Percy Jackson és az Olimposziak

Miután a címet megadtam Leahnak, egyből oda is indulunk. Persze a reggeli fáradság az elején még kiöli belőlem az idegességet, de ahogy közeledünk, annál inkább kezdem rosszul érezni magam. Teljesen cserben hagytam egy családot... Ezt még kifogásokkal sem lehet szépíteni, így történt. Szóval a kedvem egyenlő a búvalbaszottsággal, ami rajtam is meglátszik, de még így sem fogadom el Leah támogatását, helyette egy mosolygás keretében visszautasítom azt és egyedül indulok meg Kelly szüleinek házába.

A hangulatomon Vattacukor izgatottsága az otthon láttán valamennyire segít, így aztán a szülőkkel való beszélgetés talán nem is visel meg annyira. Persze ebben az is segít, hogy a bajtársaim családjai meglátogatása a haláluk után nagyjából megedzett már.

Egy kicsikét a szülőket is sikerül megnyugtassam azzal, hogy ha Vattacukor meglett, meglesz a lányuk is. Ezután segítek nekik kidolgozni a következő lépést és ígéretet teszik nekik, hogy nem hagyok fel a kereséssel. Persze már ha túlélem a küldetést... És ha már küldetés. Egy ideig vacillálok, hogy beszéljek-e a félvéres dolgokról, de végül úgy vagyok vele, ha úgy érzem, sikeresen megtudom őket győzni és veszélybe se sodrom őket, akkor elmondok mindent nagyjából. Persze ez sok mindentől függ, főleg az ottani helyzet alapján hozom meg a döntésemet. Ha beszélek ezekről, útba igazítom őket a táborig, ahol remélem az őrszemek kiszúrják őket és átadják a dolgok intézését Kheirónnak. Potyára vicces lenne elküldeni őket... 

Miután végzek a hosszas látogatással, ami akár egy jó óráig is elhúzódhat a szülők lelki állapotától függűen, végre útnak indulok és visszaszállok a kocsiba. Útközben elmesélem Leahnak mi történt majd egy kicsit csöndben maradok és összeszedem a gondolataimat. Persze mivel eléggé nyughatatlan vagyok egy bezárt dobozban, ahelyett, hogy a kellemes szélben motoroznék, hamar visszanyúlok a fotelből okoskodó filmkritikus énemhez és az egész úton erről kezdek el dumálni. Először az idén megjelent Zombielandről és az Avatar filmről pofázok, aztán a pár éve megjelent új Star Wars trilógiáról, majd mindenről is, ami eszembe jut. Persze ha a többieknek jut eszükbe valami, azt sem gátolom meg. 

Az első megállónál aztán, hogy ne száradjak ki, bevásárolok magamnak négy két literes kőbányai sört, amit aztán a kocsiban sunyiban elkezdek elfogyasztani, persze csak mértékkel. Mire végül megérkezünk már jól elfáradok én is, de ez nem állít meg abban, hogy az igen csinos lányokra szegeződjön a tekintetem. Kissé gonoszkásan, élvezve Leah féltékenységét még rájuk is kacsintok, de aztán megkomolyodok és segítek Leahnak intézni a dolgokat. Amíg ő előremegy, én összeszedem a többiek iratait majd Leah után viszem és átadom neki. 

-Ha lehetséges foglald le a legnagyobb szobákat egymás mellé szerintem, inkább többen legyünk egyben mint egyszemélyesekben teljesen külön. Így nagyobb célpont vagyunk, viszont talán jobb idegen környezetben így, mint külön-külön lenni - suttogom oda neki fáradtan, pont úgy, hogy ne hallják a recepciósok. Ezután még párszor a kedves lányokra mosolygok, és ott Leah mellett megvárom az egész foglalási macera elrendezését.

Miután végzett, gyorsan odaadom a saját részem neki és külön kiemelem, hogy ha kell, a kövi szállást intézem én. Ezután visszamegyek a többiekhez felcuccolni, hogy minél hamarabb az ágyban lehessek. Valahogy úgy beálmosodtam, ahogy beértünk... Még az egyik óriási növény apró megmozdulása sem tudja megragadni a figyelmem. Felőlem lehet szellemjárta a hely, ha tudok egy jót aludni. 

Nellie az út első felében próbált csak a füllhalgatójából szóló zenére koncentrálni és pihenni egy kicsit, amíg még tud. Egy kis indie pop zenére, ami az anyjára emlékeztette, sikerült is elaludnia.

Az első megálló után a többiek már nekiálltak csevegni egymással, de Nellie nem nagyon csatlakozott a beszélgetésekhez. Azért így is sokkal nyugodtabbnak érezte magát a többiek jelenlétében, habár a küldetés terhe még mindig nagyon nagy volt számára, már nem érezte egyedül magát.

Az utazásnak majdnem olyan hangulata volt, mintha csak kirándulni mentek volna. Mint egy nagy család.
Nem igazán értette, hogy Nick miről dumál a kocsi elején, de olyan nagy beleéléssel beszélt, hogy Nellie-t már nem is érdekelte, tökéletes háttérzaj volt.

Este mikor leparkolnak egy motelnál végre kinyújtóztathatta végtagjait, és már nem is tud másra gondolni, csak egy rendes ágyra amin végigfeküdhet a sok ülés után. Ez a vágy csak erősödött benne, mikor beléptek az épületbe. A hely silányságával ellentétben a recepciósoknak nagyonon szép kisugárzásuk volt és egyből segítőkészek voltak.

Leah nagylelkű volt a csapattal, hogy mindenkinek kifizette a szállását. Nellie már most tudta, hogy kiváló vezetőjük van, hiszen eddig szinte az összes munkát Leah végezte; ő szerezte a kocsit, vezetett, és még a szállást is állta. Miután átadta Nick-nek az iratait odament a fiatal nőhöz és meg is köszönte tőle a nagylelkűségét és el is határozta, hogy majd a hajnali kelésnél még a többiek előtt felkel és megkérdezi, hogy segíthet-e valamiben. Nem mintha olyan hasznos lenne a jelenléte, de talán van valami, amiben ő is támogatni tudja a csapatot.

Illana-nak egyszerű terve volt. Szerencsére Kellie volt ma főmunkaidőben, így ő kicsit szabdabban mozgott, ez nem jelentette azt, hogy maga a misszió egyszerű lesz. Végig sétált a néma folyosókon, miután segített Kellie-nek eltatni mindenkit, célpontja a raktár volt. Ez meglehetősen közel esett a Csapolókhoz, pontosan emiatt hallotta meg kedves féltestvéreinek a hangját, akik éppen mintha egy újabb áldozatot cipeltek volna. Illana gyorsan összeszedte a raktárból Jay és Viv cuccait, majd a múlni nem akaró rosszérzése miatt kiosont az egyik sötét folyosóra, hogy meglesse, kit vittek be a Csapolóba és legnagyobb félelme bizonyosodott be, mikor meglátta Jason-t az egyik gépre kötve, aki eddigre már visszanyerte az eszméletét.

Elhúzta a száját, majdnem ciccegett is, de nem tette végül, nehogy lebukjon, ráadásul a két extra adag cucc sem segített a helyzetén. Mivel az a folyosó, ahol állt, meglehetősen kihasználatlan volt, így úgy döntött, lerakja egy beugróba a cuccokat, innen úgysem viszik el, majd lassan megközelítette a Csapolót. Mielőtt azonban bármit tehetett volna, ő is hasonlóan járt, mint Jason. Testvérei közül ketten hátulról bekerítették, s hiába vette észre őket, csak hátrálni tudott előlük. Egyenesen a Csapolóba.

- Mi ez a viselkedés, Illana? - sziszegték mérgesen, most egyáltalán nem tűntek meggyőzően kedvesnek, inkább olyannak, akik mindjárt megölik.
- Milyen viselkedés? - kérdezett vissza közönyösen a nő, ahogy behátrált a terembe, s tudta, hogy itt most vége lesz, de mielőtt megidézhette volna a fegyvereit, addigra elsötétült a kép.

Jason legnagyobb meglepetésére Kellie volt az, aki leütötte egyébként Illana-t, pedig a nő jól helyezkedett, az összes empousai-t belátta. Erre azonban egyikőjük sem volt felkészülve. Valószínűleg túlságosan az empousai-ok hatása alatt van a lány, ugyanis a tervükbe nem avatták be ugye, tehát nem tudta, hogy szökni akarnak.

Amíg Illana eszméletlen volt, beültették egy vasszékbe és lekötözték. Ebből is jöttek ki csövek, de nem olyanok, mint amilyen Jason-é volt, a fiúé inkább egy kapszulára emlékeztette őt, és neki állnia kellett, ami meglehetősen kényelmetlen volt kikötve. Már beledöfték a tűket, de még nem kezdődött el a procedúra, mert most Illana-val voltak elfoglalva.

Tíz perc múlva Illana magához tért.
- Ó, ne már, komolyan ezt a szart kell?! Itt tartunk? - tajtékzott a nő, de nem tudott szabadulni a székből.
- Nem mi akartuk, te... Megbeszéltük, hogy nincs szökés, nem?! - kérdezte szigorúan az egyik lány. - És ha még mindig nem látod be, hogy Kronosz lenne a jobb uralkodó, ideje kipróbálni egy csodás eszközt... Eretnekek villájának hívták a középkorban, pont találó, nem? Ha már nem fogadod el az új uralkodót... - mondta undorodva a csaj, majd Illana hiába próbálkozott, többen megragadták a fejét, s felszíjazták a nyakára a fémrudat, aminek két villa volt a végén. Ha Illana nem akarta, hogy az állát és a mellkasát keresztbeszúrja a cucc, akkor folyamatosan felfelé kellett néznie.

Jason láthatta, hogy a nő majd felrobban mérgében, de egyelőre tartotta magát.
- Kellie, gyere ide, kérlek! - mondta határozottan az egyik szőke csaj.
- Biztos, hogy... Szükséges ez? - kérdezte félősen a kislány Illana-t nézve, de közben odasétált.
- Muszáj... Most pedig kapcsolódj össze vele... Szívd el nyugodtan az erejét, nem lesz rá szüksége... A kis extra vendégeinknek kellene egy kis extra műsort adni, menni fog, drágám? - kérdezte a szőke csaj, ahogy megsimogatta a fejét.
- Nem muszáj ezt csinálnod, Kellie... Együtt ki tudunk szabadulni ebből a rémálomból, de ahhoz segítened kell... - mondta Illana felfelé nézve.
- Jaj, ne nevettess minket... Kiszabadulni... Teljesen jó helyen vagyunk itt, nem, Kellie? - nevetett fel egy másik nő.
- Ööö... De? - kérdezte bizonytalanul.
- Akkor kezdd, kérlek... - mondta türelmetlenül megint a szőke, majd Kellie lehunyta a szemét, megfogta Illana két alkarját és megszorította. Ekkor Illana-ban bennszakadt a lélegzet és megfeszült a teste, szeme fennakadt, mintha tényleg kiszívna belőle valamit Kellie. A szobában végig söpört a szél, egy pillanatra sötét lett, majd villództak a fények, aztán mintha ez a gonosz valami távozott volna a teremből, vitte a szelet is, a rosszérzést is... Jason-nek nem kellett sokat gondolkodnia, hogy valószínűleg az előbb említett extra vendégeknek lesz a műsor.

Kellie szorítása enyhült, Illana újra kapott levegőt és zihálva vette. Egy pillanatra elfelejtette, hogy mi van a nyakában, így majdnem teljesen leengedte a fejét, de mikor megérezte, hogy a pengék átszúrják az állát és a mellkasát, akkor sziszegve visszaemelte, de már enyhén remegett. Jason láthatta, ahogy a nő vére végigcsorog az állán, a mellkasán, majd eltűnik a pólója alatt.

- Ha innen kiszabadulok, biztosan szétrúgom azt a szőke segged... - sziszegte remegő hangon, de Kellie - szintén remegve, de ő inkább a félelemtől és attól, hogy nem akarja ezt -, ismét megszorította a kezét és Illana ismét megfeszült, habár most egy pillanatra ellen tudott állni, a szőke csaj megbillentette a fejét, s a fájdalom elvitte a koncentrációját...

Közben Jason elé másik két nő állt, kezükben különféle késekkel, amiket valószínűleg használni szerettek volna.
- Szórakozzunk mi is egy kicsit, nem, szépfiú? - kérdezték éhesen, alig bírták visszatartani magukat.

Az út alatt viszonylag jó a kedvem, de az állandó szorongás azért bennem van. Végülis mégiscsak én felelek itt mindenkiért, nem? Mi van, ha történik velünk valami? Mindenesetre nagyon értékelem Nick pofázását, mert tökéletesen eltereli a gondolataimat erről, úgyhogy én szívesen hallgatom, sőt, hozzá is szólok, kommentelem, kérdezek. Látom, hogy ez nagyon érdekli, így jókedvűen hallgatom. Még azt sem szólom meg, hogy iszik útközben, elvégre legszívesebben én is ezt tenném.

Aztán megérkezünk a hotelbe, s ahogy Nellie megállít, hogy megköszönje, hogy állom a szállást, nagyon jólesik. A tegnapi óta annyira szükségem van arra, hogy valaki valami pozitívat is mondjon, hogy csak hálásan elmosolyodom és megszorítom a vállát.

- Ez a legkevesebb, azt hiszem... - mondom neki, majd elindulok a recepcióra. Ahogy látom, hogy Nick kacsintgat, csak a szememet forgatom, de ennél többet nem reagálok. Arra is csak bólintok, hogy foglaljam a legtöbb fős szobát.
- Pedig már azt hittem, azt fogod mondani, hogy magunknak foglaljak külön... - ciccegek teátrálisan, de ezt csak halkan visszasuttogom.

Mikor Nick oldalra néz a növényre, az egyik lány szeme megvillan, de nem történik más, ahogy átnyújtom az iratainkat. Először csak végig nézik, keresve, hogy mindenki úgy néz ki-e, ahogy a képen, egyszóval hogy nem hamisítottunk - pedig lett volna rá esély, de mindegy... -. Olyan lassan nézik, hogy Ellie már szinte toporog mérgében és én is majdnem megszólalok, hogy mi tart eddig csak az átnézéssel (még neki sem álltak semmit gépelni...), de ekkor egy meglehetősen erős szélroham közelít felénk és én is és mindenki más is érzi, hogy valami nagy gáz van.

- Figyeljetek, készenlétbe! - kiáltom, majd meglátom a nők gonosz mosolyát. - Francba... - sziszegem, de mielőtt elővehetném a tőreimet, elér minket a szél és hozza a sötétséget és azt a rettenetes érzést, hogy életem legrosszabb helyzete lesz, majd elsötétül a kép...

Ahogy mindenki másnak is. Mindenkit elért a sötétség és ezzel el is alszik mindenki. Vivienne is kidől a virág mögül, mire az empousai-ok elfintorodnak, de nem nyúlnak semmihez sem, csak a pulra dobják az iratokat, mint akik jól végezték dolgukat. Ahogy lassan mindenki meglátja az álmát, úgy állnak fel az emberek...

Vivienne - silentcupcake

Ahogy kitisztul a kép, egy mezőn találod magad, egy közeli fának dőlve aludtál csak. Melletted jól ismert íjad pihen, fölötted egy társad áll. Vele indultál még küldetésre, de már nem is emlékszel a küldetésre... Int neked, mire követed, hiszen mintha a távolban maga Artemisz várna titeket, őt pedig nem kéne megváratni, nem igaz?

Ahogy összeszeded magad és követed a társad, beszélgettek kicsit, de amint beértek a fák közé, azonnal megváltozik a hangulat. A társad sem a kedves lány, akit ismertél, mintha eltorzult volna az arca, mintha letépték volna a felét. Az erdő is sötét lesz és egyáltalán nem lesz jó érzése az embernek, ami miatt elgondolkodsz, hogy ez milyen szörny lehet vagy mi történik, hogy hirtelen így változott minden? A társad hirtelen feléd tornyosul és megragadja a karod, így el is felejted előző gondolatod, ahogy beindul a túlélési ösztön.

- Miattad kellett nekem is meghalnom?! Ha jobb lettél volna, én is élhetnék! Miért csak te élted túl? - üvölt le téged és egyre erősebben szorítja a karodat, mintha nem sok választaná el attól, hogy neked ugorjon...

Nick - Ordo

Ahogy kinyitod a szemed, az Alvilágban találod magad. Ez az a titkos út, ami Hádészhoz vezet és hamarosan meg is pillantod a palotát. Most azonban nem érzed azt, hogy nem akarsz itt lenni. Mintha hívogató is lenne. Hamar megérted, miért: Hádész és Perszephóné között Emily áll mosolyogva. Nagyon halványan látod, de látod.
- Nick! - ugorna a karjaidba, de átesik rajtad a szellemteste. - Ohh...
- Ne aggódj, gyermekem, hamarosan megteheted ezt! - nyugtatja Hádész a lányt. Egy pillanatra elgondolkozhatsz, hogy ez normális viselkedés-e tőle, de hamar túlteszed magad rajta.
- Nicholas, üdv itthon! - köszönt Perszephóné is. - Mielőtt megkérdeznéd, azért vagy itt, hogy visszavidd kedvesed a felszínre. Apád adott még egy esélyt nektek. Vidd ki azon az úton, amit jöttél, s ne nézz vissza, különben úgy jársz, mint Orpheusz: örökre elveszíted a lányt, akit szeretsz.
- De én bízom benned, fiam, tudom, hogy meg tudod csinálni! - mondja Hádész és látod rajta, hogy büszke rád. Tudja, hogy menni fog, s ez nagyon jól esik neked.
Emily nem nagyon akar várni, már veled akar lenni, így elindultok. Te mész előtte, ő pedig mögötted. Közben beszél hozzád, biztat, hogy mindjárt kint vagytok és alig várja, hogy megölelhessen... Ez nem mindig könnyíti a koncentrációt és azt, hogy ne nézz hátra...

Chara - Gresh550

Ahogy kinyitod a szemed, valami bököd éppen. Egy vaddisznó az, te pedig ahogy felkelsz, látod a pusztítást magad körül. Erre vagy jó Árész lányaként? A halált és a pusztulatot hozod? Aztán hamar megérted, hogy ezt nem te okoztad, s örülhetsz, hogy élsz. Ahogy felállsz és elindulsz a csapást követve, több halott farkast és vaddisznót is látsz és a következő tisztáson meglátod anyukádat harcolni egy szörnnyel. Egy pillanatra elbizonytalanodsz, hogy mintha anyukád már nem is harcolhatna a szörnyekkel valami miatt, de túlteszed magad, mert nincs sok időd. Ahogy odaszaladsz, hogy segíts rajta, hirtelen meghallod a húgod hangját is, aki kétségbeesetten kiabál a közelben, hogy segíts rajta... Döntened kell, hogy melyiküket mented meg, nem tudod, hogy mindkettejüket meg tudod-e, de meg lehet próbálni...

Nellie - Sali25

Lihegésre és egy nyalásra az arcodon ébredsz. Aslan van melletted, aki felébresztett, ugyanis úgy tűnt, elaludtál egy szabadtéri színpadi előadáson. Elég ciki, többen felcsóválva néztek, hiszen meglehetősen előkelő helyed volt, viszonylag elöl ültél a sor szélén, hogy Aslan is melletted lehessen. Igencsak okos kutyád van, ugyanis pont akkor keltett fel, mikor édeanyád a színpadra lépett. Hát, úgy tűnt, mégis teljesült a közös, mégis titkos kívánságotok: édesanyád hangját végre felismerték és híres lett.

Azonban nem sokáig tudod élvezni a műsort, ugyanis hirtelen tűz ütött ki a színpadon és a tetőszerkezet egy része leomlott. Azonnal érzed, hogy ezek csak szörnyek lehetnek és hogy anyukád bajban van. Nem vársz egy percet sem, a sikoltozó tömeg ellen menve vágsz utat magadnak a színpad felé. Erős a füst, a lángok terjednek, de látod, hogy édesanyád bajban van, mert nem tud menekülni: sarokba szorította két szörny. Egy pillanatra elgondolkodsz, hogy a szörnyek elvileg nem támadnak halandókat, de elveted, hogy lehet, miattad támadták meg, tehát sietned kell. De ahhoz át kell verekednek magad a törmeléken, a füstön, bármikor rátok omolhat a tető és Aslan biztosan nem fog szót fogadni, ha most ott akarod hagyni...

Ahogy felébredek, otthon találom magam az ágyamban. Érzem a reggeli illatát, így hamar kikelek és lemegyek a konyhába, ahol legnagyobb meglepetésemre a családom többi tagja között Luke ül. Kék szemmel, mosolygósan, ahogy belészerettem. Nagyon megörülök neki, de mégis vonakodom kicsit. Mintha már nem is akarnék annyira odamenni hozzá... Persze azért odamegyek, de korántsem akkora szerelemmel ölelem, mint előtte. Mintha tényleg sikerülne végre elengedni, ami elgondolkodtat.

Ekkor csöngetnek az ajtón és mindenki kérdőn néz, hogy ez meg ki. Ahogy a bejárati ajtón besétál valaki, úgy lesz rossz érzésem és hirtelen eszembe jut, hogy Nick is létezik, nem csak Luke van. Rosszul érzem magam, hogy felejthettem el?! Hátrapillantok és meglátom őt. Meglehetősen mérgesen és csalódottan néz rám, ahogy Luke éppen átölel a karjával. Azonban mintha a családom és Luke is belefagyott volna a levegőbe, csak Nick és én tudunk mozogni, ami egy pillanatig elgondolkodtat, hogy akkor ez hogy lehet a valóság, de aztán csak Nick-re fókuszálok, ahogy megszólal.

- Elárulod végre, hogy pontosan mit akarsz? - kérdezte nyersen Nick, mire az én szívem összefacsarodik és kihúzom magam Luke ledermedt karjából.
- Nick... Én... - kezdem, ahogy felé lépek.
- Nem kell a süket duma. Azt mondd meg, mit akarsz tőlem... Csak szórakozol velem? Elhiteted, hogy akár jelentek is valamit neked, aztán eldobsz, mert képtelen vagy elengedni egy félig halott embert?! - kezd üvölteni a fiú, mire én megragadom az alkarját, hátha az megzabolázza kicsit.
- Dehogyis, nem erről van szó... Én már elkezdtem... - mondom, de félbeszakít.
- Mit?! Tudod, milyen szarul esik, mikor mindig arra gondolok, hogy hiába érzed magad jól velem, állandóan Luke-ra gondolsz? Hogy gondolhatnék így bármit is komolyan?! Egyáltalán engem látsz, mikor velem vagy? Vagy akkor is Luke-ot? - kérdezte keserűen, megpróbálja lerázni a karomat, de erősebben fogom.
- Nick, kérlek, hallgass meg... Nem erről van szó... Közel sem ilyen egyszerű a helyzet...
- Nem egyszerű? Ne haragudj, hogy zavar, hogy nem tudsz dönteni és állandóan érzem a teljesen felesleges szenvedésed... - kiabál megint és én félek, hogy mindjárt megüt...

Nellie egyre türelmetlenebbül várja, hogy a hotel dolgozói végre átnézzék az irataikat, miközben a recepció közelében álldogál. Az unalom és idegesség miatt a pulcsija cipzárjával babrál, amikor egy hirtelen légmozgás érzete majdnem kibillenti az egyensúlyából. Zavartan néz fel és látja, hogy szinte mindenki más is ugyan olyan tanácstalan mint ő.

- Figyeljetek, készenlétbe! - hallatszik Leah kiáltása, de Nellie-nek fogalma sincsen, hogy mire kéne felkészülni, és még is hogyan.

Mielőtt bármi értelmeset kitalálhatott volna, a szélrohammal együtt őt is eléri a sötétség. Teljes sötétség... Nellie-ből minden levegőt kiszorított a szél és szinte egyből elkezdi kapkodni a levegőt. Érzi, ahogyan eluralkodik rajta a pánik. Kétségbeesetten próbál kinyúlni bármi kapaszkodóért, támaszért, de az erőfeszítései hiábavalónak bizonyulnak. Bármilyen fény hiányában teljesen lebénult, és elvesztette idő- és tér érzékelését.

Mielőtt még mélyebbre süllyedhetne a pánikrohamban, elveszti eszméletét.

…

A következő dolog amit érez, az egy ismerős lihegés közel az arcához és egy nyalás. Nellie-nek azonnal felpattan a szeme, de Aslan, a kutyája láttán kissé megnyugszik. Megsimogatja a háziállata fejét, és körbe néz, hogy felmérje a terepet. Egy szabadtéri színpadi előadáson van Aslannal. Neki pedig sikerült bealudnia. Nem emlékszik, hogyan került ide, de így is kínosan érzi magát a helyzettől, amin csak ront, hogy az amberek kissé lesújtó tekintetettel néznek felé.

Azonban ezek a rossz érzések szinte egyből a semmibe lesznek, mikor meglátja, hogy ki lesz a fellépő. Ugyanis Sarah, az anyukája sétál fel a színpadra, és egyértelműen előadni készül. Nellie szívét büszkeség és öröm tölti el, ahogy látja az anyukáját ekkora közönség előtt állni, akik tapsviharral köszöntik a művész érkezését. Hát valóra vált volna? Sarah tényleg híres lett? Mikor? Hogyan? Ezek a kérdések már nem is foglalkoztatják annyira, miközben feláll, hogy csatlakozzon az ovációhoz, tapssal és füttyszóval bíztatva az anyukáját, hiszen a lényeg, hogy anyukája végre megkapja azt az elismerést amit annyira megérdemel. Könnyek gyűlnek a szemében, miközben hallgatja Sarah-t énekelni. A hangja talán még gyönyörűbb mint valaha.

Csakhogy mielőtt igazán beindulhatna a műsor, az örömkiáltásokat sikolyok váltják fel. A semmiből kigyulladt a színpad és a tetőszerkezet egy része leomlik.

Aslan a színpad felé fordulva ugat, jelezve a közelgő fenyegetést. Szörnyek. Csak azok lehetnek. Nellie agya egyből vészhelyzeti üzemmódra kapcsol, felpattan a helyéről és ösztönösen a háta felé nyúl az íjáért, de az nincs ott. Miért nincs nálam? Miért nincs nálam semmilyen fegyver? Valami nem stimmel. De ez most nem számít, meg kell mentenie az anyukáját.

Egyre nagyobb a füst, a tűz pedig csak terjed. Sarah-t sarakba szorította két szörny, így esélye sincs elfutni. Nellie a pánikolva menekülő tömegen keresztül próbál eljutni hozzá.

Miért foglalkoznak a szörnyek Sarah-val? Hiszen halandó. Én sodortam bajba? Miattam fog meghalni? Nem!! Nem engedhetem!

Aslan még mindig vészjóslóan ugat a helyéről. Nellie-nek őt is biztonságos helyre kell juttatnia. Odakiált neki, és a kijárat felé mutat, jelezve, hogy hagyja el a helyszínt. Jelenleg bárhol nagyobb biztonságban van, mint itt. Remélhetőleg azok az emberek, akik már kijutottak vigyáznak rá, és ha az anyukájával ők is kiértek akkor megkeresik egymást.

Igyekszik olyan gyorsan mozogni amilyen gyorsan csak tud. Mikor a törmelékhez ér már nagyon csípi a szemét a füst, és köhögnie kell. A tetőszerkezet egyre instabilabbnak tűnik, és az anyukája még mindig bajban van. Először a szörnyeket kell elcsalnia tőle, ők a legnagyobb fenyegetés.

A törmelékből felvesz egy kisebb darabot és teljes erejéből a közelebbi szörny felé dobja, hogy magári terelje a figyelmét Sarah helyett.

Chara lassan támaszkodott fel, ahogy a szemét fáradtan felnyitva körül pillantott. Kissé zavartan tekintett a mellette lévő állatra. A vaddisznó... Zavartnak érezte magát. Nem volt biztos abban hogyan került ide, vagy hogy mi történt korábban, de mintha olyan.. Helytelen lett volna az egész.

Ami azonban sokkal ismerősebb volt; a pusztítás ami körül vette őt. Sóhajtott ahogy talpra állt s végigmérte a zűrzavart, a romokat és holtesteket. Az állatok hulláit mindenhol. Ebbe született bele, ez volt az ami körül vette őt kislány kora óta. Hiába próbált normális gyerek lenni, az erőszak és a vérengzés belé volt kódolva. Nem szeretett volna ilyen lenni, de nem is tagadhatta meg önmagát... Az anyja mindig türelmes volt vele, de mások...

Az anyja. Ahogy igyekezett összeszedni magát a pusztítás nyomait követve, meglátta a nőt messze a tisztáson, azzal az átkozott szörnnyel harcolva. Gondolkodás nélkül futásnak eredt, már a távolból a bestia felé hajítva a tőrét, egyenesen a rohadék nyakára célozva. Furcsa érzés fogta el, ahogy anyja mellé ért, rögvest beállva a szörnyeteg és közé. Rég megszokott védekező állást vett fel, próbálva csitítani a megannyi furcsa ingert ami ebben a pillanatban érte. Igyekezett az ellenségre koncentrálni... Miért vannak itt? Hogyan került ide az anyja? A kérdések nem hagyták nyugodni ahogy a bestia következő lépését várta..

Ekkor azonban az ereiben megfagyott a vér ahogy meghallotta a fiatal, gyermeki hangot valahonnan a közelből. Félve pillantott vissza az anyjára, idegesen szorongatva a kardot a kezében.

- Lilly? - kérdezett vissza, hangja csupán egy erőtlen sóhaj, ahogy fél szemét még a szörnyen tartva körbe tekintett a mezőn. Vörös szemei izzása alámaradt, s egy még talán számára is ismeretlen kétségbe esés uralkodott el rajta. Mintha érzett volna már ilyesmit... Igyekezett összeszedni magát, zihált légzését stabilizálva, ahogy kinyújtotta kezét a szörny irányába. Kihasználva a pillanatot ahogy a tőr vissza ugrott a kezébe, hátrébb ugrott, az snyját húzva magával. Nem tudta mi tévő legyen igazán. A harc nem volt számára idegen. De sosem volt védelmező. Mintha valami belülről is azt sugallta volna neki, hogy képtelen megoldani a helyzetet. Látása kissé elhomályosodott ahogy érezte amint szemébe könnyek gyűlnek ahogy visszafordult az iménti hang felé. Egyre fogytán volt az ideje... A kardját anyja kezébe nyomta, arra utasítva őt hogy kövesse, és semmiképp ne maradjon le...

Ahogy futva közelített a hang forrása felé, a szíve egyre nehezebbnek érződött, a gondolatain a bizonytalanság lett úrrá. Nem tudta, hogy képes e erre... Megmenteni mindkettejüket.. De úgy érezte választani sem tud. Nem választhatott. Mindkettejüknek élnie kellene... Még akkor is, ha ez cserébe az ő életébe kerül.

Hát újra itt... Idelent a pokolban. Ráadásul a nagybetűs Pokolban. Hogy én mennyire utálom ezt a helyet! Soha nem akartam visszatérni ide... Mondjuk, akkor miért is vagyok itt? Miért érzem jól magam itt? Beszívtam vagy mi a fasz? - kérdezem magamtól, miközben egyre tovább megyek a titkos úton, aminek végén hamarosan meg is pillantom őnagysága kurvaanyját és szeretőjét. Mellettük viszont... Az ott Emily..?

Egy pillanatra teljesen lesokkolok, valószínűleg ha nem esne át rajtam, akkor is csak ugyanilyen bambán állnék, miközben ő szarrá ölelget. Még mindig nem tudok megszólalni, amikor Plútó helyettem nyugtatja meg Emilyt nagy megdöbbenésemre. Már zsigeriből szólnék neki vissza, hogy ő aztán még csak hozzá se merjen szólni az én barátnőmhöz, de a szavak továbbra sem jönnek a nyelvemre. Még az sem jut eszembe, egyáltalán miért vagyok ilyen ellenséges vele, amikor láthatóan most nekünk akar segíteni. Normális-e ez tőle vagy sem, most tényleg olyan mintha egy apa lenne...

- De miért..? - kérdezem halkan Proserpina magyarázata után, de válasz helyett csak apám bíztatását kapom és valahogy már nem is érdekel a miért, csak az, hogy kivigyem innen Emilyt. Ha így bíznak bennem, nem fogok csalódást okozni nekik. Annak a lánynak meg végképp nem, akit én juttattam ide. 

- Köszönöm... - mondom végül kissé erőtlenül, egy bíztató mosolyt azért megeresztve Plútóék felé, majd Emilyhez fordulok és még az indulás előtt végre rendesen megcsodálom a gyönyörű arcát, az idomait, a teljes valóját, mindent amibe régen úgy beleszerettem. És aztán ebből erőt merítve indulok útnak. 

Egy ideig mindenféléről beszélgetve haladunk, pont úgy tervezve a jövőnket, mint azelőtt régen. Persze kimondottan nehéz nem hátranézni rá, de legalább a sok duma segít elterelni a figyelmem erről, még ha a bíztatásai inkább nehezítenek a dolgon, mint sem segítenek. Így aztán igyekszek főként én beszéni, mesélek neki az új barátaimról, a bandáról, a motorom fejlesztéséről és arról is, hova fogom elvinni őt azon ha kijutottunk innen. Az egész világot megmutatnám neki legszívesebben, mindent amiről lemaradt. De ahogy így belemélyedek a mesélésbe, eszembe jutnak bizonyos dolgok is. Mintha jártam volna egy másik táborban is, ahol találkoztam bizonyos személyekkel, köztük egy régi ismerőssel, Jasonnal is, akivel anno a fél világot is elloptuk. Meg aztán volt ott még egy lány is, akivel... Állj! Mi a fenéről beszélek? Mikor történtek ezek? 

Hirtelen megtorpanok, ahogy a gondolatok csak úgy elkezdenek cikázni a fejemben. Valahogy minden olyan zavaros lesz. Már majdnem hátranézek Emilyre, hogy tőle kérjek segítséget, amikor mintha megérezném a keze tapintását a karomon, finoman végigsimítva azt, nehogy valami butaságot csináljak, hiába nem lenne erre képes elvileg. 

- Én ezt... Nem értem. Sajnálom, de nekem ez nem megy... Mi történik velem? - kérdezem kétségbeesetten Emilytől. Még az is eszembejut, hogy ez csak egy rossz tréfa Plútótól, de ugyan miért tenne ilyet, ha ennyire bízik bennem? Ha ennyire jót akar nekem? Vagy ez csak egy mese tőle? De hisz... Mégiscsak az apám... Vagy nem is tekint magára úgy? Nem is szeret vajon? Mi a fasz van itt...