Metro: Sötét Világ

Alina Zarkova, Erik Fjodorovics Smirnov – lyzy04

Alig egy hete tettétek le az esküt, a kiképzéseteket sem fejeztétek be rendesen, nem igen volt idő rá. Túl kevés az ember a Rendnél, így nem csoda, hogy ti is hamar a frontra kerültök. Sztalker tapasztalatotok miatt ráadásul a felszínen, még ha egy biztonságos helyen, az egyik Spártai Bázisban.









Az út nehéz volt, a katakombák teli volt mutánssal, de végül megérkeztetek. Ugyan nem a legizgalmasabb feladatot kaptátok, de legalább biztonságos. Erik a sebesülteket látja el, te meg, mint a segédje, tisztítod az eszközeit, a vért öntöd ki valahova, segítesz lefogni a beteget, ilyesmik. Pihenésképpen pedig szart lapátoltok a budiból. Lapát a kézbe, pottyantós ülőke felnyitása, majd mehet is a munka. Az aznapi termést mindig egy talicskába kell tenni, onnan pedig el a katakombákba vinni, ahol ki kell önteni egy lerakodó helyre. Most is ezt csináljátok, hisz a mai „műszakotoknak” vége, már délután későre jár. Szó szerint szar meló, de legalább a bűzt már megszoktátok, és csak remélitek, a többiek rajtatok nem érzik.

A többi Ranger most készülődik, hisz indulnának is tovább, elvégre este biztonságosabb. Azonban az ellátmány számukra még mindig nem érkezett meg, pedig már reggelre itt kellett volna legyen. Így nagy örömöt jelent, amikor az őr fent a toronyban egy Rangert lát meg a mocsár felől közeledni. Annyira, hogy az első örömteli kiáltás miatt megcsúszol, és majdnem a talicskában végzed, azonban Erik szerencsére elkap.

-Itt vannak! A mocsár felől érkeznek. Azonban úgy tűnik üldözőik vannak.
-Ehg… Kikéne már írtani azokat a kurva dögöket, akik ott vannak. Csak tudnám miért nem a katakombákon keresztül jöttek. Rendben fiúk, mozgás! Ti ketten is, talán a szagotokon segít a friss levegő. – Mondja vicces kedvében az állomás jelenlegi parancsnoka, egy női Ranger. – Ivan, vigyázz a kapura, a többiek utánam! Bourbon, fedezd a seggünket fentről!
-Ahogy kéri, asszonyom. Legalább a célkeresztben tarthatom hátulról, haha.
-Haha, kurva vicces vagy... Mozgás!

Azzal mindenki felkapva a gázmaszkját és fegyvereit, ti, a parancsnok, és még 4 Ranger ront ki, majd le a lépcsőn egészen addig, amíg száraz talaj van. A másik Ranger a másik oldalon harcol a Rákokkal (egy kisebb folyóféleség választ el titeket tőle, aki egy kisebb szigeten van, hisz maga a bázis egy mocsár közelébe épült, legalábbis erről az oldalról), bár egyelőre úgy tűnik, elbír vele. Sőt, nagyon úgy tűnik, felesleges is lenne neki segíteni. Egyik kezében a sörétesével, másikban a gépkarabélyával öl. Aki pedig a közelébe jut, a földre üti, és egyszerűen eltapossa. Mondjuk nem csoda, az ember inkább hasonlít egy medvére, mintsem emberre. Legalábbis külalakra. Szinte úgy viselkedik, mint egy állat, mintha mindig is a felszínen élt volna. Mint egy csúcsragadozó. De a túlerő kezd érvényesülni, legalább 10 Rák próbálja felzabálni, így, ha nem csináltok gyorsan valamit, az ellátmányt hozó társatok hamarosan a halálát leli.





A mocsár és a mutánsok melyek támadnak (utóbbinak nem lehet átlőni a páncélját ha maga elé tartja a kezét, csak ha mozog lehet lőni)

Iszaj Zinon Antonovics – Aria

Ahogy oda érsz a kislányhoz, ő egy ideig néz rád, majd hamarosan elkezd visítozni, és ellenségesen csapkodni feléd. Persze kis kezei nem sokat érnek, de a viselkedése elég ijesztő. Végül felhagy a támadásoddal, és inkább visszahúzódik a sátorok közé, amit te magad is javasoltál neki, ahova a lángok még nem értek el, és remélhetőleg nem is fognak. Persze dönthetsz úgy, hogy a hátadra veszed és kiviszed innen, de lehet csak még nagyobb veszélybe sodornád.

Tovább haladva egyre több Lurker és Dögevő rohangál össze vissza, élelmet keresve. Téged többnyire elkerülnek, csak néha kell egy-egy lövést leadj azokra, akiknek éhség érzete nagyobb volt, mint a józan ész, és nem tartottak a társaikkal, nem húzódtak vissza, inkább tovább zabálták az tetemeket. De ők sem maradnak meg sokáig, ahogy tovább mész, vissza pillantva már látod, hogy ezeket is megeszik a társaik. Elborzasztó ahogy ezek a lények élnek. Teli vannak élelemmel, de nekik mindig a frissebb hús kell, senkinek sem kegyelmeznek. Így sokszor látsz az utad során félbe hagyott maradványokat.

Végül elérsz egy olyan helyet, ahol már szinte minden leégett, a füst pedig átláthatatlanná teszi az előtted álló utat, így érdemes lehet felvenni a gázmaszkod, és bekapcsolni a lámpád. Ha ezt mind megteszed, furcsa, homályos alakokat láthatsz, akik a tűzből figyelnek. Alakjukat néha maga a tűz is felveszi. És mintha mutatnák az utat neked.



Ha követed őket, hamarosan elérsz az állomás végéhez, ahol géppuskával felszerelt katonák várnak téged. Mindegyiknek halálfélelme van, de tartja magát.



-Basszus, még egy! Gyere ide, fiam! Csak mi maradtunk. A menekültek tovább mentek, nekünk kell megállítani ezeket a lényeket. Innentől te is hozzánk tartozol, akárhonnan is jöttél. Ott van lőszer, feltöltheted a készleteidet. – Kis szünetet tart, mintha fülelne. – Ti is halljátok?! Itt vannak! Tüzeljetek! Gondoljatok feleségeitekre, gyerekeitekre! Ma értük halunk meg!
Mondandóját befejezve, a sötét alagút felé néz, amit csak a többiek irányjelző lövedékei világítanak be pár másodpercenként. Furcsa, 2 méternél is magasabb sötét, emberhez hasonlító, de nemi szervvel nem rendelkező lények tartanak felétek. Nem sietnek, se nem ellenségesen közelednek. Csak jönnek, és jönnek. Lassan, mit sem zavarva, hogy a halálba tartanak. Többjük is összeesik, de szinte megállíthatatlanok. Rengetegen vannak.





Ha nem követed az árnyakat, kicsit tovább tart kijutni a tűzből, de ugyan úgy sikeresen érsz ki. Lemászol a peronról, és elindulsz a sötét alagútban. Úgy 15 perc gyaloglás lehet a következő állomás, melyet még talán még nem ért el a pusztító vész. De akárhogyan sietsz, tested egyre inkább csak fárad, és azon kapod magad, hogy már csak a fa léceket tudod számolgatni, hogy legalább a tudatod ébren tartsd. Valami szokatlan nehezedik rá, és nem hagy nyugodni. De már nincs messze a következő állomás. Hallod a hangokat, a nyüzsgő tömeget. Biztos a menekültek azok. Hacsak nem a tudatod legmélyén jönnek ezek a hangok. Nem tudod eldönteni, de te csak haladsz előre. És amikor már úgy gondolod elérnéd őket, és felnézel, csak a feketeséget látod magad előtt. Mintha egész végig egyhelyben mentél volna. Sehol senki, csak te és az alagút. Nyomasztó érzés vesz körbe, és hirtelen nehezedik rád minden eddigi fájdalom, melyet eddigi életed során átéltél. Nem bírod már tovább. Leroskadsz a földre, és csak rajtad múlik, hogy feladod végre, és engedsz a fájdalomnak, hogy kitörjön belőled, vagy még küzdesz ellene. Akárhogyan is döntesz, a szemed sarkából csak azt veszed észre, hogy egy magas árny halad feléd, mely látszólag minden fájdalom okozója. Ahogy egyre közelebb ér, úgy erősödik minden.

Ahogy közeledünk a mellékalagút bejárata felé egyre hangosabb üvöltés hallatszott az alagút mélyéből. A metró sötét bugyraiban élő szörnyetegek időről időre előbújtak, hogy terrorizálják a föld alatt élőket. Terrorizálják – tulajdonképpen nem ez volt a helyes kifejezés.

Ezek a lények azt akarták tudatni velünk, hogy ez már az ő világuk. Az emberiség fénykora véget ért amint az indító gombokat lenyomták, s a népek rázúdították egymásra a poklot. A makacs emberiség a metróba lekúszva próbált túlélni. Ezek a lények az új világ szülöttjeiként pedig meg akarják hódítani a mi egykori birodalmunk maradékát is. De az ember nem hagyja magát... Mi spártaiak se fogjuk.

A szörnyek közeledtére aztán Alex előveszi a lángszórót. Egy pillanatra, már reflexből is magam elé rántom az AK-mat, de aztán nem lőttem. Helyette felrántottam az éjjellátót a szemem elől, hogy a láng fénye ne vakítson meg. Jobb ha spórolunk a lőszerrel. Ráadásul felesleges lenne lőni őket mert Alex kellően visszatartotta őket.

Az ajtón bevetve magunkat aztán egy sötét szobában találjuk magunkat. Egy pillanatra megtámaszkodom a bejáratot eltorlaszoló szekrényen, majd ismét lehajtom az éjjellátómat, hogy körbenézzek. Alex szavait hallva aztán figyelmes leszek a sok apró szemre, amik úgy bámulnak ránk mintha puszta tekintetükkel ki tudnák szívni a lelkünket majd aztán jól lakni vele.

A rohadékok szinte körbevettek minket. Ez az ő birodalmuk volt, mi pedig az itteni betolakodók. De nem számított, hogy az ő primitív ösztönük alapján mi mik voltunk. Az ember egyszer felfedezte a világot. Vissza is tudjuk hódítani.

Pontosan tudtam hogy mit kell a pókokkal kezdeni, volt már velük dolgom. Így aztán kikapcsoltam az éjjellátót, majd a sisakra felhúzva elkiáltottam magam;

- Lámpát be emberek! Nem szeretik a fényt. – mondtam, s ezzel egy időben felkapcsoltam a lámpámat.

Amint a többiek is így tettek, újabb parancsot adtam;

- Alkossunk egy kört! Mindenki nyomja a hátát a másikénak, így minden irányba tudunk világítani. Időnként pillantsatok fel a plafonra is!

Ha minden jól alakul, akkor így átérünk a szobán. Az időközben előjövő pókokra rávilágítunk, illetve egy-két golyót eresztünk azokba amik a fény hatására a hátukra fordulnak, szabadon hagyva a fedetlen hasi részt.

- Ne lőjjétek őket csak ha felfordulnak! Más különben a golyó nem hatol át a háti páncéljukon. Annyit szedjetek le amennyit tudtok, Melnyik és a Polisziak is örülnének ha kitisztítanánk ezt az átjárót.

A másik helyiségbe érve a falhoz simulok, és intek a többieknek hogy tegyenek ők is így. Keresek két nagyobb fadarabot, amiket az öngyújtómmal meggyútjhatok, létrehozva 2 fáklyát. Eközben a többiek világítanak hátulról. Visszatérve hozzájuk aztán így szólok;

- Na, mielőtt tovább megyünk valamit meg kellene nézni. Kellene valahol legyen egy áramelosztó egység, amit a töltőnkkel újra életre tudunk kelteni. Így a nem eltört lámpákat ismét fel tudnánk kapcsolni, a pókok nagyrészét kiírtva, és kipucolva az átjárót. Válljunk szét, úgy gyorsabban meg lesz. Az egyik csapat én leszek Ulmannal, a másik Vlad lesz Alex-al. – mondom, majd átnyújtom az újoncnak a fáklyát. – Ha ez nálatok van és óvatosak vagytok, nem lehet nagy baj. Azért jelentsetek 5 percenként rádión. Na, gyerünk rangerek, nem érünk rá egész nap!

Iszaj Zinon Antonovics – Aria

Ahogy rávilágítasz az árnyra, az eltűnik, de a szenvedésed nem ér véget. Ahogy körbe nézel, előtted áll meg. Most már látod, hogy ez nem egy szellem. Ez egy közülük. Még ha… egy gyerek is. Hallottál róluk. És semmi se volt igaz. Ez ezerszer rosszabb a történeteknél.



-Elvesztetted a családod? – kérdezi a lény igen rossz kiejtéssel, és igen erős mély hanggal – Én is… - Mondja szomorúan. - A ti fajtátok pusztította el. – Kis szünetet tart. – Mi a neved? Ti emberek… Nevet adtok egymásnak, nem?

Amikor válaszolsz párszor megismétli, majd szépen lassan leül melléd.
-Nekem nincs nevem. De azon gondolkoztam… Kéne egy. Van ötleted? Mit szólsz az… Ivanhoz? Tetszik ez a név. Ti emberek olyan furák vagytok. Mégis… Van jó oldalatok. Mint például a nevek használata.
Ezután csak előre néz, és picit, ha jobban megfigyeled, látod, hogy reszket. Hamarosan megérzi, hogy figyeled, és a szemedbe néz. A tekintete az emberéhez hasonló. Ő egy értelmes lény.
-Hiányzik a családom. A bombák… Olyan gyorsan jöttek. Esélyünk sem volt menekülni. Pedig ő volt a kiválasztott… Ő menthetett volna meg mindenkit! És most… Megint rajta múlik minden. És rajtad Iszaj… Segíts vissza kapni a családom! – Mondja erőteljesen, és ekkor a fájdalom mely eddig múlhatatlanul szorított, még erőteljesebb lesz, és egyszerűen elragad.

A sínautón ébredsz. Artyom világít a szemedbe, majd mikor látja, hogy ébredezel, abba hagyja. Ahogy kicsit jobban kitisztul a látóképed, feltűnik Khan és Anna is.
-Na végre! Már azt hittük végleg elragadtak! – Mondja Artyom boldogan, majd felhúz, hogy feltudj ülni, és egy kulacs vizet nyom a kezedbe. – Igyál, az majd segít kicsit. Ne aggódj, ez megesik az emberekkel. Nem gyakori ugyan, de történnek ilyen balesetek. Igaz, nem ennyi időre.
-Üzentek neki… Őt nem csak elragadták. Üzenetet is kapott. – Mondja komoran Khan, majd felegyenesedik, és leszáll a sínautóról. Ahogy követed a szemeddel, csak most tűnik fel neked, hogy már a Rizsszkajára értetek. – Dolgom van. 1 óra 20 perc múlva indul tovább a sínautó. Akkor indulunk mi is.





-Gyere Iszaj, ismerek itt egy jó éttermet! – Mondja Artyom, majd fel is állít – Remélem most már teljesen jól vagy. Innentől sima utunk lesz Poliszig. Ha bármi van csak szólj. De most együnk egy finom gombás disznót! – Azzal leszálltok a sínautóról, és elindultok a peronon körülnézni. A szemed sarkából még láthatod hova megy Khan. Ha szeretnéd megtudni mi történt veled, most kell még elválj Artyoméktól. Ha nem, akkor Artyomékkal eléred a piacot. Az élet csak úgy nyüzsög itt. Mintha soha meg sem állna. Van itt minden. Felszerelések, fegyverek, gránátok, lőszerek, különböző jóminőségű ruhák, egy árus, aki 10 töltényért bolondgombát árul. Tényleg minden. Természetesen körül nézhetsz, és vehetsz amit csak akarsz. Hosszú út elé nézel, pár gránát vagy plusz tárak sosem ártanak.







Miután szépen bevásároltál, leülsz ebédelni Artyomékkal. Kezded megkedvelni a társaságukat, habár nem igen ehhez vagy szokva. Artyom mesél a kalandjairól és egy ponton a Sötéteket is említi. Ekkor eszedbe jut az álmod, és amiról a gyerek Fekete mesélt. A kiválasztott volt, de elpusztította őket. Talán… Mégis van benne valami, hogy a Sötétek nem a pokolból érkezett Démonok? Ezt a kérdést feltenni lehet érdemes lenne most.

- Szóval éppen azzal a lánnyal táncoltam, de bevallom, néhány percen belül beláttam, hogy nem passzolunk össze, csak nem akartam ott hagyni szegényt. Meg azért vicces volt, szóval bocsi, hogy téged viszont ott hagytalak… - vakarja a tarkóját Rasim, mire én csak a szememet forgatom.
- No para… Mondom, én találtam magamnak jó társaságot veled ellentétben… - vigyorgok rá, miközben lassan megérkezünk a váltáshoz. Vigyorom azonnal lefagy, amint meglátom a teret.

- Mi a franc folyik itt? – morgom, ahogy közelebb megyek, hogy jobban megfigyeljek.
- Lu, állj! – sziszegi nekem Rasim.
- Mi van?! – kérdezem idegesen.
- Nem mehetsz oda, civil vagy! – mondja nekem hitetlenkedve.
- Pfff… Hagyjuk már… - mondom, majd közelebb lépek, azonban Rasim-nak igaza van. Amint megjelenik a többi katona, engem hátra parancsolnak, ő pedig beáll a többiek közé.
- Rasim! – szorítom meg a kezét, ahogy szétszakadunk. Mindig aggódom érte. Próbálok valami jobb helyet találni, hogy mindent lássak. Összehúzott szemmel nézem a jelenetet, majd mikor Rasim-ot küldik ki, beharapom a számat. Valamiért olyan érzésem van, hogy nem lesz ennek jó vége. Ééés a változatosság kedvéért igazam lesz. Amint a férfi mozdul, máris előrevetem magam és keresztül verekedem magam a tömegen. Az sem érdekel, ha bunkó vagyok. Az én barátommal senki nem gecizik... A meglepetés erejét kihasználva a katonák során is áttörök, hogy Rasim mellé csússzak.

- Hé, nem kell ilyen agresszívnak lenni vagy legalább ne azzal, akinek semmi köze hozzá! – mordulok rá a férfira, de utána nem figyelek rá, csak Rasim-ra.
- Hé, hülyém! Megvagy? – kérdezem tőle aggódva. – Itt szemem, látod?
- Kerberooooosz…. – nyögi.
- Mi van?!
- Kerberoooosz… Három fejű kutyaaa – morogja, ahogy fókuszálni próbál.
- TE IDIÓTA, EZ CSAK ÉN VAGYOK LUIZA! – forgatom a szememet. – És ezek szerint hármat látsz belőlem. Nesze, nem sokat ér, de zsepi! – mondom neki, ahogy törölgetem az ömlő vért róla.
- Luiza… Asszem behányok… - motyogja nekem, ahogy kezdi összeszedni magát.
- NEHOGY RÁM! – kiáltok rá, ahogy oldalra fordul és öklendezni kezd. De nem jön ki semmi. A hátát simogatom közben, majd nagy nehezen felállunk. – Most pedig megyünk a dokihoz, nincs mese.

- Deeee anyuuuu, utááálom a doktort… - nyöszörög Rasim, de csak a fejemet rázom.
- Nincs de! Megyünk és kész! – mondom határozottan, ahogy elindulunk.
- Ugyan már Lu, ne csináld már a fesztivált, nem fogok meghalni... - nyög fel Rasim, mire megint ideges leszek.
- Nem értem, miért mindenki ilyen agresszív. És amúgy is, Rasim, mindketten tudjuk, hogy szörnyű szerencséd van és mindig kifogod ezeket! – sóhajtok fel.
- Áhh, kedves, ha az lenne, már rég halott lennék! - kacsint rám.
- Nem, hála nekem – morgom még, de közben aggodalmas arcot vágok.

- „Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar lesz a viszontlátás” – jegyzi meg hirtelen egy nagyon is ismerős, kedves hang. Felpillantok, meglátom Nat-et, én is rámosolygok, bár elég idegesre sikeredett.
- Hát, én sem... Láttad, mi volt? Elképesztő... Esetleg... Tudnál segíteni? - nézek rá kérlelően. Ennél jobb esélyünk nem lesz, így még talán Rasim-ot is ré tudom venni, hogy kibírja.
- "Nem láttam, csak a lövéseket hallottam" - rázza meg a fejét. - "Nem is kérdéses, segítek-e. Nyugi, pikk-pakk meglesz, amint beérünk a kórházba" – feleli magabiztosan és a körülményekhez képest nyugodtan. - "Mi történt, mivel kalapáltak így el?" – kérdi a fiútól. Rasim egy óvatos pillantást vet rám, majd rámosolyog Nat-re.

- Áhh, csak a szokásos szerencsém. Nyilván engem küldtek oda a nagy fickóhoz, nyilván engem fejelt le - vigyorogna, ha tudna. - Amúgy üdvözletem, szép hölgy. Ha jól értelmezem, te voltál tegnap Luiza partnere este, igaz?
- Ha már te nem értél rá… - forgatom a szemem. Látom, hogy Nat felhúzza a szemöldökét fejcsóválás közben, végül felnevet.
- „És te lehetsz az a bizonyos barát. Nos... Valakinek kezelésbe kellett vennie, amíg te más lányokat hajkurásztál” – vágja rá azonnal, mire Rasim szakadozottan felnevet.
- Hát, ha tudom, hogy ilyen szép lányt fog magának, akkor maradtam volna... Amúgy sem alakult a legjobban... Hé, Lu! Legközelebb téged viszlek csajozni! - nevet fel megint, de én csak közepesen értékelem a poénját. Faarccal szólalok meg.
- Szerintem neked agyrázkódásod van, Rasim! Azért nézz majd rá, hogy nem hibbant-e meg teljesen, jó? - fordulok Nat-hez.
- „Ne beszélj annyit, még a végén kárát látja a csinos arcod” - mondja vigyorogva, közben rám néz. – „Attól tartok, az agykárosodás túlmutat a képességeimen, de igyekszem majd...”
- Vigyázz vele, csábítási képességei iszonyúan fejlettek, ne dőlj be neki - nézek rá nagy szemekkel, alig bírom visszatartani nevetését.
- „Ugyan, kérlek... Egy törött orr kevés ahhoz, hogy elcsábítson. Minimum repeszeket kellene csipesszel kiszedegetnem a nemesebb feléből, hogy gondolkodóba ejtsen” – válaszol komolyan.
- Ezt ne vedd kihívásnak! - mondom talán túlságosan is komolyan Rasimnak, majd hagyom, hogy bemenjenek a sátorba.
- „Gagarin, marad. Viselkedj” – szól a kutyájának még, aki előttem telepszik le.

Először kicsit meg vagyok szeppenve, mert nem szoktam hozzá állatok jelenlétéhez, így pár percig csak a lihegését hallgatom, majd óvatosan ránézek.
- Őőő, szia… - mondom neki totál hülyén. Óvatosan kinyújtom a karomat, majd ha hagyja, megsimogatom. Pár percen belül azon kapom magam, hogy mellette ülök és nagyban játszunk. Fel sem fogom, mennyi idő telik el, mire megjelenik újból a páros, most már Rasim is egy fokkal jobban néz ki, legalább nem ömlik belőle a vér. Bár még kissé kótyagos. Rasim feltűnően jókedvűen masírozik ki a sátorból Nat mellett. Csoda, hogy fütyörészni nem kezd, vagy dalra nem fakad. Ahogy kilépnek a sátorból, a kutyával együtt fordulok a páros felé. Felpattanok, majd a két társam elé lépek és morcosan vizsgálni kezdem a barátomat
- Na, túlélted, ugye? - hangomból árad az aggodalom, majd a végén ellágyulok és a fiúhoz bújok. Ő pedig csak a hátamat lapogatja és felnevet.
- Ilyen gondoskodó kezek alatt? Viccelsz? - néz kissé álmodozva a másik lányra. Hátrébb lépek, csípőre vágom a kezemet és összehúzott szemmel nézek rá.
- Teeee.... - sziszegem, majd gyomron öklözném, de a fiú könnyen hárít.
- Naaaa, miiiii van? Csak elhívtam randira és igent mondott! - sugárzik Rasim arca. Kénytelen vagyok felhorkanni, majd gonoszan elvigyorodni.
- Ugye tudod, hogy csak megsajnált? Olyan baba arcod, öntyölömpöntyölöm... - paskolom meg a fiú arcát nagyon óvatosan, de Rasim csak a szemeit forgatja.
- Nem is igaz, Lu... - mondja kissé sértetten, majd kiskutya szemekkel néz Nat-re. - Ugyeeee? - ijed meg kicsit.
- Szerinted én miért barátkozom veled? - nyújtom ki rá a nyelvem.
- Naaaaaaaaa.... - horkan fel Rasim "megbántva".
- „Kutya baja. Egy kicsit ferde lesz az orra, de talán még jól is áll majd neki” – feleli nekem Mikor szóba kerül a randijuk, látom, hogy rám kapja a tekintetét, mintha valami rosszaságon kaptam volna. - „Tényleg baba arcod van” – mondja még Rasimnak egy huncut mosollyal, és megcsóválja a fejét.
- Na, ugye! – mondom diadalmasan, rákacsintok a lányra.
- Meh... - forgatja a szemeit Rasim.
- Amúgy nagyon aranyos blökid van! – mondom még kedvesen. Majd megjelennek az előbbi tagok. A többiekre nézek.

- Én fixen megyek… - mondom nekik egy fokkal sötétebb hangszínnel, Rasim a fejét csóválja, de látom, hogy ő is kíváncsi. Együtt lopózunk közelebb és hallgatjuk ki a beszélgetést. Mi a szar?! Gondolkodom, de annyira elmerülök, hogy még azt sem veszem észre, hogy lőttek kettőt és hopp! Gránááát! És máris a földre kerülök.
- Ehh… - nyögök fel, ahogy Rasim felsegít minket Nat-tel.
- Minden ok? – kérdezi aggódva a fiú.
- Velem igen, veled? – csak bólint. Még hallom a férfi utolsó mondatait, szemem azonnal a lányra kapom. Könyv?!

Mindenkire szarok, megszűnnek körülöttem a többiek. Nagyon lelkes leszek. Gyors léptekkel közelítem meg a lányt, majd az arcába hajolok kicsit.
- Hé! Helló! Luiza vagyok… - még közelebb hajolok, egészen a füléhez. – Ti most… Arról a Könyvről beszéltek?! – kérdezem olyan hangsúllyal, hogy ha ugyanarról a tárgyról beszélünk, akkor azonnal tudni fogja. Kutatóan nézek rá. – Talán… Tudnánk egymásnak segíteni…

Khan nyugodt léptekkel haladt előre, és szinte nem is reagált a kiakadásodra. Miután elhallgatsz, szembe fordul veled, úgy néz, mint aki próbálna behatolni a gondolataidba, majd újra tovább indul.

-Látom nem sok mindent tudsz még a Metróról. Sebaj, nem sokan érthetik meg ezt a hatalmas élőlényt. És aki mégis az… Jobb esetben is megbolondul. A tudás hatalom, de óvatosan kell megszerezni. Ha túl gyorsan, túl sokat egyszerre, elvakít, mint amikor hosszú idő után a sötétségből a fénybe nézel. – Miközben magyaráz, elértek egy kisebb rejtett szobát, melyet egy szekrény rejt el a kíváncsi szemek elől. – Gyere csak, segíts!
Miután arrébb toltátok a szekrényt, beléptek a helyiségbe. Hamarosan rájössz, hogy ez nem csak egy szoba, ez egy rejtett kijárat az állomásról.

-Az itteniek nem használják ezt a járatot. Félnek a benne lakozó sötét lényektől. De nekünk nem kell. 
Lassan halad előre, miközben te egyfolytában úgy érzed, mintha figyelnének.

-Az emberi lélek, miután elhagyta az evilági életet, nyugalomra talál. Azonban a Metróban ez nem így van. Az a felmérhetetlen pusztítás mely a fenti világgal történt, egybe nyitotta az evilági életet, és a halál utánit. A lelkeknek sokkal nehezebb dolguk van eljutni a túlvilágra. Zavarodottan bolyonganak a vaksötét, kusza alagutakban, melyek közül bármelyik zsákutcában végződhet. Nem tudja, hogy többé nincs összeköttetésben a testével, hogy itteni ideje lejárt. Addig kell bolyongania, amíg meg nem pillant egy kis, fénylő lángot. Ez az alagútláng. (Erről valószínűleg már te is hallottál, a Sztalkerek köreiben is sokat beszélnek róla.) Azért kell hozzá siessen, mert az a piciny tűz azért jött le ide, hogy kivezesse a sötétségből, és végső nyugalmat teremtsen számára. Azonban van, hogy ez a láng nem jön elő. Van olyan hely, ahol a láng fénye egyszerűen elveszik. Nincs ereje a Sötétség ellen. Ez az a hely, ahová az Elveszett Lelkek kerülnek, identitásukat elvesztve. Ez az a hely, melybe ma te is bele kerültél. Ez az a hely, ahol a Sötéttel találkoztál. És ez az a hely, ahol jelenleg is vagyunk. – Megáll előtted, majd a csövek felé int. – Hallgasd, de ne túl sokáig! Ha elég nyitott, és figyelmes vagy, hallani fogod őket.

Ha a csövekhez ballagsz, és figyelmesen fülelsz, hallhatod a kiáltásokat.
-Itt nincsenek már egyének. Az Elveszett Lelkek egy nagy egészt alkot. Folyamatosan arra kárhoztattak, hogy újra éljék a haláluk pillanatát. És csak arra várnak, hogy valaki felszabadítsa őket. Túl sokáig voltak egyedül, túl sokáig voltak magányosak. De nem tudják, hogy minden oda csalogatott lélek, csak ugyanúgy csapdába esik, mint ők maguk. Onnan már nincs menekvés. Legalábbis… Az emberek számára. – Szembe fordul veled – A Sötét, akit ott láttál, a halál és élet cérnavékony élén táncol. Ezért tudott a holtakon keresztül üzenni neked. Nem tudom, mit mondott neked, de azért nem eleget, hogy megértsd mit akar tőled, mert fél. Nem vagy elég nyitott, hogy befogadd mit akar. Emiatt nem is bízik benned. A Metró tele van rémisztő, érthetetlen dolgokkal, melyet az emberi elme alig tud felfogni. Azt javaslom, ha legközelebb is ilyen történne, légy befogadóbb. Készülj fel rá, hogy a Metróban semmi sem az, aminek látszik. Ugyanakkor, ha egy kicsit más oldalról nézzük, minden magyarázatot nyer. A normális értelmetlen lesz, míg az értelmetlen normális. Ez a Metró maga. 
Mondandóját befejezve kicsit várt, hátha van még kérdésed. Ha nincs, mind a ketten elindultok vissza. 

Ahogy hallom, hogy elmennek, veszek egy mély szaggatott lélegzetet. Tüdőm ég a belélegzett levegőtől észre sem vettem, hogy ilyen sokáig visszatartottam a légzésemet. A szívem még mindig majd kiugrik a mellkasomból. De élek. Felülök a sötétben. Fülelek, hogy hallok-e valamit. Nyelek egyet, hangosan, fájdalmasan. Majd lassan remegő térdekkel, felkelek. Megpróbálom valamennyire lenyugtatni magam, bár nincs sok értelme, most senki sincs körülöttem, akit megfertőzhetnének az érzéseim. Egy kis körben körülnézek hátha hátra hagytak valami fegyvert, vagy tudok lopni valamennyi felszerelést a halottakról. Valami étel sem lenne rossz. Igaz most nem kívánom, de később biztosan éhes leszek. Sikerül rendes felszerelést találnom. Egy működő kézi fegyvert és egy puskát is magamhoz veszek, valamint egy kést, ami praktikus lehet. És egy egészen egyben maradt náciról a védőfelszerelését is elkezdem lehúzni, amikor meghallom az újabb hangokat. A fenébe. Gyorsan összeszedem a zsákmányom és a legsötétebb részek és a kijárat felé igyekszem. Ki akarom várni amíg, elmennek, de felém is közelednek. Nem fogok tudni elbújni előlük. Végül az egyetlen lehetséges út mellet döntök. Nem biztos, hogy ez a jó út, de nincs más választásom, mint megpróbálni. Nem akarok egy gödörben megdögleni a nácik keze által. Olyan gyorsan megyek, ahogy csak tudok anélkül, hogy zajt csapnék. Az éjellátó, amit egy halottól vettem el jól működik így legalább nem csak vakon megyek előre.

Sokáig tartom, ezt a feszítet tempót, de egy idő után ismét érezni kezdem a fájdalmat. A pókhálók egyre sűrűbbek lesznek, az alagútban pókok vannak. Előveszem a puskát, amire egy reflektort erősítettek és bekapcsolom a fényeket. Mindig előre folyton világítva a pókokra egy kicsit lassabban haladok előre. Előbb utóbb el kell érnem valamit, örökké nem sétálhatok a semmibe. Már kezdem feladni a fáradtságtól és az újra és újra rám törő fáradtságtól, amikor meglátom a fényt. Egy sínautó parkol előttem. Oda szaladok és a puska fényével elzavarom a dögöket, aztán figyelve hogy a fénykörben maradjak, átnézem a kocsit találok-e rajta valamit. Ők lehettek, akik megtámadták a börtönt. Nem jutottak tőle messzire. Neszt hallok a szerviz alagút felől és arra fordítom a puskát hátrébb lépek a kocsitól. A férfi fegyelembe sem vesz, mellém lő, ahogy oda nézek, látom a halott pókot. Még csak észre sem vettem, hogy közeledik. Szó nélkül oda lép, hogy kirámolja a hullákat. Már nem szegezem rá a fegyverem. Engem is lelőhetett volna, vagy hagyhatott volna a pókra.

Az ajánlatra összehúzom a szemem… de…. fázok. És a lábaim még mindig reszketnek, nem vagyok túl jó erőben.
-Köszönöm.- Mondom kurtán és besétálok a szerviz alagútba. Nem nyúlok, semmihez csak a tűzhöz megyek, hogy megmelegíthessem magamat egy kicsit.

Mihael Antonovich – Gresh550

Szerencse, hogy a kiképzésetek tényleg mindenre felkészített. Tisztán emlékszel a beavatásra Hunter részéről. Csak úgy nevezte: A vérfürdő. Az éjszaka közepén vert fel titeket, és azt mondta, kém van köztetek, aki menekülőre fogta, egyenesen a szörnyek birodalmába. Titeket küldött utána, 12-en voltatok. Olyan helyekre jutottatok el, amit még elképzelni sem tudtatok. Ez már nem a ti világotok volt. Ott lent biztosan nem. Egy kész útvesztőben találtátok magatokat, és minden sarokban egy szörny várt, hogy végre jól lakhasson. Útközben tönkre mentek a fegyvereitek, csak a késeitek, és a bajtársaitokban bízhattatok. És ha ez nem lett volna elég, egész végig a vérben kúsztatok. Nem tudjátok, hogyan került oda annyi, de az biztos, hogy most már értettétek miért Vérfürdő a neve. Sorra haltak meg a társaitok, míg 7-en nem maradtatok. És csak ekkor értétek el a kijáratot, átverekedve a poklon, és minden máson, ami az utatok állta. Hunter pedig csak várt ott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Valami furcsa, szokatlan, ijesztő mindig is volt Hunterben, de talán itt mutatta meg teljesen ki is ő. Akárhogyan is, a felvételt a Rendbe elnyertétek, és teljes jogú tagjai lettetek a Spártaiaknak. Csak később mondta el, hogy ezt a kiképzést még a Spetsnaznál ismerte meg. Csak ott állati vért öntöttek a labirintusba, nem emberit…

-Heh, mint a kiképzésen, nem? – törte meg a gondolatmeneted Ulman, aki mintha tudta volna min jár az eszed. Ő is ugyan azt érezte, mint te. És a bajtársak minden apró mozdulatnál tudják, mire gondol a másik. Nem volt ez másképp nálatok sem. Együtt jutottatok el ide, együtt harcoltatok, együtt szenvedtetek. Talán az életed jobban rábíznád, mint saját magadra. Hisz nem is kérdés, ha úgy alakulna, önként adnátok az életeteket a társatoknak. Ezt jelentette Spártainak lenni. Nem csak a katonáskodást, a világmegmentése szarságot, hanem a testvériséget.

-Tudod, úgy érzem, mintha egyre jobban csak haladnánk a pokol bejárata felé. Mostanában ránk jár a rúd. És az eredeti tagok közül, aligha mi vagyunk az utolsók. – szokatlan volt ilyennek hallani Ulmant, a mindig nagydumás komédiást – Szerinted meddig bírjuk még? Neked nem hiányzik a család? Nem tudom, úgy érzem kicsit gáz, hogy 33 évesen még mindig nincs családom és feleségem… - És ez már a régi Ulman. Tudhattad volna, hogy hova fejlődik ki a beszélgetés. – Szóval arra gondoltam, most, hogy Poliszt útba ejtjük, megkéne keresni azt a szexi dokinénit. – vigyorogta el magát, és egy pillanatra megállt, hogy igyon egy keveset. Utána a kulacsát feléd nyújtotta. – És neked is kell már valaki! Mond csak, mikor voltál nővel utoljára? Lefogadom, hogy minimum 1 éve. Ez a baj veled barátom, nem élvezed ki a pillanatokat! Hisz kitudja meddig élünk még. Lehet a következő küldetés lesz a halálunk napja. Szóval Ulman mint helyettes parancsok, azt mondom, beiktatunk egy jóóó kis kocsmatúrát Poliszban. És majd este indulunk tovább. Ránk férne a pihenés. Meg… - Egy idő után hallod még Ulmant, de már képtelen vagy felfogni miről is beszél. Talán mintha Ulman is már csak összevissza beszélne. Ezután már nevetni is elkezd, de furcsa módon. Körbe nézel, és látod, mintha valami közeledne felétek. Igen, tényleg közeledik. Egy nagy, nyálkás valami. Ez megmagyarázná mi ez a nyálka, amiben másztatok eddig is. Nehezen, de sikerül előhívnod a gondolataidat, hogy felfogd mi is ez. Mesélt már erről Ulman! Amikor a Kreml alatti óvóhelyen jártak. Te is jártál már ott ezelőtt. Ugyanaz a furcsa érzés tört rátok, mint most.

Ahogy újra Ulmanra nézel, látod, hogy a lábát már elnyelte a nyálkás dög. Csak egy oldalról jön, így menekülni egy ideig még tudtok. De utána hamar megint zsákutca van. Csak egy megoldás jut eszedbe, amit nem bír ez a lény. És ez nem más, mint a tűz!