#s://media~discordapp~net/attachments/621336783573090305/918535211640320070/5004~png
Iszaj Zinon Antonovics – Aria
Polisz lángoló épületeit, sátrait rossz volt nézni. Több ezernyi könyv éghetett oda, és legalább ugyanennyi lakos ha senki se jutott ki. A kislány most nem támadt meg, halkan bólintva teljesíti amit mondasz neki.
A peronról lelépve a sínekre újra elkap a gyengeség, de most az a szokatlan nehezék ami a múltkor megállásra kényszerített elmaradt. Jelen volt, de nem olyan nagy mértékben.
A sötétség miatt megint nem látsz tovább a lábadnál, és mintha suttogásokat is hallanál magad mögött. "Látnia kell. Nem ért még minket. Meg kell mutassuk neki." De a gyerek Sötét csak nem jelenik meg előtted. Semmi. Egyszerűen nem az történik mint a múltkor.
További haladásod egyszerűen eseménytelen. Semmi nem történik. Talán örökre itt ragadtál. Így nem is fordítva figyelmet a részletekre lehajolt fejjel menetelsz előre, és csak későre tűnik fel, hogy az alagút amin meneteltél eltűnt. Egy végtelennek tűnő folyosón találod magad ahogy jobban körülnézel, melynek falain több száz ajtó is van. Mindegyikből különféle hangok szűrödnek ki. Ahogyan megindulsz az egyik irányba egy ajtó rögtön melletted kinyílik és akit megpillantasz benne azonnal felismered, Artyom az. Egy borostás állú, szigorú arcú, magas, tapasztaltnak tetsző, az erőtől duzzadó, vállas és köpcös, kopaszra nyírt fejű férfival lépdelt az alig kivilágított alagútban. Hosszú és jól meg varrt bőrköpenyt viselt, ami a mai időkben önmagában is ritkaságszámba ment.
Végül a csendet a kopasz törte meg.
– Szóval te ismered Szuhojt? – kérdezte Artyomot halk, mély hangon, de nem nézett rá.
– Szása bácsit? Hát persze! Ő a mostohaapám. Együtt lakunk – felelte őszintén Artyom.
– Mi a csuda… A mostohaapád. Fogalmam se volt róla… – mormogta a kopasz.
– És magát, hogy hívják? – bátorodott neki Artyom.
– Engem? Hogy hogy hívnak? – ismételte a kérdést a kopasz. – Azt meg minek akarod tudni?
– Hát, hogy megmondjam Szása bácsinak… Szuhojnak, hogy érdeklődött felőle.
– Ja, hogy ezért… Hunter… Mondd, hogy Hunter érdeklődött. A Ranger. Üdvözli.
– Hunter? De hisz ez nem név. Ez mi, a családi neve? Vagy valami becenév? – tudakolta Artyom.
– Hogy családnév? Hm… – Hunter elmosolyodott. – Miért is ne? Nem is hangzik rosszul… Nem, fiú, ez nem családnév. Ez, hogy is mondjam neked… foglalkozás. És neked mi a neved?
– Artyom.
– Na, jól van. Örülök, hogy megismerkedtünk. És alighanem még látjuk egymást. Nem is soká. Minden jót!
Búcsúzóul még rákacsintott Artyomra, aki ott maradt az alagútban egy másik férfival.
Az Artyom mellett lépkedő férfi aggódva kérdezte tőle:
– Mondd csak, Artyom, ki ez a férfi egyáltalán? Mit mondott neked?
– Valahogy furcsa… Szása bácsiról kérdezett. Az ismerőse lehet. Maga nem ismeri őt?
– Igazából nem… Csak pár napra jött valami ügyben az állomásra, Andrej mintha ismerné, az meg ezért is kérte magát vele őrségbe. Az ördög tudja, miért. Valahonnan olyan ismerős a képe…
– Igen. Ilyen arcot biztos nem könnyű elfelejteni – vélte Artyom.
– Úgy bizony. De vajon hol láthattam? Nem tudod, hogy hívják? – kérdezte Pjotr Andrejevics.
– Hunter. Így mondta, Hunter. Fogalmam sincs, mit jelenthet.
– Hunter? Hát nem éppen orosz családnév… – komorodott el a férfi.
Ahogy ez a mondat elhangzott, az ajtó becsapódott előtted. De nem messze egy másik kinyílt, ahol már 3 ember hangjait hallottad. Közelebb érve egy nyitott sátort látsz magad előtt, amiben Artyom, feltehetőleg Szuhoj, és Hunter beszélgetett.
– No, Artyom, akkor tölts teát a vendégünknek! Te meg ülj már le, Hunter, ülj le! Mesélj! – tüsténkedett Szuhoj. – Az ördög se tudja, mikor láttalak utoljára!
– Rólam majd később. Nincs semmi különös. Hanem nálatok, mint hallom, furcsa dolgok történnek. Hogy valami természetfeletti lények nyomulnak. Északról. Hallottam efféle történeteket kint az őrségen. Mi ez? – kérdezte a maga modorában, rövid, pattogós mondatokkal Hunter.
– Ez a halál, Hunter – felelte hirtelen elkomorodva Szuhoj. – Valamennyiünk leendő halála lopózik felénk. Valamennyiünk végzete. Erről van szó.
– Miféle halál? Úgy hallom, nagyon sikeresen veritek őket vissza. Meg fegyverük sincs. De mik ezek? Honnan jönnek és kicsodák? Ilyenről más állomásokon sohase hallottam. Sohase. Ez pedig azt jelenti, hogy egyáltalán sehol nincsenek. Tudni akarom, mi ez. Igen nagy veszélyt érzek. Tudni akarom, mekkora a veszély, érteni akarom a természetét. Ezért vagyok itt.
– Ki kell iktatni a veszélyt, igaz, Ranger? Te már csak mindig cowboy maradsz… De fel lehet-e számolni a veszélyt, ez itt a kérdés – mosolyodott el szomorúan Szuhoj. – Ez itt a bökkenő. Minden bonyolultabb itt annál, ahogy te gondolod. Sokkal bonyolultabb. Ezek nem egyszerű zombik, élőhalottak, mint a moziban. A moziban ez egyszerű: ezüst pisztolygolyókkal megtöltöd a revolveredet – mutatta szemléletesen pisztolyt formázó egyik tenyerével –, és piff-puff, a gonosz erői megsemmisítve. Ez itt valami más. Valami szörnyűség… Pedig engem nehéz megijeszteni, s ezt te is jól tudod.
– Csak nem estél pánikba? – kérdezte csodálkozva Hunter.
– Ezeknek a félelem a fő fegyverük. Az emberek alig bírnak kitartani az állásokban. Ott fekszenek a gépkarabélyaikkal, a géppuskáikkal – ezek meg fegyvertelenül jönnek rájuk. Mégis, hiába tudják, hogy a mienk mind a minőségi, mind a mennyiségi fölény, mindenki szinte futna, eszüket veszítik a félelemtől, néhányan, maradjon köztünk, már eszüket is vesztették. És ez nem egyszerűen rettegés, Hunter. – Szuhoj lehalkította a hangját. – Ez… Nem is tudom, hogyan magyarázzam el értelmesen… Ez minden alkalommal erősebb. Valahogy a fejekre hatnak… És úgy rémlik nekem, hogy tudatosan. Már messziről érzi az ember, és ez az érzés csak egyre nő, valami rettenetes nyugtalanság, vagy mi, elkezd az embernek remegni tőle a térde. Pedig akkor még se látni, se hallani nem lehet semmit, de már tudja az ember, hogy közel vannak, jönnek… Jönnek… És akkor felhangzik az üvöltés – és legszívesebben futnál, ahogy csak a lábad bírja… És jönnek közelebb – és elfog a reszketés. És utána még sokáig látod magad előtt, ahogy tágra nyílt szemekkel jönnek a reflektor felé… - Artyom összerezzent a hallottak alapján.
– A lelket zúzzák szét, a férgek! – folytatta Szuhoj. – És tudod, mintha ráhangolódnának a hullámhosszodra, és legközelebb már még jobban érzed őket, még jobban félsz. Ez nem egyszerűen rettegés. Én már csak tudom…
Elhallgatott. Hunter mozdulatlanul ült, vizsgálódva fürkészte Szuhojt, és láthatólag a hallottakat mérlegelte magában. Aztán kortyolt a meleg főzetből, és lassan, halkan mondta:
– Ez mindenkit fenyeget, Szuhoj. Ezt az egész mocskos Metrót, nem csak a ti állomásotokat.
Szuhoj hallgatott, mintha nem akarna válaszolni, de aztán hirtelen kiszakadt belőle:
– Az egész Metrót, azt mondod? Nem, nem csak a Metrót. Az egész haladó emberiséget, amely túl messzire ment azzal a nagy fejlődésével. Most fizetni kell érte! A fajok harca ez, Ranger. A fajok harca. Ezek a feketék nem természetfeletti lények, és egyáltalán nem démonok. Ezek a homo novus – az evolúció következő foka, mely nálunk jobban alkalmazkodott a környezethez. Övék a jövő, Ranger! Lehet, hogy a sapiensek pár évtizedig, sőt akár fél évszázadig is itt rohadnak még ezekben az istenverte lyukakban, amiket maguknak ástak, amikor még túl sokan voltak, és mind egyszerre nem fértek el fent, így azokat, akik nyomorultabbak voltak, nappal be kellett gyömöszölniük a föld alá. Sápadtak leszünk, betegesek, mint Wells morlockjai, emlékszel, Az időgépben éltek ott nála a föld alatt ilyen teremtmények. Valamikor azok is sapiensek voltak… Igen, mi optimisták vagyunk, mi nem akarunk megdögleni! Mi a saját szarunkban fogunk gombát termeszteni, és a disznók lesznek az emberek legjobb új barátai, hogy ne mondjam partnerei a túlélésben… Élvezettel fogjuk rágni a multivitaminokat, melyeket tonnaszám gyártottak gondos elődeink. Bátortalanul kimászunk majd a felszínre, hogy nagy sietve még egy kanna benzint szerezzünk, még valamennyi rongyot, és ha nagy szerencsénk van, még egy marék lőszert is, aztán gyorsan futás vissza, le a mi kis fülledt üregeinkbe, lopva tekingetve körbe, nem vett-e észre valaki. Mert ott fent már nem vagyunk otthon. A világ már nem a miénk, Ranger… A világ már nem a miénk.
Szuhoj elhallgatott, s nézte, hogyan gőzölög a pára a teáscsészéből és oszlik szét a sátor félhomályában. Hunter semmit sem felelt.
– Hallgatsz, Ranger? Hallgatsz… De ne hallgass, vitatkozz, gyerünk! Hol vannak az érveid? Hova lett az optimizmusod? Amikor utoljára beszélgettünk, még azt hajtogattad, hogy a sugárzás szintje csökken, és az emberek egyszer majd visszamehetnek a felszínre. Ej, Ranger… „Felkel a nap az erdő felett, de már nem nekem…” – énekelte gúnyosan Szuhoj. – Foggal-körömmel kapaszkodunk az életbe, minden erőnkkel ragaszkodunk hozzá, mert bármennyire mondják is a filozófusok és hajtogatják a szektások az ellenkezőjét, lehet, hogy mégsem lesz utána semmi! Nem szeretnénk hinni, nem szeretnénk, de a lelkünk legmélyén tudjuk, hogy így van… De hisz tetszik nekünk ez a dolog, Ranger, nem igaz? Te meg én nagyon szeretünk élni! Te meg én ott fogunk kúszni a bűzlő üregekben, aludni a disznókkal összeölelkezve, és patkányokat zabálva, de mi túléljük! Igaz? Ébredj, Ranger! Senki sem fog rólad könyvet írni „Egy igaz ember” címmel, senki sem énekli meg élni akarásodat, túltengő önvédelmi ösztönödet… Meddig húzod ki gombán, multivitaminokon és disznóhúson? Add meg magad, sapiens! Többé már nem vagy a természet császára! Megdöntötték az uralmadat! Nem, nem muszáj azonnal megdöglened, ahhoz senki sem ragaszkodik. Fetrengj csak haláltusádban, fuldokolj még a saját ürülékedben… de tudd, sapiens: ez már a haláltusa! Az evolúció, melynek megértetted a törvényeit, már végrehajtotta a maga új szakaszát, és többé már nem te vagy az utolsó foka, nem te vagy a teremtés koronája. Dinoszaurusz vagy. Át kell adnod a helyed az új, tökéletesebb fajoknak. Nem kell egoistának lenni. A játéknak vége, hagyni kell, hogy most mások játsszanak egy kicsit. A te időd lejárt. Kihaltál. És hadd törjék a jövendő civilizációk a fejüket azon, miért haltak ki a sapiensek. Bár ez aligha fog bárkit is érdekelni…
Hunter, aki e monológ alatt végig a körmeit vizsgálta figyelmesen, most Szuhojra emelte a tekintetét, és komoran azt mondta:
– Te aztán jól elhagytad magad azóta, hogy utoljára láttalak! Jól emlékszem, mennyire mondogattad nekem, hogy ha megőrizzük a kultúránkat, ha nem csüggedünk, ha nem felejtünk el oroszul beszélni, ha a gyerekeinket megtanítjuk írni-olvasni, akkor semmi vész, akkor talán a föld alatt is kihúzzuk… Te mondtad ezt nekem, vagy nem te? Most meg tessék – add meg magad, sapiens… Mit jelentsen ez?
– Egyszerűen megértettem valamit, Ranger. Megértettem, amit talán már te is értesz, de az is lehet, hogy sohasem fogsz megérteni: dinoszauruszok vagyunk, akik az utolsó napjaikat élik… Hogy ez tíz évet jelent, vagy százat, egyre megy…
– És haszontalan az ellenállás, igaz? – húzta el a szót vészjóslóan Hunter. – Erre akarsz kilyukadni?
Szuhoj szemét lehunyva hallgatott. Látszott, hogy neki, aki soha és senki előtt nem ismerte el a gyengeségét, nehezére esett ilyeneket mondania régi barátjának, ráadásul Artyom előtt. Fájdalmas volt kitűzni a fehér zászlót…
– Hát azért sem! Erre ugyan várhatsz! – mondta lassan Hunter, és felegyenesedett. – És ők is várhatják! Új fajok, azt mondod? Evolúció? Visszafordíthatatlan kihalás? Szar? Disznók? Vitaminok? Különb dolgokon is átmentem én már. Én ettől nem félek. Megértetted? Én ugyan nem fogom feltenni a kezemet. Önvédelmi ösztön? Nevezd annak. Igen, foggal-körömmel kapaszkodni fogok az életbe. Baszok én a te evolúciódra. A többi faj csak várjon a sorára. Nem vagyok én marha, amelyet a vágóhídra hajtanak. Te csak kapitulálj, és eredj ezekhez a te fejlettebb és alkalmazkodóbb lényeidhez, engedd át nekik a helyedet a történelemben! Ha te úgy gondolod, hogy befejezted a harcot, lódulj és dezertálj, én nem kárhoztatlak érte. De engem ne próbálj ijesztgetni. Ne akarj magaddal rángatni a vágóhídra. Minek prédikálsz itt nekem? Mert, ha nem leszel egyedül, ha másokkal együtt adod meg magad, akkor kevésbé lesz szégyen a szégyen? Vagy az ellenség egy tál meleg kását ígért minden társadért, akit a fogságukba viszel? Hogy reménytelen a harcom? Azt mondod, hogy a szakadék szélére jutottunk? Köpök én a te szakadékodra. Ha te úgy látod, hogy a fenekén van a helyed, vegyél egy nagy levegőt, és ugrás lefelé. De én nem arra megyek. Ha az Értelmes Ember, a kifinomult és civilizált sapiens a kapitulációt választja, akkor én lemondok e dicső megnevezésről, és inkább vadállat leszek. És állatként fogok az életbe kapaszkodni és átharapni mások torkát, hogy életben maradjak. És életben fogok maradni! Megértetted? Életben maradok!
Leült, és halkan megkérte Artyomot, töltsön még neki egy kis teát. Szuhoj maga kelt fel és ment, hogy feltöltse és felrakja a teafőzőt. Komoran, szótlanul. Artyom kettesben maradt Hunterrel a sátorban. Végül Hunter maga fordult oda hozzá:
– No és te hogyan gondolod, fiú? Mondd, ne restelkedj… Te is úgy akarsz élni, mint a növények? Mint a dinoszauruszok? Ülni a cókmókodon, és várni, amíg érted jönnek? Ismered a tejbe esett béka tanmeséjét? Két béka beleesett egy-egy tejjel teli köcsögbe. Az egyikük, a racionálisan gondolkodó, idejében felmérte, hogy az ellenállás értelmetlen, és hogy a sorsát nem kerülheti el. És amúgy is van túlvilág, így hát felesleges erőlködni, és hiábavaló áltatnia magát dőre reményekkel. Kinyújtotta hát a lábait, és lesüllyedt a köcsög fenekére. A másik viszont alighanem buta volt, vagy ateista. És nyomban kapálózni kezdett. Gondolhatnánk, minek rángatózik, ha egyszer minden eleve elrendeltetett? De csak kapálózott, kapálózott tovább. Amíg csak a tejet vajjá nem köpülte. És kimászott. Adózzunk hát a társa emlékének, aki idő előtt meghalt a filozófia és a racionális gondolkodás fejlődésének nevében.
Artyom sokáig hallgatott, mire feltette a kérdést amit már régen akart.
– Ki maga? – szánta el magát végre Artyom.
– Hogy ki vagyok én? Tudod már, hogy ki vagyok. Ranger.
– De mit jelent az, hogy Ranger? Mivel foglalkozik? Vadászik?
– Hogy magyarázzam el neked… Tudod, hogyan épül fel az emberi szervezet? Morzsányi sejtek millióiból áll, melyek elektromos jeleket küldenek egymásnak, mások az információt tárolják, ismét mások felszívják a tápanyagokat, megint mások az oxigént szállítják… De egy nap se kellene, hogy mindegyikük, még a legfontosabbak is, elpusztuljanak, elpusztuljon az egész szervezet, ha nem volnának olyan sejtjeink, amelyek az immunitásért felelnek. Nagy falósejteknek hívják őket. Olyan módszeresen és ritmikusan dolgoznak, mint az óra, mint a metronóm. Amikor valami megfertőzi a szervezetet, megtalálják, kikutatják, akárhova rejtőzik is, előbb vagy utóbb elkapják, és… – a kezével olyan mozdulatot tett, mintha elvágná valakinek a torkát, és kellemetlen, csikorgó hangot hallatott – likvidálják.
– De mi köze ennek a maga foglalkozásához? – makacskodott Artyom.
– Úgy képzeld el, hogy az egész metró egy emberi szervezet. Bonyolult organizmus, amely negyvenezer sejtből áll. Én falósejt vagyok. Ranger. Ez a foglalkozásom. Bármilyen veszélyt, mely kicsit is komolyan fenyegeti az egész szervezetet, likvidálni kell. Ez az én munkám.
Végre Szuhoj, aki távolléte alatt nyilván összeszedte a gondolatait, visz-szajött a teafőzővel, és miután öntött a bögrékbe a forró főzetből, Hun-terhez fordult:
– Mégis hogyan akarsz nekilátni a veszélyforrás kiiktatásának, cowboy? Elmész vadászni és lelősz minden feketét? Aligha fog az sikerülni neked. Nincs mit tenni, Hunter. Nincs mit.
– Egy megoldás még mindig marad, a legvégső. Berobbantani a francba az egész északi alagutatokat. Teljesen eltorlaszolni. És elvágni az útját ennek a te új fajodnak. Csak sokasodjanak odafent, és ne zavarjanak minket, vakondokat. Mert a föld mélye most a mi életterünk.
– Hát akkor mondok én neked valami érdekeset. Erről kevesen tudnak az állomásunkon. Az egyik vonalszakaszunkat már berobbantottuk. Csakhogy felettünk – az északi alagutak felett – talajvízfolyások vannak. És amikor a második északi vonalat berobbantottuk, kis híján elöntöttek bennünket. Ha csak kicsivel is nagyobb lett volna a robbanás, isten veled, VDNH. Szóval, ha most a megmaradt északi alagutat is berobbantjuk, akkor nem egyszerűen eláraszt bennünket. Akkor radioaktív folyadék fog bennünket elmosni. És akkor nem csak nekünk lesz végünk. Hát ez jelenti az igazi veszélyt a Metróra. Ha fajok közötti háborúba kezdesz most és ilyen módon, a fajunk veszíteni fog. Sakk.
– És mi van a hermetikus kapuval? Nem lehet egyszerűen a túlsó oldalról lezárni az alagútban? – jutott Hunter eszébe.
– A hermetikus kapukat ismeretlen nagyeszűek vagy tizenöt éve az egész vonalon elbontották, és elvitték valamelyik állomás megerősítésére, és már senki sem tudja, hogy melyikére. Tényleg nem tudtad? Még egy sakk neked.
– Mondd csak… Mostanában erősödik a nyomásuk? – Hunter, úgy tűnik, feladta, és más irányba fordította a szót.
– Hogy erősödik-e? De még mennyire! Ma már nehéz elhinni, hogy nem is olyan régen semmit sem tudtunk róluk. Most meg ők jelentik a fő veszedelmet. És hidd el nekem, hogy közel a nap, amikor egész egyszerűen elsöpörnek bennünket az összes erődítményünkkel, reflektorunkkal és géppuskánkkal együtt. Hiszen nem lehet az egész Metrót egyetlen jelentéktelen állomás védelmére küldeni… Jó, hogy nálunk igen finom teát készítenek, de aligha áll rá bárki is, hogy az életét kockára tegye egy mégoly finom teáért is, mint a miénk. Végső soron mindig vannak konkurensek a Pecsatnyikiről… Megint sakk! – mosolyodott el szomorúan Szuhoj. – Nem kellünk mi senkinek. Magunk hamarosan nem leszünk képesek ellensúlyozni a nyomást. Elvágni őket, berobbantani az alagutat nem tudjuk. Felmenni és ott felperzselni őket megint csak nem, mindenki által ismert okok folytán… Matt. Matt neked, Ranger! És nekem is matt. Matt mindnyájunknak igen rövid időn belül, ha érted, mire gondolok – mosolyodott el kesernyésen Szuhoj.
– Meglátjuk – vetette oda Hunter. – Majd meglátjuk. Elüldögéltek és beszélgettek aztán még mindenféléről. Végül Hunter felállt, aludnia kell, mondta. Azzal elbúcsúzott Szuhojtól. A kijáratnál azonban váratlanul Artyomhoz fordult, és odasúgta neki: „Gyere ki egy percre.”
Artyom nyomban kiugrott utána, ügyet se vetve mostohaapja csodálkozó pillantására. Hunter, szorosan begombolva a köpenyét és felhajtva a gallérját, odakint várta.
– Járjunk egyet – javasolta, és komótosan elindult a peronon előre, a vendégsátorhoz, amelyben megszállt. Artyom határozatlanul indult utána.
– Te mit gondolsz arról, amit csinálok? – kérdezte Hunter.
– Nagyszerű dolog… Ha maga nem lenne… No meg mások, olyanok, mint maga, már ha vannak ilyenek… Akkor nekünk már régen…. – motyogta zavartan Artyom.
– Szóval értékeled? Na, ha a nép értékeli – mosolyodott el Hunter –, akkor nem kell a kishitűekre hallgatni. Inába szállt a bátorsága a mostohaapádnak. Pedig ő aztán igazán bátor ember… Legalábbis az volt. Valami furcsa dolog történik itt nálatok, Artyom. Olyasmi, amit nem szabad így hagyni. Mostohaapádnak igaza van: ezek nem egyszerűen valami kísértetek, mint több tucat más állomáson, nem egyszerűen vandálok, vagy korcsok. Ez itt valami új. Valami riasztó. Ez az új dolog jeges hideget áraszt. Sírszaga van. Még csak második napja vagyok az állomásotokon, de már kezd áthatni ez a rettenet. És minél többet tud meg az ember róluk, minél tovább vizsgálja, minél többet látja őket, annál erősebb a rettenet, értem én. Te nem sűrűn láttad őket, igaz?
– Idáig egyetlenegyszer: csak nemrégiben kezdtem őrségbe járni az északira – ismerte el Artyom. – De az igazat megvallva, ez az egy is éppen elég volt. Azóta is rémálmaim vannak. Mint ahogy ma is volt. Pedig hány nap eltelt már azóta!
– Rémálmok, azt mondod? Neked is? – komorodott el Hunter. – Ez már nem lehet véletlen… És ha itt élek még valamennyit, pár hónapot, ha rendszeresen kijárok őrségbe, nem kizárt, hogy én is elcsüggedek… Nem, kölyök. A mostohaapád egyben téved. Ezt nem ő mondja. Ez nem az ő véleménye. Ők gondolják ezt helyette, és ők beszélnek helyette. Adjátok meg magatokat, mondják, az ellenállás értelmetlen. Ő csak a szócsövük. És alighanem maga sincs ezzel tisztában… És valóban, alighanem ránk hangolódnak a mocskok, rátelepednek a lelkünkre. Micsoda pokoli fajzatok! Hanem mondd csak, Artyom – fordult hozzá közvetlenül, a nevén szólítva, és a fiú megértette, hogy valami nagyon fontosat készül mondani neki –, van titkod? Olyan, amit az állomáson senkinek sem mondanál el, de egy idegen emberre rábíznál?
– Háát… – Artyom zavarba jött, és a veséjébe látó embernek ennyi elég is volt, hogy megértse, van ilyen titok.
– Nekem is van titkom. Nosza, cseréljük ki őket. Valakivel meg kell osztanom a magam titkát, de szeretnék biztos lenni abban, hogy nem fecsegi ki. Ezért gyerünk, mondd el nekem a tiédet – de ne valami semmiséget holmi kislányról, hanem valami komolyat, amit többé senki sem hallhat meg. Aztán én is mondok valamit. Ez fontos nekem. Nagyon fontos, érted?
Artyom habozott. Furdalta a kíváncsiság, hogy is ne furdalta volna, de féltette a titkát, azt a bizonyost, feltárni ennek az embernek, aki nemcsak érdekes beszélgetőtárs és igazán kalandos életű ember, hanem a jelek szerint hidegvérű gyilkos is, aki cseppnyi habozás nélkül elhárít bármi útjába kerülő akadályt. És ha kiderül, hogy neki, Artyomnak valóban köze van a feketék inváziójához… Hunter bátorítóan nézett a szemébe:
– Nincs miért tartanod tőlem. Garantálom, hogy nem büntetnek meg érte – mondta, és cinkosan kacsintott.
Odaértek a vendégsátorhoz, amely ma éjszaka csak Hunter rendelkezésére állt, de kint maradtak. Artyom még egyszer utoljára végiggondolta, és rászánta magát. Nagy levegőt vett, aztán sietve, egy szuszra elmondta a maga történetét a Botanyicseszkij Szadba tett útjukról.
(0:46-ig tart ez a rész amiről Artyom mesél.)
Amikor befejezte, Hunter, mintegy emésztve a hallottakat, nem szólt egy ideig. Aztán rekedt hangon, lassan azt mondta:
– Téged meg a barátaidat ezért nevelési célzattal tulajdonképpen agyon kéne csapni. De megígértem, hogy nem lesz bántódásod. Ami a barátaidra amúgy nem vonatkozik…
Artyom szíve összeszorult, és érezte, hogyan dermed meg a félelemtől a teste, és mondja fel a lába a szolgálatot. Megszólalni képtelen volt, így némán várta a vádbeszéd folytatását.
– De figyelembe véve, hogy hány évesek és milyen tökkelütöttek voltatok a cselekmény idején, meg azt, milyen régen volt, megkegyelmezek nektek. – És hogy mihamarabb oldja Artyom görcsét, Hunter újra, most bátorítóan rákacsintott. – De ne feledd, hogy a szomszédos állomások részéről könyörületre nem számíthatsz. Önként adtál magad ellen erős fegyvert a kezembe. Most pedig hallgasd meg az én titkomat…
És miközben Artyom bánta már, hogy megeredt a nyelve, így folytatta:
– Nem csak úgy ok nélkül jöttem keresztül az egész Metrón erre az állomásra. Én nem adom fel. A veszélyt el kell hárítani, mint ahogy ezt ma már nemegyszer hallhattad. El kell hárítani, és el is hárítjuk. Én fogom megtenni. A mostohaapád fél. Lassan az ő eszközük lesz, ahogy látom. Maga is egyre kevésbé áll ellen, és engem is megpróbál más belátásra bírni. Ha igaz, amit a talajvízről mondott, akkor az alagút berobbantásának ötlete természetesen elesik. A te történeted viszont valamit megvilágosított a számomra. Ha a feketék először a ti utatok után kezdtek betörni ide, akkor a Botanyicseszkij Szádból jönnek. Valami ott nem stimmel, biztos termesztettek ott, ebben a Botanyicseszkij Szádban valamit, hogy ilyesmi létrejöhetett… És ez azt jelenti, hogy ott, közel a felszínhez lehet elszigetelni őket. Annak a veszélye nélkül, hogy szabadjára engednénk a talajvizet. De az ördög tudja, mi zajlik az északi alagútban hétszáz méteren túl. Ott a ti hatalmatok véget ér. Ott a sötétség uralma kezdődik – a legelterjedtebb kormányzási forma a moszkvai Metróban. Odamegyek. Erről nem kell tudnia senkinek. Szuhojnak mondd azt, hogy az állomás helyzetéről faggattalak, és ez igaz is. De ne magyarázkodj: ha minden simán megy, majd én megmagyarázok mindent, akinek kell. De fordulhat úgy – egy pillanatra elhallgatott, és kutatva nézett Artyom szemébe –, hogy nem jövök vissza. Lesz vagy sem robbanás, ha holnap reggelig nem jövök vissza, a társaimmal valakinek közölnie kell, hogy mi történt velem, és el kell mesélnie nekik, micsoda ördögi dolog készülődik a ti északi alagútjaitokban. Minden korábbi állomásbeli ismerősömet láttam ma, beleértve mostohaapádat is. És érzem, majdhogynem látom, ahogy a kétség és a félelem apró férge beleette magát mindenkinek az agyába, aki gyakran kerül ezek befolyása alá. Nem támaszkodhatok féregette agyú emberekre. Egészséges emberre van szükségem, akinek az ítélőképességét még nem kezdték ki ezek a démonok. Nekem te kellesz.
– Én? De hát mit tudok én magának segíteni? – csodálkozott Artyom.
– Hallgass rám. Ha nem jövök vissza, neked bármi áron – bármi áron, érted?! – el kell jutnod a Poliszba. A Városba… És ott meg kell keresned a Melnyik nevezetű embert, és az egész történetet elmondod neki. És még valami. Mindjárt adok neked valamit, átadod neki, ezzel bizonyítod, hogy én küldtelek. Gyere be egy pillanatra!
Hunter levette a lakatot a bejáratról, felhajtotta a sátorlapot, és beengedte Artyomot. Odabent a padlón álló hatalmas, terepszínű hátizsák és az impozáns méretű utazóláda miatt szűk volt a hely. A lámpa fényénél Artyom egy táska mélyén észrevette egy masszív fegyver, nyilván egy szétszerelt golyószóró sötéten csillogó csövét. Mielőtt az avatatlan szemek elől Hunter eltakarhatta volna, Artyom még észrevehette a géppuskahevederekkel teli, halványan csillogó, fekete fémkosarakat, melyek szorosan sorba voltak rakva a fegyver egyik oldalán, meg a kis zöld gyalogsági gránátokat a másik oldalon. Hunter nem fűzött kommentárt ehhez az arzenálhoz, kinyitotta a hátizsák oldalzsebét, és kihúzott onnan egy töltényhüvelyből készült kis fémkapszulát. Azon a végén, ahol a golyónak kellett volna lennie, a kapszula kis, csavaros kupakban végződött. Mellette lógott egy fém lapocska is a Rend jelképével.
– Tessék, fogd. Két napnál tovább ne várj rám. És ne félj. Fogsz találni embereket mindenhol, akik segítenek majd. Tedd meg feltétlenül! Tudod, hogy mi múlik rajtad. Nem kell, hogy még egyszer elmagyarázzam, igaz? Ennyi. Kívánj nekem sikert, és tűnj el… Ki kell aludnom magam.
Artyom alig tudott néhány búcsúszót kinyögni magából, megrázta Hunter hatalmas mancsát, és a rábízott küldetés súlya alatt görnyedezve elvánszorgott a sátra felé.
Az ajtó becsukódott, ahogy Artyom eltűnt a sötétben. Viszont, mint az előbb, ekkor is kinyílt egy másik ajtó.
Idegen hangok szűrődtek ki rajta, miközben egy ismerős férfihang megállíthatatlanul hajtogatta „A veszélyt el kell hárítani! Meg kell védeni a Metrót!” Ahogy közelebb merészkedsz, Huntert láthatod amint próbálja lezárni az Artyomék által kinyitott hermetikus kaput, miközben hősiesen tartja távol magától a száz meg száz Sötétet.
- Mi csak segíteni akarunk nektek… Ha bezárod a kaput halálra ítéled ember társaid…
- Nem… Én megvédem az embereket… Ranger… Vagyok… Ez a dolgom… - mondta szaggatottan Hunter, de már késő volt. A Sötétek elérték, de nem bántották. Körbe állva mintha a tudatalatti csápjaikkal az elméjébe nyúlva a legrémisztőbb emlékeit hozták volna elő. Hunter csapkodott, egyesével vágta le őket miközben üvöltve kérlelte a támadásaik abba hagyását. De idővel feladta és a fejét csapkodva próbálta elkergetni onnan az ellenségeit.
- Hagyjatok! Nem… engem nem törtök meg… Basszátok meg, azt mondtam hagyjatok! Rohadt tetvek! Sosem fogtok győzni!
De Hunter tévedett. A Sötétek megtörték, és mire már csak egy méter volt a hermetikus kapu lecsukásától elesett, és a szemét takargatva a földön hemperegve sírva fakadt.
- Ne… Ne nézz rájuk… Ne! Kérlek ne bántsatok! – kérlelte őket, de a lények nem hallgattak rá. Bármit is műveltek vele, Hunter borzalmas kínokon mehetett keresztül. Teljesen megbolondították. A kaput sosem sikerült bezárnia, a lények pedig csak jöttek és jöttek teljesen ellepve a testét és az egész VDNH felé tartó alagutat.
Az ajtó megint becsapódott. A következő szobában viszont megint megnyílt egy. Benne egy ismerős arcot vélsz felfedezni. Khan az. Egy rejtélyes, hatalmas, fénylő, kopaszra nyírt, tiszta fehér köpenyt viselő embert hallgat. És mögötte mintha…
Az ember, aki beszél, rendkívüli erőt áraszt magából, ezt te magad is egyből megérzed, hiába nem történt ilyesmi még veled sohasem. Ez egy megfoghatatlan és leírhatatlan érzés. A kopasz egy fiatalemberről mesélt, aki az északi alagutakból kerül majd elő, és Khant kérte meg a férfi biztonságba juttatására, mivel ő maga elbukott. A leírásról Artyom juthat eszedbe, habár nem vagy benne biztos róla van-e szó. Azonban nem sokáig tudsz ezen gondolkodni, mert a szoba bezárulásával egy másikban találod magad. Az ajtón keresztül megcsap a hideg, mérgezett levegő. Moszkva legmagasabb pontján találod magad, az Ostankino TV Tornyon.
– Tessék, figyeld őket – Szólt egy ismeretlen férfihang, aki odaadta Artyomnak a tábori látcsövet, és kezével a megfelelő irányba intett. Artyom rátapadt a lencsékre, és sokáig céltalanul jártatta a tekintetét a közelebb került városon, míg csak a Ranger a megfelelő helyre nem irányította. Ha te is oda nézel, jól láthatod mit figyel, hiába nincs nálad távcső.
A Botanyicseszkij Szad és a VDNH egyetlen, áthatolhatatlan sűrűségbe olvadt, amelyből kiemelkedtek a Kiállítás pavilonjainak megkopott fehér kupolái és tetői. Ebben a sötétlő erdőben mindössze két tisztás maradt – egy keskeny kis út a fő pavilonok között (a „Fősétány”, suttogta félénken a Ranger, avagy Pavel), és még valami más. A Szad kellős közepén egy óriási kopasz folt alakult ki, mintha még a fák is utálattal hátrahőköltek volna valamilyen láthatatlan fekélytől. Furcsa és visszataszító látvány volt: talán egy romváros, talán valami gigászi, pulzáló és rángatózó, több négyzetkilométerre szétterülő, életet adó szerv.
Az égbolt fokozatosan reggeli színébe váltott, és ezt az undorító daganatot egyre jobban lehetett látni: erekkel átszőtt hártya, a kloákaszerű kijáratokból kimászó kis fekete alakok, amint serényen nyüzsögnek, mint a hangyák… Pontosan, mint a hangyák, ez egy hatalmas hangyafészeknek tűnt. És az egyik csapásuk egy félreeső, kerek, fehér építményhez vezetett, amely szakasztott mása volt a VDNH bejáratának. A kis fekete alakok eljutottak az ajtókig és eltűntek. Egyenesen a VDNH-ra tartottak.
Valóban egészen közel voltak, nem valahonnan távolról jöttek. És valóban csak megsemmisíteni lehetett őket, csak megsemmisíteni. Artyom megkönnyebbülten sóhajtott.
– Van jel! Van! – ordította egy másik Ranger aki az Ulman névre hallgatott. – Kapcsolatba léptek! Az ezredes káromkodik, azt kérdezi, hol voltunk eddig. – Ulman feltette a fülhallgatót a fejére, belehallgatott, és egy ideig hallgatott mintha baj lenne: – Azt mondja… Nem inkább ezt nem mondom, ezeket a káromkodásokat még én sem hallottam még, de szerintem anyám is sír a sírjában ahogy szidták most a családfám. Egyébként, amit találtak jobb, mint gondolták, négy löveg is van, mindegyik kitűnő állapotban van… Beolajozva, ponyva alatt… Azt mondja, Anton szuper, mindegyikkel elboldogult. Hamarosan készen lesznek. Közölnünk kell a koordinátákat. Téged meg üdvözöl, Artyom!
Pavel széthajtogatta a nagy, négyzetekre osztott tereptérképet, és a látcsőbe nézve diktálni kezdte a koordinátákat, Ulman pedig utánamondta őket adóvevője mikrofonjába.
– Biztos, ami biztos, az állomást is megsemmisítjük. – A katona ellenőrizte a térképet, és még néhány számot bediktált.
– Vége, a koordináták kimentek, most elvégzik a beirányzást. – Ulman levette a fülhallgatót, és letörölte a homlokát. – Ehhez még idő kell, a te embered egyedül van ott az összes rakétára. Annyi baj legyen, megvárjuk…
Artyom fogta a távcsövet, és újra kimászott az erkélyre. Valami vonzotta ebben a förtelmes hangyafészekben, valami érthetetlen, nyomasztó érzés, érzékelhetetlen és kifejezhetetlen sajgás, mintha valami súly ülne a mellén, és nem hagyná mély levegőt venni.
– Kész, kirepültek! Az ezredes azt mondja, hogy megy a szeretetcsomag! Most megsütjük ezeket a fekete dögöket! – ordította Ulman.
A narancsszínű láng elöntötte a „hangyafészket”, szurokfekete felhő szállt fel, újabb robbanások zárták körül minden oldalról, és a fészek erőtlen halálhörgéssel eltűnt, beomlott. Ellepte az égő erdő és hús sűrű füstje. És az égből egyre csak hullottak az új és új rakéták.
– Milyen pompásan elintéztük őket, mi? Így jár, ki karddal tör ránk! – dörzsölte a tenyerét Ulman. – Mi, Artyom? Artyom!
Az egész Botanyicseszkij Szad, és vele együtt a VDNH egyetlen szörnyű tűztengerré változott, a hatalmas zsíros, fekete füstgomolyagok lomhán emelkedtek fel az őszi égre, és a rettenetes tűzvész bíborpírja a felkelő nap finom sugaraival elegyedett.
A lökéshullám maga lök át a mögötted lévő ajtón. Kellemes melegséget érzel, a tűz vakítóan ég melletted. Egy őrhelyen találod magad. Az őrök mind idegesen nézegettek az alagútba egészen addig amíg egy terebélyes, bőbeszédű asszony a szakadt angórakendőjében és pecsétes kötényében meg nem érkezett a hússal és zöldséggel teli, forró fazékkal. A krumpli és az uborka, paradicsom ínyenc csemegének számított: a Szevasztopolszkaján kívül zöldségekkel talán, ha néhány étterem szolgált a Gyűrűn, meg persze a Poliszban. A gond nemcsak a bonyolult növénytermesztési berendezésekben rejlett, amelyekre a botanikusok által megőrzött magok termesztéséhez volt szükség, hanem abban is, hogy a metróban kevesen engedhették meg maguknak, hogy áramot használjanak a katonák étrendjének változatosabbá tétele kedvéért.
Még a vezető asztalára is csak ünnepeken került zöldség, rendszerint csupán a gyerekek kedvében jártak vele.
Az elgondolás bevált: elég volt, hogy Nágya, miután asszony módra ügyetlenül lecsúsztatta válláról a gépkarabélyát, levegye a fedőt a fazékról, az őrök arcán a ráncok mindjárt kezdtek kisimulni.
– Ma valahogy egész nap a Komszomolszkaja jár az eszemben – mondta egy mosolygós, metrórangjelzéses pufajkát viselő öreg, miközben alumíniumtáljában szétnyomkodta a krumpliját a kanalával. – Jó volna elmenni, megnézni… Micsoda mozaik van ott! Nekem az a legszebb állomás ebben a ti Moszkvátokban.
– Ugyan már, Homérosz, csak azért szereted mind a mai napig, mert ott laktál – mondta rá rögtön egy usankás, borostás, kövér férfi. – És a Novoszlobodszkaján a festett üvegek? A Majakovszkaján meg azok a légies oszlopok és mennyezetfreskók?
– Nekem a Ploscsagy Revoljuciji tetszett mindig – vallotta meg elfogódottan a mesterlövész, egy csendes, komoly, koros férfi. – Butaság, tudom én is, de azok a kemény tekintetű matrózok és pilóták, meg a határőrök a kutyáikkal… Gyerekkoromtól imádtam azt az állomást!
– Ugyan mért volna butaság? Nagyon szimpatikus bronzfiúk vannak ott – pártolt melléje Nágya, miközben a fazék aljáról a maradékot kapargatta. – Hé, brigadéros, a végén még vacsora nélkül maradsz!
A félrevonultan üldögélő sebhelyes arcú, kopasz fejű, magas, vállas katona komótosan lépdelt közelebb a tűzhöz, fogta az adagját, és visszament a helyére – közelebb az alagúthoz, távolabb az emberektől.
– Jár ez egyáltalán az állomáson? – kérdezte suttogva a kövér, a félhomályba olvadó széles hát felé biccentve.
– Több mint egy hete el se mozdul innen – felelte ugyanolyan halkan a mesterlövész. – Hálózsákban alszik. Hogy bírja idegekkel… Bár lehet, hogy egyszerűen csak tetszik neki ez a munka. Három nappal ezelőtt, amikor a démonok kis híján széttépték Rinatot, kiment, és alig tizenöt perc alatt puszta kézzel végzett velük. Amikor visszatért, csupa vér volt a csizmája, meg a gépkarabélya is… Elégedett.
– Nem is ember ez, hanem gép – tette hozzá egy nyurga géppuskás.
– Én még aludni is félek mellette. Láttad, mi történt az arcával?
– Én meg éppen fordítva, csak mellette érzem magam biztonságban – vont vállat az a kis öreg, akit Homérosznak neveztek.
– Mi bajotok vele? Jó ember, csak valami érte. Hanem az állomások szépsége, az fontos dolog. A te Novoszlobodszkajád maga az ízléstelenség. Józan fejjel lehetetlen nézegetni azokat a festett üvegeket… Még hogy festett üvegek!
– Miért, a fél mennyezetet beborító, kolhoztémájú mozaik nem ízléstelenség?
– Ugyan hol láttál te a Komszomolszkaján ilyet?
– Hiszen az egész istenverte szovjet művészet vagy a kolhozéletről, vagy a hős pilótákról szól! – dühösködött a kövér.
– Szerjozsa, hagyd békén a pilótákat! – figyelmeztette a mesterlövész.
– A Komszomolszkaja is egy szemét, a Novoszlobodszkaja is egy szar – hallatszott egy rekedtes, mély hang.
A kövérben benne rekedt a szó meglepetésében, és a brigadérosra meredt. A folytatásra várva rögtön elhallgattak a többiek is: a brigadéros szinte soha nem vett részt a beszélgetéseikben, még a neki szóló kérdésekre is csak kurtán felelt. Vagy még úgy sem.
Amaz továbbra is háttal ült nekik, le nem véve szemét az alagút torkáról.
– A Komszomolszkaján a boltívek túl magasak, az oszlopok meg vékonyak, az egész peront tűz alatt lehet tartani a sínekről, az átjárókat meg nem lehet eltorlaszolni. A Novoszlobodszkaján meg az összes fal repedezik, akármennyire próbálják is betapasztani. Elég egy gránát, hogy beomoljon az egész állomás. Festett üvegek meg már rég nincsenek. Mind széttörtek. Törékeny holmi az.
Bár vitatható érvek voltak ezek, ellenkezni senki sem mert. Rövid hallgatás után a brigadéros még odavetette:
– Megyek az állomásra. Homéroszt viszem magammal. A váltás egy óra múlva lesz. Artúr a parancsnok.
Az ajtó olyan erővel csapódott be, hogy még téged is hátra lökött, majd egy másik szobában találtad magad. Pontosabban egy félhomályos cellában. A melletted lévő alakja túlságosan törékeny és túlságosan élettelen ahhoz, hogy élőnek lehessen nevezni. Mintha egy kókadt madárijesztő ülne a rács mögött. A halántékán jól kivehető a Katonák jelképe, alighanem az őr az… De akkor hol a fogoly?
Egy idős, hosszú ősz hajú embert látsz a teremben, akit az előbbi látomásban Homérosznak neveztek, egy tolószékes férfit akit te magad is sokat láttál már Poliszban töltött időt alatt, a Rend vezetője, Melnyik, és egy felismerhetetlenségig hegesedett arcú kopasz embert, akit az előbb csak brigadérosként szólítottak.
– Köszönöm. Gondoltam, nem várom ki míg megérkeztek – hallatszott egy öblös, csendes hang. – Odabent kicsit szűkös volt. - mutatott a cella felé.
Melnyik villámgyorsan pördült meg a székével. Az ajtónyílásban, elzárva útjukat az állomásra, Hunter állt. Két karját szorosan összefonta, mintha az egyik nem bízna a másikban, és félne elengedni. Arcának eltorzult felét mutatta feléjük.
– Te… te vagy az? – rándult meg Melnyik arca.
– Egyelőre igen. – Hunter furcsa hangon köhintett.
– Mi van veled?… Mi történt az arcoddal?…
Melnyik alighanem egészen másról szerette volna faggatni; egy intéssel kiküldte az őrséget. Az idős férfi bent maradhatott.
– Te se vagy a legjobb formában. – Hunter újra köhintett.
– Csekélység – vágott egy fintort Melnyik. – Csak azt sajnálom, hogy nem tudlak átölelni. Hogy az ördög vigyen el… Hová tűntél? Hogy mennyit kerestünk!
– Tudom. Egyedül… kellett… lennem – mondta szaggatottan Hunter. – Nem akartam… az emberek között lenni. Örökre el akartam menni. De megijedtem…
– De mi történt akkor, a Sötétekkel? Ezt ők tették veled? – Melnyik a lila színű forradások felé intett.
– Semmiség. Nem sikerült megsemmisítenem őket. – A brigadéros megérintette a sebhelyet. – Nem tudtam megtenni. Engem… ők… átalakítottak.
– Hát csak igazad volt – mondta váratlanul hevesen Melnyik. – Bocsáss meg nekem, hogy eleinte nem tartottam fontosnak, nem hittem el. Akkor nekünk… De hát magad is tudod… De Artyom elhozta az üzeneted. Megtaláltuk őket, és mindet felperzseltük. Azt hittük, nem vagy többé. Hogy ezek téged… És én miattad… Mindet, az utolsó szálig!
– Tudom – mondta rekedten, kényszeredetten Hunter. – És ők tudták is, hogy így lesz – miattam. Mindent tudtak. Átláttak az embereken, és előre látták mindnek a sorsát. Nem is tudod, kire emeltünk kezet… Utoljára mosolygott ránk… Elküldte őket hozzánk… Adott még egy esélyt. Mi meg… Én pusztulásra ítéltem őket, ti meg véghezvittétek. Mert ilyenek vagyunk. Szörnyetegek…
– Mit beszélsz…
– Amikor hozzájuk kerültem… Megmutatták nekem, hogy ki vagyok. Mintha tükörbe néztem volna, és láttam mindent, úgy, ahogy van. Mindent megtudtam magamról. Az emberekről. Hogy miért történt ez velünk…
– Miről beszélsz?! – Melnyik döbbenten meredt a bajtársára, és lopva az ajtó felé pillantott – sajnálta volna, hogy túl hamar elküldte az őrséget?
– Megmondom neked. Megláttam magamat az ő szemükkel, akár egy tükörben. Nem a külsőmet, hanem ott belül… A külső kéreg alatt… Kicsalogatták onnan, a tükörbe, hogy megmutassák nekem. Az emberevőt. A szörnyeteget. Megijedtem magamtól. Felébredtem. Addig hazudtam magamnak… Azt hajtogattam, hogy mindent csak azért teszek…. hogy megvédjem az embereket… megmentsem őket… Hazudtam. Csak, mint egy éhes vadállat, bárki torkának nekiestem. A vadállatnál is rosszabb voltam…
A tükör eltűnt, de ő… ez… megmaradt. Felébredtem, és többé már nem kívántam aludni. Ők azt hitték, hogy ezek után végzek magammal. Nem volt miért élnem… De nem tudtam rászánni magam. Harcolnom kellett. Eleinte magányosan… Hogy senki se lássa. Távol az emberektől. Azt hittem, képes leszek megbüntetni magam, hogy ne ők büntessenek. Azt hittem, hogy a fájdalommal elűzöm őt… – Megérintette a sebhelyes arcát. – Aztán beláttam, hogy ha távol vagyok az emberektől, le fog győzni. Újra és újra elfelejtettem magam. És visszajöttem.
– Átmosták hát az agyadat! – mondta komoran Melnyik.
– Semmi baj. Már mindennek vége. – A brigadéros elvette kezét a forradástól, és megváltozott a hangja: újra halk és fakó lett. – Majdnem mindennek. Annak a történetnek régen vége, ami megtörtént, megtörtént. Nem ezért jöttem. Most magunkra maradtunk. Ki kell vágnunk magunkat. A Tulszkaján járvány van. Kikerülhet onnan a Szevasztopolszkajára is, meg a Gyűrűre is. Az a bizonyos, halálos láz.
– Nekem nem jelentették. – Melnyik gyanakodva nézett rá.
– Senkinek sem jelentették. Félnek. Hazudnak. Titkolják. Nem tudják, mihez kezdjenek.
– Mit akarsz tőlem? – Melnyik kihúzta magát a székben.
– Magad is jól tudod. A veszélyt el kell hárítani. Adj jelvényt! Adj embereket! Lángszórókat! Le kell zárni és meg kell tisztítani a Tulszkaját. Ha kell, akkor a Szerpuhovszkaját és a Szevasztopolszkaját is. Remélem, tovább nem jutott.
– Három állomást is megsemmisítsünk a biztonság kedvéért? – kérdezett vissza Melnyik.
– Hogy megmentsük a többit.
– Egy ilyen mészárlás után mindenki meggyűlöli a Rendet…
– Senki sem fogja megtudni, mi történt. Nem hagyunk életben senkit, aki fertőzhetne… és tanúja lehetne.
– De ilyen áron?!
– Hát nem érted? Ha még egy kicsit is késlekedünk, nem lesz kit megmenteni. Túl későn szereztünk tudomást a járványról. Nincs más módja, hogy megállítsuk. Két hét múlva az egész metró egyetlen pestisbarakk lesz, egy hónap múlva meg temető.
– Magamnak kell meggyőződnöm róla…
– Nem hiszel nekem, igaz? Azt gondolod, hogy megbolondultam? Nem hittél akkor, és kételkedsz most is. Köpök rá. Akkor megyek egyedül. Ahogy szoktam. Hogy legalább a magam lelkiismeretét megnyugtassam.
Megfordult, félrelökte a kővé meredt Homéroszt, és a kijárat felé indult. De utolsó odavetett szavai szigonyként mélyedtek Melnyikbe, és vonszolták őt magukkal:
– Állj! Fogd a jelvényt! – Kapkodva kotorászott a zubbonya alatt, és odanyújtott a megtorpanó Hunternek egy kis fémlapot. – Én… engedélyezem.
Hunter elvette csontos tenyeréből a jelvényt, betette a zsebébe, hosszú, merev tekintettel nézett rá, és némán bólintott.
– Térj vissza – mondta Melnyik. – Én elfáradtam.
– Én meg ellenkezőleg… duzzadok az erőtől – köhintett Hunter.
És eltűnt. Ahogy veled együtt ez a szoba is. Újra a folyosón találtad magad, aminek most már volt egy vége. Nem volt ott sem ajtó, sem fény. Csak maga a sötétség és két ember zavaros beszélgetése.
- Visszatértem. Ahogy kérted.
- Sikerült? Aláaknáztad az alagutat?
- Igen. A Metró újra biztonságban van. A veszély elhárítva.
- Igen de… Milyen áron, Hunter? Volt más megoldás is… De te akkor is ezt választottad.
- Más megoldás?
- Igen. Sugárzással gyógyítható volt a betegség… És figyelmeztettek is téged! De te akkor is a gyilkolást választottad! Több ezren laktak azon a vonalon!
- Az hazugság volt! Nem volt más választásunk!
- Volt! Téged sosem érdekeltek olyan apróságok, mint az emberi életek. A cél szentesíti az eszközt, ugye Hunter? Minden csak járulékos veszteség, nem? Igazad volt. Olyan vagy mint egy vadállat… És vadállatokat nem engedhetek meg az embereim között.
- Ezt… Ezt nem teheted! Azt mondtad belefáradtál az egészbe. Hát hadd maradjak segíteni! Olyan rég… Voltam már emberek között. És visszatértek… Érzem. Megint a fejemben vannak!
- Kik? A Sötétek? – kérdezte meglepődve Melnyik, mint aki máris elfejtette volna, hogy kiakarja rúgni Huntert a Rendből.
- Igen. Nem kértünk a segítségükből. Rakétákkal válaszoltunk nekik, és most eljöttek bosszút állni. Már itt vannak, tudom. Köztünk élnek. És akit megfertőztek, nem önmaga már. El kell pusztítani őket.
- Nem pusztíthatsz el csak úgy mindent és mindenkit, ahányszor azt hiszed, az ellenség köztünk jár! Ezzel nem mented meg a Metrót!
- Nem kell mindenkit! Van megoldás. A Könyv. Én láttam magam előtt hol van… Csak meg kell szerezni. Abban minden le van írva a fenyegetésről. Engedj fel a Könyvtárba! Adj embereket, és megszerzem!
-Kiket?! Kiket akarsz?! Nincsenek itt! Már mind meghaltak, értsd már meg! Nem léteznek! Csak te vagy a megszállottjuk!
-Tehát már bolond is vagyok?! Ezt gondoltad rólam akkor is amikor először fedeztem fel őket! Nem ti, hanem én! Mindig mindent én csináltam! A Szevasztopolszkaján is ha én nem vagyok, az egész Metró elpusztul a vírusban! És akkor is őrültnek hittél már! De köpök rá, egyedül is menni fog! Akár a Könyv nélkül is!
-Nem engedem! Én vagyok a Rend vezetője nem te! Örülj, hogy eddig életben hagytalak!
-Örüljek neki? Nézz már rám mi lett belőlem! A hazugságaid miatt vagyunk ott, ahol! És te semmit sem teszel! Azt mondod te vagy a Rend vezetője? Nem te alapítottad egyes egyedül! De tudod mit? Itt a kurva jelvényed! Dugd fel a seggedbe, amíg én elhárítom a veszélyt! Baszok én arra te mit csinálsz! Úgy se vagy már több egy két keréken guruló roncsnál…
Újra csend. Csak te és a sötétség. Jó ideig semmit sem látsz, hiába mész bármerre. Csak hosszú óráknak tűnő percek múltán pillantasz meg egy kis fényt, mely aztán több helyen is feltűnik. A fényből pedig több fekete árny halad feléd. Vezetőjük pedig a gyermek Sötét.
- Most már tudod Iszaj. Ez az ember felelős a pusztulásunkért, és most megint utánunk eredt. De a legfőbb veszélyt nem ő jelenti... A Rend, a Hanza... Mind hazudik. Ne hagyd magad befolyásolni. Tudnod kell milyen az ember természete, hogy változtatni tudj rajta. Szerezd meg a Nagy Könyvtárban elrejtett Könyvet, és mindenre választ kapsz. Az a kulcs a megmentésünkhöz. De siess, nehogy olyan szerezze meg, aki rosszra használná, vagy mindannyiunknak vége. Ahogy az egész világnak is.
A rémálmodból Artyom ébresztgetése mentett ki. Aggódó arccal állt melletted, majd miután eléggé megnyugodtál, egy pohár vizet tartott feléd. A többi ágyon a többiek, Anna, Katya, a fia, és Leonid békésen aludtak, csak Khan ágya tűnt üresnek.
- Rémálom, mi? Neked is? Mi történt? Azért jól vagy? Kérsz még vizet?
(A mesélőiben a Metró 2033 és Metró 2034 könyvekből voltak részletek használva, néhol kicsit átalakítva. )
