TherealKREY
Írónövendék
Posts: 119
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Jan 2, 2023 13:38:08 GMT 1
May 31, 2020 21:07:02 GMT 1
|
Post by TherealKREY on Feb 1, 2021 12:32:56 GMT 1
Egy hónapja volt az eskü letétele. Megint magasabbra léptem a ranglétrán. Most végre megünnepelhetném eme hatalmas előrelépést az életemben. De első a parancs. Pár ismerős arccal koccintok aztán tovább is állok.
Ahogy közeledek a teremhez azon gondolkozom, hogy vajon miféle küldetést adtak. Biztos, hogy nem lesz nehéz mert csak újonc vagyok még itt. De ha nehéz is a feladat akkor sem hátrálok ki. Megteszek bármit!
Amikor beérek a terembe vigyázzállásba megállok.
- Üdvözletem! Az én nevem Vladimir Victor Kreystóf Kirillovich!
- Egy hónapja tettem le a Ranger esküt. Előtte a Hanza-nál szolgáltam.
- Állok rendelkezésükre a feladat végrehajtásához.
Magasabb rangú katonák. Tőlük fogom megtudni mi is a feladat. Biztos veszélyes lesz ha nagy rangú Ranger-eket küldenek.
|
|
Bratti
Szerepjátékok Császára
"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman
Posts: 914 
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Bratti on Feb 1, 2021 13:29:49 GMT 1
#s://cdn~discordapp~com/attachments/711931051747835976/802302781964288010/unknown~png Nem azt mondom, hogy nem szeretem a karácsonyi ünnepeket, de ez csak ürügy, hogy lógassuk a tökünket és pihenjünk. Tudom, tudom, néha nem árt. De na. Ez túl hosszú. Kapcsolatépítésre jó persze. Végre van időnk egymásra otthon és a barátaimmal is. Nem vagyok kifejezetten az ajándékozás híve, de valami apró, hasznos kis tárggyal még én is meg szoktam lepni a szüleimet és Rasim-ot. Én sem várok semmit cserébe. Könyvnek persze mindig örülök vagy valami szerelő cuccnak, de nem szoktam elvárni. Ilyenkor látom az embereken, hogy kicsit megnyugodnak, hogy talán nincs is akkora szar. Ez egyben kedves és rémisztő. Mi van, ha annyira megszokják az itteni az életet, hogy nem akarnak visszamenni a felszínre? Mi van, ha minden munkám a semmiért csinálom, mert az emberiségnek megfelel ez? Ez ijesztő számomra. Szerintem borzasztó ez a hely. Még a jobbik fele is. Ezekkel a gondolatokkal hallgatom az évértékelő szövegeket. Figyelek, mert érdekel. Tudom, hogy hülye vagyok. De ez is számít nekem. Nem tudom, mennyit hamisítanak meg amúgy. Tanultam arról, hogy voltak olyan dolgok odafent, amikor irreális számokat mondtak az embereknek, holott nagyjából semmijük nem volt. Úgyhogy azóta én nem bízom ezekben sem, csak megfigyelek. Csak a szememet forgatom erre a visszaszámlálásra. Nekem mindig az jutott erről eszembe, hogy mindjárt meg fogunk halni vagy nem is tudom. Nagyon rossz. A falnak dőlve várom, hogy a tömeg elvonuljon és én talán végre nyugodtan hazamehetek dolgozni vagy valami. De úgy tűnik, nincs szerencsém, mert kedves barátom úgy döntött, ma velem akarja tölteni az idejét, és ki vagyok én, hogy nemet mondjak, nem igaz? Amúgy is… Rám fér egy kis haveri lazulás, azt hiszem. Úgyhogy vigyorogva elfogadom a sört, koccintok vele, majd átkarolom viccelődve. Elindulunk egy lakás felé. Nem bánom, egyáltalán nem bánom, csak félek, hogy senkit nem fogok ismerni és béna leszek. Annyira azért nem jó kortársaimmal a szociális érzékem és tudok fura dolgokat mondani, amivel elriasztom őket. Mihelyt megérkezünk, azonnal a szokásos falnak dőlő pózt vágom be, közel a többiekhez, mégsem a közepében. Hallgatom a többieket, mert egy lányt kérdeznek és érdekel. De a barmok nem éppen a leghasznosabb kérdéseket teszik fel. Csak a saját kíváncsiságuknak hódolnak, holott vannak sokkal égetőbb kérdések is, amikkel lehetne haladni. Én persze nem fogok odamenni, mert megint furának és munkamániásnak fognak hívni, úgyhogy csak hallgatok és remélem, lesz valaki értelmes, aki olyat is kérdez, ami nekem hasznos. Közben persze sajnálom a lányt is, mert vannak akkora taplók, akik beletipornak az érzéseibe és még csak észre sem veszik. Iszonyú. Meg is jegyzem a barátomnak, aki csak csendesen bólint. Érzem rajta, hogy ő is mélyen egyetért. Egyszer csak azt veszem észre a söröm végén, hogy Rasim eltűnt. Nézelődni kezdek és észreveszem, hogy valami csajnak csapja a szelet. Csak mosolygok és a fejemet a csóválom. Ej, ej, barátom… Sok sikert… Aztán leesik, hogy tök egyedül vagyok itt és most mit fogok kezdeni magammal?! Innék a sörömből, de látom, hogy elfogyott. Francba! Káromkodom magamban. Fejjel lefelé fordítom az üveget, de tényleg üres. Pedig nagyon finom volt… Mielőtt azonban reagálhattam volna, a zaklatott lány lépett oda hozzám egy sörrel. Elfogadom, visszamosolygok rá. - Nem, azt hiszem, nem ismerjük egymást. Luiza vagyok. Hát, te? - kérdezem tőle érdeklődve, miközben villámgyors tempóban kinyitom sört. - Natalia, de maradjunk a Natnál vagy a Natashánál - feleli, közben a füle mögé tűri szép, vörös haját. - Egyedül jöttél? Bólintok a nevére, majd megforgatom a szemem viccelődve. - Pfff, ennyire én sem vagyok nyomi, hogy egyedül jöjjek, akkor inkább dolgozom... - mondom neki, csípőre vágom a kezem. - Csak a legjobb barátom úgy gondolta, beindulnak a hormonjai és inkább hajtóvadászatot rendez egy lány után a táncparketten... Gondolom, nem csak a hormonjai indultak be - vigyorgok rá, miközben a fejem csóválom. - Jaj, nem úgy gondoltam! - szabadkozik azonnal, de a magyarázatom után mindent megért szerencsére. - Pasik - konstatálja vigyorogva a helyzetet. - Olyan kiszámíthatóak... - Na, igen... Shajj, nincs kedved egy gyors sétához? Már úgy elgémberedtek a tagjaim... - nyújtózom. - Dehogy nincs. Nekem is jól esne, nem szeretek üldögélni - feleli vidáman, majd iszik egy kortyot az üvegéből. Ellököm magam a faltól, koccintok vele, majd biccentek. - Merre menjünk, felderítő kisasszony? – kérdezem viccelődve. - Felderítő kisasszony, én? – majdnem felnevet. - Csak... Induljunk el valamerre. Észre sem fogják venni, hogy eltűntünk. – feleli. Megrántom a vállam. - Hát, jó... - elindulunk előre. - Amúgy sajnálom, hogy ennyire fasz kérdéseket tettek fel a többiek. Nem csak a lelkedbe tiportak, de még csak nem is hasznos kérdéseket tettek fel... - morgom. - Csak kíváncsiak... Ami valahol érthető - feleli elmélázva, és oldalra pillantva szemügyre veszi a mulatozó ismerősöket. - Úgy értem, a helyükben én sem lennék másképp. - Lehet az ember kíváncsi... Csak akkor legalább hasznosan, ha már valaki lelkébe beletipor. Akkor kezdjen vele valamit, ne csak a kíváncsiságát elégítse ki... - forgatom a szememet még mindig mérgelődve. - Tény, hogy jobban szeretek az orvoslásról beszélni, de az itteni kényelmes életet élőket aligha érdekli az ilyesmi. Bezzeg, ha folyik a vér, az érdekes téma… - vállat von, de ahogy eszébe jut, hogy én itt élek és talán megsértett vele, egyből szabadkozni kezd. - Persze nem nézem le őket emiatt vagy ilyesmi, csak... Szerintem sokkal többre mennénk, ha mind próbálnánk kicsit többet elérni az életünkben - mondja, és halkan felsóhajt. - Megint ezt az idealista dumát tolom, mindig megszólnak érte... - mormogja inkább csak magának, ahogy érzékelem. - Te orvos is vagy? – ragadom meg először a lényeget, hiszen ehhez nem értek annyira. - Teljesen egyet értek amúgy. Szóval... Mindketten idealisták vagyunk, mi? - nevetek fel, iszom egy kortyot. - Na, és te pontosan mit teszel ez érdekében? – pislantok rá oldalról. Hümmög egy kicsit, ő is kortyol egy kicsit. - Igen, mióta az eszemet tudom, anyám mellett tüsténkedtem. Ő még odafent volt sebész - feleli, és megrázza a kiürült üvegét. - Elsősorban gyógyítok. Ez olyan... Apróságnak tűnik, de valakinek életben kell tartani azokat, akik azért dolgoznak, hogy előre haladjunk. És elég... jól csinálom - teszi hozzá magabiztosan, ami szimpatikus nekem. Hiszen valóban ilyen felfogású emberekkel lehet előre haladni. - Ez tiszteletre méltó - bólintok felé. - Hé, te már voltál fent. Én is... Szerinted van bármi esély arra, hogy kijussunk innen? - kérdezem őszintén tőle hirtelen. Megint bedobtam a témát, úgy tűnik. Rasim már megfejelt volna érte. - Fogalmam sincs - vágja rá kis gondolkodás után. - Ha igen... Az nem mostanában lesz – válaszolja megfontoltan. Én csak megrázom a fejem. - Nem kell, hogy most legyen... De képesek lennénk úgy élni valamikor, mint ezelőtt? - kérdezem megszállottan. - Úgy? Egyszer talán, de... - csóválja meg a fejét, a hangján hallatszik, hogy habozik. - A sugárzás jó ideig ellehetetleníti, és ha sikerülne is módot találni a semlegesítésére, még mindig ott vannak a mutánsok, a rengeteg elveszett technológia és tudás, ami segíthetne... Ennyire még én sem vagyok optimista… - Néhány másodpercig hallgat, majd mielőtt felelhetnék, ő kérdez. - Na és... Te mivel foglalkozol? Először nem válaszolok a mondandójára. Ezt én is tudtam, nem lettem tőle okosabb. Na, mindegy... - Hogy én? - pillantok rá egy kicsit. - Én kérlek, beavatott Könyvtáros vagyok. Nem rég volt maga a beavatás. Ezen kívül szeretek szerelni, ezt a legjobb barátomtól tanultam, akit említettem, hogy éppen nagyon bevágódik éppen, illetve... Néha én is felmegyek a felszínre... - mondom a végét titokzatosan mosolyogva. - Miért kérded? Kéne esetleg valami? – kérdezem érdeklődve, hiszen segíteni szeretek. - Azt hiszem, nem. Csak kíváncsi voltam, de ez tök jól hangzik - vonja meg a vállát, és megdörzsölgeti a tetoválása helyét a jobb karján, amire én is felfigyelek, de nem teszem szóvá. - Hány éves is vagy? – kérdezi végük, én pedig kicsit elkomorulok. Here we go... Felszegem az állam, mert mindig beszólnak a koromra, ha meg tudják. TúL FiaTaL VaGy iLyEn vIsElKeDésHeZ... Blablabla... - Tizennyolc vagyok, miért? - kérdezem talán kicsit túl kimért hangon. Nem tudom, mit akar. Látom, hogy egy kicsit meglepődik a hangsúlyomon, de végül csak elmosolyodik a reakción. - Hm, semmiség. Úgysem a korunk számít. Szerintem király, hogy ilyen fiatalon ennyi minden érdekel – feleli végül. Kicsit hidegen elmosolyodom. - Nem, ebben tévedsz... Engem egy dolog érdekel igazán. Hogy visszatérjünk valamikor a felszínre. Ha csak elősegíteni tudom, nekem az is jó. De vissza kell jutnunk... - mondom határozottan. Na, megint sikerült ide kilyukadni, gratulálok Luiza… Meg is bánom, hogy ezt mondtam szinte azonnal. Látom rajta, hogy őt is furcsa érzések kerülgetik. Biztosan arra gondol, hogy kattos vagyok vagy nem tudom. Lehet, igaza van amúgy… Csak hümmög egy sort. Érzem rajta, hogy vagy ő sem bízik ebben a lehetőségben vagy megint fura vagyok. Ahogy kedves barátom mondaná, megszállott. Szóval mielőtt elrontanám egy lehetséges baráti közeledést, azonnal rámosolygok a lányra. - Ne aggódj, nem csak erről tudok beszélni és nem vagyok annyira fura, mint amilyennek tűnök! Még egész jó fej is tudok lenni! - kacsintok rá, miközben visszaérünk a többiekhez. - Nagyon örültem, hogy beszéltünk, remélem, lesz még rá alkalmunk, mert igen érdekes személynek tűnsz nekem - mondom neki kedvesen, felé emelem az üvegem, hogy koccintsunk, bár neki lehet, már üres. Sosem voltam egy gyors ivó. - Áh, mindenkinek vannak furcsaságai - legyint egy aprót, egy féloldalas mosollyal reagál, és ő is felém emeli üvegét. - Én is örülök minden új arcnak – koccintja az enyémhez az ő üvegét. - Nem gyakran fordulok itt meg mostanság, de minden bizonnyal összefutunk még. Szóval... Viszlát legközelebb! – mosolyodik el ő is. |
|
Pandora
Lelkes fórumozó
Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó - félig nyitva.
Posts: 97
Elfoglaltság:Elfoglalt
Utoljára online: Jun 21, 2023 19:03:29 GMT 1
Feb 19, 2018 20:53:43 GMT 1
|
Post by Pandora on Feb 1, 2021 16:27:15 GMT 1
#s://i~pinimg~com/564x/97/36/c8/9736c807d3e8c134eaa473c2509f84ff~jpg Amikor apa elkapott munka közben, hogy közölje, kimenőt kapok, azt hittem, viccel.
Amikor Melnyik ugyanezzel megkeresett, leesett az állam.
És amikor megtudtam, hogy a szabim az ünnepek végéig szól, kedvem lett volna táncolni a műtőasztalon, ha nem épp egy ostoba fajankó karjából műtöm ki a golyókat.
Alig vártam, hogy hazamehessek a barátaimhoz. Leírhatatlanul hiányoztak, főleg azok után, ami az elmúlt 4 hónapban a D6-on zajlott. Csak szerettem volna újra látni őket, na meg pihenni is jó lett volna kicsit. Így amint lehetett, útnak indultunk. Apa pontosan tudja, mennyire nem szeretek egyedül utazni (bár Gagarin rettentően jó testőrnek bizonyul magában is, egy kétlábú útitárs sosem árt), így a nyakamba varrt egy Ulman nevezetű fickót. Elég… fura, mókás fazon volt, alig lehetett a szavába vágni – egészen addig a pillanatig még kedveltem is, míg el nem kezdett udvarolni nekem. Igyekeztem finoman, kíméletesen a tudtára adni, hogy nem áll szándékomban a közeljövőben házasodni, gyereket szülni pedig még annyira sem. Azt hiszem, minden, amint mondtam, lepattant róla. Ulmantól egy kínos mosollyal köszöntem el, miután a lelkemre kötötte, hogy ne aggódjak, még találkozunk…
Éppen annyi szabadidőm volt, hogy leparkoljam Gagarint a lakásomon, letegyem a holmimat, és szusszanjak egy kicsit, mielőtt az első néhány szemfüles ismerős megrohamozott volna, miután megneszelték, hogy hazatértem. Nonstop látogatóim voltak, vagy pedig én voltam hivatalos valahová. Jól esett, hogy ennyire hiányoztam nekik, de azért… pihenni sem lett volna utolsó. Megint egy rakás ajándékkal lettem elhalmozva, én pedig vért izzadtam, hogy mindenkinek találjak valami apróságot viszonzás gyanánt. De utána… utána végre kicsit önmagam lehettem. Nem Dyatlova, nem doktornő, csak… Natasha.
Szilveszterre az egyik barátunknál gyülekeztünk. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ennyi ember közt úgy, hogy az ne harcról szólt volna, esetleg ne dőlt volna valakiből megállíthatatlanul a vér (a két lehetőség elég nagy részben lefedi egymást). A lakás előtt, ládákon és a földön üldögélve ittunk, énekeltünk, közösen számoltuk vissza a másodperceket, hogy aztán mindenkit túlharsogva kívánjunk boldog új évet egymásnak. A társaság nagy része eztán engem nyaggatott… Amivel alapjáraton semmi gond nincsen, szeretek beszélgetni, de a feszegetett témák és kérdések nem olyasmiről szóltak, amikről szívesen beszéltem volna ünneplés közben. Tudom, hogy csak kíváncsiak, és próbálok minél több kérdést megválaszolni, de leírhatatlanul nehéz a háborúról naív, mit sem sejtő fiatalokkal beszélni.
Mikor a többi ifjonc kezd lassan elszállingózni, ki-ki táncolni, ki-ki mással beszélgetni, fellélegzem. Végre akad egy tisztesebb szünet a kérdésáradatban.
Körülnézek, tekintetem megakad egy új arcnál, a kíváncsiságom azonnal kapcsol, hisz a kis gyülekezetünk tagjait szinte mind ismerem. Lepillantok a kezemben lévő üveg sörre, majd gondolok egyet, az egyik ládából magamhoz veszek még egy üveggel. Felkelek a helyemről, és a vörös hajú lány felé veszem az irányt, majd tőle néhány lépésnyire megállok.
– Azt hiszem, mi még nem ismerjük egymást – mosolygok rá barátságosan, és felé nyújtjom a bontatlan üveg sört.
– Nem, azt hiszem, nem ismerjük egymást. Luiza vagyok. Hát, te? – kérdezi tőlem érdeklődve. A keze elképesztően gyorsan jár, pillanatok alatt lepattintja a sörösüveg tetejét.
– Natalia, de maradjunk a Natnál vagy a Natashánál – felelem, közben a fülem mögé tűrök néhány arcomba lógó hajtincset. – Egyedül jöttél?
Lujza bólint, a kérdésemre a szemét forgatja.
– Pfff, ennyire én sem vagyok nyomi, hogy egyedül jöjjek, akkor inkább dolgozom... – mondja, közben csípőre vágja a kezét. – Csak a legjobb barátom úgy gondolta, beindulnak a hormonjai és inkább hajtóvadászatot rendez egy lány után a táncparketten... Gondolom, nem csak a hormonjai indultak be – rázza meg a fejét egy vigyorral.
– Jaj, nem úgy gondoltam! – szabadkozom azonnal, de a magyarázata után mindent megértek. – Pasik – konstatálom immáron én is vigyorogva a helyzetet -, olyan kiszámíthatóak...
– Na, igen... Shajj, nincs kedved egy gyors sétához? Már úgy elgémberedtek a tagjaim... – nyújtózkodik, én pedig egyet kell értsek vele. Egy séta nekem is jól esne, legalább kiszellőzik a fejem a sok kellemetlen gondolattól, ami az iménti vallatást kísérte.
– Dehogy nincs. Nekem is jól esne, nem szeretek üldögélni – felelem vidáman, Lujza eközben ellöki magát a faltól, összekoccintjuk üvegeinket, majd iszok egy kortyot.
– Merre menjünk, felderítő kisasszony?
– Felderítő kisasszony, én? – Már a gondolattól is nevethetnékem támad. – Csak... induljunk el valamerre. Észre sem fogják venni, hogy eltűntünk.
– Hát, jó... – Lujza vállat von, és el is indulunk. A tulajdon tenyeremnél is jobban ismerem ezt a helyet, így oda sem kell figyelnem, merre megyünk.
– Amúgy sajnálom, hogy ennyire fasz kérdéseket tettek fel a többiek. Nem csak a lelkedbe tiportak, de még csak nem is hasznos kérdéseket tettek fel... – morogja.
– Csak kíváncsiak... ami valahol érthető – felelem elmélázva, és oldalra pillantva szemügyre veszem a mulatozó ismerősöket. – Úgy értem, a helyükben én sem lennék másképp.
– Lehet az ember kíváncsi... Csak akkor legalább hasznosan, ha már valaki lelkébe beletipor. Akkor kezdjen vele valamit, ne csak a kíváncsiságát elégítse ki... – forgatja a szemét.
– Tény, hogy jobban szeretek az orvoslásról beszélni, de az itteni kényelmes életet élőket aligha érdekli az ilyesmi. Bezzeg, ha folyik a vér, az érdekes téma. – Vállat vonok, de ahogy eszembe jut, hogy talán megsértettem vele a lányt, egyből szabadkozni kezdek. – Persze nem nézem le őket emiatt vagy ilyesmi, csak... Szerintem sokkal többre mennénk, ha mind próbálnánk kicsit többet elérni az életünkben – mondom, és halkan felsóhajtok. – Megint ezt az idealista dumát tolom, mindig megszólnak érte... – mormogom inkább csak magamnak.
– Te orvos is vagy? – kérdi már-már csodálkozva. – Teljesen egyet értek amúgy. Szóval... Mindketten idealisták vagyunk, mi? – Nevetve iszik egy kortyot. – Na, és te pontosan mit teszel ez érdekében?
Hümmögök egy kicsit, és én is a sörömbe kortyolok.
– Igen, mióta az eszemet tudom, anyám mellett tüsténkedtem. Ő még odafent volt sebész – felelem, és megrázom a kiürült üvegemet. – Elsősorban gyógyítok. Ez olyan... apróságnak tűnik, de valakinek életben kell tartani azokat, akik azért dolgoznak, hogy előre haladjunk. És elég... jól csinálom – teszem hozzá magabiztosan.
– Ez tiszteletre méltó. Hé, te már voltál fent. Én is... Szerinted van bármi esély arra, hogy kijussunk innen? – kérdezi őszintén.
– Fogalmam sincs – vágom rá kis gondolkodás után. Még most, több, mint 20 év után is nehéz biztonságosan mozogni odafent. – Ha igen... az nem mostanában lesz.
– Nem kell, hogy most legyen... De képesek lennénk úgy élni valamikor, mint ezelőtt?
– Úgy? Egyszer talán, de... – csóválom meg a fejem, a hangomon hallatszódik, hogy habozom. – A sugárzás jóideig ellehetetleníti, és ha sikerülne is módot találni a semlegesítésére, még mindig ott vannak a mutánsok, a rengeteg elveszett technológia és tudás, ami segíthetne... Ennyire még én sem vagyok optimista.
Néhány másodpercig hallgatok, majd mielőtt felelhetne, én is kérdezek. – Na és... te mivel foglalkozol?
Lujza is hallgat, gondolom, nem pont úgy válaszoltam, ahogyan azt várta.
– Hogy én? – pillant rám. – Én kérlek, beavatott Könyvtáros vagyok. Nem rég volt maga a beavatás. Ezen kívül szeretek szerelni, ezt a legjobb barátomtól tanultam, akit említettem, hogy éppen nagyon bevágódik éppen, illetve... Néha én is felmegyek a felszínre... – mondja, a végén egy titokzatos mosolyt villan. – Miért kérded? Kéne esetleg valami?
– Azt hiszem, nem. Csak kíváncsi voltam, de ez tök jól hangzik – vonom meg a vállamat, és megdörzsölgetem a tetoválásom helyét a jobb karomon. Önkéntelen mozdulat, legtöbbször észre sem veszem, hogy csinálom. Furcsa ez a lány... – Hány éves is vagy?
Látom az arcán, hogy érzékeny pontra tapintottam. Felszegi az állát, elkomorul, és mintha a hangja is egy oktávot feljebb ugrott volna.
– 18 vagyok, miért? – kérdezi, a hangja kimért, kissé hűvös. Furcsa. Egy kicsit meglepődöm a hangsúlyán, de végül csak elmosolyodom. Kicsit magamra ismerek benne, mintha a tinédzser önmagam látnám, akit az anyja foggal-körömmel próbált idelent tartani. – Hm, semmiség. Úgysem a korunk számít. Szerintem király, hogy ilyen fiatalon ennyi minden érdekel.
– Nem, ebben tévedsz... – Mosolyog. Kissé ijesztően rideg egy ilyen fiatal arcon ez az ábrázat. – Engem egy dolog érdekel igazán. Hogy visszatérjünk valamikor a felszínre. Ha csak elősegíteni tudom, nekem az is jó. De vissza kell jutnunk...
A válasz eléggé kétes érzésekkel tölt el. Tetszik a határozottsága, de van valami a hangjában. Mintha kicsit... megszállott lenne. Hasonlít a rögeszmés katonákra… Gondolatban fejbe kólintom magam. Most nem munkában vagyok. Biztosan csak képzelődöm. Nem is tudom így hirtelen, mit felelhetnék, így csak hümmögök egy sort.
– Ne aggódj, nem csak erről tudok beszélni és nem vagyok annyira fura, mint amilyennek tűnök! Még egész jó fej is tudok lenni! – kacsint rám, miközben visszaérünk a többiekhez. – Nagyon örültem, hogy beszéltünk, remélem, lesz még rá alkalmunk, mert igen érdekes személynek tűnsz nekem – mondja, a hangja ismét normális, egész kedvesen cseng. Felém nyújtja az üvegét, és bár az enyém már kiürült, viszonzom a gesztust, és koccintunk egyet.
– Áh, mindenkinek vannak furcsaságai – legyintek egy aprót, és végül is megállapodom ennél a gondolatnál. Mások is ábrándoznak arról, hogy egyszer kicuccolhatunk innen, ő egy kicsit... merészebb, na és? – Én is örülök minden új arcnak. Nem gyakran fordulok itt meg mostanság, de minden bizonnyal összefutunk még. Szóval... viszlát legközelebb! – mosolyodom el én is.
|
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on Feb 2, 2021 21:10:54 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/801503673313656894/806249311494340608/500~png 2035. 01. 01. Vanzina Luiza Antonovna – Bratti Újév első napja. Az ünnepi hangulat kezd elmúlni, helyét újra a túlélésért való küzdelem veszi át. Poliszban most a hajnalig tartó ünneplés utáni takarítás kezdődik, hogy az állomás újra az a tiszta, csillogó, gyönyörű földalatti város legyen, mely eddig is volt. Ugyanakkor valami vagy valaki megzavarja az emberek nyugalmát. Amikor Rasimmal sétáltok a belső helyőrségig, hogy Rasim leváltsa az őröket, egy nagytestű, izmos férfi, kopasz fejjel, és sebhelyes, szinte a felismerhetetlenségig eltorzult arccal jelenik meg az Arbatszkaján. Ruhája alatt jól látszik a golyóálló mellény, és az egyéb katonai védőöltözék, melyen egy köpeny lóg hátra. Mindegyiken a Rend jelképe található, ahogy a jellegzetes gázmaszkkal ellátott sisakon is, mely a férfi övén lóg. Mellette egy csinos fiatal lány, közepesen hosszú szőke hajjal, bő ruhában. Arcról megmondva a 20-as évei elején járhat.     A pont váltani készült őrök úgy tűnik felismerik az eltorzult arcú férfit, és látszólag ellenségként is kezelik, de nem lőnek rá. -Feltett kezekkel lépj egyet hátra lassan! Meg lett mondva, hogy ne gyere vissza ide! Ne kelljen riasszu… -Hol van Melnyik? – Vágott a szavába az őrnek a távolról inkább testalkatilag medvére hasonlító férfi, mint sem emberre, majd kezében megvillogtatta a lézeres irányzékkal és hangtompítóval ellátott Revolverjét, hogy nem fogja hagyni magát. Az őrök egymásra néztek, majd az egyik hátra indult inkább, és nem sokkal később vissza is tért 10 Ranger, és 20 poliszi katona kíséretében. De vajon minek ennyi fegyveres egyetlenegy ember ellen? Igen, ijesztőnek tűnt, na de 30 fegyveres egy ember ellen? Téged közben hátra küldenek, így mindent hátulról nézhetsz végig, míg Rasim beáll a többi katona mellé. -Az Ezredes most küldetésen van. – Mondja az egyik Ranger. – De délutánra itt lesz. Addig kérem adjátok ide a fegyvereiteket, és kövessetek. – Mondta idegesen. Látszólag a nem várt látogatás mindenkiből ezt váltotta ki. Majd intett Rasimnak, hogy vegye át tőle a fegyvereit. -Még mit nem! – Förmedt Rasimra és az előbb beszélt Rangerre a hatalmas férfi – Csak leakartok tartóztatni! Nem vertek át! – És abban a pillanatban villámgyors mozdulattal vágta arcon a pisztolyával Rasimt, és lőtte át a térdét a Rangernek. Ezután peronról a sínekre ugrott, fedezéket keresve. A fiatal lány utána ugrott, de ő nem rántott fegyvert, elkapta a férfi kezét, mielőtt az bárkinek jobban árthatott volna. -Hunter! Nem ezért vagyunk itt! Csak tedd, amit mondanak! Melnyik jól ismer téged, nem fog börtönben tartani. Ha meghallja miért vagyunk itt, segíteni fog. De ehhez együtt kell működjünk velük. Emlékezz, mit beszéltünk otthon! Csak végső esetben kell ölj! Ők nem ellenségek! Nézett a fiatal lány Hunter szemébe, és miután az kicsit megnyugodott, finoman átölelte, bár a férfi rajta tartotta a szemét az őrökön, mint aki bármelyik pillanatban újra támadásba lendülne.  Végül a férfi leeresztette a fegyverét, és megtűrte, hogy az őrök átkutassák, és teljesen lefegyverezzék. Egy kész fegyverraktár volt a férfi, gránátok, gyújtóbombák, dobókések, egy túlélőkés, kétcsövű sörétespuska, mesterlövészpuska, egy Kalash 2012, és az előbb említett Revolverje. És mind ehhez rengeteg töltény tasak, és plusz tárak. Nem kevés pénzébe fájhatott ez az arzenál, bár kétséges, hogy ezeket nem-e harccal szerezte meg másoktól. A katonák a cellák felé kísérték őket, de akkor sem mozdultak el onnan, miután már a cellában volt a férfi. A lányt szabadon engedték, bár nem ment messzire, és folyton beszélgetett a férfival, nehogy valami meggondolatlant csináljon. Eközben téged oda engednek Rasimhoz, aki az ütés erejétől akkorát esett hátra, hogy fejét beverve elájult, és hagyják, hogy te is segítsd őt a katonai kórházba vinni, mely egy elkerített rész volt Poliszban, teli sátrakkal, és rengeteg orvosi eszközzel. Valószínűleg az orra is eltört az ütés erejétől, jócskán ömlik is belőle a vér, ahogy a felrepedt szájából is. Mellettetek a lábon lőtt férfit is viszik 4-en egy hordágyon. Miközben viszitek, mellétek csapódik a tegnap este megismert Natasha. Most bebizonyíthatja mennyire jó orvos is. Beviszitek az egyik sátorba, majd felteszitek az ágyra, és hagyjátok is dolgozni Natashát. Amíg tart az ellátás, kint várakozol, és egyfolytában csak a cellát nézed, melyben a férfi ül és beszélget a fiatal lánnyal. Vajon miért tette ezt? Mi oka volt rá? Egyáltalán ki lehet ez a férfi? Gondolkodásod végül a sátorból kijövő Nat szakítja meg. Natalia Nikolayevna Dyatlova – Pandora Minden a megszokottan indult. Sokáig alvás a tegnapi ünneplés után, reggelizés otthon, majd Gagarin megsétáltatása. Ám egy nem várt esemény szakítja ezt meg, melytől mindenki félt, hogy egyszer bekövetkezik. Poliszt megtámadták! Hallod a két lövést, és csak reméled, több fegyver nem fog elsülni. A fegyvered a kézbe kapod, és már rohansz is arra, ahonnan a lövéseket hallottad. Szerencsédre nem történt komoly dolog, csak egy ember gondolta úgy, hogy érdemes nekitámadni az őröknek. Kicsit rápillantva ismerős is az alak, de most neked a két sebesülttel kell foglalkoznod, akiket hordágyon visznek a kórház felé. Valószínűleg elkéne a segítség. Ahogy közelebb érsz, látod, hogy az egyik hordágy mellett az a lány megy, akivel tegnap este iszogattál. A hordágyon pedig valószínűleg a barátja fekszik. A másikon egy sérült Ranger. Magad sem érted ki lehetett a támadó, de a társaid a közelben egyre csak egy nevet mondogatnak: Hunter. Beértek a kórházba, és már neki is fogsz Rasim ellátásának. A másik sebesültet egy másik orvos veszi át. Miután végzel, elindulsz kifelé, és hamar észre is veszed Luizát, aki egész végig a sátor előtt várakozott, és a cellát figyelte a távolból. Ahogy te is oda pillantasz, az előbb látott ismerős alakot véled felfedezni, még ha az arcáról ezt már nem tudod elmondani. Egyáltalán nem látszik az arca, annyira sebhelyes. De hallottad mit mondtak a többiek: Hunter az. De nem… Ez nem lehet... Hunter hallott. A valaha élt legjobb Ranger, Melnyik jobbkeze, és szinte már testvére is. A Rend alapítótagja, olyan Rangerek kiképzője, mint Anna, Mihael, Ulman, vagy éppen Artyom, még ha nem is teljesen ő képezte ki, de egyedül ő látta benne azt, amit senki más. Ők mind a Rend legjobb harcosai, és azok, akik a legtöbbre is vitték. De ő meghalt… Egyedül indult elpusztítani a Feketéket. De ez még neki is sok volt. Sosem találták meg a holtestét. Pedig több hónapig keresték, és jó pár Ranger halt meg ezalatt az idő alatt. De akkor mégis, ki ez a férfi? És ha mégis Hunter az, mi történt vele, hogy ez lett belőle? Miközben a történteket beszélitek át, hamar észrevesztek egy sínautót a helyőrségnél, amiből maga Melnyik, és 5 Ranger száll ki, akik mind a cellához indulnak. Pontosabban Melnyik gurul a tolószékében, miután mindkét lábát elvesztette a D6-os ütközetnél. Kinyitják a cellát, ám idejük sincs bemenni, Hunter már az ajtóban áll, és látszólag igen vissza kell fogja magát, hogy ne fojtsa meg az előtte álló Rangert. Mintha kényszert érezne az élet kiontására... Ahogy közelebb mentek hallgatózni, a következő kicsit sem békés beszélgetést halljátok. -Nem pusztíthatsz el csak úgy mindent és mindenkit, ahányszor azt hiszed, az ellenség köztünk jár! Ezzel nem mented meg a Metrót!
-Akkor engedj fel a Könyvtárba! Tudom hol van a Könyv! Adj embereket, és megszerzem! Azután már áldozatok nélkül tudjuk elpusztítani őket!
-Kiket?! Kiket akarsz?! Már mind meghaltak, értsd már meg! Nem léteznek! Csak te vagy a megszállottjuk!
-Tehát már bolond is vagyok?! Ezt gondoltad rólam akkor is amikor először fedeztem fel őket! Nem ti, hanem én! Mindig mindent én csináltam! A Szevasztopolszkaján is ha én nem vagyok, az egész Metró elpusztul a vírusban! És akkor is őrültnek hittél már! De köpök rá, egyedül is menni fog! A Könyv nélkül is!
-Nem engedem! Én vagyok a Rend vezetője nem te! Örülj, hogy eddig életben hagytalak!
-Örüljek neki? Nézz már rám mi lett belőlem! A hazugságaid miatt vagyunk ott, ahol! És te semmit sem teszel! Azt mondod te vagy a Rend vezetője? Nem te alapítottad egyes egyedül! De tudod mit? Itt a kurva jelvényed! – Vágja hozzá Melnyikhez a Rend jelvényét – Dugd fel a seggedbe, amíg én elhárítom a veszélyt! Baszok én arra te mit csinálsz! Úgy se vagy már több egy két keréken guruló roncsnál… Majd a férfi ellöki a körülötte álló férfiakat, és fel véve a táskáját a benne lévő fegyverekkel elindul a sínautóig, amivel jöttek. Ám Melnyik dühében és valószínűleg meggondolatlanul cselekedve előveszi a pisztolyát, és rálő az előtte haladó Hunterre, aki szinte elugrik a lövedék elől, mint aki megérezte volna, hogy mi fog történni, és azonnal viszonozza is a tüzet egy gránáttal. A lökéshullám titeket is lever a földről, és már csak azt látjátok a füstben, amint a katonák a férfi után erednek, de hiába, gyorsabb náluk, és szinte minden üldözőjét halálos pontossággal lövi le. A férfitől egyetlenegy kiabálás hallható, melyet a vele jött lánynak címez: Szerezd meg a Könyvet! |
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on Feb 3, 2021 16:37:03 GMT 1
#s://cdn~discordapp~com/attachments/801503673313656894/806249311494340608/500~png Iszaj Zinon Antonovics – Aria "Artyom… Ébredj… Segítened kell… Újra… Elkaptak minket… Nem tudom hol vagyunk… De többen vagyunk, mint gondoltuk… De most veszélyben… A fajunk túlélése a cél… És a tiétek is… Ha nem segítesz mindannyian elpusztulunk…Szörnyű fejfájásra ébredt fel a fiatal férfi. Tudta, hogy kik üzentek neki, de ötlete sem volt, hogy miért, és mit jelent ez az egész. Ő már régen megtett mindent, amit lehetett, és azt hitte, be is fejezte az útját. De úgy tűnik, megint tévedett. Óvatosan kimászott az ágyából, figyelve, hogy Annát ne keltse fel. Kint már régen elhalkult a zsivajgás, az emberek többsége elment aludni. Ahogy felöltözött, és elhagyta sátrát, csak 1-2 árva lelket látott együtt, főként fiatalokat. Az őrség is csendben kártyázott csak. Elindult a peronon egy kis teát hozatni magának, hogy hamarabb felébredjen. Útközben ránézett az órájára, 5 óra volt, tehát pont itt volt az ideje, hogy felszerelkezzen és felmenjen a felszínre. Minden hajnalban felkelt, felment a felszínre rádiójeleket keresni, ebédre visszatért, majd újra fel estig. Ebből álltak Artyom napjai azóta, hogy kilőtte a rakétákat. Akkor, abban a pillanatban, a nagy hatótávolságú rádióval a TV torony tetején kintről érkező jeleket fogott. És tudta, hogy van élet Moszkván kívül is. De senki se hitt neki. A szeme már tökéletesen hozzá szokott a fényhez, így megtehette, hogy nappal megy fel. Igaz, veszélyesebb volt, de tudott magára vigyázni. A Rend volt katonája, ki átélt már minden poklot, csak megtudta védeni magát. Ugyanakkor a többiek már bolondnak nézték tevékenysége miatt, így nem csoda, hogy idővel a Rend is kirúgta, miután többször is majdnem veszélybe sodorta magát és feleségét, Annát, ki Melnyik lánya volt. Anna szintén kilépett, és nem is tartotta a kapcsolatot túlságosan az apjával. Ahogy megitta reggeli gombateáját, felvette a felszerelését, és amikor már indult is volna fel, egy ismerős alak állította meg. Khan volt az. -Khan! Hogy kerülsz ide? Azt hittük eltűntél a D6-nál történtek után! – Artyom örömében majdnem átölelte a férfit, de csak megemberelte magát, és egyszerűen kezet rázott vele. Khan volt az, aki végig vezette azon az úton, melyet Hunter jelölt ki neki, hogy elpusztítsa a Feketéket. Eleinte idegesítette a férfi, de hamar rájött, hogy nélküle semmire se ment volna. És megannyi kérdést tudott feltenni neki, amiket egytől egyig meg is válaszolt. -Mondtam, hogy még találkozunk – Mosolygott rá rejtélyesen Khan – Én a falkavezér, farkas a sakálok között, te a kölyökkutya. És a falka együtt mozog. Nem mozgunk külön sokáig. Csak időre volt szükségem, és megvolt a saját dolgom is. Megannyi mindent kellett még tanuljak a Metróról… Erről a hatalmas, élő, és érző lényről. – Nézett körbe a férfi, és simogatta meg a mellette lévő falat. Olyan volt, mint akit valami rejtélyes erő szállta volna meg. – De most dolgunk van. Ha jól sejtem, téged is felkerestek… Engem is. Új esélyt kaptak, de most újra segítenünk kell nekik. De megfogják hálálni. Úgy gondolom, ez az út lehet az, mely megmenti az emberiséget a pusztulástól. Viszont sietnünk kell. Nincs sok időnk. Érzem, hogy közeleg a vég. A Metrót hamarosan egy újabb háború fogja sújtani… Sokkal pusztítóbb, mint eddig bármi más." Jól esett úgy lefeküdnöd, hogy nem vagy éhes, és meg is mosakodtál. De mielőtt sikerült volna elaludnod, jól látszott mennyire ki is merített az út, hisz eleinte párszor felkeltél egy-egy erős izomrángásra. De végül csak lehunytad a szemed. Álmatlan éjszakád volt. Mikor felébredtél, kint már javában elkezdődött az élet. Az emberek mentek dolgozni, senki se lustálkodott az őrökön kívül, kik estére voltak beosztva. Mikor kiléptél volna a sátorból, egy ismerős hangot véltél felfedezni, aki nem mástól, mint Khantól származott. -Smaragdvárosba kell eljussunk. Biztos hallottál már róla, hisz megannyi legenda terjed a Metróban a paradicsomról. Bevallom, jómagam is sokáig kerestem, mindhiába. Még az Útikalauzon sincs rajta, hogy lehet oda eljutni, noha a térképen magán rajta van. Nagyon úgy tűnik, hogy valakik nem akarják, hogy tudjanak arról a helyről. De nem csak az ott élők. Nem… Náluk sokkal fontosabb személyek se. De az álmomban egy smaragdvárosi segített nekünk eljutni oda. És mit ad Isten, itt van egy. Le sem tagadhatná, hogy onnan való. Most már biztos lehetsz abban, hogy az öreg akármennyire bolond is, de tud valamit, amit mások nem. Mi az, hogy le sem tagadhatnád? És aggasztó, hogy már most valakinek kikotyogta a titkod. Mi van, ha másoknak is elmondta már? A vezetőség kifog tagadni, ha erre rájönnek. És különben is, mit akar az öreg Smaragdvárosban? Nem viheted csak úgy oda… Miután abba hagytad a gondolkodást, kilépsz a sátorból. Most már úgy sem mehetsz csak el úgy. Talán később, az út során. Ellőtted Khan és egy fiatal férfi áll. Látszólag zavarban van kicsit, de kedvesen kezet nyújt feléd. -Artyom vagyok. Szóval… - Lehalkította a hangját - Te vagy az, aki elfog minket vinni Smaragdvárosba?  |
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on Feb 3, 2021 22:11:20 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/801503673313656894/806249311494340608/500~png Vladimir (Putin) Victor (Vitya) Kreystóf Kirillovich – TherealKREY
Mihael Antonovich – Gresh550 A megbeszélésen Mihael után szépen bemutatkozik Alex és Ulman is. Már itt jól látszik, hogy ki a komoly, és ki a viccelődő figura. De talán ez így is van rendjén. Ebben a világban mindenki a gázmaszkja és páncélja mögé bújik, és semmit sem mutat a másiknak az igazi személyiségéből. Ulman poénokkal próbálja elfelejteni a borzalmakat melyeket átélt, Alex inkább a gondolataiba merülve teszi túl magát rajta. Látszólag még mindig nem dolgozta fel, ami a D6-ban történt. A küldetés sincs kedvére, de itt van, mert a parancs így szólt. Ulman azért minden tőle telhetőt megtesz, hogy felvidítsa testvérét. Mert a Renden belül az emberek már nem csak bajtársak, hanem testvérek is. Miközben haladtok kifelé a D6-ból, és az ellenőrzés kezdődik mielőtt felszálltok a metróra, Ulman bele kezd a történetébe. -Hé, Alex! Meséljek egy történetet? Amikor Velencében jártam, gondoltam kicsit benézek a bordélyházba. És te… Azok a nők! Egyszer elviszlek oda, én mondom! -Inkább ne… - Szólt közbe az egyik őr – Én is ott voltam, és emlékszem, mennyire fájt utána a pöcsöd. Még mutogattad is, hogy „Srácok, baszki, ez mindjárt lerohad! Hogy lesz így gyerekem?!” -Bazdmeg Vadim! Miért kell mindig beleszólj a meséimbe? -Mert a felét megváltoztatod! Azt is letagadtad, hogy a testvéred gyerekének farka nőtt! Tudjátok, nem olyan farok, hanem olyan rendes, pici hátul. – Erre felnevetett a legtöbb őr is, míg Ulman csak mérgesen fejen csapta a társát. -Mondtam már, hogy ezzel ne viccelődjetek! A sugárzás miatt van! És nem tehet róla! Szegény gyereket így is bántják… -Na, én sajnálom a kölyköt meg a szüleit. Én inkább amiatt aggódok, hogy neked és két farkad van. -Utállak titeket! Nem is értem miért mentem meg a seggeteket folyton! De ezután nem lesz ilyen! Mától fogva elhagyom a Rendet! A többiek szakadni kezdtek a röhögéstől. -Aha… Aha… Két napig se húznád. -Majd meglátjuk! -Na, kuss legyen, nyílnak a kapuk. Vigyázzatok magatokra. Sok sikert! – Búcsúzott el egy másik őr tőlük, majd Mihaelék felszálltak a metróra. És ez hatalmas szó. A D6-ból a Metro 2 egész területén működnek még, hála a Szovjet mérnököknek, akik az itteni generátorokat szinte halhatatlanná tették. Csak itt használnak még metró szerelvényeket, hisz mindegyik akkumulátorral működik. Mögöttetek becsukják a légzsilipes kaput, majd elindultok a kivilágított egysávos úton. Itt rendhagyóan az ismert Metróhoz képest csak egy irányú az út.    Alex egyszer nem nevetett fel, csak némán felszállt a szerelvényre, majd leült az egyik ülésen. Ulman néha még próbálkozott javítani a hangulatán, de mindhiába. Végül feladta, és inkább rágyújtott. Ha ti nem kezdtek bele egy beszélgetésbe, némán mentek végig egy elég hosszú szakaszon. Gyalog valószínűleg több óráig is eltartana. Majd hamarosan a fények elmúlnak, és helyét a sötétség veszi át, melyet csak a vonat lámpái törnek meg. -Most hagytátok el védett zónát fiúk. Rövid a szakasz Szmolenszkajáig, ott már újra vannak embereink, de fokozott figyelmet, és 5 percenkénti bejelentkezést kérek tőletek, ez a rész még nincs felderítve. – Szólalt meg a hangosbemondó, melyből Vlagyimir hangja hallható, a D6 Parancsnoka. -Áh ugyan már Vlagyimir, mi lehet itt? A Féreghívőket már rég visszavertük, nem használják ezeket az alagutakat. Csak a pókok jelenthetnek veszélyt. -Ez parancs Ulman. A főnök innentől Mihael. Vége. Ulman kicsit mérgelődve csöndben marad, és inkább folytatja a dohányzást. Ám nem sokkal később, ijesztő üvöltést hallotok a távolból. -Hehe, mi az, valaki fingott? – Viccelődik Ulman, de a fegyverét már ő is a kezébe vette. Több választásotok is van. Valahol a 4. Birodalom és Polisz között vagytok. Vagy folytatjátok az utat Szmolenszkaja felé, tehát a hang felé mentek vonattal, elvileg nem nagyon tud ártani nektek, már, ha Nosaliskekről beszélünk, vagy egyéb hozzájuk hasonló mutánsokról. Vagy megállítjátok a vonatot és kiszálltok, és gyalog mentek felderíteni előre a hang irányába, vagy pedig a mellékalagutakban haladtok tovább Poliszig, bár ezek szintén felfedezetlenek, és onnan tovább az ismert Metróban Szmolenszkajáig, majd fel a felszínre a Spártai Bázisig. Akármelyiket is választjátok, mindegyik veszélyes. A legközelebbi biztonságos hely pedig Szmolenszkaja csak, vagy pedig a felettetek elterülő Polisz. Alex  Ulman  A gyönyörű térkép melyet én csináltam. A piros szakasz ahol vagytok, a D6 és a Szmolenszkaja összeköttetése. Mivel ez nem a rendes metró része, hanem a metró 2-é, mely az ismert metró alatt van, nem egyenesen Szmolenszkajába kerültök, hanem ott is pár mellékjáraton kell átmenni oda. A kék rész ahol most vagytok, és a zöld a mellékalagutak melyek Poliszba vinnének el.  |
|
Aria
Szerepjátékok Istene
Szeresd ellenségeidet! Azzal kergeted őket az őrületbe.
Posts: 1,043
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Post by Aria on Feb 3, 2021 22:32:30 GMT 1
#s://i~imgur~com/a48X7Bz~jpg Akármilyen őrült zárása volt az estének, azért az, hogy jóllaktam, és még tisztán is fekhettem le, elérte, hogy kivételesen jó érzéssel hajtsam le a fejem. Tudtam, hogy másnap kaotikus napom lesz, de úgy éreztem, ezen ráérek akkor gondolkodni, ha odaérek. Egyszerre egy lépés.
A kellemes érzések dacára pocsékul aludtam... elég kimerült voltam ahhoz, hogy görcsöljenek a lábaim, és többször is felébredjek az éjszaka során. Valószínűleg ez okozta azt is, hogy az állomáson már javában zajlott az élet, mikor felébredtem.
Elég gyorsan összeszedtem magam (általában nem szokásom sokáig húzni a reggeli készülődést, még kellemesebb környezetben sem), de az arcomon azért valószínűleg látszik a fáradtság. Mikor épp kilépnék a sátorból, a csomagommal együtt, meghallom az idős férfi hangját. Beszélget valakivel, és természetesen - nem is kéne meglepődnöm - nem tartja a száját.
Eljutottam arra a pontra, hogy visszatáncolni lehetetlen: ha kiderül, hogy rögtön két ember előtt buktam le (és még ki tudja, hánynak adta tovább az öreg... állítása szerint "le sem tagadhatnám", hogy honnan jöttem, tehát el tudom képzelni, hogy még másnak is elmesélte a dolgot), akkor nem csak a munkámnak lőttek, de jó eséllyel haza sem mehetek többet. Nem volt családom, és apám halála óta kapcsolataim sem, amivel kimagyarázhattam volna a dolgot. Egyedül voltam, mint a kisujjam, és nem a legjobb reputációval, még azt beszámítva sem, hogy a vezetőség örült neki, hogy akad, aki magabiztosan tud közlekedni a metróban. Ezek a gondolatok járnak a fejemben, miközben végre kilépek a sátor elé. Az öreg mellett ezúttal egy fiatal férfi ácsorog, akinek ránézésre határozottan tisztább a feje. Ez némileg megnyugtat.
Amikor kezet nyújt és bemutatkozik, igazából nem lepődöm meg nagyon... Khan korábban is említette már. Megszorítom a kezét, és aprót bólintok:
- Iszaj. - aztán a kérdésre hozzáteszem. - Ezzel kapcsolatban azért van néhány fenntartásom. Amit szeretnék olyan helyen megbeszélni, ahol biztosan nincs hallgatóság.
Szerencsére Artyom nem csak ránézésre, de viselkedésre is ésszerűnek bizonyul, mert megértően bólint, és elindulunk a peronon a raktár felé. Az öreg már nehezebb eset, őt láthatóan ez a kitérő is bosszantja, és mikor megérkezünk, azonnal beszélni kezd.
- Nos, itt vagyunk. Senki se hall, és senki se lát. De most már térjünk a tárgyra, mert fogytán az időnk.
Ezúttal én is felsóhajtok. Ahogy megállunk az üres raktárépületben, már tényleg a teljes realitását érzem, hogy végig kell ezt csinálnom.
- Először is örülnék neki, ha tudnám, hogy miről van szó. Smaragdvárosi vagyok, de korábban szó sem volt arról, hogy oda kell vinnem bárkit. Ami azt illeti - mintegy nyomatékosításként meglebegtetem a hamis igazolványt - jellemzően próbálom elkerülni, hogy bárki egyáltalán megtudja, hogy onnan jöttem. És nem hiszem, hogy az állomás vezetői örülnének, ha gombatea helyett két emberrel állítanék be. Még akkor sem, ha az egyikük jó hírnévnek örvend - nézek Artyomra.
Mielőtt azonban a férfi válaszolhatna, ismét az öreg ragadja magához a szót.
- Hogy pontosan miről is van szó, azt még mi sem tudjuk - vallja be. Ez nem túl meggyőző kezdés - A "barátainkat" fogva tartják valahol a Metró alatt. - A barátaink szót kicsit rejtélyesen mondja... ami ismételten nem tetszik. Számos oka lehet rá, hogy miért dönt így, de valamiért gyanakszom rá, hogy nem azért, mert teljesen lényegtelen. - Nincs egyéb járat arrafelé, csak Smaragdvároson keresztül lehet eljutni oda. Legalábbis az álmom szerint. A kiléted miatt ne aggódj. Csak páran fogják tudni az igazat. Az állomás vezetőit bízd csak rám. Úgy érzem, az információk mely majd a fülükbe jut, értékesebbnek fogják gondolni mint a gombateákat.
Információ... annyi a homályos részlet abban amit mond, hogy egyszerűen képtelen vagyok elfogadni a helyzetet. Összeszorítom a fogamat, és dörzsölgetni kezdem az orrnyergemet.
- Rendben. Belemegyek. De tekintve, hogy a pozíciómat kockáztatom ezért, elvárom, hogy nyílt lapokkal játszunk - lehunyom a szemem. Még mindig alig tudom elhinni, ami történik, de kockáztatnom kell. A jelek szerint szükségük van rám, és ezt talán használhatom arra, hogy megértsem, mi folyik itt. - A szavamat adom, hogy akármilyen információról és akármilyen barátokról van szó, hajlandó vagyok segíteni, és számíthattok a diszkréciómra. Cserébe viszont tudni akarom a teljes igazságot, mindazt, amit ti tudtok az ügyről.
Khan egy idieg fürkészi a tekintetem, majd kis mosolyra húzza a száját. - Háború közeleg. Az erőszak csak erőszakot szül, és az emberiség erre sosem jön rá, csak amikor már túl késő. Artyom, mikor kilőtte a rakétákat a Feketékre, ő is csak akkor jött rá, hogy mit tett. Az emberiség megmentésének a kulcsa lehetett volna az a társadalom, melyet elpusztított. - Artyom össze húzza magát a hallottak után, látszólag még mindig bűntudata van.
Ez meglep. Artyomot hősként tartották számon, én is hallottam róla, és okkal. A Feketéket mindig egészen szörnyű lényekként írták le... én személy szerint túlzásnak tartottam a démonokhoz és az ördöghöz való hasonlítást, olyasminek, amit inkább a rettegés szült, de abban nem kételkedtem, egy pillanatig sem, hogy a Feketék veszélyesek és ellenségesek. Pont amikor rákérdeznék a dologra, a fiatal férfi átveszi a szót, és folytatja. - Nehéz megmagyarázni de... de a Feketék kommunikáltak velem. És a történtek után, egy gyerek Fekete volt a társam. Megtaláltuk a fajtársait a D6-os Bunkerben. És elmentek. Máig nem tudjuk hova, és egyáltalán miért voltak a D6-ban. De most, tegnap éjjel, ők szólítgattak... A segítségünk kell nekik. Valakik elkapták őket... Khan szerint Smaragdvároson keresztül vezet az út hozzájuk. Mi sem tudjuk mi ez az egész... De meg kell tegyünk mindent, hogy megmentsük őket. Én egyszer már hibáztam... Most nem szeretnék.
Az egész úgy hangzik, mint valami régi film, vagy regény, aminek nem szívesen lettem volna a szereplője, és ennek megfelelően továbbra is nehezemre esik elhinni... pár éve talán könnyebben elfogadtam volna a lehetőséget, de mára kinőttem a mesékből, akkor is, ha kísértethistóriák. De ahogy Artyomot végighallgatom, már kicsit tisztább a helyzet. Ismét felsóhajtok, aztán aprót bólintok:
- Nehéz elhinni. Bocsássátok meg, de kissé még mindig kételkedem az elmétek épségében - itt megállok egy pillanatra. - De ígéretet tettem. Szánalmas bemutatkozás lenne rögtön megszegni. Elviszlek titeket Smaragdvárosba.
|
|
Gresh550
Írónövendék
"A sense of humour is the only divine quality of man" - Arthur Schopenhauer
Posts: 156
Utoljára online: Nov 11, 2024 19:52:46 GMT 1
Jun 9, 2020 18:53:23 GMT 1
|
Post by Gresh550 on Feb 4, 2021 10:38:46 GMT 1
#s://cdn~discordapp~com/attachments/458547397581078539/806820917820391454/IMG_20210204_100820~jpg A megemlékezés után elvonulok a tárgyalóba. Nem rég tájékoztattak a küldetésünk részleteiről, ahogy arról is, hogy nekem kell eligazítást tartanom a többieknek. Amíg várakozom ott töltök magamnak egy pohárnyi kisüstit majd lehúzom. Lassan megérkezik Ulman illetve Alex is. Ulman mesél valamit arról, ahogy egy neki annyira szimpatikus lányt kísért el a Poliszba. Ekkor aztán befut az újonc is. Mikor a srác bemutatkozik elröhögöm magamat. - Én értem ám, hogy anyád nagyon szeretett és ilyen nevet adott neked... De mire ezt kimondjuk addigra már elvitt egy démon a fészkébe hogy aztán kinyalja a fejed belülről. Úgyhogy mostantól simán Vlad leszel. – jegyzem meg, elégedetten dörzsölve a tenyereimet. Ahogy aztán némileg oldódik a hangulat előredőlök s rátámaszkodom az asztalra. - Nos hölgyek. A mi feladatunk a mai nap az lesz, hogy ellátmányokat vigyünk az egyik felszíni bázisra. Az út nagyrészét a metróban fogjuk megtenni.. – elkezdem végig húzni az ujjamat az asztalra fektetett metró térképen, jelölve hogy merre kéne mennünk - .. még hozzá vonattal. A Metró 2 szerelvénye a fő alagutak alatt fut, így kevesebb akadályba ütközünk majd. Miután elértük a kellő helyzetet a Poliszon átvágva a Szmolenszkaja állomásnál fogunk felmenni a felszínre. Onnan aztán egy rövid út a bázis. A szabályok egyszerűek; vigyázzunk az ellátmányra, ne kóboroljunk el a felszínen, figyeljünk a filterekre, illetve... Ne dögöljünk meg! Egy ideig hallgatok, s bámulom őket a reakciójukat nézve. Ezután ismét megtöröm a csendet. - A fegyvereket, páncélt, illetve ellátmányos táskákat a raktárpan taráljátok. Fél óra múlva találkozunk itt – intettem nekik, kire mind elindultak hogy megszerezzék a cuccaikat. Szerencsére nekem már minden meg volt; korábban felvettem a páncélom, illetve magamhoz vettem mindent a felszerelésből. Miután letelt a fél óra összegyűlt a csapat és megindultunk a szerelvény felé. Ulman útközben beszélgetett pár őrrel, én csak mentem előre azon gondolkodva, hogy ez most tulajdonképpen rutin feladat. Miért küldtek 3 tapasztalt katona mellé egy újoncot? Ez valami új képzési módszer? A szerelvényt elérve aztán beszállunk és elfoglaljuk a helyünket. Emlékszem, hogy annak idején mennyire meglepődtem azon hogy ez az egész itt van. Még az atomkatasztrófa előtt utaztam metróval, viszont ez mindig olyan más volt. Azóta mondjuk a feje tetejére állt a világ, és ami akkor normális volt, az ma már különleges és egyedi. Ahogy megszólal a hangosbemondó egy biccentéssel nyugtázom az egészet, majd gúnyosan rávigyorgok Ulmanra. Alex még mindig csöndben van, de miután Ulman se tudta felvidítani már inkább nem próbálkozom én sem. Aztán hallatszik a hang az alagútból. Elgondolkodom, majd felállok és megindulok a szerelvény kezelőterminálja felé. - Innentől gyalog megyünk tovább. A főparancsnokság kurvára nem örülne annak, ha eltörnénk az utolsó ilyet is. Basztunk már el elég járművet így is, huh? – mondom, Alex és Ulman felé nézve. Tény, hogy az eddigi küldetéseink alatt jó pár járműt strapáltunk le. – Na, jót fog tenni egy kis séta. Legalább leadsz valamennyit a küldetés végére, Ulman. Úgy talán tetszel is majd annak a lánynak. A metrókocsiból kiszállva leugrok a sínekre. Az alagút itt már nincs kivilágítva, csak a vonat fénye töri meg a ránézésre áthatolhatatlan, sűrű sötétséget ami körülvesz minket. A szemünk csak addig lát el amíg a szerelvény lámpája elér. Onnantól a metró sötét gyomra felemészti az utolsó fénysugarat, bizonytalanságot ültetve a legprofibb katonák szívébe is. Sose tudhattad, hogy mi ugrik rád a semmiből. Persze, egy idővel lehetett alkalmazkodni ehhez, megtanulni nem félni tőle. De megszokni? Azt soha nem lehetett. Hiába volt éjjállátónk, még nem kapcsoltuk be. A vonat fénye mellett felesleges lett volna, ráadásul rohadtul nem tesz jót az ember szemének ha hosszabb ideig visel ilyet. Elővettem az adóvevőmet, az arcom közelébe emeltem és úgy szóltam bele. - Vlagyimir, itt Mihael. Az alagútból hangokat hallottunk. Ha tippelnem kéne, valami mutáns csorda lehet. A vonatot megállítottam itt, hogy ne legyen baja. Valakit küldj érte, mi meg gyalog megyünk tovább. A Polisz felé megyünk a mellék alagutakon, mert 4 emberrel annyi esélyünk lenne egy egész csorda ellen, mint amennyi esély van arra hogy Melnyik majd növeszt új lábakat. A válaszát meghallgatva aztán ha kellett, feleltem neki valamit, ha nem hát eltettem az adóvevőt. A többiek felé fordulva így szóltam; - Na, ki szeretne felfedezőset játszani? – mondtam, majd lassan megindultam a mellékalagutak bejárata felé, kezemben az AK-mal. Ahogy a vonat lámpáinak fényét elhagytuk, lehajtottam a sisakra erősített éjjellátót. A világ – habár zöld fényben – ismét kitisztult előttem s már láttam. A szűkös mellék alagutakban aztán odaszóltam az újonnan beavatott tagnak; - Hé új gyerek, te nem rég még Hanzás voltál, nem? Hogy mennek ott most a dolgok? Milyen alakulat tagja voltál? |
|
Raven
Szerepjátékok Istene
Mindenkit szeress, ne sokban bízz, Ne bánts senkit,
Posts: 1,319
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Raven on Feb 5, 2021 20:09:05 GMT 1
#s://i~pinimg~com/564x/bd/c2/26/bdc226eb93fab5939bd40a99e39160ae~jpg A fájdalom már az ébredés után olyan nagy volt, hogy szívesebben választottam volna a halált helyette. Nem voltak illúzióim mi történt Mikhailal miután elesett. Még azt a minimális reményt és hitetlenkedést is megölte a fájdalom. Minden pofon és vágás, minden nagyon gyorsan visszarázott a valóságba. De nem maradt sem erőm sem lehetőségem sírni. A testi fájdalom sokszor elnyomta, de a mellkasom is úgy fájt mintha kitépték volna. És amikor vége lett sem maradt más csak a hideg és a sötét.
Összehúztam magam amennyire ment és legszívesebben csak sírtam volna, de az sem ment. Csak bámultam a kötélen lengő hullákat, mind feketéké, de néha így is mintha az ő arcát láttam volna közöttük.
-Héj, Mi a neved?- Nem is néztem rá a férfira, nem akartam neki válaszolni, de már annyi pofont kaptam, talán segít visszatérni ha, beszélek.
-Malia- Suttogtam. Közelebb kúszott.
-És honnan származol?
-Sehonan.
-Volt valamilyen foglalkozásod eddig?
-Tolvaj voltam.- Mondtam, és ahogy visszagondoltam azokra az időkre, és arra hogy milyen boldog voltam mikor Mikhail megígérte, hogy nem kell visszamennem egy könnycsík végig, folyik az arcomon. „Így sem kell majd visszamennem”
-Van családod?
-Nincs.- Nyögöm halkan, vagy legalább is szeretném átpréselni a hangot a torkomon.
Még feltesz pár kérdést, de már nem értem őket, egy utolsó szaggatott lélegzet és elnyom az álom. Borzalmas dolgok követik egymást, egyik sem összefüggő, de mindegyik fájdalmas, néhányszor mintha látnám Mikhail arcát, máskor másokét, de mindet elmossa a fájdalom és a hideg.
Amikor kinyitom, a szemem üveges szemek néznek vissza rám, a férfi, akivel beszéltem halott, a robbanás, ami felébresztett lyukat szakított a falba. Nem merek megmozdulni, lélegezni is alig, a szívverésemtől alig hallok valamit, próbálok lenyugodni, mert ha nem sikerül, a félelmem átragad majd a környezetemre, de nagyon nehezen megy. Végül meghallom, hogy túlélőket keresnek, hogy ne maradjon egy sem. Úgy maradok a földön, ahogy vagyok, de végül feladom a harcot a képességemmel szemben, had érezzék a félelmemet, akkor talán elkerülik a helyet, vagy csak nem vizsgálják meg olyan részletesen. Még a levegőt is megpróbálom visszatartani. Mindenem vér és mocsok, ha csak nem érintenek, meg nem szúrhatnak ki, és ha félnek a közelbe jönni akkor talán nem is fognak.
|
|
Lyzy04
Írónövendék
"Sunsets are proof that endings can be beutiful too"
Posts: 209
|
Post by Lyzy04 on Feb 8, 2021 15:59:00 GMT 1
Név: Alina Zarkova
Született: 2011. Október 2.
Életkor: 23
Nem: Nő
Magasság: 168 cm
Súly: 59 kg
Kaszt/Hovatartozás: Katona/Spartan Rangers
Felszerelés: Ranger páncél + hozzátartozók, egy kés, egy bicska, egy stallion, egy Kalash 2012 gépkarabély, egy Shamber sörétes
Kinézet: Alináról első látásra leszűrhető, hogy kemény fából faragták. Magassága átlagos, alkata karcsú és formás. Szálkás izomzata és határozott kiállása mellé felnyírt, hosszú szőke haja igen vagány, ám mégis nőies külsőt biztosít. A haját maga vágja és mindig egy szárnyaló madár mintáját nyírja bele. Szemei világoskékek, egész fakók.
Leírás: Hogy hogyan írnám le Alinát? Nos… Ez egyszerű. Alina egy… Egy katona. Ő igazán annak született. Bátor, kitartó, ambiciózus, pontos, alapos… Minden megvan benne, amire egy príma katonának szüksége van. Hidegvérű gyilkos, higgadt vezető, hűséges bajtárs és megbízható barát. A lelke és a teste is acélból van. Ő… Nagyon erős. Minden értelemben. Alina egy elképesztő nő, akire egész életemben felnéztem. Ő volt mindig is a legjobb. Már kisgyerek korában is hihetetlenül tehetséges volt. Kétszer akkora távolságból is eltalálta a célt, mint a többiek. Az energiája, a harci kedve szinte kifogyhatatlan volt. Mindig ő ment elől, ám sosem volt rest fedezni a többieket. Ő volt minden, ami én nem… És mégis… Mikor bajban volt, hozzám fordult. Sosem gondoltam, hogy lehet bármi gondja egy ilyen magabiztos és karakán embernek. Legyőzhetetlennek, sebezhetetlennek tartottam... Egészen addig a napig, mikor meg nem jelent az ajtóm előtt, könnyáztatta arccal és vörös szemekkel. Akkor először láttam a másik oldalát… Akkor először láttam őt is… Embernek. Ekkor volt 16 éves. Hogy mi volt az oka, hogy felkeresett? Az… Eléggé meglepett. A napokban született meg Nastya gyermeke, egy édes, vörös hajú kisfiú. Alinánál valahogy sosem merült fel a téma. A tudása a gyerekszületésről, a szexualitásról meg úgy… Mindenről, elég visszamaradott volt. Egyszerűen… Nem találkozott vele. Amit akkor és ott megtudtam, arra egyáltalán nem számítottam. Sem akkor, sem máskor. Mai napig nem tudom felfogni. Szomorúságának fő oka nem volt más, mint hogy gyereket szeretett volna. Szeretett volna egy utódot, ám csak ekkor mondták el, hogy neki sosem lehet. Ez eléggé kiakasztotta. Én… Tényleg képtelen vagyok elhinni, hogy a legfüggetlenebb, a legerősebb, a leg… Tökéletesebb nő, akit ismerek, azért fakadt sírva akkor és ott, mert nem születhet gyereke. Igazából nem is tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet… Annyira béna és gyáva voltam, annyira tehetetlen, hogy egy mukkot se tudtam kinyögni. Az egyetlen dolog, amit tehettem, hogy magamhoz öleltem és próbáltam ezzel megnyugtatni. Én nem voltam olyan pozitív, olyan… Ösztönző, mint ő. Soha nem is leszek… Nem értettem, mit keresett nálam. Nem értem, miért én lettem a legjobb barátja. Nem értem, miért foglalkozott egyáltalán velem… Azelőtt is, de azután végképp, mindig megóvott a haláltól. Ő volt az én személyes testőröm, ha mondhatom így. Igazából még mindig az… Kicsit mintha az anyám lenne… Vagy a bátyám. Hiába én vagyok az idősebb és a férfi, kettőnk közül ő hordja a nadrágot. Nem tűri a tétlenséget, sem a gyávaságot. Rendíthetetlenül követi elveit és az istenért sem tér le arról az útról, melyet maga elé vízionál. Ő erős és határozott jellem, mégis… Máskor gyengéd, megértő, segítőkész… Szerető. Ő… Őszinte és néha fájdalmasan realista, ám ez sosem tartja vissza attól, hogy minden erejével álmai beteljesítésén dolgozzon. Mégis mi lehet egy ilyen ember álma? Hatalom? Győzelem? Elismerés? Nem… Alina egyetlen dologra vágyik, egyetlen dologért harcol… A családjáért. A szeretteiért. Az álma pedig a béke. A béke, az elfogadás, a nyugalom. Imád harcolni. Imád mutánsokat ölni. Imád… Ragyogni. De semmit sem szeret jobban annál, ha meleg pokrócba csavarodva, a barátait átölelve pihenhet és beszélgethet. Ismerem őt, mint a tenyeremet. Ismerem minden porcikáját és minden érzését, hisz születése óta ismerem, egész életében mellettem volt. Mikor mindenkit elvesztettem… Vagyis… Elveszítettünk… Akkor is csak mi ketten maradtunk. Egy bátor, intelligens, elszánt és tiszteletreméltó nő, és egy… Gyáva, ügyefogyott, puhány és szánalmas pasi… Sosem lehetek elég hálás, amiért minden negatívumom ellenére is pont engem választott mindenki közül, akire titkait bízza. Akivel az utolsó korty vizét, az utolsó falat ételét és kicsiny ágyát is gondolkodás nélkül megosztja. Nem lehetek elég hálás, amiért méltónak talált rá, hogy a szárnya alá vegyen és hímestojásként őrizgessen. Tudom, hogy nincs szüksége a hálámra, de ami igaz, az igaz; nélküle már rég nem élnék.
Név: Erik Fjodorovics Smirnov
Született: 2009. Március 4.
Életkor: 25
Nem: Férfi
Magasság: 174 cm
Súly: 65 kg
Kaszt/Hovatartozás: Szanitéc/Spartan Rangers
Felszerelés: Ranger páncél + hozzátartozók, egy kés, egy bicska, fejlesztett elsősegélycsomag (több cucc van benne), egy revolver, egy VSV gépkarabély
Kinézet: Erik egy igazi szépfiú. Bőre világos és hibátlan, vonásai finomak de férfiasak. Szőke haja mindig kissé kócos, viszonylag rövidre vágva tartja. Égkék szemei fiatalabb korában csupán gyengédséget és segíteni vágyást sugároztak, ám mióta Moszkvában él, elhivatottság és határozottság vegyült az elegyhez. Csak 1,5 éve kezdte el testét kidolgozni és izmokat építeni, azelőtt elég vézna volt. Mostanra már megerősödött és sokkal maszkulinabb, magabiztosabb kiállású.
Leírás: Ó, Erik… Az én drága Erikem. Tán mindig is kissé nyúlszívű és satnya volt, neki sosem a bátorsága vagy a harci képességei voltak az erősségei… Az ő ereje egész másban rejlett. Ez a kislánnyal is összetéveszthető srác volt a legnagyobb lelki támasz, amit bárki képes lenne elképzelni. A szíve kristálytiszta, a szavai lágyak és megnyugtatók, a mosolya és nevetése pedig másokat is mindig boldogságra kényszerít. Ő nem irtja százával a mutánsokat, de megvédi társait a magánytól és az összeomlástól. Erik egy orvos, de nem csak a testi sérüléseket képes ellátni, hanem a lélek sebeit is. Ő az az ember, akihez tudom, hogy bármikor és bármivel fordulhatok, mert megbízhatok benne. Mert tudom, hogy segíteni fog nekem. Ha egyetlen ölelés amit sikerül kicsikarnia magából, akkor is már mérföldekkel jobban érzem magam. Hát még ha ki is nyögi, amit mondani akar… A kedvessége, a segítőkészsége, az… önfeláldozása, egyszerűen… Nem ismer határokat. Még egy ilyen csodálatos srácot nem találok a Földön. Tudom, hogy a keze remeg mikor fegyvert tart a kezében és hogy minden zajtól végigfut a hideg a hátán, de mégis, bármely félelmével szembe mer nézni, mikor értem teszi. Igazából fogadni mernék, hogy a világ végére is követne, és még kérnem se kéne. Régen annyira törékenynek és gyengének tartottam, hogy még egy pisztolyt sem mertem rábízni, de mint kiderült, sokkal több annál, aminek látszik. Ő nem csupán egy beszari, fóbiákkal és bizonytalansággal küzdő fiatal férfi, hanem az a férfi, aki miatt a legjobbat tudom kihozni magamból. Ráadásul számtalanszor sietett már a segítségemre. Számtalanszor látta már el a sebeim és gyógyított ki a traumákból. Mindig ő volt az első és sokszor az egyetlen is, akinek elmeséltem, mi nyomja a lelkem, és ez nem változott. Mindig elfogadott olyannak, amilyen vagyok… Még azután is, hogy fatális hibát vétettem és a barátaink, a családtagjaink halálát okoztam… Mikor én elvesztettem az irányítást, ő könnyűszerrel átvette és gondomat viselte, újra talpra állított. Erre nem mindenki képes. Erik szíve vajból van… De nem védi semmilyen páncéllal. Csak önmagát adja, mert nem fél őszintének lenni. Képes elfogadni mindent és mindenkit úgy, ahogy van. Ő nem akar változtatni senkin és semmin, csak segíteni szeretne. Engem szeretne boldoggá tenni… Miattam elkezdte összekapni magát. Elkezdett edzeni, elkezdett harcolni. Régen még a céltáblát sem volt képes eltalálni, most viszont már az első lövései is halálosak… Néha. Elképesztően sokat fejlődött. Már nem pánikol a harctéren. Már nem fakad ki, mikor öl. Már nem ellenkezik, mikor indulunk. Ő… Bátor lett. Nem azt mondom, hogy nem fél. Igenis fél, sőt… Retteg. De képes mindezt félresöpörni… És ez az igazi bátorság. Nem én… Ezért becsülöm annyira. Ezért nem vagyok hajlandó soha többé hagyni, hogy az élete veszélybe kerüljön.
Történet: Alina és Erik is Moszkván kívülről származnak, egy 200 km-re lévő kisvárosból. Ott már élhető maradt a felszín a bombázás után is, így a legrosszabbat megúszták, ám a mutánsok nem maradtak el. Megtizedelték a lakosságot, a maradékot pedig elintézte az alacsony mértékű de tartós sugárzás. Végül csupán 19-en maradtak, a társadalmuk pedig ez alapján épült ki, igen furán. Úgy működtek, mint egy nagy család. Mint egy kis hangyaboj. Mindenkinek megvoltak az elsődleges feladatai, amihez a legjobban értett, de az összes megmaradt tag kivette a részét az összes munkából. Amit csak lehetett, megtanultak egymástól. A vezetőjük a legidősebb férfi volt, Fjodor Smirnov. Apafiguraként tekintettek rá, a férfi pedig örömmel játszotta ezt a szerepet, főleg, hogy fia meghalt az egyik támadásban. Erősen veszélyeztetett életüket a harc kezdte meghatározni. Akik már a bombázás után vagy nem sokkal előtte születtek, mint Erik vagy Alina, azokat kisgyermek koruk óta erre próbálták nevelni. Harcra. Katonaságra. Ők nem is ismerték a szüleiket, mert igen hamar meghaltak. Cserébe ott volt nekik a fogadott családjuk, a közösség, akik kollektívan gondoskodtak minden fiatalról. Együttes erővel évekig átvészelték a mutánstámadásokat a megmaradt készletekkel és fegyverekkel, amik a városban voltak, ám utánpótlás híján ezek a készletek igen végletesnek bizonyultak. Hiába működött minden jól, ha nem volt mit enni vagy töltény, amivel a szörnyeket megölhették, így az élet egyszerűen ellehetetlenedett. Az akkor 19 éves Alina felajánlotta, hogy egy csapattal útnak indul és megnézi, Moszkvában mi a helyzet, kap-e némi ellátmányt. Nem mindenki ugyan, de páran támogatták az ötletet és vele tartottak az útra, amit egy autóval tettek meg. Zarkova úgy hitte, hogy az út sikeres lesz, de… Elbízta magát. Mire a fővárosba ért, 4 társa meghalt, majd ott helyben az 5. is. Erik maradt az egyedüli, aki még életben volt rajta kívül. Pont Erik, akinek Alina alig akarta megengedni, hogy egyáltalán velük tartson. A sors iróniája volt ez… És egyben hatalmas mázli. A közöttük lévő kötelék felszakadása talán akkora fájdalommal járna, amit még Alina sem bírna ki. Hát még fordítva…
Ők ketten elérték Moszkvát, az újabb kérdés viszont azonnal felütötte a fejét. Hova tovább? Egy ideig bolyongtak a felszínen, lassan elhasználva szűrőiket és lépten-nyomon idegen mutánsokba botolva, mígnem egy Anton nevű férfival nem kereszteződött útjuk. Hogy pont vele találkoztak, csak a vak szerencse műve volt. A férfi egy Ranger volt, és furcsamód ahelyett, hogy azonnal lelőtte volna az idegeneket, hagyta, hogy elmeséljék történetüket, végül pedig megesett rajtuk a szíve és segített nekik meghalás nélkül bejutni a metróba. Ott egy ideig hagyta, hogy az ő lakásán éljenek, ott mindent elmagyarázott és megtanított nekik a Moszkvai metróban való életről. Egészen addig védelmezte őket, míg készen nem álltak rá, hogy maguk is boldoguljanak a metróban. Erik felvette Fjodor nevét, hogy ne lógjon ki, Alina azonban tartotta magát az eredeti elképzeléséhez, miszerint neki nincs apja.
2032 Januárjában Lina készen állt rá, hogy saját lábára álljon, ezt pedig nem máshogy, mint Stalkerkedéssel tette. Rendszeresen feljárt a felszínre, sokszor Eriket is magával víve, hogy értékes tárgyakat keressen. A nő képességei, a katonai élete tökéletes volt ehhez az élethez. Mindig sértetlenül vagy csak könnyű sérülésekkel sikerült visszatérnie, pedig még Erikre is vigyáznia kellett az utak alatt. Ez remekül működött további 2,5 évig, azalatt egész megszedték magukat. Idő közben régi barátjuk, Anton életét vesztette, viszont így rájuk hagyhatta saját lakását. Alina úgy érezte, semmin nem kell változtatnia, és minden működik, Erikkel viszont más volt a helyzet. Ő folyton a hátrahagyott családjuk miatt aggódott. Sok álmatlan éjszakát okozott neki a tény, hogy nem sikerült teljesíteni a feladatukat, ráadásul még visszamenni se mernek. Sem ő, sem Alina nem lett volna képes a szemükbe nézni a történtek után, így egyszerűen nem mentek vissza, hogy azt higgyék, meghaltak mind. Persze a bűntudatot ennyire már nem egyszerű kicselezni… És a karma is rájuk talált. Egyik felszíni útjuk során egy hatalmas démonrajba botlottak, amivel már nem bírtak el. Alina pár mélyebb karmolással és harapással megúszta, de Eriknek nem sikerült időben elmenekülnie. Az egyik démon felkapta és majdnem meg is ölte, de Alinának sikerült még időben lelőnie a dögöt. Erik több métert zuhant és komolyan megsérült, több csontja is megrepedt, pár el is tört, mindemellé pedig erősen vérzett. Az élete egy hajszálon függöt, de társa nem adta fel. Alinában nem hunyt ki a remény szikrája és visszavitte a metróba, ahol ellátták a sebeinek maradékát, amit a nő kihagyott a helyszínen. A srác küzdött az életben maradásért, ’s végül győztesen került ki a csatából. Erik nehezen ugyan, de felépült. Zarkovát elképesztően megrémítette az eset és azonnal „állást” váltott. Eszébe jutottak a Rangerek, és, hogy az talán egy fokkal jobb meló lehet. Ott többen lennének, kapnának remek ellátást meg mindent, ráadásul akkortájt bekerülni is könnyebb volt, így miután Erik is készen állt, együtt jelentkeztek a Rendbe. Elvégezték a kiképzést és végül alkalmasnak találtattak, így mostanra friss Rangerekké váltak.
|
|
RIPalmyra
Lelkes fórumozó
Hogy a füttyös fülemüle fürgén füttyögne a fütyidre
Posts: 43 
|
Post by RIPalmyra on Feb 8, 2021 21:31:03 GMT 1
#s://www~iamag~co/wp-content/uploads/2015/08/The-Art-Of-Metro-2033-Last-Light-20~jpg Afanasii Volkov A nevem Afanasii Volkov. 1991-ben születtem. Még éltem a felszínen a bombák előtt. Volt szép lakásom és egy terhes feleségem, akit nagyon szerettem. Katonai raktárparancsnok voltam amikor eljött az apokalipszis, majd segítettem megszervezni több ezer ember életét az alagutakban és állomásokon. Csak fél év kellett hogy egy külső erő segítségével elüldözzenek onnan. Azóta kisebb nagyobb megszakításokkal járom az alagutakat. Sok dolgot tettem és mégtöbbet láttam. Az élet a metróban kegyetlen. Ott voltam a negyedig birodalom megalakulásakor, voltam fogságban a komcsiknál, kísértem Hanza kereskedőket több tucatszor és felkértek hogy legyek a SPARTAN tagja. A Metrót jártam egész életemben, voltak társaim, de mindenki meghal aki hosszú távon velem tart. Ezek az elátkozott alagutak játszanak velem, többszörösen halottnak kéne lennem, de valami módon mindig túlélem megmagyarázhatatlan módon. Olykor teljesen stabil és biztonságos alagút omlik be a hátam mögött, máskor fura növényszerű élőlény által eltorlaszolt utak nyílnak meg elöttem különösebb ok nélkül. A halál angyalának tartanak több állomáson, de tisztelnek mert lehetetlennek tűnő küldetéseket is elvégzek. Csendes, visszahúzódó típus vagyok. Nem igazán veszek részt a közösségi programokban, és megpróbálok minél kevesebb személyes kapcsolatot kiépíteni az ő érdekükben. Jelenleg Hanza területén tartószkodok. Egyedi ki és belépési engedélyem van a specális szolgálataim miatt.  Felszerelésem egyszerű. Van egy távcsöves Tikharom, egy pisztolyom és egy hosszú pengéjű tőröm. Ruhám régi, erősen elhasznált katonai egyenviselet egy mellénnyel amire a kiegészítő felszerelés van felaggatva. Radiokatív vagy nagyon nyálkás területek miatt van egy régi hazmat felszerelésem és két gázmaszkom szűrőkkel. Málhámban még van váltóruha és egy gyors tűzrakásra és főzésre elég felszerelés és plusz étel. Személyes holmim minimális, pár apró emlék a műltamból amiket már meg se merek nézni. Lassan munka után kellene néznem, túl régóta vagyok ezen az állomáson.  |
|
TherealKREY
Írónövendék
Posts: 119
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Jan 2, 2023 13:38:08 GMT 1
May 31, 2020 21:07:02 GMT 1
|
Post by TherealKREY on Feb 9, 2021 22:55:15 GMT 1
Nem értem, hogy miért röhögött ki. Szerintem semmi baj nincs a nevemmel. Az csak egy dolog, hogy hosszú. De azért akkor sem kéne kiröhögnie.
Az asztal közelébe megyek, hogy mindent lássak és halljak.
Szólva szállítmányt viszünk. Remek, talán zökkenésmentes lesz az utunk. Talán...
Rendben van fél óránk összeszedni a cuccainkat. Elmegyek a felszerelésemért a raktárba. Amint ez megvan egyből megyek is vissza. Nem akarom, hogy véletlenül is rám várjanak. Amikor visszaérek nem megyek be egyből a terembe. Az előtt állok a falnak dőlve és várom a többieket. Velük együtt megyek be.
Ahogy megyünk a szerelvény felé hallom, hogy egyik társam beszélget az őrökkel. Csendben haladok tovább. Nem szólok bele.
Elérve a szerelvényt beszállok és a helyemre megyek.
Ulman és Alex beszélgetését próbálom nem meghallani. A feladatra akarok koncentrálni teljesen. Egy darabig szépen haladunk. De aztán a távolból jön egy üvöltés. Fasza legalább nem unatkozunk majd.
Ulman megjegyzésére elmosolyodom és kezembe veszem a fegyverem.
Vajon milyen mutánsok lehetnek előttünk? Ezen nem gondolkozom, de a főnök már ki is jelentette, hogy túrázunk egyet. Na akkor majd megnézzük, hogy mi adta ki ezt a hangot. Lemegyek a sínekre és követni kezdem a többieket. A vonat lámpáinak fénye egy darabig megvilágítja előttünk az utat. De a sötétség kezdetétől már az éjjel látokat kell használnunk. Amikor elhagyjuk a vonat fényeit bekapcsolom az éjjellátót. Zöld minden, de legalább látunk. Az AK-m szorosabban fogom, nem lehet tudni honnan fognak jönni.
Felülről?-felnézek. Mögülünk?-hátranézek. Vagy akkor szemből is ránk ronthatnak. Kegyetlen egy világ lett ez. De ez van. Tennünk kell ellene valamit. Most tényleg minden élet számít.
A parancsnok kérdésére hezitálás nélkül egyből válaszolok is.
- Igen, a Hanza egyik speciális osztagában szolgáltam. A dolgunk röviden annyi volt, hogy bizonyos területeket védtünk meg mutánsoktól.
- A Hanza szigorított mindenen a Nácik és a Vörösök miatt. De most már jobb kapcsolatot ápol a Rend-del és Polisz-szal is.
Ezután minden figyelmem az alagútra fordítom. Nem lehet tudni milyen dög vagy dögök vannak erre. Meg azt sem hogy hányan vannak. Remélem teljesen elkerüljük őket. A küldetést teljesítenünk kell. El kell vinnünk a szállítmányt.
|
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on Feb 12, 2021 22:34:31 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/801503673313656894/806249311494340608/500~png Vladimir (Putin) Victor (Vitya) Kreystóf Kirillovich – TherealKREY
Mihael Antonovich – Gresh550 Amint megálltok, és Mihael beszól rádión a Parancsnokságnak, egy kis ideig sistergést hallotok, majd Vlagyimir helyett egy mélyebb, és kicsit rekedtes hangot véltek felfedezni. Nem más lehet az, mint az Ezredes. -Mihael! Úgy terveztem, hogy Ulman fogja kipucolni a WC-t a múltkori miatt, de úgy látom, rád is ráférne egy kis pihenő. Túl sokat vagy Ulmannal, nem tesz jót a humorodnak. Szóval úgy készülj, hogy ha hazatérsz, egy fogkefével fogod kisikálni a mosdót! Ami pedig azt illeti, vigyázzatok a mellékalagutakkal. A Polisziak folyton-folyvást tisztítják, de 1-2 héten belül már az egész teli lesz pókhálókkal. Rohadt dögök! Egyszer kint hagytak egy helyőrséget, hogy levadásszák a pókokat, de senki se tért vissza. Emiatt mi sem használjuk azt a járatot gyakran. Mindenesetre, magatok mögött zárjátok be a kaput. Szólunk Polisznak, hogy várjanak titeket, és ne nézzenek ocsmányságoknak. Bár Ulmanból kiindulva még a végén lehet titeket is elégetnek, inkább, mint hogy beengedjék a fővároba, hah. Az ellátmányt ne hagyjátok hátra ha csak egy mód van rá. Aztán vigyázni az új fiúra, múlt héten is oda lett már 2 újonc, szerencsétleneket egy Figyelő horda tépte darabokra. No, sok sikert Spártaiak! Melnyik vége! -De Ezredes, a múltkori az véletlen volt! Én tisztán emlékszem, hogy nem magára lőttem! Az, hogy valamiért a lövedék önt találta el, pusztán a véletlen műve. – Mondta Ulman, de válasz már nem érkezett. Valószínűleg olyannyira érdekelték a vezetőséget Ulman viccei, mint titeket. Jóformán semennyire. Ugyanakkor az eset maga viccesnek mondható, Melnyik első felszíni útja volt mióta elvesztette a lábát, és fém implantátum-ot kapott. Természetesen fokozott biztonsággal történt minden, de semmi se úgy történt ahogy kellett volna. Egy Nosalis vetette magát rá Melnyikre, és Ulman lőtte le. Szegény azóta se kapott fizetésemelést. Miközben haladtok a mellégalagút bejárata felé mely valószínűleg régen egy szervízalagút lehetett (bejáratát egy tábla jelzi, melyen ez olvasható: "VESZÉLY! CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE HASZNÁLD! MINIMUM 2 EMBER! MAGAD MÖGÖTT MINDIG ZÁRD BE!" Alatta pedig Rangerek nevei, akik a járatot használták. Egyszerű megoldás, de könnyedén vissza lehet követni, kik vesztek el az alagutakban.), Vlad körültekintése életmentőnek bizonyul, amikor látja, hogy a mennyezetről por hullik. Jobb esetben ez azt jelentené, hogy felettetek pár méterrel egy másik vonalon egy sínautó haladt el, de jelen esetben az újabb üvöltés, mely most már inkább visításra emlékeztet titeket, arra enged köveztetni, hogy nagyon nagy iramban közelít felétek az a valami, ami ezt a hangot kiadja. Ugyanakkor még közelebbről egy adag Nosalisk hangját lehetett hallani. Mihael is félbe hagyja a nevek felírását, pedig már majdnem felírta Vladét is, mindössze 1 perc alatt. (Ahol jelenleg álltok, ilyesmi szervízalagút járata, a messzeségben pedig felétek rohannak a Nosaliskek.  -Hogy az a… Alex, hozd a lángszórót! Az a valami ide kergeti a Nosaliskokat! – Ordított hátra Ulman, majd máris tüzet nyitott az első Nosalis hullámra. Eközben nektek sikerült felfeszíteni az ajtót, és az út megnyílt előttetek. Alex ér be utoljára, maga mögött mindent felégetve.   Ahogy berohan, ti közös erővel becsukjátok az ajtót, míg Ulman neki dönt egy fém szekrényt, hogy a Nosaliskek ne tudjanak bemenekülni utánatok. Egy közel 5X5 méteres szobában vagytok, melynek falait nyálkás, gennyes, és pókhálós valami fedi. Szemben egy ajtónyílás.  Miközben szusszantok egyet, és várjátok, hogy megmutassa magát a lény, mely a Nosaliskokat üldözte, Alex töri meg a csendet, egyetlen árva mondattal: „Mikor lesz már ennek vége…” És ahogy megfordultok, és jobban körülnéztek, rögtön rájöttök ti is, mire gondol. Apró, vörös szemek látszanak a sötétben mindenhol, az éjjellátó miatt pedig hamarosan körvonalazódik a lények alakjuk. Legalább 15 pókféle néz farkasszemet veletek. Csak egy apró mozdulat, és jóeséllyel halottak vagytok.  |
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on Feb 13, 2021 22:53:58 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/801503673313656894/806249311494340608/500~png Iszaj Zinon Antonovics – Aria A beszélgetésetek után Artyom bemutat a csapat újabb tagjának, Annának. Ugyan ő azt tudja, hogy Poliszba mentek, valószínűleg csak azért, mert Khan attól tart, hogy nem engedné el Artyomot egy ilyen küldetésre. Ugyanis Anna rendkívül félti a férjét, azt már most láthatod. De kitudja mikor jön rá ő is az igazságra.  Miután mindenki összeszedte magát, egy kézmeghajtásos sínautóra szálltok, utánatok pedig még pár ember. Mind csencserek, így az út egy teljes rémálom. Ha nem próbálnak rászedni valamire, hogy vedd meg tőlük, akkor éppen a megkérdőjelezhetően igaz pletykáikat hallgatod. Van itt szó tengeralattjáróról, az Antarktiszon lévő titkos katonai létesítményről, melyet egy atomerőmű működtet, Metróban élő sátánistákról, NATO kémekről, és minden egyéb másról. Sajnos a társaiddal nem igen tudsz kommunikálni, Anna és Artyom egymással beszélget meg egy ismerősükkel, Khan pedig egyedül ül, és egy térképet elemez. Dönthetsz úgy, hogy csatlakozol hozzá, de lehet nála még a Csencserek társasága is jobb.  Hamarosan áthaladtok Alekszejevszkaján, innentől már csak 2 állomás a Proszpekt Miráig, a Hanza határáig. A megbeszéltek szerint innentől a Hanzán keresztül elmentek a Kurszkajáig, onnan pedig egyenesen Polisz. Artyom szerint érdemes lehet felkeresni pár ismerősét ott, így ezért kell a kitérő. Onnan pedig te veszed át az irányítást Smaragdvárosig. (Az út pöttyökkel megjelölve)  Miközben a Rizsszkaja felé haladtok, furcsa, sűrű feketeség vesz körül titeket. A sínautó lámpája sem képes megtörni. Mozdulataid nehezekké vállnak, a két Csencser aki a sínautót hajtja, kimerülten esik össze, ahogy a két fegyveres is. És mindeközben fülsüketítő sípolást hallasz, ami csak egyre hangosodik. Végül egy ponton, amikor egy olyan pontra gurul a kocsi, ahol a csövek megvannak törve, a világ megszűnik létezni számodra. Egy hatalmas, mély feketeségbe zuhansz percekig, amíg le nem érkezel a földre. Ugyan kicsit megütöd magad, semmi komoly. Ahogy felkelsz, látod, hogy legurultál az ágyadról, valószínűleg ez keltett fel. Vissza is feküdhetnél, de furcsa késztetést érzel, hogy kinézz a sátorodból. Ahogy ezt meg is teszed, nem hiszel a szemednek. Az egész állomás lángokban áll, és holtak vannak mindenütt. Embereké és mutánsoké egyaránt. A levegőben égett hús és lőpor szag terjed. Egy kislány a maciját szorongatva sír az egyik sátor előtt, míg a sínekről kiáltás hallatszik, és mutánsok hangjai. Fogalmad sincs mi történhetett, vajon álmodtad volna a Khan nevezetű pasassal lévő találkozásod? Hisz még el sem érted a VDNH-t. Ahogy keresnéd az állomás nevét egy zászlón vagy hasonlón, semmit sem találsz, csak az egyik óra jár teljesen megkergülve, a mutatók csak úgy pörögnek. Nincs más lehetőséged, mint kideríteni mi történt, és túlélni. Talán a következő állomást is megmentheted még a pusztulástól.   |
|
Aria
Szerepjátékok Istene
Szeresd ellenségeidet! Azzal kergeted őket az őrületbe.
Posts: 1,043
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Post by Aria on Feb 14, 2021 17:44:39 GMT 1
#s://i~imgur~com/a48X7Bz~jpg Azután, hogy belemegyek a tervébe, Artyom még bemutat a feleségének, aki jelek szerint ugyancsak velünk tart... pont ezért lep meg kicsit, mikor tudatosul bennem, hogy a nő nincs tisztában azzal, hogy pontosan hová megyünk. A gondolatra azonban csak egy pillanatra felvonom a szemöldökömet, és nem kérdezek semmit... ez a téma engem nem érint, személy szerint nekem mindegy, hogy tálalja a helyzetet, de kicsit tartok tőle, hogy ha Anna végig velünk marad, kellemetlen meglepetésben lesz része.
Az én holmim már gyakorlatilag készen áll, így nem kell sokat pakolnom. Ellenőrzöm, hogy van-e nálam elég fegyver, ennivaló és úgy általában - hogy ne érjen semmi kellemetlen meglepetés a felszerelésem hibája vagy meghibásodása miatt.
Először egy sínautóra szállunk, ami akkor kezd rémálommá válni, mikor néhány csencser is követ minket. Az eredeti tervem az volt, hogy arra szánom az utazást, hogy kicsit helyre tegyem magamban a kérdéseimet, és átgondoljam, hogy pontosan mi történik, és mire is készülünk, de onnantól kezdve sajnos kénytelen vagyok őket hallgatni. Amikor rádöbbennek, hogy hiába tapadnak rám, nem fogok velük üzletet kötni, jönnek a szokásos pletykák. Amikor már kezdem úgy érezni, hogy teljesen zúg a fejem, kissé masszírozni kezdem a halántékom, és már az is felvetül bennem, hogy egyszerűen arrébb ülök... sajnos az egyetlen lehetőség erre az lenne, ha Khanhoz ülnék oda, ami igazából csak rontana a helyzeten, tehát kénytelen vagyok megbékélni a sorsommal.
Hamarosan áthaladunk az Alekszejevszkaján - innen azért még jó hosszú út vár ránk, de tartjuk a tervet. Amikor azonban a Rizsszkajához érünk, sötét lesz. Nem egyszerűen az a fajta sötétség, ami mindenkit körbevesz, ha a föld alatt él, hanem tényleges, áthatolhatatlan, sűrű feketeség, amit semmilyen fény nem tud megtörni... és érzem, hogy fáradok. Egészen nehéz mozogni. Tudatosul bennem, hogy mi történik.
- Basszus! - káromkodom el magam, és hátranézek. - Tűnjünk innen!
Az ötlet jó, de én is tudom, hogy elkéstünk. Túl közel vagyunk. A csencserek összeesnek, beleértve azokat is, akik a sínautót hajtják, és a szabadon guruló kocsi megáll, ahogy olyan szakaszra érünk, ahol megtörtek a csövek, a világ pedig szétesik. Csak azt érzem, hogy zuhanok.
Aztán egyszer csak felébredek. Egy ágyról gurultam le, egy sátorban. Egy állomáson vagyok. Egy pillanatra próbálom felidézni, mik történhettek, hogy kerültem ide... a VDNH felé tartottam, és ott ott volt a Khan nevű férfi... sok részlet homályos, talán pont azért, mert álmodtam, és bőven elég abszurd részlet volt benne ahhoz, hogy tényleg álomnak tartsam. Zajt hallani a sátoron kívülről... egyelőre semmi gyanús, de mégis úgy érzem, jobb, ha megnézem mi történik odakint.
Az állomás lángol, de meg nem mondanám, melyik állomás ez, teljesen kiesett, hol aludtam el. Mindenütt halottak vannak, mutánsokat, és embereket is látok köztük, de fogalmam sincs, mi történhetett. Magamhoz ragadok egy pisztolyt a csomagomból, és őrülten próbálok találni egy zászlót, egy táblát, vagy bármit, hogy rájöjjek végre, hol a francban vagyok, de sehol nem látok semmit. Az egyetlen élő a látóteremben egy maciját szorongató, síró kislány, aki viszont aligha tudna bármi információt adni arról, hogy mi történt - legalábbis nem olyan gyorsan és tisztán, hogy ne kerüljön egyikünk, vagy mindkettőnk életébe a beszélgetés. Azért odamegyek a gyerekhez, és jelzek neki, hogy húzódjon vissza a sátrak közé, hátha ott biztonságosabb. Én pedig elindulok a lángok között, és közben megpróbálok kisajtolni mindent az elmémből, amire képes. Mi történt azelőtt, hogy elaludtam?
Kezdek rádöbbenni, hogy nem tudom elkülöníteni, mi az álom, és mi a valóság. Az álmomra - arra az álomra, aminek a végén leestem az ágyról - elég jól emlékszem, szinte a végéig. Emlékszem, hogy a Khannal való találkozás után bemutattak az Artyom nevű férfinek, és a segítségemet kérték, hogy eljussanak Smaragdvárosba. Úgy rémlik, hogy el is indultunk. De nem tudnám megmondani, hol kezdődött az "álom" és hol ért véget a tényleges utazásom. Baljós előérzetem támad. Az álmomban vége szakadt valamiért az utunknak, valaminek történnie kellett... elfog az érzés, hogy ahol most vagyok, talán az sem a valóság... de nincs lehetőségem tovább gondolkodni, mert akármi történt, az biztos, hogy lángok és mutánsok vannak, és nem fogják megvárni, hogy eldöntsem, csak a fejemben léteznek-e. |
|
