rám, vigyázok rátok – biccent egy aprót Nat, és a kezébe is veszi a kalasht. - Ha megemeltük, és meg tudjátok tartani, kihúzom Slavikot. Jobb, ha más nem nyúl addig hozzá. Csináljuk!
Még egyszer felmérem a terepet. Az út viszonylag rövid az autóig, pláne futva, de fel kell szedni a csövet és nem szabad túlzottan szétszóródnunk, hogy fedezhetőek maradjunk. Persze nagyobb tömeg több démont is jelent, de ezen a ponton ez már aligha számít. A fegyverem tárát gyakorlatilag minden szabad másodpercben ellenőriztem, így csak egy gyors pillantást kell vetnem rá.
- Artyom, Luiza - nézek rájuk. - Maradjunk együtt és tartsuk a tempót. Figyelünk egymásra, de próbáljunk ne lassítani. Gyerünk!
Azzal kilépek a fedezékből és még mindig figyelve, hogy bármikor lőhessek, elindulok. Néha Artyomékra is hátrapillantok, de próbálok előre fókuszálni.
- Vettem. - tisztelgett Artyom, majd Nat is. A férfi még cserélt egy filtert a maszkjában, gyorsan ellenőrizte a lőszert a fegyverében, és utánam is indult. Fegyverét igyekezett magasan tartani, hogy ha lőni kell, akkor gyorsan tudjon reagálni. Ahogy egymást fedezve sikerül odajutnunk az autóhoz, még egyszer megállapítom, hogy a cső elég hosszú - kell is, hogy az autót meg tudjuk vele emelni, ezért Natra nézek.
- Tartom az egyik oldalát, ha emeled a másikat. Artyom, Luiza, most még jobban kell a fedezés, mert amíg ezt hurcibáljuk, még annyira sem tudunk lőni a dögökre, mint eddig. Artyom, te maradj Nat mellett, Luiza pedig fókuszáljon inkább az én oldalamra.
Nem vagyok benne biztos, hogy ez számomra életbiztosítás, tekintve, hogy Luiza (hiába ismerem el a bátorságát) még mindig kamasz, és még mindig túlságosan a saját feje után megy, de két ember van kettőnkre, tehát szükségünk is van rájuk. Bízom benne, hogy azért annyi tapasztalata azért van a lánynak, hogy meg tudjon védeni rövid távon.
- Emeljük! - nézek Natra, ha mindenki készen áll.
A legtöbb Démon nagyjából ekkor ér el minket… már a fedezék elhagyása alatt is elkezdtek körözni körülöttünk, de most készülhetünk a nagyobb csapásra. Szerencsére egyelőre nem mi kaptuk a figyelmük nagy részét, hanem a Kreml felé rohanó Figyelőhorda, de egyre többen indultak el visszafelé, vagyis az időnk vészesen fogyott. Mindenfelől vad üvöltések és rohanó tömegek hangja hallatszott, a szél süvített, a por felverődött a harc miatt. Egy pillanatra átsuhan az agyamon a gondolat, hogy ekkora csapatok átvonulása nem normális. Előfordul, hogy több Figyelő jelenik meg, de így, Démonokkal együtt, ilyen tartósan nem szoktak. Igaz, ha az életéért küzd az ember, kicsit elvész az időérzék. Talán csak néhány perce vagyunk itt, de olyan, mintha órák óta kínlódnánk.
Mikor sikeresen felkapjuk a csövet a földről már egyértelműen érzem, hogy nagyon szűkösen vagyunk az idővel. Slavik üvöltése, Khan és Duke szitkozódásai pedig nem segítenek ezen egyáltalán, ebben a káoszban pont az nem hiányzik, hogy még csengjen is a fülem tőlük. Tudom, hogy nem ők tehetnek róla, tudom, hogy nekem is össze kéne szednem a türelmemet, de alig tudok koncentrálni, és ez az idegeimre megy. Kifújom a levegőt, és próbálok még egy kicsit megnyugodni. Egy kicsit még bírjam ki, a szentségit…
Luiza is jól tartja magát, amíg szükséges, sikerrel fedez, utána pedig Duke-ra és Khanra koncentrál, hogy Slaviknak se essen baja. Aztán azonban mélyrepülésben kezd zuhanni felénk egy Démon, ami sikeresen felkapja Luizát a földről és az autónak vágja. Ebben a pillanatban egy másik egyenesen elé száll le, és egyértelmű, hogy el is akarná fogyasztani a lányt. Duke és Artyom azonnal ugrana segíteni neki, de hirtelen a másik oldalról is támadás éri az autót ami mindkét férfit ellöki, Slavikot pedig még jobban az autó alá is sodorja kínkeserves ordítás keretében. Egyedül Khan eresztene egy tárat a lénybe, de akkor még egy lény száll le, aki Natet célozza meg, így kénytelen őt fedezni először.
Luiza így kénytelen egyedül kiállni a Démon ellen úgy, hogy még a fegyverét is elejtette.
- Basszus – motyogom. Slavik kiszedésén múlhat, hogy időben tudunk-e lépni, de Luiza egyben a figyelemelterelőnk is, és egész eddig figyelte a hátamat... tapasztaltam már, hogy a felszínen mennyit számíthat, ha valaki véd, nem a legjobb döntés most cserben hagyni egymást. - Na jó... - sziszegem idegesen, aztán felemelem a fegyvert, és leadok egy lövést a démonra. Remélhetőleg sikerül fejet, vagy más kritikus helyet találnom, hogy leszedjem a lányról, vagy legalább adjak neki időt a fegyvere összeszedéséhez. Ha ez utóbbi sikerül, azonnal visszafordulok Slavikhoz.
- Csak még egy kicsit tarts ki – szól a férfinek Nat, miközben ő is lead néhány lövést a lényre, ezzel adva egy kis lehetőséget Luizának. A lány él vele, bár úgy, hogy egyszerre próbálok segíteni a férfinek, és lőni, igazából fogalmam sincs, hogy mit csinál, csak megint az üvöltése jut el a tudatomig.
- Halihó, csodalény! Nézd, mit hoztam neked!
- Nem... megyek én... sehova... csak... nyugodtan... dolgozzatok... - hörgi halkan, viszont annál idegesebben és fájdalmasabban Slavik az autó alól Natnek, miközben bal kezével felemeli a hüvelykujját.
Luiza eközben tovább küzd, akármit csinált, csak annyi időt nyert neki, hogy a fegyveréért nyúljon – és már nem sokat érünk a Démon ellen. Mielőtt azonban bárkit elintéznének a lényeg, egy nagy kaliberű géppuska hangja hallatszik, ami minden nehézség nélkül leteríti a lényt.
Nem kell sokat gondolkozni, hogy tudatosuljon, kik jöttek. A Rend harcosai. Normális esetben a tény, hogy ismét a nyakunkba kaptunk néhány idegent (ráadásul néhány idegent, akiknek valószínűleg lesznek kérdéseik is) nem töltene el örömmel, de az életünket köszönhetjük nekik. Nem csak Luizát vesztettük volna el, de eléggé sarokba szorultunk volna, ha senki nem siet a segítségünkre. Szóval összeszorítom a fogam, és úgy döntök, csendben megpróbálok együttműködni az új jövevényekkel.
- Uraim, hadd segítsünk! – kiált oda nekünk egy férfi. A hangja egészen érdes, valószínűleg nem keveset dohányzott is. Ahogy pedig közelebb lép, kiszúrja Nat-et. - Tudtam én, hogy a te kutyád az a kis dög! Már majdnem lelőttük őket, hisz a múltkor is majdnem kirágták az autó kerekét a kóborkutyák. De én tudtam Natasha drága, hogy ő a tiéd! Háhá! Ez is biztos a megérzésemnek volt köszönhető! Ma egész nap fájt a fejem, de most már tudom miért, mert folyton te jártál benne... – Inkább nem gondolkozom a megjegyzésen, csak adok egy kis helyet a férfinek. Hárman már elég könnyen meg tudjuk emelni az autót, és kihúzni alól Slavikot. Sajnos a karja teljesen tönkrement, a lába viszont épnek tűnik. Ránk támaszkodik, ahogy közelebb lépünk az autóhoz, és végre magunk mögött hagyjuk a veszélyzónát.
Az autót nem ennyi emberre tervezték, vagyis fent, a géppuskafészek mellett kapunk helyet. Egész védett hely szerencsére, de azért figyelni kell a Démonokra… a táj viszont lenyűgöző. Egy pillanatra eszembe jut, amikor huszonkét évesen először jártam a felszínen. Akkor még ez az egész… érdekes volt. A felszín az az előtti években olyan volt, mint egyfajta becsípődés az agyamban. Szerettem a napi rutinomat, nem gyűlöltem, amit tanultam – volt érzékem a gépészethez, apám nem véletlenül javasolta ennyire, hogy foglalkozzak vele. A felszínnel kapcsolatos információgyűjtés és a sztalkerkérdés kicsit úgy működött, mint más fiataloknak egy hobbi – egy veszélyes hobbi, amivel komoly képzés és állandó kockázat nélkül biztos nem foglalkozhattam. Amikor végül otthagytam az egyetemet, apám pedig meghalt, akkor nem tudtam ellenállni neki. Pofára esés volt, persze – a metróhoz képest lenyűgöző a táj, de nem szép, és hosszú távon gyűjteni az információt a kinti világról sokkal szórakoztatóbb volt, mint ténylegesen látni a kinti világot. De ezen a ponton már nem táncol vissza az ember. Ilyenkor a különleges érdeklődés maga is rutin lesz, és szép lassan az életed.
Tekintve, hogy sebesültünk sok van, töltényünk viszont kevés, csak reménykedni merek, hogy biztonságos helyre tartunk… és kellemetlenül összeszorul a gyomrom az érzéstől, hogy a rendbeliek egyszerűen figyelnek rám. Bízom benne, hogy csak véletlenül ültek le jóval többen mellettem, mint a többiek körül, de eszembe jut a kis Sötét, és az, hogy „mindenki hazudik…” Választásunk még mindig nincs. De nagyon remélem, hogy nem csak egyik problémából a másikba sétáltunk.
|
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on Jun 19, 2022 23:39:46 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/621336783573090305/918535637165043712/Vegleges~png #s://media~discordapp~net/attachments/921083301182189598/986937212794961920/unknown~png #s://media~discordapp~net/attachments/801503673313656894/986671116451975218/unknown~png #s://media~discordapp~net/attachments/801503673313656894/986684632944758894/unknown~png #s://media~discordapp~net/attachments/801503673313656894/986683212925374464/unknown~png 2035.01.03. este
Egy nappal később az eddig történtek után… A tudósok századokon át szőtték féltő gonddal a történelem szövetét a fellelt papiruszok és pergamenek foszlányaiból, a kódexek és a fóliánsok töredékeiből. A nyomtatás feltalálásával ezt a szövetet a nyomdagépek szőtték tovább az újságok krónikáiból. Az utolsó két évszázad évkönyveiből nem hiányzott semmi: a világ sorsát meghatározó emberek minden megnyilatkozását és minden szitkozódását gondosan dokumentálták. És szerte a világon egyazon órában mindenütt elpusztultak a nyomdák – mindörökre. A történelem szövőszékei leálltak. A jövő nélküli világban nem volt szüksége rájuk senkinek. A matéria szétszakadt, csak egy vékony szála maradt épen. És ezt a kicsiny szövetet igyekezett aprólékosan restaurálni és a saját kezével tovább szőni Nikolai Ivanovich Nikolayev, vagy ahogy barátai ismerték, Homérosz.
A régi idők után vágyódva kezdte gyűjteni a lapokat, amelyek révén emlékezhetett, álmodozhatott. S miközben folyton azon töprengett, hogyan lehetett volna elkerülni az Apokalipszist, beleszeretett a krónikákba és az újságok elemzéseibe. Később aztán maga is írogatni kezdett a híradások stílusában, és mesélt az olyan állomásokon megtörtént dolgokról, amelyeken megfordult. Így esett, hogy elejtett fonala helyett Homérosz újat szedett fel: elhatározta, hogy krónikás lesz. A legújabb történelem alkotója: a Világvégétől kezdve egészen a haláláig. A rendszertelen és céltalan gyűjtögetés végre értelmet nyert.  Homérosz legnagyobb álmában sem remélhette volna, hogy ennyire megéri majd elutazni a Negyedik Birodalom központjába. Történelemkönyvet írni tévedt ide, de annál sokkal többe kezdett bele: egy egész életműbe, egy három könyvből álló sorozatba. Az öregnek azonban hősök kellettek a könyveihez. Hogy elmesélje az emberiség utódainak mindazt, ami velük történt, nem volt elég pusztán tényekre, – azok könnyen feledésbe merültek volna. Hogy az emberek emlékezzenek rá, élő történelemre volt szüksége. Fényre a sötétségben. Mítoszt kellett teremtenie, amit az emberek szívesen olvasnak és amin fellelkesülnek. És most megkapta a hősöket, akiket már annyi ideje keresett. Ez a szedett vetett csapat, akik a tegnap éjjel toppantak be ide a Tverskayára és az ő, illetve egy ismerőse lakásán lettek elszállásolva. Ők voltak biza azok, akikről Homérosz mesélni akart. Jó néhányukat már tavalyról ismerte, mint például Huntert és a kicsi Sashat. A lánynak a találkozásuk előtt nem rég hunyt el az édesapja, ő maga pedig gyermektelen volt, így hát akaratlanul is úgy gondolt rá, mint a saját lányára vagy unokájára. Óvta és védte mindentől, amennyire csak telt tőle. És most, hogy újra találkoztak, ő volt a világ legboldogabb embere. A vacsora kellemesen telt el a jövevények körében, azonban Homérosz csakis a könyvére tudott gondolni, mit és hogyan fog megírni benne. Azonban ahhoz, hogy ehhez hozzá lásson, egyesével kellett beszéljen a többiekkel, így hát az evés befejezte után bele is vetette magát az emberek kikérdezésébe. Artyom egyáltalán nem tűnt a legjobb beszélgetőpartnernek az elején, de amint Homérosz igazi érdeklődést mutatott a Sötétek és története felé, amaz hamar belekezdett az elejétől a végéig az életébe, amit Homérosz szorgosan le is irkált a füzetébe, hogy majd később, egy nyugodtabb időpontban elkezdhesse megírni ezekből a jegyzetekből a könyvét. - Honnan szereztél rólam tudomást öreg? – kérdezte Artyom, miután arrébb vonult a többiektől Homérosszal és beültek egy közeli kocsmába iszogatni egy rövid időre. - A hírneve miatt – mosolyodott el a férfi. – Magát mindenki ismeri. - Hírnév… - köpte vissza a szót Artyom. - Hiszen megmentette a Metrót. Az embereket. Ha azokat a lényeket akkor rakétákkal nem pusztítja el, lehet ma már egyikünk sem ülne itt... Őszintén szólva nem is értem magát. Miért nem akar mesélni róla? - Ismeri Melnyiket? – válaszolt a kérdésre kérdéssel – A kerekesszékes alakot… A Rend vezetőjét. A Rendet nyilván ismeri. A Spártaiakat… Sasha mesélte, hogy találkozott vele. Egy fél évvel ezelőtt, igaz? Mondott valamit rólam? Homérosz összehúzta a szemöldökét. Igaza volt Artyomnak, egyszer beszélt Melnyikovval, de ötlete sem volt arról, ez most hogy is jön ide. - Igen… Hogy maga jelentette nekik a Sötéteket. Hogy végigment az egész Metrón csak azért, hogy az állomását megmentse. Aztán az ezredessel együtt megtalálták a D6-ot és az ott lévő rakétákkal véget vetettek a fenyegetésnek. A Sötéteknek… Ezt követően pedig fel is vette magát a Rendbe... Mint hőst. - Mint hőst… Na persze… Mondott még valamit magának ezenkívül? - Igen. Hogy maga… - Homérosz elgondolkozott egy pillanatra, mire Artyom türelmetlenül összefonta a karját a mellkasa előtt. - Nos? Segítsek? Esetleg arról nem beszélt magának, hogy a történtek után megőrültem volna? - Nem, ilyesmiről szó sem esett! – mentegetőzött Homérosz. - Akkor mit mondott még magának? - Hogy... hogy maga megnősült. Hogy normális emberi életet kezdett élni. - Normális emberi élet… - ismételte meg gúnyosan Artyom – Így mondta? - Így. Már ha nem keverek össze valamit… Tudja, régen volt már… - És hogy az ő lányát vettem feleségül, azt nem mondta? Hogy a halálomat akarja emiatt? Homérosz csak a fejét ingatta. - Ennyi? Az öreg nyammogni kezdett. Felsóhajtott, majd végül bevallotta: - De, igaza van... Mondta azt is, hogy maga meghibbant az események után… - Na látja, itt a válasz a kérdésére. Azért nem szeretek erről mesélni, mert mindenki bolondnak néz utána. Nyilván, ha nem csak az átlagos „a Sötétek rosszak voltak, igazi démonok” dumát tolom le nekik. Miért kellenének még ilyen emberek nekem? – Tárta szét a karját miközben száját gúnyos mosolyra húzta. - Mert én nem olyan vagyok, mint a többiek! Engem csakis az igazság érdekel! Ami valójában történt! Ha maga azt gondolja, hogy nem igazak azokról a rémes lényekről szóló mesék, hát legyen, én nem fogom magát őrültnek nézni emiatt, vagy bármi más okból kifolyólag. – mosolyodott el bátorítóan a szakállas. - Na persze… Mondjon egy jó indokot, hogy miért kéne magát komolyan vegyem. Bizonyítsa, hogy nem fog hülyének nézni! - Hát nem érti? Az embereknek tudniuk kell arról miért jár fel! Maga az emberiség miatt viszi sírba magát! Legalább azt hadd írjam le, miért teszi. Hogy maga miért nem adta még fel. Hátha a nép is végre reménykedni kezd! Nem kell másról beszéljen, csak erről. A Sötéteket teljesen ki is hagyhatjuk, ha akarja… Kérem! Segítenie kell nekem ebben. Meg kell írjam a könyvem! Kár lett volna tagadni, hogy az öreg nem tudta mivel hathat Artyomra, azonban nem csak ezért mondta ezeket. Ő is hitt abban, amiben a vele szemben álló fiatal férfi. Pont ezért kezdett ebbe bele: hogyha egyszer kijutnak innen, az utódaik tudjanak arról hogyan is éltek az emberek a Metróban. - Tehát maga nem csak arról tud, amit a Sötétekkel műveltem, hanem arról is, hogy mostanában mivel ütöm el az időm… - Nos, sokat kutattam maga után, bevallom. – mosolyodott el Homérosz – De sok dolog érthetetlen maradt számomra. Rá kellett jöjjek, hogy maga nélkül nem fogok tudni eligazodni a történetében, így hát elindultam megkeresni magát. Útközben meg itt kötöttem ki. És mekkora szerencsém volt, hogy maga is pont ekkor tévedt ide! – örvendezett az öreg. - Jah, micsoda szerencse… - sóhajtott fel Artyom, majd kis időre elgondolkozott. – Tudja mit, legyen. Elmondok magának mindent… De csak akkor, ha mindent úgy ír le, ahogy azt hallja tőlem! - Szavamat adom rá! – tette kezét a szívére Homérosz és bátorítóan Artyomra kacsintott. – No halljuk akkor! -...Minden akkor kezdődött, amikor kisfiúként rávettem Vitalikot és Zsenykát, a legjobb barátaimat, hogy játszunk Sztalkereset és menjünk el a Botanikuskertbe… Mert én… Sehogy se tudtam elfelejteni egy napot, ami még a gyerekkoromban történt: amikor édesanyámmal utoljára együtt voltam az apokalipszis előtt… Hiányzott, és látni akartam. De egyedül féltem, így magammal hívtam a barátaimat is. És igen, ekkor nyitottuk ki a hermetikus kaput, amin aztán lejöttek a Sötétek a Metróba… Azok az emberszerű, szénfekete lények, amelyeknek még szemfehérjük sem volt… És úgy néztek ki, mint a démonok.  Úgy tűnt, ők lesznek a végzetünk. De nem azért indultak le a Metróba, hogy bántsanak minket, hanem mert megsajnáltak minket és segíteni akartak nekünk. Méghozzá azért, mert először engem láttak meg. Látták a magányos árvát, azt a hülye kisfiút, aki képes volt megszegni a szabályokat, csak hogy találkozhasson a már régen elhunyt anyjával… Ugye mekkora egy butaság is volt? – nevetett fel keserűen Artyom – Aztán elkezdtek magukhoz hívni. És amikor kiértem az előcsarnokból ott vártak rám. Azt hittem elakarnak kapni, hogy olyanná akarnak formálni, amilyennek ők is kinéznek. Hogy láncra akarnak verni, hogy megtanítják teljesíteni az utasításaikat, és hogy az emberekre akarnak uszítani. De nem öreg, ezt csak én képzeltem be magamnak… Ők a testvérüknek, sőt, a fiuknak fogadtak. Csak segíteni akartak nekem, mert megsajnáltak. És ugyanígy sajnálatból hajlandóak lettek volna megmenteni az össze föld alatt élő embert is. Csakhogy az emberek ehhez már túlságosan elállatiasodtak. A Sötéteknek ezért szükségük volt egy tolmácsra, közvetítőre. És én megérthettem volna a nyelvüket, megtanulhattam volna oroszra fordítani az üzeneteiket. Ez lett volna az igazi küldetésem… De hülye voltam, és nem engedtem rájuk bízni magam. Féltem a fejemben megszólaló hangoktól, bevillanó képektől és álmoktól. Nem hittem nekik. Egész életemben elnyomtam őket magamban. Aztán megjelent Hunter. Páncélban. Géppuskával. Fekete bőrkabátban. A feje kopaszra nyírva. És vitatkoztak Szuhojjal... A mostohaapámmal. Régi barátok voltak.  S’ Hunter azt mondta neki a fejleményekre reagálva, amik nálunk zajlottak akkor, hogy nincs olyan veszély, amivel mi meg ne birkózhatnánk. Hogy a végsőkig küzdeni kell, mert ez a veszély nem csak a mi állomásunkat, hanem az egész Metrót fenyegeti. Mint a béka, amelyik beleesett a tejesüvegbe, és addig kapálózott a lábaival, míg vajjá nem köpülte a tejet, és ki nem mászott belőle. És ekkor rádöbbentem valamire: éppen ilyennek kell lennem nekem is. És amikor ez tudatosult bennem, mit ad Isten, Hunter egy küldetéssel ruházott fel. Azt mondta, ha ő nem térne vissza, menjek el Poliszba. Keressek meg egy Melnyik nevezetű embert, aki a társai vezetője, és adjam át neki ezt a töltényt és érmét. – Artyom a zsebéből előkotorászott egy apró fémlapocskát rajta a Rend jelképével, és egy töltényhüvely formájú kis kapszulát, letekerhető kupakkal. Homérosz kíváncsisággal telve hajolt a tárgyak fölé. Írói vénáját felpezsdítette a szinte talizmánokként őrzött tárgyak. A történelem...  – És mondjam el neki, hogy mi folyik az északi alagutakban. Majd elküldött, mondván, pihennie kell. Másnap korán pedig egyedül tért fel a felszínre elpusztítani a Sötéteket. Én pedig egy nap múlva elindultam a Polisz felé, hisz ő sohasem tért vissza... És minden… Mindez, ami történt, minden, amin keresztül mentem… A Nácik, a Vörösök, a felszín, a Kreml, a Nagy Könyvtár, a Metró 2, a D6… Minden miatta van. Az is hogy azzá lettem, aki vagyok. Miatta. Neki köszönhetően. Mert ő is, és én is féltünk rábízni magunkat bárkire is. Mert mindenre fegyverekkel válaszolunk. Egyszerűbbnek bizonyult a háborúban felhasználatlanul maradt rakétákat keresni, és a Sötéteket mind egy szálig kiirtani velük, mint sem meghallgatni őket. Felperzselni azt a helyet, ahol megszületett az új értelmes ember. Ugyanazt a helyet, ahol utoljára láttam az édesanyámat a háború előtt… A Botanikuskertet. És tudja mi a legrosszabb az egészben? Hogy megállíthattam volna mindezt. Amikor Ulman és Pavel a koordinátákat küldte át Melnyiknek a D6-ba, egyetlen másodpercre beengedtem a Sötéteket a fejembe. Ők pedig, ahelyett, hogy megtámadtak volna, vagy magukat mentették volna, sajnálatból, szánalomból megmutatták az anyám arcát. Azt mondták szeretnek minket és megbocsátanak nekünk mindenért. Pedig tudták! Tudták, hogy nekik annyi lesz! – emelte fel a hangját Artyom – Hisz látták a feléjük tartó narancssárga veszedelmet! Látták a lángokat! És mégis, ekkor is azt mondogatták, hogy nem a mi hibánk ez az egész. Hogy csak félreértettük az üzeneteiket... De ez nem igaz! Minden miattam történt! Megállíthattam volna még Melnyiket. Kikapcsolhattam volna azt a kurva rádiót. De megint csak gyáva voltam és maradtam a seggemen ülve. Gyönyörködni a látványban, amit én idéztem elő…   Aztán hazatértem. És úgy fogadtak, mint egy hőst, egy megmentőt. És csak én tudtam egyedül, hogy amit véghez vittem, az nem hőstett volt, hanem az emberiség halálra ítélése. Mert csakis a Sötétekkel összefogva hagyhattuk volna el a Metrót… De gyáva voltam és mindent elbasztam. Az öreg döbbenten nézett Artyomra majd lassan belekortyolt az italába. - Senki… Nem élte túl közülük? Csak nem halhattak meg mind… Ha tényleg jók voltak… Ennek így semmi értelme! Mindig vannak túlélők! - Egy volt, igaza van. De ő már nincs köztünk… - sóhajtott fel Artyom és ő is követte az öreg példáját. - Ezt meg hogy érti? – csodálkozott Homérosz. - Úgy fél évvel később, amikor már felvételt nyertem a Rend kötelékébe a D6 felfedezéséért és a „Metró megmentéséért”, egy küldetésre osztottak be. Egy Sztalker osztag felfedezett valami mozgást a csupa szénné és korommá vált Botanikuskertben és minket küldtek oda Annával megbizonyosodni a jelentésről, illetve hogyha kell, likvidálni a megmaradt túlélőket. Ekkor találkoztam vele először. Egy gyerek Sötéttel. Ahogy a közelébe értem minden fájdalmát és félelmét megéreztem, pont ugyanazokat, amik engem is gyötörtek gyerekként. Ő is csak egy szerencsétlen árva volt… Így hát a lelövése helyett a védelmére keltem és egész utam során óvtam őt. És amíg együtt voltunk, szinte már barátok lettünk. Képes volt megbocsátani nekem a tetteimért, sőt még segített is, amikor kellett. Miatta nyertük meg az egész bunkeresdit… Ha ő nem lett volna, ma már tényleg nem létezne a Metró. Ő volt az igazi hős, nem én… - Amikor a Vörösök megostromolták a D6-ot Korbut vezetésével… Arra gondol, nem? Tényleg igaz, ami akkor történt? A Korbutról szóló történet? A Vörösök elhárító parancsnokáról? Hogy minden katonáját bevetette Melnyik ellen… Így volt, ugye? A pártvezetés szankciója nélkül? - Elhárítás... A KGB elnöke volt. A Vörös Vonalé. És hogy szankcióval vagy anélkül... Nem mindegy? Gondolja csak meg: ő volt az elnök! Ő állt minden és mindenki felett a háttérben. Még a Vörös Vonal vezetőjét, Moszkvint is ő irányította. A kis Sötét mutatta meg nekünk… Moszkvin megmérgezte a testvérét Korbut bíztatására, és végül megvádolta, hogyha nem engedelmeskedik neki, mindent elmond a népnek. A Főtitkár természetesen nem ellenkezett. És igen, a csatára gondoltam. Én is ott voltam a srácokkal. Az egész Rend. A Vörösök három oldalról nyomultak előre, mi védtük a második bejáratot. Hogy hányan lehettünk ott, a kapuk előtt? Ötvenen? Egy egész zászlóalj, úgy nyolcszáz katona ellen… És nem is egy egyszerű zászlóalj volt ez. Ez biza a Korbut által személyesen kiválasztott emberekből állt, a Vörös Vonal legkiválóbb harcosaiból, akiknek feladata a D6-ba való betörés lett volna. A másik két alagútból zajló támadás csak arra szolgált, hogy megossza az erőinket. Sikerült is… Az én osztagomból csak Duke és én maradtunk. De sebesülten és megfogyatkozva is harcoltunk tovább. Mert ha a bunkert elfoglalták volna a Vörösök, ki tudja, mit tettek volna a Metróval... Hisz ott volt a raktár is… - Hallottam erről valamit. Konzerv vagy gyógyszerraktár, nem? - Konzerv, aha. Azt hiszi, a Vörösöknek kajára volt szükségük? Mindig megvoltak nélküle, és továbbra is meglettek volna. Még hogy konzerv... Há! Vegyi fegyverek voltak ott! Az egész bunkert kísérletezésekre építették. Azokat akarták megszerezni, hogy aztán az egész Metrót elfoglalják és „megtisztítsák” a Forradalom lángjával. Természetesen a Rend ezt megpróbálta eltitkolni, de pletykák így is felreppentek a Metróban. Így ezt a vezetőségünk úgy alakította, hogy élelem és gyógyszerek vannak ott, amik az egész Metrónak elég lenne egy egész életre. Csakhogy emiatt a nép azt kezdte hinni, hogy a Spártaiak mindent maguknak akarnak és nem osztják meg azt senkivel. Jól le is csökkent a népszerűségünk… De ezzel még semmi baj nem lett volna. A fő az volt, hogy a három nagy frakció vezetői ne tudjanak a fegyverek létezéséről. Csakhogy be volt épülve közénk egy Vörös kém, Lesnitsky. Ő pedig mindent, ami a bunker falain belül zajlott elmondott Korbutnak. De ezek az információk a Fasisztákhoz és a Hanzásokhoz is eljutott. Nyilván a Vörös Vonalon is voltak kémek. Így pedig lassan minden frakció háborút kezdett hirdetni ellenünk, kivéve a Poliszt. A Nácik az El Dorado hadművelet alapján támadtak volna meg minket, míg a Vörösök ahogy azt mindenki tudja, frontálisan, több irányból. Az egész haderejük kétharmadával, közel négyezer katonával a mindössze mi kétszázötven fős seregünk ellen. Mindenkit bevetettek, aki nem a Nácik ellen harcoltak éppen. És még az a kibaszott Hanza is elárult minket! - Ezt meg hogy érti? – értetlenkedett Homérosz. - Úgy öreg, hogy ott, a bunkerben, mi hívtuk őket! A Hanzát! A legeslegvégén. Amikor már csak alig páran voltunk talpon. Hogy segítsenek az örök ellenségük ellen, mert, ha a Vörös Vonal itt győz, nem lesz esélyük később szembe szállni velük. De nem, azoknál a tetves rohadékoknál minden erejük a „láthatatlan frontokon” volt lefoglalva! Helyettük a kis Sötét és fajtársai segítettek be nekünk, akiket a csatát megelőzőleg nem sokkal találtunk a D6-ban… Miattuk nyertük meg az egészet… Aztán amikor vége lett, ő elment, cserébe meg jöttek a Hanzások. Mert bezzeg ekkor már tudtak volna eszközt és embert nélkülözni számunkra! Csakhogy beolvadjanak közénk! Hogy megszerezzék a D6-ot maguknak így vagy úgy, még ha csak részben is. Mert az ő tervük végig ez volt! Diplomáciai nyomást helyezni ránk, hogyha nem engedjük be őket a bunkerünkbe, hát minden segítséget és ellátást megvonnak tőlünk. Melnyik meg… Mit tehetett volna, belement az alkuba. Szerencsétlen barom… Pedig akkor veszítette el a fél karját és mindkét lábát is. Maga őt már csak tolókocsiban látta, nem igaz? Hát, így került abba bele… - Igen, csak úgy. De még így is olyan... Olyan harcra kész volt... - Még szép. Ő volt az egyetlen olyan harcedzett parancsnok az egész Metróban, aki mindig az alakulata élén állt, és aki mindig elsőként vetette bele magát bármilyen pokolba. Ő volt az, aki az egész Rendet egyedül, emberenként összeverbuválta. A legjobbakat. Húsz év alatt. És akkor azon a bizonyos napon... Mindannyiukat elveszítette… Elveszítettük… - javította ki magát Artyom – Én mindössze egy évet szolgáltam nála, de mintha egy család lettünk volna. Képes volt a holmimat magával rángatni a felszínen csak azért, hogy nekem oda adja… Most meg mi van… A halálomat akarja és bolondnak néz… Néha szeretnék arra gondolni, hogy csak azért ilyen velem, mert se lába se keze, és kénytelen egy tolókocsiban élni … De jól tudom, hogy ez nem így van… Csak jó lenne abban reménykedni, hogy van még esélyem nála, hogy újra a kötelékben szolgáljak és emberszámba vegyen… Hogy elfogadjon a vejének… - Emiatt hagyta el a Rendet is? Melnyik miatt? - Nem teljesen… Leginkább Anna miatt. A háborúzás után összeházasodtunk és azt akarta, hogy normális életet éljünk. Szóval a kilépés mellett döntöttünk és hazamentünk. Ekkor rágott be rám az apósom is… És aztán Anna is. Mert ő meg én… Eh… Hogy mondjam magának…? Ahogy otthon voltam és a dolgok lecsillapodtak körülöttem, végre elkezdtem emlékezni arra a pillanatra, amikor mi a rakétákkal a Sötéteket… Akkor, ott fent a toronyban, hallottam valamit. Nagyjából akkor, amikor kifeszítettük Ulmannal az antennát az Osztankinói-tornyon, és Ulman adó-vevőjében mintha valami felhangzott volna, még mielőtt Melnyikkel kapcsolatot létesítettünk volna. Valami hívójel… Valamilyen városból. Oroszul. És ekkor rájöttem arra, hogy kaptunk egy második esélyt. A kis Sötét miatt, akit megmentettünk, újra megszántak minket a fennvalók, és megmutatták az esélyt arra, hogy élhetünk máshol is, mint ezekben a mocskos, büdös, vérrel áztatott alagutakban. Valahol kint a szabadban… A tiszta levegőn. Csak meg kell találjuk azokat, akik a jelet küldték nekünk. És végre békére lelhetünk. Hisz mindannyian oroszok vagyunk! Mindannyian! A Nácik és a Vörösök is végsősoron. Ők is velünk jöhetnének! Ezért járok én fel minden egyes nap a felszínre. Hogy megtaláljam azokat, akik Moszkván kívül élnek. Hogy segítséget kérjek tőlük. És ha sikerült, én magam fogom meggyőzni Melnyiket az akcióról. És megmutatom Annának is, hogy amit csináltam, nem volt hiábavaló… - Hát, remélem sikerül az álmát valóra váltani. – mosolygott Homérosz Artyomra, majd kikért még két pohár vodkát és egy kis kolbászt maguknak. - Nos, azt hiszem erre az egészre inni kell. – emelte fel a poharát az öreg. – A reményre! - A reményre… - mondta Artyom és amint koccintottak egyet, egyből meghúzta az italt. - Viszont egy dolgot még nem értek. Ha maga ezért csinálja mindezt, akkor miért van itt? Hogy kerül ide? És ki ez a sok ember magával? - Hát öreg, erre a választ én is szeretném tudni. De azt hiszem, ez az egész út, amire vállalkoztunk, valaminek a kezdete. Talán annak, amiért egész idáig törtem magam. De tudja mit, ne csak én meséljek már magának! Egész idáig kérdésekkel faggatott, most én jövök! Aztán talán később visszatérhetünk erre is. – vigyorodott el Artyom, majd elkezdte befalni a kolbászt. - Hát mit tudnék én mesélni magának? - Amiről csak akar! Vagy ha magáról nem tud, meséljen a könyveiről! Ha jól láttam a jegyzetei mellett egy füzet már igencsak betelt. Abban mi van? Csak nem egy már megírt regény? - Az… Nem… Vagyis… Olyasmi. – nyammogta Homérosz, majd ő is kiitta a maga részét. – Az már régi mű. A mostani másmilyen lesz. - Miért, miről szól? - Nem miről, hanem kiről. Aki elindította az útján, Hunterről. Artyom egy pillanatra abbahagyta az evést és kikerekedett szemmel nézett Homéroszra. - Hát innen ismeri őt? Őt is kikérdezte, mint engem? - Nem egészen. Vele tavaly találkoztam az állomásunkon először. Mindenki félt tőle rajtam kívül. Rettegtek az arcától, a tetteitől. És talán emiatt is, mert én nem tartottam tőle, engem választott a feladatra, amit ő elválalt. - Miféle feladat? Maga a Szevasztopolszkajai Birodalomból származik, nem? Egyáltalán, hogy került oda Hunter? A Rend hetekig kereste az eltűnése után… - Azt mondta egyedül kellett legyen… De úgy folyton elfelejtette magát. És a benne lévő szörnyeteg előtört. Akit a Sötétek hívtak elő belőle. Újra szolgálatba kellett lépjen, segítenie kellett az embereknek, hogy a szörnyeteg ne vegye át az uralmat. De még nem nyilvánosan, mert félt, hogy másokat is veszélybe sodor. Így nálunk keresett állást. Aztán egy bizonyos halálos pestisjárványról szerzett tudomást és elhatározta, hogy megsemmisíti azt. Útközben meg összetalálkoztunk Sashaval… Ő volt az, aki elkezdte… Megváltoztatni őt. Egy különös kapcsolat alakult ki köztük, de Huntert így sem lehetett megállítani. Elhatározta, hogy elpusztítja a Tulszkaját és így is tett. Aláaknázta az egész állomást és egy lángszórós alakulattal vonult fel… Melnyik engedélyével. Hiába szedtük még fel útközben azt a kis idegesítő kölyköt is, Leonidot, akinek volt orvossága a járványra, nem sikerült időben megakadályozni őt. Én ekkor veszítettem el Sashat. A robbanás következtében betört a víz az állomásra és elvitte mindkettőjüket. Csak Hunter és én maradtunk meg.  Hazatértünk és az élet folyt tovább a megszokott medrében egészen addig, amíg Hunter úgy nem döntött, hogy továbbáll. Azt mondta itt vannak azok, akik ezt tették vele. Hogy a Sötétek visszatértek. Engem pedig hiába kért, nem tartottam vele. Megvolt a magam dolga is. Tudja, mielőtt hazatértem volna, meghalt a feleségem… Így otthon még a gyász mellett a papírokkal és a temetéssel is foglalkoznom kellett… Ígyhát egyedül indult útnak, és a kapcsolat megszakadt köztünk. Most viszont újra látom mindhármukat, Huntert, Sashat és Leonidot is. Ötletem sincs, hogy élték túl, még nem volt időm beszélni velük erről. De a lényeg, hogy mindannyian épségben vannak. Tudja, nekem ebben a korban már csak ez számít. – húzta mosolyra a száját Homérosz. Aztán beszélgettek ők még a Sötétekről, arról, ki hogy került ide, hogy Homérosz miért kezdett el írogatni és minden egyéb másról, ami eszükbe jutott. Közben pedig szépen lassan a magázást is elhagyták. Az öreg a felejthetetlen este után az ágyán, a zseblámpája fényénél kezdte el megírni könyvének vázlatát miközben egy pillanatra újra mozdonyvezetőnek képzelhette magát. Hisz régen ő irányította a mára már csak lakásoknak használt metrókocsikat. És talán innen is származott az ő elmélete… Hogy biza az élet olyan, mint a metróvonal... Mint a sínek. Vannak rajta váltók, amelyek átállítják a síneket. És van végállomás is, de nem egy, hanem több. Van, aki egyszerűen elmegy egyik helyről a másikra és kész. Van, aki beáll a depóba megpihenni. Van, aki egy titkos összekötő vonalon átvág egy másik vonalra. Vagyis... Végállomás sokféle lehet. De úti célja mindenkinek csak egy van. A sajátja. És a síneken minden váltót helyesen kell átállítani ahhoz, hogy éppen abba az úti célba jusson az ember, ahová menni akart. És most úgy érezte magát, mintha ezeken a síneken haladó vonatnak, ami ezt a szedett vetett csapatot szállította, ő lenne a vezetője. Mind a könyvében, mind a való életben… Homérosz vázlatai…
2034.12.31. Megy az ünneplés az egész Metróban. Az Újév mindenkit elvarázsol... még mindig. Ekkor még a katonák is leteszik a fegyvereiket és hazatérnek állomásaikra ünnepelni a családdal. Natasha és Luiza, a két fiatal lány a Poliszban zajló nagy mulatság közepette megismerkednek egymással. Az utóbbit a legjobb barátja, Rasim, elhagyta egy kis lánnyal való kalandért. A mulatozás azonban nem csak a Poliszban zajlik, hanem a VDNH-n is. Iszaj, a Smaragdvárosból induló fiatal férfi sokadik utazása már ez Sztalkerként, azonban hamarosan akadályok sokaságába ütközik ezen az állomáson, amikre ekkora tapasztalattal a háta mögött sem lehet eléggé felkészülve. A VDNH-n egy bolondnak tetsző férfi, Khan fogadja, aki arról tanúskodik, hogy megálmodta a fiatal férfi érkezését. Eközben a Rend főhadiszállásán, a D6-ban, Melnyikov ezredes rövid beszéde után Mihaelt, Ulmant, Alexet és egy Hanzás újoncot, Vladimir Kirillovichot azzal bízzák meg, hogy szállítsanak lőszert és további ellátmányt a Poljanka felett található, felszínen elhelyezkedő Spártai Bázisra. A könnyűnek tűnő út azonban, hamarosan káoszba fordul. Pókokkal és a Kremlhez ledobott, - vagy ahhoz nagyon hasonló - biomasszával kell megküzdjenek, ami végül Alex halálával ér véget. 2035.01.01.
Hiába fáj egy testvér elvesztése mindig, a Rend legkiválóbb harcosait egy ilyen eset sem állíthatja meg, így reggelre már a Poliszban is vannak Mihaelék, és rövid italozás, pihenés, na meg Vlad beavatása és Mihael húga meglátogatása után máris tovább állnak. Azonban nem haladnak sokat, hisz ahogy a Poljankán, a Sors állomásán átkelnének, szörnyű látomások kerítik fogságba őket. Mindeközben az ünneplés után a Polisz újra kezdi felvenni azt a csodás alakját, amiről az egész Metróban elhíresült. Azonban váratlan alakok zavarják meg a békés lakosságot. Hunter, az ex Ranger, a Rend legjobbja, aki mindig is egyedül akarta megmenteni az egész Metrót, eltűnése után két évvel feltűnik a Poliszban egy ismeretlen lánnyal az oldalán, azzal az indokkal, hogy a Sötétek visszatértek és Melnyik engedélyét kéri, hogy feltérjen a Könyvtárba megszerezni a Könyvet, ami a jövő történelmét írja le, hogy megkaparintsa a tudást a lények elpusztításáról mielőtt ők teszik azt az emberiséggel amiért azok kezet emeltek rá… Natasha és Luiza figyelemmel követik végig az ezredes és a volt jobbkeze közötti vitatkozást, balszerencséjükre túlságosan is közel a két veteránhoz. Amikor Melnyik mérgében fegyvert fog volt bajtársára és meghúzza a ravaszt, Hunter gránáttal viszonozza a gesztust és a robbanás Luizát és Natashát is a földre löki. A nagy zűrzavarban pedig Hunter utolsó kiáltásai mielőtt elhagyná a Poliszt a fiatal lánynak, Sashanak szólnak: Szerezd meg a Könyvet! Távol a Polisztól a VDNH-n is haladnak tovább az események. Artyom, a Metró hőse, az éjszaka folyamán látomást él át, amelyben a Sötétek segítségét kérik, habár az nem derül ki, pontosan miben is. Ugyanakkor Khan állítása szerint először Smaragdvárosba kell eljussanak, ha segíteni akarnak a Sötéteken. Így Iszaj meggyőzése után útra is kelnek, kiegészülve Artyom feleségével, Annával is, habár ő úgy tudja, Artyomék csakis a barátaikat mennek meglátogatni a Poliszba. Miközben Iszajék utaznak, egyre több furcsa dolog is történik. Először Iszajt elragadják egy bizonyos ideig a Sötétek és miközben eszméletét veszti, egy gyerek Sötéttel beszélget, aki azt mondja, ő és Artyom az utolsó esélyük. Majd a továbbiakban egy Leonid nevezetű ember is csatlakozik hozzájuk, aki először olyan kulturáltnak tűnik, mint azok, akik Smaragdvárosból származnak, azonban a Vörös Vonalon áthaladva hamar kiderül, hogy a fiatal férfi nem az, akinek elsőre mondja magát… Miután fogságba kerülnek a Komszomolszkaján, azon az állomáson, amelyen a Vörös Vonal kenyerének 80%-át sütötték, és ahol most rettenetes járvány tört ki, ami betett a Vörösök egész élelemellátásának, Leonid beismeri, hogy valójában a Vörös Vonal vezetője, a Pártfőtitkár, Moszkvin fia. Kis kavarodás után pedig a fiatal férfi egyik ismerőse miatt, Pavel Igorevich Morozov segítségével sikeresen elérik végre Poliszt. Időközben a felszínén sem áll meg az élet, a Poljanka felett található Spártai Bázison, ahol Alina és Erik is dolgozik, a személyzet továbbra is várja a lőszerszállítmányokat, de a Mihael, Ulman, Alex és Vlad által szállított ellátmány késik, helyette csak egy különös, medveszerű ember tűnik fel kora este. A bázis parancsnoka pedig meglepődve tekint végig a férfin és hamar rájön, ki is áll előtte: Hunter. A kopasz férfi morog egy sort Mihaelék késéséért, majd hagy egy üzenetet nekik, amiben arra kéri őket, hogy ha itt vannak, mondja meg nekik a parancsnok, hogy induljanak el a Nagy Könyvtárhoz és szedjenek fel ott egy alacsony, Sasha nevű nőt, majd induljanak a Színház felé. Ezután Hunter és a hozzá beosztott csapat elindul a Színház felé és kisebb nagyobb csatározásokkal, de éjszakára eljutnak egy biztonságosnak tűnő házhoz, ahol azonban egy váratlan ellenség üt rajtuk, az apokalipszis új szörnyszülöttjei, amik sajnos az emberek közül kerültek ki... A Nácik. A Poliszban Iszajék kellemes fogadtatásban részesülnek, és egy kis iszogatás után mind nyugovóra térnek, azonban Iszajra rémálmok törnek rá. Látja, ahogy Artyom útra indul, és azt is, ahogy elpusztítja a Sötéteket. Később viszont nem Artyom kerül a középpontba, hanem egy végtelenségig eltorzult arcú ember, Hunter. A férfiről pedig a Sötétek is nyilatkoznak és azzal vádolják meg, hogy elakarja őket pusztítani, azonban mégsem ő a legfőbb veszély, hanem valaki vagy valami egészen más… Talán a Rend, vagy a Hanza… Nem tudni, de egy biztos, egyikben sem lehet megbízni. A Sötétek megmentésére pedig az egyetlen lehetőség a Könyv megszerzése még azelőtt, hogy az rossz kezekbe kerülne. Ezt látva Iszajra így újabb küldetés hárul, megszerezni a Könyvet a Nagy Könyvtárból. Azt az írást, ami magába foglalja a Múltat, a Jelent és a Jövőt is. Erre pedig szerencséjére vagy balszerencséjére a Brahmanok vezetői is felkérik, akik a legjobb tanulójukat, Luiza Yakovna Vanzinat küldik segítségül. Azonban erre az akcióra több segítség is kellhet, így Artyom apósához fordul segítségül, aki azonban nem úgy reagál a történtekre, ahogy arra számítottak volna. Melnyikov ezredes ugyanis nem ad engedélyt az akcióra, tekintve, hogy a Metróban pusztító háború fog kezdődni hamarosan. Elmondja, hogy a Fasiszták a Vörös Vonalon zajló éhséglázadásokat - ami főként annak a ténynek köszönhető, hogy a gombaállományuk kétharmada elpusztult és a kenyérsütésük is leállt a Komszomoloszkaján lévő járvány miatt -, kihasználva próbálja meg elfoglalni az Ohotnij Rjad, Színház, és Forradalom Tér hármas állomását, amivel kettévághatják a Vörös Vonalat. Ezért Melnyik az emberei nagyrészét – ami mindössze 108 harcost foglal magába, beleértve a szakembereket is – a Színházra vezényli lőszert szállítani, hogyha a Vörös katonák a Színház elvesztése miatt más állomásra tévednének, megállítsák őket. Ezután rövid vitatkozás veszi kezdetét, ami végül azzal ér véget, hogy az ezredes megkéri Natashat és Duke-ot, hogy tartsanak Iszajékkal, hátha amikor megszerzik a Könyvet, előcsalogathatják Huntert, aki most a Rend által körözöttek első helyére került. Végül Khant leszámítva ezzel a küldetéssel a vállukon térnek vissza az ágyaikba a hőseink, miközben a Poljankán ájultan fekvő Rendbeli harcosok csak most kezdenek ébredezni. Mihaelék látomásaik a Színházról szóltak, azonban nem pont úgy, ahogy a helyzetet Melnyik lefestette. A Vörösök kíméletlenül lőtték agyon az éhséglázadókat, de a helyzet irányítása kicsúszott a kezükből, aminek következtében csak a Hanza, a Polisz és a Rend katonáin múlt az, hogy nem tévedt át a nép más állomásra. A hatalmas mészárlást követően pedig két alak veszekedett a történtekkel kapcsolatban, amiből kiderül, hogy minden, ami történt az csak egy „kezelhető konfliktus” volt, egyfajta „népszabályozás”. Mihaelék az ébredés után újra útnak indulnak a Spártai Bázisra. 2035.01.02.
- Hol... a… levél? – Kérdezte a Fasiszta tiszt. – Mire számítotok ettől a borítéktól? – hümmögött a férfi. – A vonat már megy, megállítani nem lehet, még ha a sínekre veted is magad. A Tyeatralnaja (Színház) a miénk lesz. Meg a Forradalom tér is. A Vörösök nem képesek semmire. Nekik még le kell verniük az éhséglázadásaikat is. A gombájuk fele odaveszett ettől a száraz rothadástól. Terjed, mint a tűz. Ha átadod is a levelet sem változik meg semmi. A korcsoktól meg kell menteni a Metrót. A Negyedik Birodalom mindenkit a szárnyai alá fogad. És amikor lent kitör a káosz, mi szépen megmentünk mindenkit, aki átjut az ellenőrzésen. Csak add oda a levelet. Besszolov küldte, és te, te pont tudod ki az a férfi... Szóval ne húzzuk egymás idejét… - Ezekkel a szavakkal próbálta a szakasz vezetője megszerezni Huntertől azt a titokzatos borítékot, amit a kopasz egész végig magánál hordott, és amin egy ismeretlen pecsét volt.  De ennyi nem volt elég Hunter megtöréséhez. Ráadásul Alina és Erik rajtaütésének hála a csapat sikeresen kijut a kutyaszorítóból, habár a Rend tagjainak nagyrészének elhalálozásával. Ráadásul még a Moszkvai Kraken is lecsap az osztagra, ami kishíján végez a nővel, ha Hunter nem lép közbe. Ugyanakkor Eriket már nem tudják megmenteni és kénytelenek magára hagyni a halottnak hitt férfit, hogy folytathassák az útjukat a Színházba. Azonban Erik él és virul, még ha nem is olyan formában, amiben az ember szeretne lenni. Valamiféle szellemvilágban ragad a holtak és élők közti kis szakaszon, ahol volt mentora, Anton is tiszteletét teszi, aki felvilágosítja, hogy innen nincs menekvés, örökre a Sötétségben és az Elveszett Lelkek között ragadt. Azonban váratlan segítség érkezik, egy szakállas férfi, aki a Khan névre hallgat, a Poliszból valamilyen rejtélyes módon sikeresen kapcsolatba lép Antonékkal és segít Eriknek elhagyni ezt a helyet. A férfi pedig pont jókor tér magához a valóságban, hisz amint beéri Alináékat, kénytelen harcba bocsátkozni a nővel, akit szintén látomások gyötörnek és láthatatlan Démonok ellen harcol, míg Hunter pusztakezes viadalt vív egy kegyetlen, vérengző emberrel. Végül egy balszerencsétlen esetnek köszönhetően mindketten eszméletüket vesztik és a Színházon térnek magukhoz. Az állomáson rengeteg a sovány, szinte már alig élő ember volt, akik annyi forró, nyirkos levegőt lélegeznek ki, hogy az állomást sűrű pára lepi el. Mint az kiderült, az embereket három hete hívták ide azzal az indokkal, hogy élelmet kapnak, de azóta semmi sem történt és még haza sem engedték őket. Alináékat egy Rendbeli tag mentette meg, Vörös, aki már évek óta van beépülve a Vörösökhöz, és nem túl boldog Hunter érkezését látva. Faggatni kezdi volt bajtársát és végül arra az elhatározásra jut, hogy Hunter az, aki megszerezte a Rend által küldött ultimátumot, ami a Fasisztáknak szólt volna, hogy azonnal fejezzenek be minden háborús előkészületet. Így pedig Alináéknak új feladatot jelöl ki, a levelet vigyék el a Fasisztákhoz és csakis a Führernek adják oda személyesen. A Renden kívül a Hanza is készülődik a háborúra, és élelmet indítanak útra a Belorusszkaja Kereskedelmi Állomásról a Színházra egy teljes század kíséretében, aminek tagja Noemi Winter és kitartó hódolója, Antonov is. A Metró 2-n áthaladva igyekeznek az úti céljuk felé egy Rendbeli tag, Alexeev vezetésével, azonban arról még csak nem is tudnak, hogy milyen fogadásban részesülhetnek majd ott... Mindeközben a Poliszban Artyomék sem tétlenkednek, kora reggel már útra is kelnek a felszínre, azonban mielőtt elérnék a Nagy Könyvtárat, egy hatalmas Figyelő horda halad át rajtuk, és még váratlan „elvtársakra” is lelnek a nagy harcok közepette, akiknek egyik tagjuk Valentino Petrovich, a mutáns bőrből és csontokból készült páncélba öltözött férfi. Végül pedig a váll-vállvetve harcnak egy újabb szövetséges feltűnése vet véget, ami sikeresen kimenti a csapatot a pokolból. |
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on Jun 19, 2022 23:40:47 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/621336783573090305/918535637165043712/Vegleges~png #s://media~discordapp~net/attachments/621336783573090305/917875357804265472/5002~png Vladimir (Putin) Victor (Vitya) Kreystóf Kirillovich – TherealKREY
Mihael Antonovich – Gresh550
Natalia Nikolayevna Dyatlova – Pandora
Vanzina Luiza Antonovna - Bratti
Iszaj Zinon Antonovics – Aria
Mihael, Vlad- Heh, és tudod mi a vicces az egészben? – nézett Ulman Mihaelra a Khanról tartott rövid beszámolója után – Hogy ahányszor vele lógtunk, nem csak a szellemek jöttek, de mindig – ismétlem, mindig! – egy kibaszott világmegmentése akciót kaptunk a nyakunkba. Mintha a faszi vonzotta volna ezeket. Áh a faszomba is. Hiányzik az öreg, de nagyon remélem most nem futunk össze vele… Még a végén megint mehetünk valami őrült küldetésre. – nevetett fel, majd a sor végére állt és egész úton be nem állt a szája. Csak is akkor némult el, mikor a Poljanka közelében lévő egyik kis szellőzőrendszeren át felértetek a felszínre. A Spártai Bázis katakombáihoz elérve még Ulman is átment a tapasztalt katonába, hisz a szellemeken kívül rengeteg mutáns és egyéb szörnyszülött élt ott. Azonban szerencsétekre egyikükkel sem találkoztatok, így az utatokat viszonylag eseménytelennek lehetett nevezni. Amikor eléritek a Spártai Bázis bejáratát már éjfél van, de az őrök így is hamar beengednek titeket, amint megmondjátok a helyes jelszót. Viszont ahogy beléptek, meglepődve tapasztaljátok, hogy a bázison jóval többen tartózkodnak, mint amennyi embert betudna fogadni. Legalább két tucatnyi teljes menetfelszerelésbe öltözött férfi, az arcukon sötét maszkkal, a mellükön golyóálló mellénnyel, a fejükön felhúzott rostélyú, kékacél sisakkal, a kezükben hangtompítós AK-47-essel. A tömegből alig ismertek fel bárkit is, azonban Vlad igenis jól tudta kik ezek a fickók, hisz nem rég még velük szolgált. Az itteni srácok többsége volt Hanzás tag volt, ezt csupán a páncéljukból meglehetett állapítani. Ugyan ők is a Rend felszereléseit viselték hivatalosan, sokan megtartották a volt Hanzás ruháikat és továbbra is hordták azokat. Egyedül a Rend jelképe és mottója került a Hanza címere mellé, ami azt bizonyította, hogy tényleg a Spártaiak közé valók. - Nocsak, végre megérkezett az utolsó osztag is! Nahát, mily meglepő, ezek is régi Rendbeli tagok… Hát nem csoda, hogy ennyit késtek. Úgy tűnik eléggé kiöregedtek már a munkából. Bár, ahogy látom, a mi Vladunk is veletek volt. Na, gondolom ő rázott gatyába titeket, hogy végre ide értetek. Hmm, jól gondolom, hogy a smink is elmaradt a végén? Talán nem is sikerült eléggé kirúzsozni a magatokat az akcióhoz! – nevetett fel egy fiatal Hanzás, aki egy meglehetősen drága mesterlövészpuskát tartott a kezében, amit hamarosan a vállára vett és kezet nyújtott nektek. – Nyugi fiúk, csak viccelek. A nevem Roman. A Rend legjobb mesterlövésze! – vigyorgott büszkén. Ulman arcán megfeszültek az izmok, ahogy szaggatottan kipréselte magából a levegőt. - Hát, ha a Rend legjobb mesterlövésze vagy, Isten mentsen minket az ellenségtől… - mondta fáradtan, majd eltolta a tiszteletlen kölyök kezét, aki aligha lehetett 20 éves. – És már megbocsáts, de a mi legjobb mesterlövészeink Anna és Artyom, nem egy ilyen beképzelt kis taknyos, mint te. - Egyenesen sértő! - jelentette ki felhúzva az orrát a tag - És amúgy is, ki tököm az az Artyom? Annáról még hallottam, mivel ő az ezredes lánya… Na de Artyom? - Téged sem tanítottak meg az illemre, nem igaz? Szépen nem tudsz már beszélni, hah? – csóválta meg a fejét Ulman – Artyom egykor velünk harcolt. Ott volt a bunkerben is. Már akkor hozzánk tartozott, amikor te még csak a Gyűrű Állomásain kergetted seprűvel a patkányokat és fogkefével sikáltad a budit, mert anyád megbüntetett. Ő egy igazi, élő legenda. Ő volt az, aki azt a jókora nagy szeretetcsomagot a Sötétekre küldte. - És aztán hová tűnt? - kérdezte egy másik. - Na vajon hová? Természetesen erőt kezdett gyűjteni az újabb hőstettekhez... – zárta rövidre Ulman, majd megindult a parancsnok irodája felé, sokszor csak úgy félrelökve az előtte állókat. Bent egy középkorú nő fogadott titeket tisztelegve, majd intett, hogy üljetek le. - Na végre ideértetek… Mi történt? Nem szokásotok késlekedni, főleg nem ennyit. - kezdte Szonja, a bázis veterán parancsnoka. - Volt egy kis… problémánk. És egy társunkat is elvesztettük… Ehg, mindegy, hagyjuk is... - Őszinte részvétem fiúk... De most nem csüggedhetünk. Nehéz küldetés előtt állunk. Az ezredes már régen felkészült arra az esetre, ha a dolgok a legrosszabbra fordulnának a Vörös Vonalon. Még Szilveszter előtt adott utasítást a lőszereink gyártásának megnövelésére, aminek eredményeként most, a ládákban, amit ti és a többi osztag elhozott ide, összesen 20.400 darab töltény van. Ezt kell a holnapi nap folyamán leszállítsátok a Színházon állomásozó Hanza és Rend által irányított, összevont csapatainknak. - Heh, hisz ekkora mennyiséggel akár egy hónapig is lehetne tartani egy védállást… Minek a Hanzának ennyi lőszer? – kérdezte Ulman – Annyi van nekik, mint homokszem a sivatagban. Nem hiszem, hogy túlságosan meglennének szorulva… - Szerinted kölcsönkérnének tőlünk, ha nem lennének kifogyva a tartalékaik? A Gyűrű Állomásainak kincstára kezd kimerülni a felszíni akciók miatt. Úgy járnak ezek oda fent, mintha nem a Metró szülöttjei lennének... Valami nagyra készülnek. Múltkor „csak” 6000 töltényt kért sürgősségi utánpótlásra hivatkozva a Különleges Egységek igazgatója, Taubman alezredes a fejesektől. És ez így megy már mióta… Tényleg nem tudom, mikre vagy kikre lőhetnek el ennyi lőszert odafent. Mindenesetre, itt vannak a papírok, amiket át kell adjátok a Színháznál állomásozó csapatainknak. – nyújtott át két, már előre kitöltött A4-es lapot, aminek tetején a 764/35 igénylési formanyomtatvány volt feltüntetve. - Na és… - kezdte Ulman kis olvasás után – Miért nem a D6-ból indult mindenki? - Túl feltűnő lett volna, és egy hatalmas célpontot jelentett volna ennyi töltény. Inkább a Metró több különböző pontjából indítottuk útjára az ellátmányt vivő osztagokat, amik nem sokkal a cél előtt itt találkoztak, hogy a hátralévő körülbelül tíz percet együtt tegyék meg a felszínen. Ott egy ekkora konvojra senki se merne rátámadni, míg a Metróban ez a veszély, ha nem is nagymértékben, de fennállt volna. Egyéb kérdés? - Azt hiszem nincs… - Helyes. Leléphettek. Vagyis, Mihael, te maradj még egy szóra. VladUlman az irodából kiérve hamar lefeküdt egy szabad helyre a földön és a kulacsából iszogatni kezdett, majd hamarosan el is aludt, hisz kimerült volt ő is és egy nehéz nap állt még előttetek, aminek nem kéne zaklatottan és fáradtan neki látni. Te is követheted a társad vagy akár ismerkedhetsz, lóghatsz a régi ismerőseiddel. Akárhogy is, holnap hajnalban indulás, tehát mindössze pár óra alvással kell beérned. MihaelMiután Ulman és Vlad is elhagyta a kis szobát, Szonja az ajtóhoz ment és miután megbizonyosodott arról, hogy senki sem hallgatózik, bele kezdett a mondandójába: - Ma délután itt járt Hunter… Igen, tudom mit gondolsz, ő meghalt akkor... Én is ezt hittem. Mindenki más is. De nem így van… Él és virul. És titeket keresett… Igen furcsa volt ezt hallani Szonjától, hisz a Renden belül rajtad és egy két emberen kívül mindenki azt hitte, hogy Huntert szörnyű és különös halál érte, amikor egyedül próbált véget venni az északi alagutakban zajló fenyegetésnek. És pár hónappal ezelőttig még te is ebben a hitben éltél… Éppen Ulmannal iszogattatok a Poliszi lakásodban, amikor egy különös, de annál ismerősebb alak kopogtatott be az ajtón: széles váll, bikanyak, csillogóra borotvált fej, kissé lelapult orr, és a páncélra húzott, még az ősidőkben gyártott barna bőrkabát, ami inkább hasonlított már egy köpenyre, mintsem egy téli ruhadarabra. Azonban az arcát a váratlan idegennek nem láthattad, hisz fejét lehajtva a testével kicsit elfordulva állt.
Jó barátod kicsit bosszúsan pillantott vissza az asztalon álló, már megbontott vodkásüvegre, de végül csak kinyitotta az ajtót, hogy aztán rögtön keresztet is vessen a kezével rémületében.
- De… Hogyan? – kérdezte összezavarodva Ulman, miközben a váratlan vendég lassan felemelte a tekintetét a padlóról és a vele szemben álló férfire pillantott. Mindjárt érthetővé is vált, miért rejtette el eddig az arcának ezt a felét: tartott tőle, hogy régi bajtársai egyszerűen nem fogják megismerni. Az elmúlt hónapok során az arcát elcsúfító sebhelyek valamennyire begyógyultak ugyan, de a korábbi Hunterre szinte semmiben sem hasonlított már ez az arc.
Még a sokat látott Ulman is, aki számára a nyílt sebek és a csúnya összeforradások már megszokottá váltak, úgy húzta el a száját, mintha megégette volna magát, amikor meglátta, aztán, hogy hozza a formáját, hátrébb lépett és némi bűntudattal elnevette magát. – Hehe, bocsáss meg, nem állhattam meg…
Volt kiképzőtök erre még csak el sem mosolyodott, pedig az évek alatt még benne is kialakult valamiféle humorérzék az Ulmannal töltött szolgálat alatt.
De ahogy tartja a mondás a Metróban, barátnak mindig segíteni kell, legyen az élő vagy halott. Ígyhát nem kérdezősködve arról, hogy Hunter mégis hogyan jutott át a Poliszi őrség blokkőrhelyein feltűnésmentesen, és hogy vajon mi céllal keresett fel titeket, beengedtétek a lakásba és leültetek a kerekasztal köre.
Természetesen itt már próbáltátok beszédre bírni a régi veterán társatokat, de ő csak mindvégig a pohara aljában lévő szeszt bámulta és néha-néha megforgatta azt. Teljesen elutasította azt, hogy magyarázatot adjon rejtélyes megmenekülésére és az azt követő távolmaradására, a kérdéseitekre pedig, mintha meg se hallotta volna őket, egyszerűen nem reagált.
Csak később eredt meg a nyelve, mikor már jó pár pohárnyi ital lecsúszott a torkán. Elmondta, hogy hallott a D6-os ütközetről és még ha csak távolról is, de ő is részt vett benne. Emellett megemlítette, hogy kíváncsi lenne a vereségből kicsiholt győzelmetek történetére. Természetesen az erre adott magyarázat gondolkodásba ejtette Huntert. A kavargó gondolatok, mintha valakik turkáltak volna a fejetekben, és hogy mire kinyitottátok a szemeteket, a Vörösök már mind halottak voltak - a sebhelyes férfi egyből a Sötétek visszatérésére tippelt. Hisz ő pontosan tudta, milyen módszerekkel is harcolnak azok a lények… és az elmondottak egybeestek azzal, amit ő tapasztalt. Azt mondta, utánajár a dolognak, de elsősorban nem ezért jött ide hozzátok.
- Tudjátok, egész életemben a népért harcoltam. A Metróért. Mindent, ami kicsit is fenyegette az életben maradásunkat, likvidáltam. De egyedüllétem alatt rákellett jöjjek valamire… Minden, amiről tudtunk csak hazugság. Nincs se Hanza, se Vörös Vonal, se Negyedik Birodalom… Ez csak kitaláció. Még én sem értem teljesen, mi történik a tudtunkon kívül, így elhatároztam, hogy kiderítem az igazságot. Kerüljön az bármibe is. Viszont bekellett lássam, hogy egyedül nem fog minden menni. Emberek kellenek. Olyanok, mint amilyenek ti vagytok. Szeretném tudni, hogy ha elérkezik az idő, követtek-e. Szükségem van rátok… A csapatunkra. A Domovoyra.
A 12 embert számláló különleges alakulat, amely a Rend legjobbjaiból áll. Képzésük még 2024ben kezdődött el, miután Hunter és Melnyik ezredes egyesével kiválasztották a résztvevőket. Minden egyes tag a legjobbnak számít a maga területén – legyen az robbantás, kémkedés, vagy lövés. Képzésük során az eleve meglehetősen jó katonákból Hunter vérbeli profikat csinált.
Az alakulatba tartozók a Renden belül egyfajta különleges felhatalmazással rendelkeznek, és a hagyományos ranglétrán kívülre esnek. Habár nem mind rendelkeznek magasabb ranggal, a különleges pozíciójuk miatt még a hivatalosan felettük álló tiszteknek is kötelességük minden lehetséges módon segíteniük őket akcióikon. Műveleteikről egyedül a Főparancsnokság tud, és igazából egyedül nekik kell engedelmeskedniük.
Az egységet körülvevő titokzatosság miatt páran – főleg a Hanzánál – kételkednek a tényleges létezésükben és mindössze egy kitalált történetként kezelik az egészet. Ennek ellenére, a Renden belül mindenki ismeri a logójukat, amivel ellátott saját dögcédulájuk felmutatása bejárást adhat nekik tulajdonképpen bárhova…
A rövid monológ után Hunter felkelt a helyéről és elkezdett készülődni az indulásra, de mielőtt elhagyta volna a kabinlakást, megkért titeket, - a régi együtt töltött éveitekre hivatkozva – hogy mindez maradjon köztetek. Aztán újra eltűnt a rég elsiratott kiképzőtök.
Természetesen mindketten tudtátok, hogy ha a józan eszetekre hallgattok, haladéktalanul értesítitek Melnyiket vagy bármely feljebbvalótokat, de Hunter kérését tiszteletben tartva végül csöndben maradtatok. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne kezdtetek volna bele elővigyázatosan egy nyomozásba a régi bajtárs után. Mint az kiderült, a kiképzőtök semmibe sem keveredett bele, és senki sem kereste már. Igaz, a testét nem találták meg, de ha élt volna, életjelet adott volna magáról – mondta meggyőződéssel a Vezérkar. Mindazonáltal, ahogy az a nyomtalanul eltűntekkel gyakorta megesik, Hunter, pontosabban a ködös és megszépített – vagy inkább megcsúfított – alakja számtalan félig-meddig igaz mítoszban és legendában felbukkant. A Metró számtalan helyéről beszéltek a felismerhetetlenségig eltorzult arcú, sötét múltú légiósról, aki módszeresen, körültekintően, embertelenül, és rendkívül hideg vérrel semmisít meg mindent, amit meg kell semmisíteni. És ez a szerep láthatólag tökéletesen megfelelt a magányos harcosnak, aki az őt még életében eltemető bajtársait nem éppen sietett felvilágosítani az igazságról. Legalábbis egyelőre még nem.
- Fogalmam sincs, mindez hogy lehetséges. De nem csak itt tűnt fel Hunter… Elvileg Poliszban is járt és úgy összekaptak az ezredessel, hogy lövések is eldördültek… Nem tudom pontosan mi történt, és azt sem értem, ti ebbe hogy kerültök bele, de őszintén szólva nem is érdekel... Ki akarok maradni belőle. Amíg a 20 láda sikeresen és időben megérkezik a Színházra, felőlem a Nagy Könyvtár felé is tehettek egy kitérőt, merthogy Hunter azt üzente, hogy menjetek oda és szedjetek fel egy alacsony, szőke hajú lányt. Majd vele együtt induljatok a Színházra. Ő maga ott fog rátok várni. Azt hiszem ennyi… Rendben, most már te is pihend ki magad, mert holnap úgy tűnik, hosszú nap elé néztek. Hogy másnap Ulmannak elmondod-e a történteket, amit valamiért Szonja nem akart megosztani vele, az csak rajtad áll. A parancsnok talán attól tartott, hogy jó barátod a kiképzőtök parancsait fogja előtérbe helyezni a múltra való tekintettel, nem a mostani küldetésetek sikerét. Így viszont a döntéssel járó felelősséget is jól átruházta a te válladra… ***** Másnap időben indultatok útra, még ha Ulmant kiszedni az ágyból nehezebb feladatnak bizonyult, mint annak idején bekerülni a Rendbe. Bajtársatokat gyötrelmes fejfájás gyötörte, de csak összeszedte magát, és titeket követve elhagyta a bázis kapuit, hogy megkezdjétek első osztályú utatokat a Színház felé.
Az autók fényszórója, mint kés a vajon hatolt át a reggeli sűrű ködön miközben Moszkva lerombolt házai mellett haladtatok el. Öt géppuskával és megerősített védelemmel felszerelt kisteherautó haladt a több tonnás tűzoltókocsi mögött, amit még a Rend harcosai mentettek meg a kezdeti időkben, javítottak meg egészen, illetve alakítottak ki egy mini erődöt a tetején. Ti a tűzoltókocsi hat fős kabinjában kaptatok helyet több régi veteránnal együtt, míg Pavel, – szintén régi társatok, akit néha csak Paskanak vagy Petronak becéztetek – fent, a géppuskafészekben fagyoskodott. Ugyanakkor a hideget leszámítva ott kényelmesebb volt utazni, hisz bent meglehetősen szűkösen voltatok a védőruhák és a terjedelmes felszerelés miatt. Ennyi baj legyen, kicsit összehúzódva utaztok most.
Miközben a romos úton haladtok, bal oldalt a távolban egyre inkább kezd kirajzolódni a Kreml alakja, ezzel együtt pedig egyfajta rossz érzés is elkezd bennetek növekedni, mintha valami figyelne titeket. A fényszóró fényében hamarosan több tucatnyi Figyelőt pillantotok meg, amik egyenesen a Kreml felé tartanak. És nem is csak átlagos Figyelők… (Átlagos Figyelők) (Mutálódott Figyelők) - A kurva életbe, ezek felmásznak a tetőre! – kiáltott le Pavel. Nem sokkal később megszólalt a géppuska hangja is odafentről. - Aaa büdös picsába már, hajts tovább, hátha akkor leszállnak rólunk! - Lófaszt, ezek elkezdték kirágni a kibaszott kerekeket is! - Az ott a lökhárítónk volt? - Az bazmeg! - Áh, na adok én nektek, a kurva anyátokat! – kiáltotta a sofőr és a hozzá közeli kitört ablakon – amit egy szörny tört be az előbb ahogy neki ugrott – kidugta pisztolyát és vezetés közben kezdte lőni a dögöket. De pár másodperccel, egy harapással és egy elvesztett pisztollyal később Szerjózsa már csak egy csonkot húzott vissza az ablakon keresztül. - Basszameg, Szerjózsa elvesztette a karját! Csúszatok beljebb az ablakoktól! Vlad, azonnal állítsd el a vérzést! Mihael vedd át a kormányt és menj a Vörös Tér felé! Ha a dögök is arra mennek talán könnyebb lesz nem szembe haladni velük, és amikor ők a Kreml felé fordulnak mi lehagyjuk őket a Vörös Téren! Roman, szólj a konvoj többi tagjának, hogy irányt váltunk és kövessenek minket! Mozgás fiúk, mozgás, mozgás! – adta ki a parancsokat Danila, aki ugyan veterán volt, de rangban alattatok állt, és mégis, most ő ragadta kézbe a dolgokat, hisz a Rendnél a ranglista csak egyfajta formalitás volt. Mindig az parancsolt, aki az adott helyzetben a legjobb döntést tudta meghozni. (A Vörös Tér és a Lenin-mauzóleum)  - Konvoj, itt Vörös Egyes! Irányt változtatunk! Minden osztag utánunk! Ismétlem! Irányt változtatunk a Vörös Tér felé! Mindenki utánunk! – ordított bele a rádióba a fiatal mesterlövész, azonban nem mindenki tudta nyugtázni az új parancsot azonnal.
- Itt Vörös Ötös! Nem tudunk maguk után menni, leszedték a géppuskásunkat és annyian tömörültek alánk, hogy képtelenség irányt változtatni! - Bejutottak! Őrmester! Azonnali segí… Áhhg!! - Lev! Picsába! Ezt neked te nagyra nőtt faszkalap! - Uram, belefogunk hajtani abba az épületbe! - Vedd át a kormányt!! - Nem tudom! - Áhhgg!!! - Itt Vörös Hatos! Vörös Ötös kocsijuk falnak ütközött! Túlélőket nem látunk! A ládákat képtelenség megmenteni. Kikerüljük őket és megyünk maguk után! Vétel és vége!
Amíg ezen a káoszon próbáltok úrrá lenni, hamarosan eléritek a Vörös Teret. A Figyelők nem titeket üldöznek elsősorban, így a többség tényleg a Kreml felé fordul, ellenben így is rengeteg mutáns tapad rátok. Mikor felhajtotok a lépcsőn keresztül a térre, ahol a Lenin-mauzóleum is fekszik, a többi autóval együttesen egy félkört alakítotok ki, ami lezárja az épületegyüttesbe való bejutás lehetőségét a Figyelőknek. Legalábbis egy darabig... Miközben a géppuskások a kocsik tetején továbbra is aprítják a szörnyek hullámait, ti pedig felkészültök az előttetek álló ütközetre, az egész akció parancsnoka, Vladimir, a félkör közepére áll és instrukciókkal lát el benneteket. A rövid monológ lényege, hogy amíg pár Hanzás a megmaradt 18 ládát lepakolja és beviszi az épületbe, amit két előre küldött felderítő néz át, hogy mennyire biztonságos, ti addig kell feltartsátok a lényeket, amíg csak tudjátok, nehogy a ládáknak baja essen. A Hanzától jött parancsnok utolsó szavai mielőtt ő is a harcba veti magát, egyáltalán nem bíztatóak… „Bajtársaim. Itt fogunk harcolni. Ha kell, itt fogunk meghalni! Megtiszteltetés volt!”
S’ az élet-halál harc máris elkezdődött a géppuskaropogások közepette. (OOC: Fun fact, ezt a kisfilmet egy magyar csapat, a Digic Pictures csinálta a Netflix saját antológiasorozata, a Love, Death & Robots egyik teljes epizódjaként, amit már több neves díjra is jelöltek.) *****
- Jelzőfényt… - köhögött fel Ulman miközben felkelt a földről és leporolta a törmeléket és port magáról. - Máris… - mondta egy Ranger és a piros fény erőlködve terítette be a Lenin-mauzóleum termét és a nagy vezető, Lenin, már igen megrongálódott testét. - Basszameg… Vladimir meghalt. – mondta egy másik. - Nikolay is… - Szását nem láttátok? - Kint láttam utoljára. Még a robbanás előtt. Az egyik dög kapta el… - És most mi legyen? Mennyien maradtunk egyáltalán? És akkor ezt a kurva gázmaszkot lelehet venni? - Öh… - az egyik Ranger elkezdett körbe fordulni és az ujjain számolni – Ha jól számolom tizennégyen, amiből öten sérültek, közülük Ilja és Szerjózsa a legsúlyosabb, mindketten elvesztették a karjukat, Ilja még a fél lábfejét is… Most éppen érszorító van rajtuk, Ivanovics egyelőre többet nem tehet értük… Romanov pedig sokkot kapott. – mutatott a bázison hencegő fiúra, aki alig tudta megtartani a fejét a remegő kezével, miközben a könnyeivel együtt folyt le az ő és társai vére az arcáról. – A levegő pedig elvileg tiszta… Danila sikeresen beindította a generátorokat és a légszűrők még mindig működnek. Mondjuk nem csodálom, tekintve, hogy beomlasztottuk az összes bejáratot és nem nagyon tud máshonnan bejutni a mérgező levegő… Ami meg mégis, a rendszer kiszűri nekünk.
Tehát Vladimir parancsnok feláldozta magát, mikor azt mondta, beomlasztja a bejáratot a magával hozott dinamittal, hogy a lények ne jussanak be ide. Csak egy kis rés maradt meg, azonban a lények a robbanás következtében vagy mind meghaltak, vagy megijedtek és visszább vonultak.
- Egyébként – folytatta a Spártai harcos – Mihael Antonovich a rangidős tiszt köztünk, szóval én rá teszem a voksom az akció további vezetését illetően.
Pár újonc ekkor nemtetszését fejezte ki, azonban senkinek sem volt kedve vitatkozni a fáradságtól, így végül elfogadták az új vezető kinevezését. Így pedig Mihael kénytelen volt nekilátni a hátralévő út megtervezésének és a védelem, betegszoba felállításának. Mindeközben Vlad és egy társa felfedezőútra indult az innen kezdődő, egyik titkos járat felé, hogy a további kellemetlenségeket lehetőleg megelőzzétek.
Luiza, Natasha, Iszaj - Ohhh, hallottátok ezt? Drágámnak szólított! – Bökte oldalba a társát Ulman, miközben a kis csapat kimentésén ügyködött éppen. - Heh, nem látod, hogy a kutyának mondta? Te még csak ne is reménykedj, hogy a dokink ilyen kedves szavakkal dob meg. - Oh, rohadj meg Danila! - Hehe… - Ezért még kapni fogsz! De először vigyük ki ezeket az amatőröket! Látszik, hogy nem szoktak hozzá az ilyenekhez… – jelentette ki gúnyosan a Sztalker és hamarosan már mindannyian a tűzoltókocsi tetején ültetek.
- Na, nyomasd a zenét Danila! Ma ünnepelni kell, hogy egyáltalán még életben vagyunk! – vihogott Ulman, mikor ő is helyet foglalt végre. – Ott van a lejátszóm a táskám legkisebb zsebében valahol… Na, halászd már ki! – fordított hátat bajtársának, hogy az kitudja venni a kért tárgyat a tatyójából. - Keresem… Ahha, ez nem az… Ez sem… Hallod, mit keres nálad egy Harry Potter könyv?! - Ahhoz ne nyúlj! Az antik darab! - Jóvanmá’ nyughassá má' he… Hozzá sem értem… Hmm... Na, megvan! Oké, lássuk csak… Mit szeretnél? - Hát Eminem tesó! A Supermant! Az pont ide való! – vigyorog Natre a gázmaszkja alatt, majd ahogy elindul a zene az MP3 lejátszóról, vígan bedől Nat mellé és boldogan fordítja oroszra azokat a szövegeket, amikbe beletudja magát képzelni, habár ez valószínűleg már csak kitaláció, hisz egyáltalán nem tud angolul. - Tetszik mi? Tudom! – vigyorog továbbra is, aztán amikor egy puszit is kap kipirosodott arcára, kicsit lesokkol és egy hirtelen ötlettől vezérelve átöleli Natet, és nem is akarja egyhamar elengedni. - Khm, elkéne látni a sebesülteket is, nem csak a te lelki békédet rendbe tenni, szóval hagynád dolgozni végre a dokinkat, te nagy szuperhős? – mondja komolyan Danila, de a végére csak elneveti magát és fáradtan hátra dől ő is, mire Ulman elengedi Natet és a térdén kezd el dobolni a dal ritmusára miközben Artyomra pillant. - Jó újra látni Artyom! Milyen rég is találkoztunk már… Hogy kerültél ide? Lehet pezsgőt bontani? Újra egyesült „A három Rh negatív” banda? Az öreg visszavett, vagy mi van veled, mesélj már!
Artyom, akit valószínűleg a gondolatai ragadtak el a valóságból, most, hogy újra azokat látja, akikkel egy évvel ezelőtt a bunkert védték, nem válaszolt semmit, helyette Duke vette át a szót miközben vállba csapta barátját.
- Egyelőre még nem. De rajta vagyunk az ügyön! – vigyorodott el – A Könyvtárba tartottunk amikor… Hát, igen, majdnem meghaltunk. - Heh, minket is megszorongattak a dögök… Majd otthon elmondok mindent. Mindenesetre, akkor ti most… Próbafeladaton vagytok? – vezette tekintetét körbe Iszajon és Luizán, illetve a Forradalmárokon. - Na, nem újoncok ezek. Bár, ha így folytatják, még csatlakozhatnának is! – dicsért meg titeket – Titkos küldetésen vagyunk.
Szóval a megmentőitek teljesen véletlenül keveredtek ide, és nem tudtak arról, hogy mi is történt a Poliszban. Iszajnak talán ez megnyugtató lehet, de kérdés, vajon nem csak színjáték-e minden, ami itt történik…
- Áhh, szóval titkos küldetés… Értem én, nem is kérdezek többet. – emelte fel a karját a feje mellé Ulman – Mi is éppen egy ilyenen vagyunk – kacsintott rátok.
Duke válaszul csupán bólintott, ő sem akart olyanba belefolyni, ami nem az ő dolga. Úgy tűnik tényleg csak kisegítettek titeket a Spártaiak, ám mielőtt még beleéltétek volna magatokat abba, hogy hamarosan mehettek a dolgotokra, olyanba keveredtetek bele, ami különösen megnehezítette a saját küldetéseteket…
Mihael 24 perce ment el Ulman. Az a lókötő éppen őrséget állt, amikor két kutya közelítette meg a tűzoltókocsit. Tartva attól, hogy kirágják a kerekeket, a Ranger kimerészkedett elüldözni a négylábúakat, de feltűnt neki, hogy ezek nem fent élő dögök, hanem ember által készített felszereléssel ellátott jószágok. Nem sokkal később egy férfi is feltűnt, aki a Valentino névre hallgatott.
Te régről ismerted már a férfit, és a kétségbeesett Sztalker kérését meghallgatva végül engedélyt adtál Ulmannak, Paskalnak és Danillának, hogy elvigyék a tűzoltóautót és kimentsék a bajba került társaikat, akikről Ulman szentül hitte, hogy Natashaék. Hát, nem tévedett nagyot. Több régi ismerősből álló osztag rontott be a bázisotokra, ráadásul több sebesülttel is. Az egyikőjük egy fiatal, szőke hajú lány, aki aki roppant hasonlított arra a leírásra, amit Hunter továbbított számodra Szonján keresztül. Luiza, Natasha, Iszaj Hogy képzelik el a gyerekek a Rend harcosait? Talán félelem nélküli harcosoknak, áthatolhatatlan páncéllal és olyan lovagiassággal, mint ami a gyermekmesékben is van? Olyanoknak, akik nem hátrálnak meg semmitől, és senki se tudja legyőzni őket? Mint a szuperhősök, akik az egész világot védik? Valószínűleg a válasz igen. Csakhogy a valóság teljesen más...
Mikor megérkeztek a Lenin-mauzóleum területére, egy véres csata nyomati fedezitek fel. A félkörben álló autókat ostromló dögök holttestei megütötték a százat is így első ránézésre, de jócskán voltak halottak a Rend tagjai közül is.
Amint leszálltok a kocsiról, Natasha a sebesültekkel együtt tér be az ideiglenes bázisra, míg Artyomék lőszereket kezdenek vételezni az elhullottaktól. Ha Luizának talán gusztustalan is volt ez a viselkedés, Iszaj már régen hozzászokhatott a szakmája miatt. Hisz a Sztalkerek nem hittek a hullarablásban. A Sztalkerek helyette másban hittek: ha elszedted egy hullától a lőszert, vedd úgy, hogy megemlékeztél róla, akár ismerted őt, akár nem. Neki már mindegy, hogy felszereléssel együtt hever-e ott értelmetlenül és szomorúan, míg fel nem zabálja egy dögevő, vagy anélkül. Így talán a túlvilágon is kap még egy plusz pontot, hogy a halála után is segített egy jó emberen.
- Ezek itt… - fordult Duke felé Artyom – Mind a Hanzáról vannak? Melnyik magyarázott valamit erről… Hogy kisegítettek minket... Hogy ötven harcost küldtek nekünk… Duke, miközben egy halott katona dögcéduláját kereste fél térdre ereszkedve, nagyot bólintott. - Majdnem mindannyian, igen. De rendes srácok, ne félj. Megbízhatóak. - Már csak harcolni kéne megtanulniuk… Nem tűnik úgy, hogy vannak olyan jók, mint mi. - Hé, a Hanza nem a szarját tukmálta ránk! A legjobbak legjobbjait küldték! Vagy inkább olyanokat látnál szívesebben a kötelékünkben, mint a Vörösök szakácsokból, munkásokból és egyéb civilekből álló sorkatonaságában szolgáló söpredékek? Vagy mint a Fasiszták Vasgárdájukban lévő mindenféle jöttment terroristák és bűnözők? Esetleg a Gyűrűn kívüli sötét állomásokon lévő harcosok, akik még a fegyvert sem tudják rendesen tartani? Kétlem… Te is tudod, így jártunk a legjobban. Akik meg itt fekszenek, ugyanúgy adták az életüket a Metróért, mint mi, a bunkerben! - Jah, a bunker… Nem is értem az öreget, hogy tudott ebbe belemenni... Hisz átkozta őket. Emlékszel? Ott, a bunkerben… Mikor segítséget kértünk a Hanzától. Ha adtak volna akkor embert... Talán akkor most nem kellene feltölteni az állományunkat... Talán akkor ezek az emberek nem itt feküdnének, hanem tisztességesen eltemetve a bunkerben… Talán nem haltak volna meg annyian közülünk… Egyszóval... - Egyszóval, akkor nem adtak, most meg adtak. Adtak, mikor tudtak. Ők maguk ajánlották fel… Az öreg meg csak kesergett, kesergett, koccintgatott a listánkra... De nem volt mit tenni, kétszáz embert pótolni nem lehet egyik napról, a másikra. Szóval pár héttel később csak elfogadta az ajánlatot. Aztán szép lassan, a lehető legnagyobb titoktartásban elkezdtük összeszedni a jelentkezőket, majd próbafeladatok és mindenféle beszélgetések elé állítottuk a kiválasztottakat. A szemetet pedig mindjárt ki is szelektáltuk. A végeredmény meg egészen jó lett. A Hanza elsődleges szövetségesünkké vált. Mi pedig összeforrtunk. Együtt vagyunk jóban, rosszban azóta. Mindenki egyért, egy mindenkiért! - Aha – hümmögött Artyom, miközben a halott Hanzások felé biccentett. - Együtt… -Igen, együtt – erősítette meg Duke és bátorítóan barátjára mosolygott, miközben letépte a halott Sztalker nyakáról a dögcéduláját. - És a Hanza… - kezdte némi gondolkodás után Artyom, miközben áttévedt egy újabb holtesthez. – Szerinted, mindezt csak azért csinálta, hogy a bűnét elsimítsa? Csak azért elkülönített nekünk ötven harcost önmaguktól, akik a legjobbjaik voltak, hogy megbocsátsunk nekik? - Természetesen nem. Melnyik aláírta, hogy kiképzi a különleges alakulataikat. Különösen a felszíni akciókkal kapcsolatban. Valamiért nagyon vonzza őket a felszín… - Aha… Értem… - dünnyögött Artyom a gázmaszk alatt – És most mi lesz a küldetéssel? El kell jussunk a Könyvtárba, te is tudod… Hunter… A Könyv… A Sötétek… - Hát, beszélünk egyet a parancsnokkal, aztán majd meglátjuk… - vonta meg a vállát Duke, majd lassan ti is betévedtek a rögtönzött menedékhelyre, ahol csak megfáradt és szomorú emberek fogadtak titeket. Pont olyanok, mint ti.
Mihael, Luiza, Natasha, Iszaj - Mihaeeeel! – ordította vidáman Ulman, az örök optimista, aki még ilyenkor sem mutatta véletlenül sem a rosszkedvűség jelét – Nézd, kiket hoztunk! – intett Artyomékra. – Végre újra együtt a banda! Itt van Natasha, Artyom, Duke, de még Khan is! Erre inni kell testvérem! Hahaaa! (OOC: Itt megismerkedhettek egymással kicsit, mielőtt tovább haladunk, és végre én is bedobhatom a Petőfi gyereket. :vakond: )
Amíg ti a Rendbeliekkel együtt beszélgettek, tervezgettek az igen szűkös helyen, a Forradalmárok tiszteletüket róják le Lenin előtt, pár Hanzás újonc meg átveszi a sebesültek további gondozását, miután Nat stabilizálta az állapotukat. Természetesen így is vannak olyanok, akiknek azonnali segítség kell, így az időt nem igen húzhatjátok el. De mielőtt végleges döntés születne arról, hogy most ki merre induljon tovább, befut a Vlad által irányított felderítőegység is…
Vlad Miután elhagytátok a gránitból készült Lenin-mauzóleum termét, egy igen pompás, egyszerűen lenyűgöző épületegyüttesbe juttok. A fentebb, még a felszínhez közelebb épített részek a Metrótól eltérően rendkívül magas belmagassággal rendelkeztek, amiket gazdagon díszített oszlopok tartottak. Fentről aranyozott csillárok lógtak, a falakat pedig a Kreml festett mása, mindenféle harci járművek, és a Vörös Hadsereg katonái borították. Mindezt több centiméteres por borította, és nagyon úgy tűnt, ember erre már több, mint húsz éve nem járt.
Ahogy társaddal egyre lejjebb haladtok a föld alá, valószínűleg azokra a helyekre, ahová civilek már nem igen léphettek be, egyre inkább alakul át a hely egy igazi atombombabiztos óvóhellyé. Hermetikus kapuk, sugárzásmérő műszerek, csontvázak tucatjai. Egy teljesen elhagyatott bunker volt ez, azonban amit furcsállhattatok benne, hogy itt por valamiért egyáltalán nem volt. Mintha valami nemrég takarította volna ki az egész helyet… Pedig már vagy egy éve is lehetett, hogy a Vörösök innen megindították volna a hadseregüket a D6 ellen…
Miután a Rend elfoglalta a D6-os bunkert 2033-ban, egy iszonyatosan radioaktív, értelmes mutánssal kellett megküzdjenek, aminek származását a Kremlre vezették vissza. A Rend lángszórókkal ugyan megtisztította a Kreml nagyrészét a lénytől, de a sugárzás miatt nem foglalhatták el azt, így minden fontos dolgot, amit lehetett, még akkor megszereztek és el is hagyták a járatokat. Balszerencséjükre a Vörösöknek pont kapóra jött ez a tisztogatás, és ezeken a járatokon keresztül tudtak eljutni a D6-ba. A háború után természetesen a Rend tagjai jóval elővigyázatosabbakká váltak és berobbantották az ide tartó járatokat, de a felszínről még így is könnyedén lelehetett ide jutni, már akinek volt elég mersze, ugyanis a D6-ban tartózkodó és a Kremlből származó biomasszáról azt tartották, hogy összefüggésben van a Vörös Csillagok vonzásával is.
Miközben egyre lejjebb haladtok egy mozgólépcsőn, az elétek tárulkozó mélységből egyfajta riasztó, távoli bugyborékolás és valamiféle korgás hallatszik. A kellemetlen és kitartó hang egyetlen percre sem csendesült, és társad agyára már igen kezdett rámenni, egyre inkább látszottak rajta az idegesség jelei. Téged pedig mintha valami igen kitartóan hívott volna… És amikor rájönnél, hogy ez az a lény, ami Mihaelt és Ulmant is fogságba ejtette hipnotizáló erejével, a mozgólépcső, melyen haladtok, hirtelen megindul lefelé, egyenesen a lény gyomra felé szállítva titeket. A társad ahelyett, hogy menekülne, magzatpózban zokogni kezd a hangzavarra panaszkodva, ami elmondása szerint a fülén keresztül bejutott a fejébe és éppen most rágja ki az agyát is. Te pedig mit tehetnél, hiába próbálod felrángatni a földről, nem sikerül, és egyre jobban közeledsz a halálod felé is, így egy idő után kénytelen vagy menekülésre fogni, a társad meg magára hagyni, hacsak nem találsz ki valamit nagyon gyorsan... Viszont ez teljes menetfelszerelésben igen nehézkes feladat egy veled ellenkező irányba mozgó lépcsőn, így kénytelen vagy a cuccaid egy részét is elhagyni. De végül csak felérsz, vagy egyedül, vagy a társaddal, ahol legalább egy tucat Figyelő fogad. De nem rád várnak… Kimérten, rendezetten állnak, és mind egy dologra koncentrálnak: a biomasszára, ahova egyesével indulnak meg lefelé, szinte fejest ugorva a pokolba.
Ahogy innen is kijutsz, észre veszed a sugárzásmérőd hangos kattogását, ami már több perce igyekezett téged figyelmeztetni a magas mértékekre. Valószínűleg a lény maga a sugárzás okozója. Ez pedig megmagyarázná azt, miért ilyenek ezek a Figyelők és miért tartottak a Kreml felé ekkora hordákba. Talán a lény valahogy idevonzotta őket, a szerencsésebbek, akiket meg nem evett meg, átalakultak a szennyezettség miatt valami teljesen mássá. Szóval lehet, nem ez volt az első ilyen eset...
Mindenesetre a történtekről mindenképp be kell számolj a társaidnak, így ahogy eléred a Lenin-mauzóleumot, máris belekezdhetsz a mesédbe a többieknek, akik mintha többen lennének azóta, hogy te elmentél.
Vlad, Mihael, Iszaj, Luiza, Nat Vajon most mihez kezdetek? Vlad magyarázása után újabb tervet kell kieszeljetek. Valami olyat, ami mindenkinek megfelel és lehetőleg nem is annyira halálos. A felszín veszélyes az idetartó Figyelő hordák miatt, a kormányzati alagutak labirintusa viszont a biomassza – és az általa okozott magas sugárzás, ami még a felszínen lévő „átlagos” mértékeknél is nagyobb – miatt jelentenek fenyegetést. Ellenük Vladék már jól tudják, hogy csak a lángszóró igazán hatásos, de ahhoz csak három tartálynyi üzemanyag maradt. Lőszerből ugyanakkor jól álltok, már ha számításba veszitek a maradék 18 ládát. Ha viszont azokról nem vesztek tudomást, igazán nehézkesen tudnátok átverekedni magatokat a felszínen, és valószínűleg a fele útnál már kifogynátok a tartalékjaitokból is. A ládákban tárolt lőszerre egyébként is máshol van szükség, hogy azzal akadályozzátok meg a Nácik előretörését… Ráadásul, nem egy autótok rongálódott meg az előző csatában. Így arra sem támaszkodhattok rendesen. A felszínen nagy eséllyel el sem juthatnátok a Nagy Könyvtárig, ami Artyomék elsődleges feladata lenne. Iszajnak a Sötétek miatt kell a Könyv, Luizának a Brahmanok megbízása miatt, míg Natashanak személyesen Melnyik adta parancsba a Könyv megszerzését, hogy azzal csalogassátok elő Huntert. Mihaelék azt az utasítást kapták Huntertől, hogy vegyenek fel egy lányt a Nagy Könyvtárnál, aki egyébként lehet, hogy már veletek is van… (OOC: Összesen 29-en vagytok. 13 Rendbeli katona - plusz egy, ha Vlad megmenti azt, aki vele tartott - akik Mihaelékkel tartottak - beleszámolva a játékosokat is - köztük 3 könnyebben, 2 súlyosan sérülttel, és egy sokott kapott emberrel. A Forradalmárok 5-en vannak - beleszámítva Petrovichot is - és egy emberük sebesült. Naték 10-en vannak, beleszámolva a játékosokat is, és három sebesültjük van, Anatoli és Sasha súlyosabban, míg Luizának csak a válla ment ki. Van még két kutya, és egy Figyelő mutáns. A 18 darab ládát kézben úgy tudjátok csak vinni, hogy minden ember kettőt bír el maximum.)
Egyszóval, mindenki külön utakon jutott el ide, és külön utakon is haladna tovább, a saját céljait követve. Viszont egyelőre mindent közösen kell csináljatok. és nagyon úgy tűnik, hogy a saját magatok által kitűzött céljaitok sem különböznek annyira egymástól, mint azt elsőre gondolnátok…
Hisz a kérdés végső soron mindig ugyanaz:„Ki más, ha nem mi?” – szól a Rend mottója – Ki más menti meg a világot, ha nem mi? Ki más vezeti ki innen az embereket, ha nem mi? Ki más állítja meg Huntert, ha nem mi? Ki más akadályozza meg a háborút a Vörösök és a Nácik között, ha nem mi?
Mint mindig. Senki más… |
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on Jun 19, 2022 23:41:31 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/621336783573090305/918535637165043712/Vegleges~png #s://media~discordapp~net/attachments/621336783573090305/918535637165043712/Vegleges~png #s://media~discordapp~net/attachments/801503673313656894/986684632944758894/unknown~png Alina Zarkova, Erik Fjodorovics Smirnov – lyzy04
Noemi Winter - rani25 Alina, ErikHunter dühösen nézett mindannyiótokra, keze pedig ide oda járkált a szíj alatt. - Hibát követtek el! Hát nem értitek?! Én is azt akarom, amit ti! Hazudnak nektek! Nem fogjátok tudni átadni a levelet nélkülem! Áhg, hülye balfaszok! Idióták vagytok mind! – üvöltötte torka szakadtából a brigadéros, mire Vörös megrökönyödve kísért ki titeket a betegszobából és kezetekbe nyomta a borítékot. - Vigyétek gyorsan, és az életetek árán is óvjátok meg! Ha ez nem sikerül, a Nácik holnapra már itt lesznek és több ezer ember fog odaveszni… Siessetek! Segítségetekre lesz Kirill, ő is ide van beépülve. Vele együtt áttudtok jutni a front Vörös oldalán. Én addig itt maradok és lerendezem ezt a dolgot Hunterrel… Sok szerencsét! - Ezekkel a szavakkal búcsúzott tőletek Vörös miután bemutatott titeket Kirillnek, a sokat szitkozódós veterán Spártainak. Az ő vezetésével pikk-pakk átjuttok a Vörös katonákon, azonban az út elég nyomasztó mindvégig.  A Színházon a hatalmas tömeg ellenére még úgy ahogy működött az élet, a színház is üzemelt és a színészek éjjel nappali műszakban dolgozva próbálták nyugtatni az állomásra tévedt szerencsétleneket. Viszont az Ohotnij Rjaddal teljesen más volt a helyzet. A hatalmas tömeg az egész Vörös Vonalról először ide csapódott le, így itt voltak a legtöbben. Ugyanakkor a fenyegetés miatt mindenki igyekezett el innen, hisz, ha támadtak volna a Fasiszták, ők lettek volna az első áldozatok. És ezt a Vörös Vonal vezetői nagyon is jól tudták. A katonák minden civilt igyekeztek az alagutakban tartani, hogyha támadna az ellenség, golyófogónak jók legyenek, amíg a hadsereg felkészül a védelemre. És úgy tűnt nem először alkalmazták ezt a módszert. A falakon lövedék nyomok voltak, a tömeg pedig – köztük ti is – nem a járólapokon sétált már, hanem inkább azon a hullahegyen, ami az elmúlt hetek alatt felgyülemlett itt. Már meg sem próbálták az elhullottakat eltakarítani. Gyerekek, nők, férfiak százain gyalogoltatok át mire elértétek az utolsó védelmi vonalat. Itt a hullaszag mellett a húgy és egyéb melléktermékek szaga kényszerített titeket arra, hogy felvegyétek a gázmaszkjaitokat. Úgy tűnt még az illemhelyet sem alakították ki rendesen a vészhelyzet idejére. Szerencsétlen katonák, akik fogadtak titeket is mind megkeseredett arcok voltak, akik bármiféle ellenőrzés nélkül átengedtek titeket. Pár jótanácsuk mindössze annyi volt, hogy kapcsoljátok le a lámpáitokat, nézzetek a lábatok elé, és maradjatok a fal mellett. S’ így alakult, hogy a hídon, ami már több éve volt a Vörös Vonal és a Negyedik Birodalom közti háború legfontosabb frontvonala, teljes sötétségben kellett átkeljetek... Az úton mindenfelé kiégett harckocsik, tankok, hullák hevertek. Itt sem volt sokkal kellemesebb a szag, mint a Vörös Vonalon, de legalább nem kellett folyton a csontok ropogását hallgatni amint léptetek egyet előre. Aztán ahogy közeledtetek a Nácik oldalára és ezzel együtt az utatok végéhez, amit meglepően nyugodtan tehettetek meg, - csupán egyetlenegyszer kellett harcba bocsátkoznotok egy Fasiszta felderítő egységgel – megint egyre több holttestet véltek felfedezni a falak mellett. Azonban ezek az emberek máshogy hunytak el, mint a Vörös Oldalon lévők… Mindannyian meztelenre voltak vetkőztetve, és a testükön semmiféle sebesülést nem lehetett felfedezni, csupán a kopasz fejük hátulján, ahol egy igen pontos lyuk tátongott. - Tarkólövés – állapította meg Kirill amint közelebb lépett a felpuffadt hasú, hátrakötözött kezű, arccal lefelé néző testekhez. – kibaszott szemetek… - miközben beszélt, feljebb tekintett, ahol a falon egy széttárt szárnyú sasokkal díszített gót betűkkel rajzolt írás volt: Viertes Reich, alatta pedig oroszul: „Egyetlen feka mocsadék sem jöhet közelebb háromszáz méternél tovább a Nagy Birodalomhoz! Egyetlen büdös mutáns sem hatolhat be a Birodalmunkba! Az átjárás tilos a nem oroszoknak!” – legszívesebben mindegyiküket magam fojtanám meg… Ahg… Haladjunk. Már csak háromszáz méter. Ennyi méter választott el titeket attól, hogy teljesítsétek a rátok szabott küldetést. Erik kezében a boríték pedig - amiben valami kemény, talán képek lehettek - az egyetlen esély volt arra, hogy több ezer ember életét mentsétek meg attól, ami egész utatok során körbelengett titeket: a kegyetlen haláltól. NoemiA metrókocsin való utazás leginkább arra emlékeztethetett téged, amikor a bácsikáddal szeltétek át a Metrót még a bombák ledobása előtt pár perccel. Ritka lehetőség volt ez, hisz azóta a metrókocsik már csak vagonlakásokként funkcionáltak, de nem itt, a Metró 2-ben. Az egyvágányú alagút sok helyen kivolt világítva, úgy tűnt ez egy igen biztonságos hely, amin most éppen átkeltek. Valószínűleg a Rend mindent tisztességesen az ellenőrzése alatt tartott azóta, hogy a Vörösök a Kreml felől sikeresen eljutottak a D6-ig a Metró 2-n keresztül. - Mindjárt megérkezünk! – jelentette ki a Ranger, egyedül ő tartott veletek továbbra is a Rend tagjai közül. Aztán úgy öt perccel később tényleg megérkeztetek. A vonat megállt, megkezdtétek a kirakodást. Egy kis lépcső vezetett a felszínre, ahol valószínűleg egy kisebb katonai bunker állt, amit mára már teljesen elnyelt a föld. Fent hat darab nagyobb méretű teherautó állt, amit ugyanúgy Hanza katonák vezettek. A teherautók leadták a kürtjelet, mire ti hangtalanul kijöttetek a lerombolt bunkerből és elkezdtétek felpakolni a ládákat a kocsikra. Tempósan dolgoztatok, egy perc alatt el is készültek vele. Az autók sofőrjei tisztelegtek, meglobogtattak valami iratot, mutatva, hogy minden el van könyvelve, majd a ládák után ti is elkezdtetek felszállni a kocsikra. Innentől így haladtatok tovább a Színház felé. - Mire ekkora elővigyázatosság? – kérdezte Antonov, akit már igen zavart a sokadik rakodás csak azért, mert át kellett szállni egy másik járgányra. - Ennyi kajával baromi nagy célpont vagyunk… Mind a mutánsoknak mind az embereknek. Szóval nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy félvállról vegyük a dolgokat… – válaszolta unottan Alexeev akinek valószínűleg annyi kedve volt itt lenni, mint Antonovnak is. Az autók reflektorai megvilágították a rozsdás, összegyűrődött kocsikat, a házak sorait, amik csodával határos módon még mindig álltak. Aztán hamarosan letértetek a főútról egy igen zegzugos mellékutcára, egyfajta titkos ösvényre, amelyet talán még a holtak sem ismertek. Onnan felhajtottatok a járdára, a kocsikkal pedig odaálltatok közvetlenül a Forradalom Tér bejáratához. - Na most aztán szaporán! – adta ki a parancsot Tarasov, a Hanza parancsnoka. – Ez nem a mi területünk. És a Rend sincs még itt, úgy tűnik késnek... Nehogy csapdába sétáljunk! Egy pillanat alatt kitártátok az ajtókat, kört alkottatok, és védelmi állást vettetek fel, hisz idegen területen bármi megtörténhetett. Aztán csatárláncban pakolni kezdtétek az élelmiszerrel megrakott ládákat egyenesen a félig lerombolt előcsarnokba. Onnan libasorban kezdtetek lefelé ereszkedni a mozgólépcsőn, ahonnan egyre inkább csak hangos zsivaj áradt. Valami fájdalmas vonítás… - Mi ez? – fújtatott futás közben Antonov. - A menekültek… Úgy tűnik még épp időben érkeztünk. – válaszolta a Ranger. - Remélem… Amint leértetek a mozgólépcsőn, a hermetikus kapuk előtt a Vörös katonák helyett két a Rend jelképét viselő alak fogadott. Alexeev felmutatta az előbb aláírt papírokat és a jelvényét, mire az őrök rövid beszélgetés után beengedtek titeket az állomásra. Bent rendkívül meleg volt, azonban a menekült tömeg helyett inkább katonák százai voltak. Vörösök, Hanzások, Rendbeliek, sőt, még az Arbat Konföderáció emberei is. Az ellátmány kirakodása hamar megkezdődött, és úgy tűnt, a munkátok hamarosan véget is ér, majd pár óra múlva már otthon is lehettek. Azonban miközben az egyik ládát cipelted, feltűnt, hogy nem véletlenül tartózkodik itt ennyi katona. Az állomás irodája felől nyolc ember indult meg, akik között olyanok is voltak, akiket a nép csak „A Nagyoknak” becézett. Maxim Moszkvin Pártfőtitkár a Vörös Vonalról, a Lenin Metró Kommunista Pártjának egyedüli vezetője. Politikai pályafutását a Vörös Vonal megalakulása alatt kezdte bátyja miatt, aki mindig is igazi kommunista volt, és még a háború előtt is fontos politikai szerepet töltött be, majd a Metróban tagja volt a Központi Metróparancsnokságnak. Moszkvin bár próbált felérni testvéréhez, sosem sikerült megszerettetnie magát a néppel, aki istenítette Andrey Moszkvint, a jólét és a forradalom sikerei miatt, amellyel sikerült megalapítaniuk a Vörös Vonalat néhány évvel a bombák ledobása után. Nem sokkal azután, hogy a Vörösök ellentétbe kerültek a Hanzával, egy kiváló katona és egyben Maxim legjobb barátja, Korbut, tervet eszelt ki és úgy alakította a szálakat, hogy a Vörös Vonal háborúba bocsátkozzon a Hanzával. Andrey népszerűsége ekkor csökkent le és nem sokkal később álmában el is hunyt, helyére pedig testvére, Maxim lépett. Mint az kiderült, ezt mind Korbut biztatására történt, aki meggyőzte barátját, hogy végezzen Andreyyel, majd megzsarolta, hogy mindent elmond a népnek, ha nem azt teszi, amit ő diktál. Így Korbut lett az igazi vezetője a Vörös Vonalnak, míg Maxim csak egy báb volt, – egészen eddig, hisz Korbut halála óta Maxim irányít már, még ha népszerűsége egyre csak csökken.  A Hanza jelenlegi elnöke, Loginov, a kőszívű férfi, aki sohasem hajol meg más előtt és mindig kiharcolja azt, amit elszeretne érni. Fiatal katonaként kezdte a pályafutását a Központi Metróparancsnokságban, majd tagja volt azoknak a kereskedőknek, akik megalapították a Hanzát. Később a Komszomolszkaja állomás vezetője lett a Hanza – Vörös Vonal Háború végefelé, ahol élete legmeghatározóbb döntését kellett meghozza… A Vörös Vonal összes állomásáról özönlöttek a politikai menekültek Loginov állomására, a fiatal állomásvezető pedig mindenkinek politikai menedékjogot is adott. Azonban a Vörös katonák körülzárták az állomást, az Antikommunista Koalíció tagjai pedig nem tudtak utánpótlást küldeni Loginov csapatainak. A Vörösök 24 óráig érvényes ultimátumot küldtek a kifáradt és megviselt Hanza csapatoknak, miszerint, ha kiadják a menekülteket, békében elhagyhatják az állomást. Loginov, aki embereivel már hónapok óta harcolt, mérlegelni kezdett. A Hanza erősítése legalább három napon belül érkezett volna meg és akkor sem volt biztos, hogy időben áttudták volna törni a Vörös Vonal blokádját. Így Loginov az emberei élete mellett döntött, akikkel már szinte egy család voltak. Belement az üzletbe, amely egyedül az ő személyes döntése volt, más az üzletről nem tudott. A Hanza csapatok elhagyták az állomást, és a Vörösök Loginov szeme láttára lelőtték az összes menekültet a belépéskor. A tény, hogy a Hanzai katonák a biztonságos áthaladásáért több száz ember életével fizettek, sohasem vált ismertté a Hanzában. Loginov később dicséretben részesült amiért az embereit tartotta szem előtt és nem sokkal később már a Hanza egyedüli vezetője lett. Loginov a bűntudat gyötrelmei miatt később megfogadta, hogy sosem fog még egyszer ilyen hibát elkövetni, és bármi áron megvédi az embereit, akik a Hanza területén élnek.  Az Arbat Konföderáció feje, Kolpakov, a veterán katona, aki elsőként üzent hadat az egyre inkább terjeszkedő Vörös Vonalnak a kezdeti években. Régen Spetsnazos volt és Melnyik társa, akivel együtt vezették a kezdeti években az Arbat Konföderációt, miután a Központi Metróparancsnokság megsemmisült és állásaikat elvesztették. Később részt vett a Rend megalapításában azonban ő mindig is magányos harcos volt, így a kötelékbe sohasem lépett be, azonban magára vállalta az Arbat Konföderáció vezetését. Mostanában szinte alig látható nyilvános helyen a magán akció miatt, amiket a felszínen tart, emiatt pedig az Arbaton egyre inkább árulónak tartják, hisz nem akadályozta meg a kivándorlást az állomásról és semmilyen formában sem lépett fel az ellen, hogy a régi dicsőséges Arbat Konföderáció ne omoljon szét...  Melnyikov, a Rend, az emberiség utolsó védelmezőjének vezetője. A világ legjobb harcosainak parancsnoka. A mostanra már kész roncs ember, aki csak az alkoholban látja az örömöt, miközben halott társaira koccint egyet az irodájában gubbasztva… És még jópáran, akiket nem ismersz, de úgy tűnik, mindannyian fontos emberek lehetnek. - Áhh… Ahogy látom, mind itt van. – dörzsölte össze a tenyerét egy idős férfi, aki mintha a múltból lépett volna elő. Szépen vasalt ing, tökéletes állapotban lévő zakó, csillogóra sikált fekete alkalmi cipő. Haja hátra fésülve. - Már ami a kaját illeti… A lőszerkészlet még nem érkezett meg… - morogta egy enyhén alkoholszagú, szakállas, kócos hajú férfi, akinek a szeme alatti táskák arról tanúskodtak, hogy már jóideje nem aludta ki magát. - Hát ez meg, hogy lehetséges? – kérdezte a szépen öltözött férfi. - Hmm, biztos csak valami kis fennakadás. A Vörös Vonalon ez megszokott dolog ugyebár… – morogta Melnyik a kerekesszékéből. - Legalább mi megtudjuk magunkat védeni a kémektől, ellenben magukkal! – vágott vissza Moszkvin, utalva Lesnitskyre, a Vörös kémre, aki éveket töltött a Rend szolgálatában gyanútlanul. - Hogy maga mekkora egy… - dühödött fel Melnyik, miközben rácsapott a kartámaszára. - Uraim! – csitította le mindkettőjüket az öltönyös. – Fölöslegesen veszekednek. Nem ezért vagyunk itt, hogy egymásnak essünk a középvezetés szintjén elindított ostoba kezdeményezések miatt. Mi most a világ gondjait kell megoldjuk. Hisz ezért is gyűltünk itt össze. Az itteni emberek még csak nem is sejtik, milyen fontos emberek sétálnak ezen az állomáson, hogy megoldjuk a problémáikat... És nagyon is bízom benne, hogy mindez, amit ma végrehajtunk, az a rengeteg előkészület és kitartás, amivel idáig eljutottunk, tényleg sikerrel zárul majd. Vagy ha nem, el kell gondolkodjak azon, hogy maguk már nem az ideális vezetők számomra… - jelentette ki vészjóslóan, miközben a menetfelszerelésben lévő férfire pillantott, akinek vállára egy eddig nem látott jelkép volt felvarratva.  - Tudtommal a legutóbbi „baleset” amiről olyan sokszor kedve van beszélni, Alekszej Felikszovics, az is azért történhetett meg, mert a maga által a Vörösökhöz küldött embere elárulta magát. Én a maga helyében bíznék az itt állókban, ahelyett, hogy fenyeget… Nehogy összedőljön a kis rendszere. – Grimaszolt Melnyik miközben a súlyos szavakat kimondta. - Oh, maga csak ne féltsen engem és a rendszerem. Minden, amit felépítettem, az Vlagyimir elnökünk parancsa volt, és minden tökéletesen is működik, ahogy azt ő megjósolta. Nem! Lehet! Benne! Semmi! Kifogásolhatót! Találni! Korbutnál csak az történt, hogy túl hosszú pórázon fogtuk. Túlságosan átadta magát az alulról jövő vágyaknak. Pedig ezt nem szabad… Mi megadjuk azt, amit a nép akar, de sohasem szabad minden akaratukat teljesíteni. Vagy az történik, ami a híres neves bunkerükben is, Melnyikov… De igaza van, most más a helyzet. Aláírom. Maguk mindig is együtt működtek velem, és a hűségük megkérőjelezhetetlen volt felém és az elnök utolsó parancsai felé. Elnézésüket kérem, ha megsértettem önöket azzal, amit az előzőleg mondtam. Csak tudják, ezek az éhséglázadások rendesen megizzasztanak engem is. De reméljük, ha a lőszer megérkezik, minden megoldódik. - Meg kell, hogy oldódjon… - mondta erőteljesen Moszkvin. - És a levéllel mi a helyzet? – kérdezte váratlanul a szakállas férfi. - Mi lenne? A Führernek tudnia kell mi a teendő. A levél csak a színjátékért kellett. Hogy a középvezetés is elfogadja a vezetőjük parancsát. Ha az a kretén, hogy is hívják… Hunter, ki is cserélte a tartalmát valami olyasmire, amivel meglehet fenyegetni a Führert, ahogy azt Melnyikov is elmondta, hát legyen. Nem tudunk mit tenni. Jevgenyij Petrovics jól tudja, ha nem úgy tesz ahogy azt mi elvárnánk, rosszabbul járna… Követni fogja a legutóbbi utasításainkat. Ebben biztos vagyok… - Apropó, Hunter, mi legyen vele? – kérdezte az eddig némán ballagó férfi, akinek arcát talán a sugárzás tette olyanná, amilyenné… - Nos, az már csakis a Rend dolga… Viszont uraim, én most távozóra fogom. – jelentette ki Felikszovics – Javaslom maguk is tegyenek így mielőtt elkezdődik a mi kis… Khm, kezelhető konfliktusunk… Viszlát polgártársak! És ne feledjék, a Láthatatlan Megfigyelők mindent látnak! – S’ azzal az öltönyös fel is szállt egy sínautóra, ami elindult az állomásról. A többi férfi szintén kezet fogott egymással, csak a szakállas és a katona maradt Melnyikkel együtt, aki valamiféle parancsot adott nekik. Te pedig nem sokkal később egy katonai kórházban találtad magad, hisz ti is új parancsot kaptatok: szállítsatok át egy „beteget” a Poliszba. Azonban az egyszerűnek tűnő feladat kicsit sem olyan könnyű, mint az elsőnek tűnik… Egy ordibáló, a Sötétekről hadováló és az őt fogva tartó szíjakat lerángató, teljesen eszeveszett alakot kellett lefogjatok a betegszobában, aki a Hunter névre hallgatott.
Alina, Erik- Megállj! Kezeket a tarkóra! Csak semmi hirtelen mozdulat! – kiáltotta egy mély hangú férfi a Fasiszták első blokkőrhelyén, miközben a felkapcsolt reflektor fénye teljesen elvakított titeket. - A határ zárva! Forduljatok vissza! - A Rendtől jöttünk! – kiáltott vissza Kirill – Küldemény a vezetőtöknek! - Forduljatok meg! És vissza! – ismételték meg. – Mondom, hogy levelet hoztunk a Führernek! Személyesen neki! Melnyikov ezredestől! Mikor a szemetek kezdte megszokni a vakító fényt, hamar felfedeztétek, hogy nem csak a reflektor fényét vetítették rátok. A ruhátokon, főként a mellkasotok környékén piros lézer pontjai kezdtek ide oda ugrálni míg meg nem telepedtek egy halálos találatot érő helyen. – Vissza! Parancsba kaptuk, hogy nyissunk tüzet minden behatolóra! Hát nem olvastátok a táblákat? A menekülteket minden este éjfél és hajnali három között szedjük fel az alagútból és az ellenőrzés után biztonságos helyre visszük. Ha nem fordultok most azonnal vissza, tüzet fogunk nyitni! – Na, bazmeg, nesze neked diplomácia… - szitkozódott Kirill – Ajj, most mi legyen… Be nem engednek minket. Behatolásra meg nem kaptunk parancsot. És amúgy se lenne esélyünk hármunknak egy egész hadsereg ellen… De a borítékot mindenképp át kell adjuk, nem várhatunk estig – vonta le a következtetést a Ranger. – Utolsó figyelmeztetés! – kiáltották az alagút mélyéról. - Hát nem értitek, a boríték, melynek átadása múltkor sikertelenül zárult, most itt van! Nálunk! A küldemény! Át kell adjuk! A Führernek! A saját kezébe! Szvjatoszlav Konsztantyinovics Melnyikovtól! A Rend vezetőjétől! A kialakult helyzet kapcsán! – tagolta szét a mondanivalóját Kirill, mintha idiótákhoz beszélt volna. - Miféle kialakult helyzet kapcsán? – üvöltött vissza az őr, mintha sehogy se akarta volna megérteni a helyzetet. - A behatolásotok kapcsán az Ohotnij Rjadon! – A mi behatolásunk kapcsán? Melnyiktől? – Az őr hangja csodálkozást fejezett ki. – Nincs semmiféle behatolás. A Tyeatralnaján zavargások törtek ki. Menekültek ezrei árasztanak el bennünket. A Führer pedig parancsba adta, hogy kezdjünk békefenntartó misszióba az állomáson, hogy megelőzzük a további emberáldozatok növekedését. Melnyikov polgártárstól pedig nem vár levelet. De ha akarják, a küldeményt átadhatják nekem is. Utána én mindenképp leadom majd a titkárságon a műszak végén. - Kizárt dolog! Csak a Führernek a saját kezébe! - Hát akkor nagyon sajnálom – sóhajtott fel a katona. – A Führer nem fogad senkit. Különösen nem hivatásos gyilkosokat. De bármely esetben a borítékot úgyis felbontjuk előbb, és a mérgezés elkerülése érdekében átvizsgáljuk. - Hogy mekkora rohadékok vagytok ti! Játsszátok itt a hőst, aki megmenti a népet ott, a Vörös Vonalon, pedig nem csináltok mást csak kihasználjátok a helyzetet az állomás elfoglalására! - Sajnálom, de mi egészen másképp látjuk a dolgokat. – felelte közömbösen az őr – És ha ez nem tetszik magának és a bajtársainak, hát viszontlátásra! - Tisztelgett, majd sarkon fordult, és elindult vissza a tűz köré, míg társainak intett, hogy tüzet nyithatnak. - Oh, a kurva életbe! Gondolkodjunk srácok lányok! Mit is meséltetek, mit mondott Hunternek az a Náci tiszt? Kitől várták a levelet? Besszolovtól? Nem? Na, talán, ha mégis… - Kirill újra felemelte a hangját és egyet előre lépett, miközben kezébe vette a fegyverét. – Hé, faszfejek! Bizalmas információt kell közöljek! Nem Melnyik küldte a borítékot! Az őrnek azonban ez teljesen mindegy volt. A géppuskás megfeszült és ujját a ravaszra tette, de mielőtt meghúzhatta volna azt, Kirill még egyet kiáltott. - Hallod?! Nem Melnyik küldte a borítékot! Hanem Besszolov! Tőle vártátok volna a küldeményt, nem?! Az eddig beszélő őr helyett, aki már szinte el is tűnt társai körében, az őrség vezetője, egy Fasiszta tiszt emelkedett fel a tűz mellől és ingerülten szólt oda nektek. - Ismételd meg! Kirill meglepődött ugyan, de azonnal tovább játszotta a szerepét. - Besszolov küldte! A Führernek! Személyesen! Sürgős! Parancsba kaptuk, hogy ne említsük a nevét, de ti idiótáknak mindent a szátokba kell rágni! Ha miattatok elvesztem az állásom, mindegyikőtöket kicsinálom! – dühöngött Kirill, aki meglepően élvezte a helyzetet, még ha fogalma sem volt arról ki is a Besszolov. Csak pár másodperc telt el kínos csöndben, amíg a tiszt válaszára vártatok, mégis ezt ti legalább egy órának éltétek meg. Végül egyszer csak megszólalt a veletek szemben álló nagydarab alak, aki kezét a tiszti övtáskáján tartotta. - Ehg… Anyádat… Jól van, jól van, tegyétek a földre a fegyvereiteket és egy osztag kimegy értetek. Csak semmi trükk! Ha igazat beszéltek, az ellenőrzés után bejöhettek és beszélek a feljebbvalóimmal, hogy készítsenek elő egy találkozást nektek a Führerrel. Nyilván nem lett volna okos dolog így tenni, azonban az első a küldetés volt, így engedelmeskedve váltatok meg a fegyvereitektől miközben a hermetikus kapu kinyílt az őrség mögött és a katonák elindultak bekísérni titeket. Természetesen az állomásra nem engedtek be azonnal, helyette az alagútban egy ráccsal elzárt oldaljárathoz vezettek, amely mellett megint csak őrség állt. Közben pedig megláttátok a tiszt igazi alakját, ami valahogy sehogy se illett a Nácik „tökéletes” ember képébe. - Ha ezt tudtam volna, inkább megtámadtam volna ezeket, mint sem beszélgetésbe kezdjek velük… Hogy lehet valaki ennyire undorító? – suttogta Kirill amíg a testes és ápolatlan alak a szervízalagút egyik szobája felé vitt titeket, miközben egyre inkább az ujjait ropogtatta. - Állj! – parancsolt rátok, majd a fegyveres őrök figyelmeztető jelleggel felemelték a fegyvereiket és rátok fogták. – Csak nem hiszitek, hogy bedőlök ennek a Rendes szarságnak, meg hogy amit hoztatok az Besszolovtól van?! – ment át hirtelen indulatosságba a tiszt, aki teljesen különbözött attól az őrtől, aki legelőször felszólított titeket a távozásra – Hülyének néztek engem?! Tudom, hogy mind Vörös kémek vagytok, de ha még sem, teszek arról, hogy mind annak tűnjetek… - vigyorodott el ocsmány arcával, majd gyomorszájba vágta Eriket és kitépte a kezéből a borítékot. – Erről meg majd értesítem Ditmart, majd ő megvizsgálja mi is van ebben, amivel megakartátok volna ölni a Führert. És most ki vele, mi a faszt tudtok Besszolovról? Há? Honnan vettétek ezt a szarságot? Nem hallom! – vágta még egyszer gyomron a fiatal Sztalkert, majd a puskatüssel is megütötte, aki így majdnem elájult. – Hát csak nem beszélnek… Na jól van. Akkor veled kezdjük aranyom… - simította meg Alina arcát, majd hirtelen arcon köpte és pofon vágta – A többit vigyétek a cellába! – parancsolt rá az őrökre, mire azok elvezették Eriket és Kirillt, a cuccaitokat pedig szintén egy másik helyiségbe vitték. Alinát pedig egy kis szobába vezette összekötött kézzel a háta mögött. Erik- Kurva anyátokat! Mindegyikőjüket megdugom és kinyírom! Aztán titeket is! – üvöltötte Kirill – Sőt, lehet megvárom amíg az anyátok megszülnek egy nyomorék gyereket és öngyilkosságot követnek el mert „Jajj, úristen, két centiméterrel hosszabb lett az ujja a gyereknek, mint kéne, meg is ölöm magam!” – rázta a rácsot az igen indulatos Ranger, akinek valószínűleg már a bombák ledobása előtt is voltak dühkezelési problémái. Kellet is egy jó fél óra mire teljesen megnyugodott. Jobb ötlet híján pedig a rádiójáért nyúlt – melyet nem sikerült elkobozni tőle, hisz igen jól elrejtette – és egy olyan frekvencián indított kódolt adást, amin a Rend harcosai szokták riasztani a közelben lévő bajtársakat, ha bajban vannak és segítségre szorulnak. Te pedig csak remélni tudod, hogy az üzenet időben célba ér és megérkezik a felmentősereg. Azonban ezt már nem tudod meg, hisz hamarosan lehunyod a szemed és pihensz egy jó nagyot. AlinaOdabent mindenütt - ahova vezettek téged - csillogóra sikált fehér csempe volt, a levegőben pedig fertőtlenítő szag terjengett. Kis helyiség volt ez, melyben csak egy fotel és három szék kapott helyet. Viszont innen nyílt egy másik hely is, amit elhúzható függöny választott el. Ott egy orvos várt, szájmaszkban és fehér ruhában, sapkában. Távolabb még három ajtó volt, A, B, C jelöléssel ellátva a tetején. (Nem találtam jobb képet az orvosnak, csak ezt.) Az orvos éppen két fiatal fiút vizsgált, akiket egy másik tiszt hozott ide, aki hanyagul biccentett a téged iderángatott katonának. - Jó napunk van ma, nemde? – kérdezte. - Ő fogoly, nem önkéntes. Azt állítja, hogy a Rendtől jött valamiféle levelet átadni a Führernek. Aztán meg Besszolovról magyaráztak. – röhögött fel. – Eleinte még elakartuk engedni őket, de amikor meghallottuk ezt a mesét, rögtön tudtam, hogy most már nem távozhatnak szabadon. - Mégis hogyan szerezhettek tudomást róla? Úgy tudtam, csak a tisztek és azok tiszthelyetteseinek szóltak, hogy a Führer levelet vár egy Besszolov nevű alaktól, amit a Rend harcosai fognak elhozni neki. - Mert Vörös kémek ezek, úgy! Biztos tudomást szereztek a küldeményről és így akartak bejutni… De elkéstek vele. Hisz két nappal ezelőtt lett volna az átadás, de valakik megakadályozták. Mire odaértünk a srácokkal, mindenki halott volt. A Rend tagjai is… A küldemény pedig eltűnt. Persze a nyomába keltünk az elkövetőknek, de a felszínre térve elvesztettük az embereinkkel a kapcsolatot. Hát úgy tűnik igaz volt Vörös feltevése. Hunter lecsapott az átadáskor és a felszínre menekült, így pedig ezért kerültetek harcba a Fasisztákkal a Mocsárban. - Pfujj, mocsadék alsóbbrendűek… - köpött ki a tiszt, majd az orvosra és a két fiúra nézett. – Végzett már, doki? - Mindjárt… Nem is értem, miért nem kint várnak a váróteremben! – hangsúlyozta ki az orvos majd nagyot sóhajtott, és megkérte a fiúkat, hogy vetkőzzenek meztelenre. És csak ekkor tűnt fel számodra, amikor a két fiú kicsit szégyenlősen pillantott rád, hogy mindketten ikrek. Végül aztán csak lekerült róluk a ruha, a doki pedig megkezdhette a vizsgálást. - Rendben… Nem találtam semmit egy kis púpon kívül a nyakán. - Áh, uram, az nekem mindig is ott volt. Semmi baj sincs vele! - Hmm… Tehát így született? - Így, uram. - Hát rendben, ha magát nem zavarja, akkor biza nincs semmi baj vele! Öltözzön fel nyugodtan, már mehet is! A jobb oldali ajtóhoz fáradjon kérem. A fiatal férfi felhúzta majd begombolta a nadrágját, miközben az orvos írt valamit egy papírra. A tiszt aztán azt elolvasta és rábiccentett. - Isten hozott nálunk, fiam! – veregette meg a vállát, és kinyitotta neki az ajtót, ahol a fiú el is tűnt a lefelé vezető lépcsőn. - Most pedig maga jön. – intette a másiknak. - Na lássuk csak… Ahha… Nos, magánál semmit sem találtam. Felöltözhet ön is, utána meg irány a bal oldali ajtó. – mosolygott, közben ráfirkantott valamit egy papírra, majd a fiú kezébe nyomta. - Hogy… Mi? A testvérem a C-vel jelöltön ment ki... Miért? - Azért, fiatalember, mert a testvérénél nem volt minden rendben - válaszolta az orvos. – Viszont magánál, semmi kifogásolhatót nem találtunk. Pillantson csak bele a vizsgálati eredményébe! - „Egészséges. Szolgálatra és bevándorlásra alkalmas.” – olvasta fel hangosan, remegő hanggal, távol tartva magától a papírt, mintha félne tőle, vagy éppen attól, ami oda van írva. – Maguk itt… Daganatot keresnek? És ha találnak mi lesz? - Akkor az embereken további kivizsgálásokat hajtunk végre. De ne aggódjon, még nincs végleges eredmény a testvéréről. Ahhoz meg kell vizsgálniuk specialistáknak is. Na, menjen csak, ne álldogáljon itt. Ideje azt a foglyot is megnéznem. – biccentett rád. - És mit jelent az az újabb kivizsgálás? - Röntgent és egyéb hasonló dolgokat, amikhez komolyabb eszközök kellenek… - És meddig... Meddig tart ez a... További kivizsgálás? – kérdezte a fiú, szintén remegő hangon. - Meddig-meddig... Ameddig kell, addig fogják csinálni... - mondta elgondolkodva az orvos, miközben kezet mosott a csapnál – Ebben a dologban, tisztelt uram, előre semmit se lehet tudni. De ha valaki korcsok ellen akar harcolni, előbb bizonyítsa be magáról, hogy ő sem az. Ha igazán elhivatott a testvére, semmi gond nem lesz. Na, következő! A férfi ugyan nem akarta, de lassan és szomorúan végül csak elhagyta a kivizsgálót a bal oldali ajtón keresztül, ahonnan az állomás hangzavara hallatszódott be. Úgy tűnik, igazat mondott az orvos. Te pedig elfoglaltad a helyed a műtőágyon és a doktor elkezdte levenni a felszerelésed. Közben meg észre sem vetted, hogy aki a két fiút idehozta már is elhagyta a termet és veletek csak az a tiszt maradt, aki még pár perccel ezelőtt azt mondta, előkészít nektek egy találkozót a Führerrel. Micsoda egy hazug disznó…. - Nos, ahogy látom, maga Sztalker. Ejj, ez aztán igen kockázatos ilyen fiatalon! – miközben beszélt hátra fektetett és megnyomkodta a hasad – Vegyen kérem mély levegőt… Úgy. Jól van, semmi rettenetes sincsen itten. Felülhet. Most nézzük a pajzsmirigyét. Mhmm… Itt sincs semmi. Maga aztán igazán szerencsés, kishölgy! A pajzsmirigyrák a leggyakoribb a sugárzástól. Előbb golyvát növeszt az ember nyakán, majd egy hónap múlva már el is lehet temetni az illetőt. Persze van kivétel, de nem ez a jellemző… Maga viszont makk egészséges! Legalábbis eddig, most meg kell vizsgáljam a ruha alatt is. Remélem nem szégyenlős… - a veled bent maradt alakra pillantott, jelezvén, hogyha ellenkeznél vagy nem tetszene az eljárás, lenne, aki lefogjon téged. Természetesen dróttal összekötött kézzel amúgysem tudnál sokat tenni. – Aha, úgy tűnik itt lent nincsen semmi gond… Él még nemi életet? Csak mert maga Sztalker, azért kérdezem. Gondolom tudja, hogy a nemiszervek, hogy szívják magukba a sugárzást… Mondhatom, jó kis foglalkozást választott magának. Ülne inkább nyugton a Metróban, mint mindenki más. Annyi minden mással foglalkozhatna! De nem, maga inkább Sztalkernek áll! Csak vigyázzon, nehogy a következő alkalommal magát is további kivizsgálásra kelljen küldeni... Már ha lesz olyan. – köhintett egyet, miközben megint az őrre pillantott. – Rendben, most térjünk vissza ide fentre… Aha… Hát, nem vagyok benne biztos, de szerintem itt észlelek valamit… - miközben beszélt, a kesztyűs kezek jéghideg érintései igen kellemetlen lehettek, de azért igyekezett finoman bánni veled, főleg most, hogy a kebleidnél járkált. – Na, nem tudom eldönteni. Mindegy, maga úgyis máshova kerül sajnálatosan, ezért igazából ezt tudomáson kívül is hagyhatjuk… Maga is jobban jár talán akkor. Remélem megússza a dolgot egy kis közmunkával az állomásainkon. – suttogta neked szánakozva, majd az őrre pillantott. – Viheted Adrik, minden rendben van vele, nem fertőző. A tiszt, aki eddig türelmetlenül kapargatta az ajtófélfát, aminek neki volt támaszkodva, meg sem várta, hogy felöltözz, helyette már azelőtt lerángatott a vizsgáló ágyról és a középső, B betűvel jelölt ajtó felé húzott. Odabent egy kanyargós, zöldre festett kőfolyosó fogadott. Mind félmeztelenre vetkőzött, megkeseredett emberek néztek rád, akiknek szép sorjában vágta le a hajukat egy egyenruhás, bajuszos férfi, kezében elektromos hajvágóval. - Hoztam egy újat! – kiáltotta a bajuszosnak. - Nocsak, micsoda szépség! - És ez egy teljesen prémium áru! – vigyorgott a kövér, majd erősen rácsapott a hátsó feledre és belökött a folyosó egyik kis bevágatába, ő maga pedig elkezdte kigombolni a nadrágját. – Hehe, az utolsó örömöd lesz ez az alkalom ebben az életedben te kurva! – kiáltotta röhögve, miközben a bajuszos is oda tévedt nevetve. Azonban mielőtt neked ugorhattak volna, egy rejtélyes alakban lelted a megmentődet… |
|
Gresh550
Írónövendék
"A sense of humour is the only divine quality of man" - Arthur Schopenhauer
Posts: 156
Utoljára online: Nov 11, 2024 19:52:46 GMT 1
Jun 9, 2020 18:53:23 GMT 1
|
Post by Gresh550 on Jun 20, 2022 0:15:37 GMT 1
#s://i~imgur~com/yaXFSfG~jpg A Metró sötétsége vakító. Nyomor. Éhség. Háborúk. Halottak mindenütt. Az ember olykor úgy érzi, egyszerűbb lett volna talán még évekkel ezelőtt porrá válni a bombák gyönyörű, narancssárgás tűzijátékában. Sokkal tisztább lett volna. Miért küzdött mégis mindenki? Talán pusztán a remény miatt. A remény egy igazán érdekes dolog. Felsérthetik, kicsorbíthatják. A föld alá szoríthatják, eltemethetik, eszméletlenné tehetik. De soha nem tudják megölni. Ha bárki megkérdezte volna, nem tudtam volna biztosan megmondani, én hiszek e bármiben. Remény. Sors. Isten. Valamely felsőbb, kozmikus erő. Végül is mi értelme lett volna ilyesminek? Semmin se változtatna az egész, akár létezne, akár nem. Ami azonban biztos volt, az az emberiség állapota. A világunk romlott. Menthetetlen. Hiába járnak fel a sztalkerek, keresve a megváltást amivel a régi világ arany gyönyöre visszaállítható lenne. Az egyetlen hasznuk, hogy táplálják a lenti mocskot. Az ember egykoron mindenek csúcsán állt. A hegy tetején, lenézve a világra amelyet meghódított magának, minek a legnagyobb ragadozója ő volt. Hová lett ez az ember mostanra? Ott van, bár most a hegy lábánál tátongó mély szakadék fenekén. Tépett ruházata ernyedten lóg sebektől borított, sovány testéről. Ez az ember elkorcsult. Megtört. Talán olyan közel volt már tornya tetején, hogy a mennyeket is elérje.. De végül összedőlt alatta. Hát itt éltünk most a mocsokban. Ezt a metrót még nem mi húztuk fel. Ezt az a nagy ember alkotta előttünk, amelyiknek mostanra már nyoma sincs. Mi, akik utánuk következtünk, csupán igyekszünk túlélni azzal, ami őseinkből maradt nekünk. Egyik ember sem volt ám tökéletes. A bölcs elődeink miatt jutott oda a világ, ahol most áll. Felperzselt. Beszennyezett. Ez volt a mi világunk. Az elődeink ezt hagyták ránk, miután egymás nyakára taposva bedöntötték maguk alatt a tornyot. Mit tesz hát az új ember, mely előtte élők ékes példájával láthatja, mit okoz a háború? Természetesen háborúzik tovább. A lenti világ kegyetlen. A lenti ember még inkább. A semmis kis kormányok idelent azt műveltek, amit akartak. Égessünk el valakit, mert a bőrszíne más mint a miénk. Tartsuk meg magunknak az ételt; mindenkinek úgysincs elég. Hát akkor ne is kezdjük osztani. Zárjuk le a határainkat. A jó élet nem jár másoknak. Az emberi szem egy csodálatos szerkezet. A legkisebb erőfeszítéssel képes lehet nem észrevenni a legvakítóbb igazságtalanságokat is. Elváltam az osztagomtól. Már hónapokkal ezelőtt. De ezúttal elváltam az új osztagomtól is. Egy ideje már itt szolgáltam, együtt ezekkel a férfiakkal. Azt hinnéd, annyi mindenben különböznek tőlünk. Mégis miért? Mert talán más zászló alatt rohannak a csatába, ócska fegyvereiket szorongatva? Mert mások parancsát követik vakon, abban reménykedve, hogy a helyes dolgot teszik és másokon segítenek? Nem. Egy ember több volt a lakhelyénél. Több a családjánál, a vagyonánál. A hovatartozásánál. Több a nevénél. Nevek. Az én valódi nevemet nagyon kevesen ismerték. Ritkán használtam. A legtöbb ember… ezerféle néven ismert. Szergej. Lev. Fyodor, Andrej, Bogdan, Yegor. Senki sem ismer igazán. Visszarendeltek a bázisra. A legutóbbi akciónk, mint mindig, jól sikerült. Teljesítettük amit akartak. Mindig teljesítjük. Fogaskerekek vagyunk a nagy gépezetben. Ezek fentről irányítanak, olykor cserélgetve az alkatrészeket, hogyha szükség van rá. Hiába vagyunk a gép fontos részei; mi is ugyanúgy lecserélhetőek vagyunk. Így muszáj volt megfelelően végeznünk a feladatainkat, hogy maradhassunk a helyünkön. Azért, hogy megtarthassanak. Ez volt az osztagunk dolga. Megoldottuk, amit más nem tud. Úgy, ahogy más nem tudná. Mindkét osztagom ilyen volt. A kettő azonban nagyban különbözött. Éppen a bázis területén sétálok, egyedül. Nem sokára találkozóm van a többiekkel a barakkban, de előtte sétálok egyet. Kiürítem a fejem. Egész jó körülmények uralkodnak az állomáson. Annak ellenére amit a „mutáns” emberekkel művelnek, a Negyedik Birodalom vezetői többnyire igyekeztek figyelni a polgáraik jólétére. A katonák is kifejezetten jól voltak felszerelve, nem mint a Vörösök. Általában csak az itteni felszerelést használtuk, kizárólag amit kaptunk. Lassú léptekkel haladok az alagútban, ahogy ezen gondolkodom. Elhaladok pár őrségi állás mellett, biccentve az ottani őröknek. Senki sem kérdezi mi járatban vagyok errefelé; csak vetnek egy pillantást az egyenruhámra és átengednek. Ekkor harsan fel egy hang valahonnan egy oldaljáratból; - Kurva anyátokat! Mindegyikőjüket megdugom és kinyírom! Aztán titeket is! – szólt a férfi hangja egyre távolodva. A börtönblokk felől jött. Ráadásul… Tudom kihez tartozik a hang. Kirill. Mit kereshet ő itt? Nem értesítettek arról, hogy érkezni fog erre egység. Bár ez lényegtelen. Itt van, ki kell vigyem. Lassú léptekkel közeledem a zárkák felé. Továbbra is egyszerűen beengednek. A katonák kifejezetten fegyelmezettek, tudják hol a helyük; látják az elöljárót, kérdés nélkül utat engednek neki. Bejutok a börtön részlegre, ahol először teszek egy terepszemlét. Jelentést kérek az őrtől, majd tovább megyek. Körbejárom a helyet párszor, memorizálva az őrök helyzetét. Végül aztán hátra megyek a nagy központi kályhához. A környékén lévő fémhulladékokkal gyorsan el tudom tömíteni a kéményt, majd megindulok kifelé, mintha a rutin ellenőrzésemet lebonyolítottam volna. Mire aztán elérem az ajtót, füst elkezdi elönteni a folyosókat is. Sűrű, sötét, alig látni benne. Egy idő után gyakorlatilag betölti az egész épületet is. Az őrök próbálnak nem megfulladni, elkezdenek mindenfelé rohangálni. Óvatosan haladok befelé az ajtótól a gomolygó füst rejtekében. Az őröket egyenként kapom el, berántva őket a falhoz, majd addig fojtogatom őket, míg eszméletüket nem vesztik. Ha minden kellően gyorsan megy, senki nem fog meghalni. Nem sokára nekiállnak szellőztetni. Ki fogják tisztítani a kéményt. - Te is érzed ezt a füstszagot? He? Ébredj már a rohadt anyád! - bökte oldalba társát Kirill, míg másik kezével megint rácsapott a szabadulást jelentő ajtóra - Mi a kurva anyátokat csináltok már, grilleztek vagy mi a faszom? Olyan geci büdös van ide bent, mindjárt megfulladok! – hallom az ordibálást a zárka felől. Lassan elérem a cellát, majd óvatosan kinyitom a zárat a kulccsal, amit az imént loptam. Az ajtón belépve kezemet magam elé tartom tenyérrel a két fogoly felé. - Nyugi. Csak én vagyok. Kiviszlek titeket. - mondom lassan tagolva. Úgy tűnik, az idősebb katona nem figyelt túlzottan arra ami történik, kicsit mintha meg is ijedt volna. A másik meg épp eszméletlenül feküdt a sarokban. - Baszom a szád, mi a szart hozod rám így a szív faszt?! - mielőtt azonban folytathatta volna a káromkodás sorozatát, felmutattam az adóvevőt. Egy gombot megnyomva lejátszottam rajta a segélykérést amit még ő küldött ki. Erre aztán elhallgatott. - Mi az, hogy én vagyok he? Nincs egy rendes neved te Fritz? - kelt fel a helyéről Kirill míg a másik férfit a vállára rángatta és jól felmért engem - Ehg... Jól van, megbízok benned, mert megkaptad a jelünket, de ha átversz, rászarok az arcodra a halálod előtt! Na, merre menjünk? Nem érünk rá egész nap, sürgős feladatunk van... - Na mi van, csak mert Ezer arcom van, már fel sem ismersz? - kérdezek vissza egy halvány félmosollyal, majd intek, hogy kövessen. - Ugye csak viccelsz? - kérdez vissza a férfi, majd szó nélkül követ. Csendben elindulunk kifelé, majd az ajtónál még megállok ellenőrizni, hogy jön e be valaki. Ha nem, akkor közben kilopózunk, majd a falmenti árnyékos részen végiglopózva betérünk a szervizalagútba, ahol egy pillanatra megállhatunk. - Mit kerestek errefelé csak így kettesben? - kérdem Kirill-t, ahogy bezárom magunk mögött a járat ajtaját. Válasz helyett csak erősen előre dől és mélyen a szemembe néz, miközben arcon paskol. - Még mindig nem tudom, hogy csinálod... Heh, legalább ez eltakarja azt a ronda pofádat, barátom - vigyorog, majd előveszi a mellénye zsebéből a dugi piát és felém nyújtja. - Elég bonyolult procedúra amit jelenleg nincs időnk átbeszélni, legyen elég annyi, hogy a sok rutin meg a tudósok masinái sem árt az embernek az ilyesmiben. - felelem neki a kérdésre, majd kicsit beljebb lépek a járatban, hogy ne hallatszon ki a hangom. Elfogadom tőle az italt, bár túl sokat nem iszom belőle, nem kockáztathattam meg, hogy a szerepemben hibázzak később. - Levelet hoztunk. A Führernek. Egyenesen neki. Személyesen. A Színházon kitört a szarlavina és ez a boríték az egyetlen esélyünk arra, hogy megakadályozzuk a háborút... - mondja lehangolóan. - Levelet.. Nem tudom, hogy az öreg bajszos mennyire fog hallgatni egy levélre. Ha egyszer eldönt valamit, nehéz róla lebeszélni, azt hallottam. Mindenesetre megérhet egy próbát, néha még képes is normális emberhez hasonlóan gondolkodni. De hogyhogy csak téged meg ezt az újoncot küldtek egy ilyen fontos feladatra? - Nem minket küldtek volna eredetileg. Mi csak beugrók vagyunk. Az átadás pár nappal ezelőtt lett volna de valaki megakadályozta, és az újoncokhoz került a levél. Én meg belettem osztva hozzájuk bébi csősznek. Ja, igen, nem is mondtam, van velünk egy lány is. Őt elvitték... De hogy hova, azt nem tudom. - Mostanában sok érdekes dolog folyik itt... Valahogy nem a régi már a metró, nem tudom. Mindegy is. Ha nem ide hozták azt a nőt, akkor valószínűleg elvitték orvosi vizsgálatra. Onnan vagy elküldték a gázkamrába, akkor pedig már felesleges utána menni, vagy bekerült a rabszolgákhoz. Az utóbbi helyen még megnézem a biztonság kedvéért. Idehozom majd, de innentől egyedül kell tovább haladjatok, nem mehetek veletek. Jelenésem van máshol. - Nos, én az évek múlásával csak azt vettem észre, hogy egyre szarabb alkoholokat gyártanak. – vigyorgott, majd a következő mondatot hallva hangosat sóhajt. - Mindig egyedül mész, mi? A magányos harcos... Na, jó van, most az egyszer elengedlek, hisz közülünk csak te vagy Náci egyenruhában. De siess, nincs kedvem sokáig egyedül vonszolni a fiút, majd a lány fogja. Csak biccentek a férfinak, majd visszalépve az ajtóhoz résnyire kinyitom azt. Kinézek, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy szabad az út, kilépek. Gyors léptekkel indulok a kivizsgáló felé, ami a börtönblokktól nem is volt messze. Direkt figyelek arra, hogy a mozgásom túl feltűnően gyors ne legyen, ne gyanúsítson meg senki semmivel. Amint beérek a kivizsgálóba csak biccentek a dokinak, aki kérdés nélkül átenged, így kerülök a rabszolgák részlegére. Általában kevés időt töltök itt ha lehet, de azért ismerem a hely felépítését. Ahogy aztán haladok befelé, feltűnik ahogy két katona épp... Megpróbálna megbecsteleníteni egy kissé alulöltözött nőszemélyt. Pár pillanatig gondolkodom, majd körülnézve megbizonyosodom arról, hogy senki se lát minket. Először egy darab követ felkapva megdobok egy közeli tartályt, amivel nem okozok túl nagy hangot, de a két férfinak feltűnik. Amíg én elrejtőzöm, az egyikük elindul a tartály irányába, míg a másik ott marad a nővel. Csendben, lassan odaérek a tartályhoz az őr mögé, majd hátulról gyorsan befogom a száját, míg a másik karommak gyorsan rászorítva a nyakára addig fojtogatom míg eszméletét veszti. Gyorsan behurcolom a tartály mögé hogy ne lássa más. Ezt követően a másik alak mögé lopózom, s nagy erővel fejbe vágom, amitől egyből kidől. Mielőtt összeesne, elkapom, s kicsit beljebb húzom, elrejtve pár doboz és egyéb szemét mögött. Ekkor aztán a nő felé fordulok, s feltűnik a nyakában lógó dögcédula. Tehát ő lenne az akit keresek.. Micsoda szerencse. - Semmi ok az aggodalomra. Azért jöttem, hogy biztonságba juttassalak. - mondom neki lassan, majd előhúzom az egyenruhám egy titkos zsebéből a saját dögcéduláimat, megmutatva neki a logót, amit valószínűleg ő is ismert. |
|
Gresh550
Írónövendék
"A sense of humour is the only divine quality of man" - Arthur Schopenhauer
Posts: 156
Utoljára online: Nov 11, 2024 19:52:46 GMT 1
Jun 9, 2020 18:53:23 GMT 1
|
Post by Gresh550 on Jun 20, 2022 0:16:45 GMT 1
#s://i~imgur~com/czMIrKU~jpg Ahogy a két férfi az égő hordó mellett ült a peronon, egyikük megszólalt a félhomályban;
- Hallottad már a Metró Szellemének történetét?
- A miét? Mi a fenéről beszélsz? Szellem? Te hülye vagy?
- Nem úgy, te barom. Állítólag az alak egy faszi innen a metróból. De többet senki sem tud róla. Senki sem ismeri a nevét, vagy hogy pontosan hogy néz ki. Azt sem tudni, hogy kinek dolgozik, de ahogy csinálja… Eddig semmi nyomot sem találtak a helyeken, ahol járt. Hülyét csinálva az őrökből észrevétlenül bejut bárhova, tényleg mint egy rohadt szellem… Csak a hullák maradnak utána. Azt mondják, akármennyire biztonságban lehetsz, számára sose vagy elérhetetlen. Ezerarcú gyilkosnak hívják, azt mondják minden alkalommal más arcot visel ha ölni megy. Sosem tudhatod, hogy a minap nem mellette mentél-e el a peronon... Klaus Werner
Született: 1998, Frankfurt Személyiség; Klaus egy kissé komor ember. Néha vannak valamivel pozitívabb megjegyzései, de alapvetően túlzottan földhöz ragadt, realista ember, meglehetősen negatív világnézettel. Hajlamos néha elveszteni a fejét, és túlzottan erőszakossá, agresszívvá válni. Az emberek frakciói, hovatartozása sohasem érdekelte, a legtöbb emberre egyénként tekint, majd úgy könyveli el őket jónak vagy rossznak. Emiatt a többször alakít ki egész jó kapcsolatot a beépülései során az ottani társaival. Az igazságérzete elég sajátos, a végletekig képes elmenni a „nagyobb jó” érdekében. Nem követi mindig pontosan a parancsokat, ami miatt néha vitába keveredik a parancsnoksággal, de a munkáját mindig hibátlanul elvégzi ha kell, így nem akarják lecserélni. Ritkán alakít ki komolyabb viszonyokat, de a sok év alatt megtanulta, hogy kell alapvető kapcsolatokat kiépíteni. Történet;
Klaus Németországban született, egy ekkori arisztokrata család sarjaként. A családja akkoriban is hatalmas vagyonnal rendelkezett vállalataiknak és egyéb üzleteiknek köszönhetően, így a fiú gyerekkorában sem szenvedett hiányt semmiben. Magántanuló volt, a szülei pedig a legjobb tanárokat szerezték meg a fiúk okítására. Habár nem volt egyke, ő volt az egyedüli fiú, hisz csak 3 nővére és egy húga volt. Emiatt a konzervatív szülei rá tekintettek a család tényleges örököseként, ezért mindig is különleges figyelmet kapott. Eleve több nyelven tanult kiskorától fogva, többek közt angolul, oroszul, olaszul, spanyolul, franciául, de még latinul is. (Utóbbi egy családi hagyomány részeként történt, ugyanis a família története visszanyúlik még bőven a Német-római Birodalom idejére). Több sportot is kitanult, illetve még ifjúsági versenyekre is járt belőlük; kajakozás, íjászat, vívás, illetve a boksz. A vívásban kivételes tehetséget mutatott, 14 éves korában a szülei át is adták neki a régóta értékes családi örökségként kezelt kardot is, amely több száz éve a Werner ház birtokában volt, apáról fiúra szállva generációkon át. 15 éves korában Klaus a család komornyikával, Hans-al, és 2 testőrrel együtt elutazott Moszkvába, az ott megrendezésre kerülő vívóbajnokságra. Habár a háborús helyzet miatt ő maga nem akart menni, a szülei noszogatására mégis elutazott, hogy képviselje a családját. Miután a versenyt megnyerte, a kísérőivel épp visszafelé tartott, mikor a szirénák megszólaltak. Elsők közt értek le a metróba, ahonnan a fiú még megpróbálta elérni a családját, de már sikertelenül. A kísérői, a család iránti hűségükről tanúbizonyságot téve tovább vigyáztak a fiúra, és gondoskodtak róla. Miután kialakult valamiféle rendszer a metrón belül, több munkát is vállaltak, hogy pénzt keressenek. Habár elég rosszul érintették a történtek, pár hónapon belül a fiú összeszedte magát annyira, hogy elkezdhessen alkalmazkodni az új világhoz. Habár a segítőinek hála továbbra is jó élete volt, megváltozott benne valami. Haragudott az egész világra amiért a családjától elragadva idegen földön kellett maradnia, és nem tudta elfogadni a történteket. Meglehetősen elkomorult, és mintha villámcsapásra megérett volna kora ellenére is. Új környezetébe kerülve neki, mint egykori gazdag örökösnek, a nyomor maga is új dolog volt. Azonban az emberek, és a számára „közönséges”-nek tűnő modoruk, illetve sajátos gondolkodásuk még inkább. Habár jó fizikuma volt, a munka amit az állomásokon kellett végezzen így is megterhelte. Szociális élete nem igazán volt, elég magának való kölyök volt. Ő is, és a környezete is érezte azt, hogy nem odavaló, még akkor sem, ha már nem is volt más hely a Földön. A második metróban töltött évének vége felé az egyik testőre meghalt egy tömeggyilkosságban, amit egy elkeseredett metrólakos hajtott végre valamiféle romlott szórakozási vágyból. Klaus számára ez egy újabb jel volt arra, hogy a túlélők nagyja elvadult állat, és megérdemlik, hogy itt lent rohadjanak. Ugyanakkor tudta, hogy a többség szennyese alatt ugyanúgy ott vannak az ártatlanok is, habár lényegesebben kevesebben. Már ekkor elhatározta, hogy ezzel a valamennyi, megmentésre érdemes emberrel fog törődni. Elkezdett kijárni „éjszakánként”, a konfliktusokat keresve az emberekkel. Sokszor keveredett verekedésbe, amikből általában jól került ki, de volt olyan is, hogy csúnyán elverték. Ez mintha még inkább fűtötte volna, és újra meg újra ilyen szituációkba került, egyre inkább tanulva az ott ejtett hibáiból. Ekkortájt, mikor egyszer kifejezetten elverve érkezett haza, Hans rátalált. Előlük amennyire tudta, eltitkolta azt, hogy a konfliktusait direkt keresi, így a komornyiknak érdekes meglepetés volt, hogy a fiú erre vetemedett. Megígértette vele, hogy felhagy ezzel a hobbival, cserébe pedig elkezdte lőni tanítani. 18 éves korára Klaus és a kísérői átköltöztek az akkor még kezdetleges állapotú Poliszba. Ezt főképp Hans intézte, bár ő a mai napig se tudja teljesen, hogy ez miként történt. A háttérben azonban nagyobb dolgok mozogtak; a vezetőség számára tetszetős volt a jelenléte. Régen a kormányzat kapcsolatban állt több vállalattal is, amiket a szülei birtokoltak, így értékes partnereik voltak. A kormányzat pedig, ami akkoriban próbált ismét lábra állni, meglátta a lehetőséget a család örökösének jelenlétében. Úgy tartották, hogyha képesek addig szem előtt tartani az ifjút amíg ismét összeszedik magukat és újra létesítik az internacionális kapcsolataikat, ez egy előnyt is hozhatna nekik a németekkel való kereskedelemben. Így aztán, maga Aleksei Feliksovich Bessolov, a lenti vezéralak parancsára, a fiút beengedték a Poliszba megmaradt két kísérőjével, és biztosítottak nekik szállást. Amit ugyan nem tudtak ekkor, az az volt, hogy innentől kezdve figyelték őket. A Poliszba bejutva Klaus ismét visszakerült az oktatási rendszerbe, legalábbis abba amit ott annak neveztek. De hát, más választása nem volt. Emellett igyekezett edzeni, ami a Poliszon még egész kivételezhető is volt, tekintve hogy az elzárt városban, a sok jelentős ember közt szinte minden megtalálható volt. Ezenkívül továbbra is lőni tanult Hans-tól, egyre jobbá válva az egészben. Időközben Klaus megismerkedett a tanulmányai során egy lánnyal, Verával, akivel képes volt jól érezni magát. Eleinte barátok voltak, majd a dolog később szintet lépett... Időközben a Hans bíztatása végett a fiú igyekezett némileg nyitni mások felé, és barátokat is szerezni. Pár hónap alatt kialakított egy nagyjából 5 emberből álló kört, beleértve Verát is. A legjobb barátja egy Pyotr nevű srác lett, akivel a matek órákon ismerkedett meg. Később a srác elkísérte a privát lőgyakorlataira is, de ő is elkísérte barátját a más állomásokra tett látogatásai alkalmával. Így aztán kissé képet kapott a metró nagy egészéről is, a helyzet pedig továbbra is undorral fogta el. Míg ő a tanulmányait végezte, Hans a házukra felügyelt, az életben maradt testőre pedig beállt a kormány katonájának. Eleinte a férfi csak a metróban végzett gyakorlatokat, de egy idő után felküldték a felszínre is. Először csak pár rutinbevetés volt, egy kis terepszemle a többiekkel, esetleges fennmaradt értékes anyagok lehozatala. Aztán egy idő után speciális feladatot kaptak; a Kreml-be kellett behatolniuk, és ott felderíteni a károkat. A vezetőség figyelmeztetett mindenkit, hogy ez egy meglehetősen veszélyes küldetés, és már sokan odavesztek a végrehajtását próbálva, de attól még a parancs parancs maradt. Így aztán a társaival elment a korábbi kormányépület maradványait felfedezni… Majd sose tért vissza. Erre a csapásra rákontrázott az is, hogy a fiú megtudta, hogy Vera megcsalta őt, méghozzá pont Pyotr-el. A legnagyobb poén az egészben az volt, hogy a többi barátja tudott erről, csak megígérték a srácnak, hogy Klausnak egyikük sem szól. Klaus maga rátámadt a volt legjobb barátjára, úgy kellett szétszedjék őket a többiek. Távozása előtt a fiú még Verát is felrúgta, majd soha nem beszélt többet senkivel abból a csoportból. Ez az élmény, illetve egy további pártfogójának elveszítése erősen lesújtotta őt, és innentől már nem is próbálkozott csak úgy kapcsolatokat kiépítésével. 20 éves korára Klaus végzett a tanulmányaival, majd eleinte állást vállalt a poliszi hivatalok egyikében. Felettébb unalmas egy munka volt, ő pedig egyáltalán nem erre vágyott… Így végül alig fél év után ott is hagyta, és beállt a katonasághoz. Ott aztán megkapta az alapképzést – bár addigra a célzó képessége fegyverrel már bőven átlag felett volt – majd elhelyezték egy osztagban. Érdekes mód hamar tiszti pozíciót kapott, bár ritkán küldték tényleges bevetésre. Főként itt is a bázisok működtetése, esetleg járőrözés voltak azok, amik a feladatkörébe tartoztak. Míg szolgálatot teljesített, közben a Metróban is beindultak a nagy történések. Hallott több helyről is az újonnan elkezdődött mutánstámadásokról, illetve arról is, hogy a katonaság egyre inkább hiányos védelmet tudott csak nyújtani a lakosságnak. A metró több részére is betörtek a szörnyek, az alagutak egyre kevésbé voltak biztonságosak. Az egész rendszerben egyre több lázongás volt, a Poliszban is volt pár felkelési kísérlet… Illetve magát a várost is szabályosan ostromolták párszor. Úgy tűnt, a kormány egyre inkább a végét járja… Végül aztán a Poliszt megnyitották más állomások lakosai előtt is, és elkezdett felduzzadni a lakosság. A frissen megalakult sok, kisebb frakció közül kiemelkedett a Vörös vonal, illetve elkezdett megalakulni a Gyűrű Szövetsége, a Hanza is. Ekkor az egész katonaság egy reformáláson esett át, Klaus is elvesztette a pozícióját. Ezúttal már inkább a stalkerekhez jelentkezett, akikkel együtt már a felszínre járhatott ki. Eleinte szokatlan volt neki a felszín, de idővel képes volt alkalmazkodni. A mutánsokat meglehetősen rühellte. Ahogy aztán a Hanza háborúba keveredett az újonnan megalakult Vörös Vonallal, többek közt befogták őt is a harcokba. Ebben a kisebb háborúban hajtotta végre az első lopakodásra alapozott bevetéseit, de többször részt vett nyílt offenzívában is. Katonai tapasztalatainak alapja innen származott. Ahogy elült a por, több helyről is hallotta egy új frakció megalakulásának hírét, bár ekkor ő még nem tudott sokat a titokzatos „Rend”-ről, és a szándékairól. Több helyen is kérdezősködött erről a Poliszban, végül annyit tudott meg, hogy ez az új frakció lényegében semleges, és csak az emberek védelmezése a célja. Nagyjából 3 évig tevékenykedett stalkerként, mikor is megszületett elhatározása, hogy csatlakozni fog a Rendhez, a Metró független védelmezőihez. Hans segítségével sikerült felkutatnia a szervezetet, és beállt soraiba. Tekintve, hogy magányos típus volt, nehezen ismerkedett, sokak szerint egyenesen kellemetlen személy volt, kémként vagy merénylőként alkalmazták. Első bevetései még kissé húzósak voltak, volt hogy lelepleződött, vagy nem tudott valahova belopózni. Azonban idővel egyre inkább tanult, és elsajátította az új szakmáját. Később aztán kiválasztották egy különleges átképzőprogramra, amit Hunter vezetett. A kiképzés végére a képességei mérhetetlenül feljavultak, illetve közben megtanult csapatban dolgozni. Megismerkedett többek közt Ulmannal, Mihael-el, és az osztag többi tagjával is jó viszonyt épített ki. A képzés jó hatással volt a szociális oldalára is, ami habár nem sokat, de valamivel csak javult. Ezután már úgymond „otthon” érezte magát a Rendben, a többiek is kicsit jobban viszonyultak hozzá. A D6-os bázis felfedezése után jelentősen módosult az arzenálja. Az ottani technika felhasználásával képesek voltak már minden új megbízásra speciális maszkokat készíteni neki a Rend tudósai, amik segítségével mindig új arcot ölthetett. Ezek használatához aztán egy beavatkozás során eltávolították az arcából azokat a mirigyeket, amik az izzadság generálásáért voltak felelősek. Ezután a maszk tartósan az arcán maradtak, miután felvette őket. Az évek alatt a színészi tudása remekül fejlődött, így már szinte lebuktathatatlanná vált. A Rend nevében többször hajtott végre kitervezett merényleteket egyes frakciók kritikus emberei ellen, ezek nyomán híresült el később, mint az „Ezerarcú Gyilkos”. Többször az ilyen műveletei miatt kerültek el a Metró lakosai egy-egy újabb háborút. Egy-egy akciója közt néha meglátogatja a továbbra is a Poliszban lakó, mostanra már öregedő Hans-ot. Amikor aztán eljön az idő, előfordul hogy akár fél évig, vagy még tovább beépítve marad, távol az ismerős tereptől, és a társaitól. Jelenleg a Negyedik Birodalomban tartózkodik, ott egy elit osztag vezetőjének szerepét játszva. A Rendben a Főparancsnokság van csak igazán tisztában a mozgásával, a többiek szinte semmit nem tudnak róla. Az egykori osztagának tagjai nagyjából tudják merre jár, de pontos információik általában nekik sincsenek. A Rendben magában őrnagyi ranggal rendelkezik, így egyedül a Vezérkarnak kell elszámolnia. A rangja miatt rendelkezik egyfajta szabadsággal is a szervezeten belül, tulajdonképpen odamegy ahova akar. Erre még rásegít a különleges státusza is, mint a Hunter által képzett elit osztag tagja, akik különleges jogkörrel rendelkeznek a hadseregen belül. Továbbá egy metró szerte kiépült besúgó/informátor hálózatnak is tagja, így meglehetősen informált mindenről ami az alagutakban zajlik. Fegyverzet, felszerelés;- Füstbombák, amiket a D6-ban szereltek össze a tudósok, illetve fénygránátok. - A sisakjába szerelt gázmaszk, több extra filterrel. Továbbá van egy, a sisakjára erősíthető éjellátója is. - A családi örökségként kapott kardja, amit annak idején még kovácsmesterek készítettek. Damaszkuszi acélból van, meglehetősen szolid, és rettentően éles. - Egy univerzális töltő, amivel a lámpáját, illetve éjjellátóját is tudja tölteni. - Egy kisebb, kompaktabb számszeríj, ami mérete ellenére kivételes erővel rendelkezik, illetve direkt csendes használatra lett tervezve. Ehhez hord magánál egy adag nyilat mindig. - Egy AK-12es, amit többnyire nem használ, tekintve hogy lopakodni szokott inkább, de azért magánál tartja a fegyvert vészesetre. - Egy Lebedev PL-14es pisztoly, ami bár soha nem lett már tömeg gyártva a háború előtt, a D6ban megtalálták a terveit a többi fegyveré között, Klaus kérésére a tudósok pedig készítettek neki egy prototípust. Ehhez hord magánál egy felszerelhető hangtompítót. - Két fajta mérget hord még magánál; egy gyors, halálos mérget, illetve egy lassabb idegmérget, ami eleinte csak megbénít, de később halálos is lehet, ha nincs beadva az ellenszer. - 10 dobókés, illetve egy tőr. Pisztolya A kése |
|
rani25
Lelkes fórumozó
Posts: 71
Utoljára online: Jul 3, 2024 6:11:40 GMT 1
Apr 15, 2021 11:59:52 GMT 1
|
Post by rani25 on Jul 20, 2022 12:24:43 GMT 1
#s://i~imgur~com/lDDaDkA~jpeg #s://i~imgur~com/lDDaDkA~jpeg Percek óta utaztak, és még mindig sehol sem tartottak. „Nem kellett volna eljönnöm egy 12 órázás után..." Szemeit elnehezedni érezte. Fejét nehezen tartotta meg, hát térdére könyökölve várakozott tovább. Nem bírta ki, hogy szervezete csábításának ne engedjen. Szemhéjait leengedte. - Noeemiii - Hajolt hozzá közel Antonov. - ébresztő! Ne aludj már, amikor ilyenen utazhatunk. Hát mióta nem volt erre lehetőségünk, élvezzük ki! A zajos jelenetért gyilkos pillantásokkal jutalmazta a szakállas férfit. - Hagyjál. Felegyenesedett, bár fejét nem döntötte a falnak. Komor, kifejezéstelen arccal bámulta társait. Ők sem tűntek túl lelkesnek a küldetés kapcsán; csupán egy-egy páros súgott össze néha. Rajta is eluralkodni látszott a fáradtság. Az idő... mintha megszűnt volna létezni. Mintha nélküle szelnék tovább a tér végtelen rónáját. Az egyhangú, monoton zötykölődés egyfajta nosztalgiát ébresztett benne. A múlt egy édes jelenetét... mikor a világ még nem hullott darabjaira... - Miért pont szappan? - Grimaszolt a szőke tinédzser. - Haha, nem is hinnéd mennyire fontos. A metrókocsiban várakozó tömeg sokszínű változatosságot mutatott. Nők, férfiak, gyerekek és idősek egyaránt jelen voltak, és a legkisebbeken kívül, mindenki unott, megviselt ábrázattal bámult maga elé. Bizony, ez az a tipikus, hosszú nap után, fáradtan hazafelé tartó tömeg. De ez nem elmondható Fridrikről és unokahúgáról. Ők mit sem sejtve a többiek elcsigázottságáról, kellemes hangulatban élvezték egymás társaságát. - Persze, persze higénia, addig még én is eljutottam, de... ehh, nem hangzik olyan jól, mint egy autó márka fejese lenni. Mérlegelése megnevettette a korakopaszodó férfit. - Meglehet. Igazított egyet stílusos, zakójához illően elegáns kalapján, majd feltűrve ingjét, arannyal csipkézett órájára pillantott. - Ha nem kerül dugóba a taxink, negyed órán belül otthon leszünk. - Okés... - Fogadta el Noemi egy sóhajjal, hogy a mai körútjuk a végéhez közeledik. - de a szappangyár befektető akkor is hülyén hangzik. - Hé! Kicsit több bizalmat kérek a nagybácsikádnak! Hamarosan nagy lesz rá a kereslet. Meg fogják érni a részvények, én mondom. - Bácsikám. - Mond. Lenézett a lányra. Ő közelebb bújt hozzá. Két kezével magához ölelte a bézsöltönyös kart, s fejét a vállára hajtotta. - Kicsit álmos vagyok. - ...Jó, de azért ne aludj el teljesen. Már csak három megálló, és ott vagyunk. - Két és fél. - helyesbítette ki a lány csintalan mosollyal az arcán. Ápolt szakálla alatt elengedett pár gyengéd kuncogást. Beismerve apró tévedését, elismételte Noemi szavait. - Két és fél. Megfáradt sóhajoktól, és katonai csizmák kopogásától terhes levegő töltötte be a metrókocsit. Az osztag tagjai változatosan reagáltak Antonov kivételes helyzetére. Bár sokan elsuhantak mellette, a férfi baráti köréből többen cukkolták érte. Kétértelmű grimaszokat vágtak, figuráztak előtte, vagy éppen elismerően megveregették a szabad vállát. A másikon ugyanis a nő szendergett, mit sem sejtve arról, hogy mennyi időre lesz szüksége, mire a félreértés ezen csorbáját kiköszörüli. - Noemi... Noemiii... - Fridrik? Rekedtes, ártatlan hangja és erőtlen hunyorgása megerősíthette Antonovot sejtésében: Nem csak tettette, valóban végigaludta az utat. - Nem talált. Én a kedvenc társad vagyok, Antonov. - Felelt széles vigyorral. - Jót aludtál a vállamon? Az eddigi kedveseim szerint nagyon is kényelmes! Bár egy ágyban feküdni sokkal jobb lenne, szóval mit szólnál egy mai esti vacso- Önmagát fényező monológja közben, a nőnek egyre tágabbá nyíltak mélyen ülő, barnás-zöld szemei. Pofán vágta, természetesen. Sőt, fegyvert akart rá szegezni, hogy visszaszívja, bármit is mondott bárkinek róluk. Alexeev unottan sétált el a páros mellett, balszerencséjére pont akkor, amikor azok civakodni kezdtek. Nagyot sóhajtott és egy pillanatra megállt előttük. - Az útnak vége van. Leszállhattok. Gyerünk. Legalább lent öljétek meg egymást, nem akarok vért pucolni a metrókocsin. - fonta össze a karját. Noemi felpillantva a rendbelire, visszaszerezte az irányítást az érzelmei fölött... némileg. Sietős ütemben, puffogva felzárkózott a sor végéhez. Dobozt doboz után hurcolt. A szapora, hangyabolyként működő alakulat egy-kettőre átpakolta az ellátmányt, s az út tovább folytatódott. A nő, ha nem is szívesen látta maga mellett Antonovot, megtűrte... megtűrte volna, ha nem pofázna folyamatosan. „Legalább a gázmaszktól kevésbé érteni." - vigasztalta magát, és megfáradt agysejtjeit. - „Kéne egy gombatea, különben nem maradok talpon a küldetés végéig..."Újabb megállás. Újabb átpakolás. „Legalább ez ébren tart..."- Mire ekkora elővigyázatosság? - biggyesztette le a szája szélét a máskor megingathatatlanul életvidám férfi. - Ajj- - Ennyi kajával baromi nagy célpont vagyunk… Mind a mutánsoknak, mind az embereknek. Szóval nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy félvállról vegyük a dolgokat… Le akarta szidni, egy jól irányzott „Ajj, nőj már fel, te nyafogós kisgyerek!"-kel, ám a Ranger megelőzte. Sőt, a magyarázata még meg is komolyította Antonovot. „Nem mondom, figyelemre méltó teljesítmény."A bajtársa csacsogása nélküli csendes percek, balszerencséjére hamarabb elteltek, minthogy arra feleszmélt volna. Az utasításokat követve, Noemi is meggyorsítja lépteit. Miután bejutott az állomásra, arcon csapta a fáradt, tömény hő. - Az áldóját... - sóhajtott fel a köztudottan hidegpárti férfi. Lefelé haladva, a hőmérséklet nem enyhült sokat, de különösebben nem is foglalkozott vele. Jól bírta a skála mindkét végét. Figyelmét egyébként is elterelte a szokatlanul nagy számú katona. „Mi folyik itt?"A Színház peronján a társaiból álló, kígyózó sort követte, mikor tekintete egy nem éppen átlagos emberekből álló csoportra vetült. A sor megtorpant, s másodpercek múlva is csak döcögve halad tovább, így a még újoncnak számító katonanő elcsíphette a párbeszédük jelentős részét. Alaposan megvizsgálta magának a tagot, akire az öltönyös pillantott. Persze, nem nyíltan, csupán a periférikus látására hivatkozva. Mikor kicsit oda is fordította a fejét, akkor is úgy tett, mint aki csupán az éhezőket bámulja, semmi többet. A sor végre megindult, és ő nem kockáztatta meg, hogy feltűnést keltve lemaradjon. Mindenesetre érdekesnek találta a beszélgetésüket. Amit hallott, elraktározta az esze „Ez még jól jöhet" nevű fiókjába. Nem lehet tudni. A sor egy raktárhelyiségben végződött. Az eddig előtte haladó letette a ládáját, ő pedig annak tetejére helyezte el az övét. Néggyel mögötte cihelődött Antonov. Látszott rajta, hogy a hő sokkal jobban kínozza, mint őt, vagy bárki mást az osztagból. - Kitartást. - mosolygott rá álnok gyermekiséggel és megveregette a vállát. „Csakhogy érezd a törődést."- Hehe, vicces vagy. - prüszkölt a szakállas, aki most úgy izzadt, akár egy megdolgoztatott öszvér. Ezzel magában húzott egy strigulát az ő oldalára, így kiegyenlítve az állást. Mint mindig, céltudatosan haladt előre. Most épp a sor mentén, vissza az autókhoz, hátha van még pakolnivaló. Szeme sarkában ismét feltűnt a bagázs, bár ezúttal hézagosabban álldogáltak. Mintha már távozóban lennének a felek. - Apropó, Hunter, mi legyen vele? - Nos, az már csakis a Rend dolga… Az apró, kihallott részlet megolajozta fogaskerekeit. „Hunter?... Hunter..." - ízlelgette a nevet. - „Valahol mintha már hallottam volna ezt a nevet... Talán a-"Gondolataiból Alexeev jellegzetes dohányszaga zavarta fel. Utána akart szólni, ám sietős lépteiből ítélve elfoglaltnak tűnt. A Nagyok ekkora már elmentek, s csak a szakállas, a katona, és Melnyikov maradt ott. A ranger tisztelgett nekik, majd beszédbe elegyedtek. Arca megfeszült a kapott parancsoktól. Egy pillanat alatt eltűntek az unalom jellegzetességei róla. A veterán most igazi katonaként viselkedett. Nagy tempóban megindult Noemi felé, majd ahogy odaért, rámutatott. - Te orvos vagy, igaz? - A nő kétséget kizáróan, határozottan bólintott. „Egyébként elég lenne ránézned a karomra, de mindegy..." - Rendben, akkor velem jössz. Hosszúkás arcára csak egy pillanatra ült ki a meglepettség. A következőben már menetre és tettre készen követte a sápadt katonát. Keze ügyébe készítette a táskáját, s az út alatt, tenyere végig rásimult. Közben egypár másik Hanzást is magához hívott, köztük Antonovot is. Pár percnyi könnyed gyalogtúra után egy keskeny szervizalagútba vezette az embereket. Az egész kihaltan tátongott, egyedül a fejük fölött húzódott pár különböző vastagságú cső. Noemi - ahogy az utasítás hangzott - közvetlenül a rendbeli parancsnokuk mögött sétált. Gyorsan haladtak, a folyosó hamarjában egy méretes, rozoga épületbe torkollott. A kint tapasztalt nyomornál, itt sem fogadták jobb körülmények. Aprólékosan feltérképezte a környezetet. Ágyak, ponyvák, egy-egy asztalon még különböző szikéket és orvosi eszközöket is megpillantott. Ezeken kívül sok más, kórházban megtalálható vagy arra jellegzetes tárgyat is föl vélt fedezni, ám nem épp abban az állapotban, mint a Hanzaiak vagy a Poliszbeliek. Az eszközök rozsdásodtak, a textilneműk agyon használtan hevertek, az asztalokon pedig valósággal állt a por. Habár a hőmérséklet itt valamivel elfogadhatóbbnak érződött, a levegő továbbra is penésztől, és tömény alkoholtól bűzlött. Mindent, amit látott, legszívesebben máglyán gyújtotta volna fel. Még a gyomrát is felkavarta a gondolat, hogy ezt a helyet kórháznak merik titulálni; márpedig az nagy szó, tekintve, hogy milyen nehezen képes rosszul lenni. Egy lemondó sóhaj után, de csakis a küldetés érdekében, hajlandóságot mutatott az iránt, hogy szemet hunyjon a siralmas állapot fölött. - Mi a feladat pontosan? Idáig tűrte a ködösséget, s nem tovább. Tudni akarta, hogy mi folyik itt. Orvosként - de főleg sebészként - pontosan tudta, hogy az idő mennyire lényeges tényező. Potenciálisan nem azzal akarta eltölteni az idejét, hogy a szituációhoz megfelelő stratégián és eszközökön gondolkodjon, ha arra korábban is van lehetőség. Amikor odaér, lehetőleg azonnal a pácienssel akar foglalkozni, és nem csak kotlani fölötte. - Ehg, semmi jó. Egy beteget kell átvigyünk a Poliszba, aki... na, majd meglátod úgyis, milyen. - nyammogta, miközben az orra alatt folyamatosan azt kérdezgette magától, mégis hogyan. „Jól van, azt eddig is gondoltam, hogy egy beteg miatt keres az ember orvost, elég logikus, köszönöm. de mivel van diagnosztizálva? Jelentés? Dokumentáció?ARGH!" Fújtatással nyugtázta a férfi szavait. Csakis a rangfokozata miatt nem faggatózott. „Ha azon a 2 percen múlik az élete ennek a rejtélyes valakinek, a te lelkeden fog száradni, már most megfogadom... Remélem tudod, mit csinálsz." Valóban csak remélni tudta, hisz sok bizalmat nem szentelt neki, rövid ismertségük révén. A dohos termeken átgyalogolva egy feljáróhoz értek. „Hát... ez a lépcső sem egy életbiztosítás..."- merengett az omladozni vágyó faszerkezeten fellépdelve. Az eddigi tompa kiáltások, az emeleten ordibálássá erősödtek. A termekben alig lézengett pár ember. Elégséges állapotúnak egyedül a vége felé álló két vörös katona számított. Egyre közeledve feléjük, Noemi megbizonyosodott afelől, hogy a két testes férfi azt a beteget strázsálja. Minden bentről hallatszódó őrjöngés alkalmával megfeszültek. „Az ábrázatuk és az alapján, hogy milyen hatással van rájuk az ordítás, akár több napja is őrködhetnek a férfi felett." - állapította meg vészterhesen. Alexeev felmutatta nekik a dögcéduláják, mire azok szó nélkül beengedték. A mögötte lépkedő, megfontolt sebész nem állíthatja, hogy aggályok nélkül lépte át a küszöböt. Az elmeháborodottak kezelését nem éppen vallhatta az ő szakterületének. „Talán kicsit korai kijelenteni a páciens diagnózisát ennyire rövid idő alatt... na mindegy, majd meglátom. Lássuk a medvét..."Valóban, mintha csak egy medve barlangjába léptek be, a férfi terebélyes üvöltéssel próbálta elijeszteni a nem kívánatos vendégeket. - Szóval szerintetek ezt érdemlem? Mi?! Miért?! Én próbáltam megakadályozni! Megérdemlitek, hogy kipusztuljatok! Nem fogok kegyelmezni! Miattatok nem sikerült! Ez a bosszú mi? Hát baszhatjátok, engem nem fognak megtörni! Nektek sem sikerült! Megfogom menteni az embereket, bármi áron! - üvöltötte a férfi, miközben a szíjak egyre inkább lazultak ki hihetetlen ereje miatt. „Ahh, rosszabb a helyzet mint gondoltam..."A szakképzett doktornő hideg fejjel, komor ábrázattal lépett elő a tömegből. - Uram. A nevem Noemi Winter, felcser vagyok a Hanzánál. Pár kérdést szeretnék feltenni magának. A férfi felemelte tekintetét, amitől még a hideg is kirázta a jelenlévőket. Mintha nem egy emberi lénnyel szemeznének... A férfi nem szólalt meg, csupán várta, mi lesz a nő következő lépése. Egy röpke pillanatra teljesen letaglózták azok a lefelé ívelő, sötét szemek. Azok a dühöt sugárzók, amik azt sugallják, hogy jobb, ha menekülőre fogod, különben tán még én magam sem leszek képes megfékezni az indulataimat. Az a sebhely, ami a fél arcát keresztül bordázva regél a múltról. Azok a kemény, határozott arccsontok, melyek igazi férfierőről árulkodtak... „Akár egy... medve..."„...Apropó, Hunter, mi legyen vele?..." - bevillanva emlékezetébe a jelenet, világossá váltak a történések. Nem mind, de legalább elkezdett valami körvonalazódni. „a medveszerű férfi...ezért volt olyan ismerős."- Hunter, igaz? A férfi egy pillanatig maga elé meredt, mintha a végtelen múltba repítette volna vissza ez a szó, amikor még így hívták. Talán eszébe is juttatta, ki is ő igazából. - Hunter... - A hangja is megváltozott. Élettel telt meg. Eltűnt belőle az a durva, fakó, sötétség is, ami az üvöltözésekor jellemezte. - Hol a küldemény? „Akkor tényleg ő az. Váo... sosem gondoltam volna, hogy valaha találkozni fogok vele... főleg nem egy ilyen kényes szituációban."- Küldemény? Miféle küldemény? - ráncolta homlokát az orvos. - Miféle küldemény... Mintha nem tudnád... De a hazudozás aztán megy nektek... - itt körbe futtatta megvető tekintetét az embereken, míg meg nem állapodott Alexeeven. - Még ti is benne vagytok... Hogy nem látjátok... Balfaszok vagytok! Mindannyian! Elárultátok azt, amire felesküdtünk! - üvöltötte. Alexeev a földre szegezte tekintetét. Noemit rossz érzés fogta el. Nem az a bűnbánó rossz, ami a most még annál is sápadtabb rangert is kínozta, hanem a gyanakvó féle. „Miért érzem azt, hogy valami otromba nagy mocsokba léptem? Valószínű azért, mert így is van. A női érzék sosem csalatkozik..."- Hadnagy. - Szilárd határozottsággal szólította meg az osztagvezetőt. Szemeit mindvégig a lekötözöttön és annak vészesen lazuló szíjain tartotta. - Felvilágosítana? - Nincs miről felvilágosítsam. Adja be a nyugtatót neki és induljunk! - tért ki a kérdés alól, miközben összefonta a karját. A válasz először meghökkentette. Tekintetét a felettesével keresztezte. „Ugye tudod, hogy ezzel csak a teóriámat bizonyítottad be?" A telepatikus kommunikáció nem tűnt a férfi erősségének; vagy csak nem volt beszédes kedvében, ki tudja. Sápadt képe visszaállt eredeti, apátiával telt mivoltába. A teremben kuporgó egyetlen asztalra rakta táskáját és törtető matatásba fogott. „Értem én. Újonc vagyok. Semmi közöm az ügyhöz. Az egyetlen indok, hogy itt lehetek, az a végzettségem. Legyen."- Amég előkészítem, húzzátok meg a szíjakat és fogjátok le... minél szorosabban. Parancsait szó nélkül követték. Hogy az őszintét megvallja, valami felemelő érzés járta át. Talán, hogy az emberek újra hajlandónak bizonyultak hallgatni rá. Mert ez egy másik közeg volt. Itt még nem rendelkezett azzal a hírnévvel, mint Poliszban, vagy Belorusszkaján. Itt tiszta lappal indíthatott. És az emberek bíztak, ha nem is benne, de határozottsága révén a szakértelmében. Kiterítette disznóbőrből varrt eszköztartóját, kihúzta a tűt, s már göngyölítette is vissza. „Talán jobb is így. Okosabb kimászni a mocsokból, amég lehet..."Agya máris célpontot váltott. „Hol a Haldol... Haldol... nem... áh!" Kikapta az üvegcsét, és fejjel előre fordította. Precízen kiszívta belőle a megfelelő mennyiséget, majd óvatosan visszahelyezte. Feltartotta a tűt, enyhén megpöckölte, hogy kinyomja belőle a levegőt. Mikorra odafordult, társai minden parancsát makulátlanul teljesítve, türelmetlenül várták, hogy beadja a biztonságuk zálogát jelentő injekciót. Nyugtalanságukat nem kérdőjelezte meg. Bár nem tudta, pontosan mire lehet képes a férfi, azt azért sejtette, hogy nem véletlenül kering róla annyi mende-monda. Közeledve felé, a sebhelyes végig metsző, gyűlölködő szempárt szegezett rá. „Meg. Se. Próbáld. Semmi trükk érted?" - sugallta tekintetével az orvos. Hunter csendben várta, amíg közelebb ért hozzá. Tekintete pont arról tanúskodott, hogy tőle ne várja, hogy harc nélkül megadja magát. De mégis hogyan győzhetne egy ilyen helyzetben? Hiába vannak emberfeletti ösztönei, hiába tud úgy ölni, mint senki más, még ő sem győzhet le egymagában egy egész szakaszt. Vagy mégis...? A férfi hatalmas reccsenéssel törte le a szék kartámláját. A szíj elég erős volt ahhoz, hogy ellenálljon az izmos karnak, de az öreg, korhadt fa már nem. Hunter egy suhintással ellökte magától Noemit, majd vadállat módjára ugrott neki a közelében lévő őrnek. A nő, bár nem számított arra, hogy a következő másodpercekben alkarjaira támaszkodva a földön találja magát, de legalább a fejét nem ütötte be. „Persze, minek is rám hallgatni?" Hunter mindeközben kitépte a szerencsétlen férfi pisztolyát az övtáskájából, majd őt fedezéknek használva, elkezdte lőni a többieket. Amikor kiürült volna a fegyvere, beugrott egy szekrénysor mögé, de előtte gondoskodott arról, hogy a pisztoly tulajdonosától még egy gránátot is kölcsönözzön. A dulakodásban felborult ágy éppen kapóra jött a katonáknak. Mögé rejtőzve próbálták tűz alatt tartani az elmeháborodott férfit, miközben a ranger parancsokkal sorozva őket igyekezett felülkerekedni a helyzeten. Noemi sem tétlenkedett. Mikor az ő tüzükön volt a sor, gyorst bemenekítette a védelmet nyújtó fekhely mögé a táskáját. Ha véletlenül - vagy éppen szánt szándékkal - meglövik a különböző gyógyszerekkel és más vegyi anyagokkal teli bőrszütyőt, maga sem tudja, mi történne. Talán a robbanás irreális elképzelés, ám abban biztos lehetett, hogy egyáltalán nem tenne jót a táska tartalmának, ha egyes folyadékok összevegyülnének. Idegeit lassan felőrölte a várakozás. Az eszeveszettségben hiába követelt feladatot, mindössze annyival vágták képen, hogy maradjon fedezékben, mert ha megsérül, nem lesz, aki ellássa a többieket. Az érveléssel még egyet is értett volna, ha nem úgy hányják elé, mint megsajnált kóbor korcsnak a penészes húscafatot. Mindenki a másik, de legfőképp a saját biztonságáért aggódva kuporgott a rozoga faszerkezet mögött. Ez nem a katonanő kicsinyes felsőbbrendűség érzetéből, pusztán megfontolt megfigyelésből származott. Egyszerűen lerítt róluk. Lőtték hébe-hóba a szekrényt, hogy Hunternek alkalma ne nyíljon támadásba lendülni, de valamilyen oknál fogva közel sem olyan hévvel, mint egy bármilyen másik bevetésen. Biztosra vette, hogy nem az eszelős biztonsága végett tettek így... inkább az élénk fantáziától torz legendákat és az emberi hiszékenységet okolta a gyér szereplésért. „Gyávák!" Talán kívülről meg sem látszott rajta. Talán kívülről most is egy hidegvérű hüllőként kémlelte a helyzetet. De nem belül. Belül ugyanis valósággal őrjöngött. Gyűlölte a tehetetlenségét. Azokra a megkeseredett éveire emlékeztették, mikor hasztalanul vészelt át annyi veszélyt és megpróbáltatást, gyermekeiről még csak nyomot sem talált. Ezúttal másképp akarta. - El kell jutnom a Reichbe... Nincs más megoldás... Muszáj mennem... Meg kell tennem... A Metróért... Súlyos terhet bíztak rá? Igen. Még pedig a semmiből? Pontosan. Ez azonban nem lehet mentség a meghátrálásra. Látja a saját szemével, mekkora hatalma van a férfinek. Hogy még egy tucat harcképzett katonát, közte több veteránnal is képes szinte megbénítani a puszta jelenlétével. De nem őt. Ő készen állt, akár a prédát már órák óta becserkészett ragadozó. S a megfelelő pillanat el is érkezett. „Ez komolyan ránk robbantja a házat!" Megneszelve a gránát biztosítószegét, elszánta magát. - Ranger! - A parancsnoka izzó szemekkel rántotta rá a tekintetét. - Tartsák tűz alatt, én kirohanok, aztán lesz, ami lesz. Nem hagyott időt, hogy reagáljon a hallottakra. Kezében a kétélű késével, vakmerően, az életét sem féltve sprintelt Hunter búvóhelye felé. - Mihaelék majd megoldják... De a levél... Mindenképp el kell jusson oda... Nem szabad... Hagyni... Hogy ők nyerjenek... Amint látószögbe került a férfi keze, élesen belehasított. A távolsági fegyverek nem éppen az ő világa. Ha valamiben megbízhat, az a kése, és a több évtizedes rutinja. Talán Hunter nem látott ki a szekrénysor mellől, de az ő közeledtét így is megérezte különleges érzékei miatt: mikor odaért, őt pajzsnak használva - hisz a társai csak nem lőnek le - hajította el a gránátot az ágyak felé, miközben másik kezét védelmi vonalnak használta a gránátot elhajító keze helyett. Így a vágás ugyan sikeres volt, és egy igen mély és hosszú csíkot hagyott maga után, de csak a másik kezén. A gránát elérte az ágy mögött rejtőző katonákat, ami valamiért a repeszgránátnál jóval nagyobb lökéshullámú robbanást okozott... Talán a repeszgránát berobbantotta egy vagy több Hanzás robbanóanyagát. A felcser a másodperc tört része alatt realizálta, hogy a vegy- és gyógyszerekkel teli táskája bizony ott maradt. A robbanás nagyságát figyelembe véve kételkedett, hogy bármi is túlélte abban a vékony bőrszütyőben. Ebből kifolyólag nem csak el kellett látnia a bajtársait a közeljövőben, de nehezítő körülményként szolgált a tény, hogy mindössze a közvetlenül magánál hordott orvosi kellékek és gyógyszerek segítségével kényszerült ezt véghez vinnie. Ám mindez várhatott. Amég Hunter él, nincsenek biztonságban. Az ajtó felől Alexeev lopakodva megközelítette a sebhelyest és sikeresen oldalba lőtte, igen súlyos sebeket ejtve a testén. Az eddig magában motyogó férfi, most őrjöngött a fájdalomtól. El akarta kapni Noemit, ám a sérülése miatt, a nő képes volt annál fürgébben hátrálni. A lökéshullám azonban a Rangert és őt is leterítette a lábáról, miközben az ajtó felé futottak. Bár ezúttal nem ért olyan szépen padlót, mint legutóbb, a rőkölő férfiakat hallva, lekicsinyelve fájdalmait pattant talpra. A nagy porban, a jajveszékelőkön kívül valamiféle recsegés is felhangzott. Mikor ráeszmélt volna, hogy ez biza a padlóból szól, az ágyak alatt a talaj megadta magát, és egy teljes szintet zuhantak lefelé az ott tartózkodók. Éles káromkodás hagyta el a száját. „Ezt nem hiszem el..." Tajtékzó farkasként loholt a talán biztonságot jelentő folyosóra. Periférikus látásában két férfi jelent meg: jobbján Hunter, balján Alexeev. Hátrafordult, és felhúzta a kis híján lezuhant férfit. Arcára volt írva a tetteit megkérdőjelező „miért". - Utálok tartozni. - hányta oda feszülten. Kirohantak az ajtón. Amég a sokk határán álló Rangert biztonságba menekítette Antonov és még egy katona, a többiek pedig leindultak a lépcsőkön, bajtársaiknak segíteni, Noémi a kezébe kapta pisztolyát, és Hunter fejének magasságában tartotta arra az esetre, ha valahogy nem zuhant volna le a többiekkel. |
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on Aug 23, 2022 22:02:28 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/621336783573090305/918535637165043712/Vegleges~png Noemi Winter Nem kellett lőj. Hunter a többiekkel együtt esett le és üvöltött fel fájdalmasan. Azonban ha utánanéznél se láthatnád őt, hisz a por téged is elvakított. - Gyorsan, mindenki lefelé! Élve kell elkapjuk! – adta parancsba Alexeev, mire a megmaradt katonák elindultak Hunter helyzete felé. Antonov azonban nem ment, mivel Alexeev támaszkodott benne, aki csak most próbálta összeszedni magát. – Köszönöm… - vetette oda hozzád a Ranger, majd végül elengedte hű társad, és kihúzta magát. – Sietnünk kell. Hunter nem hagyhatja el az állomást. Ha mégis… - kezdte volna, de lentről lövések dördültek el. Mire leértek a lépcsőn, már csak egy vértenger fogad titeket. Mindenki meghalt, kivéve egy embert. Egy fiatal, alig húsz éves férfi sírt az egyik kődarabnak nekidőlve. Ha a segítségére is sietnél, hamar látni fogod, hogy már menthetetlen. Talán csak a fájdalmait csökkentheted, bár nem biztos, hogy a felszerelésed nélkül – ami felrobbant – ezt megtudod tenni. Akárhogy is, a katona utolsó szavai Huntert egy vérengző vadállatnak írják le, aki foggal körömmel harcolt ellenük. És hogy miután velük végzett, a Birodalom felé ment. De nem a hídon… Hanem az alatt. *****
A híd volt az a hely, amely összekötötte a Negyedik Birodalmat a Vörös Vonallal. Egy hatalmas víztározón át vezetett az a két sínpár, mely összekötötte az Ohotnij rjadot a Tverszkajával. Már évek óta zajlott itt a harc, de sikeres áttörést egyik oldal sem ért még el. Ugyan voltak egyéb próbálkozások is a frontális támadáson kívül, például a híd alatt átmenni és hátba kerülni az ellenséget, ezek az akciók mind sikertelenül zárultak. Így nem csoda, hogy egyre több mendemonda terjedt arról, hogy vajon mi végezhetett azokkal a különleges csapatokkal, akik oda merészkedtek. Futólépésben haladtatok abban a mellékjáratban, ami a híd alá vezetett, és a katonaságból is csak nagyon kevesen ismertek. Természetesen ezt a járatot őrző egység tagjai mind halottak voltak már mire odaértetek, de ez nem volt meglepő, hisz Huntert nem tudta legyőzni pár Vörös katona. Amint leértetek a lépcsőn, egy rácsokkal lezárt cső felé fordultatok, melyet valószínűleg Hunter vághatott át. Onnan egy kis ugrást követően már le is érkeztetek a híd alá, az évtizedek alatt lehullott törmelékek közé. - Ki a tököm ez a pali?!– zihálta Antonov, akiről úgy folyt a víz, mintha most jött volna ki egy medencéből. – Honnan tud ezekről a járatokról? Ti honnan tudtok ezekről a járatokról?! Mi a fene folyik itt? Miért ilyen fontos nekünk egyetlen ember? Megölte a társainkat, megölte ezeket a szerencsétleneket is – utalt a Vörösökre – de ez nem csak egy bosszúhadjárat, amit folytatunk, igaz? Válaszokat akarunk Alexeev! – egyenesedett ki, miközben rád pillantott – Mi ketten nem erre jelentkeztünk! Nem csinálhatod ezt velünk, hogy csak úgy belerángatsz minket a halálba, mint ahogy a társaink jártak! Nem együk a barátom volt! – akadt ki Antonov. - Huuu… - fújtatott a Ranger, majd hátranézett rátok – A bajtársaitok tudták mire vállalkoznak. Ti is. - Nem, nem tudtuk! Nem mondtál el semmit! Mégis, hogy várhatod el, hogy így kövessünk? Egyáltalán miért nem hívunk erősítést?! - Ezek harci titkok, melyet nem adhatok ki… - Ám legyen, akkor a viszont nem látásra! – mondta durcásan Antonov, és nagy nehezen felrángatta magát vissza a csőbe. Az igen komikus jelenet talán kicsit elvett Antonov megállíthatatlan elhatározásából, hogy ő most parancsot tagad, viszont a következmények nem voltak már ilyen viccesek. A dezertálás árulásnak számított, a büntetés pedig jórészt halál volt. Alexeev nagyot sóhajtott, majd a Vörös Vonal felé mutatott a kezével. - Erősítésre nem számíthatunk, mert így is egy kibaszott háború közepén állunk. Ha a Nácik a mi, vagy a Hanza katonáit látnák a fronton, az egyenértékű lenne azzal, hogy beléptünk a háborúba a Vörösök oldalán. - Miért, nem így van? Hisz nekik hoztuk az ellátmányt! – ült le a csőben Antonov miközben a Rangerre nézett. - Ez nem ilyen egyszerű… Mi a Színházra szállítottunk ételt és vizet, ami egyelőre nem háborús övezet. Tehát egyszerűen szólva az a küldetés egy civil segítő akció volt. Hunterrel viszont nem számoltunk… Így kiválasztottam közületek a legjobb 12 embert, és Hunter után mentünk. De már csak mi maradtunk… Ráadásul a Fronton! Ha meglátnak, nekünk végünk! És még egy háború kitörését is megkockáztatjuk… - Oké, és mégis mi a faszt akartok ti Huntertől? Te meg honnan ismered? – nézett rád gyanakodva – Mindig csak engem nem avattok bele a dolgokba?! – ugrott le a csőből a férfi, majd végre mindannyian elindultatok. - Baszki Antonov, komolyan nem hallottál még róla? Noemi is csak legendákból ismeri, ha jól sejtem... De ha nem így lenne, felvilágosíthatna… - pillantott rád, majd újra előretekintett, egyenesen arra, amerre a vérengző vadállatként viselkedő férfi ment. – Körülbelül másfél, két éve kaptuk a hírt, miszerint Hunter eltűnt bevetés közben. Több mint egy éven át mindennap kerestük őt. Jó pár embert el is veszítettünk… De nem adtuk fel. Tudjátok ti, milyen sokat jelentett ő nekünk? – Alexeev keserűen elmosolyodott. – Ő volt Melnyik jobbkeze. A Rend legjobbja. Rengeteg társam képezte ki, köztük engem és a testvérem is. Olyanra is megtanított, amiről más kiképző még csak nem is hallott. Egyszóval… Ő volt a megtestesült szuperkatona köztünk. Igazi vadász. A szaglása, a látása, mint a vadállatoké. A megérzései, mintha mindig tudta volna előre, mit lép az ellenség… A fegyelmezettsége. Mindig, mindenhol csak a feladatának élt. Amikor a Sötétek felbukkantak az északi alagutakban, és a hír eljutott a Metró más részeire, mi már rég tudtunk róla. Hunter már vagy másfél évvel előtte kiszagolta ezeket a szörnyetegeket… A VDNH-n. Erről legalább hallottál? – biccentett Antonov felé. - A VDNH-n… – visszhangozta szórakozottan hű társad. – Ó, hát persze, azok a sebezhetetlen mutánsok, akik olvastak a gondolatokban, és láthatatlanná tudtak válni… Micsoda hülyeség is volt… - Nem az volt! – szakította félbe mérgesen a Ranger. – Te nem találkoztál velük szemtől szembe! Én igen! Ahg… Mindegy. A lényeg, hogy ő hallott róluk először, riadót fújt, de akkor nem volt se erőnk, se időnk… Az ezredes elutasította. Más ügyekkel voltunk elfoglalva. Így hát Hunter egyedül indult oda. Az utolsó alkalommal, amikor kapcsolatba lépett velünk, azt mondta, hogy ezek a szerzetek elnyomják az akaratot, rémületbe kergetnek mindenkit. Hunter azonban egyszerűen született harcos volt, egymaga felért egy osztaggal… - Azt már tudjuk… – mormogta Antonov. - És soha, senkitől sem félt. Elküldött hozzánk egy tejfölösszájú ifjoncot azzal az üzenettel, hogy felmegy leszámolni a feketékkel. Ha nem tér vissza, az azt jelenti, hogy a veszély jóval szörnyűbb, mint gondolta. Eltűnt. Meghalt. Saját értesítési rendszerünk van. Mindenki, aki él, köteles egyszer egy héten bejelentkezni. Köteles! Ő pedig már több mint egy éve hallgat. Egészen addig, amíg fel nem tűnt Melnyiknél. Utólagosan tudtam meg én is. A Tulszkaján járvány tört ki, és ő indult oda egymaga felszámolni a betegséget. Utána megint eltűnt… Talán azért, mert egy teljes állomást semmisített meg egymaga… – És ezt mégis hogyan hagyhattátok?! - Nem tudtuk megakadályozni! És amúgy is szükséges volt… Különben az egész Metró egyetlen pestisbarakká változott volna. A lényeg, hogy Hunter nem olyan volt, mint ahogy ismertük. És a tettei is ezt mutatták. Elkezdtünk utána nyomozni, de semmit se találtunk… Teljesen felszívódott. Csak a legendák és mesék maradtak ott, ahol megfordult. Most viszont végre utolértük. Pár nappal ezelőtt került volna sor egy küldemény átadására a Rend és a Reich között, de valaki megakadályozta. Mint az kiderült, Hunter volt az… A testvérem vezette az akciót, ő rá is már holtan találtak rá a srácaink. – Alexeev ökölbe szorította kezét – Hunter megölte őt! Pedig ő képezte ki! Mindketten szerettük és tiszteltük őt! Ő meg csak így végzett vele?! – akadt ki a katona, aki arcának ezt a felét eddig még sohasem mutatta. Úgy tűnt, a folyton unott és gondterhelt arc alatt egy sokkal szenvedélyesebb, érzésekkel teli lévő Alexeev volt. - Nem volt más választásom. – hangzott távolról egy mély, érdes, fakó hang. – Próbáltam vele megértetni a helyzetet, de nem hallgatott végig. Le kellett lőjem. Vagy ő, vagy én. – bukkant elő a sötétből Hunter ahogy még pár lépést megtettek, és a furcsa köd és sötétség mely idelent végig kísért titeket, mintha eltűnt volna. Helyette egy tábortűz és az azt meggyújtó katonák tűntek fel, azonban ezek… Nem élők voltak. Hunter a tűz körül ült egy ládán a három Náci csontváz katona mellett és a sebeit látta el éppen. Valamiért nem támadt rátok, még csak arra sem reagált, amikor Alexeev fegyvert rántott, miután a parancsnokotok túltette magát a látottakon. - Én nem tenném a helyedben… - morogta Hunter – Nem szabad megzavarni őket. Vagy mi is úgy járunk, mint ezek itt… - biccentett a halottak felé. - Miről beszélsz?! - A lényekről, amik idelent élnek… Amik a Nagornaján is vannak… Amik az élőkre támadnak… A démonok… Akik mindig a legfiatalabbat kapják el… Akiben sok az élet… És csak a szerencsén múlik, hogy amikor elhaladsz mellettük, éhesek e vagy sem… - mondta szaggatottan, miközben Hunter mögött mintha mozgolódni kezdett volna valami. - És mégis téged miért hagynak békén?! – biztosította ki a fegyvert Alexeev, aki a leselkedő veszélyről valószínűleg aligha tudott bármit is. Nyomasztó másodpercek teltek el míg végre alig hallhatóan megérkezett Hunter rövid, mogorva válasza. – Mert tőlem még ők is undorodnak. |
|
rani25
Lelkes fórumozó
Posts: 71
Utoljára online: Jul 3, 2024 6:11:40 GMT 1
Apr 15, 2021 11:59:52 GMT 1
|
Post by rani25 on Aug 31, 2022 21:00:02 GMT 1
#s://i~imgur~com/lDDaDkA~jpeg A több másodperces eseménytelen várakozás felkeltette a figyelmét. A kínkeserves jajgatások túlságosan összevegyültek, hogy kihallhassa Hunterét. Belesve a padlót-süllyedt szobába megbizonyosodott, hogy senki sem maradt fent. - Gyorsan, mindenki lefelé! Élve kell elkapjuk! Mikor nagyjából összeszedte magát a Ranger, megköszönte a nő tettét. Ő komoly bólintással felelt. A semmiből előtört lövések visszarepítették őket a valóságba. Hiába rohantak kétfokonként le a rozoga lépcsőn... az egyetlen, ami fogadta őket a nyomor és pusztulás. Egyetlen fiatal nyögdösött, a többi, ha még élt is, némán, vagy ájultan feküdt. Az előbbihez rohant, remélve, hogy súlyos baklövésén enyhíthet ezáltal. Térdre borult, miközben kikereste az övén kapaszkodó egyik táskájából a fájdalomcsillapítót. - Addig nézzetek szét, hátha van még túlélő. - Hun-huÁH!! - S-s-sh... Morfium, ez majd segít. Mindig tartott magán is egy pár embert ellátó alapfelszerelést, pont az ilyen esetekre, mikor a szütyőben lévők hasznavehetetlenné válnak. Nem tudni, hogy orvosi, vagy anyai volt-e, ám annyi bizonyos, hogy ösztönszerűen cselekedett. Rutinos ellátása az előbbiről, még finom bánásmódja és a csitítgatása az utóbbiról tanúskodott. A fájdalomcsillapítótól kábultan hadobált, pár mondatot még így is ki lehetett szűrni a fiatal közlegény beszédéből. - Hunter... szörnyeteg... egy vérengző, ahh... állat, fenevad, nem, én, áh- - Hol van Hunter? Hova ment? Merre menjünk?! - pattogott Antonov. - Csend! - vágott Noemi hozzá egy tubus kézfertőtlenítőt. A balkezét a haldokló arcára helyezte, a jobbjával meg az ő kezét helyezte a saját arcára. Egyenesen a sokkos, jegenyebarna szemekbe nézett. Hang nélkül mimikázott. - Merre? Nem azonnal válaszolt, de mikor megtette, egészen megváltozott. Eddig szakadozott lélegzete egyenletessé lassult, a makogásból értelmes, egész mondatokat formált. - Miután velünk végzett, azt morogta... a Birodalom felé megy. De nem a hídon… alatta. - Köszönöm. Felállt, Kibontott egy csomag alkoholos törlőkendőt és megtisztította magát a fiú mocskától. - Ezt hogy csináltad? - ámult a szakállas mellette. - Ezekhez már csak így lehet beszélni. - Besétáltak a porfellegtől ködös szobába. Alexeev akkor jött ki onnan. - Van valaki? Megrázta a fejét. Elfogadta, ám orvosként teljesítette a kötelezőt: Ő is leellenőrizte, hátha... de nem. Egyben sem dobogott már az élet. Immár hármasban, visszasétáltak a folyosóra a katonához, akit az előbb Noemi ellátott. Nem mozdult. - Elájult? - Kérdezte Antonov elnyomott hangszínen. Fejet rázott az orvos. - Tudtad? - Ezúttal biccentett. - Akkor... akkor miért pazaroltad rá az így is túl kevés készleted?! Ez a kérdés több, mint személyesen érte. Az elveit senki sem sértegesse; mása már úgy sincs. - Mert te hogy szeretnél meghalni, hm? Haldokolsz és az orvos halottnak nyilvánítva a földön hagy még kiszenvedsz, vagy abban a tudatban, hogy megtettek érted minden tőlük telhetőt?! - Halotti csend fogadta kiábrándult kitörését. A követelőző gesztusokat és hangvételt komorság követte. - Van pár állomás az agyad és a szád között. Használhatnád. *** Kitapogatta a nyaki ütőerüket... eredménytelenül. Mind hidegen, üveges szemmel feküdt. - Semmi? - Semmi. Mehetünk tovább. Figyelt minden lépésükre... a legapróbb hangokra... a legkisebb fényekre... semmi. Halk beszédük, mozgásuk ütemes kopogása, és saját lámpáik fénye mutattak egyedül emberi életre utaló jelet. Egy-egy patkány átfutott a lábuk között... egy-egy csőből gyanús, ismeretlen folyadék csöpögött, mely tócsává duzzadt a talpuk alatt... s a bűz, mely mindent elárasztott... de semmi emberi.Elszigeteltség érzése fogta el. Csak ők hárman, egy megállíthatatlan szuperkatona ellen. Nem egy megnyugtató állás. „Az a sok legenda... a társaink, most a vörösek és még ki tudja mennyien esnek még áldozatául ennek a szörnyetegnek. Bár őt lőttem volna le... akkor 1 élet helyett egy tucatot mentettem volna... és még az elkövetkezendőket nem is számoltam. Ne ostorozzam magam, nem gondoltam, hogy ilyen erős, hisz csak először találkoztam vele... igen, én, idióta, képes voltam alábecsülni az ellenfelet, mint valami taknyos újonc! ÁHH, hogy lehettem ennyire elővigyázatlan?! Ez olyan mintha a műtét után vettem volna észre, hogy a betegben hagytam a szikét! Újra kérdezem, mi a franc van a mai nappal?! Remélem mindjárt vége, különben tényleg használni fogom a pisztolyom..."- ...Mi ketten nem erre jelentkeztünk! „Miről van szó már megint?"Egészen elrévedt a gondolataiban. Nem repdesett az örömtől, hogy Antonov kiborulása húzta vissza a valóságba, ám a hangossága elérte azt a szintet, ahol az már visszhangot keltett ebben a hatalmas, tágas üregben. - Engem hagy ki ebből, te nagyra nőtt gyerek! Én úgy jövök minden küldetésre, sőt a kiképzést is úgy kezdtem, hogy már nincs vesztenivalóm! Ha neked van, akkor nyavalygás helyett be se kellett volna lépned! - Ám legyen, akkor a viszont nem látásra! „Nem bírom, már megint kezdi..."- Antonov, te idióta! Még az én 5 éves Larám sem félt fejest ugrani, még a legnagyobb őrültségekbe se, úgyhogy most azonnal visszatolod a feneked abból a lyukból, te gyáva giliszta, különben én lövöm szét! - Noemi, hagyd, majd én. - tette rá a kezét a nő vállára. A magyarázatot nyújtó párbeszéd lenyugtatta Antonovot. Visszamászott közéjük, és tovább sétáltak. A katonanő figyelmesen hallgatta a férfiakat. Nem szólt közbe, folyt a beszélgetés magától is. Kivételt egyedül az képzett, mikor ő került a reflektor fénybe. - ...Noemi is csak legendákból ismeri, ha jól sejtem... De ha nem így lenne, felvilágosíthatna… - Igen, egy párat hallottam róla, onnan ismertem fel... inkább csak ráhibáztam. - helyesbített. Az ezt követő párbeszéd... alatta egészen eltompultak fizikai érzékei. Helyette belül kapott parázsra valami. A gyász. Érezte a mozdulatain, érezte a testbeszédén, a mimikáján, érezte a szavai lejtésén és azok erősségén!... Ugyanezt érezte Radoslav, majd a gyerekek elvesztésekor. A tehetetlen düh, a felemésztő bosszúvágy... - Nem volt más választásom. - Ugyanolyan hirtelen érte a tűz, a csontvázak, de legfőképp Hunter felbukkanása, mint a másik kettőt. Dermedten bámulta a vérfagyasztó látványt. - Én nem tenném a helyedben... Nem szabad megzavarni őket. Vagy mi is úgy járunk, mint ezek itt... - Miről beszélsz?! Pusztán ekkor figyelt fel rangidős társára. Ő is gondolt a fegyverére, ám inkább védelmi, mint támadási céllal. Máskor fakó bőrszíne, most élettel telt meg; apátiája mögé ezúttal képtelen volt elrejteni valódi érzelmeit. – ...Mert tőlem még ők is undorodnak. Szemei izzottak a bosszútól, kezében remegett a fegyver, ahogy kibiztosította azt. Szuszogása feldúlt, állatias zihálássá erősödött. - Elég legyen Alexeev, túl hangos vagy! Hangszálait csendes, ám erőteljes beszédre kényszerítette. Bár a lövést megakadályozta, a másik légy csak kirepült a tenyere alól... Földöntúli morajlás zengett fel. Megremegett talpuk alatt a talaj. - O-oh... - nyögte Antonov akár egy rajzfilmben. Egy szörnyű monstrum emelkedett ki az árnyak közül. Lidércnyomást meghazudtoló rémességét nem sokáig állták. Senki sem merte megközelíteni az ismeretlen fenyegetést. Mindenki a távolsági fegyvere után kapott. „Fog erre egyáltalán a golyó?!" |
|
Bratti
Szerepjátékok Császára
"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman
Posts: 914
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Bratti on Sept 21, 2022 15:04:15 GMT 1
#s://cdn~discordapp~com/attachments/711931051747835976/802302781964288010/unknown~png Hirtelen annyi ember lett körülöttünk, hogy nekem is rendesen követnem kell az eseményeket. Sajnos, még nem vagyok elég jól, mivel a vállam még mindig nincs helyre rakva, de annyit meg tudok tenni, hogy amit csak tudok, azt kihallgatok és közben nagyon úgy nézek ki, mint aki enyhén csendben szenved. Ami valahol igaz is. Mindenesetre én nem kifejezetten válaszolok senkinek, amikor ránk kerül a sor, amit kell, a többiek úgyis elmondtak. Annyit azért megteszek, hogy bemutatkozom. - Luiza Yakovna Vanzina. Örvendek - mondom kurtán, mert egyre jobban lüktet a karom. Úgyhogy inkább követem Nat-et a "kórházba" és ha van valakinek ideje velem foglalkozni, akkor megvárom, hogy helyre tegyenek. Nem mondom, hogy nem kell sokat várnom. De ez természetes, rohadtul nem vagyok a fontossági sorrend tetején. Csak ne fájna ilyen átkozottan... Mindegy, addig írok legalább. Végül eljutnak hozzám is Nat-ék, és nem kevésbé fájdalmas módon visszarakják a vállam. Nem mondom, itt még én is felkiáltottam és kicsit le is izzadtam, de utána egy fokkal jobb lett. Szerencsére egy ideig senki nem baszogatott, így kicsit össze tudtam szedni magam, amíg meg nem jelent egy bizonyos valaki. - Szóval, hogy van a vállad? - kérdezi gyorsan a srác, hogy legalább valami beszélgetést kezdeményezzen. Bár kicsit pihengetek, tudom, hogy nem szabad elfelejtenem a dolgokat, szóval továbbra is próbálok írni, aztán inkább csak előveszem az egyik könyvemet az éghajlat fizikájával foglalkozik és azt olvasom tovább. Mikor azonban bejön az a srác, aki megmentett és hozzám szól, akkor csak egy pillantás vetek rá, majd sóhajtok egy nagyot és olvasok tovább. Nem szeretem a kertelést, csak indokolt esetben és akkor is csak magamtól. - Jobban, kösz... Meg a segítséget is - köszönöm meg, majd várok egy kicsit, újra ránézek. - De gondolom, nem ezért jöttél, szóval inkább nyögd ki, mit szeretnél, nem szeretem, ha kerülgetjük a forró kását... - nézek rá kérdőn, de egészen nyitottan. - Huh, valakinek a jó kedve is oda lett a vállával együtt? - kérdezi gúnyosan, majd nekidől a falnak az oldalával. - Már kedves sem lehet az ember? Megrántanám a vállam, de fájdalmas nyögésbe fullad. - Abszolút nem ellened, de nem vagyok hozzászokva, hogy valaki idegen teljesen random minden indíték nélkül csak megkeressen és kedves legyen. De elnézést, ha tévedek... Rossz tapasztalatok... - nézek rá továbbra is. Kicsit felvonja a szemöldökét a hallottak után, majd nagyot sóhajt. - A tapasztalataid itt is bejöttek, be kell valljam, nem csak ezért jöttem, bár... Tényleg érdekelt, hogy vagy… - nyammogja, hogy annyira ne tűnjön bunkónak, hogy tényleg csak információkért jött. - Szóval, rossz tapasztalatok? Nem tűnsz olyannak, akiért nem aggódna senki sem... - gondol itt arra, hogy nem tűnök katonának, így a kedvesebb és hős szelleműek biztosan szívesen mentenének meg. - Egyébként... - vakarja meg a homlokát. - Mit kerestetek a Könyvtárnál? Ha jól tudom, a Brahmanok nem szoktak csak úgy felküldeni oda egy tagjukat... Enyhén felhúzott szemöldökkel hallgatom, hogy tényleg érdekeltem, de nem kommentálom. - Egy szóval nem mondtam, hogy ne aggódna senki értem... - kezdem, majd megrántom a vállam. - Azt hiszem, rossz embert kerestél meg ezzel, Valentino. Nem én vagyok a felelőse a küldetésnek, szóval gondolhatod, hogy nem mondhatok semmit az engedélyük nélkül... - mondom most komolyan neki, de a végén lassan elvigyorodom. - Kicsit gyakorolhatnád még ezt az információszerzést, mert még csak leplezni sem tudtad, hogy mi érdekel... - csipkelődöm kicsit. - Nem szoktam hozzá, hogy más embereket kérdezzek ki... Általában elkerülöm a magadfajtákat ilyen helyzetekben... - mondja bármiféle sértés nélkül. - És pont ezért fordultam hozzád, mert te nem vagy felelőse a küldetésnek, azaz nem köt semmilyen titoktartási szerződés elvileg... - jönk kicsit és dől hátra a falnak a hátával, hogy kényelmesebb legyen. Ismét csak elmosolyodom, majd kicsit félrerakom a könyvem. - Valahol amúgy értékelem az őszinteséged… - kezdem. – Legalább pontosan tudom, mit szeretnél, kevesebb agymunka kitalálni… - folytatom, de mielőtt válaszolhatnék tovább, berontanak a többiek. Fejemmel a többiek felé biccentek, ezzel jelezve Valentino-nak, hogy mizu van akkor most, közben én próbálok minél jobban beolvadni a környezetbe. |
|
Pandora
Lelkes fórumozó
Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó - félig nyitva.
Posts: 97
Elfoglaltság:Elfoglalt
Utoljára online: Jun 21, 2023 19:03:29 GMT 1
Feb 19, 2018 20:53:43 GMT 1
|
Post by Pandora on Oct 5, 2022 22:50:24 GMT 1
#s://i~pinimg~com/564x/97/36/c8/9736c807d3e8c134eaa473c2509f84ff~jpg Még az érkezésünk pillanatában is a sérültjeink ellátásán ügyködöm a tűzoltókocsi tetején. Mikor megállunk, és végre felnézek abból, amit csinálok, a rajtam lévő maszktól ugyan nem látszik, de egy egytől tízig terjedő skálán, ahol az egyes az első műtétem, a tizes pedig a D6-os mészárlás, olyan négyes szinten elsápadok. Rengeteg halottunk van – valószínűleg itt is akad elég sebesült, csak remélni tudom, hogy felállították már a rögtönzött kórházukat, különben teljes lesz a fejetlenség.
Bárki is ül épp előttem, meghúzom a nyomókötést, amit épp feltettem, és óvatosan megveregetem a vállát.
– Később folytatom, egyelőre megmaradsz – jegyzem meg a lehető legmegnyugtatóbb hangon.
Talpra kecmergek, és a többiek után loholok az épületbe. Menet közben itt-ott megállok, és lehajolok egy-egy halotthoz. Kis tapogatózás után minden holttestről vagy csonkról sikerül levennem az azonosításukra szolgáló dögcédulát. Összenézek Duke-kal, mikor az összes közelemben lévőt begyűjtöttem, és a kezébe nyomom azokat, amik nálam vannak. Ellenállok a késztetésnek, hogy megszámoljam őket, ahogy a fiatal férfi tenyerébe szórom a kicsiny nyomott fémlapokat. Nem is tudom igazán, miért csinálom – miért csináljuk – ezt. Végső tiszteletadás azoknak, akik értünk estek el, azt hiszem. Még jól emlékszem az első katonára, aki a kezeim között hunyt el, amikor először szolgálatba álltam, sosem fogom elfelejteni a nevét, az arcát, és a hangját, miközben fulladozva kérlel arra, ahogyan elönti a tüdejét a saját vére, hogy juttassam vissza a gyűrűjét a feleségének, ha meghalna. Talán az volt az a pillanat, amikor végleg eltökéltem, hogy annyi életet akarok megmenteni, amennyit csak módomban áll.
Mihael fogad minket odabent, rajtam pedig úrrá lesz egyfajta nem helyén való, kislányos öröm, még a helyzet ellenére is mosolygok. Az öreg, úgy tűnik, jól van. Én is kézfogásra nyújtom a kezem, miután üdvözölte a srácokat, de helyette egy ölelést kapok - jól esik, viszonzom, és ahogy elhúzódom, rámosolygok az idősebb férfire.
- Nat, rá tudnál nézni a sebesültekre? Vannak egy páran, ráadásul nem egy elég... rossz állapotban. El kéne a többieknek egy profi segítsége… - mutat a gyorsan felállított kis kórház irányába. Ha nem kérte volna, valószínűleg akkor is ott kötöttem volna ki rövid időn belül. Bólintok egyet.
- Kérned sem kell, Misi bácsi, már itt sem vagyok - felelem a kérdésére azonnal, és haptákba vágom magam. Hálát adok az égnek a rögtönzött kórház felállítása miatt. Lényegesen megkönnyíti a dolgomat. A Komiszár által felajánlott vodkára kérdés nélkül lecsapok, és mielőtt kettőt pisloghatna, már el is suhanok az üveggel a kórház felé. A rendes fájdalomcsillapító értékes és véges készlettel rendelkezünk belőle, egy jó üveg vodka pedig – ha nem is klasszikusan bevett és a modern világból ránk maradt módszer – ápol, fertőtlenít, a gyengéket még be is kábítja kicsit. Igazi csodaszer.
A rögtönzött „kórházba” érve azonnal felmérem a terepet és a sebesültjeink számát, fejben kategorizálom, ki milyen sürgős ellátást igényel: egy leszakadt végtag például mindenképp előbbre való, mint mondjuk egy golyó a karban... Ennek megfelelően utasításokat osztok ki a jelenlévő segítőimnek, hogy kihez menjenek, mit csináljanak - önmagában a szervezettség is sokszor életmentő lehet, és itt elkél a határozott "vezetés". Magam is elkezdek felkészülni, hogy munkához láthassak: újra felfogom a hajam, a hátizsákomból előveszem a sebészkészletem, a gyógyszereimet és miegymást.
Először észre sem veszem, hogy Ulman Mihael kérdését meg sem hallva a nyomomban van. Segített a sebesültek rendezésével, majd amikor végre üres volt mind két keze, rágyújtott egy szál cigarettára. A sebesülteknek is adott belőle, és bár kikívánkozott belőlem, nem szóltam meg érte. Legalább ennyi élvezetet megérdemelnek a napjuk után, némelyüknek talán ez az utolsó szál, amit életükben el tudnak szívni… Nem leszek én semmi rossznak elrontója. Végül Ulman mellém ér, és engem is megkínál egy szállal.
- Jót tesz a szívnek, azt hallottam. Megnyugtatja az embert vagy mi. Természetesen semmi bolondgomba vagy ilyesmi nincs benne, mielőtt kérdeznéd - vigyorodik el, majd a sebesültekre pillant. Megeresztek egy mosolyt a szövegelésére. – Nos, Doki, mit segítsek? Úgy látom, más éppen nem ér rá, szóval velem kell beérjed - mondja teljes meggyőződéssel. Úgy tűnik, nem mostanában fogom lekoptatni, és azt hiszem, a puszi a tűzoltókocsi tetején csak rátett egy lapáttal a meggyőződésére, de kivételesen nem bánom. Én sem tudok mindig derűlátó lenni, és jól esik, hogy van mellettem valaki, aki humorosan tud hozzáállni a dolgokhoz. Felnézek a férfira, és udvariasan fejet csóválok, hogy jelezzem, nem élek a lehetőséggel.
- Ha téged megnyugtat... De ne feledd, ma a cigid válik hamuvá, ahogy szívod - vonom meg a vállam, és eltűnődve nézek néhány pillanatig magam elé, mielőtt folytatnám -, holnap a tüdőd. Mégis hogy fogsz akkor a segítségemre sietni legközelebb? - kérdem egy kacér mosollyal, miközben valamivel kezet mosok és kesztyűt húzok. Körülnézek, merre tehettem le azt az üveget...
- Hozd azt ide nekem, kérlek szépen - intek a vodkás üveg és a táskám felé. - Kérek egy csipeszt és egy szikét is.
- Huh, ugyan már, mire a tüdőm azt akarná, hogy felmondja a szolgálatot, már úgyis meghalok egy csatában. Hisz ilyen az élet, kedvesem - sóhajt egy nagyot, majd a kezembe nyomja a vodkás üveget, de előtte egy kortyot ő is lop belőle. Amint a kezem ügyébe kerül az üveg, lecsavarom a kupakot, és beleiszok, mielőtt egy adag gézre csorgatnék valamennyit. Kénytelen vagyok elismerni, hogy jó eséllyel igaza van… a rák egy letűnt kor luxusa. Nekünk maradt a sugárbetegség.
- De legalább minden egyes nap fertőtlenítek! – jegyzi még meg Ulman. És, valahol, ebben is igaza van, bár a mája valószínűleg kevésbé értékeli a rendszeres extrinsic méregtelenítő kúrát. Mindeközben a Hanzások mind azt teszik, amit korábban, a rendezkedés közben kértem tőlük, és Ulman is odaadja a szikém és a csipeszem, érdeklődve figyeli, mit csinálok.
- És amúgy mit csináltatok ti ott? Nem is tudtam, hogy a Forradalmárokkal haverkodunk... Azok a srácok végig harcolták a Hanza-Vörös Vonal háborút, sőt, még a Nácikkal is azóta kekeckednek, hogy azok megalakultak. Kemény fiúk - gondolkodik hangosan a társam.
- Nem tudom, hogy erre válaszolhatok-e, drága - nézek fel egy pillanatra Ulmanra, majd követem a pillantását a szőke lány felé. Egy pillanatra elgondolkozom, mi járhat a fejében. Talán valami miatt érdekesnek találja a lányt? Végtére is… nem csúnya nő, eddig még nem látta köreinkben… Ejnye, Natalia, hová gondolsz? Te kis piszok. - A véletlen sodort össze minket Petrovichékkal - vonom meg a vállamat, miközben az előttem heverő katonához fordulok, és nekilátok a dolgomnak.
- Ugyan már, hát hogyne válaszolhatnál, Melnyik a kezemben van. Igazából én vezetem az egész mindenséget, csak kijárkálok holmi gyalogosok közé megnézni, ki hogyan dolgozik. És most úgy gondoltam téged kell szemügyre venni... - néz végig rajtam, természetesen a szeme mindenhol megakad, ahol egy férfinek megakadhat, és ha még a kezeit is összedörzsöli, mikor lehajolok a félretett vodkáért. - És milyen jól tettem! Na, azt hiszem ezt a saját jelentésembe is leírom majd, hogy bizony minden a legnagyobb rendben az orvosi részlegen - nevet fel, majd mielőtt a következő guriga gézért nyúlnék, megelőz, és a kezembe adja. Csak a vállam rázkódik meg, ahogy elfojtom a nevetésemet, a kezeim tökéletesen mozdulatlanok maradnak. Hihetetlen ez a pasi, még most is flörtölni próbál. Ami még hihetetlenebb, hogy egyáltalán nem bánom.
- Örülök, hogy elégedett a... munkámmal, Főnök - veszem el tőle a kezembe adott eszközt, egy nagy mosollyal "jutalmazom" hálám jeléül, mielőtt visszafordulnék a katonához. - Jött a figyelőhorda, aztán a démonok, Petrovichék, Sasha ránézett a Kreml-re, és elszabadult a pokol... – folytatom félhangosan, majd az ajkamba harapva koncentrálok a metszésre, amit épp ejteni készülök.
Ahogy megemlítem Sasha nevét, Ulman egy pillanat alatt komolyodik meg, és újra az emlegetett lányra néz.
- Huh, szóval Sasha a neve? Hogy került oda hozzátok? Egyáltalán ki ő?
Szerencsétlen sebesült finoman szólva sem díjazza, hogy a fájdalmai mellett még én is a sérüléseiben matatok, így mielőtt válaszolnék Ulman kérdésére, a katona szájához emelem a vodkásüveget. Talán kicsit bekábul tőle, vagy legalábbis a torkát égeti majd... Luiza válla visszarakásakor legalábbis működött. - Húzd meg, testvér, de csak csinján, ennyi az összes - mondom, majd miután szegény flótás ivott néhány kortyot, félreteszem az üveget, és folytatom, amit csináltam.
A katona máris jobb kedvre derül egy kis alkoholtól, a végén még erőlködve oda is súgja nekem:
- Ha... tudtam volna... hogy ilyen sérülésekért igazi... fentről... ehhg... hozott vodka az ajándék... mindig lesebesültem volna... hehe...
Erre csak megforgatom a szemeimet. Kitisztítom a sebét, és óvatosan kimetszem azt, ami nem oda való, miközben folytatom a beszélgetést Ulmannal. Le sem veszem a szememet az előttem heverő katonáról.
- Sasha... Huh, ez egy hosszú és mókás sztori. Azt hiszem, ezt talán elmondhatom, úgyis híre ment volna... - Azzal neki is látok, hogy elregéljem Ulmannak nagy vonalakban azt a csodás tündérmesét, amit újév napján átéltem, és ami ide juttatott minket. Ő nagyokat hallgat, szinte hallom, hogyan kattognak a rozsdás fogaskerekek az agyában. Egy ponton minden további nélkül rohan ki a többiekhez, és kérdés nélkül Khan szavába vág. Amikor ennyire siet, az, tudtommal, két dolgot jelenthet: vagy a beleit készül kiokádni, annyira csatak részeg, vagy talált egy nőt, aki belemegy egy hármasba. Amennyire én tudom, egyik helyzet sem áll fenn, még én is hallom, ahogy rárivall a többiekre.
- Mihael, jönnöd kell, most. Sürgős. Khan és Artyom szintén, te is, Iszaj! - tekint gyorsan körbe, hogy kiket érinthet a dolog, amit megtudott. - Most! Gyerünk már! - fordult sarkon, majd tért vissza az ideiglenes kórházba.
|
|
Gresh550
Írónövendék
"A sense of humour is the only divine quality of man" - Arthur Schopenhauer
Posts: 156
Utoljára online: Nov 11, 2024 19:52:46 GMT 1
Jun 9, 2020 18:53:23 GMT 1
|
Post by Gresh550 on Oct 23, 2022 18:26:52 GMT 1
#s://i~imgur~com/hqT4LQ3~jpg - Nem tudom pajtás. Talán nem Khan vonzza a világmegmentő akciókat, talán ezeket mi magunk okozzuk. – vonom meg a vállamat menet közben. – Rendes faszi, de a jó égre mondom neked, néha nagyon fel tud baszni a spirituális baromságaival. Most tényleg jobb lenne ha elkerülnénk. Ezután viszonylag átlagos utunk volt a felszínig. Persze, magát a felszínt sose nevezheti igazán átlagosnak az ember. Mindig más volt, de általában a halálos szó mindig igaz volt rá. Tudtuk, hogy akármennyire rutin bevetésen vagyunk, a felszínen bármi egy pillanat alatt félremehet. Ezért amint elhagytuk az ismerős járatokat, mindenki átszellemült egy kicsit. Vlad még nem érthette igazán, de az elmúlt évek miatt én és Ulman gyakorlatilag errefelé is otthon voltunk már. Hunter annyiszor hozott fel minket, annyiszor vesztünk el majdnem a rothadó betondzsungel romjai közt, hogy már megszámolni se tudtam volna. Rengeteg embert láttam meghalni idefent, de legalább annyi mutánst is. Egy idő után … megváltoztatja az embert az egész. Mindennapos dologgá válik a halál. Annyi mindent láttam, egy idő után a lelkiismeretem és a tudatom nem bírta tovább, csak bedobozolta az egészet, nyomott rá egy „munka” cetlit, majd valahova berúgta szekrény sarkába. A doboz azóta is csak újabb szarsággal gyarapodik, de egyelőre tartja magát. Egyszer azonban úgy érzem el fog jönni a nap, mikor már ez se működik tovább. Végül aztán elérjük az úti célunkat. Előrelépve megadom a kódot az őröknek, mire gyorsan be is engednek. Bent azonban olyan látvány fogad, amit azért egy ideje nem tapasztaltam. A rengeteg egyenruhás alak egytől egyig idegen, azonban valahogy kísértetiesen emlékeztetnek magunkra. Hasonlóan álltunk nem rég a bunkerben… Illetve még régebben egy elhagyatott alagútban, Hunter előtt sorakozva. Ahogy aztán befele menet az egyik srác megszólít, felnyitom a sisakom, láthatóvá téve az arcomat. - Nézd, kölyök. – a vállára teszem a kezem, finoman megszorítva azt, miközben egy félmosollyal pillantok rá. – A helyedben nem igazán szaroznék valakivel aki már akkor mutánsokat durrogtatott szét mikor te még csak anyád után próbáltál kúszni. Egyébként tetszik a magabiztosságod, de én ismertem a Metró legjobb mesterlövészét, és elhiheted… Még csak a közelébe sem érsz. – felelem, majd ezután gyorsan kezet fogok a taggal.- Mihael Antonovich, a Rend századosa, a többi tisztséget meg elismerést, kitüntetéseket most nem sorolnám fel ha nem bánod, máskülönben itt lennénk egy darabig. – nézek a kölyökre még egyszer. Ezután a többiek felé fordulok, akik épp Ulmant faggatják. – Ah, hát titeket fiúkat nem tanítottak semmire a Hanzánál? – oldalra pillantok, Ulman felé – Na mindegy, majd bepótoljuk. Írni azért tudtok, ugye? Jegyzeteket kellene csinálnotok, attól félek nem maradna meg az egész történelem lecke a fiatal fejetekben. Na, kispólyások, készüljetek a bevetésre, mindenki csatolja fel a pelenkát mert amikor holnap indulunk elvárom hogy mind kész legyetek! – tettem hozzá, majd Ulmant követve az emeletre indultam. A mai napig fura volt Hanzásokat látni a sorainkban. Tisztában voltam vele, hogy a bunker után túl kevesen maradtunk ahhoz, hogy a szervezet el tudja látni a feladatát… Azonban mégis valahogy lealacsonyítónak tűnt, hogy csak úgy beengedtük ezt a sok újoncot magunk közé. Ők is kaptak képzést meg minden szar, de valahogy mégsem tudtam elképzelni, hogy megközelítenék az eredeti banda ütőerejét. De hát, azoknak az időknek már sajnos vége van.. A háborúknak azonban annál kevésbé. Azzal kellett beérnünk, amink van. Köztünk gyakran vitatott kérdés volt, hogy ezeknek a srácoknak vajon mennyi joga van a mi zászlónk alatt vonulni, hogy egyáltalán mondhassák hogy a Rendhez tartoznak. Nekem mindig is az volt a véleményem, hogy ezek a még gyakorlatilag kölykök ha valódi háborúról van szó.. Azonban mindannyian így kezdtük. Nem ítélhettem el őket azért, mert ők nem rendelkeznek azzal a tapasztalattal amit mi hosszú évek alatt szedtünk össze. A legjobb tudásuk szerint cselekedtek, és így is készek voltak az életüket áldozni a metróért… Ez is valami volt. - Neked is szép napot Szonja. – szóltam oda a nőnek amint beléptünk, majd levágtam magam az egyik székre. Ulman végül is válaszolt a kérdésre helyettem, úgyhogy inkább csendben hallgattam tovább a nőt. – Nekem valahogy gyanús ez az egész. Nem az én dolgom megkérdőjelezni az egészet, de akkor is. Ha már a segítségünket kérik, legalább számoljanak el hogy mi a frászra lövöldöznek annyit. Különben meg ne várják hogy a saját erőforrásainkat pazaroljuk valamire, amiről fogalmunk sincs. – miután Ulman átolvasta a lapokat, átveszem tőle, majd magam is megnézem. Miután megvagyok, gondosan összehajtom, és elteszem őket. – Kétlem, hogy ez egy jó ötlet. – nézek egyenesen a nő szemébe, komoran beszélve. – Ostobaság azt állítani, hogy a felszínen ne mernének megtámadni minket. Talán megfeledkeztetek a mutánsokról? A metróalagutakban egy nagyobb konvoj bármilyen bandita köcsögöt elijesztene, de ezek a dögök nem félnek semmitől. Ha egyszer megéreznek minket, csak jönnek majd, addig amíg nem tudnak mindannyiunkat felzabálni. Kezdem azt érezni, hogy Melnyik tényleg öregszik. Ez egy szar terv. De most már nem számít. – fejezem be nyersen. Ezt követően aztán Ulman kimegy, de meglepetésemre a nő engem még benntart. Elég gyanús, amilyen titokzatosságot demonstrál az ajtózárással meg mindennel, de amint belekezd a mondandójába egyből meg is értem miért. Igyekszem meglepett képet vágni, mintha a mondandója annyira újdonság lenne számomra. Részben valóban az, hisz fogalmam se volt arról hogy az öreg kopasz itt járt, de a többi… A mai napig emlékszem arra, amikor megtudtam. - Felettébb különös. – válaszolom a nőnek végighallgatva a mondókáját. – Ki gondolta volna, hogy képes volt túlélni… Már azt hittem rég meghalt. Mind azt hittük. Most meg hogy minket is keres… Hát. Nem tudom. Ezen még gondolkodnom kell, az biztos. Mindenesetre, köszönöm hogy szóltál. Ha megkérhetlek másnak ne nagyon hangoztasd ezt az információt. – mondom még neki, majd lelépek. Másnap első dolgom, hogy miután kiborítottam Ulmant az ágyból, elmeséljem neki a tegnap esti beszélgetésemet Szonjával. Továbbra is furcsának tartom a régi kiképzőnk hirtelen felbukkanását. Egyelőre fogalmam sincs mit akar, de kétlem hogy csak úgy meg tudnánk oldani egy kitérőt a Könyvtár felé.. Először muszáj leszállítanunk ezeket a ládákat. Remélem Hunter tud várni addig… A tűzoltókocsiban utazni kurva kényelmetlen, de volt már rosszabb is. Legalább nincs annyira hideg. Mint az gyakran előfordul idefent, ezúttal is valami sejtelmes, rossz előérzetem volt az akcióval kapcsolatban. Már előző este is hangoztattam a kételyeimet a tervvel kapcsolatban, így tulajdonképpen… Azt vártam, hogy mikor fordul rosszra a dolog. Még reggel szóltam a többieknek, hogy legyenek résen, aztán meglátjuk mi lesz. A Kreml látványa egyáltalán nem javít a dolgokon, de ha ez nem lenne elég, megjelennek a figyelők is. - Tudtam bazdmeg. – fordulok Ulman felé. – Én bazdmeg tudtam. A kurva életbe hát ha kijutunk innen én egyenesen Melnyiknek fogok panaszt tenni! Danila szavait hallva, na meg a sofőrünk sérülését látva kérdés nélkül másztam előre a vezetőülésbe, majd követtem az utasításait. Hallom a rádiót hátulról miközben eszeveszetten rángatom a kormányt, hogy lehetőség szerint egy darabban eljuttassam a célpontra a kocsit. Útközben a teljes orosz káromkodási szótárt kiköpködöm a mutánsokra, mire aztán nagy nehezen beérünk a térre. Úgy tűnik a dögök többsége legalább levált, de így is túl nagy részük követett minket. Rohamléptekben ugrunk ki a kocsikból, míg felderítők indulnak a mauzóleum felé. Feláll a félkör a megmaradt járművekből, mindannyian védvonalba állunk. A ládákat villámgyorsan behordják, hisz minden egyes pillanat számít… Közben mi pedig megállás nélkül lövöldözünk. Egyik tárt lövöm el a másik után, ahogy egyre több rohadék szakad a nyakunkba. Körülöttem közben már egyre kevesebben állnak, a szörnyetegek jócskán megtépázzák sorainkat. Egyre inkább vonulunk vissza a mauzóleum felé, majd amikor már a bejáratból lövünk kifelé, egy pillanatra megpillantom Vladimir alakját… Aztán valami robbanás... És egy pillanatra minden elsötétül. Következőnek a beomlott mauzóleumban térek magamhoz. Ahogy fényt gyújtanak a többiek, feltápászkodom. Egyből tudom hogy mi történt. Végighallgatom a helyzetjelentést, illetve a katona utolsó megjegyzését is, miszerint … Immáron a vezető én vagyok. - Basszameg… - mérgelődöm, miközben kissé leporolom magam, és felveszem a puskámat a földről. – Srácok, Vladimirnak köszönhetjük, hogy egyáltalán itt állunk még. Az utolsó pillanatában is megmutatta, hogy milyen egy igazi katona. Aztán remélem végre nyugton lehet már, és pihenhet egyet odaát. Ne feledjük az áldozatát! Se a többiekét, akik ugyanúgy elestek odakinn a nagyobb jó érdekében! Tudom hogy szarul állunk, de most nem adhatjuk fel… Úgy bajtársaink halála hiábavaló lett volna. Szedjük össze magunkat! Tovább kell mennünk! – kihúzom magam, majd a halvány fénynél végignézek a megmaradt embereken. Hirtelen felbukkant a kérdés a fejemben; Vajon mit tenne Volkov? – Na tehát. Osszuk a társaságot két részre, a sebesülteket nem számolva! 5 ember azonnal álljon neki egy átmeneti kis kórház felállításának, ahol aztán legjobb tudásuk szerint lássák el a sebesülteket! – ezután a felsorakozottak előtt végigjárva kijelölöm az öt embert – Gyerünk, nem érünk rá! A maradék négy oszoljon ketté. Három menjen a beomlott főbejárathoz, álljanak őrt! Egy menjen a hátsó kijárathoz. Vlad - fordulok ekkor a férfi felé – te a megmaradt úriemberrel együtt pedig indulj el felderíteni a hátsó járatokat! Ulman – szólok oda öreg bajtársomnak – te egyelőre tarts a két sráccal a főbejárathoz, én intézem Romanovot. A lesokkolt katona mellé lépek, majd a vállára teszem a kezem. - Hé, fiam. Tudom, hogy ez az előbbi jelenet nagyon durva volt. Elhiheted, szerintem mindenkit megviselt. Az a helyzet, hogy ez a mi szakmánk. Mi vagyunk itt kinnt, azért hogy helyettünk ne az idősek, a gyengék, betegek haljanak meg. Mi vagyunk az utolsó igazi védvonal a metróban. Most már te is közénk tartozol. A bajtársaid egy része odakinn az életét adta azért, hogy te, és mi mind megmenekülhessünk. Azért, hogy tovább vigyük a rakományt, hogy elvégezzük a feladatunkat. Hogy megvédhessük a metrót. Nem hagyhatjuk hogy hiába való legyen az áldozatuk. Emlékezni fogunk mindenkire, aki a mai napon életét adta a nemes célért. De tovább kell menjünk. – mondtam neki, finoman megrázva őt a vállánál fogva – Szedd össze magad! Most még biztonságban vagyunk, de bármikor beüthet újra a szar. Készen kell álljunk rá. Ha legközelebb jönnek a rohadék mutánsok, megmutatjuk nekik milyen az, amikor igazán dühösek vagyunk. Megbosszuljuk a társaink halálát. De mindehhez az kell, hogy magadnál legyél. Hogy velünk tudj tartani. Van családod, katona? Van valaki aki vár otthon, igaz? Vissza akarsz jutni hozzájuk, igaz? Azt szeretnéd ha velük sose történhetne meg az, ami most megtörtént a társainkkal? – kérdezem tőle, egyre emelkedettebb hangnemben - Akkor térj vissza közénk! Állj be a sorba, segíts a többieknek, hogy minél hamarabb kikerülhessünk ebből a szarból, és megtehessük amit kell! Mindenkire szükségünk van most, beleértve téged is, úgyhogy gyerünk! Amint kiértünk innen, vendégem vagy valami piára a Színházon, rendben? – nyújtom neki a kezemet, várva hogy velem jöjjön. Ha a srác jobban lesz, el is küldöm a hátsó bejáratot őrizni. Nem sokkal ezt követően Ulman valami állathangokat hall kívülről, majd engedélyt kér kimenni, hogy megnézze mégis mi az, és nem e fenyegeti a járművek épségét. Kissé kétkedve bár, de kiküldöm, majd nem sokára egy ismerőssel tér vissza. Petrovich felbukkanása elég váratlanul ért. Évek óta nem láttam az alakot, aztán most megjelent hogy segítséget kérjen, pont akkor amikor mi épp szarban voltunk ... egy kicsit. Mindenesetre elküldtem Ulmant a többiekkel. Nem volt okom feltételezni azt hogy Val hazudik, nem volt valószínű hogy bármelyik nagyobb frakció kémjévé vált volna az elmúlt években, vagy ilyesmi. Amíg ők távol voltak, nem tudtunk sok mindent csinálni. Bennt egy kicsit jobban megszerveztem az őrséget az ajtónál, illetve a járatok felé is. A sebesültekkel amennyire tudtak foglalkoztak... De elég váratlan volt az előbbi szituáció. Rég futottunk bele ekkora csordába a felszínen. Mintha ezúttal valami más lett volna. Azonban mielőtt kiötölhetném mi, meghallom a bajtársam hangját kinntről. Intek a bejáratnál állóknak, hogy engedjék át őket, mire a társaság szépen lassan beözönlik. Vannak köztük egy páran ismerősök, az biztos. Tényleges Rend tagok... Akik jó részét nem láttam már egy ideje. Örömmel beszélgetnék el velük, de ezúttal talán egy kicsit.. túlzottan fontos a feladatunk ehhez, ráadásul túl ... szélsőséges körülmények közt vagyunk. Odalépve a többiekhez egyenként végignézek mindenkin, majd kezetfogok a csapat férfi tagjaival. Natasához érve egy pillanatra megtorpanok, majd egy kissé kínos mozdulattal átölelem a nőt. Pár röpke pillanat múlva ahogy elengedem ismét a többiekhez fordulok. - Rég láttalak Arty - nézek a hősünkre egy gyenge félmosollyal - Csaknem visszavett az öreg? Már ilyen alacsonyak a számaink, mi..? - Ezután a szanitécunkhoz fordulok - Nat, rá tudnál nézni a sebesültekre? Vannak egy páran, ráadásul nem egy elég... rossz állapotban. El kéne a többieknek egy profi segítsége.. - mutatok a gyorsan felállított kis kórházunk irányába. Ezután Ulmanra pillantok, majd az ismeretlen arcokat is szemügyre veszem. - Szóval.. Mi a francot kerestetek ti a Könyvtárnál? - Ha a Hanza kisegített volna minket akkor, a bunkerben, most nem itt lennénk... – rázza meg Arty a fejét nagyot sóhajtva - És nem, nem vagyok tagja a köteléknek, - kocogtatja meg a Huntertől kapott dögcédulát, mely mellől még mindig hiányzik sajátja, amit az ezredes körülbelül egy évvel ezelőtt vett el tőle - ezt már csak a régi emlékekért hordom... – tette hozzá. Persze a kis vörös nem veszi zokon hogy egyből munkát adok neki, de végülis ez a feladata. Egy ideje már nem találkoztunk, szóval örültem hogy egy darabban láthatom újra. Ebben a mai világban azért ez nem volt mindig elmondható. - Kérned sem kell, Misi bácsi, már itt sem vagyok. – feleli Nat mosolyogva, majd elsiet. Ulman a kérdésem meg sem hallva lobogott Nat után a sebesültekkel, egyenesen a házi készítésű kórház felé. - Luiza Yakovna Vanzina. Örvendek – feleli röviden a fiatalabb lány, majd megindul Nat után a gyengélkedőre. - Iszaj Antonovics – mondta a kézfogást követően az ismeretlen sztalker. Úgy tűnt egész megkönnyebbült, hogy Artyom beszélhet helyette. - Hát, titkos küldetésen voltunk. - mondja Duke Mihaelnek, majd Iszajra és a távozó Luizára pillant - Elég hosszú és érdekes a történet megmondom őszintén... Iszaj Artyommal érkezett hozzánk, Luizát és két Sztalkert pedig a Brahmanok küldtek velünk útmutatásként a Könyvtárba... Aztán ott belénk futottak a Forradalmárok is és kész káosz volt minden, barátom. - válaszolta röviden, úgy, mint aki nem feltétlenül szeretne mindent elmondani. - Mi csak felderíteni jártunk arra. - szólalt meg Valentino - A Vörösök valamire készülnek a Színházon, minden erejüket oda csoportosították. Valószínűleg a Nácik előretörése miatt, de ebben nem vagyok biztos, mert a Vörösök lőszerkészlete igencsak kimerült... Legalább húsz, huszonöt ládára lenne szükségük, hogy még egy rohamot visszaverjenek, azt jelentették. - És ahogy jól látom, ti is lőszeresládákat visztek... - jegyezte meg Artyom, majd rám nézett - Mi történt veletek? Hova tartotok? - Hah. - vigyorodom el, ahogy Duke a titkos küldetést említi - A titkos küldetések jó mókák. Én is megfordultam már egy páron, bár a legtöbbről már ha csak beszélek is le kellene lőjjelek titeket utána. Mindenesetre... Üdv itt köztünk, vagy mi a fene. - fordulok az új jövevények felé, majd biccentek ahogy bemutatkoznak. - Mihael Antonovich vagyok, a Rend századosa. Úgy látom Ulmant már ismeritek. - nézek az említett után, ahogy gyorsan elrohan Nattel. Fogalmam se volt róla, hogy ők ketten ismerik egymást. De úgy tűnt jól el vannak ... Legalább egyesek találnak valami pozitívumot is az efféle szar időkben. Ami engem illet, én általában lemondok az "én"ről az ilyen szituációkban, és igyekszek mindenki mást összetartani cserébe. Habár néha azért elég nehéz megbirkózni ennyi mindennel, a sok veszteséggel, meg a rámháruló felelősséggel, egy idő után viszonylag belejön az ember. Nem mondanám hogy megszokja, mert minden alkalommal ugyanúgy ijesztő egy kicsit... De idővel tűrhetővé válik. - Na és, szabad tudni mit műveltetek ott fennt, vagy ennyire titkos a dolog? Ha jól értem akkor ez tulajdonképpen egy Hanza akció volt. Vagy talán megint Khan szellemei álltak elő egy próféciával, aztán el kellett indulni egy világmegmentő kalandra? - pillantok hirtelen Artyomra, meg a másik pasasra, arra az Iszajra. Khan arcán azonnal látom a nemtetszést, ahogy a szellemeket említem, de nem különösebben zavar jelenleg. - Ez kicsit bonyolult – krákogja végül az idegen, miután pár pillantást váltott Artyommal. - Fasza. - vágom rá kissé ingerülten. Hát úgy tűnik nem igazán akarnak beszélni róla, de mindegy, van most fontosabb dolgunk is. - Na figyeljetek - pillantok Artyom és Duke felé - Ötletem sincs pontosan mit csináltatok, de most nem is érdekel. Ellenben elvárom tőletek, hogy most amíg velünk vagytok, mindenben segítsetek és ne akadályozzátok az akciót. - emelem fel a mutatóujjamat figyelmeztetően az előttem lévők felé - Aki nem tud közreműködni az ... magára marad. Láttátok kinnt azt a ... teret, ugye? A srácaink nagyrésze odaveszett. Basszameg, évek óta nem láttam ekkora hordát egyszerre idefent. Szükségünk lesz mindenki segítségére ha ezt most össze akarjuk hozni. Az erősítést valószínűleg baszhatjuk. Lőszert kell szállítanunk - mutatok a hátul álló ládákra - és ez most mindennél fontosabb. Megint közeleg a háború. Tudom, tudom. Micsoda újdonság, ugye? - vonom meg a vállam egy kissé erőltetett mosollyal - De ha minden igaz a védők meg tudnák akadályozni az ítéletnapot ennyi tölténnyel. Hát nekünk kell gondoskodnunk róla, hogy elérjen hozzájuk mielőtt még... Mindannyiunknak késő lenne. Értve? - kérdezem, összekulcsolva a kezeimet a hátam mögött. - Na tehát. A barátotokat - utalok itt a könyvtáros csajra - ellátják, majd később összeszedjük. Ami a mobil kórházat illeti .... - nézek el az irányába, majd egy pillanatra megakadok. Figyelem, ahogy a helyet átrendezik, miközben Nat vezényeli a részleget. A látvány kissé megenyhít valahogy. Olyan gyorsan felnőnek, igaz? - az egyelőre rendben van. Elküldtem egy srácot felderíteni a mauzóleumból induló földalatti alagutakat. Ha minden igaz nem soká visszaér. Vagy arra kell tovább menjünk, vagy megkockáztatunk kimerészkedni megint. Van kérdés? - nézek végig rajtuk. Khan finoman megsimogatja a szakállát és mély levegőt vesz. Már előre látom, hogy milyen prédikáció következik. A szemeimet forgatom ahogy Khan felszólal, majd kieresztek egy fáradt sóhajt. Hát ismét itt tartunk, igaz? - Ha azt hiszitek, erőszakkal meglehet előzni egy háborút, ugyanolyan hibások vagytok, mint azok akik kirobbantják. Nem, nem, ez így nem fog működni... Ti kell nekünk segítsetek. Amit mi csinálunk az túlmutat mindenen, amit csak eltudtok képzelni. Hmm... Van egy ajánlatom a számotokra. Ti elvisztek minket a Könyvtárig, és akkor segítünk nektek eljuttatni a Színházra a lőszeres ládákat. - fonta össze a karját a mellkasa előtt. - Neeem tudom ez mennyire jó ötlet... - mondta Duke a tipikus széles mosolyával, amit mindig akkor húzott az arcára, ha izgult. - Mihael, most az egyszer tényleg hallgass Khanra. – kezdte Artyom, aki eddig ugyan csendben volt, de úgy tűnt a régi barátok társasága ismét kicsit rendbe hozta. - Kérlek. Ha tehetném, elmondanám miért megyünk a Könyvtárba, de attól tartok nem értenéd meg. De egyet tudok, ha az a valami fontos a te régi kiképződnek is, Hunternek, elhiheted, mennyire értékes dolog. Nélkületek pedig nem fog menni a megszerzése. - Artyom miközben beszélt, a Hanzások felé sandított - Talán útközben többet mondhatok, de csak annak, akiben teljes mértékig megbízok. - Pillantott Iszajra, meglehetősen bizalmasan. Ezek ilyen nagy barátok lennének? Talán akkor megbízható a fazon… Artyom Hanzásokra való megjegyzését azonban többen is meghallották a körülöttünk állók közül, és a morajlásokból ítélve egyértelműen nem tetszett egyiküknek sem. Az egyik katona még oda is lépett. - Nézd, öreg, máskor szívesen tartanék veled átkokat törni és szellemeket arcon köpni, de ezúttal más dolgunk van. – kezdek bele a mondandómba, Khanra tekintve. - Parancsot kaptam, amit teljesítenünk kell, főleg ha már ennyien odavesztek hogy mi tovább juthassunk. Csak nem hagyhatom hogy a sok férfi áldozata hiábavaló legyen ezek után, aztán fordulhatok másfele, nem? Túl mutat mindenen a faszom most már. A láthatatlan erőkért nem vagyok hajlandó még több szerencsétlent feláldozni, amikor már így is ilyen szarul állunk. Nézd, kölyök. - pillantok ezután Artyom felé - már bizonyítottad hogy nem vagy semmirekellő, de azért elég sokat vársz tőlem ezzel. Nem tagadhatom meg csak úgy a parancsot, és tehetem kockára a teljes akciómat. Az amiről ti beszéltek... Vagy bocsánat bazdmeg, mert nem is akartok beszélni róla, valami mágikus erő ami itt lebeg megint hogy picsán rúgjon minket egyszer.. Valami amit nem látok. Ezt nem tudom lelőni. Azonban a nácik meg a vörösök konfliktusa eléggé valódi, és mindenképp fenyeget mindannyiunkat. Ki tudja, hogy ez a szar amit most művelni akartok egyáltalán működne e. Azonban a lőszerek... Na azok biztos működnek. Itt egy kicsit szünetet tartok, majd picit kifújom a levegőt, üresen bámulva magam elé. Hunter. Vajon miköze az öregnek ehhez? Talán az a lány tudhat valamit, akit hoztak... Ha jól látom Ulman már épp intézkedik ezzel kapcsolatban, majd kikérdezhetem... Akkor térek magamhoz, mikor a Hanzás srác is megszólal. - Nem szívesen zavarom meg a beszélgetést, uram, de tudtommal ez az akció csak a Rendbeli tagokra tartozik. És ezek itt... Nem azok. Be se kellett volna őket engedni... - köpött ki, s egyenesen a szemembe nézett - Az ezredes érthetően elmondta nekünk, hogy nem akarja, hogy bármi félre csússzon. Ha bármiféle zavaró tényező jönne közbe, azt meg kell semmisíteni. Ön pedig ilyen beavatatlan senkiktől kér segítséget? Ez mióta szabályos? - kérdezte ingerülten, de normális hangnemben. Úgy tűnt a felettesét tiszteli, azonban a parancs az parancs volt számára. Ah, a kezdő katonák lelkes kötődése a szabályokhoz. - Nem csinálunk káoszt. Senkinek nem érdeke. Nem várhatjuk, hogy bízzatok bennünk, de most senkinek nem használna, ha idegenként kezelnétek, a ti küldetéseteknek sem. – szólt vissza neki Iszaj. - Fiam, ha eleget szolgálsz majd velünk.. - csapkodom meg a Hanzás vállát finoman - megtanulod majd hogy ebben a világban nem fogsz visszautasítani segítséget csak azért mert az illetők nem a te frakciód hivatalos tagjai. Ismerem ezeket a srácokat... Legalábbis a nagyrészüket - sandítok Iszaj felé - és tudom hogy megbízhatóak. Csak úgy látszik most épp nem értünk egyet. Előfordul. - vonom meg a vállam, várva a válaszukat. - Hát nem is fogunk bízni bennetek... - fonta össze a karját a morcos és kételkedő katona, azonban úgy tűnt a kívülálló válaszán elgondolkodott, majd az én szavaimat hallva végül meg is adta magát. - Ám legyen, támogatom, hogy velünk jöjjenek, de akkor ők cipelik a ládákat míg mi a fegyverekkel megyünk. - vigyorodott el a férfi, mire Artyom csak fáradtan kifújta a gőzt. - Felőlem legyen... Feltéve ha megtudunk akkor egyezni... - pillantott Khanra, aki éppen a gondolatai mélyén volt elmerülve. Pár másodperc hallgatás után azonban végül csak megszólalt. - Hát még mindig itt tartunk... Béke helyett csak a pusztítás és az erőszak... Mikor fogjátok már fel végre, hogy a háború csak háborút szül? Egy konfliktust fegyverekkel akartok megakadályozni? - mosolyodott el keserűen - Hát barátom, ti tényleg nem látjátok mit is műveltek a világ megmentése címszó alatt. Tudod mit, parancsnok mondok én neked valamit. A Színházon csak pusztulás vár rátok, és mindenki másra, ha a lőszert leszállítjátok. Nem tudom mi történik pontosan, de a Metróban olyan folyamatok indultak el, melyek visszafordíthatatlanok és átírnak minden szabályt, amik alapján eddig az életünket éltük. De ha kegyetlen és szörnyű halált akarsz halni, ám legyen, én nem állítalak meg. Csak azokat a szerencsétleneket sajnálom, akik majd a halálba követnek téged... - Khan itt kis szünetet tartott és megpenderítette szakállát - Akárhogy is, azt hiszem itt az ideje akkor szétválnunk... Már épp kifejezetten erős és ingerült választ adtam volna az öregnek, mikor azonban Ulman rontott be közénk, olyannyira sietve mint amennyire nem láttam azóta, hogy a Főhadiszállás menzáján csokis pudingot adtak a napi menü mellé. Kérdés nélkül félbevágta az sámánunk mondanivalóját, s felém fordult; - Mihael, jönnöd kell, most. Sürgős. Khan és Artyom szintén, te is Iszaj. - tekint gyorsan körbe, kiket érinthet a dolog. - Most! Gyerünk már! - fordult sarkon, majd tért vissza az ideiglenes kórházba. Fogalmam sincs mit akarhat, de azt hiszem nem sok jó lehet benne. A többiekre pillantok, majd a vállamat megvonva gyorsan a férfi után sietek. |
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on Oct 30, 2022 22:31:33 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/621336783573090305/918535637165043712/Vegleges~png Noemi Winter - rani25
Gratulálok… - morogta nektek megvetően Hunter, aki háttal állva a lényeknek is érzékelte a megjelenésüket, miközben egy furcsa, teljesen átláthatatlan köd is megjelent körülöttetek, mely először a csizmátokat nyaldosta, aztán körülfonta a térdeteket, majd derékmagasságig elöntötte a helységet… Mintha lassan egy kísérteties, hideg és barátságtalan tengerbe kerültetek volna. És minderről valószínűleg csak a veletek szemben álló, sebhelyes arcú férfi tudta mit jelent... A vadászat megkezdődött, és óriási szerencsétek lesz, ha élve eléritek a Nácik felőli oldalt.
Alig lehetett látni valamit. A fénysugarak úgy ragadtak bele ebbe a furcsa ködbe, mint légy a pókhálóba: néhány lépésnyire tőletek elfogyott az erejük, elgyengültek, és foglyul ejtve, lankadtan, beletörődve fennakadtak a semmiben. A hangok mintha párna alól hallatszottak volna, és még a mozdulataitok is körülményesebbek voltak: mintha nem is talpfákon, hanem a tengerfenék iszapjában lépdeltetek volna. Levegőt venni is egyre nehezebb lett, de nem a nedvességtől, hanem attól a szokatlan, fanyar mellékíztől, ami átitatta a levegőt. Mintha ezek a hatalmas idegen lények minden oxigént kiszippantottak a levegőből, és helyébe a maga mérgező kigőzölgéseit lehelték volna. Hunter a kezdeti helyzetelemzés után a gázmaszkjáért nyúlt és felvette, őt pedig Alexeev követte, aki szintén úgy gondolta, érdemes lehet felvenni a gázmaszkot. Ezután a sebhelyes újra mozdulatlanná dermedt, s tépett fülét a lények legutóbbi helyzete felé fordította, de az összesűrűsödött fehér köd nem engedte, hogy eligazodjon az állomás felől érkező hangfoszlányok között, és pontos képet alkothasson. Mintha meglehetősen közel valami súlyos dolog dőlt volna le, s valami nyögés is hallatszott, de olyan mély, hogy nem származhatott embertől, se bármely más élőlénytől. Majd hisztérikusan csikorgott a vas, mintha csak valakinek a keze csomóba tekerte volna a helységben lévő régi vasdarabok egyikét. – Na, végre… – mordult fel pár másodperccel később Hunter, és úgy rázta meg a fejét, mintha csak rárakódott sártól akarná megtisztítani, majd a forgótáras gránátvetőjéért nyúlt, aztán tüzet nyitott. Egy nagy, sötét árnyra lőtt először, mely először inkább tűnt egy összehorpadt vagonnak, és csak később egy mitikus szörnyeteg pikkelyes testének vagy fejének. – Ott van! Ott, jobbra! – ordított fel Antonov, és szintén tüzet nyitott a sörétes puskájával. Úgy tűnt, ebben a harcban ellenségetek most a szövetségesetek, és együtt fogtok megküzdeni vele. Még jó, hogy sikerült megakadályozni, hogy Alexeev lelője őt… – Mögöttünk is van egy! Nézzétek! Ott van mögöttünk! – kiáltotta most Alexeev, rövid sorozatot leadva gépfegyverével. Ám ahogy Antonov és te is Alexeev lövéseit követtétek nyomon, hamar feltűnt, hogy azok nem értek célba, csak azoknak a márványlapoknak a maradványait aprították tovább, amelyekkel valamikor az állomás falait burkolták. Bárkinek is a körvonalait látta a Ranger a hullámzó ködben, az sértetlenül merült el benne. Egyszerűen felszívódott…Aztán amikor Hunter felé pillantanál vissza… Nem találod sehol. Ő is eltűnt, akár csak az a lény, akire Antonov lőni kezdett. De nem kell sokáig keresd Huntert a szemeddel, hisz hamar találsz helyette mást... Egy óriási, a szakadék több méter magas mennyezete alatt is meggörnyedő, hatalmas méretéhez képest elképesztően gyors, a ködből épphogy kisejlő valamit, amely talán éppen most készül téged elkapni, és átsegíteni a túlvilágra…  (OOC: A kép csak illusztráció, nem ilyen lények támadnak meg titeket.) |
|
Aria
Szerepjátékok Istene
Szeresd ellenségeidet! Azzal kergeted őket az őrületbe.
Posts: 1,043
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Post by Aria on Nov 10, 2022 21:33:04 GMT 1
#s://i~imgur~com/a48X7Bz~jpg (OOC: Nagyon, nagyon szerettem volna rendesen átírni a párbeszédeket, és nem csak bemásolgatni, mert E/1-ben utálok ilyet benne hagyni, de az istennek nem akar kikerülni ez a reag, nekem meg már van annyira elegem, hogy feltöltsem így, hogy ne legyen a nyakamon. A jövőben lehet kicsit átírogatom, de ez így részben a discordos kijátszás scriptje) Iszaj:Az utunk a továbbiakban kicsit kínosra és csendesre sikerült. Egyszerűen kezdett túl sok lenni az ember az én ízlésemhez, és ami még rosszabb, rengeteg volt köztük a harsány és az ismeretlen. A Metróban igazság szerint megszoktam már dolgokat: a sátrak vékony falát, a magánélet hiányát, és azt, hogy az emberek általában harsányabbak. Smaragdvárosban el lehetett vonulni, idekint kapcsolatokat építeni, rutinosan hazudni az adataidról és könnyedén átsiklani az ellenőrzéseken kiemelten fontos volt. Sztalkerként pedig még igazabb, ha túl akartad élni a felszínt, akkor nem játszhattad a magányos hőst. Egyszerűen nem az a munkakör. Ugyanakkor ritkán éreztem azt, hogy ennyire nem tudom, ki kicsoda, és kihez fordulhatok. A mi csapatunkat, Artyomot, még Natashát, még Khant is már volt lehetőségem megismerni, és igazából megkedvelni is, akkor is, ha Artyomon kívül keveseknek mondhattam el tényleg, hogy mi történt vagy mit láttam. Az érkezésünk után Natasha azonnal a sebesültek ellátására siet, Luiza pedig a rövid bemutatkozást követően azonnal megy utána. Nagyon hálás vagyok, hogy nem kell sokat beszélnem, mert mindenki elmagyarázza a lényeget. Legalábbis annyit, amennyit tudhatnak belőle. Annyira észnél vagyok, hogy biztosra vegyem, nem lenne jó ötlet a sötéteket említeni. Nem tartottam magam kimondottan jó színésznek, de azért voltak hazugságok, amiket megszoktam az évek során. Nem említeni Smaragdvárost, tartani magam az egyszerű sztalker képéhez, hogy véletlenül se sodorjak senkit bajba - magamat is beleértve. Ez most legalább jól jött. A sötétek csak hozzáadtak egy réteget a dologhoz. - Iszaj Antonovics - nyújtok kezet az új embereknek kurta bemutatkozással. Nem kell elémenni a kérdéseknek, ha nem feltétlenül muszáj, egyelőre nem is akarok túl sokat szövegelni. Minél többet beszélek, annál nagyobb az esély, hogy a saját idegességem miatt hibázok. És különben is... még mindig nem érzem magam túl kényelmesen. Habár nyilván örülök, hogy jött felmentősereg de... tartok attól, hogy hosszú távon ez nem lesz akkora öröm. Amikor Artyom beszélni kezd, én vissza is térek a gondolataimhoz. Mihael:
Persze a kis vörös nem veszi zokon hogy egyből munkát adok neki, de végülis ez a feladata. Egy ideje már nem találkoztunk, szóval örültem hogy egy darabban láthatom újra. Ebben a mai világban azért ez nem volt mindig elmondható. - Hah. - vigyorodom el, ahogy Duke a titkos küldetést említi - A titkos küldetések jó mókák. Én is megfordultam már egy páron, bár a legtöbbről már ha csak beszélek is le kellene lőjjelek titeket utána. Mindenesetre... Üdv itt köztünk, vagy mi a fene. - fordulok az új jövevények felé, majd biccentek ahogy bemutatkoznak. - Mihael Antonovich vagyok, a Rend századosa. Úgy látom Ulmant már ismeritek. - nézek az említett után, ahogy gyorsan elrohan Nattel. Fogalmam se volt róla, hogy ők ketten ismerik egymást. De úgy tűnt jól el vannak ... Legalább egyesek találnak valami pozitívumot is az efféle szar időkben. Ami engem illet, én általában lemondok az "én"ről az ilyen szituációkban, és igyekszek mindenki mást összetartani cserébe. Habár néha azért elég nehéz megbirkózni ennyi mindennel, a sok veszteséggel, meg a rámháruló felelősséggel, egy idő után viszonylag belejön az ember. Nem mondanám hogy megszokja, mert minden alkalommal ugyanúgy ijesztő egy kicsit... De idővel tűrhetővé válik. - Na és, szabad tudni mit műveltetek ott fennt, vagy ennyire titkos a dolog? Ha jól értem akkor ez tulajdonképpen egy Hanza akció volt. Vagy talán megint Khan szellemei álltak elő egy próféciával, aztán el kellett indulni egy világmegmentő kalandra? - pillantok hirtelen Artyomra, meg a másik pasasra, arra az Iszajra. Iszaj:Kétségbeesetten Artyomra pillantok, remélve, hogy kihúz minket a csávából, és neki van jobb ötlete a hamis történetre, mint nekem. Igazából ráfoghatnám a dolgot a Brahmanokra én is, hiszen engem megkerestek... de attól már tényleg csak egy lépés Khan és a sötétek, és nagyon, nagyon nem akarom részletezni a dolgot. Azon túl, hogy megint bolondnak érezném magam, még mindig eléggé kétségesnek érzem, hogy kiben bízhatunk, és kiben nem, kinek bölcs felfedni a kérdést, és kinek nem. - Ez kicsit bonyolult - krákogom végül, remélve, hogy a férfi átveszi tőlem... vagy éppen sikerül hatékonyan elterelni a témát. Mihael:- Fasza. - vágom rá kissé ingerülten. Hát úgy tűnik nem igazán akarnak beszélni róla, de mindegy, van most fontosabb dolgunk is. - Na figyeljetek - pillantok Artyom és Duke felé - Ötletem sincs pontosan mit csináltatok, de most nem is érdekel. Ellenben elvárom tőletek, hogy most amíg velünk vagytok, mindenben segítsetek és ne akadályozzátok az akciót. - emelem fel a mutatóujjamat figyelmeztetően az előttem lévők felé - Aki nem tud közreműködni az ... magára marad. Láttátok kinnt azt a ... teret, ugye? A srácaink nagyrésze odaveszett. Basszameg, évek óta nem láttam ekkora hordát egyszerre idefent. Szükségünk lesz mindenki segítségére ha ezt most össze akarjuk hozni. Az erősítést valószínűleg baszhatjuk. Lőszert kell szállítanunk - mutatok a hátul álló ládákra - és ez most mindennél fontosabb. Megint közeleg a háború. Tudom, tudom. Micsoda újdonság, ugye? - vonom meg a vállam egy kissé erőltetett mosollyal - De ha minden igaz a védők meg tudnák akadályozni az ítéletnapot ennyi tölténnyel. Hát nekünk kell gondoskodnunk róla, hogy elérjen hozzájuk mielőtt még... Mindannyiunknak késő lenne. Értve? - kérdezem, összekulcsolva a kezeimet a hátam mögött. - Na tehát. A barátotokat - utalok itt a könyvtáros csajra - ellátják, majd később összeszedjük. Ami a mobil kórházat illeti .... - nézek el az irányába, majd egy pillanatra megakadok. Figyelem, ahogy a helyet átrendezik, miközben Nat vezényeli a részleget. A látvány kissé megenyhít valahogy. Olyan gyorsan felnőnek, igaz? - az egyelőre rendben van. Elküldtem egy srácot felderíteni a mauzóleumból induló földalatti alagutakat. Ha minden igaz nem soká visszaér. Vagy arra kell tovább menjünk, vagy megkockáztatunk kimerészkedni megint. Van kérdés? - nézek végig rajtuk. Mesélői:Khan arca enyhén megfeszül ahogy a szellemeket és a világ megmentésű akciókat emlegeti Mihael, de mielőtt válaszolhatna, Iszaj előzi meg, így végül csendben marad. De nem sokáig. Amint Mihael befejezi az újabb magyarázást, finoman megsimogatja a szakállát és mély levegőt vesz. - Ha azt hiszitek, erőszakkal meglehet előzni egy háborút, ugyanolyan hibások vagytok, mint azok akik kirobbantják. Nem, nem, ez így nem fog működni... Ti kell nekünk segítsetek. Amit mi csinálunk az túlmutat mindenen, amit csak eltudtok képzelni. Hmm... Van egy ajánlatom a számotokra. Ti elvisztek minket a Könyvtárig, és akkor segítünk nektek eljuttatni a Színházra a lőszeres ládákat. - fonta össze a karját a mellkasa előtt. - Neeem tudom ez mennyire jó ötlet... - mondta Duke a tipikus széles mosolyával, amit mindig akkor húzott az arcára, ha izgult. Ráadásul teljesen öntudatlanul.
Artyom, aki eddig végig csöndben volt, és vérét a régi bajtársak arcai újra felpezsdítették, most szólalt meg először. - Mihael, most az egyszer tényleg hallgass Khanra. Kérlek. Ha tehetném, elmondanám miért megyünk a Könyvtárba, de attól tartok nem értenéd meg. De egyet tudok, ha az a valami fontos a te régi kiképződnek is, Hunternek, elhiheted, mennyire értékes dolog. Nélkületek pedig nem fog menni a megszerzése. - Artyom miközben beszélt, a Hanzások felé sandított - Talán útközben többet mondhatok, de csak annak, akiben teljes mértékig megbízok. - Pillantott Iszajra egyfajta bátorításként, hogy tudja kinek mondhatják el az igazat, és bízza is rá ezt a dolgot. Ezt azonban pár Hanzás is észrevette, és nem tetszését fejezte ki. - Nem szívesen zavarom meg a beszélgetést, uram, de tudtommal ez az akció csak a Rendbeli tagokra tartozik. És ezek itt... Nem azok. Be se kellett volna őket engedni... - köpött ki, majd Mihael szemébe nézett - Az ezredes érthetően elmondta nekünk, hogy nem akarja hogy bármi félre csússzon. Ha bármiféle zavaró tényező jönne közbe, azt meg kell semmisíteni. Ön pedig ilyen beavatatlan senkiktől kér segítséget? Ez mióta szabályos? - kérdezte ingerülten, de normális hangnemben. A felettesét tisztelte, azonban a parancs az parancs volt számára. Iszaj:Artyom válasza azért kicsit megnyugtat. Tudja, hogy kik megbízhatóak, ez egyértelmű... tehát nem kell az én ismereteimre hagyatkozni, amit jelen helyzetben több mint hiányosnak érzek. Megeresztek egy szerencsétlen félmosolyt. Még mindig zötykölődünk a cél felé, ami jelen pillanatban határozottan nem a könyvtár, de legalább túléltük, és van esélyünk tovább haladni. Van esélyünk megoldani azt a feladatot, amit a sötétektől kaptunk, van esélyünk kideríteni az igazat, és talán csinálni valami értelmeset... vagy rájönni, hogy az egész teljesen értelmetlen. Még mindig egy opció. De legalább az életünket nem vitte el ez a kaland, és legalább egyvalaki tudja, merre tovább. Amikor viszont a Hanzás közbeszól, a jókedvem hamar távozik. Lehet, hogy Artyom tudja, kiben bízhat meg, de még határozottan nem vagyunk olyan emberek között. És talán a megnyugvás is korai volt. A Hanzásra pillantok. - Nem csinálunk káoszt. Senkinek nem érdeke. Nem várhatjuk, hogy bízzatok bennünk, de most senkinek nem használna, ha idegenként kezelnétek, a ti küldetéseteknek sem. Mihael:A szemeimet forgatom ahogy Khan felszólal, majd kieresztek egy fáradt sóhajt. Hát ismét itt tartunk, igaz? - Nézd, öreg, máskor szívesen tartanék veled átkokat törni és szellemeket arcon köpni, de ezúttal más dolgunk van. Parancsot kaptam, amit teljesítenünk kell, főleg ha már ennyien odavesztek hogy mi tovább juthassunk. Csak nem hagyhatom hogy a sok férfi áldozata hiábavaló legyen ezek után, aztán fordulhatok másfele, nem? Túl mutat mindenen a faszom most már. A láthatatlan erőkért nem vagyok hajlandó még több szerencsétlent feláldozni, amikor már így is ilyen szarul állunk. Nézd, kölyök. - pillantok ezután Artyom felé - már bizonyítottad hogy nem vagy semmirekellő, de azért elég sokat vársz tőlem ezzel. Nem tagadhatom meg csak úgy a parancsot, és tehetem kockára a teljes akciómat. Az amiről te beszéltek... Vagy bocsánat bazdmeg, mert nem is akartok beszélni róla, valami mágikus erő ami itt lebeg megint hogy picsán rúgjon minket egyszer.. Valami amit nem látok. Ezt nem tudom lelőni. Azonban a nácik meg a vörösök konfliktusa eléggé valódi, és mindenképp fenyeget mindannyiunkat. Ki tudja, hogy ez a szar amit most művelni akartok egyáltalán működne e. Azonban a lőszerek... Na azok biztos működnek. Itt egy kicsit szünetet tartok, majd picit kifújom a levegőt, üresen bámulva magam elé. Hunter. Vajon miköze az öregnek ehhez? Talán az a lány tudhat valamit, akit hoztak... Ha jól látom Ulman már épp intézkedik ezzel kapcsolatban, majd kikérdezhetem... Akkor térek magamhoz, mikor a Hanzás srác is megszólal. - Fiam, ha eleget szolgálsz majd velünk.. - csapkodom meg a vállát finoman - megtanulod majd hogy ebben a világban nem fogsz visszautasítani segítséget csak azért mert az illetők nem a te frakciód hivatalos tagjai. Ismerem ezeket a srácokat... Legalábbis a nagyrészüket - sandítok Iszaj felé - és tudom hogy megbízhatóak. Csak úgy látszik most épp nem értünk egyet. Előfordul. - vonom meg a vállam, várva a válaszukat. Mesélői:- Hát nem is fogunk bízni bennetek... - fonta össze a karját a morcos és kételkedő katona, azonban az Iszaj által mondottakon elgondolkodott, a derekát pedig végül a parancsnok válasza után adta be - Ám legyen, támogatom, hogy velünk jöjjenek, de akkor ők cipelik a ládákat míg mi a fegyverekkel megyünk. - vigyorodott el a férfi, mire Artyom csak fáradtan kifújta a gőzt. - Felőlem legyen... Feltéve ha megtudunk akkor egyezni... - pillantott Khanra, aki éppen a gondolatai mélyén volt elmerülve. Pár másodperc hallgatás után azonban végül csak megszólalt. - Hát még mindig itt tartunk... Béke helyett csak a pusztítás és az erőszak... Mikor fogjátok már fel végre, hogy a háború csak háborút szül? Egy konfliktust fegyverekkel akartok megakadályozni? - mosolyodott el keserűen - Hát barátom, ti tényleg nem látjátok mit is műveltek a világ megmentése címszó alatt. Tudod mit, parancsnok mondok én neked valamit. A Színházon csak pusztulás vár rátok, és mindenki másra, ha a lőszert leszállítjátok. Nem tudom mi történik pontosan, de a Metróban olyan folyamatok indultak el, melyek visszafordíthatatlanok és átírnak minden szabályt, amik alapján eddig az életünket éltük. De ha kegyetlen és szörnyű halált akarsz halni, ám legyen, én nem állítalak meg. Csak azokat a szerencsétleneket sajnálom, akik majd a halálba követnek téged... - Khan itt kis szünetet tartott és megpenderítette szakállát - Akárhogy is, azt hiszem itt az ideje akkor szétválnunk... |
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on Nov 13, 2022 14:56:42 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/621336783573090305/918535637165043712/Vegleges~png Natalia Nikolayevna Dyatlova – Pandora Vanzina Luiza Antonovna - Bratti Iszaj Zinon Antonovics – Aria Mihael Antonovich – Gresh550 Vladimir (Putin) Victor (Vitya) Kreystóf Kirillovich (ideiglenesen csak NPC-ként) – TherealKREY
Sérült férfiak nehéz levegővételei és jajgatásai töltötték meg az ideiglenes kórház termét mikor a nagy csapat bevonult oda. Mindenki Ulmant követte, aki szélsebesen haladt egy hálózsák felé, amin meglepő módon egy lány feküdt, lőtt sebbel. Pont úgy nézett ki, ahogy Szonja lefestette Mihaelnek azt a személyt, akivel találkozniuk kellett Hunter kérése szerint. Mellette egy kissé hosszú hajú férfi állt, aki a Leonid névre hallgatott. - Tényleg világít… Tényleg! Pont olyan, ahogy leírták… - mondta csodálattal teli hangon Sasha a férfinak, de mielőtt folytathatta volna a Kreml Vörös Csillagjainak leírását – amire a tiltás ellenére ránézett, és ha Natasha nem lép közbe, akkor valószínűleg el is ragadta volna – Ulman szakította félbe. - Te… Ismered Huntert, igaz? Sasha egy pillanatra elmélázott, majd egy bólintással válaszolt. - Tudtam! – mondta büszkén Ulman és Mihaelre nézett, egyfajta célzásként, hogy ő a ti emberetek. - Minek rángattál ide minket? – kérdezte Khan kissé ingerülten a Rangertől. - Hogy miért? Mert ő lehet tudja azt, amit mi nem! - Mit… szeretnétek tudni? – húzta fel a szemöldökét a lány. - Hol is kezdjem… Mi a fenét csináltatok a Könyvtárnál? Mit akar Hunter tőled? És nekünk mi közünk van ehhez az egészhez? Hogy a picsába jönnek ehhez Artyomék? Mi az anyám van már megint azokkal a fekete dögökkel, a Sötétekkel? Egyszer már szétrúgtuk a seggüket, mit akarnak már megint? - Hunter azt mondta, közületek biztos tudják már páran… De úgy tűnik tévedett. Ti tényleg nem értetek semmit… - Sasha nagyot sóhajtott – Biztosan ismeritek a Láthatatlan Megfigyelők legendáját… Mi van, ha azt mondom, ez az egész nem csak kitaláció? Ha tényleg léteznek…? - Miközben Sasha beszélt, Duke láthatóan ingerülten kezdte venni a levegőt.  Egy évvel ezelőtt történt. Miután Hunter megsemmisítette a Tulszkaját, egy különös nyomozásba kezdett bele. Egész álló nap a sátrában volt és mindenféle térképeket elemzett. Keresett valamit… A Könyvet. A Jövő Könyvét. Igen, azért voltunk a Könyvtárban. – nézett Mihael felé – Eredetileg ezért is indultunk el Hunterrel a Poliszba, hogy embereket kérjünk, mivel nem olyan helyen van, amit könnyen ellehet érni… De Melnyikov ezredes megtagadta. Ő meg begurult és elment… Mert semmi sem olyan egyszerű, ahogy azt ti gondoljátok. – fészkelődni kezdett, és Leonid segítségével felült és hátát a falnak döntötte – A Sötétek csak a kisebb probléma. Lehet, ők is bosszút akarnak tőlünk, de Hunter nem csak tőlük tart. A Nácik, a Vörösök, a Hanza… Mind ugyanazok. Csak arra vannak, hogy a háborúikkal kordában tartsák az embereket. Több ezernyi ártatlan fog meghalni, ha leszállítjátok a lőszert a Színházra! Nem arra kell nekik, amire mondják! - Mert mégis mire kell akkor? – kérdezte Petrovich. - Nem tudom pontosan… Hunter sem. A Könyv majd megmondja. Mindenkinek azt, amire kíváncsi. Iszaj, ti a Sötétekről akartok információkat, nem? Ha megtaláljuk, a Könyv megmutatja, merre keressétek őket. Nekem meg azt, hogy mégis kik állnak az egész háború mögött. - Tehát… - kezdte Artyom – Te azt mondod, Hunter nem a Sötéteket akarja elsősorban bántani? Hanem… A rendszert? Szeretné a vérrontást megakadályozni? Sasha nagyot bólintott. - De akkor miért mondta nekünk azt a kis Sötét, hogy őket akarja? És hogy a Könyvet használná fel ellenük? - Nem… Nem tudom. Én mindent elmondtam, amiről tudtam. Hisz csak így élhetjük túl… Ha tiszta lappal játszunk. - Talán… - morogta Khan és Mihaelre nézett – Sajnálom, hogy nem mondtam el a küldetésünk valódi célját. De tudom, hogy te nem hiszel az ilyesmikben… - Mert baromság! – szólt közbe Duke – Különválunk, a százados leszállítja a lőszert, mi meg megszerezzük a Könyvet és elkapjuk vele Huntert. Ahogy a küldetésünk is szólt! – kiáltotta el magát, szépen leleplezve a „titkos” küldetésüket. Én… - kezdett bele egy fiatal férfi, Roman, aki nem rég még sokkos állapotban volt, de Mihael sikeresen kirántotta belőle – Hiszek neki. Gondoljatok bele. Ennyi lőszert küldeni egyetlen állomásra? Ezzel nemhogy védekezni, de egy teljes vonalat ellehet pusztítani! Mi van, ha a Hanza nem megvédeni akarja a magát a Vörös Vonaltól és a Reichtől, hanem elpusztítani azokat? - Agyadra ment az előző akció Romanov! Ez hülyeség! A Hanza nem tenne ilyet! – kiáltotta egy másik katona, és lassan egyre többen fejezték ki a véleményüket. De mielőtt a balhé teljes mértékben elöntené a termet, két katona ront be egy vadul rángatózó társukkal az ideiglenes kórházba. - Sebesült! – üvöltik Natasha felé, majd megpróbálják felfektetni egy padra és lefogni őt – Mit csináljunk vele?! Teljesen megőrült oda lent és azóta ilyen! – kérdezi Vlad, akit Mihael felderítő küldetésre küldött el nem olyan rég. Miután Natasha lekezelte a rángatózó beteget, Vlad beszámol a Kreml alatt megbúvó lényről, ami teljesen ugyanaz leírásra, amivel Ulmanék találkoztak a D6-ból kifelé jövet. Egy hipnotikus képességekkel rendelkező értelmes lény… Így még inkább kérdéses, hogy ha a Könyvtárba mennétek, vajon biztonságosabb-e az út, mint a felszínen. Azonban Khannak talán erre is van egy ötlete… - Ez a térkép az Útikalauz. – vesz elő egy metrótérképet tele rengeteg írással és firkával.  – Egy élő térkép. Képes végig vezetni az egész Metróhálózaton, ha olyan ember kezében van, aki ért hozzá. Olyan járatokat is megmutat, amiről csak az építői tudnak… És a veszélyre is figyelmeztet. A Kreml és a környező épületek alatt is, mint például a Könyvtár, tele van titkos kormányzati alagutakkal. Ezzel kikerülhetjük a Biomasszát és eljuthatnunk a Könyvig. Utána még a Színházra is, megnézni magunknak, mégis mi a fene folyik a tudtunk kívül… Ráadásul biztonságosabb módon, mint a felszínen. Mi biztos arra megyünk Iszajékkal, a kérdés, mi a te döntésed? – nézett Mihaelre, és lassan mindenki más is. Természetesen mindenkinek lehet véleménye, de a végső döntés a parancsnok kezében van. |
|
