Percy Jackson és az Olimposziak

A kezdeti túlbuzgóság, hogy megtaláljuk a lányt, ahogy sötétedik úgy kezd elfogyni. Nem éppen vallom magam türelmesnek, így egyre inkább ingerültebb leszek a folytonos kudarc miatt, hogy nincs meg a kiscsaj. Ráadásul fáj a lábam. Fáj a hátam. Melegem van. Izzadt vagyok, és a kurva szúnyogok is jönnek elő zabálni a vérem. Lényegében a lehető legjobbkor keressük az eltűnt kislányt. Briantől is már mióta elváltam, fingom sincs ő hol lehet. Ugyan megpróbáljuk egyre nagyobbodó körben átvizsgálni a területet, de mindhiába.

Aztán hamarosan dulakodásra utaló hangokat vélek felfedezni a közelből. Monus el is bújik, így biztos vagyok benne, hogy rossz dolog fog történni. Egyből kezembe is veszem a pisztolyom, és a hang felé szaladok.
Remélem egy 3 méter hosszú óriáskígyóval lesz dolgom... Viccelődök magamban mert egy poén mindig belefér. 

Végül csak elérem a helyszínt és már szegezem is a pisztolyt a támadóra csak hogy ez a támadó egy… És megint itt. Én meg a hülye poénjaim... Hülyeség volt azt hinni, hogy az életem már sosem lesz félvér mentes. A pisztolyt elteszem amilyen gyorsan csak tudom, hisz itt nem veszem hasznát, majd villámgyorsan szedem elő a táskából a pajzsom és a kardom. Eközben a lány felé nézek, aki meglepően bátran és ügyesen harcol a szarvasvipera ellen. Valószínűleg egy Mars kölyök.

- Hé, kellene egy kis segítség? – kiáltok oda neki, miközben felmérem alaposan a terepet, hogyan lehetne a legyőzni az óriáskígyót. Valószínűleg az taktika, amit a saját óriáskígyómnál használnak a szexi lányok nem fog működni, szóóóval marad a B terv.
- Hát, ha te is látod, akkor gondolom, nem fogsz megdögleni egyből tőle... Szóval jól jönne, köszi! - mondja válaszul.

A kiáltásom után a szarvasvipera kicsit felém fordul és erősen koncentrálva sikerül a sötétséget megint hasznomra fordítani, és a kígyót elvakítani. Ezután a lány felé nézek mielőtt újabb támadásba lendülhetne, és a szám elé teszem az ujjam, hogy maradjon csendben, majd felé indulok. Amíg a lány felé haladok felkapom a kutyust, elrejtem a táskámban, majd, ha elérem a lányt, minél hamarabb igyekszek eltűnni vele a kígyó elől, fenének sincs kedve most harcolni vele. De a kutyus szerint a harc jó dolog, szóval ugatni kezd, hiába szól rá a gazdája.
- Francba, Vattacukor ... Csend! - mondja fojtott hangon a lány.
- Vattacukor? Ez most komoly? – mondom visszatartott nevetéssel, majd amint feltűnik nekem is, hogy meghallott minket, pont csak annyi időm van, hogy arrébb lökjem a kiscsajt, de engem elkap, így a szarva tökéletesen szúrja bele magát a vállamba, majd csusszan ki is belőle, hogy jó pár métert hátra repüljek. De a kislány nem hagy magamra.
Előrelendül, és szemen vágja a bézból ütőjével a kígyót, aki felüvölt, majd ömleni kezd a vér belőle.
- Rohadj meg, hagyd békén! - üvölt rá a dögre, aki hátrébb mászik, de azt én is látom, hogy még mérgesebb lett mint volt.
- Gyorsan, kelj fel! Mindjárt támadni fog! - mondja. Lényegében még fel sem fogom mi történt, de elfogadom a felém nyújtott kezet. 
- Ehg, kössz. – Mondom nehezen, majd felkelek, próbálom magamban összeszedni a gondolataimat míg a picit bedühödött kígyó felé nézek és lefogom a vérző vállamat.
- Van egy ötletem. Fogd a kardom, és kerülj mögé amíg engem üldöz! Ha nem sikerül a tervem, ugorj mögé, és szúrd bele a farkába, lényegébe szegezd a földhöz. Dee reméljük erre nem kerül sor. És most futás! – adom a csaj kezébe a kardomat.
A lány bólint egyet, majd még odakiáltja.
- Vattacukor marad, nem ér vele harcolni! - majd a karddal a kezében hipp-hopp, eltűnik. Mivel Vattacukor épsége a legfontosabb, miközben a kígyó elől rohanok ledobom magamról a táskát, és hagyom, hogy elfusson messzebbre. Ezután erősen koncentrálva a közelben lévő köveket, kavicsokat éles pengékké alakítom, majd rázúdítom. Háát nem öli meg, de súlyosan megsebesíti. Rengeteg helyen ömlik belőle a vér. Ekkor a lány egy kiáltással a farkába szúrja a kardot, de úgy tűnik, nem volt elég erős ahhoz, hogy ott is maradjon. Ezzel tehát csak dühösebbé varázsolja kedvenc kígyónkat, aki egy farok legyintéssel az egyik fához csapja a lányt, aki kicsit ki is dől. Mellette hever a kígyó farkának egy darabja, még izeg-mozog is. Ha nem szoktam volna már ehhez lehet behánytam volna. A kard viszont kiesett a farkából, így az most közöttünk van.
Nem igen van időm gondolkodni, de nem akarom hogy a lánynak ennél is több bántódása essen, és a Félvér táborban belém vert tanításnak hála egyszerűen csak minden erőmet össze szedve futni kezdek a kard felé, miközben a kezembe veszem a pajzsom, és egy hirtelen ötlettől fogva - valószínűleg a túl sok Marvel film nézése miatt - Amerika kapitány módra felé hajítom hogy időt nyerjek magamnak és kicsit megtántorítsam míg felkapom a kardom a földről, és szemén keresztül átszúrom a fejét egy ugrást követően. Azonban utolsó erejével még megpróbál ledobni magáról, így mellkasomat eltalálva a legközelebbi fának csapódok, mert miért is ne csapódnék, ami amúgy megmondom, eléggé fájdalmas, levegőt sem kapok hirtelen és szédülök is.
A légszomjtól küzdve kapkodom a levegőt, kicsit pánikba is esek mire sikerül felüljek és tisztán levegőt vegyek. Aztán a szédüléstől meg, mint egy zsák eldőlök mégegyszer.
- Áú...
Kicsit szusszanva egyet megnézem mennyire súlyosak a sérüléseim, majd nagy nehezen egy fának támaszkodva felkelek, és végignézem ahogy eltűnik a Szarvasvipera.
- Remélam látod fater és egyszer majd megköszönöd. Vagy az is elég, ha máskor kicsit jobban őrzöd ezeket a dögöket ott lent. – mondom halkan, majd nagy nehezen felpattanok és a lány felé vonszolom magam, útközben összeszedem a cuccaim, minden belekerül a táskába, és a lányhoz érek.
- Megdöglött már? - kérdezi erőtlenül tőled.
Végignézek a lányon van e súlyos sérülese, és mivel nincs leülök mellé, és nagyot bólintok.
- Mostmár igen. Baszki, jó sokáig bírta. Pfuh.
Kiveszem a táskából a neki hozott meleg ruhát, amit felé nyújtok, utána pedig a pulcsimat használva kötszer helyett megszorítom a sebem, hátha eláll a vérzés is.
- Öltözz fel aztán induljunk mielőtt jön egy másik ilyen lény. Nem hiszem, hogy még egyet letudnánk győzni.
- Huhh, jól van... Remélem, nem vészes a sebed... - mondja. A kislány megtörli a homlokát és már túlontúl nyugodtan ül le a tábortüze mellé, majd rám néz, a ruhát nem fogadja el. - Szerintem egyelőre jók vagyunk, nem jön semmi...Amúgy kösz a segítséget még egyszer! Hogy találtál rám és mit akarsz tőlem? – kérdezi kíváncsian és kicsit gyanakodva.
- Ehw... Nem tudom, de nem igen várnék többet egy dokira, aki majd megnézi. – mondom neki. Tényleg nem akarok várni többet, még a végén elvérzek he. Aztán nem lesz több maratoni szex.

Kicsit sóhajtok amikor nem fogadja el a ruhát.
- Nézd kicsi, lehet most nem jön semmi, de 5 percen belül bármi itt lehet. Nem igen tetszik ez az erdő nekem... Valami furcsa van benne. Egyébként meg a szüleid küldtek. Vagyis, nem tudom, mert nem ők tették ki a bárban az eltűnésedről szóló lapot. Na miindegy, a lényeg hogy haza viszlek. Oh, egyébként van étel is, azt kérsz? - veszem ki a táskámból amikor visszateszem a meleg ruhát – Ja meg kutya kaja Vattacukornak is. - nézek körbe hátha megtalálom a kutyust. - A megtalálásod meg csak a szerencsén múlt, ha nem botlok beléd valószínűleg visszafordultam volna már. - teszem hozzá.
- Nevem is van... Kelly vagy Jones... Amelyik jobban tetszik... - mondja a kicsi megnevezésre. - Hát, nem véletlen jöttem ide... Tudod, nehéz megtalálni - mutat körbe, majd füttyent egyet, mire Vattacukor visszatér. Ő lelkesen elfogadja a kaját, meg is simogatom - Én köszönöm nem, nem rég ettem... – mondja, szóval én kezdem el megenni a fincsi szenyákat amiket csomagoltam.
Szóval nem véletlen jöttem ide... – folytatja – A szüleimet akarom védeni, mert az utóbbi időben már nem csak távolról figyelnek ezek az izék, hanem közelebb jönnek, megtámadnak... Rohadtul félek tőlük... - most először látom csak, hogy tényleg egy kislány, csak eddig jól tartotta magát. - Mik ezek amúgy? Én azt hittem, hogy ezek a szörnyek csak a képzeletemben vagy rémálmaimban vagy akárhol léteznek... - néz rád aggódva.
Sóhajtok, majd gyorsan kijavítom magam.
- Kelly akkor, bocsi. Egyébként az én nevem Nick Jones. Szóval pacsi, névrokonok vagyunk! - vigyorodok el egy kicsit, de a mellkasomba belenyilal a fájdalom így nem éppen sikerül olyan vidámra, mint akartam volna.
De itt nincs semmi... Mit keresel pontosan? Mert nem hiszem, hogy itt van az, ami megvéd. Én tudok egy biztonságos helyet, de az elég messze van és rég nem vittem oda senkit... - sóhajtok egy nagyot, nincs kedvem újra a Római Félvér táborba menni, reméltem már örökre magam mögött hagyhatom - de ha akarod elviszlek. A szüleidet is, és így tudni fogják, hogy biztonságban vagy, ahogy ők is.
Amikor a szörnyekről kérdez kicsit a húgom jut eszembe, és akaratomon kívül is elmosolyodok.
- Ezek öhm... Veszélyes lények, amik más félvérekre vadásznak. Hogy honnan jönnek nem tudom, elvileg a természet részei, más istenek gyerekei. Dee azt hiszem most mégjobban összezavartalak. Figyelj, induljunk el és útközben mindent elmagyarázok. Csak felhívom egyik barátom, hogy jöjjön már értünk, a karom kicsit fáj, tudod.
A kislány kissé fáradtan elmosolyodik és lepacsizik velem. A szeme karikás és teljesen fáradt. Mint aki napok óta nem aludt rendesen, ami talán így is van. Vajon miken mehetett keresztül? Kissé zavarodottan is néz rám.
- Ácsi, ácsi... Félvér? Úgy érted, tényleg az istenek gyerekei? Oké, összepakolok, aztán mehetünk... Addig mesélj már egy kicsit erről, mi a szitu? Vattacukor, ül! - mondja neki, miközben a táskájába hajigálni kezdi a dolgokat.
- Hát röviden tömören a lényeg az hogy a szüleid valamelyike az egyik istennel őő... Megállapodtak, hogy szólnak a gólyának, hogy hozzanak meg téged, de mivel ez ilyen különleges megrendelés különleges képeségekkel bírsz. Szóval ezért vadásznak rád ezek a szörnyek, és ezért kell biztonságos helyre juss. Ahova viszlek az az, csomó hozzád hasonló gyerekkel. Ott megvédenek, megmondják ki az isteni szülőd, aki egyébként szerintem Mars lesz, a háború istene, hisz te magad is remekül harcoltál. Jut eszembe, köszi hogy megmentettél. - vakarom meg kicsit a tarkóm. Kicsit szégyellem, hogy egy 11 éves kislány mentett meg. Aztán folytatom. - Na meg kiképeznek hogy megtudd védeni magad. Szóval remek hely! – Azt hogy szigorúak és milyen seggfejek nem teszem hozzá, nem akarom, hogy ne akarjon velem jönni. Meg azt sem hogy én ott nem éppen vagyok szívesen látott személy már. Ugyan kit is zavarna ha feltűnnék ott. Biztos virágokkal várnának meg mittomén mivel. Sőt lehet az összes általam átbaszott lány is jönne, hogy milyen jó hogy visszatértem a tejjel melyért lementem a sarki boltba három éve. Áh mekkora geci is voltam régen…
Egy ideig aztán csak bámul rám, közben felvette a táskáját, de még nem mozdult meg.
- Szóval, hogy én... Félisten vagyok? És szerinted... Árész az apám? - felhorkan. - Hát, ez sok mindent megmagyarázna amúgy... - motyogja. - Figyi, Nick... - mondja kicsit bizonytalanabbul. - Minden izé... Más ilyen... félisteneknek is vannak rémálmai? Nagyon csúnya rémálmai? - kérdezi kicsit toporogva.
Furcsán nézek rá, amikor Árészt mondja, ha nem mondtam volna a Római megfelelőjét lehet nem is tudnám ki pontosan.
- Hát ő igen, Mars, Árész, ja.
A következő kérdésén jobban elgondolkozok, közelebb lépek hozzá kis biztonságot nyújtva neki.
- Elég gyakori, bár engem elkerültek szerencsére. Vagy ha volt is egy kettő rájöttem hamar, hogy csak álom. Miért, miről álmodsz pontosan?

Kicsit remegni kezd, összehúzza magát. Mintha... Körülötte a levegő hidegebb lenne, sötétebbé is válik az erdő.
- Mindig valami szörnyű szörnyekről, amik éppen eszembe jutnak... De... Ezek nem csak rémálmok... Rengetegszer, főleg az utóbbi időben meg is elevenedtek, mint az a kígyó... - mondja rémülten. - Próbálok nem gondolni rájuk, de... Ááá, már megint, egyszerűen nem tudom őket kiverni a... NEEEE... - mondja riadtan - NICK, HOGY TÜNTESSEM EL ŐKET?
A lány riadt arcára meredek majd lehajolok hozzá, és a vállára teszem a kezem.
- Hé, shh, nem fognak megjelenni, csak nagyon valóságosnak tűnhet, az agyad talán... – Na meg faszt! Két csontváz harcos és egy mantikort is megpillantok. Magam elé rántom a Kellyt, és kezembe veszem a kardom, míg a másikkal a lányt fogom.
- Nem lesz semmi baj ígérem! Csak maradj mellettem!
Ahogy egyre közelednek elgondolkozok azon, hogyha máskor is álmodta ezt akkor lehet nem bántanak, csak ránk ijesztenek, ugyanakkor lehet a kígyó is innen jött szóval nem vagyok semmiben sem biztos.
Mindenesetre nem támadok még, menekülesi útvonalat keresek amikor rájövök, hogy talán nekem van hatalmam felettük.
- Apa ha hallasz, most az egyszer segíts meg... - motyogom, majd egyenesen kihúzom magam, és magabiztosan beszélni kezdek amíg nem érnek el hozzánk.
- Nick Jones vagyok, Plúto, az Alvilág urának fia! Megparancsolom nektek, - nézek a csontvázakra főként - hogy távozzatok, és hagyjatok minket békében, vagy Plútot haragítjátok magára!
De hát persze, basznak rám a lények, csak jönnek tovább. Inkább a lányt magam felé fordítom, és lehajolok hozzá gyorsan. Néha kipillantva milyen közel vannak próbálok a lány szemébe nézni.
- Csak tegyél úgy mintha itt sem lennének! Ez mind csak a képzeleted műve ne aggódj. Én itt vagyok veled, ha baj lenne megvédelek. Gondolj arra milyen jó lesz a táborban lenni majd. Új barátokat szerezni, remek programokon részt venni. Király lesz!
Azonban ahogy magamhoz rántom a lányt, feltűnik, hogy ő is megváltozott kicsit… A szeme már fekete színben úszik, erei is kezdenek feketévé válni. Már egyáltalán nem is hall engem…
Oh hogy rákosodna el a kibaszott félistenség dolog… Gondolkozz Nick mit csinálj… Várjunk… Rémálmok… És beugrott. Kelly nem Mars kölyök, hanem a rémálmok istenének, Ikelosznak a lánya.
Áhh, Mi legyen, mi legyen... 
- Minden rendben lesz Kelly! – Próbálom nyugtatni magamat, mivel egyre több lény ér el és nagyon kevés esélyünk van mindannyiunknak a megmenkülésre... Talán ha hátra hagyom… Nem! Azt már biztos nem!
Gyorsan leakasztok egy fénygránátot az övemről, a szemem eltakarom a kezemmel, és a földre hajítom kibiztosítás után. Úgy tűnik hatásos volt ellenük, legalábbis pár ellenfél ellen. A csontvázak továbbra is látnak természetesen. Mondtam már mennyire utálom a csontvázakat? Még szemük sincsen amivel meglehetne vakítani őket. Rohadt tetvek...
Kellyt továbbra sem mozdul és megmozdítani is nagyon nehéz, nem tudok vele mit tenni. Ráteszem a kezem a fejére, hátha tudom irányítani az álmait, mivel hallottam egyszer egy ilyen képességről még a táborban de az sem sikerül csupán egyetlen fél pillanatra. Időközben szörnyek is túl közel értek. A kardommal – ami a pánik hatására lángra kap – Sikerül utat nyissak magamnak, de Kellyt nem tudom magammal rángatni. A minotaurusz és mantikór előtt felgyújtom azért a füvet így ők egy pár másodpercig meghátrálnak, míg a másik felén levágom a két csontvázat utat nyitva magunknak. Mégegyszer megpróbálom magammal rántani Kellyt, de végül feladom, és csak egyedül kezdek futni az autó felé. A táskámat magam mögött hagyom, a fegyvereknek és gránátoknak itt valószínűleg úgy sem venném sok hasznát, a pajzsom és a kardom meg úgyis nálam van. Monus a pólóm alá bújik be menedéket keresve, a nyakamnál leskelődik, és próbál is segíteni, ami ki is merül a kis morgásában a mögöttem lévők felé, de azért igyekszik.

És csak futottam. Nem akartam arra gondolni mit tettem, vagyis mit nem. Hagytam szerencsétlen lányt meghalni… Legalábbis remélem, így történt. Nem akarom, hogy szenvedjen. És azt sem, hogy Ikelosz kínozza. Dögöljön meg az a rohadék… A saját gyerekével ilyet tenni… Ha megtudnám ölni, most megtenném. De nem… Ez akkor is az én hibám. Magára hagytam… Vissza kell menjek érte… Igen. Tegyek még egy kört? Talán úgy van esélyem…

És ekkor orra bukok. Végig nézek magamon, és csak most tűnik fel milyen rossz állapotban vagyok. A kezem alig tudom mozgatni és iszonyatosan fáj. A kézfejem lehorzsoltam ahogy a térdem is. Ahogy mélyeket lélegzek a mellkasom majd széthasít. Nem fog menni. Elbasztam. És hagytam meghalni egy lányt…

Egy ideig csak nézek magam elé de Vattacukor feltűnik mellettem, és ad annyi erőt, hogy tovább fussak. Nem tudom merre. Csak el innen.