Percy Jackson és az Olimposziak

Ahhoz képest, hogy most csinálom először, igazán nagy szerencse, hogy elsőre sikerült védőbuborékot csinálni a fejemre anélkül, hogy megfulladjak, már ha egyáltalán meg tudok fulladni. Az időzítéssel is mázlim van, ugyanis pont akkor dobom el a bombát, amikor kipukkant ez a buborék, vagyis kicsit utána dobtam el, de szerencsére jó irányba. Az már más kérdés, hogy célba is ért-e a bomba, hiszen valljuk be Ellieről van szó, akinek hihetetlen reflexei vannak amellett, hogy találékony is. Na de ahogy elhajítottam a bombát, egyből a karmokkal akartam kezdeni valamit. Próbálom először az egyiket, nem jön össze. Próbálom a másikat de az se nagyon mozdul. Tanácstalan vagyok. Egy pillanatra el is vesztem a tekintetem a karmokról, mintha az menekülne a probléma elől, ám úgy tűnik ismerős látvány fogadja az eltévedt tekintetem. Nem más, mint az a bizonyos nimfa áll ott aki sok szerencsét kívánt miután a tekinteteink egymásba forrtak abban a heves ám mégis nyugodt és érzelmekkel teli pillanatban. Aggódva nézett rám és nem tudtam másra gondolni, mint hogy muszáj összekapnom magam. Közben Ellie, kihasználva azt a pár másodpercnyi figyelmetlenségemet, megpróbál vízbe borítani, csakhogy fogalma sem volt róla mennyire szerettem volna nyerni és hogy miért. Az a pár pillanat, ami inkább tűnt perceknek, óráknak, hatalmas erővel ruházott fel, vagy legalábbis én így éreztem és ennek segítségével sikerült is Elliet beborítanom a vízbe.

Utána a vaskarmokra összpontosítottam újra amik ezúttal könnyebben adták magukat és én is nagyobb erővel álltam hozzá így végül sikerült leszednem mind. Be is indítom újra a vizinitrómat, remélem még nyerhetek. Ahogy látom már csak Zach van előttem de hiába, egyszerűen már túlságosan is előttem volt és ő lett az első. Visszatérek a partra majd gratulálok Zachnek. Ezt követően az utam a nimfához, Alderhez vezet. Ahogy mosolyog annyira elvarázsol, hogy annak láttán én is egyből mosolyra fakadok és egyszerűen minden negatív dolog elszáll belőlem. Az így keletkezett ürességet a lelkemben azonnal el is foglalja a szerelem. Mindenki nagyban mesélgeti már a történteket, de engem egyszerűen nem tud érdekelni semmi egy dolgon kívül.

Mikor Oliver úgy dönt, barátai helyett inkább a nimfákat választja, ők kicsit furán néznek rá, de nem sokáig foglalkoznak vele, viccelődnek tovább. Ha Alder elé kerül, ő csak elpirul, lesüti a szemét. - Nagyon szép menet volt, gratulálok - mondja kellemes hangján

- Köszi. Most komolyan csak ennyit tudtam rávágni? Gondoltam magamban és villámgyorsan gondolkoztam mit mondhatnék. - Igaz csak második lettem de én mindent beleadtam - mondom szerényen. - Ezt már talán tudod de a nevem Oliver. Hát a tiéd mi lenne? - kérdezte Oliver egy kedves mosollyal az arcán.

Alder rám néz, majd így szól:

- Ugyan, a második hely nagyon szép, nem kis lemaradásod volt! Én Alder vagyok - csillog a szeme. Közben a többi nimfa kuncog rajtatok. A szeme a zöld és a barna keveréke, de felváltva, mintha pettyes lenne

Egész végig a nimfa szemeit nézem, egyszerűen elbűvölnek még mindig. Szerintem még soha életemben nem láttam ilyen gyönyörű szempárt.

- Na és Alder, lenne kedved ebéd után valamihez? Akár csak beszélgetni vagy gyönyörködni a tájban, esetleg a kettő egyszerre - itt kicsit érezhető rajtam, hogy mintha zavarban lennék és nehezen jönnek a szavak.

- Hogy én? Veled? - nagyon elpirul, mindenhova néz, csak rám nem. - Ó, hát... Tulajdonképpen igen... Szívesen. Bármihez van kedvem - mondja nagyon zavarban.

Hirtelen megkönnyebbülök és egy kis magabiztosság tölt el. - Rendben, akkor találkozunk ebéd után itt a tó végénél ha neked megfelel. Utána mehetünk majd máshová is ha úgy gondolod. Nos én akkor el is indulok ebédelni aztán igyekszem a tóhoz. Szia Alder! -mondtam kissé hadarva. Láttam rajta, hogy eléggé zavarba jött õ is szóval jobbnak láttam ha minél előbb adok neki egy kis időt, hogy megnyugodjon.

Amint elhaladok, nagyon felélénkül a kuncogás és a lányos zsivaj

Az ebédidőd viszonylag gyorsan eltelik, egész végig Alder jár a fejemben és nagyon türelmetlenül várom már, hogy találkozzak vele.

Ebéd után a tó felé megyek és valamilyen virág után nézelődök közben amit Aldernek adhatnék. Nem nagyon találok ám akkor megpillantok a földön egy szép követ ami igazából nem tudom mi, kőnek tűnik, ilyen zöldes és csillog a napfényben, de nem átlátszó. Mérete egy fél tenyér körül van körülbelül. A zsebembe rakom majd indulok tovább, Alderhez.

Sziaaa.... Alder. - mondtam kis szünettel amiből az érződhet, hogy én is izgulok és ilyenkor nem beszélek olyan folyékonyan

- Volna kedved sétálni?

Azt veszem észre, hogy Alder mintha kicsit... Szebb ruhában lenne, a haja is rendezettebb, szép fonatok díszítik. Mikor megszólítom, kissé megrezzen, mert nem vett észre és azonnal elpirul. - Szia... Oliver - köszönt kedvesen, rám mosolyog, majd bólint. - Természetesen, nagyon is! Szerintem sétáljunk kicsit, majd ha kevesebben lesznek, le is ülhetünk. Készültem egy kiiis... Finomsággal - mondja kissé zavartan, de továbbra is mosolyogva.

Mielőtt bármit is szólnék, elkezdünk sétálni. - Finomsággal? Már alig várom - mondtam viszonylag nyugodt hangnemmel és egy mosollyal az arcomon. Az a mosoly szerintem ott is fog maradni a nap végéig. - Ha jól látom ez nem az a ruha ami korábban rajtad volt. Nagyon csinos vagy benne! Bár szerintem nincs olyan ruha amiben ne lennél ugyanilyen szép. Ezt követően egy kicsit másfelé nézek és kissé félek a reakciótól. Életemben először közeledek egy lányhoz és nem is tűnik nehéznek de mégis félek, hogy elszúrom, hátha elsietem vagy rosszul mondok valamit.

Alder olyan szinten elvörösödik és zavarba jön, hogy reagálni sem tud egy ideig. Majd összeszedi magát.

- Köszönöm... - hebegi végül nagy nehezen, nem is mer rám nézni. Aztán kicsit összeszedi magát.

- Hogy érzed a ma esti játékot? - vált csevegő hangnemre.

- Hááát bízom benne, hogy továbbra is szerencsém lesz. Bár eddig se mindig azon múlt. Le merem fogadni, hogy neked köszönhetem azt is, hogy felhozták a vízből a cuccaimat és ezért hálás vagyok neked. Ugyanakkor nem ez volt az egyetlen segítséged, hanem te magad és az ahogy néztél rám, szinte feltöltött élettel, és minden jóval. Te magad voltál a legnagyobb segítségem Alder. Épp ezért inkább ez az amiért a legjobban vagyok most hálás, hogy létezel és itt vagy a táborban és ha nincs ellenedre ezentúl többször is sétálgathatunk vagy tölthetjük együtt az időt bárhogyan, ahogy csak szeretnéd. Na ez már lehet hogy tényleg egy kicsit túlzás volt, hogy már most ilyeneket mondok neki de egyszerűen úgy érzem muszáj ezeket elmondanom neki, a szívem tele van érzelmekkel és egyszerűen nem bírom visszatartani – gondoltam magamban és kissé aggódni kezdtem de amikor Alderrel vagyok, szinte minden gondom elszáll, csak ő van a fejemben, a szívemben és így egyszerűen nem gondolom át mit mondjak, ahogy a mondás is szól; ami szívemen az a számon.

Alder nem tud magával mit kezdeni, olyan zavarban van.

- Oliver... - mondja, miközben bármi mást néz rajtam kívül. Keresi a szavakat, de nem találja. - Szívesen jönnék többször sétálni én is, de... Szerinted ez nem baj? Egy nimfa és egy félvér közeledik egymás felé? Mármint... Ilyenre nem igen volt még példa, csak azért...

- Ugyan Alder mi baj lehetne belőle? - próbáltam közben egy megnyugtatóbb kis nevetést, hátha kicsit oldom vele a feszültségét.

- Hát, nem tudom... Mivel nem volt még ilyenre példa, nem is tudhatom, mi lenne... - motyogja.

- És nem volna csodás ha mi lennénk az elsők, akik elindulnának ezen az úton és tapasztalnák meg, hogy milyen? Persze lehet, hogy lesznek akadályok de szerintem megéri és majd úgyis leküzdenénk őket hiszen nincs olyan akadály ami legyőzhetne két szívet amik egymásért dobognak, legyen szó bármilyen szívről vagy testről. Szóval mit válaszolsz Alder? Elindulnál velem életünk talán legcsodálatosabb utazására vagy úgy döntesz nem éri meg kockáztatni? - Közben megállunk, ránézek, majd a hozzá közelebb lévő kezem lassan a vállára teszem megnyugtatásképpen és így szólok:

- Erre nem kell most válaszolnod, talán kicsit elsiettem és kérlek nézd ezt el nekem, de legalább már tisztában vagy az érzéseimmel és ha neked ez gyors akkor lassíthatok.

Ezt követően leengedtem a kezem a válláról, félig végig simítom a hátán és ha közben elkezd sétálni, megyek mellette és várok a válaszra.

- Hát... Én szívesen, ha te is... És igen, lehet, hogy kicsit előre sietsz - nevet rám kedvesen. - Nem baj, nyugi! - emeli fel a kezét védekezésképpen. - Mi lenne, ha folytatnánk a sétát? Van egy jó spotom. Hidd el, tudom, mi a jó, nimfa vagyok! - kacsint rám,, majd elindul. Egészen egy kis rétig, amit pár fa határol, pont rálátunk a vízre. Nagyon szép. A fű is kellemes leülni. Alder pedig előpakol valami hideg gyümölcslevet és valami gyümölcsös kekszet. - Ezeket a saját fám gyümölcséből készítettem. Remélem, ízlik... Még sosem készítettem ilyet, szóval... Igen, van mit gyakorolni még - mondja megint elpirultan.

- Persze, menjünk tovább.

Majd követem Aldert a rétig ahol leültünk. Elkezd pakolni valamilyen ételt.

- Hmm, akkor biztosan nagyon finom lehet ha te készítetted - mondtam miközben rámosolyogtam.

- Hát, ajánlom neki! - mondja viccelődve, majd felém nyújtja őket, majd tölt egy kis hideg gyümölcslevet. Félve várja a reakcióm. Utána pedig kérdez.

- Ha már ennyire érdeklődsz irántam, szeretnétek jobban megismerni. Bár látlak mindig itt, ismerem a képességeidet, nem sokat tudok rólad vagy a múltadról. Nem mesélnél nekem magadról? - kérlel.

Megkóstolom a gyümölcslevet amit igazából nem is tudom mikor ehettem utoljára így kicsit meglepett az íze de nagyon finom volt. - Hú ez nagyon finom lett! Bevallom ritkán eszem édes dolgokat, nem mintha nem szeretném az édességeket vagy ilyesmi csak magamtól ritkán jut eszembe. Megízlelem újra. - Hmmm éppen hogy nem túl édes, nagyon jól eltaláltad - igaz nálad biztosan nem édesebb, mondtam magamban, ugyanis próbáltam kicsit visszavenni a bókokból. - A múltam? Szívesen beszélek róla ha szeretnéd. És ömm milyen messzire menjek vissza?

Alder megrántja a vállát, miközben ő is beleharap egy kekszbe. - Amennyire csak szeretnél. Engem bármi érdekel.

- Hát jó, akkor kezdem valahol az elején, de előre szólok nem lesz túl vidám történet az egész. A teljes nevem Oliver Storm, de ezt nyilván tudod. Tényleg még nem is kérdeztem, hogy neked mi a teljes neved vagy hogy csak ez van. Na de visszatérve. Ocean Cityben születtem - igen, így visszagondolva ez elég mókás, hogy pont ez a neve a városnak, viszont ott csak születtem, igazából New Yorkban éltem, ugyanis születésem után az apám ott vett házat. Ott ismerte meg a mostohaanyámat is akivel nagyon szerették egymást. Az igazi anyámról nem sokat mesélt apám. Évekkel később született egy húgom, Kara, később pedig egy öcsém, Mason. A suliban nem sok barátom volt, akik voltak azokkal se volt valami szoros a kapcsolatom. Feleléseknél meg tippelős feladatoknál mindig szerencsém volt, köszönhetően az igazi anyámnak, a szerencse istennőjének; Tychének. A kedvenc órám a tesi volt az úszás miatt, amiben nagyon jó voltam, köszönhetően a képességeimnek, amiket Oceanus nagyapámtól örököltem - közben megidézek egy vízbuborékot amit lebegtetek egy kicsit, majd a földre engedem esni amikor a szomorú részhez érek: Éppen a 14. születésnapomat ünnepeltük amikor valamilyen tűzzel borított teremtmények támadtak ránk. Ekkor jött a szatír aki kivitt engem és a húgom aki közben megsérült ezért útközben kórházba vittem én pedig a táborba jöttem. Másnap közölték, hogy a húgom jól van és egy távoli rokonhoz kerül, az öcsémről és a szüleimről pedig semmi hír nem jött ezért sokáig nem volt kedvem még beszélni se senkivel de idővel eltemettem a szomorúságomat és az lettem aki ma is vagyok. Hát körülbelül ennyi - mondtam egy kisebb nevetéssel de közben látszódott, hogy kicsit elszomorodom amit leplezni próbáltam.

Alder csendben és kissé komor tekintettel hallgatja végig a történetem. A buborékomat szemeivel követi, de most nem mosolyog: komolyan hallgat. A végénél finoman a kezemre rakja egy perce az övét és komolyan néz rám.

- Sajnálom, Oliver... Nem lehet, hogy... Hogy esetleg... Életben vannak? Mi van a húgoddal azóta? - kérdezi aggódva, közben elveszi a kezét és felhúzza a térdét, azt karolja át.

- Sajnos fogalmam sincs. A húgomról pedig tudom, hogy jó kezekben van, jobb ha nem tud arról hol vagyok, nehogy ismét veszélybe kerüljön, mert azt nem bírnám ki. Na de, hogy ne csak rólam beszéljünk, most te is elmondhatnád a történeted, ha szeretnéd, ugyanis én is minél többet szeretnék tudni rólad - mondtam mosolyogva, a szemébe nézve.

- Hé, Oliver... Már sokkal erősebb vagy, mint akkor. Ha túléljük ezt a háborút... - nagyot nyel. - Akkor szerintem megkereshetnéd, mert már nem fogod bajba sodorni. Mert már erős vagy - mosolyog rám kedvesen, majd mikor felteszem ugyanazt a kérdést, akkor egy picit félrenéz. - Egy fanimfa élete nem túl izgalmas. Gondolom, nem újdonság számodra, hogy az életünk a saját fánkhoz van kötve. Ha a fa sérül, mi is sérülünk. Ha a fa elpusztul, mi is meghalunk. Minél tovább él a fa, annál tovább él a driádja. Ennyi. Ezért nem szoktunk messzire menni a saját fánktól, mert óvnunk kell. Egész életemben ebben a táborban éltem és itt is fogok. A társaimmal együtt védjük a fákat és a tábort Pán és Perszephoné védelme alatt. Évközben kicsit unalmasabb, mikor nem vagytok itt. Főleg felújítunk, meg télen nem is vagyunk túl aktívak. De Oliver... - rám néz. - Én soha nem mehetek ki a táborból, érted?

- Igazad lehet Alder... de még mindig van hová fejlődnöm és remélem a háború után még ennél is erősebb leszek. Figyelmesen végighallgatom Aldert majd ránézek, ha ő is rám akkor a szemébe. - Igen ezt tudom és tudd, hogy engem ez sem tarthatna távol tőled. Ha kell akkor én is itt fogok élni életem végéig és óvlak ahogyan csak tudlak ha te is ezt szeretnéd, természetesen, mert most már nem csak téged köt ide valami hanem engem is, de ahogy mondtam, ez csak akkor marad így, ha te is hasonlóan érzel irántam. Ugyanis te vagy az én fám Alder.

Alder csak felsóhajt kissé frusztráltan.

- Ugyan már, Oliver... Ez mind szép és jó, de se megkérni nem kérhetlek erre, se nem lenne egészséges számodra. Akármit mondasz, ez az igazság... Még csak nem is ismersz rendesen. Természetesen örülök a közeledésednek, csak tudd, hogy ez nem fog örökké tartani. De addig, ha te sem bánod így... Én sem... Végre jól érzem magam ebben a szörnyű helyzetben - mosolyog rám ellazultan.

- Ha jobban belegondolsz Alder, előbb utóbb mindenkinek lesz egy otthona és nem lenne akkor se nagy a különbség ha tegyük fel egy városban élnénk vagy bárhol, hiszen úgyis életünk nagy részét otthon töltjük így engem kicsit se zavarna ha arra kerülne sor, hogy itt éljek. Az igaz, hogy nem ismerlek még annyira, de ezért szeretnélek minél előbb megismerni, mert ahogy eddig ismerlek, az alapján még nem találkoztam nálad szebb és kedvesebb lánnyal. Igaz ezelőtt soha nem is voltam szerelmes, ez talán azt is megmagyarázza, hogy mért nem értek hozzá annyira, mert tényleg nem szerettem volna elsietni. Viszont amikor téged megláttalak, mintha Kupidó lőtt volna meg, olyan hirtelen történt az egész. És a legkevésbé sem bánom, hidd el.

Alder magában megjegyzi, hogy még, de a világért sem mondaná ki hangosan. Csak rám mosolyog.

- Hát, jó... Akkor mesélj még... Mit szeretsz csinálni szabad idődben? - faggat.

- Szabadidőm nagy részében a képességeimmel szoktam gyakorolni, ha nem ezt csinálom akkor mindig van pár ember akikkel tudok csinálni ezt azt, például a mai verseny vagy van hogy együtt edzek valakivel, néha beszélgetek velük valamennyit és kb ennyi. Elég átlagos életet élek itt a táborban - jegyzem meg nevetve. Na és te Alder mivel töltöd mindennapjaidat? Mik azok a dolgok amiket legszívesebben csinálsz vagy mondhatsz olyat is amit a legszívesebben csinálnál de valami megakadályoz benne.

- Nincs azzal baj... Szerintem most igen sokra becsüljük ezt az átlagos időszakot, mielőtt jön a neheze... - réved el megint. Közben elfogyott a süti, innivaló sem sok maradt. - Hogy én? A testvéreimmel és barátaimmal játszunk, készülünk kicsit a védelemre, de mi annyira azért nem tudunk ebben aktívan részt venni, szóval főleg titeket segítünk. Igyekszünk segítséget kérni a messzebb élő rokonainktól és az istenektől. De most még egészen békésen vagyunk... - mondja, majd megissza a maradék italát.

- Persze, sokkal jobb egy átlagos időszak mintha háború lenne, ezért is kell gyors kiélvezni ezt a kis békeidőt mielőtt jön a baj. Ma este is lesz egy kis játék, kicsit izgulok is miatta, de remélem a szerencse továbbra is velem marad többé kevésbé. Egy dolog viszont nem lesz ott a versenyen, hogy motiváljon, de majd gondolok rá - mosolygok Alder felé. - Huhh jól eltelt az idő, pedig alig érződött pár percnek, de ilyen az amikor jól érzi magát az ember. Lassan el kell indulnom bemelegíteni egy kicsit a játék előtt, de remélem minél előbb találkozunk majd újra. Áh igen, majdnem elfelejtettem - elkezdek a zsebemben keresgélni majd kiveszem azt a szép zöldes követ ami nem is igazán kő, azt pedig nem hinném, hogy smaragd, de ki tudja. - Igazából virágot terveztem hozni neked Alder, de útközben valami mást találtam, amit neked adhatnék - ekkor mutatom Aldernek a zöld "követ". - Egyből te jutottál erről eszembe, hiszen olyan gyönyörű zöldes szemed van, igaz nem csak zöld, barnát is látok benne és egyszerűen nincsenek rá szavak. Meglehet, hogy ez a kő sokat ér, de még csak meg sem közelíti annak az értékét, hogy a szemeidbe nézhessek akár csak egy másodpercre, hiszen olyankor én vagyok a világ legboldogabb embere és nincs ennél értékesebb. Közben Alder szemébe nézek (már ha tudok mert nem néz másfelé) majd miután elmondtam ezt, felé nyújtom ezt a követ. - Legyen ez a kő a tiéd Alder és legyen a tiéd a szívem, ha valamikor úgy döntenél, hogy befogadod.

Alder érdeklődve figyel, mit szeretnék, majd elmosolyodik az ajándékon. Megint zavarba jön persze. Végül csak bólint. - Köszönöm... Jól éreztem magam és sok sikert a játékokon! - köszön el félénken, egy pillanatra hezitál, majd pipiskedik kicsit és nyom egy puszit az arcomra, aztán hátat fordít egy mosoly után és elfut a liget felé

-Én is jól éreztem magam és már nagyon várom a következő találkozásunkat.

Ekkor Alder ad egy puszit, ettől már én is egy kicsit elvörösülök, de ezt már talán nem látta, ugyanis a puszi után elköszön és távozik. Akkor egy kicsit a jókedvem is kezdett távolodni vele együtt, de aztán csak rá gondoltam és a kellemesen töltött időre amit együtt töltöttünk el, majd vidáman visszasétálok és egészen vacsoráig a képességeimmel gyakorolgattam valahol, ahol nem zavarnak. Közben Alder járt a fejemben, ennek köszönhetően volt hogy egy szívet alkottam vízből edzés közben, de azért próbáltam az edzésre és fókuszálni.

Aztán vacsorára került sor, viszonylag hamar véget is ért. Utána a felszerelésemért indultam; 2 alkar védő, egy lightos testpáncélzat, egy kisebb kard és pár dobókés. Miután ezeket elhelyeztem magamon, egy nagy sóhaj után az erdő mellett sorakoztam a többiekkel együtt. Elhangzott a szokásos szöveg, majd elindultunk a bázisunk felé. Közben Annabeth elkezdi mondani a tervet. Igyekszem koncentrálni és figyelni de akaratlanul is néha kicsit elbambultam amikor Alder járt a fejemben. Amikor a nevemet mondták, mindig visszatért a figyelmem, így a rám vonatkozó dolgokat biztosan megjegyeztem. Ez után még beszéltek valamit de csak vártam a jelre, hogy mikor kezdődik a játék.

Globális - Aria Pandora Raven Bes[T]roll



Klaus nagyon magabiztosan indul el valamerre. Egész konkrétan szinte az ellenkező irányba. Lyra még diszkréten tud szólni neki, hogy talán esetleg hátra arc. Ezután elindultok. Klaus megpróbálkozik elrejteni a többieket még az indulásnál, de valami nem stimmel. Viszont ti ebből ugye nem érzékeltek semmit elsőre.

Nagy szerencsétekre még többen nem indultak el, illetve a védekező osztag is még csak készülődik, szóval Travis és Jared egyszerre veszi észre és még oda kiáltanak nektek, hogy még látszódtok. Ti amúgy is később indultok, mint a támadó csapat, de akkor is el kell rejtőznötök. Így hát Klaus újra megpróbálkozhat a dologgal és ezúttal sikeren veszi az akadályt, úgy tűnik, hogy csak egy kis ráérzés kellett hozzá.Se Oliver, se Lyra szerencséjére nincs szüksége.

Körülbelül öt perccel a kezdet után ti is elindultok. Immár rejtőzködve osontok arra, amerre Lyra vezet titeket. Mivel négyen vagytok és valamennyi mozgástérre is szükségetek van, Klaus-nak igen sok energiájába kerül ekkora területet lefedni, de szerencsére elég tapasztalt, így még bírja a dolgot. Viszont óvatosnak kell lennetek, mert ha kimozdultok a Klaus által védett területről, akkor azonnal látszódni fogtok, de ezt egyelőre elkerülitek. A fák rejtekében ügyesen manővereztek.

Körülbelül a fele útnál jártok az erdő és a folyó között, mikor Charlie hallhat egy apró roppanást. Ha megállítja a csapatot és kissé lebújtok, akkor hamarosan erősödik a hang. Előkészíthetitek a fegyvereiteket, azonban mikor megjelenik a csapat, rájöttök, hogy ők veletek vannak. Egy másik rejtőzködő csapat. Furcsa is lett volna, hogy ha ilyen hamar találkoztatok volna az ellenféllel. Megvárhatjátok, hogy elmenjenek vagy el is indulhattok.

Ezután feszült percek következnek, hiszen egyre közeledtek a pálya közepéhez és mielőtt az első ellenfélbe belefutnátok, mindig az a feszült csend telepszik az erdőre. Mikor már a partnál jártok majdnem sík terepen, akkor halljátok meg az első ütközetet. Egy csapat Árészos és Héphaisztos kölyök csap össze egy csapat Apollónos és Hermészes kölyökkel. Ha Charlie Jared-et keresi, nem találja ott, hiszen a fiú egészen biztos a védelmi csapatban kapott helyet kiváló íjász tudása miatt. Muszáj lesztek odébb átkelni, mert nagy az esélye, hogy lebuktok, elvégre a víz hangos átkelésnél.

Ahogy délebbre tartotok, és a csatazaj távolodik, kissé megnyugszotok. Egészen addig, amíg a következő kanyarnál ez a jelenet tárul a szemetek elé: Annabeth és Percy már kissé zihálva köröznek egymás körül. Mindkettejükön több vágást is láttok, de Percy-nek nagy előnye a víz itt. Annabeth magabiztosan szorongatja tőrét, majd előrelendül és alulról támad. Percy hátrébb lép, de nem elég gyors, így kénytelen a kardját is használnia. Annabeth pontosan ezt akarta: másik kezével megragadja a fiú csuklóját, majd átdobja a válla felett, mire Percy-nek kiesik a kezéből a kardja, ahogy hatalmas csattanással ér földet a kavicsokon. Annabeth először majdnem elrúgja a kardot, de végül felveszi, hiszen tudja, hogy egy idő után visszatér Percy-hez.

- Add fel, Percy – zihálja a lány. – Legyőztelek… Nincs kedvem tovább harcolni veled – tárja szét a karját. A fiú féltérdre tápászkodik, majd féloldalasan elmosolyodik.
- Nem szokásom feladni, ezt már megtanulhattad volna, Észlány… - mondja, majd oldalra rántja a kezét, s egy vízostor-szerűség tekeredik a lány lábára, ami kirántja alóla a talajt és szépen elesik ő is. Annabeth felkiált fájdalmában. Ti pedig azt érezhetitek, hogy a hirtelen vízcsökkenés pont alólatok szedte ki a kavicsos talajt, így muszáj bénáznotok pár lépést, amivel pont eléritek, hogy Klaus-nak elvész a koncentrációja és lelepleződtök. Legalább van egy kis pihenni való ideje.

Mindketten felétek fordulnak. Annabeth homlokon csapja magát és a fejét csóválja, Percy pedig felhúzott szemöldökkel néz rátok.
- Helló, srácok! Csatlakoztok a buliba vagy mi? – vigyorog rátok kicsit zavartan, mert erre nem számított. Annabeth miután feléledt a mély pontjáról, hogy titeket lát leleplezve, szemével üzen nektek, hiszen Percy háttal van. Elsősorban Lyra-ra néz, hogy hagyják itt Oliver-t és hárman menjenek tovább, mert rajtuk múlik a verseny.

Lényeg, a lényeg, gyorsan kell dönteni, mert Percy lassan megint támadó állásba áll az ismét visszaszerzett kardjával, bár Annabeth is kezd feltápászkodni, szóval a fiú két tűz köré szorulna. Lehet, együtt simán legyőzitek, de továbbra is rátok számítanak a zászló megszerzésével és ezt Percy is kapisgálja. Akármit is döntötök, úgyis Lyra-é az utolsó szó joga.

Úgy tűnik az egész csapat készen áll... bár egy kicsit aggódom Klaus miatt, akiről tudom is, és a beszélgetésünk alatt is megerősítést nyert, hogy nem igazán lelkesedik az olyan fontos pozíciókért, mint amilyet most mellettünk kapott. Annak örülök, hogy ő is magabiztosnak tűnik, de mikor lendületesen elindul a rossz irányba, óvatosan megérintem a karját, és biccentek a jó irányba - hátha a többieknek még annyira nem tűnik fel a hiba. Nem akarom, hogy egy kellemetlen helyzet még rontson a közérzetén.
Öt perccel a kezdés után azért nekiindulunk. A fák rejtekében maradunk, Klaus pedig jól használja a képességét, így hatékonyan rejtőzködünk - bár ez azért némileg lassít minket. Próbálok végig koncentrálni, nehogy valahol hibázzunk. Amikor Charlie meghallja az első roppanást, egy kis ideig jelzek, hogy figyeljünk... mikor viszont meglátjuk, hogy velünk vannak, intek, hogy haladjunk tovább. Nem szabad időt veszítenünk, mert minden elveszített perc előny lehet az ő keresőiknek is, nekünk pedig számolni kell a lopakodás miatti esetleges lassulással is.
Sajnos a gázló, amire számoltam nem lesz alkalmas átkelőhelynek - az első harcoló csoportba pont a környékén futunk bele, vagyis kénytelenek vagyunk elindulni déli irányba, a szélesebb szakaszokra. A patak még így sem jelent majd nagy kihívást, de az eredeti gondolat a csapatok megkerülésére nem sikerült annyira fényesen, mint terveztem. Próbálom visszafojtani a cinikus ciccegést, és ezt nem a többiek tudtára adni. Ha így jártunk, így jártunk, valahogy megoldjuk. Én vagyok a vezető, vagyis észnél kell lennem és nem morogni - legalábbis ezzel a jól bevált frázissal próbálom győzködni magam, miközben irányt változtatunk.
A csatazaj elhal, ami jó kezdet, de a folytatás már nem annyira fényes... hamarosan ugyanis kiszúrjuk Percy-t és Annabeth-t, vagyis pontosan azt a csatát, amit el akartunk kerülni. Na, ennyit a szerencséről. Szerencsére elfoglaltak egymással, szóval először csak intek a csapatnak, hogy haladjunk tovább... hamarosan azonban Percy földre kerül, és a vizet használja, hogy szerezzen egy kis előnyt, ezzel pedig pont megcsúszunk. Szerencsére az egyensúlyunkat nem veszítjük el, de Klaus koncentrációja kicsit megbomlik, vagyis tökéletesen láthatóvá válunk a tábor egyik (ha nem a) legerősebb félvére előtt. Szerencsére Percy nem látja át azonnal, hogy mit is keresünk itt, így van időm egy pillantást váltani Annabeth-szel... egyre gondolunk.
- De, Oliver pont erre készült - mosolyodok el, intve a fiúnak. Azt már csak suttogva jegyzem meg neki, hogy Percy ne hallja: - Lehet, hogy tudok egy kis előnyt adni. Ne számolj rá, de ha sikerül, könnyebb dolgod lesz. - Aztán Klausra nézek, jelezve, hogy emelje fel újra a védelmet... amíg megteszi, én próbálok koncentrálni, és előhívni azt a képességemet, amit talán a legritkábban használok... megpróbálom semlegesíteni Percy képességét. Nemesis a bosszú istennője: ez egy jó módszer, hogy egyenlővé tegyél egy küzdelmet.
Szerencsére sikerrel járok, a fiú képtelen irányítani a vizet a továbbiakban. Ahogy eltűnünk, halkan megszólalok:
- Siessünk. Kevesebben vagyunk, de talán így gyorsabbak is.
Ha átkeltünk a folyón, kicsit északnyugati irányba vezetem a csapatot. Így szűkebb körben, de még megkerülhetjük a harcokat (és a szörnyeket is) és jóval nagyobb eséllyel találhatunk rá a zászlójukra.

Született: 1985. 02. 21
Életkor: 24
Isteni szülő: Plútó
Kisállata: Monus, a vadászgörénye, mely régen a kishúgáé volt.
Kinézet:
187 centiméter magas, szálkás izomzatú. Haját hosszan hagyva hordja, általában elég kócosan. Szeme sárgás és kék színű egyaránt, mely harc közben mintha izzana is.

Mivel a bőre pigmenthiányos, a lábait kivéve szinte az egész testét betetováltatta, hogy eltüntesse a betegségének nyomait. Ez alól egyedül az arca a kivétel.


Jobb alkarján, bármennyire is igyekezte eltakarni, a mindenféle tetoválás alatt fellelhető a Jupiter Táboré is, mely Plútó jelképét, a Római Birodalom latin mottójának kezdőbetűit, és a táborban eltöltött éveket jelentette. Ezek a tetoválások mivel beleégtek a bőrbe, eltávolíthatatlanok.


Személyiség:


Nicholas gyerekkorában visszahúzódó és csak a családja körében igazán boldog kisfiú volt. Az embereket leszámítva, akik mindig csúfolták a kinézete miatt, általában minden újdonság felé nyitott volt. Ez a hiperaktivitásával megspékelve azt eredményezte, hogy 0-24-ben csinálni akart valamit és nem tudott meglenni egyhelyben.

Ahogy idősödött azonban egyre inkább úgy érezte, hogy kellene neki is egy társaság is, így ahogy kamasz lett, megcsináltatta az első tetoválásait. Megpróbálta olyan helyre tenni ezeket, ahol a betegsége a legfeltűnőbb, ezzel is eltüntetve ezeket és végre elérni azt, hogy ne azért nézzenek rá mert itt ott fehérebb a bőre, hanem azért, mert ilyen meg olyan menő tetoválásai vannak.


Mivel ettől kezdve nem tekintettek rá máskánt, és az eddig is teljesen laza viselkedése miatt elég hamar szerzett barátokat és lett a középiskola királya. Imádott a középpontban lenni és mindig is törekedett erre, valószínűleg azért, mert eddig nem kapott ekkora figyelmet sohasem, csak olyat, amitől rosszul érezte magát.

Amikor a családját elvesztette úgy érezte, az egész világ összeesküdött ellene. Elveszettnek és hibásnak érezte magát a történtekért és egy véget nem érő utálat alakult ki mindenki ellen, akiről úgy gondolta, köze volt a szerettei halálához. Ezek lettek az Istenek. Ehhez hozzátartozott az is, hogy rendkívül gyűlölte, ha más lenézte őt vagy saját magát sokkal jobbnak gondolta, mint ő maga volt, így pedig a Jupiter Tábor lakóiról sem alkotott jobb nézeteket.

Mikor csak Emily volt ott neki, mindennél jobban féltette, kicsit már betegesen is. Rettegett attól, hogy elhagyják, és végül pont ezzel rontotta el az egészet. Innentől megfogadta, hogy nem fogja érdekelni, ha valaki elhagyja, mert eleve nem tekint rá úgy, mint egy igazán közel álló személyre.

Miután a Szellemeket is elvesztette és teljesen egyedül maradt, egy olyan falat húzott fel maga köré, melyen nem engedett át senkit. Nem akart többé elveszíteni senkit. Ha bár vágyik egy rendes családra, egy olyan emberre, aki igazán közel áll hozzá, ebben már csak a fájdalmat látja, így sosem mer ebbe belevágni. Elfogadta a helyzetét és próbálja az élet más örömeit kiélvezni ahelyett, hogy magányosan magába roskadva szenvedne. Emiatt is van annyi egyéjszakás kalandja és jár szinte minden hétvégén bulikba.

Imád viccelődni, ez egyfajta kényszer nála, hogy oldja a saját maga feszültségét. Képtelen befogni a száját és még a halálos helyzetekben is úgy érzi, még egy poén belefér. 

Teljes mértékben egy film rajongó és kritikus is egyben. Egy csomó weboldalon játszik fotelharcost és írja le egyes filmekről a véleményét. 

A filmeken kívül a motorját szereti még legalább annyira mint az egyéjszakás kalandjait, és az azzal való száguldást, terepmotorozást, trükközgetést. Saját bevallása szerint, lehet ő maga egy hülye és úgy fog meghalni, hogy kétszázharminccal repeszt hazafelé, de ha van valaki a hátsó ülésen, akkor őt biztonságban hazajuttatja. Egyébként imádja szivatni a rendőröket, a netre néha-néha fel is tölt egy-egy ilyesfajta videót, ahogy őket szopatja meg igen csúnyán. 

Akaraterejét és kitartósságát valószínűleg Plútótól örökölte, míg lobbanékonyságát és néha-néha előforduló dühkitöréseit már inkább az anyjától.

Képességek:
Általános:

• Nick származása miatt igen kitartó és képes rendkívüli fájdalmat is elviselni. Az sem rendíti meg, ha halálos sebet kap. Ereje bár nem vetekszik egy Mars / Árész gyermekével, de Plútó leszárazottjaként igen emberfelettinek mondható. Gyorsasága és lopakodó képessége szintén elég erős, jobban, mint a harciképességei, bár abban sem utolsó, hála az extrém kiképzésnek a Jupiter Táborban és az Amerikai Tengerészgyalogságban. Emiatt kiválóan ért a fegyverekhez és igen pontos lövész is.
  
• Tökéletesen olvas, ír és beszél latinul.

Félisteni képességek, melyekkel már rendelkezik:

• Necromancy:
  
  • Apja miatt tekintélye van az Alvilágban a halottak felett, bár ez jóval kisebb, mint Plútónak.
    
  • Képes telepatikusan kommunikálni a holtakkal.
    
  • Képes elhallgattatni, megragadni és eloszlatni a szellemeket.
    
  • Ha olyan egyénnel találkozna, aki valamilyen úton módon kijátszotta a halált, azt is képes megérezni.
    
  • Nick láthatja és érzékelheti is a Halál Kapuinak erejét, bár ilyen még nem történt vele, hisz egyelőre ezeknek a létezéséről sem tud.
• Death Sense / Life Sense:
  
  • Nick képes a hozzá közelállók halálát megérezni, és hogy ez nagyjából mikor fog bekövetkezni. Ezt egy igen különös gyengeség és rosszullét előzi meg.
    
  • Az Alvilágban tudta, mikor fog Emily eltűnése bekövetkezni, így ezt valószínűleg más lelkeknél is szintén megérzi.
    
  • A nagyon erős életerővel rendelkezőknél érzékeli mennyi ideje maradt hátra az adott illetőnek, függetlenül attól, hogy az most, vagy húsz év múlva következik be.
• Umbrakinesis:
  
  • Képes létrehozni, irányítani, vagy elnyelni és eloszlatni a Sötétséget, ezzel megzavarva és megvakítva az ellenségeit. Gyakran használja a való életben is, mivel működik a halandókon is. Nem véletlenül félnek az emberek annyira a sötétben.
    
• Phobikinesis:
  
  • Míg Plútó irányítani tudja a félelmet, a rettegést, a halálérzést, addig Nick csak generálni tudja magának és másoknak is a tudtán kívül, ha nagyon fél, vagy aggódik valaki miatt.
• Ferrokinesis:
  
  • Nick a bűnözői karrierje során figyelt fel arra, hogy mintha érzékelné a nemesfémeket és a belőlük készült ékszereket, majd csak visszaemlékezve a Jupiter Táborban tanultakra jött rá arra, hogy ez is egy képessége Plútónak, és így neki is.
• Hypnokinesis:
  
  • Nick igen jó abban, hogy a saját álmait irányítsa, bár arra még nem jött rá, hogy ez egy sajátos képessége az Alvilág Urának szülöttjeinek, mivel „az álmok és a halál régi barátok.” Ezt tudja tanulásra, vagy csak a rémálmok elkergetésére is használni.
• Death Trance:
  
  • Nick tanulmányai során egy olyan képességet is felfedezett, mellyel képes az egyén saját magát egyfajta halálközeli transzba ejteni, amivel akár olyan helyzeteket is túllehet élni, ahol normál esetben egy félvér pillanatok alatt meghalna. Ehhez csak meg kell ennie Proserpina – Perszephoné római megfelelője – gránátalmái közül egy magot és máris bekövetkezik a transz. Mivel ez nem képességhez, hanem származáshoz kötött dolog, valószínűleg Nick is képes erre, amennyiben rendelkezik egy ilyennel. 
• Osteokinesis:
  
  • Képes megidézni és irányítani is a csontokat, akár azokból barikádot csinálva az ellenségnek, vagy életveszélyes szúró és vágó eszközöket.
• Geokinesis: 
  
  • Képes navigálni a föld alatt és az Alvilágban is egyaránt, akár járt már ott ezelőtt, akár nem.
    
  • Képes kisebb köveket mozgatni, feketévé és rendkívül élessé téve őket.
    
• Thermokinesis:
  
  • Képes kisebb lángokat irányítani, akár halálos fegyverként is használni a tüzet.
  • Ha Nick dühös lesz, fél, vagy rendkívüli fájdalmat érez, a szemei felizzanak, míg a testhőmérséklete egészen különleges mértékeket képes produkálni. A kardja és a páncélja köré ilyenkor egy lángcsóva csavarodik, amit aztán irányítani is tud. Ennek a képességnek a megnyilvánulása nem kontrollálható, csupán maga a tűz, amikor az már megidéződött.

Félisteni képességek, melyeket a későbbiekben elsajátíthat:

• Necromancy:
  
  • Nick tekintélye olyan nagy lesz az élőhalottak felett, hogy képes lesz őket irányítani, de még Plútó szörnyeit is, köztük a Fúriákat. Ha apja feltámasztana egy hatalmas hadsereget, képes lesz arra, hogy irányítsa, vezesse őket a csatában.
    
  • Ha kellőképpen ereje teljében van, képes lesz saját magának is sereget megidézni az Alvilágból, és efelett uralkodni. Mivel ez egy igen kimerítő feladat, legfeljebb pár tucatnyi harcost képes így megidézni, egy ennél nagyobb hadsereg megidézésére már eszközök kellenek, mint például Diocletianus jogara.
    
  • Az ősi tekercsekből tanulva Nick tudomást szerzett Diocletianus római császár jogaráról, melynek megszerzését a Jupiter Tábor szigorúan tiltotta. Bár ezt még ő sem tudja, de ezzel Plútó gyermekei képesek a Római Birodalom Légióit mind megidézni az Alvilágból és harcba hívni. Ennek a seregnek az irányítását csakis egy Római tiszt veheti át, aki a Jupiter Táborból származik. Ha megszerzi a jogart, képes lesz azt használni.
    
  • Nick képes lesz megidézni az elhunyt lelkeket, különösebben azokat, akik közel álltak hozzá, és vissza is tudja őket küldeni az Alvilágba.
    
  • Ezt akár az olyan lelkekkel is megtudja tenni, akiknél megérzi, hogy kijátszották a halált.
    
• Umbrakinesis:
  
  • Képes lesz a Sötétségből és árnyakból szilárd, fizikai pajzsot generálni maga és társai köré, amely képes bizonyos ideig ellenállni a bejövő csapásoknak.
    
  • Nick az árnyékokat és a Sötétséget használhatja arra, hogy közel láthatatlanná váljon.
    
  • Képes lesz az árnyak és a Sötétség segítségével nagyobb távokat megtenni egy szempillantás alatt, azonban hatalmas kimerüléssel csak, és az elején igen pontatlanul. Ha ezt túl sokszor ismétli meg, fennáll a veszélye annak, hogy Nick molekuláris szervezete elkezd darabokra esni, fokozatosan ugyanolyan árnyékká válva, mint amivel utazik is.
    
• Phobikinesis:
  
  • Képes lesz ezt az erőteljes halál és félelem auráját előidézni és irányítani, akár átruházni másra, hogy azok még a harctól is meghátráljanak.
    
• Hypnokinesis:
  
  • Nick később képes segíteni másnak az elalvásban, elhessegetheti a gondolatokat, és távol tarthatja a rémálmokat, hogy nyugodtan pihenhessen az, akinek az álmába „belépett”.
    
• Osteokinesis:
  
  • Nick képes lesz a megidézett csontokból és koponyákból csontváz harcosokat létrehozni, majd a feladatuk elvégeztével meg is semmisíteni őket. Ez egy sokkal kevesebb energiával járó feladat, mint az élőhalottak megidézése.
    
• Geokinesis:
  
  • Nick később képes lesz hasadékot nyitni a földön, elnyelve vele és csapdába ejtve az ellenségeit. Ezenkívül képes lesz előidézni kisebb földrengéseket, akár egy ellenséges erőd falainak megrongálása végett.
    
  • Képes lesz az Alvilágban, féltestvéréhez hasonlóan mozgatni az Erebos falait, illetve a felszínen lévő alagutakat is átalakítani az igényei szerint bizonyos mértékben.
    
• Magmakinesis:
  
  • Képes lesz az Alvilági, vagy csak a föld alatti magmát és lávát irányítani, akár a Geokinesis képességgel összevonva, hogy amikor hasadékot nyit a földben, onnan hatalmas lángcsóvát lövelljen ki.

Felszerelés:
Zsoldos:

• Golyóállómellény
  
• Motoros védőruha protektorokkal és egy bukósisakkal
  
• M416 gépkarabély lézeres irányzékkal és hangtompítóval
  
• Glock 19-es automata pisztoly
  
• Dobókések
  
• Túlélőkés
  
• Pár gránát, melyek közül a fénygránát a szörnyek ellen is hatásos, képes megvakítani őket is.
  
• Magánnyomozói jelvény, mellyel könnyedén kitudja magát adni rendőrnek, vagy valamilyen hivatásos személynek.
  
• Egy a Veszett Kutyák által használt páncélozott teherautó
  
• Egy KTM 690 Enduro, mely a legújabb motorja a cégnek, 2009-ben dobták a piacra.
  

Félvér:

• Még a Jupiter Táborban saját maga által tervezett és csináltatott éjfekete színű könnyűpáncél köpennyel, melyet a felderítői és begyűjtői akcióin hordott. Tökéletes lopakodásra és a gyors mozgásra, de képes akár több vágást és szúrást is kivédeni.
  

• Egy kör alakú, Parma típusú római pajzs, mely a hátán kap helyet, ha éppen nem használja.
  

• Egy Gladius típusú, Birodalmi Aranyból készült kard, melyet szintén a Jupiter Táborban csináltatott meg.
  

• Egy a páncélja alkarjából kicsúsztatható Birodalmi Aranyból készült tőr féleség.
  

Előtörténet:

- Igen.
- Há’ de baszki! Csak nézz rám! Nem látod a hasonlóságot?
- Nem.
- Na várjunk! Te egyáltalán, hogy látsz, ha nincs is szemed, kedves csontvázúr... Hm?! Így máris érthető, hogy nem látod a gyönyörű pofim…
- Elég már ebből! Ha nem akarod, hogy levessünk Tartaroszba, azonnal kezdd el mondani ki is vagy valójában!
- Jólvan már, nyugi van! Nem kell így kiakadni… Ejj, hol is kezdjem a mesém… Ja igen, megvan. Baszki, mint valami kibaszott kínvallatás… Csak úgy megjegyzem, ezért még fizetéscsökkentést fogtok kapni tőlem, ha egyszer hatalomra kerülök!

Szóval, 1985-ben születtem San Franciscoban. Anyám egy családsegítőben dolgozott lakhatásért cserébe és egyedül nevelt engem. Apámat nem ismertem, mikor kiderült, hogy anyám terhes, megijedt és lelépett a szemétládája. Gondolom nem telt volna neki fizetni a gyerektartást ebből az igen kevés aranyból, ami itt van neki lent… De azért az anyámat jól elvarázsolta a rengeteg dologgal, amit megtudna neki adni, gondolom… Árva múlttal biztos örült volna mindennek, amit kaphatott volna, így nem csoda, hogy hamar elcsábította.

Na mindegy, amennyire emlékszek a környékre, ahol laktunk, az nem volt annyira rossz, ilyen átlagosnak mondanám. Mondjuk a lakás, ami igazából csak egy szoba volt, az lényegében a családsegítőben volt. Szóval yee, mondhatni hajléktalanok voltunk.

Közel négy évig éltünk így együtt anyával, mire megjelent egy másik pasi is az életében, Jimmy. Rendőr mivolta miatt a fizetése ugyan neki se volt sokkal több, de legalább sikerült végre kibéreljenek egy lakást, ahol boldogan tudtunk végre élni, sőt, még saját szobám is lett, így anyáék nyugodtan tapsikolhattak az este amíg azt hitték a kicsi Nick már rég alszik. Jajj, de aranyosak… Én már ekkor tudtam, hogy nem tapsikolást hallok.

Aztán teltek múltak az évek és lassan én is elértem azt a kort, hogy elkezdhettem az unalmas, gonosz tanárokkal telelévő iskolát. UTÁLTAM suliba járni. A jegyeim szarok voltak, a római kort leszámítva a tananyag nem érdekelt, és amúgy is eléggé egy különc gyerek voltam. Természetesen, hogy áldjon még egy kicsit a sors, pigmenthiányosként állandóan a csúfolódások célpontjává váltam és nem is igen volt barátom. Plusz rendesen olvasni szinte alig tudtam, ráadásul mindig úgy pörögtem, mint akit bedrogoztak volna. És aki pörög, az biza gyakran verekszik is azokkal, akik basztatják… Emiatt aztán elég hamar megbarátkoztam az igazgatóbácsival, aki amúgy a világ legjobb arca volt! De komolyan, ha ő nem lett volna, úgy rúgtak volna ki minden évben minimum háromszor, hogy a lábam nem érte volna a talajt.

Mindeközben amúgy megszületett a húgom, Rachel is, akiről nagyrészt én gondoskodtam hisz anyáék, hogy fizetni tudják az albérletet, mindketten rengeteget dolgoztak és kevés idejük volt ránk. Há’ gondolhatjátok én a hétéves fejemmel mennyire voltam jó bébicsősz. De hát valahogy csak sikerült nem megöletni mindkettőnket, szóval annyira rossz mégsem lehettem.

Egyébként alsótagozatban derült ki még az is, hogy ADHD-s és diszlexiás vagyok. Szóval innentől mehettem egyéb fejlesztésekre is a három edzésemen kívül. Igen, anyámék elképzelése az volt, hogy na majd a sportolás lefoglal. Hehe, nem jött össze nekik. Minden este eljátszottam azt, hogy Jimmyvel még focizni akarok kint a játszótéren, anyuval pedig valami finomat főzőcskézni. Igen, tökre szerettem főzni! Sőt, most is szeretek. A krumplipürém rántotthússal máig verhetetlen...

Visszatérve a hiperaktivitásomra, az is közrejátszhatott ebben, hogy a sok munka és nagytesó révén kicsit háttérbe szorulva éreztem magam. Legalábbis a pszichológusom szerint ezzel próbáltam felhívni magamra a figyelmet és követtem el olykor-olykor kisebb rosszalkodásokat. Igen, egész életemben jártam szakemberekhez. Leszámítva az elmúlt éveket. De nem vagyok bolond, eskü! Na jó, talán egy kicsit mégis…

No és ugye említettem a kisebb csíntevéseket… Na, ahogy idősödtem ezek is egyre nagyobbak lettek velem együtt. Kisebb lopások, verekedések, jogsi nélküli vezetés… Heh, emlékszem, egyszer hárman utaztunk az egyszemélyes kismotorral, nyilván védőfelszerelés nélkül, egyszer meg majdnem felgyújtottam egy házat. Az vicces eset volt mondjuk, éppen a tűzzel játszottam és valamiért a láng elkezdte követni a kezeim mozgását. Persze otthon Jimmytől kaptam a nyakleveseket rendesen… Már havi rendszerességgé vált a „Gyere már be értem a munkahelyedre, éppen a fogdában ülök.” üzenetváltások közöttünk.


Aztán ott volt még az is, amikor...
- Édes istenem, a lényeget már! Hát nem érek én rá erre egész nap!
- Miért, talán mész valahova? Te úgyis halott vagy! Annyi időd van, mint a tenger!
- De…
- Csak semmi de, te alattvaló! Szépen meghallgatod, amit mondani akarok! Úgyis annyi minden van még, hogy beszarsz!

Na szóval, a zűrös időszakom ugye felsőtagozattól tartott az általános végéig nagyjából, amikor is az utolsó évben rájöttem, hogy ötletem sincs mi akarok lenni. És eléggé pánikba is estem, mert már majdnem itt a nagybetűs élet, én meg lényegében semmihez sem értek… De aztán megvilágosodtam. Egyik az őrsön töltött napon – ami a grandiózus ballagási buli következménye volt – miközben hallgattam a rendőrök beszélgetéseit, rájöttem, hogy olyan embereket keresnek, akiket én látásból ismerek. Mivel a viszonyom amúgy sem volt jó velük, gondoltam segítek szerencsétlen zsaruknak és elmondok mindent. Na ez olyan jól sikerült, hogy innentől Jimmy rendszeresen küldött „terepre” adatokat szerezni egy-egy bűnbandáról. Én meg rájöttem, hogy nyomozó szeretnék lenni. Így az általános után beiratkoztam a rendőrakadémiára. És anyám, de jól is tettem! Minden csaj olyan top tízes volt ott, hogy te jó isten! És azok az éjszakák… Volt, amikor átmentem haverom kolesz szobájába és már ott várt öt csaj társaságában. Pont egy ilyesmi alkalomkor ismertem meg az exem is, Emilyt. Egy igazi bomba csajt. Onnantól ott dugtunk, ahol csak tudtunk.


Oké, mondjuk tény, hogy nem csak erről szólt az élet, mert olyan kiképzőnk volt, aki szó szerint a szart is kiverte belőlünk. De mindenre is megtanított. Folyton az elsők között voltunk a mindenféle teszteken és gyakorlatokon. Egyszer még az FBI-os köcsögöket is elvertük.

És ahogy egyre felnőttebbekké váltunk, a fejünk lágya is benőtt. Egyre komolyabbá vált a kapcsolatom Emilyvel is, aki most már egyre közelebb engedett magához és megtudtam, hogy biza az ő élete sem fenékig tejfel.

Ugyan kívülről úgy tűnt minden rendben van vele, de hamar kiderült, hogy azért annyira még sem. A szülei szó szerint szartak rá és mindenért őt baszogatták, így inkább a kollégiumot választotta mint, hogy velük kelljen élni. Na de az elég drága volt, így hát két műszakban dolgozott suli mellett, hogy tudja fizetni. Amint ez kiderült még én is elmentem diákmelózni oda, ahol ő is volt, hátha kicsit tudok rajta segíteni pénzügyileg.


Na és ezek után, még volt pofája az apjának elkérni azt a kevés pénzt tőle, csakhogy a napi berúgása a kocsmában meglegyen. Persze szerencsétlen hiába tiltakozott, hiába volt rendőr kadét, az apja valahogyan mindig elverte, ha nem adta oda a pénze felét… Na és hát én itt mondtam, hogy na akkor ebből elég. A következő alkalommal mikor jött volna a pénzért a faterja, Emily helyett én vártam őt. Már a gumibottal a kezemben fogadtam, és a lehető legkomolyabban mondtam el neki, hogy takarodjon innen. De hát a drága lelke nem mozdult, így hát fogtam a fegyverem és akkorát basztam rá a fejére, amitől még a lépcsőn is legurult az öreg. Többet nem is jött kéregetni, bár megjegyezte, hogy ezt még megkeserülöm. Én hülye meg nem törődtem a fenyegetésével.

Úgy pár nap múlva mikor a kollégiumban Emilyvel aludtam – na jó, kit akarok átverni, beszívva keféltünk egész éjjel – tűz ütött ki. Na de nyilván hol? Hát a mi szintünkön természetesen. Az a tetves rohadék eljött oda, hogy ránk gyújtsa az egész helyet. És milyen jól is sikerült neki… Már alig voltam magamnál a sok füsttől mire kijutottunk a szobából. Szinte lehetetlen lett volna elhagyni az épületet a tűzön keresztül, de valahogy… A tűz érdekes, kellemes melegséget árasztott magából és mintha szétnyílt volna előttünk. Akkor nyilván nem tudtam mi miért történt, szóval csak legyintettem a dologra és kihoztam Emilyt onnan. Na aztán nagyon fasza volt meztelenül várni a tűzoltókat az éjjel közepén.

Szegény Emily egyébként nagyon megijedt és pánikba esett hol fog így lakni, így ideiglenesen magamhoz költöztettem. Én pedig elkezdtem nyomozni az „ismeretlen” gyújtogató után… De bár ne tettem volna. Lényegében akkor, tizenöt évesen basztam el az egész életem!

Egyik éjjel Jimmyvel elmentünk Emily apjának a lakására. Hát már bentről olyan undorító szag terjengett ki, hogy majdnem beokádtam, de végül csak beléptünk oda. Ment a szokásos igazoltatás és házkutatás, aminek nyilván a pali egyáltalán nem örült, de valahogy most még inkább furcsán viselkedett. Aztán mikor Jimmy tarkón fogta, hogy kivezesse a házból, a pali egyszer csak vad üvöltésbe kezdett és átalakult valami egészen mássá… Egy nem evilági lénnyé.

Karjain az izmok legalább kétszer akkorára duzzadtak míg ujjain hatalmas karmok élesedtek ki. Már rántottam volna elő a pisztolyom amikor Jimmyt egyszerűen felnyársalta a dög és nekem vágta. Természetesen a stukkerem a világ másik felére repült el, így nem volt más lehetőségem minthogy a gumibottal tartsam magamtól távol azt a dögöt. Hát ez annyira jól sikerült, hogy még máig látszik a fognyoma a csávónak a seggemen, úgy kiharapott onnan egy falatot. Egy szó, mint száz, nagy nehezen végül csak sikerült kijussak a házból és már pattantam is be az autóba. Fények fel, sziréna be, és már repesztettem is el százharminccal a fenébe.

Abban a percben nagyon összevoltam zavarodva és ötletem sem volt mit tegyek. Azt sem tudtam most akkor szóljak e a társaimnak, vagy ne. Ugye a fő bajom az volt, hogy ezt a történetet ki a fene hinné el. A végén még bezárnak a diliházba… Szóval inkább elindultam haza, hátha anya tud segíteni.

Azonban mire odaértem a lakásunk már lángokban állt. A tűzoltók már ezerrel oltották a tüzet, én pedig csak álltam ott, mint egy fasz, és néztem az egészet. Mégis mit tehettem volna? Valószínűleg abban a pillanatban égett halálra az anyukám és a kistesóm, akit nagyrészben én neveltem fel… Akire mindig is én vigyáztam. Én voltam számára az, nem a szüleink, akiben bízott annyira, hogy elmondja ki is az első nagy szerelme. Akit megkért, hogy verjem be a képét annak a szemétládának, aki megcsalta őt. És akit szintén megkért, hogy maradjak vele fent egész éjjel, csak hogy kitudja sírni magát a vállamon… És hogy aztán elszórjam neki a pocsék szerelmi tanácsaimat, csakhogy jobb kedvre derítsem kicsit. Ajj, de hiányzik…


Na mindegy, nem ez a téma. A tűzből egyedül csak Rachel vadászgörénye, Monus jutott ki. Egyenesen hozzám futott ahogy észrevett és attól a pillanattól fogva a vállamon élte kis életét. Mindig is bírtam a kisöreget, de onnantól ténylegesen megszerettem. Ő volt az utolsó élő családtagom… Na meg azóta kvázi az őrangyalom lett, bár nem teljesen értem, hogy nem unta még meg a melót. De szinte mindig figyelmeztet a veszélyre, ha én nem venném észre, szóval köszi cimbora!

Na de, miközben Monussal foglalkoztam, a könnyeim között kiszúrtam egy fekete hajú, szigorú arcú, vörös szemű, drága öltönyt viselő alakot. Szemei csak úgy sugároztak az erőtől, de mégis, a különleges alak szomorúnak tűnt. Mikor pedig megindultam volna felé egyszerűen csak eltűnt. Helyén csak egy papírfecni szállt ide-oda, rajta koordinátákkal és egy üzenettel: „Menj ide!”


Éppen ezt olvastam amikor Emily váratlanul a nyakamba ugrott és aggódva tudakolta mi van velem, mi történt. Épphogy csak válaszolgatni kezdtem volna neki, mikor ijesztő alakokat véltem felfedezni a fák körül. Fogalmam sincs honnan, vagy miért, de mintha éreztem volna, hogy ezek is olyanok mint… Mint akit Jimmyt megölte.

Kézen ragadtam a barátnőm és azonnal az autóhoz vezettem majd elindultunk. Az üzenetet a tenyerébe nyomtam és megkértem, hogy üsse be a GPS-be a koordinátákat. Ő ezt mind meg is tette, habár fingja sem volt arról mi történik. Mondjuk nekem se nagyon.

A koordináták a Sonoma-völgybe mutattak, habár továbbra sem tudtam mi a faszt is kéne keresni ott. De mi azért csak mentünk… Egészen addig amíg el nem értünk egy igen hatalmas, romos faházat. Ugye, hogy a horrorfilmek is így kezdődnek? Na, ekkor ez nekem is eszembe jutott, de csak erőt vettem magamon, kiszálltam a kocsiból és elindultam be a házba, míg Emilynek azt mondtam várjon meg. Most már nagyon jól jött volna valami segítség, hogy mit is kéne keressek, ami persze aztán hamarosan meg is jött. De őszintén, nem igen ilyet vártam volna…

Szinte a semmiből ugrott ki elém egy hatalmas, sötétvörös szőrű, ezüst szemű farkas. Nekem pedig ezzel párhuzamosan fagyott meg a szar is a seggemben. Már ekkor biztos voltam benne, hogy megfogok halni. Minden csak egy csapda volt… És nem! Nem volt igazam. A farkas valamiért tudott beszélni latinul, amit én meg valamiért meg is értettem. Elmondta, hogy várta már az érkezésem és hogy minden félvér itt kezdi a pályafutását. Ő az, aki elküldi őket a Jupiter Táborba, ha megfelelőnek tartja őket. Én viszont aligha tűnök annak, hiába várt tőlem kitűnő teljesítményt, ha már a Három Nagy egyikének gyermeke vagyok.


- Mi a faszról beszélsz te?!
- Hát igen, pontosan ezt kérdeztem én is tőle, pontosan ilyen hangsúlyban
- Mi? Én ezt tőled kérdez…
- Shhh, most én beszélek!

Tehát, miután feltettem az igen informatív és lényegre törő kérdésem, a farkas kicsit besértődött a tiszteletlenségemen és rám támadt. Ekkor pedig megkezdődött a jó kétórás fogócskázás az erdőben. Nyilván esélyem sem volt, csak a kis rendőrakadémián tanultakra támaszkodhattam. Plusz Emilyre is vigyáznom kellett, mert Lupa – így nevezte magát a Farkas Istennő – miután rájött, hogy idehoztam egy halandót, megakarta ölni őt is. Tehát akárhogy is nézzük, alig volt esélyem, hiába vetettem be mindent a fénygránáttól kezdve a pisztolyomig. És aztán el is kapott minket. Engem a fának csapott míg Emilyt lenyomta hatalmas mancsával a földre. Könyörögtem neki, hogy hagyja életben, mire ő csak kinevetett és gyengének nevezett. De amikor elakarta harapni a torkát valami történt… A föld megremegett alattam és ezernyi kis éles szikla csapódott bele Lupába. A farkasnő megtántorodott és elismerően nézett rám, majd végül csak annyit mondott: „Átmentél a próbán. Törődöttséged a szeretteid iránt olyan, mint apádé… Biztos büszke lenne rád.”

Hát gondolom, mennyire az volt rám, ha baszott bármikor is felkeresni… No de, miután Lupa felhagyott a megölésemmel, meglepően kedves üzemmódra váltott és nagyjából mindent összefoglalt számunkra. Ugyan én is teljesen levoltam döbbenve, de Emily aztán engem is felülmúlt. Nagyon nehezen hitte el mindezt, amit a Farkas Istennő elmondott. Igazából fogalmazhatunk úgy is, hogy sokkot kapott.

Mindenesetre Lupa útbaigazított minket és azt mondta, menjünk el a Caldecott alagútig, ahol majd biztonságban leszünk. Természetesen mit tenne egy normális ember, ha egy hatalmas farkas ezt mondaná neki? Hát persze, hogy oda menne! Szóval mi is így tettünk.

Egészen sokat kellett menni mire odaértünk, már reggel is lett. Emily békésen aludt az anyósülésen, míg én hulla fáradtan próbáltam nem megölni magunkat egy frontális ütközéssel. Közben meg a rádión hallottam, ahogy a rendőrök engem okolnak Jimmy haláláért és a házunk felgyújtásáért… Hát persze, rögtön fel is kerültem a körözöttek listájának élére. Az sem lepett volna meg, ha a TV-ben bemondták volna a történteket.

Aztán amikor végre valahára megérkeztünk, nagy meglepődésemre… Nem találtunk semmit. De komolyan. Csak egy teljesen elhagyatott és sötét alagút előtt álltunk. Már kezdtem azt hinni átvertek minket, amikor egy nagy puffanást hallottam magam mögül. Egy furcsa, szinte teljesen átlátszó lény terült el a hátam mögött a fejében egy nyíllal, majd vált furcsa porrá. Aztán ahogy előre tekintettem, az előbb még teljesen üresen álló alagút előtt már két, lila pólóba öltözött íjász nézett velem farkasszemet. Nem sokkal később aztán további két ember tűnt fel, de az ő kezükben már kardok és római mintákkal díszített pajzsok voltak.


Elkezdtek üvöltözni, hogy gyorsan befelé, miközben mintha csak egy videójátékban lennének, úgy kaszabolták le teljesen nyugodtan azokat a lényeket, akik valószínűleg végig minket követtek. Még jó, hogy nem álltunk meg egy benzinkúton sem… Na mindegy, a lényeg, hogy megmenekültünk és megérkeztünk oda, ahova kellett.


És akkor az áldott, békés tábori évek… Na, a gondok ott kezdődtek, hogy miután kiderült Emilyről, hogy nem félvér, megakarták ölni, mivel a legtöbb halandó nem tudhat a tábor létezéséről. Én meg megmondtam nekik, hogy oké, de akkor én is megyek vele. Na erre aztán nagyot néztek, főleg miután mindenről beszámoltam, ami eddig velünk történt és kiderült, hogy a Három Nagy egyikének a gyermeke vagyok.

Tehát végül megegyeztünk, hogy ha nem hagyom el a tábort és beilleszkedek, illetve azt teszem, amit mondanak, akkor Emily is maradhat. Mivel nem sok választásom volt, persze belementem.

Mivel kissé különleges gyermekként kezeltek, először a legjobbak közé, az Első Kohorszba szerettek volna betenni. De aztán ahogy egyre inkább látták rajtam, hogy nem igen felelek meg a tökéletes félvérről alkotott képnek, egész gyorsan átraktak az Ötödik Kohorsztba, ahová lényegében a lenézettek, a bénák, a kitagadottak kerültek. Szóval ja, jó pár évig basztam a rezet a seggfejekkel, talán ezért is ragadt rám ennyi hülyeség… Hm, na jó, kit akarok átverni, már babakoromban is egy idegesítő beképzelt pöcs voltam, de néha jó azt gondolni, hogy nem vagyok teljesen velejéig romlott…

Na mindegy, az első pár nap mindenkinek nehéz volt. Gyászolni a családod és az életed, amit egy éjszaka alatt vesztettél el, nem volt könnyű. Főleg, hogy amit a helyébe adni akartak számunkra nem annyira egyezett meg a mi életfilozófiánkkal. Szóval jó sokáig tartott mire elmondhattam, hogy nem akartam mindegyik félvért kiherélni. Arról nem is beszélve, hogy az Istentisztelet nem annyira volt az én stílusom… Főleg miután apám sosem jelentkezett. A fejesek szerint, ahogy telt múlt az idő és egyre több képességem jött elő, meg ahogy leírtam számukra az öltönyös alakot, arra tippeltek, hogy ez biza az Alvilág Ura, Plútó lesz.

Pár héttel később az érkezésünk után aztán elkezdődött a kiképzésem is. Azonban tekintve, hogy más hozzám hasonló leszármazott nem igen volt a táborban, ez kimerült abban, hogy elém basztak pár régi könyvet és tekercset, hogy nesze, tanuld meg. Hát mondhatom, köszönöm szépen, kurva sokat segítettél!

Mindenesetre ezeket szívesen olvastam mert bevallom eléggé zavart, hogy mindenki úgy picsázott el a táborban, hogy csak na. Még a kis pisis kölykök is… De ez annyira nem volt meglepő, ezek itt teljesen úgy viselkedtek, mint a katonák.

Szóval ja, összekellett szednem magam. Onnantól 0-24-ben tanultam és edzettem magam, aminek aztán meg is lett az eredménye, egyre inkább váltam olyanná, mint a már évek óta itt élő gyerekek. Már ha a viselkedésem nem vesszük számításba, mert az továbbra is borzasztó volt. Haragudtam az egész világra, de leginkább a saját apámra…

Talán pont ezért is, meg mert minden szerettem elvesztettem Emily-n kívül, úgy próbáltam óvni őt ahogy csak tudtam. Még a rendőrakadémia befejezésére is alig engedtem el, mert attól féltem, hogy a szörnyek megtalálják és végeznek vele. Pedig már jócskán keresték őt is a hatóságok…

Hát igen, egy önző, paranoiás fasz voltam. Szinte minden hova elkísértem és alig engedtem el bárhová is egyedül. Aztán ennek meg is lett az eredménye, az egész félvéresdit és engem is megutált. De nem hibáztatom, én is így éreztem volna. Csak hogy ekkor azt még nem igen fogtam fel, így aztán szépen lassan a gyönyörű kis szerelmünk elkezdett átalakulni egy igazán mérgező párkapcsolattá.

Ezen az sem segített, hogy a táborban folyamatosan basztattak a többiek, hogy csináljak valamit, ha már egy Főisten gyermeke vagyok. Mindig a fejemhez lett vágva, hogy csak ingyenélők vagyunk, akiket eltartanak a semmiért… Ami amúgy félig igaz volt, de attól még igen frusztráló volt minden egyes nap ezt hallani. Tehát ja, jócskán feszültté tett ez is. Nem is csoda, hogy ezek után már rendes büszke voltam arra, hogy elnyerhettem a képzeletbeli Az Év Legrosszabb Félvére díjat. De aztán csak sikerült a szemeteknek befogniuk pár küldetésre, főleg azért, mert megint megfenyegettek, hogy kidobják Emilyt a táborból. Valószínűleg ő ennek már örült volna, de én továbbra is védelmezni akartam. Szóval az igen bővülő képességeimet és a rendőrakadémián tanultakat bevetve egy remek beszerző és felderítő lettem. Kvázi a "legjobb" a táborban.

Rendőri múlttal a hátam mögött igen könnyedén hozzá tudtam férni olyan adatbázisokhoz, amiben több millió ember van. Ez pedig igencsak megkönnyítette a tábor dolgát abban, hogy felkutassa az isteni szülőktől származó gyerekeket. Persze sok szörny támadást így sem előzhettünk meg, de legalább sikeresen eltudtam hárítani az ilyesmiket, ha odáig fajultak volna a dolgok. Több tucat gyermek életét mentettem meg azalatt az évek alatt, amíg a táborban tartózkodtam. És megmondom őszintén, baromira jól esett végre valami jót is tenni.


Szóval ezt a munkát kifejezetten élveztem. Mivel bennem is sok gyerekesség maradt, plusza húgomra megannyiszor kellett vigyázzak, értettem a kölykökhöz és nagyon bírtam is őket. Na nem úgy! Nem, nem vagyok pedofil mielőtt ezzel viccelődnél te buta csontváz…

- Tudod ki a buta te…
- Mondtam, hogy megszólalhatsz? Levesselek a Tartaroszba? Nem akarod? Na, én is így gondoltam, szóval pofa be alattvaló mert még egy csomó mindent elakarok mesélni. Még csak most jön a mélyrepülés, ami már inkább zuhanás, juhú…

Tehát egész jól kezdett minden rendben lenni az életemben. Egyre többet maradtam kint a táborból, és egyre ügyesebben osztottam ketté a civil és a félvéres dolgaimat, mert hát ugye amikor kint voltam, igyekeztem azért élni is, és álnéven magánnyomozónak álltam. Azért nem akartam feladni az eddig álmaimat sem ugye. Szóval összekötöttem a két feladatot és így még sikeresebb lettem. Éppenséggel csak a szerelmi életem ment tropára mindeközben.

Emlékszem, éppen mentünk valahova autóval Emilyvel amikor a szokásos vitánkat folytattuk le, hogy én két életet próbálok élni és rá sosincs időm, meg ő ebben nem akar már részt venni, alig hagyhatja el a tábort és blablabla. Aztán egyszer csak benyögte, hogy odaköltözne egy barátjához. Na, ez az a srác volt, akit már a rendőrakadémián is legszívesebben lelőttem volna mert folyton igyekezett rámászni a barátnőmre. Szóval addig-addig feszegette a témát Emily ameddig teljesen el nem pattant bennem a húr. Félreálltam a kocsival és megmondtam neki, hogy takarodjon. Menjen csak a barátjához, ha annyira akar, én befejeztem vele. Igen, ott hagytam a francban az esőben és még aznap este hazaugrottam a Táborba elhozni a cuccait, amit bebasztam a srác házának udvarába. Természetesen a jól ápolt gyepére még felhajtottam gyorsan és gondoskodtam róla, hogy ne kelljen füvet vágjon többet. Utána pedig elindultam a legjobb haveromhoz, Kyle-hoz, akit még általános iskolában ismertem meg és kvázi ő volt az egyetlen barátom akkoriban, és úgy bebasztam, hogy másnap alkoholmérgezéssel kötöttem ki a megyei kórházban.


Mindeközben amíg bent feküdtem a kórházban, elgondolkoztam, hogy vajon mit is csinálok én. Két külön életet próbálok élni… De ahogy Emily is mondta, ez nem normális. Szóval még aznap kiszöktem a kórházból és elbotorkáltam egy boltba, ahol vettem valami kis cuki dolgot és elindultam Emilyhez, hogy bocsánatot kérjek tőle. Eldöntöttem, hogy befejezem a félvéresdit és elköltözünk. Azonban ahogy odaértem, a piciny szívem összetört… Ahogy bekopogtam az ajtón, az a nyomorék srác nyitott ajtót. Alsónadrágban. Háromszög alakban dudorodva az elején… És akkor az összes dühöm előtört belőlem és olyan erővel vágtam pofán, hogy valahogyan – ne kérdezd hogyan – eltörtem a kézfejem. És tekintve, hogy a detoxból nem rég jöttem ki, a végén még ő is picsázott el engem, nem én őt. Ráadásul még Emily-vel is még jobban megutáltattam magam a kis akciómmal. Szóval vesztesen és kitagadva ballagtam el. De legalább kivertem a srácnak két fogát, felrepesztettem a szemöldökét, és eltörtem az orrát…

Aznap este is Kyle haveromnál aludtam miután összeszedett. És ott határoztam el, hogy akkor tényleg elég ebből. Faszom bele mindenbe és mindenkibe, én ezt befejeztem. Az utolsó „jótett”, amit tettem, hogy még egyszer visszamentem a Jupiter Táborba és megkértem Lupa-t, hogy vigyázzon Emily-re akkor is, ha én már nem tudok. Bár először hezitált, de végül bólintott.

Ezután egy héttel később, tizennyolc éves koromban jelentkeztem katonának az Amerikai Tengerészgyalogságnál. Elakartam tűnni a városból, a Jupiter Táborból, az egész átkozott félvéresdi életből. Azt akartam, hogy valami lefoglaljon, ami jó távol van mindentől, amit eddig ismertem. Ha szerencsém van, még meg is döglök egy bevetésen…

Nyilván, az elején még azt gondoltam, ezek lesznek a legjobb éveim. Egy bizonyos ideig őszintén szólva tényleg az volt, semmivel sem kellett foglalkozzak azonkívül, hogy katona legyek. Hiába nem szerettem egész életemben, ha parancsolnak nekem, itt olyan jó volt, hogy nem kellett gondolkodjak, csak követnem a parancsokat és vakon menni előre. És szerencsémre egész jól is ment ez. Hála a volt kiképzőmnek és a félvér táborban tanultaknak, hamar lettem olyan jó, mint a már rég szolgáló bajtársaim.


Az első bevetésem Afganisztánban volt és le is húztam ott egy évet. Itt rengeteg dolgot láttam, de valahogy sosem jutott el a tudatomig, hogy én embereket ölök… Vagy hogy a barátaim körülöttem halnak meg. Mindazonáltal volt pár szar pillanat is. A legrosszabb az volt, amikor a kilencéves terrorista kölyök rám fogta a fegyverét és nekem kellett hamarabb meghúzzam a ravaszt… De ezeken viszonylag gyorsan túltettem magam. És úgy tűnik ez feltűnt a parancsnokaimnak is, mert hamarosan egy olyan ajánlattal fordultak hozzám, amiről álmodni sem mertem volna.

Én voltam azon szerencsés katonák egyike a századunkból, akiket a Task Force One-Four-One Különleges Erők mellé rendeltek összevont bevetésre. Olyanok kellettek nekik, akik nem félnek semmitől és bármire képesek. És én olyan voltam.


A küldetésünk a terroristák egyik magasrangú tagjának, a vezetőhelyettesnek a likvidálása volt. Mi végeztük volna a Különlegesek fedezését, miközben ők rejtve behatoltak volna az épületbe. Helikopterek, tankok, százhúsz rendkívül jól kiképzett ember. Minden készen állt az évtized legnagyobb csapására. Csakhogy elszámoltuk magunkat… Az ellenség erősítést kapott, és ugyan a küldetés sikeresen zárult, beszorultunk az épületbe, amit megtámadtunk. A csapataink megmaradt része mindeközben visszavonult. Minden irányból csak az ellenség látszott. Baráti erőknek nyoma sem volt.

Kezdetben ötvenen voltunk. Három napig tartottuk magunkat. Az utolsó napra mindössze tizenöten maradtunk. Nem bírtunk volna ki még egy rohamot. Mindent egy lapra téve csapdát állítottunk. Amikor leszállt az éj, elbújtunk az elesett bajtársaink vérben áztatott holttestei között. És amíg vártunk, a holtakból ömlő vér beborította arcainkat. A homok és hamu halotti lepelként tapadt ránk, megváltoztatva, álcázva minket. És amikor az ellenség megérkezett, kiemelkedtünk a sivatagi homokból. Láthatatlan vadászként, lopakodva végeztünk a gyanútlan ellenséggel. Minden erőmet bevetettem, hogy rejtve tartsam magunkat a Sötétséggel. De túl sokan voltak így is, én meg egyre inkább kimerültem. Amikor fogytán volt már a lőszer, a pengéinket használtuk. És amikor a pengéink elkoptak, a kezünkkel folytattuk a harcot. Reggelre a homok és por el szállt. Csupán egyetlen ellenséges katona bolyongott körülöttünk zavartan, sebesülten. Nem bántottuk. Nem volt már erőnk végezni vele. Kifáradtunk. És amikor elment, a társainak egy olyan Különleges Egységről beszélt, mely minden tekintetben ütőképes és verhetetlen. Egyszerűen természetfeletti... Olyanok, mint a Szellemek...
Innentől mindannyian mélységi felderítéssel foglalkoztunk, hisz ebben voltunk a legjobbak. És nem sokkal az első küldetésünk előtt az álneveinket is megkaptuk, jómagam az Elias nevet.

A kötelék tagjaként számtalan helyet megjártam és nem egyszer voltam hónapokig egyedül az ellenség vonalai mögött. Mindent megtanultam a túlélésről és az igazi testvériségről. Jobban, mint azt valaha tudtam volna a Jupiter Táborban. Amikor egyszer elkaptak és megkínoztak, csak azért nem mondtam el semmit, mert annyira belém nevelték az összetartozást és a bajtársiasságot, hogy nem tudtam volna veszélybe sodorni őket. Viszont akárhogy is nézzük, ez lett végül a veszte a többieknek…

Egy diktátort kellett volna likvidáljunk miután az ő kinyírására küldött osztaggal megszakadt a kapcsolat. Pedig már több hónapja figyeltük a csávót és minden információ, amit az érte küldött osztagnak átadtunk helyes volt, egyszerűen csak balszerencsék sorozata történt, ami miatt elbuktak. Így hát jöttünk mi, a B terv. Átverekedtük magunkat az egész városon a pajti rezidenciájáig Neptunusz segítségével, aki az égből navigált minket a felderítőgépén.

Mindeközben Ajax, Logan és Hesh hátramaradt fedezni minket amíg Merrick, Keegan, Kick, Grim, Torch, Rorke – az egység parancsnoka – és én felfutottunk a tetőre, hogy elérjük az éppen felszálló helikoptert. Nagyon kicentiztük a dolgot, de sikeresen felugrottunk rá, azonban ahogy elkezdődött a lövöldözés a gép belsejében, az elkezdett zuhanni és a közeli folyó két sziklás partja közé landoltunk. Nem volt sok időnk és Rorke is beszorult, így egy nehéz döntést kellett meghozzak. Mentem őt, vagy hallgatok a többiekre és elhagyjuk a gépet nélküle. De hogy is tehettem volna ezt, ha az összes tanítás az ellenkezőjéről szólt? Hogy mindvégig tartsunk össze, egy mindenkiért, mindenki egyért… Hát nem ez lett volna a helyes? De, csak nem a logikus döntés. Én pedig elbasztam. És mindannyian a folyóba zuhantunk.


Ajaxék egyedül engem tudtak már csak kimenteni a vízből. A többiek mind odavesztek… Miattam. Teljesen sokkos állapotba kerültem. Egyedül, amire emlékszem, hogy mennyire féltem akkor. Már nem is tudom hogyan tudtak rávenni, hogy felkeljek a földről és tovább harcoljak. Mert persze egy helikopter lezuhanása elég figyelemfelkeltő volt, így máris jöttek értünk az ellenség katonái.

Logan és Hesh már akkor meghalt, míg Ajax és én fogságba kerültünk. Na és tudjátok ki vallatott ki minket? Hát persze, hogy az, akit egy fél órával ezelőtt fejbe lőttem… Már ott éreztem, hogy valami nem stimmel vele, hogy valami pokoli kisugárzása van… Akkor még nem tudtam mi az, de most már rájöttem: egy ugyanolyan szörnnyel van dolgom, akik a félvérekre támadnak.

Fogalmam sincs már hogyan történt vagy miért, de az osztagom elvesztésével járó düh és fájdalom megsegített. Minden eddig tanultakat bevetettem és a Birodalmi Aranyból készült eszközök nélkül is sikerült azt a lényt és a katonáit legyőzni. Ajax viszont mindeközben súlyosan megsérült… Sikerült rádión kimentést kérjek, de mire megérkeztek, az egyetlen életben lévő Szellem is meghalt rajtam kívül.

Természetesen a történtek után a szolgálataim alól felmentettek mikor hazatértünk és én újra egyedül maradtam. Nem volt már ott se a családom, se Emily, se az osztagom… Bár kaptam a hadseregtől bőven segítséget, hogy visszaszokjak a társadalomba, ugyanolyan kivetettnek éreztem magam, mint amikor eljöttem. Így az összes pénzem, amit kaptam elszórtam és egy pár hónapig az utcán kényszerültem élni. Egyszerűen nem tudtam magam összeszedni. 


A Táborba nem akartam visszatérni, a katonaság kitagadott, másvalakim meg nem volt, akihez mehettem volna. Persze az egység tagjainak családjai, akiket egyesével kerestem fel, hogy bocsánatot kérjek a tetteimért, felajánlották a lakhatást, de ezeket mind visszautasítottam. Nem akartam senkinek sem a nyakán lógni…

Végül aztán Kyle talált rám teljesen véletlenül. Először fel sem ismert, annyira ronda voltam elmondása szerint. Hazavitt magához és megengedte, hogy pár hónapig ott maradhassak. Aztán jött a megdöbbenés is, amikor megérkeztem, hisz volt más valaki is a lakásban. Egy Erik nevezetű férfi, akit Kyle csak úgy mutatott be, mint a barátja. Mármint, az olyan barátja.

Azt hiszem akkor megint összetört bennem valami, mert… Na mindegy, ez nem rátok tartozik. A lényeg, hogy ott éltem velük pár hétig és sikerült egész jól összeszedjem magam. De hát semmi sem lehet tökéletes, így nem sokkal később az egyik éjszaka megjelent valaki az álmomban… Egy olyan lény, melyről azt hittem már sosem látom: Lupa. Kimerült és elkeseredett volt. Elmondta, hogy ő igyekezett, de Emily… Eltűnt. Egy otthonról elszökött gyerek után kutatott miután riasztották a rendőrséget, akit sikeresen meg is talált, de arra nem számított, hogy ő is olyan képességekkel rendelkezik, mint egy félvér. Megpróbálta elvinni a Farkasházba – oda, ahol Lupával először találkoztunk – de nem érkezett meg.

Természetesen rohadt dühös voltam Lupára, hogy egy kibaszott Istennő nem tud megvédeni egy halandót, de ezzel akkor nem foglalkoztam, helyette már éjszaka elkezdtem készülődni, hogy megtaláljam Emilyt. Újra magamhoz vettem a félvér felszerelésem, és elfogadtam a tényt, hogy még egyszer utoljára félvéresdit kell játsszak. Nem tudom éreztem-e még akkor is Emily iránt bármit is, talán csak a bűntudatot, amiért annyira elkúrtam a kettőnk kapcsolatát.

Aztán pont, amikor kiléptem volna az ajtón, Kyle állított meg. Nem tudom honnan, de tudta, mit akarok tenni és nem engedett el egyedül. Nem akartam veszélybe sodorni őt is, de annyira erősködött, hogy végül aztán ketten indultunk útnak.


Az erdőben kezdtük meg a keresést, de csak szörnyeket találtunk. Kyle nem igen hitt a szemének, de nyugodt maradt és mindig azt tette, amit mondtam. Fogalmam sem volt róla, hogy halandó létére ő is átlát a Ködön…
Körülbelül öt nap keresés után belebotlottunk abba a halálra rémült kölyökbe, akit Emily védelmezett. Bár nehezen, de sikerült kiszedjük belőle mi történt. A nő, aki vele volt… Meghalt.

Ha nincs ott Kyle valószínűleg megint összetörtem volna, amennyire akkoriban szétvoltam csúszva. De tartotta benne a lelkem, így sikerült az egyetlen logikus lépést meghozni: Kyle-t megkértem, hogy vigye el a Jupiter Táborba a gyereket, míg én… Én oda megyek, ahol utoljára még egyszer láthatom Emilyt. Nem tudom, értette-e mire gondolhattam ez alatt, de nem kellett magyarázkodjak, elfogadta a döntésem és szétváltunk.

Elindultam Los Angelesbe, hogy megkeressem az Alvilág bejáratát. Egész hamar megtaláltam, és amint letértem a nem evilági helyre, bár fogalmam sincs honnan, de tudtam merre induljak el. Mintha a nem létező emlékeimben élt volna a hely pontos felépítése…

Körülbelül egy kétórás keresgélés után meg is találtam Emily lelkét és három héten át nem mozdultam onnan. Próbáltam minden egyes elvesztegetett percet bepótolni vele. Bár én szerettem volna kihozni onnan, tudtam, hogy ez lehetetlen… De nem mozdultam el mellőle. Nem hagytam, hogy ezen egyedül menjen keresztül. De végül elérkezett az idő és én elkellett engedjem…

Mikor már indultam volna haza, Plútó várt mögöttem. Türelmesen hagyta, hogy elbúcsúzzak attól a személytől, akit a legjobban szerettem. Ugyanabban a sötét öltönyben volt, mint amikor először láttam. Szerintem ő se és én sem tudtam mit mondhatnánk a másiknak, így egy ideig csak néztük egymást némán. De aztán megtörte a csendet.


„Nick… Én…” - kezdte volna, de ekkor megint elpattant bennem valami és leüvöltöttem. Szó szerint neki ugrottam és az összes felgyülemlett fájdalmamat kitöltöttem rajta. Nem hagytam, hogy még csak meg is szólalhasson. Nem voltam se rá, se a kifogásaira kíváncsi. És mikor kitomboltam magam, elindultam vissza az élők közé, magára hagyva azt a személyt, aki mindent elvett tőlem.

És most, három héttel később megint itt vagyok kedves csontváz uraságom, mert egy dolgot még megszeretnék vele beszélni. Szóval leszel szíves beengedni, hogy még egyszer beolvassak neki egyet… Ne aggódj, többet nem fogtok itt lent látni. Na de nem azért, mert az öreg a legutóbb megmondta, hogy a félvér élet nem nekem való, ezért, ha még egyszer meglát idelent, kitilt innen. Nem, egészen másért. Azért inkább, mert képzeld, elfogok költözni New Yorkba. Találtam ott egy olcsó motelt a lehető legmesszebb a Jupiter Tábortól, és egy bandát is, akik igényt tartanak a szolgálataimra. Igen, zsoldosnak fogok állni, mert hála az Uralkodótoknak, máshoz nem értek.

Tehát most már tényleg csak egy utolsó elköszönés van vissza a drága apámtól, hisz annyira hiányozni fog… Remélem megérted.

Veszett Kutyák
Nicholas bandája a Veszett Kutyák névre hallgat és főképp ritka és méregdrága autók ellopásából és azok eladásából élnek. Már több évtizede a pályán vannak és igen jónak számítanak.

A Veszett Kutyákat Tom és a húga, Mia vezeti. Jesse és Leon a szerelőjük, Brian a tipikus katona fickó, Suki a pszichopata és minden, ami ezzel jár. Nick csak huszonegyéves korától tagja a csapatnak, és főként a felderítésből veszi ki a részét.

Mindössze másfél éve volt velük, amikor egy rablást akartak végrehajtani, de egy másik banda megelőzte és átverte őket. Mint kiderült, ennek a csapatnak volt a tagja Jay is, akit végül csak több hetes keresés után sikerült elkapni. Bár eredetileg megakarták ölni, Nick meggyőzte a társait, hogy vegyék be, mert megtetszett a fiatal srác észjárása és hozzáállása az élethez. Így onnantól együtt dolgoztak és bár egyikük sem árult el semmit a félvér múltjáról, remek barátok lettek azalatt a két év alatt, amíg együtt lopkodták el a legdrágább és legmenőbb cuccokat a gazdagoktól. Bár Jay pár hónappal elvált a bandától és inkább egyedül tevékenykedett tovább, Nick még úgy ahogy tartotta vele a kapcsolatot, mert tőle szerezte be a „különleges” dohányát.

Hát elkezdődött. El is indult a kis csapatunk. Igaz valaki elég érdekes irányt választott, azt hittem én nem figyeltem oda valamire és nem tudom mi van de kiderült, hogy ő nézte be. Szinte mi indulunk el elsőnek, a többiek még ott készülődnek meg ilyesmi. Oda is szól nekünk két srác, hogy amúgy hello, látnak minket. Kicsit el is mosolyodtam, jó kedvem volt. Meg igazából nem is vettem soha olyan véresen komolyan ezeket a játékokat, kivéve persze a mai versenyt még a tavon, hiszen ott elég komoly indokom volt nem veszíteni.

El is indultunk Lyra vezetésével, azt hiszem így hívják, elég komoly személyiségnek tűnik, szóval megpróbálok nem bénázni. Klaus most már elvileg rendesen takar minket. Elég sokat haladtunk és nem is volt eddig semmi gubanc, reméljük ez így is ma.... Charlie hirtelen megállít minket. Valami nincs rendben, egyre nagyobb az izgalom. Úgy tűnik felesleges volt, velünk vannak.

Ezt követően folytatjuk utunkat. Megint fokozódik az izgalom, hiszen már tényleg elég sokáig eljutottunk. Valahol a partnál járunk és csatazajra leszünk figyelmesek a közelben. Úgy tűnik arrébb fogunk átkelni, nem kockáztatva a lebukást. El is indulunk óvatosan, egyre csendesebb és nyugodtabb a környezet, ám hirtelen egy újabb harc szemtanúi lehetünk. A híres félvérek; Annabeth és Percy harcol egymással. PERCY JACKSON! Végre láthatom akció közben! Húúú Annabeth egy elég szép mozdulattal terítette földre. Na erre mit lép? Vajon feladja? Ohoho a legkevésbé sem hiszem, hogy fel fogja adni. Szinte érzem, hogy készül valamire! Várjunk csak, tényleg érzek valamit. Úgy tűnik Percy kihúzta alólunk a “szőnyeget” de nem estünk el. Sovány vigasz ez, mert így is eléggé bénáztunk, hogy megőrizzük az egyensúlyunkat ami ahhoz vezetett, hogy Klaus láthatatlanná tévő képessége kicsit bekrepált és abban a pillanatban észre is vesznek minket. Hopp ez baj. Annabeth nem tűnik boldognak ám Percy annál inkább, oda is szól valamit én pedig reflexből jópofizok és válaszolok is miközben ártatlanul integetek kissé:

-Őőő sziasztok... mi a pálya? - mondom egy félig erőltetett vigyorral az arcomon.

Annabeth valamit jelezget a szemével, nem értem mi az, remélem nem engem akar megölni a tekintetével. Úgy tűnik eljött az én időm. Lyra valamilyen előnyről suttog, remélem beválik bármit is tervez. OH szóval ezt. Oké Lyra is megy arra a listára, ahol azok a nevek vannak, akikkel nem szívesen kerülnék összetűzésbe. Még meg akartam köszönni de kicsit leblokkoltam és már el is surrantak. A figyelmem Percyre összpontosul. Így, hogy nincs képessége és Annabeth is itt van, elvileg fél kézzel is le kéne tudnunk győzni Percyt.

-Mi még nem ismerjük egymást, vagyis de én ismerlek, ki ne ismerne, én Oliver vagyok és van bennünk valami közös.

Közben megpróbálom én is megcsinálni azt amit Percy az előbb; létrehozni egy ilyen viziostort szerűséget amivel a földre teríthetem. Ha ez sikerül, megpróbálom a víz segítségével leláncolni a kezeit és a lábait, hogy Annabeth megadásra kényszerítse.

Nick – Ordo

Megint valami szaros munka. Remek. De egész jó pénzt ígérnek érte és nem is tűnik annyira vészesnek.

Kelly Jones – 10 éves – eltűnt

Ennyi szerepel a papíron. Semmi több. Illetve ez nem igaz. Ott van még egy koordináta, amit ha bepötyögsz, akkor egy, a long island-i erdőkbe mutató GPS pontot kapsz. Nem tűnik túl vészesnek a dolog, elvégre egy kisgyerekről van szó, aki elcsavargott otthonról. Elég uncsinak tűnik így elsőre… De a pénz miatt mégiscsak megéri elfogadni a dolgot.

Így hát felkészülsz az indulásra akár egyedül, akár többed magaddal, hogy megkeresd a kislányt. Jó darabon kell utaznod, így ha egyedül vagy, jut időd gondolkodni, ha többen vagytok, tudtok kicsit beszélni, mielőtt a naplementében megérkeztek a koordinátákhoz.

Ha jól számolsz, körülbelül egy órátok van megtalálni a kis csajt, mielőtt rátok sötétedik teljesen. Jobb lenne kitalálni valami tervet vagy azonnal elindulni. Ki tudja, mi vár az erdőben ilyenkor…

Oliver – Bes[T]roll

Szemtől-szemben állsz vele. A Prófécia gyermekével. Aki hamarosan eldönti, hogy az Olimposz élni fog-e vagy elpusztul. Hatalmas szerep, nem igaz? De most csak egy kölyök, akit éppen most fosztottak meg a képességeitől. Hiába próbálja a vizet kénye-kedve szerint alakítani, többé nem engedelmeskedik neki.

- Mi a szar? – nézi a tenyerét zavartan, addig Annabeth felkel és hátulról próbál támadni, de Percy is résen van, így könnyedén védi a támadást. Még mindig előnyben van, hiszen amíg még tudta használni a képességét, addig ő meg is gyógyította magát, míg Annabeth továbbra is kissé sebesült és fáradt.

Tovább harcolnak, neked meg várnod kell, nehogy véletlen Annabeth-t kapd el. Percy támad, Annabeth elhajol, majd azzal a mozdulattal alulról támad ismét, könyökét a fiú orrának üti, aki hátra tántorodik kicsit.
- Aú, Észlány! – tiltakozik a fiú hangosan, ahogy vérezni kezd az orra, de a lány nem áll meg, mint a vihar suhan tovább. A fiú lábát támadná, de ő is észreveszi és egy rúgást intéz Annabeth oldalára, aki csak félig tudja védeni, így ő is hátratántorodik.

Zihálva állnak egymással szemben. Annabeth támad ismét, de sikerül félrelépnie, így Percy könnyedén a földre küldi. A lánynak kiment a bokája. Felnyög, de nem tesz semmilyen megjegyzést. Percy már éppen felé lépne aggódó tekintettel, ám ekkor szólalsz meg, hogy van bennetek valami közös, mire Percy feléd fordul. (#thirdwheel)

Megpróbálkozol a csápokkal, de hatalmas erőfeszítéseid árán is csak kettőt tudsz varázsolni, azok is nagyon ingatagok. Percy felé irányítod őket, el is indulnak, de feleannyira sem gyorsak, mint az övéi. Könnyedén eltáncol előlük, s mikor már elég messze van tőled, te sem tudod tovább tartani, szétbomlanak az ostorok. Percy összeráncolt szemöldökkel néz rád.

- Oliver, igaz? – néz rád egy fokkal kedvesebben. – Nem jó a technikád. Nem érzed a vizet eléggé! Ha most lenne képességem, megmutatnám, de… Az egyik csapattársad, igaz? – néz rád horkantva.
- Te meg mi a francot csinálsz, Hínáragyú?! – förmed Percy-re a szenvedő Annabeth. – Ez egy játék, nem állhatsz csak úgy le beszélget…
- Ugyan, miért nem?! – kiabál vissza neki a fiú széttárt karokkal, mire az Athéné lány is megszeppen. – Annabeth, háborúra készülünk… Szerintem fontosabb, hogy a társaink felkészültek legyenek, mint az, hogy ezt az ostoba játékot megnyerjük. Nem? – húzza fel a szemöldökét, mire Annabeth csak bólint és kissé sértetten oldalra néz. Percy csak elégedetten bólint. – Jól van… - visszapillant rád, majd közelebb lép.

– Szóval ha gondolod, úgyis remekül ráérünk most, szívesen tanítok neked egy-két menő dolgot ezzel a vízzel kapcsolatban, ha szeretnéd! – néz rád mosolyogva a fiú. Láthatod, hogy amúgy igen kimerült és nem a játéktól. Hanem amúgy az egész feladatától, amit elvárnak tőle. Választhatsz: vagy a földre küldöd, amíg még védtelen vagy beáldozod a játékot és tanulsz. A te döntésed.

Csipet-csapat – Aria Pandora Raven

Mihelyt Oliver levált tőletek, ti egyenesen átkeltek a folyón. Klaus megpróbálja újra feltenni a védelmet, de ezúttal sem sikerül neki elsőre. Sajnos, Oliver sem vette észre, mert már Percy-vel van elfoglalva, így jó ideig védtelenül haladtok tovább, amikor is Lyra-nak lehet egy furcsa megérzése és megkérheti a fiút, hogy próbálja újra, mert szerinte nem sikerült. Ha újra próbálná sem működik. Úgy tűnik, kicsit elfáradt. Ezt belátva úgy kell tovább osonnotok, hogy ne vegyenek észre titeket, ráadásul már ellenséges területen vagytok.

Választhattok: a szélén haladtok, ott valószínűleg kevesebben vannak, csapda is, de hosszabb. Vagy kicsit beljebb, ahol nyilván az ellenkezője. Bármi is legyen, az elején ügyesen kikerültök mindent, látszik, hogy a folyónál volt az első nagyobb konfrontáció, ami a figyelmet is elterelte, így ti baj nélkül haladtok tovább.

Egészen addig, amíg véletlen bele nem futtok egy másik csapat Árészos kölyökbe, akik bár halkan akarnak menni, nem nagyon megy nekik. Rézsútosan felétek tartanak. Nem sok időtök van lebújni közben Charlie egy igen ismerős alakot is felismerhet: Antoine-t reggelről.



Ő is szinte azonnal kiszúrja, elég meglepő, hogy pont ő a szemfüles. Nagyra nyílik a szeme, ahogy felismer titeket. Azonnal gondolkodhattok, hogy mit tegyetek vele, ami ellen valószínűleg Charlie fog a legjobban tiltakozni.

Mielőtt azonban bármi megállapodásra jutnátok, Anti, akinek a kezében egy túlságosan is nagy kard van, felemel egy nagyobb követ és messzire hajítja. Pont az ellenkező irányba. Szerencsére jó nagyot koppan.
- Hallottátok ezt?! – kérdezi egy fiú, aki a vezetőnek tűnik. – Ott vannak biztosan a nyomik! Keressük meg őket! – mondja, majd nagy csörtetéssel elindulnak. Anti a végére marad, még rátok néz, Charlie-ra kacsint és elmosolyodik, majd ő is megy a többiek után.

Ekkor ha szeretnétek, Klaus újra megpróbálkozhat a védelemmel, hátha pihent kicsit. Ha Lyra beleadja a szerencse adagját, akkor ezúttal sikerül is, viszont ha ezt választjátok, később nem fogja tudni használni.

Akárhogy is legyen, mentek tovább. Ha rajtatok van az álca, akkor gyorsabbak vagytok, egészen addig, amíg bele nem futtok Pollux-ba és a csapatába. Akik éppen egy csapat Démétér lánnyal küzdenek, illetve pár Héphaisztosz gyerekkel, akiket hoppá, Beckendorf vezet.



Mit jelent ez? Hogy eddig hatástalanították előttetek a csapdákat, tovább nem. Charlie még felismerheti a reggeli edzésről Toby-t a Démétéresektől, illetve Mollie-t a Héphaisztosokról.





Ha rajtatok van az álca: akár tovább is mehettek, nem kell velük foglalkozni, viszont vigyázni kell, mert innentől dupla eséllyel találkozhattok valamilyen csapdával vagy ellenféllel. Elég közel vagytok már a zászlóhoz.

Ha nincs rajtatok az álca: Megpróbálhattok elbújni, de Beckendorf elég hamar kiszúr titeket.
- Hé! Ti meg mit bujkáltok ott?! - kérdezi, így nincs mit tenni, be kell szállnotok a csatába. Pollux addig indákat varázsolt a Héphaisztosz bungaló vezetőjére, így ideiglenesen nem tud mozogni.

Azt hiszem, életem legjobb estéjén vagyok túl. Tudtam, hogy Tom húga egy nagyon jó csaj, de hogy az ágyban is… Imádom! Egy ideig csak nézem a plafont és vigyorgok, mint a tejbetök, végre úgy érzem tényleg a saját életem élem. Lett egy új családom.
-Ugye tudod, hogy Tom megöl, ha rájön, hogy lefeküdtünk? Szóval én a helyedben nem vigyorognék annyira – mondja nevetve Mia, majd felül az ágyban, és lassan öltözködni kezd.



-Dee nem fogja megtudni. És amúgy is, most máshol van nem? Valami ügyet intéz… Őő…
-Philadelphiában, de. Viszont tudod milyen, bármelyik pillanatban felbukkanhat.
-Én viszont azt mondom, az a pillanat várhat még egy keveset… - Azzal átölelem hátulról, és húznám is vissza, amikor kattant a zár.

-Megjöttem Mia! Azt hittem fincsi ebéddel vársz, erre még az ágyban fekszel ch. Pedig aztán nehéz meló volt a mai. A Mara Salvatrucha bandából kapcsoltunk le jó pár ta...
-Nee gyere be! Éppen öltözök! – kiáltott ki Mia, majd gyorsan lelökött az ágyból. Hát nem éppen volt kellemes.
-Áú! Finomabban nem lehetne?! – kérdeztem halkan üvöltve tőle.
-Öltözz már!
-Hé, ezt most kinek mondtad? – kérdezte Tom az ajtóban várva. – Na várjunk csak, van ott bent valaki? Melyik köcsög arcú az?! Csak nem Brian? Mondtam, hogy vele ne kezdj ki!
Miközben Tom mérgelődött, sikerült legalább a nadrágom felvenni, többre időm se lett volna, ugyanis Mia már ki is dobta az ablakon a táskám, míg engem a ruhámmal a kezemben lökdösött ki rajta. De úgy tűnik megúsztam, ugyanis mire Tom bejött volna, én már az ablak alatti bokorban voltam. Nem éppen ilyen elválást akartam volna… De hát ez van.

Mire kijutottam a bokorból vagy 10 helyen összevágtam a hátam és mellkasom, az utcán az emberek meg is bámultak. Szerencsére két igen szimpatikus lány is velem szemben állt meg. Az egyik vörös hajú, a másik szőkés. Pont az ideálom. Mindkettő. De szóváltásra már nem jutott idő, ugyanis ekkor Tom jött le a jóól ismert vadászpuskájával. Jajj, túl jól ismerem azt a fegyvert. Szóval inkább menekülőre fogtam, bár közben még elkiabáltam a számom a két lánynak, bár nem hiszem, hogy megértették. Végül csak elértem a motorom, felpattantam rá, és már itt sem voltam. De egy bemutatást még megengedtem magamnak Tom felé. Nehogy azt higgye elhanyagoltam.

Útközben egy benzinkúton csak megálltam kajálni meg kicsit rendbe szedni magam. Lakásom nem igen van, jelenleg is egy motelban bérlek egy szobát. Szóval oda most nem volt kedvem menni, így inkább elnéztem a banda bárjába, hátha van valami meló. Mostanában úgy is több volt, mert a rendőrség baszik tenni a dolgát. Lényegében az emberek többet bíztak bennünk, mint a rendőrségben. Nem azt mondom, hogy mi teljesen legális dolgokat csináltunk mindig, de valahogy kinyertük az emberek tiszteletét és szeretetét. És baromi jó érzés volt. Végre szerettek az emberek.

Odafelé meglátogattam Mary nagyit, aki mindig, de tényleg mindig sütikkel etetett minket. Ő látta el az egész helyet édességekkel.
-Hogy tetszik lenni, Maryke?
-Jajj, hát jobban, mint a múltkor. Tudod, akkor vették ki a vakbelem, de azóta már remekül vagyok! Meg ugye az unokáim is velem vannak most a szünet miatt. Tényleg, nem jössz be egy kicsit? Tudod, hogy szeretik a társaságod! Kaphatsz sütit is…
-Hmm… Csokis?
-Csokis. A kedvenced.
-Mary, maga azt akarja, hogy elhízzak? Így is felszedtem már 5 kilót.
-Jajj már! Hát így is csontsovány vagy! Na, gyere beljebb, jót fog tenni egy kis társaság! – És már bent is találtam magam a lakásban. A süti megint csak finom volt, és a gyerekekkel is jó volt játszani egy kicsit. Igazából nagyon is élveztem ezt a semmittevést. De, azért dolgozni is kell, szóval egy pár óra múlva most már tényleg eljutottam a bárba. Sok ismerős arc volt, Brian is épp ott volt, szóval megittunk egy korsó sört. Mert ugye egy korsó sör nem is sör, szóval nyugodtan lehet utána vezetni.

-Na és mi a meló mára? Mondd azt, hogy nem egy cicát kell leszedni megint egy fáról…
-Sokkal jobb! Egy gyerek tűnt el. Itt a lap. – Nyújtotta át Brian.
Kelly Jones – 10 éves – eltűnt
-Te most csak szopatsz, ugye? Ezzel én mi a faszt kezdjek?
-Hát azt én tudjam? Kaptunk hozzá GPS koordinátákat is. A Long island-i erdőket jelöli.
-Nagyszerű. Semmi személyleírás, de azt pont tudjuk hol tűnt el. Édesistenem… Jó, menjünk.
-Menjünk? Ez a te melód. Az enyém még nem fejeződött be.
-Oké, akkor én kikérdezem a szüleit, hátha többet megtudunk, addig te meg fejezd be amit elkezdtél, majd találkozunk ott a koordinátáknál.
-Mi? Miért menjek én is?
-Mert lehet a sötét erdőben valami szervkereskedők vadásznak. Ugye csak nem akarod, hogy engem is elkapjanak? Ilyen cuki pofát mint az enyém, csak nem akarsz te sem holtan látni, ugye? – Vágtam boci szemeket.
-Oh pedig mit meg adnék érte… Ja és Tom is úgy akar látni balfaszkám. Nem jól megmondta a csatlakozásnál, hogy egyetlen fontos szabály van, senki sem randizik Miával?
-Nana, ez csak szex.
-Idióta… De azért jó volt?
-Hát barátom, valami csodálatos! Kár, hogy kihagytad. Bár nem csodálom, hogy nem jöttél be neki. Ilyen bőrszínnel… – röhögtem ki a fenébe Briant, majd leléptem mielőtt visszavághatna.
-Te most megint a hülye rasszista vicceiddel akarsz beszólogatni? Nem én tetováltattam teli a karom, hogy a fehérségem elrejtsem!
-Nem hallooom! – És már ott sem voltam.
Felpattantam a motoromra, majd elindultam a címre, amit Brian átküldött időközben. Kicsit utána járt ki lehetne a szülei a kislánynak. Bár szerintem csak szopatni akart, mert már az egész várost végig jártam mire eljutottam ide is.

-Jó napot kívánok! Nick Jones vagyok, magánnyomozó. – mutatom fel a jelvényem, kitakarva a lejárati dátumot. – Szeretnék feltenni pár kérdést. Remélem nem zavarok. A lányuk eltűnéséért vagyok itt. Kérem, mondják azt, hogy jó helyen járok... Ez már a 7. hely ahol a mai nap voltam. Elég sok Jones család van ebben a városban. - És remélem, hogy ez az oka annak, hogy a lány neve az én családnevem is egyben.
Egy házaspár nyitotta ki az ajtót. Középkorúak. A nő kisírta a szemét. A férfi morcos.
- Honnan tudja, hogy a lányunk eltűnt? - nézett szigorúan rám a férfi.
-Ha nem tudnék róla, elég béna magánnyomozónak vallanám magam. Illetve igazából most mondta el maga. Dee nem hiszem, hogy a vicceknek van itt a helye. Bemehetnék? Kérem, csak segíteni szeretnék. - Nézek a nőre, talán neki hamarabb elnyertem a bizalmát, mint a férfinak.
- Úgy értem, kitől tudta meg? Mi még nem adtunk fel jelentést... - nézett rám egyre inkább gyanakodva, majd sóhajtott egyet. - Végülis mindegy, ha segíteni akar, szívesen vesszük...
Inkább elengedtem a kérdést a fülem mellett, mert én sem tudnék rá rendes választ adni. Amúgyis furcsa az egész eset.
-Köszönöm szépen! - követem őket befelé, majd megkínálnak kávéval, amit el is fogadok a remegő kezű nőtől, akit utána átölel a férje. Ezután leülök a kanapéra, és elkezdem kortyolgatni a kávét.
-Szóval... Mikor tűnt el a kislányuk?
- Tegnap este - mondja sírós hangon az asszony.
-Ez jó hír. - mondom biztatóan, rossz így látni az anyukáját a lánynak. - Így nagyobb az esély rá, hogy csak eltévedt. Máskor is csinált már ilyet? Hogy elment hosszú sétákra estefelé?
Az apa összehúzza a szemét.
- Az utóbbi időben... Furcsa dolgokat csinál. Megváltozott, azt hiszem... Mintha félne valamitől... Nem tudjuk, mitől, lehet, az iskolában bántják, nekünk nem mondta el. Sétálni mindig szeretett, az igaz, de nem mehet hosszabb időre egyedül
Nagyot sóhajtok, majd kis gondolkodás után szólalok csak meg. Nagyon remélem ez nem egy olyan történet, ami San Franciscoban is zajlott.
-Sajnos manapság a bántalmazás nem ritka dolog. A végletekig képesek elmenni a gyerekek, mivel még nem tudják, hogy annak, amit tesznek, súlyos következményei lehetnek. Sosem beszélgettek el vele erről? Esetleg más gyerekek szüleivel?
- De, de... Mi kértük, hogy mondja el, de nem akarta még. Gondoltuk, idő kell neki, szóval hagytuk egy kicsit... Bár ne tettük volna... - sírja el magát újra a nő.
-Ne, ne, kérem asszonyom, ne magát okolja! Nem a maguk hibája. Most kamaszodik, nehéz vele bírni, sokszor nem akarnak megnyílni a szülőknek a gyerekek. Én is ilyen voltam... Figyeljen rám, visszahozom a lányát, ígérem. Egy haja szála sem görbül. Próbálták már hívni gondolom, igaz? Esetleg eltudnák mondani hogyan néz ki, milyen ruha lehet rajta?
A nő szeme felcsillan.
- Tényleg vissza tudja hozni? - kérdezi reménykedve, a férje még szorosabban öleli. - Igen, kerestük, de szokás szerint itthon hagyta a telefonját...
A férfi nagyot sóhajt.
- Sportosan öltözködik, kényelmesebb ruhákban van. Vele van a kiskutyája is amúgy, Vattacukor. Barna, vállig érő haja és nagy szeme van. Kábé 150 cm. Nagyszájú, kicsit fiús amúgy.
-Ha nem én lennék a legjobb magánnyomozó a világon azt mondanám nem tudom garantálni, de így. - mosolygok rá magabiztosan, majd felkelek és biccentek az apának, hogy tudomásul vettem, amit mondott.
-Akkor a kutya is hazakerül épségben. Köszönöm a kávét. Ha esetleg bármi hasznos információ ezekbe jutna, küldjék át smsben, vagy hívjanak fel. Itt a számom - átnyújtok egy névjegykártyát, majd kezet fogok a férjjel, és elhagyom a lakást.

Hát ez… Érdekes volt. Mibe keveredtem már megint. Elindulok egy közeli boltba, veszek egy kisebb adag kutya kaját, meg pár fincsi szendvicset, biztos éhes lehet a lány és a kutyája is. Ezenkívül egy valószínűleg neki jó pulcsit is, nem tudom milyen ruhában mehetett el, de lehet az este megfázott. Ezek után haza gurulok a bárba, elvinni az autót, de jobbnak találom a félvér felszerelésem is magammal vinni. Régen gyűjtöttem már be gyereket, és jobb elővigyázatosnak lenni. Kitudja, mi történhet. Áh, mindig is utáltam ezeket a melókat odahaza.

Miután minden bekerült a csomagtartóba, a koordinátákhoz indulok. Mire megérkezek, Brian már ott vár.
-Jé, csak megérkeztél!
-Jé, végre egyszer az időben oda értél valahova! Csak azért késtem, mert gondoltam te is késni fogsz, ne kelljen már rád várjak.
-Ch, anyád. Na, lássunk inkább neki. Egy óra és sötétedig.
-Mhm. Figyelj, inkább maradj mögöttem, jó?
-Mi? Miért?
-Anyukád megkért vigyázzak rád mert tudja mekkora idióta vagy azért. - Ütöttem vállba, majd kivettem a csomagtartóból a táskám, amiben minden benne volt. A kaja, a pulcsi, és a félvér fegyvereim.
-Mehetünk.

Csöndben haladunk, hiába vagyunk mindketten nagydumások, akció közben még mi is kussolunk általában. Egy ponton ketté is válunk, mindketten nyomokat keresünk. Ha be is sötétedig és nem találjuk meg, még akkor is keressük őt tovább. Közben telefonon jelezzük egymásnak, ha talált valamit a másik. Illetve jelöljük melyik területet fésültök már át.

A pulcsim belső zsebében ott a pisztolyom azért a biztonság kedvéért, meg egy fénygránát, így azokat hamar előtudom kapni. A kardom meg a gépkarabélyom már nem annyira, azt előtte ki kell vegyem a táskámból. Ugyanígy a pajzsom is. De azért remélem erre nem kerül sor, és hamar megtaláljuk épségben a kis csajt.
Monus természetesen ott van a vállamon megint, és ő is fülel. Mintha tényleg az őrangyalom lenne...

A csapat tagjai:
Tom (Legfelül)
Jesse (Tom mellett)
Brian (Jesse alatt)
Suki (Brian mellett)
Leon (Brian alatt)