Metro: Sötét Világ

Bár tudom, hogy merész húzás volt, bízom a megérzésemben, holott ez nem vall rám. Nem vall egy tudósra... Ahogy megszólalnak a lények, csak lebiggyesztem az ajkam.

- Sajnálom... - suttogom nekik, mielőtt eltűntek volna. Ahogy meghallom a brahman kifejezést, csak a szememet forgatom. Utálom, amikor így hívnak, hiába vagyok én is egy közülük. - Van nevem is ám - morgom Khan-nak. Ahogy haladunk tovább, megfogalmazódik bennem az, ami még rég óta lappang: hogy valahogy segíteni kell mindenkin, különben az egymás ellen érzett gyűlölet fog mindannyiunkat megölni. Még jó, hogy nem nyúltam a hullákhoz... - Segíteni fogunk... És nem vagytok szörnyetegek, amiknek képzelitek magatokat... - suttogom a holttesteknek, mielőtt a többiek után sietnék.

És megint csak haladunk, gázmaszkot fel... S végre eljutunk a célhoz. Legalábbis a nagy komplexumba mindenképpen. Hamar észreveszem a jelöléseket az ajtókon, de nem tudom megfejteni őket, így csak gyorsan igyekszem leírni őket, hátha később meg tudom fejteni. Teljesen el vagyok ezekkel, így fel sem fogom a többit, ami zajlik, csak mikor megérzem a fájdalmat. Szerencsére arra még van erőm, hogy eltegyem a füzetet és a ceruzát, de utána a mélybe zuhanunk...

Ahogy felkelek, az első dolog, amit hallok, az a kurva műszer. Mint egy kibaszott ébresztőóra, komolyan. Hatalmasat nyögök, ahogy feltápászkodom félkarra. Sajog egy csomó mindenem, de szerencsére nem lett nagyobb bajom. Kicsit még szédülök és alig látok, de ez nem csak miattam van.

- Picsába... - sziszegem, majd gyorsan megpróbálom feltérképezni a helyet, hátha a tanulmányaim alapján tudom, hol vagyunk pontosan. Majd farkasszemet nézek egy vak Könyvtárossal. Haha... Majdnem felsikoltok, de végül nem teszem. Látom, hogy alatta fekszik a nem túl jó állapotban lévő Iszaj is, gyorsan odasietek. - Jesszusom, ember, jól kikaptad... Hallod, amit mondok? Érted? Élsz még? - kérdezem őt, miközben megpróbálom legörgetni róla a nagy behemótot. Ha sikerül, akkor egy egyszerű betegvizsgálatot végzek rajta, hogy lássam, mennyire van szarul. Oké, megállapítani talán még meg tudom, de nem sokat tudok tenni. Közben az is feltűnik, hogy Val sincs túl jó állapotban. Vajon ez már a sugárzás és hallucináció vagy történt valami? Kérdezem magamban, ahogy elélépek. Sántát is megpróbálom megsimogatni, ha hagyja, majd leguggolok a srác elé.

- Hé...HÉ! Figyelj rám, hallod! - hajolok közelebb hozzá. Sosem voltam egy nagy beszédet mondó ember, vagy lelkesítő. Megfogom a remegő kezét, hogy ne azt nézze. - Kibaszott rossz helyzetben vagyunk... Ha túl akarunk élni, össze kell szednünk magunkat... És Iszajt is... Érted, amit mondok?! - kérdezem tőle nyomatékosan, de ha nem segít semmit, akkor az egyik fájdalomérző ingerpontját nyomom meg, hogy kiszedjem ebből az állapotból. Remélem, sikerül. Amikor a Könyvet említi, akkor bizony Iszaj felé nézek. - Hallod, Kiválasztott? Itt a nagy feladatod... Össze kéne szedned magad, hadd segítsünk... - mondom nem annyira kedvesen, mert abszolút nincs erre időnk. Igyekszem minél halkabban beszélni és a lehető legkevesebb zajt kelteni. Bár pontosan megállapítani nem tudom, hol vagyunk, annyi rémlik, hogy a Nagy Könyvtár alatti területet valamikor a Hidegháború alatt építették ki, így nagy valószínűséggel egy a metróépítők által használt mellékalagútban vagyunk, amit aztán betonfallal választottak el a főbb járatoktól. Úgy tűnik, ezt törtük most át, hogy valahogyan idekerültünk.
Mindeközben Iszaj nyögéseiből és szitkozódásából arra tudok következtetni, hogy magánál van, tehát talán annyira súlyos sérülése nem lehet. Ezt bizonyítja az is, hogy ahogy a nagy monstrumot sikeresen leszedem róla - még szerencse, hogy csak félig volt rajta - hamar fel tud ülni, és végre megszólalni.

- Jól. De... A beszéd nem megy... - sziszegi, valószínűleg valamilyen mellkasi sérülése lehet, mert a levegővételkor is eléggé úgy viselkedik, mint akinek eléggé fájna. Így aztán nem is beszél többet, csak magát próbálja rendbe rakni, míg amíg én Valentino-val foglalkozok. Mikor megfogom a férfi kezét, csupán akkor eszmél rá, hogy beszélek hozzá, egyébként a figyelmét nem igen tudja összpontosítani sehova sem. Talán pont ezért nem vette észre azt sem, hogy Sánta egyfolytában csak nyüszítve próbálja felvidítani a gazdáját, mindhiába. Neki egyébként semmi baja, de ez az esés biztos nem tett jót neki, és valószínűleg még össze is zavarta a kis fejét.

- Értem... - feleli aztán halkan Val, megszorítva a kezem. - De... Nem megy. Egyszerűen... Azok a lények, a Sötétek, a fejemben... Annyira... Fájt... - nyögi halkan, miközben a fejét hátra dönti a falnak. - Azt mondták, nem akarnak bántani, de mégis sikerült! - mondta aztán hangosabban, kis dühvel párosítva.
- Nem... Mindenki tudja értelmezni a gondolataikat... - sóhajtja Iszaj, ahogy nagy nehezen álló helyzetbe szenvedi magát egy gúnyos arccal reagálva a Kiválasztott megemlítésére.
- Észrevettem... - feleli Val, aki bár már helyben van agyilag, továbbra sem tud felkelni.

- Helyes... Nem lenne jó, ha valaki járásképtelen lenne most... Nincs sok időnk, szóval kapjuk össze magunkat... - mondom szigorúan, mint akiben beindult valami védőösztön, hogy a nehéz helyzetben kell valami megoldást találni és csak a logikus úton. - Ne beszélj akkor... Ha rosszabb lesz a mellkasod, azzal sokat itt, mi nem tudunk tenni... Kíméld magad és majd mi intézkedünk... - mondom enyhültebb hangon. Elengedem Val kezét és az arcára - vagy maszkjára inkább - teszem azt. - Ők így kommunikálnak... Nem téged akartak bántani... Ne vedd magadra... Próbálkoznak, de ez pont olyan, mint amikor egy idegen nép nyelvét próbálod értelmezni, félreérted, azt hiszed, támadnak, erre te is támadsz és voilá, háború... Közben meg barátkozni akarnak... Adj nekik egy esélyt és ne agresszióval válaszolj... - duruzsolom neki halkan, hátha ez segít, majd ahogy Iszaj is belekapcsolódik, felállok, és a kezemet nyújtom, hogy Val-t is felhúzzam. Ha nem megy, akkor visszahajolok és átvetem a karját a vállamon és úgy próbálom. Nem tudom, mikor lettem én az egyetlen egészben lévő ember, de örülnék, ha visszatérnének, mert nem lesz ennek így jó vége. - Na, Kiválasztott, vezetsz minket? - kérdem. - Iparkodnunk kell, ha nem akarjuk, hogy a sugárzás megöljön minket... Vagy más... - mondom, ahogy elindulok lassan az ajtó felé.

- Igyekszem... - felelte halkan Iszaj, és azzal előre bicegett, hogy felmérje a terepet. Mindeközben Val a megnyugtatásomra kissé jobban reagál.
- Soha többet nem akarok velük beszélni... – sóhajtotta. - Csak... Én voltam egyedül ébren, így hozzám jöttek, azt mondták - sóhajtja megint, majd végre nagy nehezen és remegő kezekkel áll fel Sánta nagy örömére, segítségemmel. Viszont csak ekkor veszem észre, hogy Valentino hátán... Lényegében nincsen ruha, csak egy nagyon kevés szakadt, nemhogy a védőöltözet. A bőrét karmok hasították fel, pont úgy, mint az alagútban lévő hullákét. Úgy tűnt, ugyanazzal a módszerrel próbálkozott ez a Könyvtáros is, csak Valentino visszakézből még pont időben szúrta fejbe a dögöt a vadászkésével, amit aztán most ki is vett a teteméből. Mindeközben Iszaj már előttünk jár, így a kérdésre sem válaszol, csupán int, hogy kövessük, mutatja az utat. Viszont kérdéses, hogy Valentino tud-e egyáltalán menni ilyen állapotban... Főleg úgy, hogy a radioaktív szemcsék folyamatosan érik a védtelen hátát és a sebeit. Csak a fejemet csóválom, de elmosolyodom.

- Komolyan úgy beszélsz, mint Rasim... - morgom magamnak, nem mintha tudná, ki az. Ekkor veszem észre, hogy a hátán konkrétan nincsen ruha. - Ember... - dorgálom meg kicsit, majd rögtön a felszereléseink közé nyúlok és miután tájékoztattam az úriembert, mit tervezek tenni, lassú menet közben (Iszajnak nem is árt így elsőre) befoltozom a hátát. - Hogy vagy amúgy? - kérdem halkan.
- Rasim..? Az ki? - kérdezte már egy fokkal jobban, ahogy elláttam pár sérülését a körülményekhez képest egész jól, és ráadtam az igencsak szakadt és használt meleg ruhát, ami lényegében egy pulcsiszerű kabát volt.
- Hm, a legjobb barátom... - vallom be valamiért, pedig eredetileg nem akartam válaszolni.
- Ah, legjobb barát... Vigyázz rájuk, mert fáj az elvesztésük... Hol van most? - kérdezi érdeklődve.
- Gondolom, otthon... - válaszolom elég kurtán, nem akarok rá gondolni most, csak elterelné a figyelmem. Mindeközben párszor felszisszen, de a fájdalmat jól bírja, bár valószínűleg csak azért, mert még mindig sokkos állapotban van. Normál körülmények között egy ilyen háttal csak ülni, nemhogy sétálni már rendkívül fájdalmas lenne. - Jól, azt hiszem... A fejem fáj és... Amiket láttam, ahogy jeleztek nekem... Inkább belülről fájt, mint kívülről, ha érted... - hümmögte halkan, majd ahogy beérjük Iszaj-t, kicsit összeszedi magát annyira, hogy legalább a fegyverét a kézbe vegye - És... Te? A zuhanáskor ráestél a dögre... Aztán ahogy az megpróbált elkapni engem, lesepert téged, de szerencsére időben leszúrtam. Szegény... Iszaj. Pont rá esett vissza... - nevette el magát halkan és fájdalmasan.

- Azt hiszem, értem... Ne aggódj, megteszünk mindent, hogy kijussunk innen, aztán jobban leszel - veregetem meg a vállának azt a részét, ami nem volt sebes. Érdekes, amennyi minden volt, el is felejtettem, hogy az én vállam is fáj. Vannak rosszabb dolgok, hát, igen. - Semmi bajom... Fogalmam sincs, hogyan lehet ekkora szerencsém, de első körben nem érzem, hogy bajom lenne... Iszaj, neked jobb? Bólints, ha jobb... Rosszabb? - kérdezem tőle, ahogy lassan áthaladunk az ajtón. Én is kezembe veszem a fegyverem, de úgysem akarnám használni.

- Akkor jó... Legalább a vállad is rendben gyógyul, úgy tűnik - feleli Val, miközben Iszaj rám nézve bólint egyet.
- Jobban... Azt hiszem. Fura érzés... Mint amikor beszorul a levegő. Néha jobb, néha rosszabb - válaszolja, aztán lassan még jobban meredekebb lesz az emelkedő, így aztán nekem kell segíteni Val-nak menni, Iszaj-nak csupán néha meg kell állnia. - Érdekes... Megint hallom a csilingelő hangot... Ti? - néz ránk kérdően, de most se Val, se én nem hallom. Csak bólintok a fiúknak, nem jártatom feleslegesen a számat, ígyis tolnom kell Valt felfelé az emelkedőn, mint egy serpa. Asszem, így hívták őket. Kurva jó lesz így, szerintem mindhárman itt fogunk meghalni, de ezt nem osztom meg velük, mert ezzel a tempóval előbb jönnek a hallucinációk, de még azok nélkül sem érnénk ki szerintem épségben, na mindegy. Iszaj--nak csak megrázom a fejemet, nem akarom magamnak se bevallani, de olyan féltékeny leszek, hogy legszívesebben elsírnám magam. Én is hallani akarom!
- Nem... De akkor siessünk, amíg jelez... - morgom. Iszaj csak bólint, és kissé sietősebbre is veszi, aminek hatására Val is megpróbálja, de csak nagy fájdalmak árán.

- Eh, menjetek előre... Majd megyek utánatok. Rendben leszek, tudok már járni - néz rám a férfi fájdalmas tekintettel. - Legyen meg a Könyv, most az a fontosabb. Legalábbis remélem, hogy tényleg igazi és hasznát veszitek majd. Nem feltétlen adnám egy nem létező dologért az életem... - hümmögte, amiből már jól észrevehető, hogy Valentino kezd visszatérni a régi énjéhez.
- Hülye vagy, ember?! Biztos nem válunk ketté és hagyunk egyedül... Nem itt és nem most... Nem kell hősködni, megoldjuk így... Na, gyere... - mondom és átkarolom, hogy rám tudjon nehezedni jobban, hátha így könnyebb lesz neki. - Iszaj? Merre? - kérdezem kissé elfúló hanggal, mert nem vagyok egy nagy darab ember.

- Akar hősködni a fene, csak nem éppen vagyok egy könnyű ember ennyi felszereléssel... - sóhajtja, miközben valamennyire rám támaszkodik, azért nem akar teljesen rám nehezedni.
- Tovább egyenesen. Most nem hallom, de... Úgy érzem, ott lesz - néz a távolba Iszaj a lámpájával, ahol egyelőre továbbra sincs semmilyen nyoma más járatnak, vagy egy átkozott szobának, ami mára Könyvtár bejáratát jelentené. Mindenesetre a sötétben ahogy bandukolunk, egyre inkább lesz nehezebb az egész járás, ráadásul még a fejfájás is egyre inkább szakítja szét az idegeimet. Aztán nem sokkal később már zöld pontokat kezdek látni, ahogy minden más meg egyre inkább sötétedik el...

- Biztos jó ötlet ez? Lehet, Mihaelék utánunk jönnek és ha nem találnak ott minket, akkor ki tudja, mikor adják fel a keresést... Sőt, lehet náluk van a sugárzásvédő is. Ki tudja, mennyi az út még fel... Nekem... Nekem már azt hiszem, végem van a sugárzás miatt pár éven belül... - ismerte be halkan és kelletlenül Valentino - De nektek még van esélyetek... - pillantott ép szemével rám a gázmaszk alatt, ahogy a szabad kezével megigazította azt a nyakánál, mert már kezdte kidörzsölni az ottani duzzadást.

- Nem fordulhatunk vissza, tudom, hogy itt lesz... Érzem! Nehezemre esik elhinni, de mintha... Tényleg egyre közelednénk - ellenkezett Iszaj. - Vagy csak a hallucinációkat kezdek már látni... – mondta. Nem kommentálom, csak hagyom, hogy rám nehezedjen. Nem mondom, hogy nem ijesztő kicsit ez a csend és sötétség, de muszáj valamerre menni. Próbálom kizárni a fejfájást és a zöld pontokat, de kezdek pánikolni én is, mégis úgy érzem, nekem kell maradni az észérvvel rendelkezőnek.
- Ugyan már, szerinted mi nem szarunk bele, hogy hosszú életünk lesz-e vagy sem? Itt amúgy is ki a franc akarna élni? - válaszolom undorodva. - Amúgy meg mit érnénk el, ha visszafordulnánk, hm? Arra nem lesz jobb a helyzet, ez legalább valamerre visz minket... Plusz azt sem tudjuk, Mihael-ék élnek-e és ha igen, hol vannak vagy milyen helyzetben. Magunkra maradtunk, érted?! Ebből pedig a lehető legtöbbet kell kihozni és ilyen közel még talán sosem voltunk a célhoz... Én... Bízom Iszajban.... El fog vezetni minket a célhoz... - vallom be kelletlenül, de biztatóan bólintok a férfinek, hogy tényleg így gondolom és követem, amerre megy. Valentino csak csendben hallgatott, tudomásul vette a véleményem, nem volt érdeke vitatkozni velem. Talán még kicsit erőt is merített belőlem, mert egész ügyesen járt már. Végül aztán így szólt.

- Mikor a Vörös Vonal elleni háborúban maradtunk egyedül, ott ugyanilyen voltam, mint te. Úgy tűnik, vénségemre a szerepek felcselcserélődnek... - nevetett fel fájdalmasan, ami ha vicc volt, ha nem, a harminc évével tényleg egész idősnek számított már a Metróban.
- Könyörgöm, ha még egy háborús sztorit meg kell hallgatnom, tényleg felakasztom magam... - morgom neki, mert ezek a srácok tényleg csak erről tudnak beszélni.
- És mi lesz, ha megtaláljuk a Könyvet? - kérdezte aztán kelletlenül - Úgy értem... - kezdte volna el, mikor hirtelen hangos köhögésbe kezdett és összeesett. Csak a fejemet kezdem ingatni, de nem sikerül válaszolni, mert Valentino összeesik.
- Rohama van! Valószínűleg a sugárzástól! - lihegte Iszaj, ahogy visszasietett segíteni. - Ahg, lószart sem érnek már a filterek idelent, rég megteltek! - kezdett el rá nem jellemzően dühöngeni, ám ekkor, ahogy előre néztem, végre valamilyen fényt látok. Fogalmam sincs, eddig hogy hogy nem figyeltünk fel rá, de most ott van és ez a lényeg. Mindeközben pedig... A hang, ami egyszer már mindannyiónk testét lebénította, újra megszólalt.

- A Könyv... Amiben minden benne van, amire egy ember csak vágyhat... Szerezd hát meg! Közelíts felém és nyerd el a jutalmad, az emberiség megmentésének titkát! Hagyd magára a szemfedőst, neki már úgyis annyi... Megérdemelte a sorsát! – mondta igézően. Csak a szememet forgatom.
- Francba... - sziszegem és ekkor meglátom és hallom is. Elgondolkodom. - Ha nálam van, benne lesz, hogyan tudjuk megmenteni?! - kérdezem idegesen, majd Iszaj-ra nézek. - Te is látod a fényt? Ott van? - kérdezem tőle sürgetően és mutatom, miközben próbálok Val-nak segíteni. Ha van sugárzásvédő akármi, akkor azt beadom neki. - Iszaj, mennyire gyorsan tudod megszerezni? Te vagy a Kiválasztott, mész érte vagy idehozzam én?! Nem akarom hagyni meghalni, de a Könyvre is szükség van és ha igaz, amit róla mondanak, akkor segíteni fog... - nézek rá villámló szemekkel. Sürgésem, forgásom, hogy a legjobb döntést hozzam meg, illetve, hogy a Könyvet is megszerezzük és Val-t is megmentsük, már majdnem, hogy lehet, túl sok. Iszaj, mikor kérdezem, csupán bambán is néz rám, mint aki nem hinne abban, hogy mindez lehetséges... Aztán mikor már megindulnék a Könyvért, mert társam nem éppen méltóztat megmozdulni, egy nagy ütést érzek a fejemen, amitől aztán hirtelen minden kitisztul és a vakító fény is megszűnik létezni.

- Luiza! Térj már magadhoz! Ez csak hallucináció! - ordítja Iszaj, miközben már nem én tartom Val-t, hanem ő engem. Ahogy a fejemen érzem az ütést, csak nyöszörgök egy kicsit. -Elég volt... - nyafogom, ahogy kitisztul minden. - Sok mindent elviselek, de ha valaki a fejemmel szórakozik, azt nem... - mérgelődöm, ahogy gyorsan távozok Val karjaiból, mielőtt kínos lenne.
- Basszus, jól vagy?! - kérdezi meglepődve és aggódva Val - Az előbb még a Könyvről beszélgettünk, aztán két másodpercre rá már a falnak löktél és elindultál előre, Iszaj-t magaddal rángatva... Kurva gyorsan el kell innen tűnjünk! - mondja már szinte kétségbeesetten, ami igencsak szokatlan egy ilyen tapasztalt Sztalkertől.
- Egyetértek... De abból kiindulva, hogy valami vagy valakik így játszanak az elménkkel, amikor csak akarnak, lehet, hogy csapdába sétálunk. Először Val látta a Sötéteket, aztán én a csilingelő hangot, most meg Luiza ezt... A sugárzás kezd az agyunkra menni - fejezi be komoran, újra az önmaga stílusát hozva.

- Nem csodálom, a műszerek még mindig ki vannak akadva... - sóhajtja Valentino, majd hirtelen eszébe jut egy régi Sztalker trükk. - Énekeljünk! Gyerünk! Az elvonja a figyelmünket majd... Amikor valaki a Kreml Vörös Csillagára ránéz, mindig ezzel próbáljuk meg visszatéríteni. Gyerünk... - vett egy mély lélegzetet, majd az érdes, szétdohányzott és szétsugárzott hangján dúdolni és majd énekelni kezdett valami régi gyereknótát, akármennyire is volt ez most kínos. Még Iszaj is, aki rendkívül szorongva érezte magát ettől, rákezdett és becsatlakozott.

- Énekeljünk? Oké, de nekem kurva szar a hangom... Csak szólok! - figyelmeztetem őket, de én is becsatlakozom, de tényleg nagyon hamis vagyok és nagyon rosszul érzem magam emiatt. Mielőtt azonban ez megtörténne, még körbenézek. - Ahelyett, hogy minket csesztettek, segíthetnétek is... Asszem, mi nem azon faszkalapok közé tartozunk, akik maguknak akarják a cuccot... Ritka pillanatok egyike, de ha csak teszt a dolog, azt még megértem, én sem csinálnám máshogy... - sóhajtom megadóan, majd énekelni kezdek. - Na, és most merre? - éneklem.

- Üdv a világomban, amiben manapság óránként mennek ki és be a Sötétek... - vigyorodik el gúnyosan Iszaj, a kínos hangomra szinte senki se reagál, nem éppen ez az a helyzet, ahol az számítani. Elhihetem, a két másik férfinek sem jobb. A szörnyek, - vagy akármilyen lények is legyenek ezek - nem éppen reagálnak semmit sem az elmondottakra, csupán mintha... Veleünk együtt énekelnének? A csövekből, melyek mellett elhaladunk, lehet, csak a visszhang miatt, de pontosan ugyanaz a dal hallatszik vissza. Aztán ahogy felteszem a kérdést, pont akkor törik el a cső egy ponton, ott, ahol egy mellékalagút kezdődik a plafonon. Egy iciri-piciri kis csapóajtó, ami mellett biztos, hogy elsétáltunk volna.

– Mit is kérdeztél, hogy merre? - szólalt meg Iszaj. - Szerintem pont arra kéne - mutat fel. Csak a szememet forgatom, inkább nem kommentálom, mert semmi értelme, hogy összevesszünk ebben a helyzetben, de rohadtul idegesít a tag. Amikor megint megszólal, csak felmordulok.

- Na, ne, zsenikém... - mondom neki, de nem folytatom, hanem megerősítés gyanánt Val-ra nézek, aztán elindulok az ajtó felé, ha megtalálom a módját, közben mindenre is figyelek, hogy ne érjen meglepetés. Valentino egy ideig méregeti a plafonon lévő csukott csapóajtót, majd elenged engem és a falat megsimítva tesz előre pár lépést.
- Ilyen kis mókás alagút van az otthonomnál is... Pont ugyanígy csatlakozik bele egy járat. Sín nélküli, csupán autók számára készült járat, még a szovjet vezetők számára építették menekülő útvonalnak - magyarázta, majd előre nézett a járat sötétségébe - Ha... - gondolkodott el. - Ha szerencsénk van, ott nincs sugárzás se. Ezek a járatok mások, mint a Metró 2, ezek sokkal régebbiek. Nálunk magas, de azok közel vannak a felszínhez, ezeket talán nem érte el úgy. Ott talán mutánsok sincsenek. Legalábbis... Ha vannak, hátha olyanok, mint nálunk a Molozsogynaján - említette meg az állomása nevét, melynek nevét a Poliszi újságokban mutáns kannibálok által lakott helynek írták le, melyet megközelíteni szigorúan tilos, mert olyannyira veszélyes. Vajon ezekután is jó megbízni a férfiben? Talán nem véletlenül takarja annyi mutáns testrész a ruháját, lehet ő maga is inkább az már...

- Akkor jobb lenne mielőbb sietni... - szólalt meg Iszaj, mire Val csak visszafordult és biccentett egyet.
- Nézzük meg, hátha feltudjuk feszíteni, az ilyeneket azért jól rögzítették. Ott biztos, több esélyünk lesz majd, mint idelent, ebben a bányaszerűségben... Talán nem ott találjuk meg a Könyvet, de nyerhetünk magunknak egy kis időt az újbóli felszerelkezéshez, na meg az élethez... - felelte rosszkedvűen, majd nekidőlt a falnak, akármennyire is fájt az, és bakot tartva felém nézett, hogy én induljak meg elsőnek, mint a jelenleg legjobban lévő ember a csapatból. - Ha sikerül felfeszíteni, nézz körbe, biztonságos-e, majd felküldöm Iszaj-t is, utána meg felhúzhattok valahogy. Ja, és van itt még valami... Ha tényleg olyan mutánsok vannak ott, mint nálunk, ne ijedj meg! Ők már távolról sem emlékeztetnek az emberi lényekre... Ne szegezz rájuk fegyvert sem! Csak ránézésre félelmetesek, valójában a világ legártatlanabb lényei. Majd hogy nem állatok, megszűnt már minden kapcsolatuk a civilizációval... – mondja. Figyelmesen hallgatom a férfit, megjegyzem minden egyes szavát. Aztán egy pillanatra megvillant a szemem az állomás neve hallatán. Ismerni nagyon nem ismertem, de ragadt rám annyi, hogy tudjam, hogy milyen pletyka kering róla. Persze egy szót sem szólok, de azért jó lesz figyelni...

- Egyet értek... - mondom Iszaj után, bár nem vagyok benne biztos, hogy fájós vállal és a leggyengébbként menni fog a felfeszítés, azért megpróbálom. Próbálok nem nagyon szenvedni, de valószínűleg baromira fáj... Ha mégis sikerül, akkor amint fent vagyok, hagyok magamnak fél percet szenvedni és összeszedni magam, majd lenézek. - Felkülditek velem Sántát? Ketten talán jobb lesz... És honnan fogom felismerni, hogy rájuk ne szegezzek fegyvert, de rájuk már igen? - mondom nekik, aztán ha ez is megvan, akkor elindulunk kicsit körbenézni, de bevallom, még sosem éreztem magam ilyen védtelennek és alig merek elindulni.

A csapóajtó felfeszítése valóban igen fájdalmas volt, de szerelő múltamra való tekintettel hamar megtalálom a zár gyengepontjait, így viszonylag könnyedén tudtam fellökni a nehéz fémlemezt, ami aztán nagy csörömpöléssel landolt a földön, míg én betekintést nyerhettem ezzel a túloldalra. Valószínűleg Iszaj-nak vagy Val-nak még nehezebben ment volna, előbbinek főleg a levegővételek miatt, amelyekkel rákészült volna az erőkifejtésre. Fent aztán igazán furcsa látvány fogad. Valóban nem voltak sínek, mindössze a megrepedezett szürke aszfaltpadló panorámája tárult elém. Oldalt a falak nedvesen csillogtak a zavart folyadéktól, mely végig folyt rajtuk, az alagút maga meg láthatóan a fém- és vezetékéhség áldozata lett. A raktárhelyiségek ajtajait kitépték és elhordták innen. Mindenfelé meghajlított csövek és illesztékükön himbálózó vastámasztékok álltak ki a falból. A pusztítást meglepően rendszertelenül vitték végbe. Az egyetlen elvnek az tűnt, hogy még az értéktelen dolgokat se hagyják hátra. Láttam már ehhez hasonló alagutat, ahonnan elvittek mindent, aminek később még hasznát vehették, és otthagyták a felesleges dolgokat. Itt azonban másképp festett a helyzet.

- Megpróbálhatjuk... - nézett le hű társára Val, majd lehajolt hozzá és jól megdörzsölte a kis pofikáját, mellyel akár egy koponyát is könnyedén összezúzhatott volna. - Vigyázz Luizára, rendben? És ne feledd, nevess te is együtt a szőrmókokkal! - mondta halkan a férfi a nekünk furcsán ható, de számára már megannyiszor hallott, óva intő szöveget. Ezután feltolta a Figyelőt, és felkiáltott hozzám. - Nézz körbe úgy tíz-tíz méterig mindkét irányba, és ha tiszta, indulunk mi is! Egyedül ne kockáztass, nem ér annyit! De... Azért siess, jó? Kicsit már kezd meleg lenni idelent... - sóhajtotta, majd végül a kérdésemre csak ennyit reagált. - Nehéz őket meglátni, még csak nekem is párszor sikerült. Kis apró lények, mint a majmok. És mindig nevetnek... Ha azt hallod, tudni fogod, hogy velük van dolgod.

- Ahh, a francba már... - nyögöm, ahogy végre sikerül bejutni. Adok magamnak egy percet a dolgokhoz, aztán körbenézek, amíg Val kutyázik. - Mi a szar... - suttogom magam elé, de még nem jövök rá, mi az, ami tényleg zavar. Aztán megérkezik Sánta mellém és közelebb húzódom hozzá. - Oké... De srácok... Valami nagyon nem okés ezzel a hellyel... - mondom nekik, ahogy lassan elindulok, de még hallanak. - Olyan, mintha valami itt végig ment volna és semmit nem kímélve letarolt volna mindent... Mármint... Nem csak azt vitte el, ami hasznos és később jó lehet, hanem mindent tönkretett - borzongok meg, de lassan, mindenre figyelve körbenézek, közben dúdolok és Sánta reakcióit is nézem. Sánta óvatosan lépdelt mellettem, folyton szaglászva és a nevére jellemzően figyelve mindenre is, ami veszélyt jelenthet ránk nézve. A hely tényleg hátborzongató volt, de csak akkor lett még inkább az, mikor a nevetés hangja vonult át az alagúton... Minden egyes lépésemnél, sőt, még a legapróbb mozdulatomnál is apró kuncogás hallatszódott, amit aztán később egy halk, nem annyira fenyegető, de mégiscsak rendkívül ijesztő mormogás követett.

- Ne törődj ezzel, valószínűleg a mutánsok tették... - szólalt fel Val - Belakták már ezeket az alagutakat jó rég. Egyes feltételezések szerint még a háború előtt is éltek ezekben a járatokban, szóval nem véletlenül néznek ki úgy ahogy ezek a járatok - magyarázta Val, aztán a mondat többi részét már elnyelték az apró kuncogások és nevetések, melyek egyre csak erősödtek. Ha netán a fényemmel próbálnék oda világítani, ahonnan ezek a hangok jönnek, csupán ürességet találok. Úgy látszott, a lényeknek megvolt a maguk szabálya a bújócskázásra. Aztán miközben a lámpa fényével próbálom felderíteni az alagutat még tovább, a sugárzásmérő hirtelen felcsippan, ezzel jelezve, újra működőképes. Már az értékek is egész jók, közel a felszínen mérhetővel azonosak. Azonban mielőtt visszafordulnék a csapóajtóhoz, hogy felhívjam a többieket, Sánta morogni kezd, és ahogy megfordulok, egy pufók, kerekded, szürke szőrű lénnyel találom szembe magam, aki nyüszítve takarta el bolyhos mancsával a szemét az erős fény miatt, aztán felugrott, belecsimpaszkodott egy plafonról lelógó vezetékbe, mind a négy végtagjával megmarkolt egy rozsdás csövet, és hahotázva eltűnt a sötétben. Sánta morgása azonban így sem maradt abba...
Örülök, hogy magammal hoztam Sántát, csak közben kicsit féltem is... Nem én vagyok a legjobb ember arra, hogy megmentsem. Borzasztó ez a hely, de az akaraterőmet elővéve legyőzöm a félelmem és megyek és megyek. A nevetést is próbálom kizárni, pláne akkor, amikor már harmadjára nem látom őket. Onnantól kezdve nem is próbálom megkeresni őket. Szerencsére a műszer újra megszólal, így úgy gondolom, feljöhetnek a többiek is, azonban amikor hirtelen megfordulok a morgásra, majdnem felsikoltok megint. Nem számítottam egy lényre, bár alapvetően elég aranyosnak tűnik.

- Hé, nincsen semmi baj - suttogom ezt egyszerre a lénynek és Sántának is. Kirázott a hideg, ahogy eltűnt. - Oké, semmi baj... - mondom most már magunknak és visszaindulok a csapóajtóhoz a többiekhez. - Oké, tényleg itt a nevetés és tényleg láttam egy olyan lényt, Sánta még mindig morog, de amúgy nincs itt semmi más és az értékek is jók... - mondom nekik és ha kell, segítek nekik feljönni. Sánta a megnyugtatásom ellenére is tovább morog, egyre inkább úgy tűnve, hogy lehet, nem is a kis szőrmókok miatt.

- Végre legalább egy jó hír... - mondja Val megkönnyebbült hangon. - Indulunk is fel, a lófasz se akar itt lent többet lenni... - sóhajtja, aztán lassan mindkettőjük elkezd felmászni. Mindeközben azonban az alagút végén, ahol állunk, hirtelen erős fényeket kezdek látni, valami gömbszerű anomáliát.
KÉP
- Hé, mi az? - kérdezem Sántától, ahogy próbálom észrevenni, mi baja. Közben a többiek jönnek, én meg kicsit összezavarodom. - Őőő... Bárki találkozott már erős, gömb alakú fényekkel az alagút végén? - kérdezem tőlük, miközben egyet előre lépek, hogy lássam, mi lehet az.

- Meg ne mozdulj! - kiált fel Valentino, amilyen gyorsan csak tud, ahogy megemlítem, mit látok, de már késő... A gömb abban a pillanatban, hogy lépek egyet előre, egy "villámcsapást" indít felém, ami sajnos el is talál. Az áramütés még nem üt ki, és nem is okoz maradandó károsodást, de piszkosul fáj és hátra is lök a földre. Sánta pedig hiába tudja, mi a teendő ilyenkor, azt megszegve már ugrik is, hogy megvédjen, de ezzel csak azt éri el, hogy ő rá is "rátámad" az anomália.

-Mi...? - kérdezném, de már fel is villan és eltalál. Érzem, hogy iszonyúan fáj mindenem, pedig eddig sem volt minden okés. Na, mindegy. Ahogy hallom, hogy Sánta védeni próbál, csak kinyúlok felé, hogy magam felé húzzam, ami sikerül is, amikor őt is eltalálja a dolog. Behúzom magam mellé, hogy ne menjen neki még egyszer és halkan duruzsolok neki, hogy minden rendben és ne menjen neki, de közben rettenetesen fáj mindenem. Mikor Sántát próbálom védeni, az áramütést ugyanúgy átmegy rám, így még inkább fáj, de cserébe Sánta életét megmentem.

- Basszameg! A retkes kurva életbe bele! - szitkozódik Val, miközben Iszaj nem húzza még fel, hisz ő sem szabad mozogjon, így csak a fal mellé szegődve áll és várja, hogy a gömb elmenjen. Ez körülbelül fél perc múlva meg is történik, az anomália egyszerűen csak tovább halad az alagúton, ahol a kis szőrmókok mintha tudnák, mekkora veszélyben vannak, azonnal befejezik a nevetést és nem mozdulnak el onnan, ahol vannak. Akárhol is legyen az...

- Picsába bele! - ordít fel Val, ahogy végre felér és észreveszi Sántát meg engem. - Iszaj, csukd vissza az ajtót és nézd meg Luizát, jól van-e! - adja utasításban, majd azonnal hű háziállatához rohan, aki fájdalmasan nyüszít csak. Ahogy véget ér az egész és meghallom hangokat, már állni is próbálok, de csak a falat támasztva megy. Első dolgom Sánta állapotfelmérése, mégis csak kockáztatta az életet miattam, nem hiszem, hogy ez sok mindenkiről elmondható lenne...
- Befejeznéd az üvöltést?! - kérdezem Val-tól, miközben ő is Sántához jön. - Nem segít a fejfájáson... - mordulok rá, Iszajtól el is húzódom, ahogy segítene. Megpróbál talpra segíteni, és gyorsan leellenőrizni, nem e gyulladtam-e ki valahol.
- Óriási szerencséd van... - lihegi. - Nem találkoztam még olyannal, aki túlélt volna egy anomáliával való találkozást, ha az megtámadja. Hogy érzed magad?

- Jól vagyok... Nyugodtan szedjétek össze magatokat, pár perc és indulunk... - mondom érzelemmentes hangon, majd előkapom a füzetemet és gyorsan leírom és lerajzolom a tapasztalataimat, de ez most csak egy gyors vázlat. Mikor más Val nyugtatja Sántát, hamarosan meg is nyugszik, és odaszalad hozzám, miközben a füzetembe írkálok.
- Sajnálom, jó? - néz felém aztán Val, miután Iszaj arrébb vonult, hogy körülnézzen, ahogy elhúzódtam tőle. - Megijedtem és azt hittem, bajotok esett... Már ez is baj? – kérdezi. Csak megrázom a fejemet.

- Nem, nyilván nem baj... Én is megijedtem... - sóhajtom végül és magam is meglepődöm, hogy ezt csak úgy elmondtam. Próbálom nem mutatni, hogy amúgy kurvára fájt a dupla áram, de azért valószínűleg kicsit még remegek. - Csak menjünk, jó? - kérdezem tőlük, még megsimogatom Sánta fejét, aztán jelzek. Val csak sóhajt egyet, majd bólint, és Iszaj után tovább is indulunk arra, amerre nagyobb esély van rá, hogy elérjük végre az áhított Könyvtárat. Úgy húsz perce mehetünk, lassan, néha-néha megállva pihenni, mikor végre levegő mozgást érzünk.

- Remélem, Mihaelék is kijutottak... - szólal meg Val, ahogy az úton egy újabb jelzőfáklyát dob le, mint az egész úton eddig. - Hátha erre jönnek majd ők is. Itt talán tényleg van kiút... - veszi le a gázmaszkot végre, szinte letépve azt, annyira nyomta már a nyakát. Bár kívülről annyira nem látszik, a dudor most már még nagyobb lett. - Legalább a levegő tényleg tiszta... - néz rám, aztán ahogy én is leveszem, a fél szemével az enyémbe néz.

- Egyébként köszönöm, hogy megvédted Sántát - bólint le társára, aki most még inkább sántítva jön csak. - Tényleg jól vagy? – kérdezi. Abszolút nem reagálok arra, amit Val mond a többiekről. Egyiket sem ismertem annyira, a halálhoz pedig idelent hozzá kell szokni. Ha sajnálnám őket vagy valami mélyebb érzelmet társítanék, csak magamnak nehezíteném meg a dolgot. Amúgy is nehéz arra koncentrálni, hogy kizárjam a sok fájdalmat. Mikor végre levehetjük a maszkot, én is megkönnyebbülve veszem le, mégiscsak gátolja a látást valamennyire. Ahogy Val rám néz, nem tudom, miért, de kicsit furán érzem magam. El is kapom a tekintetem.
- Nincs mit... Ő is meg akarta védeni az enyémet, ez a legkevesebb... - mondom neki, ahogy újra ránézek. - Nem tudom... Mi számít jónak? - kérdezek vissza inkább.

- Nem sokan szokták így gondolni, ha egy mutánsról van szó - bólint Sántára, majd vissza rám, ahogy felteszi a kérdést. - Eh, nem tudom... - vonja meg a vállát. - Talán, ha már nem reszket az ember a félelemtől vagy hasonló. Tudod... Ha a felszínen lennénk, azt hiszem, egyáltalán nem lennék ilyen szétszórt. De idelent... Szarul érzem magam. Úgy érzem, bármikor vége lehet, bármikor leolthatják a lámpát. De talán ez nem is akkor baj... Az sem, ha te is így érzel - villant meg egy mosolyt felém, ahogy talán próbál megnyugtatni.
- Nem tartozom a legtöbb ember közé - válaszolom kissé talán durván. - Legalábbis ezt mondják... - javítom ki magam. - Bármikor leolthatják a lámpát... Legyünk idelent vagy odafent. Szerintem te inkább attól félsz, hogy idelent be vagy korlátozva. Úgy érzed, egy helyzetben nem nagyon lehet mit csinálni, mert alig van hely, míg odafent... Van azért pár alternatíva... - nézek rá kíváncsian, kék szemeim jeges tőrökként hatolnak a lelkébe.

- Vettem észre - gúnyolódik játékosan, kicsit próbálva javítani a hangulaton, még ha nem is a legjobb benne. Aztán ahogy hallgat engem, úgy fordul el tőlem, igyekezve kibújni a szemkontaktus alól, látszólag zavartan. - Talán igazad van... Utálom ezt a helyet. Mindig igyekeznem kell, hogy a klausztrofóbiám ne uralkodjon el rajtam. Odafent viszont olyan szabadnak érzem magam... - sóhajtja. - De nem csak erről van szó. Valóban, odafent sokkal több a lehetőség, míg idelent igencsak csekély. De ami leginkább zavar, hogy idelent nem... Hogy is mondjam... Tudod, egyesek hülyeségnek gondolják, de amikor odafent vagyok, szinte előre látok bizonyos dolgokat. Érzem, ha veszély közeledik és azt is, mikor az elmúlik. Olyan ez, mint az alagútérzék, amiről a sokat utazók számolnak be. Csak nekem a felszínen van ilyen. Idelent olyan vaknak érzem magam... Te hogy vagy ezzel? Azt már tudom, hogy a lenti életet megveted, és a fentit jobban szeretnéd, de te pontosan miért gondolod ezt? Te hogy viszonyulsz a Metróhoz mikor lent vagy, és hogyan a felszínhez, mikor fent? - kérdezte, ahogy egyre inkább belelendült a témába, kissé legalább elvonva a figyelmet a beláthatatlan hosszúságú alagútról.
Ismét nem reagálok az elejére. Igazából magam sem tudom, hogy szeretem-e, hogy különc vagyok vagy sem. Persze nem kerüli el a figyelmem, hogy valószínűleg rátapintottam a lényegre, így magamban érzek egy kis elégtételt. Legalább az emberismeret még megy valamennyire. Figyelmesen hallgatom, rá-rápillantok és bólogatok.

- Azt hiszem, értem, miről beszélsz... - mondom neki halkan. Majd látványosan elgondolkodom. - Hogy én? Nem hiszem, hogy sokkal többet fogok tudni mondani... - sóhajtok. - Az emberiség nem ide lentre lett teremtve. Én már azt is csodának tartom, hogy eddig túléltünk, de csak idő kérdése, mire felemésztjük egymást ezen a kis helyen. Az ember szabad ember, nem bír lent maradni egy kis lyukban, zavart lesz és menni akar. És ezt a feszültséget nincs más mód levezetni, mint egymás ellen fordulva - magyarázom neki. - És igenis vannak olyan emberek és lények, amik nem rosszak és megérdemlik, hogy normális életet éljenek. Ami odafönt van. Nem sokszor voltam, de azt tudom, hogy bárminél jobb odafönt. Ja, kb ennyi... Én elvagyok lent is, de nem kifejezetten szeretem. Hiányérzetem van és rendkívül zavar a többiek frusztráltsága, az az igazság... Kielégítő választ adtam? - pillantok rá kérdőn. Valentino furcsán pillant rám.

- Kielégítő választ adtál-e? Mintha meg kéne felelj nekem, vagy mi? - csóválja meg a fejét. - De igen, azt hiszem, azt adtál... - vonja meg a vállát. - Érdekes, hogy az emberek közül szinte mindenki máshogy vélekedik erről. Még mi is máshogy gondolkozunk, pedig mindketten a felszínt szeretjük jobban... Én például azért azt nem gondolom, hogy mindennél jobb odafönt. Sok a veszély azért ott is - sóhajtja, majd mielőtt folytathatná, hirtelen fényt látunk az alagút végén. Egy kisebb depó féleségbe érünk, ahol valószínűleg több autó is állt, csak mára már rég ellopták. A jobb oldali irányban az út tovább folytatódik, de a bal oldalt egy ajtó vár rátok.

- Azt hiszem, arra kéne menjünk... - mutat az ajtó felé Iszaj, majd meg is indul, hogy kinyissa azt. Azonban ahogy a kilincset lenyomja, az ajtót valami kilöki, és Iszaj hátraesik. Ebben a pillanatban pedig három, egymás mögött sorakozó, arc nélküli Könyvtáros tűnik fel...



Nem mondok semmit. Igen, végülis nekem állandóan felelnem kell a dolgokból az öregeknek, de neki ezt nem kell tudnia. Mielőtt bármit mondhatnék, végre megérkezünk valahova.
- Oké, Kiválasztott, mi követünk... - mondom neki. - Hé! - mondom, ahogy meglöki valami. Ahogy látom, mik azok, azonnal Iszaj elé lépek és a zsebembe nyúlok valami kavicsért vagy ceruzáért, asszem, pont van egy csonk ott. Azonnal az arcunkba nézek. - Hé, hé, hé... - kezdem nyugtató, halk hangon duruzsolni, mintha csak meg akarnám szelídíteni őket. - Minden rendben... Ne aggódjatok, nem akarunk bajt okozni... Én tisztában vagyok a feladatotok súlyosságával és fontosságával... Sajnálom, hogy ezt kell tennetek... Bárcsak lehetne valami szabadságotok - mondom nekik kedvesen és tényleg így gondolom.

- Mégis mit csinálsz?! - szól oda fojtott hangon Val, ahogy felsegíti a földről Iszajt és lefogja Sántát is, aki egy kis simogatás után a morgást is abbahagyja. Végül aztán Valentino nem szakítja meg a kis mutatványom, de készen áll bármilyen eshetőségre, így fegyverét pontosan az egyik dög fejére szegezi éppen. Mindeközben Iszaj is így jár el, csak egy másikkal. A Könyvtáros egy ideig "néz" engem, legalábbis a fejét felém fordítva áll egyhelyben, majd egyszerűen megvonja a vállát és megfordul a többiekkel együtt. Ekkor azonban Iszaj megint a fejéhez kap és meg is botlik, ahogy valaki beszélni kezd hozzá.
– Ők nem akarnak nekünk ártani... - suttogja. – Olyan, mintha csak irányítaná őket valami. Ahg, de utálom, mikor a hangok a fejemben beszélni kezdenek... Menjünk tovább inkább - biccent a Könyvtárosok után, majd lassan megindul, ahogy megbizonyosodott arról, hogy követjük.

- Szép volt - paskolja meg az ép vállam Val, aztán ahogy egyre beljebb haladunk a furcsa bunkerlétesítményben, valamilyen hangok az én fejemben is megszólalnak.
- Régen ezekben a bunkerekben éltünk több éven keresztül a Nagy Háború után... De aztán megjelent egy újfajta mutáns, ki megbabonázta az elménket és most olyanokká váltunk, akiket az emberek csak Könyvtárosnak ismernek. Szabadíts fel minket! Kérlek! - suttogják a szellemek, vagy az akármik, miközben hirtelen olyan emlékképek jelennek meg az orrom előtt, amiket én biztosan nem éltem meg. A környezet hirtelen újra szép lesz és élő, sürgő forgó emberek lepik el a folyosókat, amiken keresztül megyünk. Aztán végül minden visszaváltozik azzá a halott várossá, amilyen Moszkva már húsz éve.
Nem akarom azt mondani, hogy megérzésre cselekszem, de igen. Nekik ezt nem kell tudniuk...

- Én tudom, hogy nem akarnak bántani... Ezért próbálkoztam ezzel - jelentem ki halkan, majd tovább indulunk, miközben Val-ra pillantok. - Érdekesnek találom, hogy végig arról beszéltél, hogy ezeket a lényeket mennyire félreértjük és ilyenek, de neked is mindig az első reakciód a fegyverhúzás... Tudom - teszem fel a kezemet békítően -, sok tapasztalatod van ilyenekkel... De próbálkoztál amúgy máshogy? - kérdezem tőle és hallatszik, hogy nem beszólok neki, hanem érdeklődöm. Ahogy haladunk és meghallom a hangokat, kicsit szédülni kezdek és meg is botlom, meg kell támaszkodnom egy falban. A képek olyan mértékű honvággyal és szomorúsággal töltenek el, hogy amikor véget érnek, még egy könnycseppet is érzek az arcomon legurulni. - Hogyan? - suttogom válaszként. - Hogyan segítsek? - kérdezem, mert nem tenne boldogabbá semmi, ha tudnék segíteni. Nem érdemlik ezt.
Iszaj csak a szemét forgatja a kijelentésemre, Val meg egyszerűen nem reagál.

- Attól még, mert máshogy gondolkodok a lényekről, nem jelenti azt, hogy egyből öngyilkos akciókba is kezdenék, csak mert bízok abban, hogy nem ölnek meg... - morogja. - Nagy különbség van az elővigyázatosság és az előbb lövök, és csak utána beszélek között... Ha nem vetted volna észre, nem húztam meg a ravaszt - folytatja kissé dühösen, hiába nem akartam belekötni. - És igen, próbálkoztam... Egyszer egy Démont is majdnem megszelídítettem, de végül az irányítás kicsúszott a kezeim közül és majdnem otthagytam a fogam. Nem mindegyik olyan nyitott a barátkozásra, mint Sánta - sóhajtja. - De leginkább elkerülöm a felszínen a mutánsokat. Ismerem a szokásaikat és az útvonalaikat, így csak a legrosszabb esetben lövök. A Könyvtárosokkal is ugyanez a helyzet, nem véletlenül aranyszabály, hogy előbb a szemükbe nézz és csak végső esetben tüzelj. Nem zavartatom magam a haragja miatt.

- Nem támadásból mondtam ám... - mondom neki azért. Ahogy a Démonról beszél, felcsillan a szemem. - Komolyan?! De menő! Majd el kell mesélned! - leszek lelkes.
- Majd ha ezt túléltük, mindenképp... - felelte Val. A hangok nem válaszoltak. Talán csak... Képzeltem az egészet. Mindenesetre Valentino és Iszaj is aggódva tekint rám, előbbi a karját is kinyújtja, ha segítségre lenne szükségem.
- Mit történt? Azt ne mondd, hogy most hozzád beszéltek... - fordítja oldalra a fejét a férfi, ahogy kíváncsian néz engem, és azt a lecsorduló könnycseppet is. Biztos vagyok, hogy nem képzeltem. Ahogy abban is majdnem biztos vagyok, hogy ha ez nekik tényleg fontos, akkor majd a megfelelő pillanatban jeleznek, legyen ez akármilyen is. Megrázom a fejemet, ahogy visszatérek a többiek közé. Mérgesen nézek rájuk.

- És mi van, ha igen?! - kérdezek vissza morcosan, ahogy letörlöm a könnycseppet elég durván. - Inkább haladjunk, nem?!
- Jesszus, csak egy kérdést tettem fel... - tartotta fel a kezét Val, ahogy elhúzta előlem, miután a segítségnyújtást visszautasítottam. Bár lett volna még mondandója, most ezt magában tartotta, hisz jól tudta, hogy jelenleg mindenki fáradt és ki van merülve, és csak úgy élhetjük túl ezt az egészet, ha összedolgozunk. Aminek itt is volt az ideje, mert hirtelen a fal, aminek támaszkodtam, egyszer csak elkezdte... elnyelni a testem. Indák indultak meg felém, amik először a vállam, a törzsem, majd lassacskán a fejem is elkezdte körbe tekerni.

- Oh, basszameg! - kiáltotta Valentino, ahogy a késével próbálta levágni rólam a halálos növényt. Végül aztán nehéz harcok árán és a felszerelésemnél fogva erős rángatásokkal sikerül kiszabadítania, aminek a végén mindketten a földre is esünk, Val egyenesen a hátára, én pedig rá. Nem éppen a legromantikusabb helyszín ez ennek a jelenetnek, pláne úgy, hogy Val hangosan fel is szisszen, ahogy a sérült hátára esik. Oké, sok mindenre számítok, de nem arra, hogy elnyelnek a növények. Valami régi varázslós könyvben olvastam, hogy volt valami növény, ami elnyelt, de ha nyugton maradtál, akkor elengedett vagy ha fényt használtál... Mi is volt a neve? Harry Potter? Koncentrált, Luiza, ez nem segít! Szerencsére Valentino igen. Próbálok a lehető legtöbbet segíteni Val-nak, de nem igazán megy, hiszen el vagyok nyelve! De végül neki sikerül kiszabadítania, aminek hatására, nos... Nagyon romantikusan egymásra esünk.

- Még szerencse, hogy felszereléssel sem vagy olyan nehéz... - röhögi el magát fáradtan, majd ahogy mindketten feltápászkodunk, Iszaj hangját halljuk. Azonban őt már sehol nem látjuk. - Luiza... - csendül fel a nevem egy furcsa, eddig csak a hallucinációkban hallható hangon, majd nem sokkal később már újra Iszaj igazi, saját hangja hallatszik, ahogy az én nevem suttogja.
- Ne mozdulj! - szól rám Valentino, mielőtt megindulnék. - Láttam már ilyet... Csapdába akarnak csalni minket! - préseli ijedten ki magából a szavakat a férfi, azonban az én belső hangom - vagy bármi is legyen az - mást mond.
- Ne hallgass rá... Mi jót akarunk, mondtuk már neked! Iszaj jól van... megmutattuk neki a Könyvet. De a férfinek nem szabad meglátnia... Iktasd ki és megjutalmazunk! Mindent megtudhatsz a fajtád megmentéséről... és cserébe minket is megmenthetsz az örök kíntól, melyben már annyi éve élünk...

Hallom, hogy felszisszen és már fel is háborodna a női oldalam, hogy azért ennyire nem vagyok rossz, de aztán eszembe jut a háta és már el is tűnt ez a női komment. Mintha csak egy pillanatnyi elmezavarom lett volna...
- Basszus, ne haragudj... És köszi... - gurulok le róla, azonban félbe marad a mozdulat, s csak felülünk mindketten, de nem távolodunk el, ahogy meghallom a hangokat. Oké, ez elég ijesztő volt és beindult a vészjelzőm, de egyelőre nyugodtságot erőltetek magamra. Kifejezetten nem tetszik a terv, tökéletesen olyan, hogy külön akarnak szedni minket, sőt, magunk között akarják elintézni, hogy végezzünk egymással, s ezeket arra alapozzák, hogy megvesztegethető vagyok és bár sok mindent megtennék a céljaimért, vakon sosem cselekedtem. Hirtelen megfogom Val kezét és szorosan tartom, majd ránézek, ahogy még így térdelő helyzetben vagyunk. - El ne engedj, oké? Ha mi is ketté válunk, biztosan végünk van... Csak... Maradjunk, együtt, oké? - kérdezem tőle határozottan, de a szememből egy pillanatra kiolvashatja a félelmet és azt, hogy nem akarom, hogy egyedül hagyjon, ha lehet. Aztán eltűnik, és ismét az elszánt, szókimondó, de logikus lány vagyok. Felállok, húzom Val-t is, és dacosan a hang felé fordulok.

- Ez több sebből is vérzik... - kezdem logikus okfejtésem. - A tanulmányaim alapján a Könyv fellelhető helye abszolút nincs a közelben még, tehát ha el is vezetitek Iszaj-t oda, az még messze van innen... Nem tudom, hova rejtettétek őt, de hálásak lennénk, ha visszakapnánk a társunkat - mondom nekik nyugodtan. - Nem kételkedem abban, hogy segíteni akartok magatokon és esetleg nekünk is... Azonban nem engedhetem meg magunknak, hogy egyedül legyek... És nektek sem lesz rosszabb, ha Valentino velünk jön, sőt, segíteni is tud. Ő ugyanannyira fontosnak tartja a többi élőlényt a világban, mint én, ritkán találkozik az ember ilyen személlyel, én inkább megbecsülném, ha a célotok tényleg az, hogy megmeneküljetek, mi meg megszerezzük a Könyvet. Szívesen segítek, de csak a társaimmal. Hajlandó vagyok sokat tenni értetek, de akkor kérlek bennetek, hogy játszatok tisztességesen és őszintén. Ha becsaptok és megpróbáltok szétválasztani és valamelyikőnket bántani, azzal nem segítetek az ügyeteknek. Érthető? Tudunk együtt dolgozni csapatként vagy feltétlen örökké ellenségnek kell lennünk, hiába próbálnánk legalább mi tenni ellene, hogy segíthessünk és egy élhetőbb világot próbálnánk létrehozni? - teszem fel talán az egyik legfontosabb kérdést.

Valentino meglepődve néz rám, először feszesen próbálná meg a kezét elrántani, de végül csak hagyja, és még vissza is szorítja azt.
- Nem foglak sohasem, ne félj... - böki ki végül kissé bugyután a választ. Beharapom a számat és egy pillanatra megint engedem, hogy kicsit ellágyuljak. Nem mondok semmit, csak hosszabban, szorosabban szorítom a kezét, hogy erőt merítsek belőle és kicsit közelebb is húzódom hozzá a biztonság kedvéért. - Eddig is bevált ez a technika, most is fog - feleli röviden, majd ahogy felpattanunk és beszélni kezdek, kissé furcsán néz rám, de nem szakít félbe. - Te most... Hozzájuk beszélsz? Hallottál mást is? Nem csak Iszaj hangját? - kérdezi halkan, azonban ezt már nem is hallom olyan tisztán, mert a fejemben a hang szinte üvölteni kezd, ahogy befejezem a mondandóm. Ahogy tőlem kérdez, nem nézek rá, csak kétszer bólintok neki, de ekkor megint a fejembe hasít a fájdalom és a szabad kezemmel odakapok.

- Áhh... - szisszenek fel, ahogy a hangot hallom és megint kicsit megremegek.
- Mi nem akarjuk ezt, hanem ő! Segíts nekünk! Ő irányít minket! Ő! Áhhg, ne hallgass ránk!! - üvölti a hang egyre durvábban és állatiasabban, majd ezzel egyidejűleg egy Könyvtáros kap felénk ronda karjával az egyik lyukon keresztül, de szerencsére Val épp időben húz magához, hogy megvédjen, így amaz csak morogva folytatja a kapálódást. - Ez csak hazugság... Mi jót akarunk... - folytatta a hang megnyugodott állapotban már. - Ne is foglalkozz az előbbi kijelentéssel, csak menj és kövesd a hangunkat... – mondja.

Próbálom felfogni a dolgokat és összekötni a dolgokat, de az a baj, hogy ez nem a könyvtár, ahol békében ülök és gondolkodom naphosszat mindentől függetlenül, hanem itt figyelni kell az életemre is. Szerencsére Val megteszi megint, így arra térek magamhoz, hogy közelebb rántott magához, én pedig kivételesen nem tiltakozom, engedem, hogy közelebb legyek hozzá. Sőt, mivel nem bízom bennük, így eljátszom, hogy kicsit szétestem és elsírom magam. Val-hoz fordulok és a karjaiba vetem magam.
- Én nem tudom, mi a helyes és mi az... - kezdem, ahogy szorosan hozzásimulok, miközben csak a füléhez akarok közelebb lenni, hogy bele tudjak suttogni. - Oké, van egy teóriám... - kezdem, majd megköszörülöm a torkom, mert kicsit megremegett az előbb, közben néha beiktatok egy-egy sírós mondatot, hogy mennyire kétségbe vagyok esve. - A Könyvtárosokat és társaikat tényleg valami irányítja és valami megfertőzte talán. És tényleg szeretnék, ha segítenénk, de... - megállok egy kicsit, hogy műsírjak egy kicsit. - Szerintem és ez most tényleg csak és kizárólag megérzés, nem tudom bizonyítani, mégis jónak érzem és ez fura... Szóval szerintem jelenleg a rossz oldaluk szeretné elhitetni, hogy így segítünk és próbál elcsalogatni, közben a Könyvtárosokat irányítja, mint az előbb, hogy rossz színben tűnjenek fel.... Mit tegyünk? Játszunk úgy, mintha bevennénk vagy menjünk ellene és kockáztassuk a biztos ellentámadást? - suttogom Val fülébe, majd még mondok pár kamu mondatot, aztán kb összeszedem magam a kamu hisztiből, ha felfogta, mit tegyünk. Val már az első fájdalomnál átkarol engem, hogy minél jobban óvjon attól is, amit ő nem tapasztal, így amikor hozzásimulok, már nem éri nagy meglepetésként. Bár sosem volt ilyenben része, az ösztönei mégis kisegítik ebben a szituációban is. Aztán ahogy közelebb bújok a nyakához, és az elmondottakat bele lehelem a fülébe, hosszan megborzong, ahogy egy ismeretlen, de kellemes érzés járja át. Szinte még a szemét is lehunyja, de ahogy meghallja a szavakat, úgy jön rá, hogy ez mégsem az, aminek ő először hitte... Először csak némán áll mellettem, bal karjával párszor megsimítva a hátam, mintha nyugtatni próbálna, és csak később szólal meg.

- Én... Nem tudom. A Könyvtárosok gyakran csak egyenként ejtik el az áldozatukat és aztán az egyiket életben hagyva próbálják meg odacsalogatni a többieket. Ha most ellenállunk, akkor lehet ránk támadnak, és abból nem fogunk kijutni élve. Túl erősek hozzánk képest. Ráadásul... - sóhajtotta halkan. - Ott van Iszaj is. Nem hagyhatjuk magára, ha tényleg ő hallja a Könyvet... - hajolt le szorosan a nyakamhoz, miközben a kezével már a karjaimat simította. - Nem lehet, hogy a Könyv az? Mi van, ha ő zavar össze minket, mert nem akarja, hogy bárki is meglelje? – kérdezte. Oké, tudom, hogy az egészet csak előadom, de... Nem rossz érzés biztonságban éreznie magát az embernek... És fogalmam sincs, miért, de Val-lal most egészen biztonságban érzem magam, mintha meg tudnánk oldani a dolgokat. Eddig ilyesmit csak Rasim-mal éreztem, de az is más volt kicsit, most... Olyan, mintha a legjobb barátomon és apukámon kívül is törődne velem valaki, amire eddig nem volt még példa nagyon. Furcsa érzés és figyelmeztetnem is kell magam, hogy ez csak színészkedés, de attól még egy pillanatig jó érzés volt elhinni, hogy számára is fontos lennék. Aztán elhessegetem az érzést és figyelek rá, bár arra nem számítok, hogy ő is lehajol a nyakamhoz. Először majdnem kicsit elhúzódom, annyira zavarba jövök, de végül csak engem is kiráz a hideg kicsit.

- Én sem, csak... Ez az ötletem támadt... De nem tudom, hova akarnak vezetni... Lehet, még jobban el Iszaj-tól. Lehet, már el is kapták... Nyilván nem hagyhatjuk itt! És lehet... Akár az is lehet, nem kizárt, de nem tudom... Vajon akkor ez azt jelenti, hogy nem vagyunk méltóak rá? - morfondírozom és hirtelen tényleg eléggé elkeseredem. Ha ez igaz lenne, akkor... Az egész eddigi munkám, amit öt év alatt sikerült elérnem, az kuka lenne. Azt nem lehet! Úgyhogy nem is engedem magamat a szomorúságba engedni, hanem elhúzódom kicsit és szipogok, majd úgy teszek, mintha megtörölném a szememet. Jó erősen csinálom, hogy legalább egy kicsit pirosabb legyen az arcom. - Köszönöm... - mondom ezt most magamhoz képest őszintén és lágyan, ahogy még egyszer megszorítom a kezét. - Mehetünk? - kérdezem tőle elszántabban.

- És mégis ki mondja meg, ki elég méltó rá? Lehet ez maga a próbatétel... - mondja egy fokkal magabiztosabban, hogy egy kis erőt merítsen belém, aztán ahogy elhajolok, mintha ő még menne velem, de a végén csak egyenesen kihúzza magát és bólint. - Mehetünk. Vezess akkor, ahogy jónak látod... Elvégre a te fejedben beszélnek - biccent előre, majd hagyja, hogy kövessem a hangot, vagy azt, amit akarok. Először nem sok minden történik, a hangok sem jelennek meg, csupán Iszaj egyre inkább elhaló, fájdalmas szólítását hallom. Nincsen könnyű dolgom, mert hiába ismerem a Könyvtárat - mely egyre inkább válik bizonyossá, hogy tényleg itt vagyunk -, most visszafelé kell gondolkodnom. A Brahmanok csupán egy utat tanulnak meg egész életükben, és az bizony az előcsarnokból indul a raktár felé. Mi pedig valószínűleg sokkal beljebb vagyunk, mint maga a raktár... Mindenesetre így, hogy a levegő nem mérgezett és kézen fogva haladunk, igencsak kellemessé teszi az egészet. Itt nincsenek se hullák, se vértócsák. Csupán a természet által egyre inkább visszafoglalt emberi történelem. Úgy tíz perce megyünk, miközben Valentino végig csöndesen kullog mellettem, nem igen gondolva másra, csak az előbb történtekre. Látszólag mélyen meghatotta a dolog, és úgy tűnik, a jó értelemben. Aztán egyszer csak az egyik polc aljában vért véltek felfedezni, majd egy hangos nyögést a polcok mögött.

- Ideértetek hát... Sikerült Őt megkerülni, most nem lát titeket! Sajnáljuk, de nem tehettünk mást... - sajnálkozott egy hang a fejemben, ahogy elénk tárult a látvány, amit szerencsétlen Iszajjal műveltek. Pont úgy végeztek vele, mint abban az alagútban. Csak hogy ahogy közelebb megyünk, Iszaj sápadt arca megmozdult, és az ajkai olyan formát öltöttek fel, mint aki beszélni próbálna. -Megjöttetek végre... – suttogta Iszaj meglepetten. – Megjöttetek végre... – csikorogta a Könyvtáros hangja a férfi mögül, pontosan utánozva a hanglejtését és a Sztalker szájából elhangzó mondatot.



- Lehet... - hagyom rá végül a férfire, aztán csak bólintok. Mintha beképzelném, hogy felém hajol, de ez már biztosan csak a képzeletem. Sosem merném bevallani, de kicsit nehezen megy a dolog. A csend, Iszaj szólítása, és az, hogy nem ezt az utat ismerem, nehezemre esik a navigálás, de szerencsére én alaposabban megtanultam a dolgokat, mint a többiek. Ellenben meglepően kellemes az egész. Talán a nem halott világ miatt. Itt tombol a természet, nincsenek halottak, csak Iszaj hangja az egyetlen aggódásra való ok. - Val... - kezdem figyelmeztetően, ahogy látom a vért. Ahogy megint meghallom a hangot, megint a fejemhez kapok, de most nem olyan éles. - De... Várj! Ne bántsd őt! - kérem a társamtól. - Ennél azért kevésbé drasztikus módszert is választhattatok volna... - ciccegek. - Még nem tudom, hogy most a jó vagy a rossz oldal van-e... - suttogom halkan Val-nak, ahogy kicsit elfordulok. - Elengeditek a társunkat, hogy ellássuk? - nézek a Könyvtárosra. - És ki ez az Ő? Szükségem van az információra, hogy segíteni tudjak... - kezdem óvatosan.

- Nem... Mi választottuk... - szuszogja nehezen Iszaj, mögötte meg szóról szóra ugyanúgy a Könyvtáros. - Ő belelát a fejünkbe... Régen... - folytatja a hang a fejemben, ahogy lassan megszédülök, és minden elsötétül körülöttem, legvégül pedig csak Valentino üvöltését hallom, ahogy próbál utánam kapni.
- Régen a bunkerben éltünk - hasít belém a hang, de most meglepő módon nem fájdalmasan, hanem túlzottan tisztán és normálisan, nem úgy mint eddig. Szinte már teljesen emberien. - Katonák voltunk. A hazát védtük az ellenségtől és büszkén, tisztességtudóan teljesítettük a parancsokat. De aztán megjelent Ő... - itt egy kép villan fel előttem, melyben egy gennyes, meghatározhatatlan anyagú masszát látok magad előtt. - Ő mindennek az okozója... A ti nyelveteken a Biomassza – mondja a hang. Kissé gyanakodva nézek még a jelenetre, de hamar megszédülök és máshol találom magam. Nem jó egyedül, de hallgatok és mindent megjegyzek.



- Először a Könyvtárat foglalta el, benne az ott dolgozó emberek mutáns leszármazottjaival, aztán meg lejutott a kormányzati alagutakba. Sorjában kebelezte be mindet, és végül minket is... Azóta az összes mutánst uralni akarja. Moszkva irányítását akarja átvenni... Tőlünk. Ezt nem értheted még, de a Könyv mindent elmagyaráz. Nem véletlenül őrizteti velünk. Abban van a titok mindenre... Mi pedig muszáj úgy tegyünk, ahogy ő parancsolja. Csak mikor belenézünk egy emberi szempárba, nyerjük vissza az irányítást magunk felett.

- Biomassza... Hallottam már róla és azt is, hogy nem tudják kiirtani. De azt nem gondoltam, hogy ennyire intelligens... - mondom elgondolkodva. - Sajnálom, ami történt... - mondom őszintén. - Hol találjuk meg a Biomasszát pontosan? És hogyan tudjuk felvenni a versenyt ellene és hogyan győzzük le? Biztosan tovább fog próbálkozni, hogyan tudjuk, hogy mikor látjuk az igazat és mikor nem? - kérdezem kissé hadarva, hogy minél több információt szerezzek.
- Őt nem lehet megtalálni. Mindenhol ott van. Minden egyes alagútban... Hogy honnan jön, csak tippelni lehet. De Kreml belsejébe épeszű ember nem teszi be a lábát... Főleg, hogy legyőzni sem lehet... Csak ha teljesen, az utolsó darabkájáig kiírtod. De az lehetetlen... Mindig visszatér. Mindig! Már övé az egész Metró... Az emberek ideje hamarosan lejár, hacsak nem találtok valami fegyvert ellene. De ebben én nem segíthetek... - mondta szomorúan a hang. Csak elhúzom a számat a válaszra. Szóval a Kreml-ben van a fő része... Mégis csak el kéne oda menni, de csak akkor ha kész terv van.
- Az egész Metró? - kapom fel hirtelen a fejemet. Akkor nem érek rá csak úgy tervezgetni, akcióba kell lendülni. De hogyan? A számat rágom, ahogy tovább hallgatom.

- Azonban most valami történt... Mikor az alagútban jártál. Ott vagyunk mi eltemetve. Azok voltunk mi. A Könyvtárosok... Az életerőt keresik. Ezt csak egy embert átszúrva tudják megtenni, lassan elnyerve mindent tőlük. Ezért támadunk így, ezért gyilkoljuk az ide merészkedőket... Mi nem akarjuk, de ő rákényszerít, hogy még sokáig szolgálhassuk. De most... Most visszavághatunk, hála neked... És a Könyvbe is bepillantást nyerhetsz... De csupán azt, amit tényleg látni akarsz - lassította le mondandóját a hang, mely egyszerre volt egy nőé, egy férfié, egy gyereké, idős embereké, egyszerre mindenkié és senkié. Ezzel együtt pedig az illúzió újra sötétségbe merül, míg nem fel nem ébredek. A kezemben pedig egy könyvvel.
- De... Miért én? Nem tettem semmit, Iszaj a Kiválasztott! - mondom kétségbeesetten még. Az újabb kérdésemre fájdalmasan felnevetett, igen furcsa hangot kiadva így.

- A Kiválasztott legendája csupán a te néped kitalációja. Nincs olyan, hogy Kiválasztott... Azonban az évszázadok alatt mindig is voltak olyanok, akik érzékenyebbek voltak a Könyv hívására. Ezeket nevezitek ti Kiválasztottnak. De ez nem jelenti azt, hogy meg is mutatja magát a Könyv az adott személynek. Régen másképp zajlott ez, de most, hogy mi őrizzük, a Könyv megpillantása még nehezebbé vált. Használd hát ki a tudást, melyet most megkapsz! - fejezte be.
- Ne azt mondd, hogy ti vagy mi vagy ti népetek... Mi ugyanazok vagyunk, de ha ti sem hiszitek el a dolgot, akkor nehéz lesz bármit is változtatni - mondom csendesen.
- Mi már nem tartozunk közétek, és nem is akarunk. Az emberek nagyrésze rosszabb, mint a mutánsok... Sajnálom - válaszol még erre az egy dologra a hang.
- Sajnálom... De azt hiszem, meg tudom érteni... - teszem még hozzá, mielőtt visszatérnék. A földön találom magam és az első dolog, amit észreveszek, az egy könyv. Ez lenne az?

- Luiza! Mi a fene történt? Én.. Én nem értem! - hadarta Valentino, ahogy először rám, majd Iszaj felé pillantott, aki meggyötörten, de még mindig élve ült a könyvespolcnak nekitámaszkodva, szinte begyógyult sebbel. - A Könyvtáros egyszer csak... Eltűnt. Mintha... Elnyelte volna a vörösség. Mint a Csillagok. Olyan volt mintha... A lelkét valami elszívta volna – mondja. Val-ra nézek, miután felmértem Iszaj-t.



- Valószínűleg feláldozta magát érte... Aztán a Biomassza beszívta. Iszaj - fordulok a férfihez. - Ez az? - kérdezem visszatartott levegővel. Mégiscsak ő a Kiválasztott, nem? Iszaj kábán néz rám, látszólag nincs még magánál, helyette Val válaszol csak.
- Kit érdekel, nyisd már ki! Hallom, ahogy közelednek... Nem tudom, hogy a Könyvtárosok, vagy kik, de valakik hamarosan ideérnek! És a megérzéseim mindig bejönnek a felszínen...

Val-ra nézek, végül bólintok és lehunyom a szememet. "Hogyan lehetne a lehető legbékésebben megmenti az emberiséget, hogy a felszínen éljünk békében egymás mellett, háború és harc nélkül ÉS hogyan lehet a leghatékonyabban, leggyorsabban segíteni a bajbajutott mutánsokon, hogy visszatérjenek közénk? Lehetséges ez egyszerre? Van valami mód a Biomassza elkerülésére és kiiktatására nagy áldozatok nélkül?"

A Könyv kívülről teljesen átlagosnak tűnt, leszámítva azt az egyetlen apró eltérést, hogy a bőrből készült borítón semmi, az égegyadta világon tényleg semmi nem volt. Még egy ábra vagy valamilyen díszítés sem... Ráadásul, ahogy kinyitottam a hatalmas, körülbelül több ezer oldalas írást, a fekete, antracit fekete lapok teljesen üresek voltak. Néhol mintha lettek volna aranyozott, sárga betűk itt-ott, de ezek már olvashatatlanná koptak. Még a Könyv végén, ami a Jövőről szólna is üresnek látszott. Úgy tűnt, átvertek... Hiába gondoltam a legfontosabb kérdéseimre, a Könyv cserben hagyott.

- Ugye... Ugye te látod?! - kérdezte aggódva Val. - Ugye csak én? Mondd ezt, kérlek... – aggódott. Kezdek egy kicsit kétségbeesni. Nem is, elkeseredtem egy pillanatra, ahogy nem történt semmi. Ám gyorsan figyelmeztettem magam, hogy ne hagyjam magam lelankadni, így elővettem a tudós énemet.
- Shhh! - csissegem le Val-t. - Türelem, nem minden megy elsőre... - mondom. Megvizsgáltam nagyon alaposan az egész Könyvet (persze a szűkös időt figyelembe véve) és ha továbbra sem volt semmi, akkor suttogva, szóról-szóra elismételtem a kérdéseimet, miután köszöntöttem a Könyvet.
- Rendben, de azért kicsit siessünk... - sürget meg Val, aztán reménykedje nézi, a Könyvvel hátha történik valami. Azonban az továbbra sem engedi meg a bepillantást számomra, viszont ami furcsa, hogy a borítón mintha valami, alig láthatóan megjelent volna. Talán... Csak nem vagyuk a megfelelő helyen az olvasáshoz? Elvégre ez egy könyvtár, nem lehet csak úgy olvasni akárhol, ennek meg kell adni a módját... Csak bólintok Val-nak és figyelem tovább a Könyvet. Ahogy vizsgálom, feltűnik, hogy mintha megjelent volna valami, csak...

- Nem jó helyen vagyunk! - mondom határozottan. - Keresnünk kell egy olvasótermet és ott megpróbálni, itt nem fog semmit mondani... - mondom, ahogy céltudatosan Val-ra nézek, majd fel is állok és Iszaj-nak nyújtom a kezemet, hogy támogassam.
- Majd én felsegítem... - sóhajtotta Val, ahogy látta, hogy Iszaj-nak próbálok segíteni, majd odament a férfihoz és felhúzta az eszméletlen, vagy inkább sokkos állapotban lévő Sztalkert. Ezután rám nézett és felvont szemöldökkel megjegyezte. - És melyik olvasóterembe menjünk? Rengeteg lehet itt... a Fő Olvasóterem meg az előcsarnokból nyílik, az meg innen ki tudja, merre lehet. Most hátulról kell előre haladjunk... Ráadásul majd a gázmaszkot is fel kell vegyük és kezdünk kifogyni a filterekből. Nem is tudom, talán... Az üldözőink is arra hajszolnak direkt - fordította figyelmét az egyik ajtóra, ahol egy árny suhant el. Egyelőre nem támadtak... Csak figyeltek.

- Biztos? - kérdezem kissé kétkedve a háta miatt, de aztán nem kis rossz érzéssel, de elengedem a kezem. Meglepően sokat segített abban, hogy biztonságosabban érezzem magam. Na, mindegy. - Ne izgulj, én fejből tudom az egész Könyvtárat, és szerintem is a Fő Olvasóterembe kell menni, szóval haladjunk, mielőtt kedves barátaink meggondolják magukat... - morgom kissé, majd céltudatosan elindulok, miközben mindenre is figyelek, ahogy közben átkarolom Iszaj-t is, hogy Val-lal együtt vigyük.
- Remélem, minden úgy lesz, ahogy mondod... - morogta ő is, na nem azért, mert nem bízott volna bennem, csupán már kezdett elege lenni az egészből. Meglett a Könyv, erre olvashatatlan... Remek! Miközben haladunk Iszaj-jal köztünk, Val néha rám-rám pillant, talán biztosra menve azzal, hogy hogy érzem magam, az előbbi kis "kirohanásom" után - ami bár mindössze csak egy kis színjáték volt, azért megérintette.

- Nem lehet máshogy... - mondom magabiztosan, bár azért ebben én sem vagyok annyira biztos, de mindegy... Ahogy haladunk, látom, hogy Val néha rám néz, így egy idő után felvont szemöldökkel fordulok felé. - Mi az? Valami baj van vagy vársz tőlem valamire? - kérdezem tőle.
- Nem semmi, csak... - gondolkozott el, majd végül nem folytatta. - Mindegy, semmiség. Nem fontos - hadarta kelletlenül. Még magasabbra emelem a szemöldököm.
- Hát, jó... - hagyom rá a dolgot.
Az árnyak mindvégig követnek, ahogy megyünk, de se nem támadnak meg, se nem jelennek meg előttünk. Már az sem biztos, hogy Könyvtárosok ezek... Mindenesetre ez eddig nekünk megfelelő, és úgy tűnik, nekik is. Az út hosszú és kacskaringós, mint egy labirintus. Ám hála tudásomnak, úgy az ötödik zsákutca után valami ismerős lesz, mintha hallottam volna arról a teremről, ahol vagyunk, és onnan egy titkos járatot megpillantva máris ismerős helyre érünk: a Fő Könyvtárraktárba. Próbálok nem annyira tudomást venni az árnyakról, csak amennyire nagyon muszáj, inkább az útra koncentrálok, de az elején nehezen megy. Ezt a részt csak azért tudom valamennyire, mert voltam oly szorgos, hogy magamtól bemagoljam. Felveszem én is a maszkom, s innen már azért könnyebb a dolog, hamar megtaláljuk a kérdéses helyet.

- Aha, szóval eddig az eltitkolt részen voltunk... Mily meglepő - hümmögte Val, ahogy felvette a gázmaszkját, intve nekem, hogy én is tegyek így, majd feladta Iszaj-ra is. Itt már mérgezett volt a levegő, és hidegebb is volt, ami csak egyet jelentett: közeledtünk a Fő Olvasóteremhez. Nem is kellett sok, a betanult térképet magam elé képzelve meg is érkeztünk oda, ahol régen százak olvastak naponta, ma meg már még egy hulla sem. Valahogy azok itt sosem maradtak meg, egyszerűen eltűntek, felzabálták vagy elvonszolták a Könyvtárosok. - Oké, és most? - kérdezte Val, ahogy leültette Iszaj-t az egyik sarokba. - Leteszed a Könyvet egy olvasó asztalra és várunk? - érdeklődött, ahogy a fegyverével körbefordult és betorlaszolta mögöttünk az ajtót. Ahogy Val elreteszelte az ajtót, én pontosan úgy teszek, ahogy mond. Alaposan megnézem a termet, megpróbálom a legideálisabb helyet megkeresni és nagyon koncentrálok a Könyvre, hogy segítsen. Mintha csak tényleg egy könyvtárban üldögélnék és elmélyednék az egyik tanulásomban.

Ahogy kényelembe helyezem magam, miközben Val őrködik és vigyáz rám, teljesen jó érzés leng körbe, hamarosan pedig emberek zaja csendül fel körülöttem. Ahogy pedig egyszer lecsukom a szemem és újra kinyitom, egy felújított, emberekkel és... Másféle lényekkel teli helyen találom magam, ugyanúgy a Fő Olvasóteremben, de mégsem ott, ahol eddig voltunk. Ez annál sokkal, de sokkal pompásabb. A világítás tökéletes, az emberek boldogok, mindenki csak élvezi a könyvtár nyújtotta lehetőségeket. Aztán ahogy lepillantok a Könyvre, a borítón már ott díszeleg az aranyozott felirat: A Múlt, a Jelen, és a Jövő Könyve.
Alapvetően is elég jó érzés szokott lenni, amikor olvasok, de ez most még jobb... Fogalmam sincs, hogyan lehet, de... Csodálatos. És akkor meglátom az embereket, a lényeket, vidámság, boldogság, pont, ahogy elképzeltem. És a cím is megjelent.

- Működik... - suttogom elszoruló torokkal és majdnem elbőgöm magam. Egy olyan dolog történik éppen velem, amit csak legvadabb álmaimban képzeltem el. Sosem gondoltam volna, hogy valaha lehetőségem lesz látni a Könyvet, nemhogy a kezem között tartani és elsőként együtt dolgozni vele... - Köszönöm... - suttogom a Könyvnek, na, nem tudom, miért, majd újra felteszem a kérdéseimet, miközben kinyitom azt. A Könyv oldalain a legapróbb részletekig megtalálható minden, de tényleg minden, ami az emberről és azelőttről szól. Egy kész örökkévalóság lenne átolvasni, és sajnos, ahogy egyre több részletet pillantok meg, úgy kezd a fejem megfájdulni és a körülöttem lévő emberek egyre idegesebbek lenni, miközben egyre csúnyábban néznek rám. Talán csak azt szabad megnézni, amit tudnom kell... De vajon, hogy lehet ennyi tudást hátra hagyni? Hol keressem az információdat? A Múltban, a Jelenben, a Jövőben? Egyáltalán a kérdések, amiket feltettem, számítanak bármit is?
Fantasztikus! Képes lennék egész életemben ezt olvasni, és én lennék a legboldogabb ember a világon. De ahogy látom, a többiek nem értékelik és megértem valahogy.

- Jó, jó, bocsánat! - szabadkozom kissé szomorúan. - Megértem, hogy nem szeretnétek, ha mindent olvasnék. Elvégre ez rengeteg tudás és veszélyes is - sóhajtok, majd elgondolkodva nézek rájuk. - Bocsánat a zavarásért, de esetleg tudtok segíteni, hol keressem akkor, amire nekünk szükségünk van? Nem akarok tiszteletlen lenni se veletek, se a Könyvvel és a tudással, ami benne van, de azt hiszem, jobb, ha megkérdem, mintha csak neki veselkedem... - vallom be nekik.
- Nem a Múltban, kisasszony! - hajol hozzám egy ember nő, kellemes, nyugalmat árasztó tekintélyével. Mintha egy nálam sokkalta magasabb szintén élő lenne ő, de mégis kedves az alatta lévőkkel. – Hát, milyen kérdést tetszett feltenni? Azt, ami a Jövőre vonatkozik, nem? Akkor ott keresse a választ! Vagy azt szeretné, hogy most, egyből minden megváltozzon az életében? Akkor lapozzon a Jelenhez! De vigyázzon, ami nem önre tartozik, arról nem szabad tudomást szerezzen! A Könyv mindent tud, bármit ismer, de csak azt mutatja meg szívesen, amit az olvasó kér. A többit megtartja magának. Szóval jól válasszon! – mondja. Beharapom az ajkam.

- Igenis, bocsánat... - motyogom. - Én... Nem tudom, ez olyan nehéz! - pillantok hátra a nőre. - Honnan tudjam, hogy jól kérdezek? Vagy hogy nem kéne-e máshol is megnézni? Nem tudna esetleg segíteni, hogy jól döntsek? Nem akarok többet megtudni feltétlen, bár biztosan csodálatos lehet, de rettegek attól, hogy rosszul teszem fel a kérdést és mindent elrontok... - vallom be. Fogalmam sincs, miért adom ezt ki. Aztán leesik. Ez a nő kicsit az elhunyt édesanyámra emlékeztet... A nő lágyan elmosolyodik, aztán magához vesz egy széket, amire leülve a kezébe veszi a Könyvet és átlapozza, mire a körülöttem lévő terem is megváltozik. Az építése óta eltelt majdnem kétszáz év alatt nem sok formáját öntötte magára, azonban az ott lévő emberek szinte az összes korban megfordulnak most itt, mire hirtelen lángok veszik körbe a termet, ablakok törnek be, polcok borulnak fel és emberek esnek el. Nem sokkal később pedig a Könyvtár felveszi azt az alakját, ami eddig végig kísért minket és ahogyan eddig is ismertem. Csupán néhány ember fordul meg itt ezalatt az idő alatt, és még kevesebb hagyja el élve a termet. Végül az "időutazás" ott áll meg, ahol Iszaj és Valentino is jelen van, utóbbi éppen egy könyvespolcon a "Magyar Versek Gyűjteménye" kötetet elvéve.

- Az a férfi kedvel téged, kedvesem - pillant a Sztalker felé, miközben egy sokkal barátibb hangsúlyra vált. - Jó, hogy vele jöttél el ide, mert ő tudja értékelni azt, amit majd elmondasz neki arról, amit itt láttál. A másik már kételyekkel teli, de ilyen nehéz időkben, főleg a feladattal, amit rábíztak, teljesen érthetően. Mondd csak, szerinted van valami... Különlegessége, hogy te szerezted ezt itt meg? - teszi le lassan és óvatosan az asztalra a Könyvet. - És hogy ezekkel a férfiakkal karöltve? – kérdezi. Örülök, hogy nem hagy magamra, nem szid le vagy nem forgatja a szemeit. Valószínűleg a mi könyvtárunkban valamelyik lett volna, de ő csak kedvesen és megértően leül velem. Ahogy nézem az időutazást, kissé elszomorodom.
- Miért vagyunk ilyen kegyetlen egymással? - teszem fel csak úgy a kérdést. - Abszolút együtt kéne működni... - sóhajtom, ahogy végül megáll a jelenet nálunk.

- Mert ilyenek az emberek, kedves... - biggyeszti le a száját a nő.
- Tudom... - válaszolom szomorúan. - Hogy Valentino? Kedvel? - nézek fel meglehetősen bután a nőre, mert ezt abszolút nem értem. Ritkán van ilyen, de most tényleg nagyon zavarodottan nézek rá. - Mi az, hogy kedvel? - motyogom, majd bólintok. - Igen, Valentino olyan embernek tűnik, aki érteni fogja és így látja a dolgokat - bólintok határozottabban. A nő a reakciómra halkan nevetve reagál, vagy inkább csak halkan kuncogva, mint aki nem is egy felnőtt, érett nő lenne. Persze a külseje mást sugall, de belül mintha egy gyermek lenne.

- Mi ez a kérdés? Tán nem hallottad még a szót? - néz rám oldalra döntött fejjel.
- De igen, csak... Nem értem, hogy érti ezt... Nem tudom, mit kedvelne bennem, plusz egy fél napja ismerjük egymást... - magyarázom.
- Fél nap alatt is megtetszhet az embernek bármi, nem? És hogy mit kedvel benned, azt tőle kérdezd, én azt nem mondhatom meg... De szerintem nyilvánvaló, csak kicsit mélyedj el magadban és majd meglátod! - mosolygott rám a nő.
- DEHOGY KÉRDEZEM! - hőkölök hátra. - Még csak azt kéne! - csóválom a fejemet. - Majd ha kiderül, kiderül... - mondom. Azt már nem teszem hozzá, hogy engem általában nem kedvelni szoktak, azért állok szkeptikusan a dolgokhoz, de mindegy. Iszaj-t nem kommentálom, ezzel is egyet értek. - Különlegessége? - gondolkodom el, ahogy a későbbi részére válaszolok. - Nem tartom magam különlegesnek. Ugyanolyan ember vagyok, mint más. Talán az, hogy én vagy mi máshogy állunk a dolgokhoz. Túl tudunk tekinteni a személyes, egyéni kívánságainktól, vágyainktól és talán az emberiség egészét figyelembe véve cselekedni. Őszintén? Nem tudom... - csóválom a fejemet. - Van egyáltalán ilyen vagy ez csak egy trükkös kérdés? - pillantok a hölgyre.
- Van bizony! A Könyv a különleges egyéneket választja ki magának, méghozzá abból az irányból, amelyen elindultál. Tudod, a Könyv évezredeken keresztül segítette az embereket. A világ legnagyobb költői és feltalálói nagy része mind innen szerezte a tudását. Mindegyükükben az volt a közös, hogy az emberiséget lendítették előre a fejlődés útján és nem önös érdekek vezérelték őket. De mind oly sokuknak, a tudás megszerzése előtt a kérdés az volt, hogy a Jelent akarják-e megváltoztatni, vagy a Jövőt. Akik az előbbit választották, azok akkoriban lettek elismertek. Akik az utóbbit, ők pedig akár csak századok múltán lettek elismertek, mint nagy tudósok. Te mit szeretnél? Erről szól a kérdés... – magyarázza. Elgondolkodom. Nehéz kérdés.
- Én szeretném, ha a közeljövőben változnának dolgok, de úgy szeretném, ha tartós lenne és sok ideig fennmaradna a legjobb megoldás. De gondolom, ilyen lehetőség nincs - pillantok a nőre.

- Miért ne lehetne? Senki nem mondta, hogy ne lenne lehetséges... Csupán az egyik hamarabb, a másik később következik be. Az viszont, hogy melyik lesz tartósabb, senki sem tudja. Lehet, amit a Jelenben alkotsz, már másnapra eltűnik, és amit a Jövőben, az szintén ugyanúgy, ráadásul te azt még meg sem éled... - magyarázta a nő.
- Jó, hát én azt szeretném, ha minél tartósabb lenne a dolog természetesen... Jó lenne, ha hamarosan lehetne, de ha később lesz valamivel, az még mindig jobb, mintha nem tart semeddig. Ezeket figyelembe véve hova lenne érdemes lapoznom? - kérdezem tőle újra koncentráltan és céltudatosan.

- Erre a választ sajnos nem adhatom meg... Tudom, mit fogsz választani, hisz ez is le van írva oda, és az lesz a jó döntés, hidd el nekem - mondta kedvesen. - Túl sokat gondolkozol, mielőtt cselekednél. Néha... Jobb ösztönből, mint észből – mondja. Beharapom a számat és elgondolkodom. Majd felpillantok és határozottan megszólalok.
- Akkor legyen a jövő. Végülis, a holnap is jövő, akár lehet azonnali eredmény is. De a lényeg, hogy én nem vagyok lényeg, csak az eredmény: hogy minden és mindenki számára a lehető legjobb legyen. Engem sosem érdekelt a hírnév vagy akármi. A cél lényeg... - mondom határozottan.

- Akkor legyen az - lapozott bele hihetetlen nagy gyorsasággal a Könyvbe a nő, majd végig az arcom figyelve, szinte nem is nézve, hányadik ezredik oldalnál jár, végül megállította azt az egyik helyen, ahol egy kis, fehér könyvjelző türemkedett ki. A Könyvtár ekkora már körülöttem nem létezett. Nem tudtam volna megmondani, mi történt vele, hisz az elmosódott képek nem sok mindenről árulkodtak, miközben a Könyv lapjai csak pörögtek és forogtak, még akkor is, amikor a kedves nénike már rég nem volt jelen mellettem.

A zöld, egészséges, friss fűben találom a Könyvet leesve. Mindenhol máshol csak a természet meleg ölelése vesz körbe. Mintha... A civilizáció megszűnt volna létezni, és csak az anyaföld maradt volna. Nem, nem az Oroszországi Anyaföld. Hanem a természet anyja maga. És ettől hihetetlenül szép lett máris minden. A Könyv sokadik oldalán, ahol jelenleg nyitva volt, csupán pár aranyozott betű díszelgett. Az a kevés információ viszont, amit magukban rejtettek, azok mindennél fontosabbak voltak. "És ezennel, ünnepélyes keretek közt, a mai napon az emlékművet átadjuk városunknak és az egész országnak. Őrizze ez az örökkévalóságig a Balasihai Szélerőművek Hőseinek emlékét, akik közül sokan, köztük... - átkarcolt, olvashatatlanná vált nevek -, mind az életüket adták azért, hogy mi ma most itt lehessünk őseink hibáinak ellenére is. Legyen ez egyfajta útmutatás nekünk, hogy mindig tudjuk, az önpusztító háborúk és az önös érdekek nem vezetnek sehová, sem az olyan gondolatok, mely egy nép útját akarják meghatározni. Legyen az illető a legrangosabb ember a világon, akkor sem mondhatja meg, hogy egy nép hogyan és miként éljen. Még a legnagyobb vészhelyzetekben sem..." Csupán ennyi szerepelt ezen az oldalon, és valahogy a többi lap is úgy összevolt ragadva, hogy lehetetlen volt azt szétfeszegetni is. A Könyv csupán ennyit engedett láttatni magából.
Alig bírom követni, mi minden történik.

- Köszönöm! - mondom még, de addigra a nő már eltűnik. Mikor végre megállunk, akkor leesett állal én is felállok, először kicsit körbejárok, kiélvezem a dolgot (megnézem, tapintom a füvet, ilyesmi), aztán felveszem a Könyvet és elolvasom azt, amit tudok. A nevek között felfedezem Slavik nevét is, beharapom a számat. Vajon tudok rá úgy nézni, hogy tudom, hogy meg fog halni? Magamat is meglepem, de apukám és Rasim után Val nevét keresem. Nem is értem, miért, de még motyogom is a neveket, ahogy keresem. A sajátomat szinte el is felejtem. Amint elolvastam, újra kezdem és jó alaposan bemagolom az egészet. Nem nehéz, hiszen fotografikus memóriám van. Közben látom, hogy a Könyv nem is enged olvasni mást... Ez természetes, de közben sajog a szívem. Annyi minden lett volna, amit érdemes lett volna tudni! De hát, ennyi jár, nem szabad telhetetlennek lenni, nem igaz? - Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget! - csukom be, ha nem tudok mást látni, majd megsimítom. - Remélem, nem okozok csalódást - hajtok fejet még, mielőtt várnám a folytatást. Azért ezt a kellemes környezetet hiányolni fogom.
- Remélem, hogy nekem sem, és végre felébredsz a hülye látomásodból vagy mi a szar ez, mert én itt éppen az életünkért küzdök és nem sokáig megy már egyedül! - hallottam messziről egy férfi, leginkább Valentino hangjához hasonló ember kiáltását, miközben halk puffanásokat és dördüléseket is felfedezek, miközben lassan kitisztul a fejem és a szép környezet elkezd mind szerte foszlani, a Könyvvel együtt. Még a végén utoljára látom a nőt, aki csak egy pillanatra tűnik fel, azonban most olyan alakban, mint akit még azelőtt láttam, hogy a betegség legyengített és elvitt volna... Az anyukám képében.

- Én köszönöm, hogy újra láthattalak, kislányom! Még így, a távolból, egy másik reinkarnációból... - mondja halkan, aztán minden végleg elsötétül. Mire kinyitom a szemem, Val az életéért küzd egy Könyvtárosok nyújtotta had ellen, akik a Fő Olvasóterem kör alakú falai mentén próbálnak bejutni, áttörve mind a falak, mint a könyvespolcok hadseregét.
- Val? - kérdezem ködösen kicsit, mielőtt megjelenik előttem. Anyám. - Anya? - remeg meg a hangom, ahogy hirtelen felállok és felé nyúlok. De a látomás szertefoszlik és mielőtt elbőghetném magam, mint egy baba, látom, hogy támadnak minket. Hirtelen nagyon komolynak érzem magam és erősnek, szóval odacaplatok Val mögé. - Hé, ebből aztán elég lesz! - szólalok meg a legszigorúbb hangomon, hátha felfigyelnek és gyorsan válogatom a szemkontaktust. - Igenis vagytok annyira erősek, hogy simán felveszitek a harcot ellene! - mondom magabiztosan. - Tessék küzdeni és ne hagyjátok magatokat. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk... Ne veszítsétek el magatokat, hiszen ti hősök vagytok! - mondom nekik. - Hagyjatok minket elmenni innen és akkor tudunk segíteni majd nektek... - kérem tőlük.

- Luiza? - kérdez vissza Val felém fordulva, ahogy meghallja a nevét, de csupán ennyi kell, és egy Könyvtáros máris majdnem elmetszi a torkát a karmával. Csupán a férfi gyors reagálása menti meg a saját életét. - Basszameg, mit csinálsz? Gondolod, ez hatni fog rájuk? - kérdezi idegesen, ahogy már több perce, mindössze a szemkontaktus folytonos váltásával védte a csapatot. Sajnos én akármennyire is akarok szigorú lenni, úgy tűnik, ez a trükk most nem válik be. A Könyvtárosok egyre több példánya jut be, és szorít minket egy körbe, lassan addig, amíg már a hátunk is összeér a férfival.

- EDDIG MŰKÖDÖTT! - kiáltok vissza. De most nem. Kezdem elég rosszul érezni magam, Iszaj-t már nem is látom. Érzem Val hátát és remélem, annyira azért nem fáj neki. Mindössze ekkor jut eszembe, hogy a talán Könyvet akarják csupán, ám ahelyett, hogy ott egy Könyv lenne a kezemben, amit még az asztalról elvettem - vagy legalábbis én csak azt hittem -, ott egy régi, szakadt újságpapír van. És ahogy ez feltűnik a Könyvtárosoknak is, ijesztő, dühös, és leginkább fájdalmas üvöltésbe kezdenek, majd egy már szokásossá vált vállrántás kíséretében megfordulnak, és mindannyian elballagnak, minket magunkra hagyva.
- Na jó... Mi a faszom volt ez?! - kérdezi lihegve Val, ahogy a párától próbálja meg megszabadítani a gázmaszkját, miközben felém fordulva alkaron ragad és maga felé fordít, hogy a szemembe nézhessen.

Nekem is csak most tűnik fel, hogy ez csak egy újságpapír. Vagy csak rejtve van a Könyv. De úgy tűnik, ez használ, mert a Könyvtárosok elmennek, mi meg megmenekülünk. Mielőtt örülhetnék, Val ragad meg és fordít maga felé. Kicsavarom a kezem, mert kicsit fáj, ahogy fog, majd megrázom a fejemet.
- Nem tudom... Te jól vagy? - mérem végig, majd Iszaj-ra is vetek egy pillantást.
- Hogy én? - kérdezi meglepve. - Jól, azt hiszem... Elvégre most éltem túl vagy egy tucatnyi Könyvtárossal való találkozást, nem? - sóhajtja megkönnyebbültten, aztán gyorsan enged a szorításon, és végül teljesen el is enged, majd elfordítja a tekintetét tőlem. - Bocs, nem akartalak így megszorítani, csak meglepődtem, hogy visszatértél végre közénk... Egész végig magadban beszéltél, aztán felkeltél, mintha alvajáró lettél volna, és az egyik könyvespolcról levetted ezt - mutat az újságpapírra. - Ekkor tört be az egyik Könyvtáros. Utána húztam fedezékbe Iszaj-t - mutat a férfi felé, látva, hogy érte is aggódok. - És te? Hogy érzed magad? Eléggé... Váltakoztak az érzelmeid, amíg... Elvoltál.

- Nem, a mögötted állóhoz beszélek - forgatom a szememet. - Persze, hogy te, buta! - mondom neki. - Semmi baj, én is furcsán érzem még magam... - mondom, majd felfogok valamit. Érzem, hogy elvörösödöm, de szerencsére maszk van rajtam. - Hogy én? Motyogtam?! Mennyit hallottatok belőle? - kérdezem kissé ijedten. Ha ezt tudom, jobban megválogatom a szavaimat... Valentino kissé kelletlenül tűrte a kérdésének kifordítását, de ahogy áttértem arra, hogy vajon miről is beszéltem, ő is jobban zavarba jön, amit a gázmaszk párája még így sem tud leplezni.

- Hát... - kezdi lassan, jól megválogatva a szavait. - Csak egy két szót - mondja végül. - A gázmaszkod miatt nem hallottunk annyi mindent... Még akkor sem, mikor kicseréltem a filtered - pöcköli meg az enyémet. Úgy tűnik, több ideig voltam el, mint azt gondoltam volna, ha már ezt is neki kellett kicserélje. - Szóval, ha bármit is mondtál, ami nem tartozna ránk, azt nem hallottuk - mondja lassan, kimérten, mintha leplezni tudna bármit is ezzel a lényegre törő megfogalmazással. Látom, hogy zavarban van. Baszki. Csak felsóhajtok.

- Értékelem, hogy segíteni akarsz, de a hazugság nem segít... Hallottatok mindent, igaz? - nézek rá szigorúan, kissé megadóan. - Nagyon kínos voltam? Mit gondolsz az egészről? Működhet a terv? Amúgy köszi a cserét... - terelem a témát is kicsit.
- Nem feltétlen mondanám, hogy mindent, de ez nem is lényeges, nem? - hümmögi, ahogy elfordul tőlem, hogy még egyszer körbe nézve biztosra menjen, már nem vagyunk veszélyben, majd elkezdi a fegyverét újra tölteni és rendezni az ellátmányait. - Na, várjál már kicsit! - szól végül rám, ahogy újra felém fordul. - Nyugalom! Most mitől kezdtél el össze-vissza beszélni? Miért... Lettél volna kínos? És milyen terv? - kérdezi lassan, ahogy próbál valahogyan megnyugtató hatást gyakorolni. - Meg, nincs mit, csak nem hagyhattam, hogy megfulladj.

- Ez nem nyugtatott meg... - motyogom én is. - Hé, én nyugodt vagyok! - húzom össze a szememet. - Hát, azért, mert ha hallottál mindent, akkor azt is, hogy te is szóba kerültél? - csúszik ki a számon, majd gyorsan témát terelek inkább. - Csak kicsit... Sok minden történik ma, érted... - sóhajtok, aztán ahogy Iszaj is közelebb kerül, beszámolok nekik mindenről. Részletesen. Már ami fontos persze... - Szóval? Mit gondoltok?
- Na, most akkor nyugodt vagy, vagy sem? - kérdezi Val már kissé nevetve a helyzet komikusságán, de ahogy tovább folytatom, úgy hamar megkomolyodik megint, miközben a felszerelése ellenőrzése után újra kézbe veszi a verses kötetet, amit a Könyvtárosok támadása közben ejtett le, és finoman leporolja. - Igen, hallottam azt is... - kezdené, de gyorsan témát is váltasz, így egy ideig nem tér vissza rá. - Figyelj, jól teljesítettél ma. Remekül! Ahhoz képest, milyen fiatal vagy, és hogy ez az első komolyabb expedíciód a felszínen, na meg mennyi szar látomás történik, profi munka! Teljesen normális, ha ez így kicsit sok még... - ballag ő is oda Iszaj-hoz, aki egyelőre csak szenvedve ül, még mindig nem teljesen kitisztul állapotban. - Szerintem még hagyd, majd később elmondasz neki mindent. És hogy mit gondolunk? Hát... Először is, kivel vagy kikkel beszéltél? Mert mi csak a párbeszéd rád eső részét hallottuk, a másikat nem... Meg akarsz menteni mindenkit, és a Jövőt választottad, de ez mit takar pontosan? - kérdezi komolyra fordítva a szót, az ő nevének feltűnésének témáját egyelőre nem folytatva. Csak idegesen felhorkantok, de nem méltatom válaszra.

- Jó, akkor jó... - nyugtázom magamban is, de nem mondok semmi többet arra, hogy fiatal vagyok és tapasztalatlan. Igaza lehet kivételesen... - Őszintén? Nem tudom teljesen biztosra, kivel beszéltem... Talán a régi világban Istennek neveznénk... Mindenesetre a tér-idő-kontinuumon kívül esik, az biztos. Mindent lát, mindent tud mindig. Régen, most és később is... - magyarázom. - És nem tudom még, mit takar pontosan. Elmondtam mindent, ami történt. A cselekedeteink arra fognak vezetni, hogy elérjük azt, hogy ismét fent éljünk egészséges körülmények között, együtt, háború nélkül. Ehhez azonban jó pár áldozat kelleni fog még az úton - sóhajtok fáradtan, ahogy körbenézek, hogy tiszta-e a levegő és mehetünk-e. Valentino csendben hallgat, próbálva megérteni a történteket.

- Nekem kezd ez már sok lenni kicsit... - sóhajtja fáradtan. - Akkor csak csináljunk úgy, mint eddig, és minden jól alakul majd? Nem kaptál valamilyen útmutatást? Egyáltalán mikor érjük el azt, hogy minden békés legyen? Ha nem a mi korunkban, baszhatjuk az egészet... Ahg, mi az anyámért nem lehet néha pontosabban beszélni?! - kiáltja a plafonra tekintve, mintha nem hozzám, hanem az előbb említett mindenek felett álló lényeknek címezné a mondandóját. - Kurvára elegem van már belőletek, tudjátok?! Hogy rohadnátok meg odafent... - morogja idegesen, aztán egy mély levegővétel után újra hozzám fordul. - Az újság, azt miért vetted le a polcról? Mi van rajta? - kérdezi, és ahogy megnézem az előbb említett iratot, meglepő fordulat történik. Az újság egy kétezres évekből való írás, melyen a Balasihai Szélerőművek tervezetéről írnak, amit a 2013-ban, pont a Nagy Háború évében akarnak elkezdeni építeni. Talán mindent csak képzeltem, és a Könyv valójában csak ez lenne? Mindenkinek más, ami a Könyvtárban található? De vajon mit jelent ez akkor?

- Val... - kezdeném megnyugtatni, de elkezd kiabálni. - VAL! Nyugodj meg! - lépek elé, és megfogom a két vállát. - Ezzel nem segítesz. Nyilván nem mondanak el mindent. Lehet, rosszul választottam, nem tudom... De az biztos, hogy ebből kell kiindulni... - mondom és most először alaposan megnézem az újságot. - Hm, lehet, hogy a Könyv csak egy kollektív tudat... És mindenkinek az, amire szüksége van. De nem hiszem, hogy képzeltem volna az előtte lévőt. Vagy eltűnt az eredeti, mert számunkra teljesítette a feladatát vagy... Ez az, csak elrejtette magát a Könyvtárosok elől és hogy nekünk segítsen... Lehet, jeleket fogunk kapni, amiket észre kell venni. Például ezen van cím. Szerintem érdemes lenne megnézni - mondom, ahogy lassan elindulunk, hogy elhagyjuk a könyvtárat. Pedig szeretek itt lenni...

- Te ezt nem értheted... - biggyesztette le a fejét, ahogy végig csöndesen hallgatott végig, csupán a hangos szuszogása hallatszódott ki a gázmaszkjából. - Én pont ezért vagyok ideges, mert egy ilyen kis semmis szart kaptunk csak! - söpri le a válláról a kezem, majd tépi ki az újságot a tenyeremből. - Látod ezt itt? - mutat a Balasiha névre. - Húsz kilométerre van keletre Moszkvától. Szerinted hogyan lehet ezt megtenni? Sehogy! Kurvára sehogy! - dühöngi ki magát miközben elfordulva összegyűri az újságpapírt és elhajítja. - Nem érdekel, hogy képzelted-e, amit láttál, vagy tényleg létezik-e ez a misztikus Könyv dolog. Engem egy dolog érdekelt, hogy hogyan tudnánk elmenni innen, de erre kiderül, hogy sehogy! Ebből nem fogunk tudni kiindulni és jeleket sem fogunk kapni, ez nem egy hülye kalandmese! IDE ELJUTNI SOSEM FOGUNK! - mondja dühösen. - Egyszer már megpróbáltam... - kezdi lassan, kimérten, mikor már kissé megnyugodva, sajnálkozó arccal néz vissza rám, miközben felveszi az előbb eldobott papírt a földről. - Több éven át terveztem az utat. Minden egyes nappal egyre távolabb és távolabb jutottam el, házról házra, utcáról utcára járva. És amikor elértem volna a város határát... Megállítottak. Nem mutánsok vagy szörnyek. Emberek. A Rend tagjai. Ott volt Mihael is, végül ő miatta menekültem meg, mert amikor kivégeztek volna, Démonok kerültek fölénk, és csak ketten maradtunk életben. Ő pedig elengedett... Azóta nem próbálkoztam meg elhagyni a várost, mert tudom jól, legbelül érzem, hogy bizonyos emberek nem akarják, hogy innen elmenjünk. Én... Nem tudom, miért és kinek az érdekében áll ez, de abban biztos vagyok, hogy valaki biztos van, de arról sem Mihael, sem a Rend katonái nem tudnak. De kell lennie... És én sosem jöttem rá. És most, amikor kapnánk egy esélyt a menekülésre, a Könyv azt mondja, hogy hagyjuk el Moszkvát... De hogyan, ha nem lehet? - kérdezi már-már teljesen összetörve és halkan szipogva, mint aki éppen a könnyeivel küszködne.

- Hé, Val, add vissza, ez fontos! - próbálom elvenni tőle az újságot, de persze nem megy. Aztán ahogy összegyűri, úgy törik kissé össze az én szívem is. Hogy tehette?! Az, amit mond, még rosszabb. Szóval igazából nem is bízik bennem? Akkor sem tudok ránézni, elkapom a tekintetem, s mikor felém nyújtja az újságot, akkor csak kitépem a kezéből és gondosan kihajtogatom. - Sajnálom... - suttogom a papírnak, majd egy nagyon mérges, de közben halál nyugodt arcot villantok Val-nak. - Hiszel vagy sem? Itt ez a kérdés... Az már nem számít, hogy alapvetően lehetséges-e vagy sem... Ha hülye kaland mesének tartod, akkor inkább valahol váljunk le egymástól, se nekem, se neked nincs szükségünk arra, hogy hátráltassuk egymást... Én tudom, mit akarok, a hogyan majd kiderül. Minden úgy fog alakulni, ahogy kell, még ha ez nem kielégítő... Vagy hiszel vagy sem... - vetem neki oda pokoli mérgesen, majd szétvet az ideg és inkább gyorsabb tempóra váltok. Azt már szóba sem merem hozni, hogy engem mennyire megbántott ezzel az egésszel.

- Hé, most hová mész?! - kiált utánam, ahogy ő még Iszaj mellett szerencsétlenkedik, hogy felsegítse. - Nem azzal van a gond, hogy nem hiszek, hanem hogy megint mennyire basznak ránk ezek az akárkik is! Hány rohadt életveszélyes helyzetet kell még túléljünk, hogy bármit is segítsenek?! Ezek után olyan nagy gond, ha nem megyek bele önként dalolva a kis játékaikba? - üvölt utánam egyre hangosabban, ahogy én is egyre távolabb kerülök. Végül már a hangját sem hallom rendesen, csupán egy visszhang ér utol: "Benned bízok..."
- És szerinted jogtalanul?! Hányszor bízhattak már bennünk és mindig elcsesszük... Én is állandóan tesztelném magunkat, hogy egyáltalán megérdemeljük-e ezt az egészet... - válaszolom ingerülten, majd sietek tovább. Egyre kevésbé hallom őket, csak annyi jut el hozzám, hogy bennem bízik. Erre a szememet forgatom, de azért mélyen jól esik. Sóhajtva megállok és megfordulok, hogy bevárjam őket.

- Igen, szerintem kurvára jogtalanul... - sziszegi Val, ahogy beér Iszajjal. - Ha olyan jól ismerik az embereket, hogy ne bízzanak bennünk, arra már nem futja az idejükből, hogy azokat is meglássák, akik nem olyanok, mint a seggfej vezetők? - kérdezi ő is ingerülten. - Nekem elegem van már ebből, érted? Egyszerűen... Elég volt. Most végre lenne egy lehetőség, egy másik út a jobb életre, erre ilyen feladványokat kapunk... Hol igazságos ez? - szuszogja halkan most már.
- Azért mert egy közösség vagyunk, akár tetszik, akár nem. Felelősséggel tartozunk egymás iránt és együtt kapjuk a döntést is. Ez van... - mondom ingerülten. - Hidd el, mindenki másnak is. Ezzel pedig nem segítesz a helyzeten - mérem végig. - Gondolj erre úgy, hogy rajtunk is múlik, hogy az egész emberiséggel mi lesz. Ha nem tetszik, még ki lehet szállni, de én végig csinálom... Akármibe is kerül - nézek rá keményen.
- Persze, egy közösség... Akkor pontosan mi a terved a Könyvvel? - áll meg velem szemben. - Visszaviszed a Brahmanoknak? – kérdezi. Megállok én is és hosszan szemezek vele. Végül egy örökkévalóság után megszólalok.
- Nem... Valószínűleg az egyik legrosszabb döntés lenne... Mint mondtam, el fogok jutni abba a szélerőműbe. Ez a tervem. A Könyv pedig egyelőre nálam marad. Ha ez egyáltalán az - nézek rá komolyan. - Miért, te mit tennél?
- És mi van a többiekkel? Azzal, hogy egy közösség vagyunk? - kérdezi mélyen a szemembe nézve, most már teljesen lehiggadva, mielőtt rátérne arra, ő mit tenne. Zavartan nézek rá.
- Mi lenne? Értük tesszük... Egyelőre nem tudjuk, mire számítsunk, ha már biztos minden, akkor hozunk mindenkit…
- Hát, akkor mégsem úgy működünk, mint egy közösség... - mondja gúnyosan, majd egy nagy sóhajtás közepette végre kinyögi. - Sajnálom az előzőt... - morogja halkan, mint akinek nehezére esne ez, majd látványos gondolkozásba kezd. - Hogyan gondoltad, hogy eljutsz oda? Tudod, egyáltalán merre indulj el? Kocsi nélkül az út szinte teljesíthetetlen... – mondja. Nagyon összehúzom a szememet.

- De igen... Csak mi felelősséget is vállalunk a többiekért... - sziszegem vissza és elfordulok, szinte meg sem hallom a bocsánatkérést. Sajnos, én nem vagyok ilyen gyorsan lenyugvó ember. Vagyis de, de most nagyon felhúzott... - Nem tudom, majd útközben kitalálom - morgom durcásan.
- Hát, nem útközben kéne... - sóhajtja, majd elővesz a táskájából egy régi térképet, ami Moszkvát ábrázolja, és a Könyvtárra mutat. - Itt vagyunk most. Természetesen pont Moszkva másik oldalán, tehát még a fél városon is át kéne szenvedjük magunkat odáig. A felszerelésünk kifogyóban, nincs autónk, se benzinünk, se filtereink. Előbb vissza kéne menni a Metróba felkészülni... De mivel autót ott sem fogunk tudni szerezni, azt lehet, jobb lenne a Rendtől kérni. Ha Mihaelék életben vannak, talán őket meg tudjuk győzni, de ez csak egy feltevés... Másik megoldás, ha egyet elkötünk, de az kétlem, hogy sikerülne. Nekem és a Forradalmároknak csak egy kocsink volt, az meg gyönyörűen megsemmisült a horda miatt. Na, és ha már horda... Azokkal is kezdeni kéne valamit odakint - sorolja az indokokat az itt tartásomra. Csak durcásan hallgatom, amit mond.
- Ha én visszamegyek, nem fognak elengedni... A Rend pedig nem fog autót adni. Egyből levágják, hogy találtunk valamit és elfognak... Legjobb esetben. Az ember nem találja ki, hogy egyik napról a másikra kurva messzire akar menni. De ha bárki meg tudja, hogy megtaláltuk, akkor nekünk végünk, ugye, tudod? - nézek rá komolyan.
- Szerinted? - kérdezte fájdalmasan nevetve. - Érted már, miért zavar ennyire ez a helyzet? – kérdezi. Most én állok meg vele szemben nagyon komolyan.

- Ezért mondtam, hogy te bármikor kiszállhatsz, nem vagy kötelezve semmire. Vagy teljesen benne van az ember vagy semennyire ezen a ponton... – mondom komolyan. Valentino hosszasan gondolkodott és nem úgy tűnt, mint aki biztos lenne a válaszában. Végül halkan tette fel a kérdést.
- Te hogy gondolod? Szükséged van rám, mint legutóbb a Könyvtárban, vagy az végig csak színjáték volt? - kérdezte egyszerűen, nem utalgatva semmire sem, és nem megvetve engem, ha netán tényleg csak egy kis közjáték lett volna az egész. Megint hosszan elgondolkodom, alaposan megnézem az arcának a részleteit is, már amennyi látszik.
- Szeretem azt hinni, hogy elég jó vagyok egyedül... Vagy hogy nem kell segítség... De ez nem igaz - vallom be végül. Nem tudom, miért, de ahogy kérdezte, az azt hozta ki belőlem, hogy ne hazudjak. - Bár nem szeretem bevallani, erőt tudtam belőled meríteni - húzom össze a szememet és nézem a reakcióját. - Szóval a kiakadós, sírós részén kívül a többi nem volt színjáték, ha erre gondolsz...
- Ha ez megnyugtat, mindenki rászorul a másik segítségére... - mosolyodott el halványan. - Amikor azt kérdezted, kedvellek-e... - folytatta aztán váratlanul. - Azt hiszem, így értette az, akivel beszéltél. Egymás nélkül nem hiszem, hogy sikerült volna ez az egész. És most, hogy Iszaj kidőlt, csak te maradtál, aki hordozhatná a Könyvet. Ha segítek, vajon tényleg meg tudunk szabadulni ettől a pokoltól? – kérdezte szomorúan. Eléggé meglep, hogy visszatér a korábbi témára, de figyelek rá. Azt hiszem, egyetértek vele, szóval bólintok egy nagyot.
- Lehetséges... - mondom aztán. Viszont utána annyira szomorúan mondja a dolgot, hogy hirtelen úgy érzem, az lesz a legjobb, ha megfogom a kezét és megszorítom. - Én bízom ebben. De én sem vagyok tévedhetetlen - mondom szelíden, aztán elengedem a kezét. - Hé, Val? Nem fogod gyakran hallani tőlem, szóval oszd be, de... Örülök, hogy itt vagy és nem vagyok egyedül - mosolygok rá még szélesen. A kézfogástól Val csak meglepetten pillant rám, aztán ahogy folytatom, újra mosolyra húzza a száját, majd enyhén átkarol, mint egy jó bajtársat és újra megszólal.

- Én is örülök, hogy van végre valaki... Általában egyedül szoktam dolgozni, még a Forradalmároknál is. Tudod, szeretek én hinni meg álmodozni, de néha nehéz, amikor annyi ellentmondás és nehézség van... De azt hiszem, menni fog, hogy higgyek ebben a dologban. Ha te is, akkor én is – mondja magabiztosabban. Ha ő meglepődött a kézfogáson, akkor én meglepődöm az átkaroláson. Abszolút nem vagyok ehhez hozzászokva, szóval be is feszülő kicsit és le is fagyok, mint egy fasz. Azért jól esik. Azt hiszem. Csak nem tudom hova tenni.
- Aztán nehogy kiderüljön valami mocskos titok mindkettőnkről - oldom kicsit a hangulatot. - És elhiszem. Szerencsére nekem elég erős képem és tervem van, szóval ahhoz könnyű tartania magát az embernek, de elhiszem, hogy nehéz... És én is eléggé kiakadtam, bocsi, csak... Nem szeretem, ha megkérdőjeleznek és nem hisznek bennem - mondom félősen. Miután a férfi zavartan elenged, kérdő pillantásokat vet rám, aztán kicsit oldalra döntött fejjel néz rám.
- Nem mondtam, hogy megkérdőjeleztelek és nem bízok benned... Sajnálom, ha így jött át, de nem így van. Én komolyan mondtam azt, hogy milyen ügyes voltál ahhoz képest, hogy nem sokat jártál a felszínen, plusz nem őrjített meg ez a sok zagyvaság... Engem csupán a nagyra tartott lények basztak fel agyilag.

- Hát... Így jött le - mondom mosolyogva. - De nem baj. És honnan veszed, hogy nem voltam sokat fent? - nézek rá jelentőségteljesen. Az utolsó mondatára csak felnevetek.
- Brahman vagy - feleli egyszerűen. - A legtöbbetek el sem hagyja a Poliszt, nemhogy a felszínre felmerészkedjenek... Tudtommal tiltva is van ez nálatok - gondolkozik el hangosan, majd visszapillant a térképre és új témába kezd. - Akkor most mi legyen? Térjünk vissza a Metróba?
- "Brahman vagy" - figurázom ki játékosan. - És? Már megtanulhattad volna, hogy nem vagyok átlagos - nézek rá jelentőségteljesen. Aztán megkomolyodom. - Muszáj lesz, nem? Vagy van más út? Ha visszamegyünk, titkosan kell... - mondom, miközben a térképet nézem és próbálok a Khan által mondott titkos dolgokat is látni.

- Igaz, majdnem el is felejtettem, ha nem mondod... - feleli játékosan. - Nem, mindenképp vissza kéne menni... Csak azt nem tudom, hogyan juthatnánk vissza a hordán át... Azt is jó lenne felfedezni, mielőtt elindulunk, hogy egyáltalán betörtek-e... - Val hangja ekkor megakad, és az ujját a gázmaszkja elé emeli, hogy csöndet kér. Ebben a pillanatban pedig, ahogy talán én találnék valami rejtett utat - bár azt főként csak az Útikalauzon lehet -, hirtelen hangos morajlás és egy hatalmas csattanás hallatszódik a Könyvtár bejáratától, az előcsarnokban. - Basszameg, ez szerintem az ajtó volt! Gyorsan, vissza! Ha bejutott a figyelő horda, szétszednek mindent! - húzott maga felé a férfi, hogy gyorsan futni kezdjek, amikor is már az egyik dög fel is ért a lépcsőn. Sánta egy volt közülük, azonban egyáltalán nem fogadta őket barátságosan, ugyanúgy morgott rájuk, mint ők ránk.
Elgondolkodva hallgatom a férfit és annyira belemerülök a tervezésbe, hogy először nem is veszem észre, hogy csendre int. A hangos csattanásra kapom fel a fejem. Ahogy Val maga felé húz, hogy fussunk, nekem az első gondolatom nem is a magunk épsége.
- Ne, a könyvek! - esem kétségbe. Bár a látomásban láttam, hogy elpusztul, nem vagyok kész arra, hogy elengedjek itt mindent. Intek Val-nak, hogy induljanak meg és hogy kicsit pofozza fel Iszajt, mert így csak meghalunk. - HÉ, KÖNYVTÁROSOK! HA VALAHA FONTOS VOLT NEKTEK EZ A HELY, AKKOR NE HAGYJÁTOK, HOGY EZEK ITT SZÉTSZEDJÉK! ÉS HA AZ IS FONTOS, HOGY MI LESZ VELETEK, SEGÍTSETEK NEKÜNK, KÉRLEK! - kiáltom kétségbeesetten, hátha bármit segít a helyzeten. Elfutni úgysem tudunk az állapotunkban, az fix és már úgyis megláttak minket. Ezek után lassan hátrálok Val-ék felé, hogy együtt maradjunk.

- A Könyveknek kutya bajuk nem lesz, túléltek egy atomháborút, magadat féltsd inkább! - szólt rám Val, miközben próbált fogást találni Iszajon, akivel együtt elkezdett visszafelé haladni arra, amerre jöttünk. Azonban ahogy a kiáltásom elhangzott, a Könyvtárosok több tagja egy sorfalat állított fel előttünk, ami az utunkat állta. Hogy minket akartak-e levadászni, arra hamar megkapjuk a választ, mert ahogy engem az egyik Figyelő beérne, egy Könyvtáros ugrik közénk és szó szerint halálra tapossa szerencsétlen szörnyet. Ezután pedig a többiek is harcba lendülnek, viszont pár Figyelő így is átjut rajtuk, akiket Val célzott lövései vagy Sánta fogai ölnek meg. De a lények így is túl sokan vannak. Először az egyik Könyvtárost terítik le, majd a másikat, végül pedig a harmadikat is. Csak úgy ellepik őket és élve felzabálják.

- Basszameg! - fordult körbe a férfi kétségbeesetten, amikor meglátta az egyik liftaknát. - Luiza! Gyorsan, oda! Fedezlek! - kiáltotta, miközben az övéről lecsatolt egy gránátot és maga elé dobta, majd Sántának intve Iszajt ketten kezdték el utánam húzni. Mikor elérem a liftaknát, a benne lévő lift pont két szint között van megakadva, így gyakorlatilag a fülke tetejére lépek rá, ami bár megremeg alattam, egyelőre nem szakad le. A fedél a liftfülkének tetején csukva van, de talán a szakértelmemmel fel tudnám feszíteni, ha időben cselekszem. Valószínűleg Val ötlete is ez volt.
Nem azt mondom, hogy kicsit ijesztőek a Könyvtárosok, de azok. Valahogy azonban érzem, hogy segíteni fognak és így is lesz. Elhúzom a számat, ahogy az egyik figyelő meghal, kicsit libabőrős is leszek. Gyorsan próbálok haladni, de így is sokan vannak, szóval a társaimnak hála csak, hogy túléljük.

- NE! - kiáltok fel, ahogy látom, hogy ellepik a Könyvtárosokat. Majdnem vissza is indulok, de ahogy a figyelők közelednek, inkább haladok. Kivételesen egy szó nélkül hallgatok Val-ra és rohanok a lifthez, közben az újságot begyűröm a táskába. Ahogy odaérek, villámgyorsan felmérem a szerkezetet és leszarva a remegést, megpróbálom felfeszíteni. Ha kell, használom a hajcsatom is, illetve ha van rá idő, akkor úgy módosítom a szerkezetet, hogy ha legközelebb lecsukódik, akkor csak a túloldalról lehessen kinyitni. Szerencsére a régi, hajcsatos filmes trükkre - mely amúgy tényleg hatásos - nincs szükség, a zárat az idő jól megette már, így nem is a feltöréssel megy el a sok idő, hanem annak a módosításával.
- Végeztél már? - kérdezte lihegve Valentino, ahogy még egy robbanást követően beért mellém Sántával, aki abban a pillanatban, hogy ott volt, le is ugrott a fülkébe, magával rántva Iszajt, aki így jól meg is üthette magát. - Gyorsan, menjél már te is! A Könyv a legfontosabb, nem? - kérdezte, ahogy egy egész tárat ellőt a felénk száguldó Figyelők felé, amelyek közül az egyik hullája pont a lábam előtt állt meg. Nagyon igyekszem és sikerül is.

- Haladjál, én megyek utoljára... - mondom neki sürgetően, majd fedezem én is, hogy én tudjam bezárni, mert én tudom a mechanikát.
- Siessél! - szól még rám Val, majd még egyszer utoljára eldob még egy gránátot, remélve, az időt kihasználom és gyorsan követem is őt, ahogy ő lemászik a liftbe. Ezután már csak minden rajtam múlik, meddig húzom el az időt, mennyit vagyok hajlandó kockáztatni. Ahogy eldobja a gránátot, fogom magam és én is beugrom utánuk úgy, hogy húzom magammal a fedelet. Amint jól ránk zárult, kicsit tartom, amíg kattan, majd eltekerek valamit és megint kattan.
- Jól van... Nem fognak tudni utánunk jönni, de mi vissza tudunk menni, ha olyan van... - mondom, ahogy egy nagyot sóhajtok. - Szerintem érdemes lenne sietni, mert már az előbb is remegett ez a szar, nehogy leszakadjunk... - figyelmeztetem a többieket.
- Nem rossz... - kezdte volna Val, amikor hangos csörtetés kíséretében több Figyelő ugrott rá a liftre, ami nyikorogva egyszer csak hangosan reccsent. - Ötlet... - mondta ki a férfi, és azzal a lendülettel több szintet zuhanunk egyenesen a liftakna aljára. Még annyi időnk sincs, hogy egymásba kapaszkodva tompítsuk az esés fájdalmát és annak következményeit.

- Na, pont... - kezdeném, de ekkor hirtelen a gravitáció új értelmet nyer és zuhanunk. Azon gondolkodom, hogy mit tudnék tenni, de annyira gyorsan történik minden, hogy csak elsötétül a világ előttem, mielőtt bármi lehetne. Előtte kinyújtom a kezem a többiek felé, de semmit nem ér. Az éjsötétséget odalent valami vörös, lassan csordogáló dolog váltja fel, ahogy a zuhanást követően kinyitom a szemem, bár azt pontosan nem tudom megmondani, mennyi idővel később. Előbb derül ki az számomra, hogy az az élénk vörösség, ami a sötétségben a szemem előtt elfojt, valószínűleg a vérem, ahogy a gázmaszkomon keresztül megvizsgálom. Aztán a fájdalom is hamar megtalál, mind a fejemnél, mind a karomnál, ami a mai nap már kapott eleget.
- Ne aggódj, nem te vérzel, csupán pár Felügyelő, akik velünk estek... - törli le a kezével a vért a gázmaszkom üvegéről Val, miközben másik kezében egy könyvvel ül mellettem a szétszakadt ruhájába bebugyolálva, aminek egy része az én lábamon is ott pihen, hogy valamelyest melegen tartson. Tőlem a másik oldalt az éppen alvó Iszaj ül, rá is ráterítve valamiféle ponyva, míg Sánta Valentino ölében lábadozik fáradtan. A lift ajtaja nyitva van, viszont mögötte csak a betonfal látható, míg a fülke tetején lévő nyílás - aminek a résein keresztül a vér befolyik - pont úgy van, ahogy azt én lezártam. - Hogy érzed magad? Te keltél fel a legutoljára... Iszaj már beszélőképes állapotban is volt, csak most visszaaludt éppen - foglalja össze a helyzetet pár szóban a férfi rendkívül nagy nyugodtsággal, ami meglepő lehet számomra azok után, ahogy ma többször is kiakadt.
Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, de mikor kinyitom a szememet, csak zúgást hallok és elér a fájdalom.

- Elegem van... - nyöszörgöm, nem realizálom, hogy nem egyedül vagyok, így hagyok pár pillanatot szenvedni magamnak, mikor is Val letörli a gázmaszkom, ekkor ugyanis megszeppenek. Jó ideig csendben vagyok, felmérem a helyzetet, addig is hátha csökken a fájdalom vagy a zúgás, de csak kevéssé az utóbbi. - Menetképesek vagyunk egy rövid pihenő után? - kérdezem tőle inkább, átugorva azt a kérdést, hogy velem mi van. Hangom elég karcos és fáradt, kissé mintha reszketne is. Valentino csak lepillant a könyvére és a maszk alatt elmosolyodik a kijelentésemre, majd a kérdésem követően pillant csak fel újra.
- Rövid pihenő? Itt ragadtunk... Azt hiszem, ez ennyi volt... - sóhajtja szomorkásan, de továbbra is nyugodtan. - Én már kidühöngtem magam, akkor kezdett el befelé folyni a vér. Legalább onnantól tudtam, miért nem nyílt ki a csapóajtó... Azok a dögök velünk együtt estek és szerintem legalább egy tucat landolt rajtunk. Esélyünk sincs, hogy megmozdítsuk azt a szart, de ha gondolod, tehetünk egy próbát közösen is... Bár Iszajjal sem sikerült - vonja meg a vállát, majd kicsit megmozgatja a végtagjait és újra kényelembe helyezi magát, miközben több takarót ad a szakadt ruhájából, ahogy egyre hidegebb kezd lenni idelent a mínusz jó pár fokban, főleg ebben a fém börtönben. Csak nem tetszésem jeléül felciccenek.

- Ajj, már... - morgom, majd megpróbálok felállni, de visszaesek és még a fejem is nagyot koppan a lift oldalán. - A picsába már... - sziszegem, majd kissé lassabban próbálkozom és abszolút nem nézek a többiekre. Szédülök és fáj a fejem. Elkezdem alaposan feltérképezni a helyet, hogy ha esetleg van egy rés vagy akármi, amivel tudok kezdeni valamit, akkor nekiálljak. Ha nincs, akkor ránézek a papírra, hogy kapjak valami segítséget, aztán ha az sem, akkor magamban fohászkodom iránymutatásért. Ha semmi nem jön össze, próbálok valamit buherálni a csapóajtón, de ha tényleg egy tucat van rajta, akkor nem sokat tudok tenni. Mindenesetre csendben, de az állapotomhoz képest serényen próbálok valami megoldást találni.
Val eleinte csak szúrós szemmel néz rám, főleg amikor visszaesek, majd mikor már a csapóajtónál babrálok, megelégeli a dolgot, feláll és finoman visszahúz ülő pozícióba.

- Tartalékold az energiád inkább! Körülbelül másfél napig, ha ügyesen tartalékoskodunk a filterekkel, kibírjuk. Vizünk és ételünk van, halálra fagyni talán nem fogunk, ha előbb utóbb begyújtunk valamit, bár azt csak akkor szeretném, mikor kint leszállt az éj és még hidegebb lesz... De most nyugton kell maradnod. Olyan helyen vagyunk, amit sok Sztalker használ, ha felfedezik a nyomokat és mozgást hallunk szólhatunk nekik, hogy segítsenek. Ki fogunk jutni, de most türelmesen várnunk kell. És filtert csak akkor cserélhetünk, amikor már tényleg alig kapunk levegőt... Harmincszor újra gyártottak már ezek, normál esetben jó, ha bírják egy óráig. Nyugalom... Ha a Könyvnek igaza volt, ki fogunk jutni innen így vagy úgy. Oké? Most bízz te bennem... Nagyobb szarságokba is kerültem már… - mondja.

Eléggé csúnyán nézek vissza rá, nem tagadom. Utálom, ha bekorlátoznak, de végül hagyom az egészet a francba és visszaülök mellé, majd előveszem a füzetem és végre leírok mindent, ami történt az elmúlt napban, napokban. Még rajzolok is kicsit hozzá. Ahogy megígértem magamnak, Sántát is alaposan leírom, lerajzolom, de alapvetően csendben elvagyok a kis világomban. Utálok tétlen lenni.
- Szóval te a világ összes dolgát leírod? - kérdezi hirtelen a férfi, úgy tíz perc után, miközben fél szemmel végig engem nézett. - Magadnak csinálod vagy az utókornak? - kérdezi csöndesen, amíg egy nagyobb sóhaj következtében megigazítja a gázmaszkját, ami láthatóan már nagyon kezd kíméletlen lenni számára. Egy rövid időre még le is veszi azt, beszívva pár "friss" levegőt, meg a kulacsából egy kis vizet kiöntve a kezébe megmosva a nyaka környékén lévő duzzanatot. - Én is szoktam írogatni, bár általában más dolgokat, mint amit te... - folytatja aztán váratlanul, majd mielőtt visszavenné a gázmaszkját, rámutat egy pontra Sánta rajzán, ahol egy régi sebe van, ami már úgy begyógyult, hogy nem is látszódik. - Ott van még egy régi sebe, ami miatt ilyen a járása. Jegyezd fel azt is - mondja, majd lassan visszaöltözik, hogy újra a megszűrt levegőt lélegezhesse be. Lassan pillantok fel rá, hogy lássam, milyen szándékkal kérdezi.

- Igen... - válaszolom röviden. - Jelenleg magamnak. Később meg reméljük, jó kezekben marad - mondom, majd a szememmel követem a mozdulatait, s mikor a duzzanatát mossa, felállok és közelebb megyek. - Megengeded, hogy megnézzem és lerajzoljam? - kérdezem tényleg ártatlanul, csak a tudomány érdekében. - Mindig is érdekelt, de nálunk nem igazán találkoztunk ilyennel... - mondom neki őszintén. - Fogadjunk, akkor író vagy költő vagy - mondom neki. Majd belerajzolom, amit mondott. - Köszi... Bár alapvetően csak fajrajzot készítek, szóval nem specifikusan őt. De majd megjegyzésbe leírom - mosolyodom el. Egy szót nem szólok arra, hogy leveszi a maszkját, én asszem, megértem. Akármilyen ártatlanul és őszintén próbálkozom, a férfi a kérdésemkor csak arrébb húzódik, és erőteljesen megrázza a fejét.
- Majd ha meghaltam, talán akkor... - morogja, bár nem ellenségesen, csupán úgy, mint akinek ez egy nehéz téma lenne. - Úgyis sokat fogsz még ilyet látni, ha kicsit kijutsz a Metróba... - teszi még hozzá, majd folytatja a mosakodást. Miután aztán visszaült, találgatásomra őszintén felnevet. - Költő vagy író? Ugyan, ilyenek már nem léteznek... Csupán néha feljegyzem a gondolataimat. Vagy egy-egy ilyen könyvből átírom a sajátomba azt, ami tetszik - lóbálja meg a verses kötetét. - Szeretem a régi, magyar költeményeket. Van egy kettő igazán szép - mosolyodik el, majd az arca értetlenkedésbe vált át. - Nem pont a Brahmanok szoktak csomó kutatást végrehajtani halott Figyelőkön? Egyszer-kétszer láttam, ahogy műtő asztalon próbálják felvágni őket, hogy megértsék a működésüket... Bár nem igazán tudom, mit kell többet érteni annál, hogy ő is csak egy egyszerű ragadozó lény. Egy új faj, kész, ennyi – mondja. Félre biccentem a fejemet, ahogy végig mérem.

- Te szégyenkezel miatta? - kérdezem őszinte döbbenettel a hangomban. - Miért? Hiszen ez is csak a részed, nem? Kinéznek miatta, igaz? Ne aggódj, engem egy cseppet sem zavar, ha ez megnyugtat - mondom kedvesen neki, magamat is meglepve ezzel. Talán azért, mert tudom, hogy milyen, ha kiközösítenek vagy rosszabb dolgokat csinálnak veled csak azért, mert egy kicsit más vagy. - Akkor szabadbölcsész vagy - állapítom meg magamban. - Vagy egy elveszett művész - viccelődöm kicsit. - Milyen verseket kedvelsz? - hajolok közelebb, hogy belenézzek a könyvébe. Kezdek egyre komfortosabban mozogni a közelében, azt hiszem. - Na, igen, de azok már halottak. Én találkoztam egy élővel, össze kell majd hasonlítani őket, hogy miben térnek el. És érdemes tudni mindenről. Ha esetleg egy nap együtt élünk, nem árt tudni, hogyan tudunk segíteni egymásnak bizonyos helyzetekben. Meg a tudósok mindig is jobban szerettek minél többet tudni, nem igaz? - rántom meg a fél vállam. - Én már csak tudom... - teszem hozzá és örülök, hogy beszélgetünk, mert addig is kevésbé fáj minden porcikám. Bár a kedvességem beszél belőled, Valentino a téma tovább feszegetésével egyre csak feszültebbé válik, míg végül egy hangos sóhajtással állít le.
- Elég... Kérlek - néz rám félmosolyt erőltetve magára. - Nem szeretek erről beszélni. És végképp nem a részem egy olyan dolog, ami hamarosan meg fog ölni. Még a gondolat is rossz, hogy így tekintsek erre... a daganatra - dörzsöli meg a nyakát. Mikor odahajolok a könyvhöz, amit éppen olvas, azt finoman felém fordítja, hogy belenézhessek, ha bár mivel nem oroszul íródott, valószínűleg nem sokat érthetek belőle. - Nem oroszul írom és nem is olyan könyveket keresek általában, pont azért, hogy más ne férhessen hozzá... - magyarázza egyszerűen, miközben fél-fél szemmel rám, illetve az én jegyzeteimre pillant le. Bár nem szívesen osztaná meg velem az ő írásait - már az is nagy dolog, hogy erről beszél és hajlandó felém fordítani -, az enyém kíváncsivá teszi. - És ha már így tudod, mik vannak benne? Miről írtál ennyi mindent, te nagy tudós... - vigyorodik el halványan. Már éppen szólalnék meg, hogy miért is a része a daganata és hogy végsősoron maga miatt van ez, de aztán inkább becsukom a számat. Talán nem kéne összeveszni.

- Oké... - zárom rövidre a témát. Mikor felém tartja a könyvet, csak pár szót ismerek fel. - Te teljesen folyékonyan beszélsz és értesz is? - kérdezem tőle kissé lenyűgözve. - És miért nem akarod, hogy más megértse? - nézek rá zavartan. - Talán félsz, hogy a benső éned kerülne napvilágra? - mosolyodom el féloldalasan. Valahogy egyszerre nehezen néztem ki ezt belőle és túl könnyen is. Érzem rajta, hogy nem akarja részletezni a dolgot, szóval nem kérdezek bele. Egyelőre. - Mindenről... Főleg fizikai, biológiai, kémiai és földrajzi jegyzetek vannak benne, de pár matekos dolog is - sorolom közömbösen. - Vagy olyan dolgok, amik extrán érdekeltek, vagy olyan dolgok, amik könyvben nincsenek benne és én kutattam utána, hogy összekössek szálakat. Titkok is vannak... - nézek rá titokzatosan és nehéz eldönteni, hogy igaz-e, amit mondok. - Mindenesetre az írásom olvashatatlan, és teljesen random az egész, nincs benne rendszer. Általában nincs idő rendszert kidolgozni, szóval csak én értem a dolgokat - magyarázom neki. - Miért? Érdekelne? Gondolom, elég uncsi lenne, ha órákon keresztül magyaráznék valami fizikai jelenséget, ami kihatással van az életünkre...

- Aha... Még gyerekként megtanultam. És igen, nem szeretném, ha más elolvasná. A titkok veszélyesek lehetnek rám és az osztagra nézve... Szóval jobb ez így. Mindenkinek - feleli racionálisan érvelve, nem éppen a személyes érzelmek felől megközelítve a dolgot, habár lehet az is számít attól még. - Attól függ, milyen fizikai jelenségről lenne szó - vonja meg a vállát miután végig figyelmesen hallgatott. - Ha segít a túlélésben, hasznos lehet. Általában a megfigyelés a legfontosabb mindig, ha életben akarunk maradni... Ki kell tapasztaljuk az új világot ahhoz, hogy megértsük azt és tudjunk benne élni. Ezért járok fel én is annyiszor - gondolkodik el egy rövid időre, majd megköszörüli a torkát és témát vált. - Szóval milyen titkokról is van szó? - néz rám felvont szemöldökkel. - A Brahmanok rejtélyei, vagy esetleg a tiéd? – kérdez. Őszinte meglepettséggel nézek rá.
- Ki tanított meg rá? - kérdezem meg, a többire nem reagálok, csak egy biccentéssel. - Minden segít a túlélésben, ha úgy vesszük - okoskodom. - Csak tudni kell használni az információt. És? Mit tanultál a fent töltött időd alatt? - kérdezem, majd kicsit várok, ahogy végig mérem. - Sosem kedveltem a rendszert, ami van. Az emberek félnek a változástól és attól, hogy a biztos pozíciójuk bizonytalanná válik. Én meg megteszek mindent azért, hogy feltérképezzem a hiányosságokat, korrupciót, hogy tájékoztassam az embereket arról, amit elhallgatnak előlük. Ezt nem szeretik általában a vezetők - magyarázom. - Én meg leszarom. Sokszor nem legális módszerekkel jutok birtokába ezeknek az információknak, de ezt is leszarom. Számomra a lényeg, hogy mindenki tudja a fontos dolgokat és aszerint döntsünk, illetve hogy haladjunk az életben, ne tartsuk vissza az egészet. Úgyhogy az emberek titkait tudom, legyen az politikai, személyes, tudásbeli, felfedezés, akármi. És azok alapján hozom meg a következő döntésem.

- Anyukám - zárja rövidre a választ. - Meg tudni kell kizárni a haszontalan információt. Nem minden segít, sok a haszontalan vagy téves információt. Ezeket is meg kell tanulni felismerni és figyelmen kívül hagyni, nem csak okosan felhasználni a hasznos infókat - bólogat egyetértve. - Hogy mit tanultam? Sokat... Túl sokat is ahhoz, hogy elmondjam az itt töltött időnk alatt. Annyi biztos, hogy fent nem sok új dolog lephet már meg. Ismerem a mutánsokat, az útvonalaikat, a szokásaikat... Nem véletlenül tudom szinte mindig kikerülni őket. Azt hiszem, mára már jobban ismerem ezt a halott felszínt, mint a Metrót... - sóhajtotta. - Ha azt akarod, hogy mindenki tudjon ezekről, miért nem hozod nyilvánosságra? Mire vársz? - kérdezi értetlenül. - Ha lázadozni akarsz, miért nem fogsz bele most? Mi is ezt csináljunk a Forradalmárokkal. Ha akarod... Esetleg csatlakozhatsz hozzánk. Mi sem kedveljük a rendszert - húzta gunyoros mosolyra a száját. - Bár azért vigyázz magadra. Nem jó ennyi veszélyes információt magadnál tartani... – figyelmeztet. Ahogy kimondja az anyukám szót, úgy egy kicsit legörbül a szám, de ezt nem látja. Kicsit közelebb ülök hozzá, ahogy hallgatom.

- Neked is hiányzik? - kérdezem nagyon csendesen. - Szóval veled érdemes felmenni, értem... - mondom, ahogy még mindig kicsit az előző hatásában vagyok. - Val, ez nem így megy. Természetesen van, amit nyilvánosságra hoztam, de nem lehet mindent... Akkor túl nagy veszély lennék és korlátoznának. Egyelőre korlátlanul tudok dolgozni, enyhe veszélyt jelentek, hogy lássák a dolgot, meg az emberek tudják, hogy rám lehet számítani, de nem szabad ennél többet. Egyelőre... Majd ha eljön az idő, akkor az összes szart rájuk öntöm... Szóval köszönöm az ajánlatot, de én a fontolva haladók csoportjába tartozom.
- Mi? - lepődik meg a kérdésen a férfi. - Nem mondtam róla semmit, hogy történt volna bármi vele... Miért, a te anyukád már... Nem él? - kérdezi halkan, miközben megmozgatja meggémberedett testét, ahogy közelebb megyek hozzá. - Egyhelyben toporogva nem lehet semmit sem elérni... Nézd meg, mi történt a Negyedik Birodalom megalakulásakor. Csak mi harcoltunk ellenük, hogy a mocskos mutáns gyűlölő férgeket megállítsuk, mielőtt túl késő lesz... - szorítja össze az öklét, miközben érezhetően mély haraggal beszél róluk. - Senki nem segített, most meg ott tartunk, hogy lehet, elfoglalják a Vörös Vonal állomásait. Nem értek egyet a Forradalmárok néhány döntésével, de azzal igen, hogy ha cselekedni kell, cselekedj azonnal.

- Ó... Hát, gondoltam, ha a Forradalmároknál vagy és úgy beszélsz, mint aki már jó ideje egyedül vándorol, akkor édesanyáddal történt valami... - magyarázom, majd kissé összehúzom magam. - Nem, nem él. Egy pár éve betegségben meghalt... - mondom kiismerhetetlen hangon. -Nem toporgunk egyhelyben... De ha rögtön lépünk mindenre, az sem jó. A megfelelő pillanatban többet lehet tenni, mintha azonnal cselekednénk mindig... Tudni kell tervezni és türelmesnek lenni - magyarázom az én álláspontomat.
- Részvétem... - sóhajtja halkan, ahogy felnéz a könyvből és maga elé mered. - Jól gondoltad, az enyém sem él. Ugyanúgy betegségben halt meg. Legalábbis... Annak a következménye miatt. Agydaganata volt - magyarázza fakó, élettelen, monoton hangon. - Hát, te tudod, meddig érdemes várni... Csak aztán nehogy túl késő legyen - vonja meg a vállát a férfi. - Végül is, mindenki maga dönti el, mikor érdemes harcba bocsátkozni – mondja. Nem válaszolok semmit a részvétre, csak megrázom a fejemet, majd mikor ő is mondja, akkor megfogom kicsit a kezét és megszorítom, hogy érezze az együttérzésemet. Ezek után csináljuk a dolgunkat, de főleg csak várunk, néha beszélgetünk, talán el is alszom egy időre, hiszen amúgy marha fáradt vagyok…