#s://media~discordapp~net/attachments/894653664067743804/1196244854624231464/655bed6d701e36602ea7904e53fa36f6~png
A nagy terv megbeszélés után – Leah, Nick kijátszásMiközben szívom a cigim, az utam a Hermész Bungalóba visz, bár a mai nap után - bár még csak az elején vagyunk és kimondottan semmi érdekes sem történt még - nem nagyon van kedvem ennyi gyerek között lenni. De balszerencsémre a táskámból kipottyant pár dolog, így nincs mit tenni, vissza kell szerezni. És ha ez a kaland a kicseszett tinédzserek birodalmába vezet, ám legyen, készen állok rá!
Miután sikeresen átverekedtem magam a tömegen és fejbe dobtam egy a földön talált papuccsal az egyik srácot a kettő közül, akik a cuccaimnál jártak, részletesen átkutatom a tett helyszínét, nem-e nyúltak le semmit vagy nem-e maradt most is kint valami a dolgaim közül. Szerencsére minden megvan, szóval vidáman vágnék neki az indulásnak a városba, amikor a temérdek arc közül megpillantom a számomra legszebb tulajdonosát, Leah-t. Mivel éppen valamiféle papírokat próbál előkeresni az isten tudja honnan és nem éppen figyel a környezetére, úgy érzem, pont itt az ideje egy kis mulatságra, ami kiszakítja a gondolataiból.
Jól megtervezett ütésem a popója felé alulról, lesből eresztem meg, miután alaposan összedörzsöltem kezem. Mindeközben a jobbommal finoman átölelem a hasa tájékán, direkt ügyelve arra, hogy ne nagyon essen ki a kezéből minden is, amit eddig összegyűjtött. Meg persze arra is - bár ez csak másodlagos természetesen -, hogy még véletlenül se csússzon a kezem feljebb a kelleténél. Elvégre vannak itt gyerekek is... De akármennyire is igyekszek, remek csapásom, melyet oly nagy nehézséggel terveztem meg, szinte teljes kudarcba fulladt annak ellenére is, hogy az áldozat még be is hajolt számomra. Bár a találat 10/10-es értékű volt, az ellentámadás ugyanilyen sikeres és fájdalmas a gyomron rúgás miatt, így nem meglepő módon össze is rogyok kissé és Leah karjában kapaszkodok meg. Bár azért hátrébb léptem, hátha kitudok térni a rúgás elől, így is jócskán eltalált.
- Oh, Nick! – kapja a kezét a szája elé, majd gyorsan felsegít. - Bocsi, nem tudtam, hogy te vagy... Gyere, menjünk ki... - támogat ki, hogy eltűnjünk az idióta tesói elől.
- Semmi gond... - nyöszörgöm elhalkuló hangon - Legalább tökéletes elrettentő példa volt ez a többieknek, hogy ne tapizzanak téged... - fordulok körbe, mert persze, hogy ebben a káoszban ezt az egyetlen mozdulatsort mindenki így észrevette és befogta a száját. - Szívesen, máskor is... Áhh... - húzom ki magam végre és fejezem be a túlzott szenvedést, majd egy mély lélegzetvétel után megindulok Leah után, bár a papírokra meg a cuccaira még visszapillantok, amit elejtett a mutatványom közben - Azokat ne szedjük össze előbb?
- De - mondja, majd gyorsan összeszedi a sok szart. - Akkor tessék, segítek - nyújtok feléje egy lapot, majd szép lassan mindent is összeszedünk és kimegyünk, ahol leülök egy padra, míg Leah állva marad.
- Megvagy? – kérdezi.- Persze, meg - bólogatok nagyokat miközben a hasam simogatom - Ha azt nem vesszük számításba, hogy a golyóim szétrepedtek... És nem, ne gyere nekem azzal, hogy nem ott rúgtál meg, ki tudja jobban, hogy hol fájt nekem? Hát én! - mutatok magamra. - Te amúgy nem akarsz leülni? Mondjuk megvigasztalni engem a méltatlan módszeredért? - nézek rá boci szemekkel, mire ő felhúzott szemöldökkel válaszol, hisz valószínűleg nem is hisz nekem.
- Hatalmas színész vagy, elmennél Hermész gyerekének is... - mondja végül, majd kissé hitetlenkedve megrázza a fejét, és levágja magát mellém. - Aki az utcán is élt annak megkellett tanulnia jól eladni magát - vigyorgok rá, miközben két kezével felcsippenti az arcom, mint egy nagymama és kicsit így húzza az agyam.
- Jaj, szegény Nicholas-nak fáj a pocija, de mindjárt jobban lesz! - gügyögi nekem, közben már a fejem tetejét paskolgatva, végül rám vigyorogva. - Megfelelt? – kérdezi, miközben én csak nevetve próbálok szabadulni a nagyiba átment Leah-tól, majd mikor abbahagyja, szépen a fejem a nyakához bújtatom és finoman átölelem, kicsit meg is simogatom a hátát.- Áh, szinte érzem, ahogy a gyógyulás megkezdődött... Máris jobb! - mondom boldogan, majd kis idő után elengedem és a padnak dőlök. - Egyébként beiratkoztál valami rajz kurzusra, vagy hova neked ennyi cucc? – kérdezem, miközben még ő is visszaölel, csak ő sokkal szorosabban, mint én, mintha én lennék az egyetlen dolog, ami még életben tartaná őt. Aztán ahogy elenged, csak a szemét forgatja meg.
- Nem, ahhoz rossz bungalóhoz jöttél, az Apollónosok ott vannak... – mutatja meg a bungalót, majd komolyabban folytatja. - Valakinek terveket is kell készítenie az útra, hogy a lehető legtöbb dologra felkészüljünk, nem? - kérdezi tőlem. - Igyekszem a lehető legtöbb dolgot megkeresni, kitervezni, mire számíthatunk... Nem akarom, hogy baj legyen, felelősséggel tartozom irántatok, Nick - mondja egy fokkal komolyabban, miközben kissé meglep, amilyen szorosan kapaszkodott belém. Talán felesleges ebbe belelátni bármit is, de azért elgondolkozok azon, hogy talán van még valami, ami az eddigi szarságok mellett még mindig nyomja a szívét. Már meg is kérdezném, hogy minden rendben van-e, de megelőz és a témát a tervezgetésre viszi át. Ahogy beszél úgy én is komolyra váltok, hisz úgy érzem, nem most van itt az ideje a további viccelődésnek.
- Hé, úgy sem lesz semmi baj, minden rendben lesz. Elvégre vagyunk egy páran, köztünk is két rendkívül jó harcossal, szóval megtudjuk védeni magunkat. Persze, értem én, hogy hogyan érzel, de tényleg, minden rendben lesz - mosolygok rá kedvesen, majd átkarolom és közben a lapokat kezdem el vizsgálni, hátha van valami már valamelyiken. - És hogy állsz eddig? – kérdezem, ahogy ő felhúzott szemöldökkel néz vissza rám.
- Kedves tőled, hogy nyugtatni próbálsz, de ha homokba dugom a fejem, azzal nem viszem előre a dolgot - sóhajt egy nagyon nagyot. - Amennyire előnyös lehet a nagy szám, annyira hátrányos is. Minél több félvér van egy helyen, annál jobban felfigyelnek rá és most abszolút nem ellened, de a három főisten gyerekeken extra erős érzékelő van - mosolyog rám kedvesen. - Bár nem csodálom, téged én is szívesen kiszúrnálak mindig - kacsint rám, hogy kicsit oldja a hangulatot, miközben a papírokat nézegeti.
- Hát mit mondhatnék, engem mindenki szeret... - vigyorodok el, majd megsimogatom Leah karját - És nem mondtam azt, hogy dugd a fejed a földbe. Csupán azt, hogy ne hidd azt, hogy mindent neked kell megcsinálj. Nem várható el tőled, hogy tizenkét emberre vigyázz egy magad. Mindenki ugyanúgy kell magára vigyázzon, mint a másikra. Egyébként engem a szörnyek kimondottan ritkán látogatnak meg, szerintem elnyomja a szagom a parfümön, szóval ettől sem kell tarts - viccelődök kicsit, mire Leah azonnal védekezni kezd.
- Nem hiszem! Tudom, hogy mindenkinek magára is és a másikra is vigyázni kell, de amit tudok, azt megteszek.
- Jó-jó, hiszek neked! - teszem fel a kezem kissé, majd egy sóhajtás után folytatom - Csak nem akarom, hogy túlhajszold magad. Vagy tényleg azt hidd, minden rajtad múlik... - felelem végül, majd szépen átbogarászom a lapokat, melyeken különböző útvonalakat látok LA-ig, végig nézve, hogy mik a legbiztonságosabbak és bejelölve a potenciális veszélyeket is. Találok egyet, amire fel van írva, hogy Alvilág, de még nincs semmi ráírva, illetve egy olyat is, hogy milyen lényekbe futhatunk bele, erre pedig már jó pár dolog fel van sorolva a Leah macskakaparásával. Közben persze nem tiltakozik az átkarolásom ellen sem, kissé rám is dől.
- Bármi érdekes? - kérdezi egy kis idő múlva, ahogy a papírokat nézem.
- Mhmm, szerintem is majd az autópályán menjünk, egyenes út, éjjel-nappal lehet menni, benzinkutak mindenhol, ahol még élelmet is lehet szerezni, ráadásul kevés a hely, ahol veszély leselkedhet ránk - összegzem a látottakat, majd ahogy nézem a többit, egyből feltűnik az Alvilágnak fenntartott lap üressége a szörnyes laphoz képest, így leginkább ezzel kezdek el foglalkozni.
- Egyetértek. Bár azért egy nap után meg fogunk állni pihenni, mert nem akarok úgy az Alvilághoz érkezni, hogy mindenki mosott szar a kétnapi autóúttól – magyarázza, mire csak egyetértően bólintok.
- Én mondjuk Los Angeles-ben vennék ki egy szállást, nem útközben. Inkább vezessünk felváltva és azt a két napot bírjuk ki a kocsiban aludva. Talán nagyobb a kockázat, ha útközben verünk tábort, mintha azon a helyen, ahová eleve menni akarunk. Bár igazából tudja a fene - sóhajtom megint csak, nem tudom melyik lenne a jobb megoldás.
- Nem tudom... Az sem jó, ha sok időt töltünk egy helyen, mert nagyobb az esélye, hogy megtámadnak... De persze, ha megállunk, akkor van egy esély, hogy megtámadjanak, igen... Szerintem erről meg lehet majd kérdezni a többieket – morfondírozza.
- Aha, ez jó ötlet! – válaszolom, majd visszakanyarodok az Alvilághoz és annak az üres lapjához. - Szóval, jól sejtem, hogy még egyikőtök sem járt az Alvilágban? - vonom fel a szemöldököm miközben ránézek.
- Nos, én még nem jártam ott. Annabeth, Percy és Grover viszont igen, csak még nem volt időm velük beszélni. Persze bármilyen infó jól jöhet és gondolom, te már voltál ott. Nem egyszer – néz rám, ahogy próbál olvasni a testbeszédemben.
Igazából fogalmam sincs kikről beszél, amikor megemlíti azt a három embert, akik jártak már az Alvilágban, szóval csak bólogatok miközben beszél. Majd, amikor felém fordul, igazából sejtem mit fog mondani, így csak megint bólogatok és kissé elnevetem magam.
-Technikailag igazából csak kétszer voltam, bár az egyik egy több hetes luxus nyaralás volt, szóóval... - kissé itt megakadok, mert nem tudom mit mondhatnék még, így inkább rákérdezek - Ő, mit szeretnél amúgy tudni?
- Luxus nyaralás? - néz rám döbbenten, várva, hogy kifejtsem. Tehát csak nem úszom ezt meg…
- Hát, tudod, ott lent ingyenesen lakhatsz, nem kell törődj a rezsivel mert nincs, fázni meg sosem fogsz mert rohadt meleg van... Igazából olyan mintha egy tengerparti szállodában lennél. Csak tenger helyett egy lávafolyamra nyílik a szobád ablaka, de hát na, ennyi baj lenne - próbálom elviccelődni ezt az egészet, kimondottan fura erről mesélni, mivel még senkinek sem mondtam el ezeket - Szóval ja, amikor ott aludtam lent többször is, tök kellemes volt. Csupán egy párna kellett meg egy takaró, de az is alám került, mert a föld mondjuk kicsit kemény volt... De egyébként 5/5 csillagos volt a hely – vigyorodok el.
- Apukád miatt mentél oda? - kérdezi csendesen, amiből leveszem, hogy nem igen sikerül a viccek világa felé vinni a beszélgetést, nagyot sóhajtok és iciri picirit komolyabban válaszolok, miközben előre meredek és valami random fára próbálok fókuszálni, hogy addig se kelljen felvenni a szemkontaktust Leah-val.
- Csak másodszor. Először... Egészen más vezérelt. Azt hittem megmenthetek valakit, aki számomra egyszer, régen még fontos volt. Elbasztam nála a dolgokat és az utolsó utáni pillanatban próbáltam jóvá tenni mindent... Bár ahogy azt te is gondolhatod, nem éppen sikeresen. Szóval amíg örökre el nem tűnt, mellette maradtam végig... - miközben beszélek a hideg futkos a hátamon, ahogy elmerülök a régi emlékek gyötrelmeiben - Az is megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha végleg ott maradnék lent. Teljesen egyedül, mások nélkül végre... De persze ott sem lehetett nyugtom, mert megjelent ő is - célzok itt Hádészra - és összevesztünk... Elég durván. Aztán mint egy normális vasárnapi családi ebéd után mindenki ment a dolgára, és pár napig nem mentem vissza. Megpróbáltam újrakezdeni mindent. És amikor sikerült, úgy éreztem, egy utolsó búcsú még belefér, szóval lementem és meglátogattam az otthonában, ha már először meg sem hívott, hogy a drága fia ne hogy már kint aludjon a földön... Na, az ott történtek után mondta búcsúzóul azt, hogy többet ne lásson meg odalent, mert kitilt - fordulok itt Leah felé, majd magamra erőltetek egy fájdalmas mosolyt - Tehát bizonyára ez az egész szarság, hogy veletek kell menjek csak egy tévedés, mert magától ezer százalék, hogy nem vetemedett volna erre. Annál jobban utál ő engem – fejezem be, és csak ekkor veszem észre, hogy Leah már újból szorosan ölel. Nem is kimondottan ölelem vissza Leah-t, nem mintha nem szeretném, egyszerűen csak túlságosan elveszettnek érzem magam hozzá jelenleg. De azért jól esik.
- Nagyon sajnálom, Nick - suttogja a fülembe, kicsit el is csuklik a hangja közben, majd kicsit eltol magától. - Én örülök, hogy nem maradtál ott - mondja a legbugyutább dolgot, amit mondhatott. - És egészen biztos vagyok abban, hogy meg tudjuk oldani a dolgokat - mondja határozottabban, majd egy félmosolyra húzódik a szája. – Szóval, ha meglátogatjuk apádat, nem lesz kínos bemutatkozás és kínos szoba mutatás? - kérdezi egy fokkal viccesebben, amin még el is mosolyodok, ahogy azon is, amit eddig mondott, még ha tudom, hogy ez sem fog több ideig tartani, mint pár nap, amíg vége nem lesz ennek a küldetésnek. Igazából nem is értem miért mesélek neki ennyi mindent... Minden bizonnyal, ha nem az Alvilágba mennék, ez szóba sem került volna. Igen, biztosan... Ugye...?
- Jah, megoldjuk... - ismétlem meg halkan végül, majd nagyot sóhajtok - Kétlem, hogy itt lenne bármi is, amit megtudnánk oldani ezzel kapcsolatban - vonom meg a vállam - Egyébként nem hiszem, hogy lesz bármilyen bemutatkozás is, elvégre nincs szükségünk Hádészra odalent, nem? Ha csak ő nem akar köszönteni minket, vagy mi nem akarunk odamenni, mint a hittérítők, ahogy bekopognak minden vasárnap az ajtódon, elkerülhetjük egymást. Én mindenesetre nem fogok hozzászólni az biztos. Ha szeretnétek, megmutatom a kastélyához az utat, de oda én be nem megyek. Addig legalább lesz időm meglátogatni olyanokat, akiket rég megkellett volna... Szóval mindenki jól jár.
- Szóval elkerülhetjük? Az végülis nem rossz... Nem biztos, hogy magamtól csak úgy odamennék hozzá... Egyébként van valamilyen térkép vagy valami, ami segít eligazodni? Gondolom, te magad vagy a térkép, de ha valamiért külön válnánk, nem lenne rossz - néz rám.
- Hát, gondolom - vonom meg a vállam - Te vagy a küldetésvezető, én nem tudom, kell-e majd Hádész segítsége. Ha nem, akkor nem kell útba ejteni a kastélyát, annyi biztos. Nézd, elmagyarázom! – veszem el tőle az Alvilag nevű lapot, miután a térképről kérdez, és már kezdenék is bele, de még előtte Leah megint nekiáll védekezni.
- Én nem tudom, kell-e találkoznunk! Legalábbis egyelőre nem tudom... - sóhajtja, majd hallgatni kezdi, ahogy én meg elkezdem. - Szóval, Hádész Birodalmát az Erebosz falai veszik körül, mely előtt a Sztüx folyómedre halad el. Ez választja el az élők világát a holtakétól - miközben beszélek igyekszek rajzolni is, bár kimondottan béna vagyok ebben, szóval majd abban bízok, Leah kidíszíti az én kis vázlatom. - Mikor megérkezel a... - itt egy kicsit gondolkodnom kell a néven, míg beugrik - A Dead On Arrival Recording Studios-ba, egy szemüveges pali dönti el, hogy elvisz-e téged az Alvilágba vagy sem. Miután kikönyörögted, hogy igen, mint én, levisz egy lifttel oda lentre, ahol csónakra szálltok és szépen áthajóztok a Sztüx-ön. Ezután a kedvenc háromfejű kutyám fogja kiijeszteni belőled a szart is, ahogy átlépsz az Erebosz kapuján, hivatalosan is belépve a Holtak Birodalmába. Innen egy halott lélek az Ítélet Pavilonjába megy, ahol eldöntik, hova kössön ki. Mehet a Holtak Mezejére, a Büntetés Mezejére, vagy éppen az Elíziumra. Ha valaki tök átlagos életet élt általában átugorhatja az ítéletet és egyből a Holtak Mezejére jut. Na már most, ha valaki kimondottan görény volt, az szépen megy a Tartarosz mélyebb zugaiba. És akkor valahol itt van Hádész Kastélya… - rajzolok egy kastélyszerű valamit. – Szóval tényleg könnyedén elkerülhető. Hogy pontosan hol lesz a kard az már egy remek kérdés, de reméljük, a két Árészos elvezet minket oda és nem kell Hádész segítsége. Elvégre így szól a prófécia, nem? – kérdezem, miközben Leah csak a rajzomon mosolyog, míg végül bólint egyet.
Nick csodálatos térképe az Alvilágról
- De, igen. Legalábbis, ha erre utalt a prófécia... De mi másra utalhatott volna, szóval ja... Köszi, ez iszonyú hasznos! – búj hozzám kicsit. - Hát, ha már idekerültem, valamire vegyétek hasznom - mosolygok kedvesen rá, majd én is jobban magamhoz ölelem most.
- Bármi más? – kérdezi. - Azt hiszem nincs semmi. De ha majd eszembe jut, úgyis szólok – felelem, mire ő újabb kérdéssel válaszol.
- Na, és neked mi mára a terv amúgy? – érdeklődik, mire a mai nap említésekor csak egy hosszat fújtatok.
- Áh, ne is kérdezd. Beszéltem Kheirónnal és kiengedett a városba, hogy összekészülődjek, ami tök jó lenne, csak megkaptam magam mellé Charát is... Yeee... Minden vágyam ez volt - mondom sértődötten, mire ő csak kuncog egyet, ahogy én hisztizni kezdek.
- Azért annyira nem kell megsértődni. Chara lehet, durcásnak tűnik néha, azt az apjától örökölte, de helyén van a szíve - bólogat nagyokat.
- Felőlem lehet a helyén a szíve, ha nem mutatja ki... - forgatom meg a szemem, majd elgondolkozok, mit is terveztem még mára, és akkor ugrik be a buli - Ja meg igen, Jay-el terveztünk egy ilyen indulás előtti kis partit a Nagy Házban, hogy a hangulatot feldobjuk. Szóval arra kell még összegyűjtsem a piákat és kajákat. Ha meguntad a tervezést, majd gyere el. Hozok a kedvenc piádból is, ha szeretnéd, és elmondod mi az - vigyorgok rá.
- És ez engedélyezve lett?! – kérdezi kikerekedett szemekkel, mire én csak felnevetek. - Én benne vagyok, és ami a piát illeti... Lepj meg valamivel... Valamivel, ami szerinted én vagyok – vigyorodik el, majd ad egy puszit az arcomra.
- Mit tudom én engedélyezve lett-e, majd max Jay lerendezi... És okés, akkor majd megleplek - vigyorodok el én is, de aztán szomorú is leszek, ahogy tovább folytatja.
- Ne haragudj, hogy így megszakítom ezt a csodás padon ücsörgést, de nekem pl dolgom lenne, szóval, ha csak nem tartasz velem, akkor azt hiszem, most magadra hagylak... - mosolyog rám kedvesen, de azért már kicsit gondterhelten.
- Vaagy, mi lenne, ha ezt a húsz percet még kibírnád és utána mennél? Úgyis akkorra van megbeszélve az indulás és az neked sem olyan hű de sok idő... Úgy sem meséltél még többet a farmotokról, pedig szívesen meghallgatnám miféle állataitok vanvak, vagy hogy eleve, hogy hogy van egy farmotok - mosolyodok el, próbálom kicsit még a jó kedvében tartani, ami aztán sikerül is, mert egy húsz percet még sikeresen kiharcolok.
A családi, unokatesós kiruccanás a városba – Chara, Nick kijátszásKörülbelül egy tíz perc késéssel érkezek meg Charához. Na már nem azért, mert nem találtam volna, hanem mert túlságosan is elbeszéltük az időt Leah-val. De legalább miután megmondta merre lehet a felvigyázóm, fél perc alatt megtaláltam.
Mondhatnám, hogy meglepő, hogy most is edz, de tekintve ahogy kinéz, nem az. Ugyanakkor a gyakorlatok, amiket csinál... Wow, nem semmi. A bajtársaim közül volt egy két ugyan ilyen izompacsirta, aki ugyan ennyire szeretett felvágni, hogy miket tud, és pontosan ilyesmi vagy ehhez hasonló feladatokat csinált, de én sosem értettem mi a jó ebben, számomra az átlagos fekvőtámasz meg felülés is elég volt. Nem hiszem, hogy ezek a gyakorlatok sokkal jobban segítenék a fejlődésed, mintha mondjuk egyre több fekvőt csinálnál. Mindenesetre egy dolog mindenképp jó volt ebben, hogy a nadrágja kimondottan rásimult a fenekére, szóval a látványra legalább egy szavam sem lehetett.
- Hé, ha beakarsz vágódni nálam bocsánatkérési szándékkal, jobb megoldása is van ennél, mint hogy itt tedd magad - szólítom meg végül játékosan, majd a közeli fának támaszkodok és várom a reakcióját, illetve azt, hogy induljunk.
- Bocsánatkérés? - kérdezett vissza az átlagnál kissé mélyebb hangon a lány, ahogy igyekezett a megfelelő légzési technikára koncentrálni, hogy egyenesben tarthassa a testét. Pár ismétlés után ahogy kinyomta magát a lábát előre döntve földet ért majd felegyenesedett. Ezután a szemembe nézett s elmosolyodott. - Remélem tisztában vagy azzal, hogy ez nem működik minden lányon. Főleg nem, ha nem bíznak benned. - tette hozzá, ahogy elkezdett lenyújtani. Két mozdulat közben ismét oda pillantott rám. - Felteszem te is annyira örülsz annak, hogy kíséretet kapsz, mint amennyire én örülök annak, hogy el kell kísérjelek. Mit is akarsz elintézni egyáltalán?- Mármint mi nem működik minden lányon? - tettem fel a kérdést furán nézve rá, mint aki tényleg nem érti mire gondol a másik - Én tényleg csak a bocsánatkérésre gondoltam - vonom meg a vállam, majd eldőlök a fától, hogy minél gyorsabban indulhassunk - Hát nem is tudom, mondjuk a lakásomat összepakolni mielőtt elhagyom több napra, elköszönni a barátaimtól, kifizetni a számlákat, nehogy bűnözőnek tituláljanak amíg távol vagyok... Teljesen átlagos dolgok, amiket megtesz az ember, ha hosszabb időre elutazik. Meg hát ruha sem ártana, ha lenne más is ezenkívül - mutatok magamon végig, ami jelenleg a Jay-től kölcsönkapott ruha. Legalábbis amit Leah becsórt tőle számomra.
- Nem tudok róla, hogy lenne okom bocsánatot kérni. - vonta meg a vállát ahogy befejezte a nyújtást. Hallgatta ahogy befejeztem a napirendet, majd finoman megrázta a fejét. - Valahogy kétlem, hogy rendet tartanál bárhol, legyen az a lakásod vagy a társasági életed. Amit Todd mondott a közös múltotokról, azt hiszem a bűnöző résszel pedig elkéstél már. Szóval ... Remélem valami komolyabb kifogásod is van a ruhánál, hogy legalább teljesen ne legyen időpazarlás ez az út. - vonta fel a szemöldökét kételkedve.
- Attól még, mert neked nincsenek barátaid és nincs mit rendben tartani, nem mindenki ilyen... - sóhajtom, nem értem most mire fel ez az egész kötözködés. Komolyan, mintha sehova nem utazott volna nyaralni... Persze, akkor se csinálsz meg előre semmit, egyszer csak elindulsz aztán lesz valami - És attól még mert teszem azt egyszer elkapnak egy gyorshajtásért, nem feltétlen fogsz bankot is rabolni, nem? Attól még mert elkövetsz egy két rossz dolgot, nem muszáj minden másban is - forgatom meg a szemem, majd elindulok a Tábor bejárata felé - Tulajdonképpen már az időpazarlás, hogy ennyire gyanakvó vagy a semmiért, szóval jobb lenne, ha jönnél, mert én sem érek rá egész nap.
Chara csak a szemeit forgatta csendben, majd elindult a kabinja felé átöltözni. Ameddig rá vártam, addig átgondoltam, milyen sorrendben is haladjunk. Valószínűleg először a bandához kéne elmenni, hogy tőlük eltudjak köszönni, utána a bárba felszerelkezni a bulira, meg ha már ott vagyok akkor beköszönni Mary nagyinak, hogy egy időre elutazok, nem fog látni. Maaajd végül haza hozzám, hogy összepakoljak. És véletlenül se hagyjak fegyvert a motelben, nehogy valaki megtalálja, ha nem jönnék vissza elég hamar... És ha már ott vagyok, akkor onnan gyorsan a postára, hogy befizessem, amit kell. Ja meg ne felejtsek el szólni Briannek, hogy heti egyszer nézzen fel a lakásomra, és szóljon, ha kapok valamit. Jah, valószínűleg így kéne. Oké, akkor már csak meg kell várjam az útitársam... Áh, már itt is van! - fedezem fel a szemem sarkából, majd ahogy beér, máris elindulok kifelé az erdőbe.
- Nos? - kérdezte kissé unottan, ahogy odalépett mellém - Merre tovább?
- Először is megkeressük a motorom, remélem még nem lopták el. Másodszor elmegyünk a barátaimhoz, onnan meg majd hozzám és végül a postára. Aztán holnap még lehet ki kell ugorjak a városba, mert a lány, aki után kutattam, annak a szüleit felkéne keressem meg a kutyájukat hazakéne juttassam. De ma meg holnap még átfésülöm megint az erdőt, szóval azzal egyelőre várok. Plusz nem fér el még egy kutya is, meh, a motorok hátránya. Tényleg, te motoroztál már valaha? - kérdezem a lányra pillantva, miközben a pihenő felé veszem az irányt, ahol a drágaságom hagytam.
- Holnap? Ah, megint kísérgetni kell majd? - kérdezett vissza ahogy lehajtotta a fejét egy pillanatra. A kérdést hallva aztán picit felnézett, elkapva a tekintetem. - Motor? Nem, még... nem. - felelte halkan.
- Nem tudom, ezt még nem mondtam meg Kheirónnak - vontam meg a vállam, majd ahogy folytatta kissé elgondolkoztam, mintha akart volna még valamit mondani - Hát, akkor remek embert fogtál ki, hisz egy vérbeli profival van dolgod! Csak kapaszkodj erősen, néha túlságosan szeretem meghajtani a drágát - feleltem végül kissé vigyorogva, valahogyan oldani akartam a hangulatot, bár már most jobban indult ez az egész, mint reméltem volna, szóval egyelőre nem panaszkodhattam. Bár még egy hosszabb séta vissza van, szóval várjuk ki azért a végét...
- Vérbeli profi? Nagyszerűen hangzik… - fujtatott, most már az oldalamon lépdelve. – Te és a... barátod túlzottan hasonlítotok egymásra. Bár azért egyelőre merem remélni, hogy te valamivel kevésbé vagy őrült, mint ő... Az úton legalábbis. - húzta el a száját.
- Ha őrültség alatt arra gondolsz, hogy ötvenes táblánál csapatom-e százharminccal, akkor a válaszom sajnos az, hogy hasonlítok Jay-re. De ne aggódj, amikor velem van valaki nem kockáztatok. Nekem aztán tök mindegy, hogy ha az agyam kiloccsan-e egyszer, de a másé azért érdekel. Ő ilyenkor az én felelősségem - mondom ezt most kifejezetten komolyan.
- Miért is nem lep meg ez az egész? - sóhajtott a lány, miközben a hosszú sétánk után végre megérkezünk a motorhoz, ahol a táskám egyből a földre vágom és a szabad kezeimmel kiszabadítom a kulcsot valahonnan a zsebemből és kinyitom vele a mini csomagtartót. Onnan egy nagyon kicsi sisakot halászok elő, majd miután azt visszacsukom, a hátsó üléshez rögzített sisakot is leveszem.
Nick sisakja
Chara sisakja
-Na, ez lesz a te bukósisakod - nyújtom át neki, hagyom, hogy felvegye aztán majd lecsekkolom jól van-e úgy, addig meg a mini sisakot feladom Monusra, aki vígan bele is búj.
Monus sisakja, amikor becsórta azt egy macska
- Muszáj, soha nem tudhatom mikor kell valakit hazavigyek - vigyorodok el, tényleg a legváratlanabb pillanatokban is képes vagyok egy lányt felszedni. Ezután hátul a másod bukósisak helyén rögzítem a táskám, elég helyet hagyva még Chara-nak, majd a táskámból kiveszem a saját bukómat is és felveszem, majd végül a lány felé fordulok. - Na, hadd lám, mennyire lötyög a fejeden – mondom, de ahogy nekiállnék meghúzni a sisakja csatjait, látom mennyire ledöbben. Először azt hiszem azért, mert elkezdtem beállítani a sisakját, de aztán látom, hogy Monust figyeli, így amikor végzek a sisakjával, ellépek tőle és kezembe véve a görényem feléje nyújtom, hogy jól láthassa a kobakját. - Lefogadom nem láttál még ilyet, mi? Hát én se egy pár évig, amíg neten nem találtam egy ehhez hasonlót. Fő a biztonság a kiskedvenceknek is! Rohadt jó amúgy, csak kibaszott drága - sóhajtom - Egy átlag sisak is az, nemhogy egy ilyen különleges is.
- Ez ... Ő - javította ki magát egy pillanattal később, ahogy közelebb hajolt hozzá - micsoda? - kérdezte kíváncsian, eddig szokatlan gyengédséggel a hangjában, amire én csak kissé elmosolyodok meglepődésemre, míg Monus közelebb is mászik hozzá kíváncsian, ahogy a sisakja alól kukucskál.
Monus, ahogy kikukucskálgat
- Egy vadászgörény. Ahogy a nevében is benne van, igazi görények tudnak lenni néha, de amúgy rendes jószágok. Megsimogathatod, ha akarod, kifejezetten szereti, ha körbe rajongják. Egyébként pár államban azt hiszem be van tiltva és illegális, na meg alig több mint ezer él belőle Amerikában, szóval kimondottan ritka teremtmények, nem csoda, ha nem láttál még egyet – magyarázom, miközben Chara megsimogatja a kis lényt.
- Illegális ... - ismételte a szót. – Biztos, hogy akarom tudni hogyan került ő hozzád? Talán egy újabb trükk, hogy lenyűgözd a lányokat? – kérdezi, de erre viszont elkomorodva nézek vissza rá, ahogy felhozza Monus hozzám kerülését.
- Ki mondta, hogy elakarom mondani egyáltalán? Hmm? Nem éppen olyan dolog ez, amiről az ember szívesen mesél... De ha nagyon tudni akarod, ő az utolsó családtagom, úgy került hozzám - felelem végül szűkszavúan, kevés magyarázattal, hogy minél kevésbé kelljen felidézni az égő házunkat, benne a szeretteimmel... - Egyébként nem kell mindennel lenyűgözzem a lányokat és nem is áll szándékomban. Nem kell mindig mindenről ezt feltételezd - forgatom meg a szemem miközben a fejem is megrázom, majd végül, ha úgy látom vége a simogatás időnek, felpattanok a motorra és megvárom míg Monus bebújik a pólóm alá, majd újra a lányra nézek, csak most már a szemüveggel a fejemen - Na, ott tedd szépen át a lábad, aztán rakd fel erre, ez a lábtartó - mutatok egy kisebb csődarab szerűségre. - Normál esetben hátul tudnál kapaszkodni, de ott most a cuccom van, szóval inkább öleld át a derekam és úgy. Amúgy is, ez az ajánlatos első motorozásnál, amíg nem érzi az ember annyira a dőlést meg a kanyarodást. – Adtam ki az utasításokat, majd ahogy azt mondtam is, az úton nem haladtam életveszélyesen, így ami nekem általában tíz perc motorozás szokott lenni az most harminc lett, mire odaértünk a Veszett Kutyák "körzetébe". Igazából nincs ez így hivatalosan kimondva sehol, csak az alvilágban, de ott aztán sokat is ér. A többi banda elkerüli ezt a helyet és a rendőrök is többnyire, kivéve amikor együtt dolgozunk. Hát igen, a fennmaradásunk talán annak köszönhető, hogy együttműködőek vagyunk a különböző bűnüldözői szervekkel így létrehozva egy furcsa de előnyös szövetséget.
Monus pozíciója az út alatt
Kivételesen nem állok meg a bár előtt, ahol szoktam, hanem tovább hajtok az elhagyatott gyárépületek felé, ami innen pár percre van csak, majd ott az első nagyobb építménynél lekanyarodok balra és a bejárat előtt megállok. Míg mielőtt leszállhatnánk már egy fickó jön ki fogadni minket, aki bár nem tagja a mélymagnak, fontos emberünk, hisz ő a kamu biztonsági főnökünk.
- Deacon! Jó látni öregem! - köszönök rá, ahogy leállítom a motort.
- Csak hogy végre ideértél, Tom ki van borulva amiért megdugtad a húgát és most miattad kell a többieknek túlórázniuk meg elviselniük azt a faszt amikor ideges. Szóval menj és beszélj vele, mert már nekem is kezd az idegeimre menni, pedig én aztán kint vagyok, mégis hallom az üvöltéseit meg a csapkodásait.
- Iggen, nem ezért jöttem, hanem valami másról kell majd dumáljak vele, de akkor majd szépen elsimítom ezt is.
- Ajánlom is, főleg azután, hogy egy kibaszott éjszakára teljesen eltűntél. Mondjuk... - itt a negyvenes éveiben járó pali Charára tekint - kezdem érteni miért...- Hé, nem történt olyasmi amire gondolsz! Most nem! Szóval kussolj és engedj már be minket.
- Jólvan már na, nyitom az ajtót... - s azzal lenyomva egy nagy piros gombot a kapu kinyílt, de mielőtt beljebb gurulnék, hátra fordítom a fejem amennyire csak tudom.
- Mi lenne, ha itt megvárnál? Te is jobban járnál, meg szerintem én is, ha Tom nem látná, hogy egy másik lánnyal vagyok már másnap egyből azután, hogy a húgával lefeküdtem...
- És hagyjalak egyedül bemenni? Miért, hogy most meg is szökj Tom - nyomta meg a nevet erősen, szinte teli gúnnyal köpve azt - húgával? Azért küldtek el veled, hogy elkísérjelek. Szemmel tartsalak. Egyébként, mégis mekkora kitérőt fog nekünk okozni az, hogy te nem tudod magadon tartani a nadrágodat?
- Oh hagyjál már, miért tennék ilyet? Mia is és én is tudtuk, hogy ez csak szex, semmi más. Meg persze, majd ő pont elfog szökni egy magamfajtával és itt hagyja a remek életét. Ahg, ne idegesíts már... - sóhajtom - És nem azért lesz kitérőnk mert én szeretem élvezni az életet, hanem azért, mert képtelen vagy megbízni bennem legalább addig, amíg bemegyek. Különben is, ott bent cseszheted mert a műhelyben fogsz rám várni amíg én Tom irodájában leszek. Szóval nem mindegy neked, hogy hol vagy? Úgy sem tudsz mindenhova követni.
- Ha már egyszer összeakadt egy magadfajtával miért ne lehetne olyan lökött hogy meg is lépjen veled? - fújtatott a lány - Megbízni meg majd akkor fogok benned, ha okot adsz rá. Az elejétől kezdve azt pofázod, hogy mennyire nem akarsz ebben az egészben részt venni, nem is lenne itt a helyed és meg akarsz lépni. Mégis mire számíthatnék tőled? Szerinted azért jöttem el mert annyira vágytam a társaságodra? Az a feladatom, hogy biztosítsam, hogy visszatérsz a táborba és jelen vagy a küldetésen, ha már a jóslat szerint ... Szükségünk van rád. - tette hozzá kissé nehezen.
- Mert szerinted milyen választásom van? Szerinted lenne rá módom, hogy megszökjek? Neked aztán aki a táborban van tudnod kéne, hogy sosem az számít, hogy az ember mit akar, hanem az hogy a kurva istenek hogyan csettintenek és te hogyan ugrálsz nekik... Ahg, komolyan mondom, agyfaszt kapok tőled... - mérgelődök tovább, bár igazán felesleges, szóval végül csak szép lassan betolatok a motorral a műhelybe. Ott éppen Jesse és Leon szerel valamit, de ahogy észrevesznek odajönnek lekezelni, még ha csak ököllel, mert csupa mocsok mindkettőjük keze.
- Még mindig ezen dolgoztok? - biccentek az autó felé, amint levettem a sisakom.
- Jah, muszáj, a buzi zsernyákok belebasztak valami GPS nyomkövetőt, amit bár sikerült már kiiktatni, az istenért sem tudjuk kiszedni. Valahogy úgy kötötték rá a rendszerre, hogyha eltávolítod, az is bejelez. Szóval egyelőre maradt csak az áramtalanítás.
- Ahha, biztos, kurvára nem értem mit ugatsz, tudod, nem vagyok szerelő.
- Mhmm, akkor a faszért kérdezted?
- Nah, gondoltam csak kedves leszek... - vigyorodok el, bár elég stresszesen, amiért Chara sikeresen felcseszett az előbb. Aztán miután az említett nőnemű személy leszáll a motorról én is végre lehuppanok róla.
- Eh, tökmindegy. És ő ki? Hogy hívnak? - néz rád az idősebb amint várja, hogy levedd a sisakod - Én Leon vagyok, az meg ott hátul Jesse - biccent hátra a srácnak, aki már vissza is ment melózni, hisz ő úgy sem az a sokat beszélő típus.
- Chara Allen. - mutatkozott be szűkszavúan a lány.
- Ahha, szép név. Örvendek - válaszolta Leon unottan, majd felém fordulva intett, hogy mehetek Tom felé.
- Akkor én mindjárt jövök, te meg addig viselkedj jól, ha lehet - szóltam még Chara felé, kissé megnyomva a jó szót, majd el is indultam a szokásos iroda felé az első emeleten.
Odabent Tom nem éppen várt kedvesen, bár a feszültségen Mia jelenléte valamit azért csökkentett, mert a kedves hölgyemény az egész veszekedésünket végig röhögcsélte, persze csak kultúráltan. Igazából felesleges lett volna ezért hibáztatni őt, én is így tettem volna, ha éppen nem Tommal állok szemben. Azért pár poént még így is elsütöttem és nagy nehezen, de kibékültem a főnökömmel is, meg egy gyönyörű szép mesét is beadtam neki arról, hova kell elutazzak. A végén viszont nem bírtam ki, hogy a fizetésre tereljem a szót, így még egy vitába csöppentünk, aminek a végén igazán stílusosan alkalmaztam a taktika visszavonulás eljárásrendet.
- Majd még akkor beszélünk Tom! – kiáltottam felé – És köszönöm, hogy megengedted a fizetett szabadságot! - övültöm a nagy sietségemben - Brian te meg akkor fizesd majd be a csekkeket, ha jönnének! Szeretlek titeket, srácok! - fordultam még feléjük, ahogy egy 360 fokos mozdulattal ugrottam le a lépcső utolsó két fokáról miközben a korlátban megkapaszkodtam.
- Nem végeztünk még te fasz! Erről még beszélni fogunk! És nem kapsz semmiféle fizetést! Hallod?! - rontott ki utánam nem sokkal Tom, de a szavaiból már mit sem hallva inkább Charához fordultam sietős gyaloglásom közben.
- Na, jól szórakoztatok? Igen? Király, akkor gyere szépen, menjünk is, ne tartsuk fel őket még inkább... - mondtam neki, majd egy szép mozdulattal a motor felé mutattam, hogy legyen szíves megindulni arrafelé, amit meg is tett, így már se perc alatt úton is voltunk. Ahogy viszont elhagyták a garázst, Chara előre dőlt, és az útra készülvén átkarolt engem.
- Hogy van Mia? - kérdezte kissé gúnyosan nevetve - Gondolom a főnök úr nagyon szívesen látott téged ezután.
- Haha, nagyon jól, képzeld - felelem én is gúnyosan – Egyébként örült nekem, ja. Ez csak ilyen régi vicc a részünkről, hogy üvöltözünk egymással és én mindig hamarabb lépek le, mint hogy ő megtudna ütni vagy ilyesmi... Tudod, egy kis játék a részünkről - mondom túlságosan megjátszott lágy hangon, mint aki tényleg csak egy remek emlékként emlegeti ezt, mindeközben ide-oda fordulva az úton, szépen ringatózva a motorral, látszólag nem nagyon igyekezve sehova.
- Valahogy nem tudom komolyan venni. Bár az nem lepne meg, ha mindig így távoznál innen... - gondolkodott a lány hangosan. - Egyébként, amíg te épp fent ordibáltál a sógoroddal, addig odalent engem kikvízeltek – folytatta tovább, amire csak a szememet forgatom
– Muszáj volt előadnom nekik egy mesét arról, hogy mégis mit csinálunk éppen... – tájékoztattott meglehetősen unottan, amin én egyébként rendesen meg is lepődök, hogy ezt magától elmondta. Most már más bandatagokkal elvileg nem fogunk találkozni, szóval nagyon őt nem érinti már a dolog, tehát azért szólhatott csak mert...
- Te most ezt komolyan azért mondtad el, hogy ha visszatérek nehogy mást mondjak nekik és bajba kerüljek? Komolyan, a szívem megszakad, olyan rendes vagy... - játszom a meghatottatt még ráadás sírós hanggal is, majd elnevetve magam folytatom - Egyébként mit mondtál nekik? Remélem valami menő sztorit... Nekem nem volt kedvem hazudni Tomnak, szóval csak valamit összehalandzsáztam.
- Ha most nem te vezetnél, már gyomorszájon vágtalak volna. - válaszolta Chara kissé ingerülten a túlszínészkedett reakciómat hallva, amit csak egy halk nevetéssel nyugtáztam - Szó sincs ilyesmiről, viszont nem tudhatom, hogy ezek a tagok milyen kapcsolatban állnak az ismerőseiddel, illetve, hogy fogok e még a jövőben találkozni velük. Egyszerűbb, ha egységes történetünk van, akkor kevesebbet kell magyarázkodni minden esetben. Nem tartana fel téged az új félvértáboros küldetéseiden sem, ha nem kell erről mesélned majd a mintapolgár bajtársaidnak. Egyébként meg ... azt mondtam nekik, hogy rokonok vagyunk - sóhajtott fel, kissé enyhült hangnemben folytatva. - Ha a táborlakók észjárását alkalmazzuk, akkor technikailag nem hazudtam. Magyaráztam nekik arról, hogy az apád ága köt össze minket, a két testvérével együtt a család legfontosabb tagjai, de ő már kicsit kiesett a körből és velünk se beszél, úgyhogy nem tudtunk rólad... Maradhatott is volna így. Mindenesetre, amennyire ők tudják most egy családi találkozóra tartunk, ahol valószínűleg valami vitát kell majd elrendezni. Kissé humoros, hogy mennyire közel áll az igazsághoz – fejezi be pont akkor, amikor bennem is tudatosul, hogy amúgy ez egy viszonylag jó történet. És sajnos vagy nem sajnos, tényleg sok igazság van benne…
- Aha... Azt hiszem ebben igazad van. Bár kétlem, hogy sok küldetésre járnék. Ezt megcsinálom aztán pápá... De ha már rokonság, remélem nem azt mondtad, hogy a nagybátyád vagyok. Hisz technikailag az lennék... Hádész és Zeusz tesók, te meg ugye ő... Árész gyermeke vagy. Huh, furcsa belegondolni, hogy az unokatestvérük vagyok ilyen nagy isteneknek. Vajon miért nem hívtak meg sosem a közös bulijaikra? - mondom szomorúan - Annyira szívesen elmentem volna! Egy jó kis rokontalálkozó, csak tényleg a valóságban. De fasza is lenne, nem? - kérdezem féloldalasan hátra pillanatra, mire Chara a vállával kissé hátba is vágott.
- Az utat nézd már, te hülye! - förmedt rám.
- Nyugi már, tudom mit csinálok! - Nevetem el magam, és bár nagyon egy kerekeznék most, megállom, hogy ne tegyem. Egyelőre... Aztán tovább hallgatom Charát.
- Ha ez egy normális családfa lenne, a másod unokahúgod lennék, úgyhogy valami ilyesmi. Egyébként meg ne várj sokat a "rokonságtól" - hangsúlyozta ki erős ellenszenvvel a szót - Nem te vagy az egyetlen, akivel az isteni szülője nem foglalkozik. A táborlakók nagyja ilyen. Sokakat el se ismernek saját gyerekükként, évekig a Hermész kabinban rohadnak tudatlanul. De egyébként se maradnak le sokról. Nem mintha más lenne azután, hogy már tudod kinek a kije vagy.
- És a félvérek még mindig vannak olyan kibaszott hülyék, hogy ezek után is kinyalják a seggüket a szülőiknek... - mondom unottan, azt hittem érti az iróniát a valódi rokontalálkozóval kapcsolatban.
- Nem mintha lenne más választásunk. - fújtatott - A tábor az egyetlen hely, ahol egyhelyben lehetünk anélkül, hogy bevonzanánk valami gyilkos szörnyeteget... - magyarázott - Erre tanítanak minket kiskorunk óta. Ezért jutalmaznak meg. Olyankor fordulnak csak felénk, ha hasznosak vagyunk nekik. Ha teljesen magunkra hagynának, még ennyit se élnénk, mint most.
- Nem tudom, én is élek még valahogy, szóval szerintem megoldható... De a legegyszerűbb az lenne, ha megtanulnák a durexet felhúzni a faszukra az istenek. Vagy ha istennőkről beszélünk, akkor meg bevenni azt a kibaszott fogamzásgátló tablettát. Nem egy nagy tudomány... És akkor nem lenne ez, mint ami most van.
- Persze, úgy aztán nagyon nehéz, ha háromszor annyi képességed van, mint az átlag félvérnek. Nem is beszélve arról, hogy téged a halandók törvénye sem korlátoz. - vágott vissza a lány. - A legtöbbünknek nem maradt más, csak a tábor... Nem olyan egyszerű még azt is ott hagyni. - tette hozzá egy kis szünet múlva - Ha meg már ennyire támogatod a védekezést, nagyon remélem, hogy csináltattál egy vazektómiát. Egy is bőven sok belőled.
- Azt azért nem árt hozzátenni, hogy én minden képességem egyedül tanultam meg... - kezdek bele, miközben lassítok a motorral és leparkolok egy Mary néni házához közel eső helyre - Szóval szerintem kvittek vagyunk ilyen téren, mert amíg ti rövid időn belül, megannyi segítséggel tanultok, addig én éjt nappallá téve tanultam vért izzadva, hogy legyen esélyem odakint - mondom a fél igazságot, hisz pár tekercsen kívül tényleg egyedül kellett rájöjjek mindenre, tekintve, hogy nem volt hozzám hasonló gyerek körülöttem. Aztán ahogy a tábor elhagyására terelődik a szó, egy pillanatra felevenedik előttem a Római Tábor és az ott töltött évek. Még a motort is elfelejtem leállítani, ahogy Chara védekezésről szóló beszéde is elsiklik a fülem mellett, így pár másodpercig járó motorral állunk csak némán, majd végül megrázom a fejem és lekapcsolom. - Ja, nem egyszerű... Biztosan. Mindegy, szállj le, megjöttünk.
- Hol vagyunk most? Meglátogatunk egy másik bűnbandát? - döntötte oldalra a fejét a lány, ahogy kíváncsian fürkészte a tekintetem.
- Nem, még mindig nem csak olyan ismerőseim vannak... - sóhajtom - Egy kedves nagymamát látogatunk meg, Mary nagyit. Mikor itt vannak az unokái én szoktam vinni őket suliba meg párszor átugrok hozzá meglesni, hogy van, kiváltom a gyógyszereit, ilyesmik. Nem muszáj gyere, ha nem akarsz... - nézek rá kissé oldalra döntött fejjel, úgy sejtem most sem enged el egyedül, de nem tudom neki mennyire tenne jót Mary meg a kicsit túlságosan érdeklődő és védelmező természete.
- Mary néni? - kérdezett vissza meglepetten - Unokák? Remélem te is érzed, hogy ez mennyire hihetetlennek hangzik azután amit eddig láttam ma. - tette hozzá, viszonylag nyugodtan.
- Azért hangzik csak úgy, mert van egy elképzelésed rólam és akármi van te ezt próbálod továbbra is fenntartani. Ha kicsit nyitottabb lennél, nem lenne annyira meglepő. – Feleltem, amire Chara összefonta maga előtt a karjait, ahogy a tekintete valamivel szúrósabbá vált.
- Továbbra sem értem én hogyan legyek nyitottabb feléd, ha alig tudok rólad bármit, és nem árulsz el semmit sem. Nehéz megbízni valakiben, aki csak úgy szó nélkül beleesik a dolgok közepébe. - Válaszolja, amire én csak sóhajtva nekidőlök a hátammal a falnak - ami már a tömbház épülete, előtte parkoltunk le - és fájdalmas tekintettel nézek a lányra.
- Nem azt mondtam, hogy bízz bennem. Értem, fura a helyzet, tényleg, valószínűleg én is így reagálnék. Én most az előítéleteidről beszélek. Minden egyes dolgon, ami nem hasonlít a hozzám csatolt képpel a fejedben, meglepődsz. Nem tudom, talán kicsit a rasszizmushoz tudnám hasonlítani a dolgot. Olyan nehéz egyszerűen megjegyzések nélkül elengedni a dolgokat, amik nem passzolnak hozzám? - kérdezem tőle miközben a hajamat kissé megigazítom, hogy ne álljon annyira össze vissza.
- Jó. - felelte tömören, vagy egy percnyi csend után, amikor már kezdtem azt hinni, hogy sosem fog megszólalni. És meglepő módon nem is vitatkozott. Na, kezdünk mi összeszokni!
- De ne kelljen megbánnom. - tette hozzá ahogy leengedte maga mellé a karjait, majd mellém lépve várta, hogy merre megyünk tovább.
- Rendben, akkor most már mehetünk - biccentettem a bejárat felé, amin hamarosan beütöttem a kódot, majd egy rövid sípolás után az ajtó máris kinyílt. Utána elindultam felfelé a lépcsőn egészen a második emeletig, ahol a harmadik ajtónál megálltam és bekopogtam. - Mary, én vagyok, Nicholas! - szóltam be viszonylag hangosan, hátha nem hallotta volna a kopogást. Aztán nem is telt el egy perc sem mire az ajtó kinyílt és egy afroamerikai nő fogadott minket.
Mary Nagyi a kedvenc házi ruhájában
- Szervusz Nicokám! Hát, hogy hogy benéztél ma is? Tegnap azt mondtad van egy munkád és csak a jövő héten fogsz tudni jönni. Csak nincs valami baj? Megint itt ólálkodtak volna azok a fehér hülye gyerekek? - kérdezi kissé aggódva, de mielőtt válaszolhatnék végre észrevesz téged is. - Hát ő meg kicsoda?
- Chara vagyok. Nick unokahúga. - nyögte ki a lány, egy kicsit még mindig nehezen.
- De hisz azt hittem, minden rokonod meghalt... Ejj, hát hazudtál volna nekem? - néz rám a fejét csóválva, majd vissza a lányra - Chara? Milyen szép név! - mosolyog rá, bár amikor lesüti a szemét, kissé aggódva pillant rám, mintha valami rosszat mondott volna - Na, gyertek be gyorsan, éppen készül az ebéd! - invitált be minket, még csak időm sem volt tiltakozásra nyitni a számat, mert még azelőtt folytatta - Majd bent szépen mindent elmeséltek! Kíváncsi vagyok, hogy találtatok egymásra. Bár jól sejtem, hogy nem csak azért jöttél, hogy bemutasd nekem őt, igaz? - kérdezi aztán a háta mögött, ahogy elindulunk befelé, Charát szépen előre engedve.
- Nem, csak szólni akartam, hogy most egy huzamosabb időre is elmegyek és nem fogok ráérni jövőhéten benézni... De hát mit is várhattam volna tőled, ha egyszer idetévedek két percre, abból két óra lesz! - mondtam kedvesen gúnyolódva, mire Mary csak mosolyogva bólogatott ahogy az előszobából egyből az étkező - konyhába lyukadtunk ki, természetesen azután, hogy levettük a cipőnket.
- Ismersz már, drágám! Kértek valamit? - néz ránk, ahogy kihúzza a kör alakú asztalnál a székeket, hogy üljünk le.
- Én csak egy pohár vizet. Te? - nézek Charára.
- Ah, én... is kérnék vizet. Köszönöm. - tette hozzá valamivel halkabban a végén, amitől kissé furcsa érzés fog el, mintha egy emléket élnék át, de mégse. Kicsit magamra emlékeztet, mint amikor engem is ugyanígy fogadott Mary hosszú évek után először.
- Máris kedveskéim! - mondja vidáman, de mielőtt levenné a poharakat, megkér, hogy vegyem le én, ne nyújtózkodjon annyit. Hát igen, szegény alacsony maradt. Szóval inkább, ha már leveszem én, akkor meg is töltöm csapvízzel, majd odanyújtom Charának amit kért, majd belekortyolok a sajátomba és le is ülök az egyik székre.
- Nyugodtan ülj le te is - szólok Charának, magamra erőltetve egy mosolyt. Aztán Mary felé fordulok, aki közben gyorsan leveszi a lángot a kályhán, nehogy kifusson az ebéd - Mit főzöl? Na meg hol van John és Lilla?
- Borsólevest, a második pörkölt lenne tésztával, de annak még nem álltam neki. A gyerekek meg elvitték Ödönt sétáltatni a szomszéd felügyelete alatt. Na, de ne ilyenekről beszéljünk, térjünk át rátok! - fordul meg majd jön oda ő is az asztalhoz, de párszor még visszalép a kályhához, hogy megkavarja a levest - Szóval, mi ez az egész? - néz először rám, majd aztán Charára.
- Hát, ez egy viszonylag hosszú történet... Szóval, minden akkor kezdődött, amikor... - és itt szépen összefoglalom a kamu történetet Mary-nek, még ha nem is szívesen hazudok neki. A végén egy ideig Mary csak hallgat, kicsit nehezebben érti meg ezt az egészet, így aztán többször is visszakérdez és van, amit meg kell ismételni, de én ekkor csak türelmesen elmondom újra.
- Hát nagyon kacifántos családotok van nektek! És te aranyom, hogy kerülsz ide? Kivel jöttél? Csak nem engedtek el a szüleid ilyen fiatalon egyedül ebben a nagy városban! - mondja kis aggódással a hangjában, amire Chara meglepően furcsán kezd el viselkedni, efelől semmi kétség. Talán... Neki sem éppen kellemes emlékként jelennek meg a szülei maga előtt. Akárhogy is legyen, talán most, hogy látom az emberi oldalát is, még a végén meg is sajnálom.
- Már nagykorú vagyok, tudják, hogy nem lesz bajom... – válaszolja Chara – Sokat szoktam így eljárni... Ezért is kért meg rá a rokonság, hogy ha már a közelben lakom akkor kísérjem el Nicket a találkozóra. - mondta, ahogy végül megigazította a felsőjét s leengedte kezét. Mindeközben én a szokásos belső mérgelődésem folytattam, hisz úgy éreztem, Chara viselkedése is a nyomorult szülei miatt van.
- Rohadék istenek, mindenféle szarnak kitenni így a saját gyermeküket... Ahg... – morgom magamban, miközben kivételesen most Charán tartom a szemem ahogy beszél. Amikor meg észreveszem, hogy igen... Zaklatottan néz engem és a vizét is majdnem kiönti, mielőtt Mary folytathatná a további kérdezősködést közbeszólok, hisz ismerem már milyen, hiába nem akar senkit megbántani a sok kérdésével, egyszerűen ő azt hiszi, ha beszélünk a fájdalmainkról akkor azok el is múlnak.
- Igaza van, tényleg tud magára vigyázni - nyugtatom meg Maryt, miközben Charát fürkészem a tekintetemmel - Egyedül él itt a városban egy albérletben, az itteni egyetemre jár, olyan okos unokahugicám van nekem! - mosolygok rá - Szóval nem véletlenül őt kérték meg, hogy ha már úgyis megy haza a nyári szünetben, akkor keressen fel engem is és menjünk ketten. Egyébként igen, a szülei nagyon rendesek és engem is megkértek, hogy vigyázzak rá, ne aggódj - simogatom meg Mary vállát - Igazából időre is kell menjünk, mert ebéddel várnak minket, alig várom, hogy személyesen is megismerjem őket! Szóval, ha nem gond, most nem várnánk meg amíg elkészül a te isteni finom levesed.
- Ajj de kár, pedig szerettelek volna megkívánni titeket vele... Na sebaj, majd máskor! És jól van, akkor nem fogok aggódni értetek - mosolyog Charára, talán mintha most már nyugodtabban. Úgy tűnik, tényleg aggódott miatta... - De máskor gyertek több napra is ide hozzám, szeretném, ha megismerném a családod Nick! Még ha ilyen fura is. De hát a kié nem? Emlékszel még a mi rokontalálkozónkra amire elvittél?
- Igen, emlékszek - bólogatok nagyokat - Nagyon jó is volt megismerni őket. És ígérem, egyszer összehozunk egy ilyet. De akkor most mennénk is - kelek fel a székből mire Mary is feláll, de gyorsan a homlokára csap és megállít engem.
- Hé, legalább sütit egyetek akkor! Tudod, amit tegnap csináltam - ekkor a lányra néz - Csokis süti a dédnagyanyám receptje alapján. Ugye szereted a csokit? Nem vagy allergiás rá vagy ilyesmi, ugye? - kérdezi kedvesen mosolyogva.- Ami azt illeti... Kérnék, ha szabad. - nézett vissza Maryre, én meg ahogy meglátom Chara mosolyát, egyből feltűnik, hogy ez most más, mint a többi... Ha vissza is szeretném utasítani se vinne rá a lélek, egyrészt Mary miatt, másrészt mert baromi finoman süt, harmadrészt... Talán Chara miatt is. Baszki, egyszer csak legyen már ő is boldog, nem? Valószínűleg Mary is így gondolja, mert egyből le is támad minket.
- Hát hogyne szabadna! Egyetek bőven, amíg van! Úgyis csinálok majd második adagot az unokáimnak, ez itt mind a tiétek! Ha nem eszitek meg, el is csomagolom gyorsan, várjattok!
- Jóó, de csak sütit Mary! Okééé? Nem versz át megint, hogy aztán most is két kilóval többel menjek ki innen! - nevettem fel, mire Mary is, aki Chara mosolya után vidáman hozta elénk a tálcán lévő friss, jó ropogós nassolni valót.
Nem tudom, hogy Chara ennyire szereti-e, vagy csak nagyon ritkán evett-e, mindenesetre látva ezt a kis örömöt az arcán, amit igazából vele töltött idő alatt még egyszer sem láttam, szándékosan kevesebbet eszek, hogy neki több maradjon. Aztán ahogy Mary csak azért is elcsomagolja nekünk az egész adagot, mert nem bírja ki, hogy enélkül elengedjen minket, ezt is Chara kezébe adom, legyen az övé, én már ettem sokat úgyis.
- Ahj, nagyon jó ilyen boldognak látni téged Nick! Szinte alig van ilyen... Örülök, hogy rád talált a család. Mondtam én, hogy mennyire fontosak!
- Igen, igazad volt... Tényleg azok. Na, de most már tényleg mennünk kell. Ha bármi van, hívj fel. Tudod, a telefonodban Nick-ként vagyok elmentve. Zöld gomb, majd a csillag, aztán megint a zöld és ott megtalálsz a névjegyzékben. Okés?
- Persze, persze, mi vagyok én, bolond? Tudom jól, hogy működik a telefon!
- Jó na, a múltkori után azért ebben kételkedem - vigyorogtam el, mire ő csak játékosan mellbe csapott.
- Az csak egyszeri eset volt!
- Aha... - forgattam meg a szemem, majd amint kiléptem az ajtón, még mielőtt becsukhatta volna az ajtót hátra fordultam. - Ha engem nem érnél el, szólj a bandának. És ha visszatérnek azok a köcsögök, akik betörték tavaly az ablakod, majd én megint elrendezem őket.
- Rendben, de menjetek most már! Chara szülei várnak titeket, nehogy még a végén aggódni kezdjenek! Vigyázzatok magatokra kicsikéim és jó pihenést neked Chara, most, hogy befejezted az egyetemet. – Mondja Mary, ahogy Charára tekint.
- Viszontlátásra! - szólt vissza a küszöbről. Ahogy kiléptünk az ajtón, rám pillantva biccentett a lépcső felé, majd csendben megindult lefelé, mögötte én, miután én is elköszöntem Mary-től.
- Sziasztok! – hallatszódott még Mary hangja, ahogy szépen lassan haladtunk lefelé a lépcsőn. Charának az arcáról meg csak úgy lerítt az arcáról a boldogság. Meglepő módon most nem is tett semmiféle megjegyzést arra, ami bent történt, inkább csak csöndben sétált lefelé. Jó ideig én is így tettem, majd amint kiértünk a lépcsőházból féloldalasan rápillantottam.
- Szóval, milyen egyetemre is járnál szívesen? Megmondom őszintén, én egyet nem ismerem a városban.
- Én sem. Nem is biztos, hogy tudnék járni, gimnáziumot is mindig váltani kellett.
- Talán rosszul viselkedtél a suliban? Megverted a srácokat, akik tettek egy megjegyzést rólad vagy a hülye picsákat, akik felbasztak? - kérdezem komolytalanul, hisz nyilván tudom, hogy valószínűleg nem emiatt kellett iskolát váltson annyiszor - Egyébként befejezted a gimit azért?
- Ilyesmi inkább általánosban volt. - feleli tömören a verekedést illetően. Egy pillanatig hallgatott. - Be. Épphogy. Nem sokon múlott.
- Áh, vagy úgy! Én pont fordítva voltam ezzel, általánosban inkább csak meghúztam magam aztán a vége felé kezdődött el az, hogy visszamertem szólni annak, aki basztatott - mesélek kicsit én is magamról ahogy haladunk a motorom felé, majd, amikor elérjük intek a lánynak, hogy jöjjön tovább - Még mielőtt elmennénk hozzám, beugrunk a kocsmába. Itt van a sarkon, odáig elgyalogolunk - magyarázom neki, majd aztán visszakanyarodok az előző témához - És mi volt a gimi végén? Nem voltál te se olyan jó tanuló vagy egyéb dolgok nehezítették a dolgod?
- Kocsma? - kérdezett vissza, ahogy megtorpant a motor előtt, figyelmen kívül hagyva a gimnáziumi kérdést.
- Jah. Jay és én azt beszéltük, hogy mielőtt elmegyünk kéne egy bulit rendezni, hogy jobb kedvvel indulhassunk neki a küldetésnek. Jót tenne a morálnak azok után, amin keresztül mentetek, már amennyit hallottam... Szóval be kéne szerezni egy keveset a piákból - felelem készségesen, miután úgy tűnt, nem akarja folytatni az előző témát.
- Ugyan én nem vagyok ebben annyira otthon, mint ti, de eleget voltam el én is New Yorkban, hogy tudjam, hogy a nagy mennyiségű alkoholt nem éppen a kocsmákban veszik.
- Nem is, ha csak nem vagy elég ismert a kocsmában, hogy a raktárból tudj kedvezményesen több karton sört szerezni - vigyorodok el, mire a lány csak a szemét forgatta, majd a fejével az épület felé biccentett, jelezve, hogy haladjunk tovább. – Szóval, azt mondtad nem vagy ebben annyira otthon mi? Tehát nem vagy az a bulizós típus mi? - kérdezem rá pillantva ahogy az épület felé vesszük az irányt - Mondjuk nem is nagyon tudnám az ellenkezőjét elképzelni rólad... - vonom meg a vállam.
- Nem, valóban nem vagyok. Sose voltam. Nem... Látom értelmét. - fejezte be kissé komorabban a mondatot.
- Pedig pont ugyanaz az értelme, mint minden más szórakozásnak. Lazulni és kissé kiszakadni a mindennapokból. Vagy te, hogy szoktad magad elengedni? Azt ne mondd, hogy az edzéssel... - nézek rá felvont szemöldökkel.
- De, igen. Vagy ez, vagy olvasok. Segít lenyugodni, ráadásul hasznos elfoglaltság. Nem úgy, mint az, amikor az ember elissza az agyát és hajnali háromig ordibálja valami szar zenének a szövegét ismeretlenekkel körbe véve.
- Ahh, csak egy olyan mondja ezt, aki még nem csinálta! Arra az egy estére tényleg mindenről elvonod a figyelmed és egy csomó stresszt kiadsz magadból. Meg egyébként sem kell hulla részeg legyél. Az alkohol csupán arra jó, hogy oldjad a gátlásaid. Általában a legjobb, ha tudod a mértéket... Én sem értem mi a jó abban, ha nem emlékszel másnap semmire. Volt egy két ilyen és tökre bántam is, mert oda lettek a jó emlékek - mesélem neki, ahogy lassan megérkezünk a kocsmához. Egy tömb épület alsó szintjén van és lefelé az alagsorban van maga a bár. Kinyitom az ajtót a lánynak és megtartom neki, amíg ő bemegy. Már ha beszeretne... - Megvársz itt, vagy beleveted magad az őrültek házába?
- Essünk túl rajta. – mondta egy sóhajtás után, majd belépett az ajtón.
- Hát akkor gyerünk! - mondom követve a lányt befelé az ismerős, igazából utoljára tegnap látogatott helyre. Bent az emberek istenként köszöntenek, legalábbis én mindig így érzem amikor kettőnél több ismerős arc is egyből köszön nekem. Az egyik lány le is állna velem beszélgetni, de jelenleg az idő erre nem olyan alkalmas, így gyorsan elhajtom valami kifogással, és hogy majd este hívjon fel, akkor tudunk beszélni. Bár valahogy kétlem, hogy felhívna, hisz ahogy észreveszi Charát, kissé undorodva pillantgat rám ahogy elmegyünk végül tőle. Hát, ilyen ez, ha megvan a saját hírneved a lányok körében.
Tőle egyből Jackie, a kocsma öreg tulajdonosa felé vesszük az irányt, azaz a pult felé, amely előtt meg is állunk.
Az ottani csüngő táblák egyikén még mindig ott van Kelly Jones neve, ami mellett továbbra is az "eltűnt" és a "keresés folyamatban" felirat van, alatta meg "munkavállaló: "Nicholas Jones." Ezen kívül még több tucatnyi egyéb munka, többnyire ugyanúgy folyamatában.
Bár a kislányon megint elkezdek agyalni és elkap egy igen kellemetlen, görcsös érzés, de végül ez nem teljesedik ki, mert Jack kiráz belőle.
- Na, hát szevasz! - nyújtja ki a kezét felém a kissé már túlságosan izmos férfi, amit én szívesen meg is rázok és rávigyorodok.
- Cső Jackie! Figyelj, lenne egy nagyobb rendelésem. Tudod, még a múltkori meló után megígérted, hogy ingyen rendelhetek egyszer. Csak azt nem mondtad, hogy mennyit...
- Oh istenem te, meddig hallgatom még azt? Csak egy napra kellett beugorjál az egyik ács helyére. És még a tetőre sem mentél fel te nagy tériszonyos, csak lent vágtad a gerendákat!
- Igen, de nem vágtam jól? Mert szerintem príma munka volt! Na de, nem érünk rá egész nap, kéne két karton sör, ugyanúgy két karton somersby, az egyik almás körte a másik meg blueberry-s. És még... - itt a lányra pillantok - Te mit szeretsz? Mit innál szívesen?
- Én? - kérdezett vissza. Egy pillanatig gondolkodott. - Vizet. Nem iszom. - tette hozzá már határozottan.
- Bruh, hát akkor - fordulok vissza Jackie felé, mivel Chara nem éppen tanúsít segítőkészséget - Legyen... - gondolkodok el mélyen, mégis mit kéne itatni az ottaniakkal, szándékosan nem akarok túl erős italokat, mégis csak vannak gyerekek - Öh, mondjuk négy üveg pezsgő a koccintás végett és az időseknek majd egy üveg whisky, csak mert azt amúgy is imádom.
- Egyéb mást? Úgy tűnik, jó nagy bulira készültök... - forgatja meg a szemét Jack, aki már most tudja, hogy kár volt olyat ígérnie, hogy egyszer ingyen rendelhetek innen.
- Nah, ennyi elég lesz. És csak hogy lásd kivel van dolgod - vigyorgok rá és előveszem a pénztárcám, majd kifizetem a nehézitalokat, utána meg ledobom a hátamról a kis hátizsákom és a pezsgős meg a whiskys üveget elteszem benne, amit időközben Jackie már ki is készített - A kartonokat majd hátul a raktárból vesszük ki, ott egyszerűbb - jelentem ki, miután mindent elpakoltam.
- Jól van kölyök, tudod merre kell menni - veszi tudomásul Jack, majd már éppen fordulnék el a pulttól, mikor hirtelen eszembe jut, hogy a pokolban is kell valakikkel igyak egyet, nem csak az élőkkel idefent.
- Ah, és lenne még valami, majdnem elfelejtettem! Ide azzal az üveggel! - mutatok bárpult mögé, egy különálló szekrény egyik pontjára, ami igen elkülönül a többitől és kimondottan különleges fantázianévvel ellátott italokat tartalmaz, ráadásul külön díszítés megy végig rajta, még LED égősor is van. Mindegyik üveg mellett vagy mögött egy kép van, rajta emberekkel, hol rendőrökkel és katonákkal, hol tűzoltókkal és mentősökkel, hol egyszerű polgárokkal és civilekkel. Az egész szekrény tetején pedig a következő felirat áll a fába belevése: "Világunk Hősei"
A különleges üveg
- De hisz nem ma van annak a napja... - néz rám felvont szemöldökkel Jack - Legközelebb Fat Joey-ra és az embereire iszunk csak. - Tudom, de egy pár hétre elutazom a városból és lesz egy megemlékezés róluk, szóval... Szeretném, ha akkor bontanám fel ezt a különlegességet.
- Hát, te tudod... És akkor mi mit iszunk a srácokra? - kérdezi sajnálkozva, miközben oda nyúl az egyik polcra, ahol két csoportkék van elhelyezve, az egyiken terepruhás katonákkal, a másikon sötétbe burkolózott, maszkot hordó férfiakkal. Bár az írás a képeken nem látszik, én jól tudom, hogy az egyikre a One-Four-One, a másikon meg a Szellemek felirat található.
One-Four-One
Szellemek
- Majd Fat Joey italával megemlékeztek róluk is - mosolygok rá, miközben elveszem a csontvázfejet ábrázoló különleges, saját gyártmányú vodkásüveget, aztán egy biccentés kíséretében ellépek a pulttól és megindulok a bár másik vége felé, ahol a raktár is található. Odafelé végig a Mr. Tango névre elkeresztelt italt bámulom, és csak mikor kinyitnám az ajtót eszmélek fel és fordítom a tekintetem Chara felé.
- Segítesz majd kicipelni a négy kartont? - kérdezem tőle halkan, hisz most fejben inkább máshol járok. Erre szerencsére a válasz is csak egy néma bólintás, legalábbis addig, amíg a helyiségbe lépve Chara be nem csukta az ajtót mögöttünk.
- Te katona voltál? Ez a hely meg valami zsoldos gyülekező? – kérdezte, bár elsőre ez elsiklott a fülem mellett, hisz ahogy beérünk az ajtón, rögtön el is kezdem a raktárban keresni a cuccokat, de mivel elég sok minden van itt, kell egy kis idő mire átlátom ezt a káoszt. Így aztán a kérdést is csak pár másodperc múlva realizálom.
- Öh, ja, igen - felelem egyszerűen, miközben a szememmel az egyik polcot pásztázom - És nem, nem feltétlen zsoldos gyülekező. Igazából egy munkaközvetítőnek mondanám ezt a helyet - vonom meg a vállam, majd amint megtalálom az egyik kartont, leveszem és leteszem a földre, majd a többit is pakolni kezdem.
- Az egyenruhák alapján feltételezem, hogy nem egy egyszerű egységben voltál. Mivel megemlékezéseket tartotok, gondolom aktív szolgálatban vettél részt. Hogyan kerültél oda? - folytatta a kutakodást a lány, miközben maga előtt összefonva karjait fürkészve bámult engem. - Ez a munka pedig hogyan fér meg a banda mellett? – Faggat tovább, kissé túlságosan gyorsan is, amitől még a nyakam is megroppan.
- Komolyan, most visszatértünk a faggatózós részhez vagy mi? – nézek rá kínkeserves arccal – Amikor én kérdezek sosem válaszolsz, pedig aztán én egyszerű dolgokról akartam csak beszélni... Egyébként meg mit érdekel ez téged? Semmi köze nincs a küldetéshez - sóhajtom a végén, majd az utolsó kartont is leveszem és átadom a lány kezébe. Normál esetben nem cipeltetnék egy hölggyel nehéz dolgokat, de hát most kényszerhelyzet van, na.
- Ha azt akarod, hogy bármikor is megbízzunk benned akkor muszáj elárulnod, hogy egyáltalán miféle ember vagy. Az, hogy semmit sem tudunk a hátteredről meglehetősen megnehezíti az egészet. Ha tudom ki vagy és voltál, segít, hogy felmérjem a képességeidet is. Katonaként például tudom, hogy valószínűleg tudsz lőfegyverrel célozni. - Szerintem már bőven többet tudtok rólam, mint én rólatok – feleltem, ahogy átadtam neki a kartont.
- Nincs sok minden érdekes, amit én tudnék mondani neked. Az iskolai éveim zavarosak voltak, mint minden isten kölyöké. Ha tehetem, inkább a táborban vagyok... - sorolta a korábbi kérdésekre tömör válaszait.
- Aha, hát ezzel aztán roppantul sokat megtudtam rólad - forgatom meg a szemem, nem értem miért nem akar, vagy tud egyszerűen rendesen elbeszélgetni az emberrel, mint mindenki más. Csak nem ő is Római, mint én, hogy ez legyen az oka... - Vigyázz, nehogy véletlenül azt is eláruld, hogy melyik városban születtél, vagy melyik iskolába jártál, mert a végén túl sok mindenre jövök rá! – Mondom gúnyosan, ahogy elindulok a raktár kijárata felé, magam mögött hagyva a lányt. Fel a lépcsőn, ki a parkolóba, ahol a teherautón szokták hozni az ellátmányt, majd egyenesen a motorom felé. Hála az égnek már csak egy megálló - na jó, talán kettő, ha be kell valamilyen csekket fizetni - és végre vége is lesz a mai napnak.
- Te érkeztél hozzánk ismeretlenként, s lettél a küldetésünk, talán az egész rohadt háború kulcsfigurája – nézett szembe velem, ahogy letette a motorra a kartont – Így muszáj tudni kivel van dolgunk, bár gondolom ez téged így sem nyugtat meg. Felteszem oka van annak, hogy ennyire nem szeretsz beszélni a múltadról. - kissé közelebb lépett, még mindig a szemembe nézve. - Nekem is van. És nem csak neked nem beszélek róla, hanem senkinek. - egy pillanatra megvillantak a szemei, de megint tett egy lépést előre - Nyilvánvalóan érzed, hogy nem vagyok társasági egyén. Olyat vársz tőlem, amit még olyanokkal se tettem, akikkel évek óta egy helyre vagyok zárva, de téged még nem is ismerlek. – Sorolta az érveit a lány, mire a háborút hallva csak újra sóhajtottam egyet. Semmi kedvem megint arról beszélni, hogy kurvára nem érdekel ez az egész és a háborújukban sem fogok részt venni... De ahogy tovább beszél kissé megenyhül a szívem, bár a szemkontaktust igyekszek elkerülni és inkább a csomagok rögzítésével foglalkozni. Aztán ahogy befejezi, rákönyökölök a kartonokra és felpillantok a lányra.
- Oké, tehát ha beszélek róla, elégedett leszel? Rendben! A gyerekkorom egy része szar volt, a másik része egész tűrhető. A suliban egész sokat verekedtem és egy idő után egyre több hülyeségben vettem részt. Heti rendszerességgel voltam az őrsön, de szerencsére mindig kijutottam onnan mert a nevelőapám rendőr volt. Érdekes család, mi? Az egyik ilyen ott töltött alkalommal segítettem pár rendőrnek elkapni egy bandát és onnantól többször segítettem be Jimmynek, később meg jelentkeztem is a rendőr akadémiára. Az ottani éveim voltak a legjobbak, egészen addig, amíg a származásom miatt a szörnyek úgy nem gondolták ideje kibaszni velem. A barátnőm apjánál tartottunk nyomozást, mert az a geciláda verte a csajomat, de amint bevittük volna, felvette az igazi alakját és kinyírta a nevelő faterom. Mindeközben otthon lakástűz ütött ki és a családom bent égett halálra. És tudod mit csinált Hádész? Csak ott állt, nézett rám nagy, sötét szemeivel, és eltűnt - mondom kisebb szünetekre tagolva a mondatot - Ekkor láttam őt először és még egy találkozás híján utoljára. És szerinted ki vette volna be a történteket? Hát senki, rendőr múlt ide vagy oda. Szóval elsőszámú gyanúsított lettem és bujkálni kényszerültem. És milyen utolsó lehetősége van egy embernek, akit gyilkossággal vádolnak? Álnéven beállni a seregbe - fejezem be a gyorsan az elhadart mesémet, majd elkezdem felvenni a sisakom - És hogy hagyja ott a sereget egy magamfajta? Felmentik szolgálat alól mert sikeresen a halálba vezette az egységét... - csapom fel a szememre a szemüveget, ezáltal újra elzárkózva a külvilágtól és annak kíváncsi természetétől.
- A gyerekkorom abból állt, hogy állandóan iskolákat kellett váltanom, mert folyamatosan valamibe belekeveredtem. Tudod milyenek a gyerekek – minden, ami nem ismerős, nem olyan, mint ami nekem tetszik az taszító, azt utálni kell - a jobbjával a szemére mutatott - És minden ilyet a lehető legtöbbször ki kell hangsúlyozni. Nem segített, hogy a származásom miatt valahogy vonzottam is a konfliktusokat, és bár próbáltam kevesebbet érintkezni másokkal, mindig meg lett a balhé. Nem segített az sem, miután egyszer elkeveredtem a táborba. Eleve két évig rohadtam ott, mire fentről megküldték az átkozott égi jelüket és legalább azt tudtam ki tehet arról, hogy ilyen vagyok. Azt hinnéd legalább megtaláltam a helyem, de valahogy nem segített, amikor bekerültem a tábor leginkább utált házába. Onnantól kezdve nem csak a fura lány voltam, de a köcsög Árészosok egyike is. Azt hiszed ez - csapkodta meg az oldalán tokban lógó tőrét, amivel Nick a tegnapi nap folyamán már megismerkedett közelebbről - azért van mert bármennyire érdeklem az "apámat"? - itt egy grimasz kíséretében idéző jelet mutatott - Dehogy. Azért kaptam, mert a lánya, akit két évig el sem ismert, egyszer úgy teljesített egy küldetést, hogy az még őt is lenyűgözte. Aztán leküldte ezt, hogy ezután már egyszerűbben nyerjek meg még nagyobb csatákat, mindezt az ő nevében. És még ha ezzel egyszer el is nyertem az ő figyelmét, a táborban ugyanúgy kinéztek, teljesen mindegy hány feladatot teljesítettem az ő érdekükben. Erre megjelensz te, egy idegen... - hirtelen felizzott a szeme - És egy nap se kell ahhoz, hogy a te szavad többet érjen nekik, mint az enyém. – Fejezi be, amit végig meglepődve hallgattam, hisz nem gondoltam volna, hogy valaha is beszélni fog. Bár ennek egy részét már megemlítette, azért most mégis jobban kifejti. Ahogy beszél magamat juttatja eszembe, szóval kicsit még meg is sajnálom... Csak azt nem értem, hogy ezek után ő - meg úgy mindenki más is - a faszért ugrik egyből az istenek egyetlen szavára. Miért nem szakítják meg velük teljesen a kapcsolatot? Tényleg nem vágom, hogy akikkel ugyanúgy kibasztak, mint velem, hogyan tudják ugyanúgy szeretni őket... De hát ezt már soha nem is fogom valószínűleg. De helyette legalább megkapom újra azt, amit anno a Jupiter Táborban is.
- Szóval innen fúj a szél - fordulok el tőle bólogatva - téged sosem fogadtak be sehol, aztán jövök én, akit meg szerinted igen. Csak az a valóság, hogy baromira nem úgy tűnt nekem, mintha örömmel látnának itt, nemhogy a szavam többet érne a tiédnél vagy a többiekénél. Persze, bizonyos helyzetekben hallgattak rám, de ugyan már, még hogy bízzanak bennem? Jó vicc! Mikor volt ilyen egyáltalán? - kérdezem keservesen inkább magamtól, mint a lánytól - De mindegy, gondolj, amit akarsz, úgyis megszoktam és úgy sem leszünk sohasem puszipajtások, szóval kit érdekel. Mellesleg meg amint vége ennek az egésznek, lépek, tehát a képem sem kell tovább megtűrnöd... - vonom meg a vállam, majd beindítom a motort - Meg szerintem a várost is elhagyom, ha ez megnyugtat - szólok még oda neki, majd kis ideig csöndben maradok. Aztán mielőtt elindulnánk még hátra szólok, mert a bennem lévő nagytesó szerepet nem tudom levedleni - Amúgy mióta kell érdekeljen mások véleménye, ha nem tettél róla, hogy rosszat gondoljanak rólad? Szarni bele mit mondanak a szemedről, szerintem menő. És a normális srácok is inkább találják majd különlegesnek, mint furának... De ez csak az én véleményem... - jelentem ki közömbösen, majd gázt adok, és elindulunk a motel felé, ahol vagyok. Mivel az autópálya mellett van, ki kell rá menjünk, de ezt most nem is bánom annyira, mert szeretem kitisztítani a fejemet nagy sebességnél.
- Nem vagyok biztos benne, hogy valóban nem tettem-e azért, hogy így gondoljanak. - futott ki a száján egy sóhaj kíséretében. - De már nem is erről van szó. Csak megnehezíti az egész eleve is elcseszett helyzetet a táborban. – Mondja Chara még azelőtt, hogy kiérnénk az autópályára, így tökéletesen hallva amit mond, bár hozzá fűznivalót már nem teszek hozzá, viszont arra jó, hogy tudjak min még gondolkodni az út alatt. Így amíg ezen, a srácokon meg a minden miegymáson jár az eszem, el is felejtek letérni a jó kijáratnál, így mehetünk eggyel tovább, majd onnan vissza egy másik úton. Nem sok idő megy el vele, csak pár perc, de én ezt is kiélvezem, mert hát motorozni mindig jó. Aztán ahogy megérkezünk a kissé lepukkant motelhez, beparkolok az egyik parkolóba és leveszem a sisakom, majd Chara felé fordulok.
- Mi van a táborban? Baszogatnak ezért? - mutatok a szememre miközben kérdő tekintettel nézek rá - Azt értem, hogy nem bírják az Árészos gyerekeket, de téged külön piszkálnak még? - fordítom oldalra kissé a fejem, ahogy próbálom a válaszból kiolvasni majd az igazságot, ha netán kikerülné a kérdést vagy hazudna, esetleg elterelné a témát más felé.
- Előfordult már. - vonta meg a vállát. - Az még a legkisebb probléma. Már rég nem veszem magamra az ilyen kicsinyes megjegyzéseket. Egy ideje igazából a táborlakókkal kölcsönösen kerüljük egymást. Ha csak nem nagyon muszáj, nem szólnak hozzám, én se hozzájuk. Nem érdekes, megszoktam. Jobb is nekem így, hogy elkerülnek, legalább kevesebbet zavarnak.
- Vagy úgy... Hát, te tudod - vonom meg a vállam végül, majd lepattanok a motorról és leveszem az oldaltáskám a gépről, amint Chara is leszállt - De azt ne felejtsd el, hogy nem mindig jó ennyire eltávolodni mindenkitől - mondom ezt úgy, hogy pontosan én is ezt csinálom, csak azért máshogy. Én ugyanúgy eljárok ismerkedni és szórakozni, rengeteg ismerősöm is van, csupán olyan nincs, aki igazán ismerne... - Ha mindenkit ellöksz magadtól, senki nem lesz majd, amikor kellene. Leszarni én is megtanultam már a rossz indulatúakat, de nem csak azok vannak - zárom le a magam részéről ezt a témát majd felsietek a lépcsőn, végig megyek a kis erkélyen az én "lakásomig" és a kulccsal kezdek el cseszekedni, mert nem éppen találom a zsebemben.
- Nincs szükségem másra. Csak felesleges csalódás. Végül úgy is minden problémámat én kell megoldjam. - felelte, majd csendben követtett engem.
"Csak nehogy úgy járj, mint én..." - teszem hozzá gondolatban Chara válaszára magamban. Kicsit furcsa olyan személyt látni, aki hasonló is hozzám, de mégse. Végül ezt az egészet csak elengedem, majd foglalkozik az vele, akinek kell, mégis miért kéne érdekeljen egy idegen?
Szóval inkább több energiát fektetek abba, hogy a hülye kulcsokat megtaláljam. Mikor ez sikerül végre, benyitok a kis lakásomba és a lányt előre engedve én is besétálok. Bent meglepő módon egész katonás rend van, senki nem nézné ki belőlem, de amúgy utálom a káoszt és rendetlenséget ott, ahol élek. Mindazonáltal kicsit szegényes minden, hát sosem volt sok pénzem azért.
Miután az ágyamra ledobtam a táskám, kiöntök belőle mindent és elkezdem keresni a ruháimat, majd szépen gondosan összepakolni a hosszú útra.
- A katonaság komoly nyomott hagyott benned, ugye? - kérdezte amint belépve körülnézett a helyiségben.
- Hogy érted? - tekintettem fel kérdően a lányra majd mielőtt válaszolhatott volna, bementem a fürdőbe, hogy onnan is kihozzam, ami kellhet, aztán pár másodperc múlva vissza is tértem, hogy befejezzem a bepakolást.
- Csak ez a rend... - mutatott körbe. - Zavaros életed van ezzel a bandával, a szörnyekkel meg ezekkel az alkalmi munkákkal. Mégse néz ki olyan borzalmasan ez a hely, mint gondolná az ember.- Hát gondolom nem jár együtt a kettő... - vonom meg a vállam majd felcsapom a jobbomra a táskám és a konyha felé veszem az irányt - De azért itt ne nézz szét olyan alaposan... - húzom el a szám, mert sosem voltam igazán egy nagy konyhatündér és ez meg is látszik. Így mielőtt elindulnánk, gyorsan átfutom mi az, ami megromolhat, mi az, ami már megromlott és mi az, ami még elmegy kategóriában van. Így találok rá pár csokiszeletre is, amit vétek lenne itt hagyni, így elkezdem a zsebembe tömni, de aztán feltűnik, hogy itt a lány is, tehát odatartok neki is egyet. - Kérsz? Még jó elvileg... - kezdem el a lejárati dátumot keresni, de azt persze pont kitakarja az akciót jelző sárga matrica.
- Aha… - válaszolta kissé halkan, azonnal nyújtva a kezét, kikapva a kezemből a csokit. Ahogy hozzá került, egy pillanatra felpillantott rám, de végül aztán félig elfordult tőlem, miközben óvatosan kinyitotta a kezében lévő szeletet. – Mióta... laksz itt? - kérdezte, mielőtt még elkezdte lassan eltüntetni az édességet.- Eh, pár hónapja, talán fél éve... - gondolkozok el, ahogy a WC felé veszem az irányt, hogy kidobjak egy romlott paradicsomos káposztát, amit Mary főzött még nekem vagy 2 hete. Igazából csak az ő főztjeit eszem... Hmm, lehet megkéne tanulni rendesen főzni és nem csak rántott húst meg krumplipürét csinálni vagy random éttermekben enni minden nap… - Igazából gyakran váltom az otthonom, mert nem tudom kifizetni a lakbért - mondom kissé szomorúan, mert ez a helyet kifejezetten szeret, még ha kicsit lelakott is. – Valószínűleg, ha nem fizet ki Tom, és szerintem nem fog, akkor innen is elhúzhatok. Kurva drága minden sajnos és nem jön elég pénz az alkalmi melókból. Tudod, nem éri meg így élni - nézek a lányra komolyan, kicsit talán próbálom tanítani is őt az életre - Csinálj egy szakmát mindenképp, mert különben semmire se jutsz. Neked még talán menne is, mert ott a tábor, ami támogathat, engem meg... senki. Amikor ideérkeztem még hajléktalan szállón is éltem két hónapig, majd utána a bandánál kereken egy évig, amíg segítettek találni egy albérletet. Aztán mentem ide oda, most meg itt vagyok, de eddig ez a legjobb hely. Volt, ahol közös mosdó volt még három lakással... Bruh, fúj, de undorító is volt - nevetek fel a saját nyomoromon, legalább mindig tudtam rajta mulatni - És egyébként jó a csoki? Még ehető? - kérdezem tőle, miközben kimegyek a konyhából a szobámba és elkezdek levetkőzni, hogy felvegyem a nem éppen legális helyzetekben hordott ruhámat. Mert valószínűleg, amit csinálni fogunk, az sem lesz az...
Motoros szerkó
Farkasos bukósisak- Is-is. Egész hamar itt kötöttem ki, de olykor-olykor más államban kellett lakjak egy-egy meló miatt, igen - felelem a lánynak. Aztán miközben öltözni kezdek kiszólok neki. -Hát, ha gondolod, Jay meg én biztos tudunk intézni neked kamu papírokat akár egy suliba akár egy tanfolyamra. Nem hiszem, hogy ne tudnánk megoldani - válaszolok kissé én is hangosabban, ahogy tiszta ruhát veszek - és végre sajátot - majd arra elkezdem felhámozni magamra a motoros és egyben öltönyös ruhát. Aztán ahogy végzek kilépek a farkast ábrázoló bukómmal a kezemben és úgy nézek a lányra - A lakás már bonyolultabb, igen. De gondolom a szülők csak tudnak benne segíteni, hogy legalább addig fizessék, amíg munkát nem találsz. Nem lehet a végtelenségig tinédzser az ember sajnos... - sóhajtom, majd felveszem az összes cuccot a vállamra és intek a lánynak, hogy lassan indulni kéne.
- Ebben fogsz jönni küldetésre? Érdekes páncél. - vetette oda, hogy terelje a témát az előbbiről, ami kicsit gondolkodóba is ejt, hogy vajon most mi rosszat mondtam, de egyelőre nem jut eszembe semmi.
- Golyó álló mellény és sima motoros protektor keveréke. Kurva menő, mi? Igazi sármos pasi leszek tőle - vigyorgok rá, hogy kicsit oldjam a feszültséget, amit még csak nem is tudom mivel generáltam. Aztán ahogy a csomagokat rögzítem a motoron - mert biza elég sok van, még a kurva hangfalat is hoznom kellett, mert kétlem, hogy a táborban van - eszembe jut, hogy mintha akkor változott volna ilyenné Marynél is, amikor az ősökről volt szó. Talán neki sem volt olyan könnyű gyerekkora... - gondolkozok el, inkább nem kérdezősködök erről többet, csak felpattanok a kicsikémre és beállítom a GPS-t. Szerencsére a postát nem kell útba ejteni, nem jöttek számlák.
- Mondanám, hogy nem illik annyira hozzád, de úgy tűnik van egy stílusosabb oldalad is. - vonta meg a vállát egy kissé erőltetett mosollyal. - Nem tudom a küldetés alatt mennyire lesz hasznos. Mennyire vagy ebben mozgékony? Meg aztán a golyóálló mellény nem véd pengék ellen, ha jól tudom, és el kell, hogy keserítselek, de a legtöbb félvér és szörnyeteg nem modern lőfegyvereket használ. - mondta kissé ridegen, de ezúttal a támadó hangsúly nélkül.
- A mozgékonyságom nem akadályozza, direkt úgy lett megtervezve. A pengék ellen meg kimondottan jól véd, nem csak a golyókat kell megfogja. De persze, tudom, hogy a szörnyek máshogy harcolnak, akkor fel is veszem azt a páncélt. Talán még erre is ráfér... Igazából sosem próbáltam, de lehet itt a remek alkalom! - felelem jókedvűen, majd hátrapillantok a lányra a vállam felett - Indulhatunk?
- Másik páncélt? - kérdezett vissza a lány kíváncsian - Neked olyanod is van? És az... jó a szörnyek ellen. Te csak úgy találtál egy ilyet, vagy valaki megtanította hogyan csinálhatsz magadnak? - meredt rá kissé gyanakvóan, majd közelebb lépve felvette a női sisakot s elfoglalta a helyét a motoron. - Eh, akár hiszed akár nem, egyszer csak ott termett a lakásomban az ajtó előtt, amikor beléptem. Valószínűleg apám tette oda... De ne kérdezd aznap miért volt ilyen jó kedvében, hogy foglalkozott ezzel - vontam meg a vállam, aztán lassan elindultam.
- Szóval ... Csak úgy megkaptad? - kérdezte a lány már útközben. - És nem is történt előtte semmi? A táboriak csak akkor szoktak fentről kapni bármit... Még akár egy szót is, ha elérünk valamit, megteszünk nekik valamit amire szükségük van. És azt mondod mindezt csak úgy azután, hogy... – Akadt meg Chara egy pillanatra, amit egy felvont szemöldökkel reagáltam le.
- Szóval... azután, hogy évekig nem is foglalkozott veled?- Áh, csináltam én valamit – nevettem el magam. – Megkerestem az Alvilágot és lementem oda, majd a szemébe mondtam, hogy dögöljön meg. Talán ezzel nyűgöztem le, nem tudom... - vigyorgok továbbra is, ahogy ironizálva beszélek - De mondhatni igen, azután kaptam, ha ezt a kis kitérőt nem vesszük bele. Szerintem rájött ő is, hogy ha ott lent járok akkor a szörnyek felfigyelhettek rám vagy nem tudom. De igazából nem is érdekel, nem mintha számítana valamit is, hogy adott valamit, nem?
- Nehéz lehet ezt elfogadni... - kezdte a lány kissé közömbösen - de ez még mindig több mint amit a legtöbben elmondhatnak. Vannak, akiket a mai napig nem ismertek el és a Hermész kabinban rohadnak. Akik rövid életükben még azt se tudják meg, kinek a gyerekei, nem, hogy beszéljenek vagy kapjanak valamit a drága "szüleiktől". - hangsúlyozta ezt ki valamennyi megvetéssel a hangjában - Gyakoribb ez, mint gondolnád. A rohadt szabályaik miatt majdnem mindannyian ilyen történeteket kaptunk.- Hidd el, engem sem ismert volna el, ha nem kellek most neki. És tudom, hogy gyakori... - sóhajtok fel, egy pillanatig elgondolkozok azon mit mondjak, vagy hogyan - Tudod, nem véletlenül nem szeretem az isteneket és van meg róluk a nem kimondottan szép véleményem. Igazad van és pont ugyanígy gondolom én is... Maradjunk annyiban, hogy a tudásom róluk azért nem kevés. Lent az Alvilágban egész sokat megtanultam arról, hogy mi hogyan működik náluk... - nézek rá komolyan, még ha csak a bukó alól is, félig rápillantva hátrafelé. Végülis fél igazságnak elmegy ez.
- A legtöbb félvér nincs róluk pozitív véleménnyel. - szólalt meg végül - De a legtöbben nem tudjuk nélkülözni a segítségüket... Főleg fiatalon. Neked meg vannak a kellő képességeid ahhoz, hogy megvédd magad. De mondjuk egy Aphrodité gyereknek? Ugyanúgy vadásznak rájuk is kiskoruktól kezdve. Mindannyiunkra. A legtöbbeknek csak a tábor jelent valamennyi biztonságot.... De ez szabályokkal jár. Nekünk szükségünk van rájuk... és nekik is ránk. Akármennyire nem szeretnénk. Ezért vagyunk itt mi is... hiába nem szeretnénk. Bár azt meg kell hagyni, a szabályaik szükségtelenül szigorúak az utódokkal való érintkezést illetően... - vetette még oda.
- És szerinted akkor szeretetből csinálnak meg minket vagy mert majd később hasznukra lehetünk? Ha egyikük sem csinálna gyereket, akkor nem lenne ki elvégezze a kis munkáikat, nem? Vagy ha nem bírják ki, hogy ne gumival dugjanak, miért küldenek minket küldetésre? Miért nem ők rendezik el és a tábor tényleg csak arra lenne, hogy védje a fiatalokat? Miért kell ezenfelül kockára tenni az életüket a félvéreknek? Kurvára nem érdekli őket mi van velünk, csupán egy eszköz vagyunk a számukra... Simán meglehetne csinálni, hogy azok, akik küldetésekre akarnak járni mehetnek, de aki azt mondja, hogy nem, annak nem kell, csupán kiélvezi a tábor nyújtotta védelmet. Az istenek meg nem basznak ránk és igenis ott vannak, mint egy kurva őrangyal, ha valaki bajban van. Mert ne mondd nekem azt, hogy képtelenek lennének olykor-olykor közbeavatkozni, ha egy szörnytámadás megtörténik. Nekünk azért van szükségünk rájuk, mert ők ezt akarják. Így kényszerítenek minket arra, hogy teljesítsük minden csettintésüket... Ez hol van így rendben? - kérdezem őszintén, kissé indulatosabb hangon, hisz ez a téma mindig képes felzaklatni.
- Azt hiszed nem tudom, hogy ez az egész mennyire elbaszott? - förmedt rá a lány - Ne hidd azt, hogy nekem bármennyire is tetszik, hogy meg kell tegyük, amit mondanak egy pillanatnyi védelemért, de cserébe egész életükben kárhozatra vagyunk ítélve csak mert a kölykeik vagyunk... A tábor is ... Működésképtelen rendszer. Manapság, aki odakerül az csak újabb katona lesz a háborúban, amit mi nem is kezdtünk és még csak szavunk sincs igazán benne. De jelen esetben nem tudunk mást tenni, akármennyire nem tetszik. Nem mindenkinek vannak ilyen lehetőségei – utal újra a képességeimre a lány, amire csak megvonom a vállam, nem igazán értem min akadt fenn most.
- Szerintem meg ha összefognátok, pont ellehetne szakadni tőlük és talán észre vennék magukat,hogy: wow, lehet nem egy tárgyként kéne kezelni a gyerekeinket? Mit gondolsz én honnan tanultam meg a képességeim? Volt, aki elmagyarázta? Volt, aki nap mint nap edzett engem, mint téged? Kurvára nem csak annyi az egész, hogy valaki jobbnak születik, más meg nem. Ha együttműködünk és aki gyengébb, azt megvédi az erősebb, akkor nem lehet gond... Csak végre elég bátorságot kéne gyűjteni ahhoz, hogy valaki elmenjen az istenekhez és azt mondja, hogy kapjátok be, elég ebből.
- Ez az a pont, ahol már felesleges mondanom neked bármit – fújtatott a lány. Naiv vagy, ha azt hiszed, hogy tényleg ki tudjuk harcolni az együttérzésüket. Szerinted mennyire lenne nehéz nekik elcsábítani egy újabb adag gyereket az ígéretekkel, hogy majd "az istenek bajnokai" lehetnek, ha harcolnak a nevükben? Majd csak akkor jönnek rá az igazságra mikor túl késő. Ami meg a gyengébbeket illeti, ismét kiütközik az, hogy mennyire nem tudod miről beszélsz. Rengeteg kisgyerek van, ebből még több, aki nem tudja megvédeni magát. Ezeket kivinni onnan egyenértékű lenne a gyilkossággal. Láttad őket, nem? Nem vagyunk elegen, hogy minden nap megvédjük őket.
- Te meg naiv vagy, ha azt hiszed az együttérzésüket akarom... - nevetek fel derűsen - Én csak megmutatnám nekik, hogy nem minden úgy van ahogy ők csettintenek. Egyébként meg egy szóval sem mondtam, hogy hagyjátok el a tábort, hogy a gyerekek magukra maradjanak. Ugyanúgy maradhattok ott, csupán basztok az istenek utasításaira. Ne gyere nekem azzal, hogy kevesen vagytok, hogy megvédjétek őket, mert eddig is csak ti dolgoztatok, egy isten sem jött le, hogy a tábort valaha is megvédje, nem? - kérdezek vissza a hátam mögül, majd mielőtt válaszolna gyorsan hozzáteszem, szimplán az iróniáért - Tudod, vicces, hogy veletek kell menjek küldetésre. Ha előbb keresnek fel a titánok, hozzájuk ezerszer boldogabban állok be. Van egy olyan érzésem, hogy most nem a jó vagy a rossz harcáról van szó, hanem bonyolultabb ez azért annál... És szerintem az istenek jócskán rászolgáltak arra, hogy valaki leváltsa őket.
- Úgy látom még mindig nem érted hogyan működik a tábor. - morogta a lány - A területét befedő varázslatokat nem a félvérek aktiválták. Az mind fentről van. Azzal megszűnik a legnagyobb védelmi vonal, ha elfordulnak az ott lakóktól. Ami meg a titánokat illeti... Ostobák, akik azt hiszik, hogy velük majd jobban járnak. Az isteneket se nagyon érdekli már mi van a halandókkal, de őket? Itt minden félvér csak egy paraszt a táblán, akik azért kellenek, hogy az értékesebb darabokat ne kelljen feláldozni. A jó és a rossz harca egy elég rossz hasonlat erre. Mindkét oldal ugyanúgy elcseszett, az egyik legfeljebb csak kevésbé, mint a másik.
- Aha, és akkor te mégis miért harcolsz? Ha ugyanúgy vélekedsz, mint én, mi az, ami téged előrevisz a szarlavinával szemben is? - kérdezem komolyan a lánytól, valahogy sejtem, hogy nem csak azért küzd, hogy a táborlakóknak segítsen...
- Mindenkinek van egy személyes motivációja amellett, hogy a közös jóért dolgozik... – sóhajtott a lány. – Ez valószínűleg a legtöbbeknek eltér, de mindenkinek van. - felelte kissé titokzatosan.
- Igen, ebben nagyon is igazad van azt hiszem... Pont ezért kérdezlek téged, hogy neked mi a célod? - teszem fel újra a kérdést, a kitérő választ nem elfogadva. Igazából nem érdekelne, hogy miért harcol, de most már kíváncsivá tett az előbb lefolytatott beszélgetésünk miatt.
- Az csak az én dolgom. Nem másé. - szúrta oda végül csendesen, bár így is agresszívan.
- Aha, de ha én titkolózok akkor egyből egy utolsó rohadék vagyok... - jelentettem ki ironikusan, majd elnevettem magam - Honnan tudjuk, hogy te nem vagy az? Árész lánya, a háború dicsőítője, a harcok hozója - mondom rekedtes, mély hangon, mintha egy filmben lennék - Végülis illene hozzád, hogy te az ellenség oldalán állsz, nem? - kérdezem játékosan, mert sejtem hogy nem fog választ adni, meg teljesen felidegesíteni sem akarom, de azért ott van a komolyság is mellette minden egyes szavamban.
- Már mondtam, itt te vagy az idegen nem pedig én. Neked kell meggyőznöd a táboriakat. Egyébként ezt az egészet úgy mondod, mintha azt hinnéd nem kapjuk ezt meg mind napi rendszerességgel. - szúrta még oda a lány az Árészt illető megjegyzésekre haragosan.
- Pont fordítva, azért mondom, mert úgy hiszem mások is mondják. Akkor meg már miért maradjak ki én a buliból? - nevetek fel, most különösen jól esik kissé kiakasztani Charát. Ahogy érzem, még a keze is ökölbe szorult... Hát igen, zseniális tudok lenni, az egyszer biztos.
- Korábban még annyira elhatározott voltál, hogy elkülönítsd magad a többiektől és minél hamarabb megszabadulj mindnyájunktól, mert csak teher számodra ez az egész félvéresdi... Meglepően hamar kiderült, hogy valójában te is csak olyan fontoskodó, képmutató alak vagy mint mindenki más. - morogta válaszul a lány.
- Ugyan, továbbra is elkülönülnék tőletek, attól még, hogy néha én is próbálok olyan lenni, mint te és kicsit piszkálni a másikat - vonom meg a vállam, már amennyire azt tudom menet közben.
- Olyan mint... én? - kérdezett vissza a lány gúnyosan - Mégis mit tudnál te rólam? Ha meg annyira tartanád a távolságot akkor minek is foglalkozol ilyenekkel? Csak az idődet vesztegeted – feleli, amire már csak sóhajtok egyet és nem is kommentálom a dolgokat, hisz úgy sem értené itt most miről van szó. Meg úgyis hamarosan megérkezünk, szóval inkább arra koncentrálok, hogy ahogy átvágunk az erdőn a táborig ne nagyon essünk el. Aztán ahogy behajtok a kapun, a Nagy Ház felé veszem az irányt.
- Na, segítesz bepakolni? - kérdezem komolytalanul miután leállítottam a motort, hisz úgyis tudom mi lesz a válasz, de meglepő módon pont az ellenkezője történt. A lány megvonta a vállát, majd levette az első csomagot a motorról.
- Ha ezzel hamarabb végzünk... - morogta, miközben megindult a Ház irányába.
- Hát nyilván, mintha egyedül pakolnék - nézek rá felvont szemöldökkel, nem számítottam arra, hogy segíteni fog. De így tényleg három körrel be is teszünk mindent, az ottaniak örömére, akik azt sem tudják mi lesz még ma. Aztán mielőtt Chara megindulna a kijárat felé, még rápillantok. - Na, hát köszönöm szépen ezt a csodás napot neked, remekül éreztem magam! Remélem ez az érzés kölcsönös - vigyorgok rá.
- Majd meglátjuk mennyire bírsz magaddal este - vetette oda, majd rezzenéstelen arccal hátat fordított, s elindult a saját kabinja felé. Nekem pedig nem maradt más hátra, mint felkeresni Jason barátomat, hátha felébredt már a lusta dögje, míg mi szépen bepakoltunk.
A buliszervezők mesterkedései – Jason, Nick kijátszásMikor beértem a Nagy Ház ideiglenes kórházas részére, a csinos ápoló lányok köszöntése után egyből ráugrottam Jay ágyára és kényelmesen elhelyeztem magam szembe vele.
- Áhh, milyen jó puha is ez az ágy... Na, de nincs időnk pihengetni, hamarosan ebédidő és még annyi tennivalónk van! Fel kell dobni ezt az ócska házat, VIP szekciót megcsinálni, előre inni, drogozni... Mondjuk azt lehet csak délután kéne. Egyszóval sok minden. Én a részem már megtettem, a piák beszerezve, most te jössz uram.
- Szóval, drága Nicholas, csak megkerültél igaz? - lepillantott a kezén lévő órára - Egész sokáig távol voltál. Csaknem volt társaságod is? - pillantott fel rám kíváncsian, ahogy egy gyors mozdulattal felpattant a matracról. - Ami meg az előkészületeinket illeti... - biccentett az ajtó felé, majd meg is indult kifelé, útközben már meggyújtva egy szál cigit - Remélem nem fáradtál el nagyon a kis kirándulásodon, még hozzám is ki kell mennünk elhozni egy két dolgot... Na meg aztán neked is szükséged van valamire, amitől egy kicsit felpörögsz, nem igaz barátom? - kérdezte mosolyogva, ahogy a teraszon állva mélyen beszívta a füstöt.- Oh, volt ám biza, a kedves kis Chara - sóhajtottam - De ne aggódj, még nem fáradtam el ahhoz eléggé, hogy ne bulizzak az este egy jót. De azt mondd már el nekem, hogy egész pontosan mit is jelent a hozzád kimenni? - nézek rá érdeklődve ahogy nekitámaszkodtam a korlátnak Jay mellé, aki egy szállal kínált meg éppen.
- Ah, Allen? Micsoda társaság. Gondolom végig veszekedtétek a napot, ő is majdnem olyan elbűvölő személyiség, mint te vagy. - húzta el a száját sejtelmesen, majd a kérdést hallva körbe pillantott, valószínűleg meggyőzödve róla, hogy más nincs hallótávolságban. - Csak nem gondolod, hogy minden kincsemet a dohos Hermész kabinban tartom? Áh, ugyan... Ellátogatunk a laborba, jóuram.
- Ja, mondhatni, egy két pillanatot leszámítva - sóhajtom a szálat elfogadva és tüzet is kunyerálva - Igen kiállhatatlan személyiség, de valahol megtudom érteni - szívtam be a füstöt, majd fújtam is ki egy pár pillanat múlva - de attól még ez nem indok arra, hogy így viselkedjen. De beszéljünk most másról, például, hogy hol is van az a te híres laborod? Csak nem az erdő közepén főzöd a kábszert? - kérdezem nevetve.
- Megérted, huh? Nem sokan csinálnak vele olyat. - megrázta a fejét, közben lassú léptekkel elindult a fák felé, féloldalasan hátra pillantva rám - Dehogynem. Tudod, Nicholas, néha a művésznek szüksége van egy kis csendre és inspiráló környezetre ahhoz, hogy nagyot tudjon alkotni. Na meg aztán így a többi kölyök se lop el tőlem semmit.
- Hát te aztán nem szarozol... Mondjuk kíváncsi lennék mennyire könnyű mindig az alapanyagot feltűnésmentesen behordani az erdő közepébe, maaajd a kész terméket elvinni onnan. Tényleg, hogy csinálod? Vannak segítőid vagy még mindig magányos farkas vagy a bandából való kilépés óta?
- Sajátot főzni ott ritkán szoktam. Előfordul, de többnyire csak a terjesztett anyagot tárolom. Ahogy mondod, túl sok munka lenne, és nem mindig vannak rá vevők... Biztonságosabb a jó öreg dealerkedés. De egyébként meg általában akad egy kis segítség, ha nem is pont a drog dealerkedésben. - néz rám egy mosolyt villantva.
- Ahha... Azt mindjárt gondoltam - vigyorodok el - És hogy hogy nem buksz le odakint? Mármint nem csak a rendőrök előtt, hanem például a rivális bandák, a félvérek és a szörnyek előtt?
- Ami a lebukást illeti van egy pár taktikám... - váltott Jason hirtelen a bal oldalamra, elhajítva a közben leégett csikket, még egy mozdulattal eloltva a tüzet útközben. - A szörnyek egyszerű rész. Ne telefonálj. Nyilván, azt még az egyszerű rendőrök is le tudják követni. Meg aztán mozgásban kell maradni. Ezt kiskoromban megtanultam. Tudod apám meglehetősen ravasz alak volt, anyámat egy vándorcirkuszban helyezte el, aztán tekintve, hogy folyamatosan mozogtunk, egészen szörny mentesen telt a gyerekkorom. Ami meg a rivális bandákat illeti ... - bökte meg a vállam ezúttal jobb oldalamon állva. Bár ahogy az visszafordultam előre, még magam előtt is Jasont láttam. Sőt, bal oldalt is. Az egyikük kapucnis kabátban, gyanús zacskót tartott a kezében, míg a másik egyszer csak rendőr ruhát öltött, miközben középen egy egyszerű fiatal felnőttnek tűnő alak állt. A középső egy mozdulatára a bal oldali rendőr bilincset elővéve megindulva a jobb oldalon álló dealer felé, aki közben elkezdett hátrálni. Amint elég közel értek volna egymáshoz, a középső alak, aki eddig csak figyelte őket, meghajolt, mire a két figura egyszeriben eltűnt, s már ismét csak Jason állt előttem. Mindezt persze, ezt a kis mutatványát ámulkodva nézem végig, és máris érthetővé válik, hogyan tudott olyan könnyedén meglépni előlünk még anno... A végére még a dohányom is elszívom, aztán eloltva a csikket, a füstöt az egyik eltűnő hasonmás arcába fújom, miközben a másik kezemmel megpaskolom a srác vállát.
- Szóval, mondjuk úgy, meg vannak a lehetőségeim. Ráadásul... Elég jól tudok meggyőzni másokat is. - biccentett a srác vigyorogva.- Jól van akkor, ügyes gyerek lettél te azóta, hogy leléptél. Mondjuk engem, mint vérbeli profit természetesen nem vernél át, de előbb utóbb talán felérsz hozzám... - nagyzolok kicsit, miközben vigyorogva megvonom a vállam.
- Látom van, ami sohasem változik Nicholas. De majd meglátjuk, nem igaz? - biccentett, majd megfordulva folytatta útját az erdő sűrűje felé.- Hát, valami biztosan nem - bólogatok nagyokat, ahogy elkezdem követni társam az erdőbe. Már éppen kérdeznék valami hülyeséget, hogy remélem nem akar megerőszakolni odabent vagy hasonló, amikor egy ismerős hang csapja meg a fülemet. Hátra fordulva pedig Leah-val találom szembe magam.
- Hogyan is kellene felérnie hozzád? – kérdezte játékosan.
- Huh? - döbbenek le egy pillanatra, ahogy kettőt pislantok gyorsan - Te hogy kerülsz ide, követtél minket? - kérdezem a lánytól, majd ahogy Jay után nézek, hirtelen beugrik a hasonmás dolog. - Na várjunk csak... Neked nem ezernyi dolgod volt, hogy mindent kitalálj holnapra? Vagy már végeztél is? - kérdezem a lánytól, mire Leah csak ártatlanul megrántotta a vállát, majd manósan elvigyorodott, miután megforgatta a szemeit.
- A tolvajlás istenének lánya vagyok, ha nem tudnék észrevétlenül követni embereket, elég szar lennék a dolgomban... És de, követtelek titeket... Igen, dolgom az van ezerrel, de holnap is van nap és Jay mondta, hogy itt izgalmas dolgok lesznek, szóval befejeztem az adott részt, a többit majd holnap és most végre jöhet valami más! - csapja össze a kezét, aztán rámkacsint, majd előre siet Jay mellé. - Na, mi lesz ez az izgi dolog, brother cheese? - kérdezte a lány. Jason ekkor fordult vissza, majd egy mosolyt villantva a lányra elmutat az erdő irányába, magyarázva valamit, amit a távolból persze én nem hallok, miközben a páros lassan ballagva tovább indul.
Először nem igen tudom hova tenni Leah felbukkanását, de ahogy egyre többet beszél, úgy tűnik fel nekem egy összeegyezhetetlenség Leah-val kapcsolatban, hisz nekem ma reggel még azt állította, egész nap dolgozni fog, mert csomóan számítanak rá és blablabla.
- Ahhaaa... Persze. Teljesen érthető. És mondd csak, mit találtál ki, hogyan jutunk el az Alvilágba? Mit is mondtál, melyik úton megyünk? – kérdezem, amire Leah csak kissé felhúzott szemöldökkel néz rám, majd fájdalmas arcot vágva.
- Oké, tudom, egész nap ezzel a szarral voltam elfoglalva, de elakadtam, oké? - kérdezte frusztráltan. - A fasz kivan ezzel, legalább két óráig elvonatkoztathatok ettől? Eskü, holnap megoldom a problémát, de most nem megy, akármennyire is igyekszem... – szenvedett, mire én erre az enyhe kiakadására meg csak felteszem a kezem és megadó tekintettel nézek rá, mint aki tényleg nem akarta volna felidegesíteni.
- Jó, nyugi már, nem azért kérdeztem, hogy felhúzzalak vagy kérdőre vonjalak - ráztam meg a fejem, aztán ahogy az ő kettőjük témájához visszatérve nem igazán reagált senki semmit sem arra, amit mondtam, csak csöndben hallgatva a kettőjük beszélgetését ballagtam utánuk, továbbra sem értve, mégis hogyan tűnt fel ilyen hamar Leah.
- Nyugodj meg kedves, Nicholas sajnos nem a modoráról híres, de nem hiszem, hogy szándékában állt volna idegesíteni... - mosolygott rám Jason, miközben finoman megsimogatta a lány hátát, majd ahogy elvette a kezét rá pillantott. - Nade, a témához visszatérve... A legutóbbi kör után meg Harlemben egy héten keresztül kergették a rendőrök a sok aberrált egyetemistát, úgyhogy az anyag kifejezetten effektív volt még így a teszt fázisban is. Nem tudom te hogy vagy vele, de talán emelni kellene az áron, ha ennyire magas fokú a hatás. Ah, a kiadásokról jut eszembe, kellene még keríteni abból a növényből is, amit a legutóbb találtunk... - húzta el a száját egy félmosolyra.- Tudom... - legyintett a lány sóhajtva, majd Jay-re figyelt. - Áhh, ez jó hír! Azért csak óvatosan, ne legyen nagy baj belőle... De egyetértek, több pénzt kéne ezért kérni, baszki! Ja, és a növényeket elintézem, mennyi kéne? - kacsintott vigyorogva a srácra.- Nos, a legutóbb 1:4-es arányban adagoltuk, ugye? Azok alapján, ha most többet akarunk csinálni akkor legalább két zsáknyi kelleni fog, de még az optimális árat ki kell számolni… - számolgatott az ujjain Jay, miközben beértünk a fák közé.- Amúgy miféle anyagról van szó? - kérdeztem végül amint Jay nekiállt a számolásnak - Ugye nem ilyen szar teszt fázisban lévő akármit akarsz nekem beadni? Nem akarom, hogy aztán tíz évvel jöjjön ki a hatása a cuccnak - húztam el a számat egy hamis mosolygást odatéve.
- Ugyan már, tudod, hogy tőlem csak a legjobbat kapni... - pillantott megint rám Jay drámaian meglepett arcot vágva a kérdésre, majd a mellette lévő lányra nézett. - Bár talán az Árészosok kifogásolnák ezt a kijelentést, ugye? Ah, jó kis vacsora volt, az biztos. - mosolyodott el, ahogy átkarolta a Leah-t, a jobbját kinyújtva előre, lassan végighúzva a tájon, mintha egy jelenetet akarna lefesteni - "Mégis mit raktak ebbe a moslékba?!" - kérdezte a hangját felemelve és eltorzítva, mintha egy mérges lányt akarna utánozni.- Határozottan... - vigyorodott el Leah - Én sem örültem volna, ha percekkel később összefosva ültem volna az asztalnál - nevetett fel. - Lehet, kicsit erősre sikerült a hashajtó - horkantott fel nevetve, ahogy bele is hajolt az ölelés-félébe.- Azért ebben kételkednék - morogtam, majd ahogy átölelték egymást és megint egy korábbi esetről kezdtek el beszélgetni, kissé elkapott egyfajta féltékeny érzés. De hát ki lennék én, ha így hagynám magam, szóval az ölelésüket gyönyörűen megzavarva ugrottam a nyakukba. - Ez a hashajtós sztori nem csak itt fordult elő azt hiszem. Egyszer Jay kellett elterelje egy gazdag pali figyelmét a nagy nemesi vacsorán, miközben mi a srácokkal lenyúltuk a kocsiját. Na, ha jól emlékszem ott is úgy dobtad be magad, hogy egyszerűen csak megfosattad őket...
- Barátom, te igazán apád modorát örökölted a nőkkel kapcsolatban, ugye? - csóválta a fejét a száját elhúzva, majd végül elmosolyodott, ahogy oldalba bökött, kibújva a karom alól. - Az is egy érdekes vacsora volt ám, főleg miután téged kirúgtak onnan, mert megpróbáltad elcsábítani a bróker pasas nőjét. Azután valaki hozzáértőnek muszáj volt bedobnia magát. - vonta meg a vállát, amire Leah felnevetett.- Nos, saját tapasztalatból mondom, hogy nem lepődök meg azon, hogy sikeresebb voltál a dologban... - kacsint ravaszul Jay-re, valami bonyolultabbra utalva. Utána Leah már csak félig figyelt, mert hirtelen rezegni kezdett a zsebe, majd elővette a telefonját.- Azért azt nem árt hozzátenni, Mr. Hozzáértő, hogy amint te bedobtad magad, kihívták a rendőrséget, mert molesztálással vádoltak meg - foglaltam gyorsan össze a történteket, miközben csak fél füllel hallottam meg azt, amit Leah beszélt.
- Ohh... - mondja kissé gondterhelten, majd intett nekünk, hogy menjünk, majd csatlakozik később, aztán elindult visszafelé, miközben felvette a telefont. Mire realizáltam volna az elmondottakat, Leah-nak már mennie is kellett, így még arra a kérdésemre sem kaptam választ, hogy: "Hé, mi a fasz van?" Persze aztán Jason sem mondott többet, hiába vártam, hogy felvilágosít a történtekről... Végül mikor megszólalt, és bemutatta számomra a saját kis faházát, illedelmesen a szavába is vágtam, bár azért gyorsan én is szemügyre vettem az elénk táruló "kis" tákolmányt.
Jay faháza
- Te amúgy, Leah hogyan is értette, hogy a saját tapasztalatából beszél? Mintha erre elfelejtettetek volna akkor válaszolni, mikor elkellett menjen... Volt valami köztetek vagy mi? – kérdeztem, de Jay egy legyintésnél nem reagált többet arra, ami felől érdeklődtem.
- Tekintve, hogy itt a tábor védőburkán kívül vagyunk, nem szabad túl sokáig időznünk itt, mert megjelennek a szörnyek, aztán megint építhetjük újra az egészet... - sóhajtott fel, ahogy elkezdett felmászni a létrán.
A fa tetején egy kis kilátó volt, ahonnan egy egyszerű fa út vezetett magához az épülethez, ami több közelálló fa közt volt kifüggesztve. Maga a ház egy közepes méretű nyitott helyiségből állt, ami egyszerre nézett ki raktárnak egy kis labor állomással a sarokban, de egy nappalinak is kanapéval. Jason a labor részleghez lépett, felpakolva pár üveget az asztalra. - Na jól van, szóval, kellene valami a fáradtságodra, ugye? - kérdezte, ahogy lekapott egy mixer-poharat az egyik polcról, de mivel Jay megint ignorál, kicsit kezdem most már magam felbaszarantani, szóval miután átesünk a rövid túrán, hogy mi hol van, a végén egyszerűen kiveszem a poharat Jay kezéből és levágom magam a kanapéra.
- Bro, értem én, hogy vicces szopatni a másikat, de komolyan, miről beszéltetek az előbb Leah-val? - kérdezem most valamivel nyugodtabban, bár az ingerültség a hangomban így is érezhető. - Tudod jól, hogy normál körülmények között nem szokott az ilyen zavarni, de most kezded felkúrni az agyam.
- Ugyan miért érdekel annyira? – kérdezte gúnyosan vigyorogva, rágyújtva egy újabb szálra. – Nem csak egy újabb rövid kaland volt az egész, ahogy szoktad minden lánnyal? Tudtommal nem szereted a komoly dolgokat... - mosolygott rám ártatlanul. Ellökte magát az asztaltól, majd közelebb lépett, kissé előre dőlve, hogy nagyjából egy magasságban legyen velem - Csaknem féltékeny vagy valamire, pajtás?- Hogy én féltékeny? Mi a helyzet inkább veled? - hajoltam előre annyira, hogy a bal kezéből a cigarettát egy ügyes mozdulattal eltudjam venni, majd mélyen beleszívtam - Már a reggel is megsúgtad nekem, hogy Leah neked milyen fontos és vigyázzak vele, most meg ez a mai jelenet... Tán nem tetszik, hogy most én vagyok vele? Még a kérdéseimre sem reagáltál, mintha élveznéd a helyzetet. De vajon miért élvezed annyira, csak nem mert így akarsz bosszút állni mert én kaparintottam meg helyetted?
- Hogy te lennél vele? - nevetett fel Jason felegyenesedve, ahogy egy gyors mozdulattal már elő is vett egy másik cigarettát, majd egy intéssel meggyújtotta egy az asztalon álló gyertya lángját használva. - A drágalátos Luke évekig vele volt mielőtt egyáltalán te beestél volna ide. - vonta meg a vállát. - Amennyire ez engem érint, te legalább nem hordozol magadban valami ősi diktátort, aki el akarja pusztítani az egész világot. - mélyen beleszívott a baljában tartott szálba, lassan kifújva a füstöt - Azért meg igazán nem hibáztathatsz, hogy kíváncsi voltam a szándékaidra. Sose voltál az a nagy romantikus típus. Te nem így gondolod, drága? - kérdezte oldalra pillantva, ahogy Leah hirtelen ismét felbukkant mellettem, halkan nevetve, pedig már válaszolnék az előbb említett romantikus típusomra, hogy talán egy kicsit bővebben is kifejtsem neki az első barátnőm esetét. Egy pillanatig csak ledöbbenve nézek rá, majd hirtelen az előbb elvett üveget Leah képmása felé vágom, mert legalább annyi van bennem, hogy ne Jay arcán törjem össze.
- Oh, hogy szopd le az apádat Jason! Kurva vicces vagy, tényleg! Remélem egy baszott szörny is mindjárt ide téved mert megérzi, hogy a képességeid használod... - mondom mérgesen ahogy felállok és megindulok a létra felé - Kell a faszomnak a hülye löttyöd, visszamentem a táborba - szólok még vissza neki a hátam mögött.
- Ugyan már, Nicholas... - Ballagott lassan utánam, miután egy kézmozdulattal eltüntette az illúziót, ami mögött már csak pár üvegszilánk maradt a földön - Ne mondd, hogy fordított esetben te nem csináltad volna meg ugyanezt... Inkább beszéljünk arról, hogy mégis mit jelent neked ez az egész, ha ennyire felhúztad magad rajta. - nézett rám, ahogy megállt mellettem a kilátón, ismét szívva egy adag nikotint. - Na meg aztán az elixír se ártana neked, ha produkálni akarsz a ma este. - mosolygott rám Jason megint ártatlanul.- Nem, képzeld, nem tettem volna meg! - fordultam hátra - Mi a faszért csináltam volna? Vagy ha kíváncsi vagyok a másikra, nem barom illúziókkal meg ilyen hülyeségekkel teszem. Az húz fel drágalátos barátom - mosolygok rá gúnyosan - ahogy viselkedtél!
- Talán azért, Nicholas, mert normális esetben képtelenség veled egy komoly beszélgetést folytatni. - csóválta meg a fejét lassan, ahogy kifújt egy adag füstöt. - Ezzel, hogy így megkerültem a te vallomásod és meglehetősen színes előadási stílusodat, láthattam a tényleges érzelmeidet és reakcióidat. Ki tudja, talán még neked is segített, hogy most egyértelműen felszínre került az egész. - vonta meg a vállát lazán. - Szóval?- Ember, nem én vagyok az, aki képtelen kilépni az egocentrikus buborékjából! Még hogy velem nem lehet komoly beszélgetést csinálni! Ha veled elkezd az ember valamiről beszélgetni te vagy az, aki színházat csinál az egészből! És nem bazdmeg, nem segítettél! Ha megkérdeztél volna, elmondtam volna, hogy nem, kurvára nem tudom mit érzek jelenleg! Tessék, ezt akartad hallani? Sikerült! Baromi körülményesen, de sikerült! Gratulálok! - kezdtem el tapsolni, majd megint megfordultam és tovább mentem. Bár ez nem tartott végül sokáig, mert Jay hamarosan hirtelen megragadta a karom, amire csak hangosan felszisszenek.
-
Jól van, engedjük el. Legközelebb majd rákérdezek az elején. - nyújtotta a kezét egy halvány mosollyal, kis szünet után folytatva. - De ha már itt vagyunk, akkor talán ideje lenne megbeszélnünk pár dolgot mielőtt lemegyünk italozni a többiekkel, nem gondolod? - intett ismét a faház felé, miközben egy ideig csak mérlegelve figyeltem az arcát, mire végül csak elfogadom a felajánlott jobbot egy nagy sóhajtás kíséretében.
- Jó, legyen, mutasd mid van! - eresztek meg felé egy békítő mosolyt, ahogy elengedem a kezét - És bocs, ha túl sokat kiabáltam... Tudod, tényleg nem tudom mi van. Jól ismersz, nem szokott az ilyesmi érdekelni... Ahg, mindegy is. Inkább erről egy sör mellett beszéljünk - dobom fel az ötletet - Legalább addig én lenyugszok, te pedig megtanulhatsz bocsánatot kérni - vigyorodok el halványan - Meg neked is lesz mesélni valód, nehogy azt hidd, hogy nem - nézek rá egy fokkal komolyabban, majd kikerülve őt elindulok vissza a faházba - Például, hogy miért is olyan fontos neked Leah. Vagy mi az a kép ott rólatok - mutatok egy képkeretre a házban, amit már a pohárdobás előtt kiszúrtam - Tudtommal nem sokakat engedsz magadhoz közel, főleg úgy, ha nincsenek még hátsószándékaid sem.
- Legyen, ahogy akarod. - vonta meg a vállát, ahogy lassan visszaindult a házba. Csak szótlanul bólogatott Nick mondanivalóját hallgatva, közben elővéve egy újabb üveget. - Pont úgy hangzol, mint Thalia. - mosolyodott el halványan, egy pillanatig elmerengve a felözönlő emlékképeken - Ah, erre gondolsz? - fordult meg, felkapva a képet a mellette lévő polcról majd átnyújtva azt nekem, bemutatva, hogy az nem illúzió. Azt elvéve aztán egyszerre próbáltam befogadni a látottakat, és ízlelgetni a hallottakat.
Leah és Jason a képen
- Itt még olyan kis pisis voltál - adom vissza aztán a képet a srácnak, miután áttanulmányoztam - De legalább cukin néztek ki együtt. Ma már... Nem lennél ilyen - vigyorgok rá, majd a közben elkészülő kotyogóst kitöltöm magamnak egy bögrébe, amit ott találok - És amúgy, ki az a Thalia? - nézek rá, ahogy belekortyolok a kávéba, amibe kéne még egy kis cukor.
- Pár évvel ezelőtt volt... - magyarázta ahogy a közben lefőtt kávé egy részét kiöntötte a mixerbe, majd elővett egy címke nélküli poharat, benne egy eléggé likőrnek tűnő folyadékkal - Luke nem rég hagyta ott, akkoriban kezdtünk el közeledni egymáshoz. De nem "voltunk együtt" - mutatott idézőjeleket a kezeivel - ahogy te mondanád. Csupán jóval értelmesebb, na meg szórakoztatóbb volt, mint bárki más itt, úgyhogy megmaradtunk egymás társaságában. - egy ideig csendben maradt, ahogy a mixerbe beleöntötte a névtelen folyadékot is, majd elővett egy doboz red bullt, a felét lassan beleszűrve a pohárba, ahogy közben folyamatosan keverte a benne lévő anyagot kanállal. - Ah, Lia? - kérdezett vissza ismét, ahogy hátra pillantott Nickre. - Egyébként azt a kávét nem ezért főztem, de ha gondolod nyugodtan tüntesd el a maradékot, csak hogy biztosan ne aludj el. - mosolygott rám. Megtámaszkodott a pulton, ahogy egy pillanatra a vállam felett kinézett az ablakon, el a távolba. - Thalia, tudod, a mérges, rocker lány a rövid fekete hajjal a vadászok közül? Tegnap ott volt a meetingen. Érdekes története van, egyszer meghalt, de nem is, aztán pár éve visszahozták... Egyébként Zeusz lánya... - mély levegőt vett - és a volt barátnőm.
- Ha csak ennyi lenne, hogy megmaradtatok egymás társaságában, akkor nem vigyáznál rá így - vonom fel a szemöldököm, kissé grimaszolva nézve, amit Jay csinál, miközben tovább kortyolgatom a kávét, amivel ügyesen kiszolgáltam magam, mikor nem is lett volna szabad. - Szóval ő Thalia! Áhá! Roppant érdekes személyiség, az egyszer biztos. Nem gondoltam volna, hogy az ilyen lányokra buksz - vonom meg a vállam - Bár az már biztos, hogy csak úgy vonzod a Főisten gyermekeket magad köré - nevetek fel kissé - És... Akkor most mi van vele? - kérdezem komolyabbra fordítva a szót - Mi történt köztetek? - kérdezem azokat a kérdéseket, amiket ilyenkor ésszerű, mert végülis a meghalás és feltámadás olyan hétköznapi dolog, felesleges volna arra kitérni, úgy sem érteném.
- Vigyázok rá azért, mert ő itt az egyetlen, akinek a társasága szórakoztat. Tudod, hogy ki nem állhatom az unalmat. - csóválta meg lassan a fejét, ahogy visszafordult az asztalhoz, elővéve egy apró csomagot, amiből valami színes port öntött bele. Ezután elővett pár vitamintablettát, majd azokat kávébabokkal együtt összemorzsolta egy edényben, szintén hozzáadva a kavalkádhoz. Végül kihúzta az asztal egyik fiókját, elővéve belőle egy átlátszó zacskót. Hátrapillantott rám, rámkacsintva, majd visszafordulva egy csipetnyit hozzáadott a keverékhez, utána gondosan letörölve a kezét. Végül egy percig rázta az egészet, majd büszkén átadta a meglepően gyümölcs és cukor illatú kész terméket nekem. - Na, ha ez az elixír nemtart ébren, akkor semmi nem fog. De előre szólok, hogy kissé furcsa íze lesz. - mosolygott rám, közben helyet foglalva a kanapén, ismét rágyújtva egy szálra. Én bár tudom jól, hogy fontosabb annál Leah Jaynek, mint ő azt állítja, de a témát nem feszegetem tovább, csak legyintek egyet, és inkább a meglepően érdekes "italt" veszem szemügyre.
- Azért nem halálos, ugye? - kérdezem ijedtséget játszva - Meg nem egy hétig maradok ébren, hanem csak ma, ugyeee? - kérdezem megint, ahogy elveszem az elixírt és megszagolom. - Kissé érdekes illata van... – állapítom meg, majd egy gyors mozdulattal meg is kóstolom - Hmm... Az íze nem rossz. Tényleg fura, de szokható. Inkább az utóíze az, ami nem annyira jó - vonom meg a vállam, ahogy grimaszolok egyet - Na mindegy, ha beváltja az ígéreteid, jó lesz ez - kortyolgatom tovább lassan, miközben figyelmesen hallgatom Jasont.
- Nos talán nem éppen egészséges a gyakori fogyasztása, de a legtöbb benzinkúton találsz ártalmasabb dolgokat is. Phlegethon-nak hívom, mint az Alvilág folyóját. Egy kicsit... Feltüzel. - kacsintott rám vigyorogva.
-Ah, tetszik a fantázia neve! - vigyorogtam el magam, ahogy egyre inkább kezdett ízleni az ital. Talán már kezdett hatni is... Aztán végül minden figyelmem Jayre koncentráltam.
- Tudod, Lia bonyolult eset volt... De tényleg nagyszerű lány. Kár érte. Hogy értsd, egy kis felvilágosítás; alapvetően idősebb lenne mindkettőnknél pár évvel... De mint mondtam, meghalt. Évekkel ezelőtt. Az apja Zeusz meg, amekkora úriember volt, "megsajnálta" - köpte a szót gúnyosan, beszívva a füstöt - és átváltoztatta, nem viccelek, egy fává, hogy a lelke ne kerüljön le az alvilágba. - fújta ki - Aztán meg évekig így volt, amíg az aranygyapjú véletlenül vissza nem hozta a fából, de ezzel éveket vesztett az életéből. Egymásra találtunk, nyilván nem tudott ellenállni nekem... - vonta meg a vállát ismét inhalálva - Meg voltak a vitáink, de tényleg szerettem. De hát ő is makacs volt. Egyszer amikor összevesztünk ott hagyott, elment valami ostoba küldetésre... Majd azzal jött vissza, hogy csatlakozott a vadászokhoz, akik meg örök egyedül állóságot fogadtak férfiak nélkül, meg egyéb balgaságok. Mindezt azért, hogy ne ő legyen a fránya "Nagy Prófécia" gyereke, aki 16. életévében elpusztítja az Olümposzt vagy hogy van az a maszlag... - legyintett, észrevehetően kissé ingerülten - Úgyhogy ezzel örökéletet kapott és nem is öregszik, de csak addig amíg Artemis után lohol a többi kis szűzlánnyal, csak mert az istenek féltek attól, hogy egy tinédzser tönkre tenné a birodalmukat… - fejezte be, ami után egy ideig nem is szólalok meg, kicsit a gondolataimban ragadok, mire egy együttérző morgással reagálok.
- Ehg, sajnálom tesó... Azok a kurva istenek, mi? Mindig mindenben ők a hibásak. Ekkora faszságot is, hogy az apja így viselkedett vele. Nem megsajnálni kellett volna, hanem megmenteni a haláltól mondjuk... - mérgelődtem - De éveket végül legalább nem vesztett akkor, nem? Vagy hogy értetted ezt? Mert ha fiatalabb, mint tizenhat éves, akkor nem öregedett gondolom amíg fa volt vagy mi... De amúgy geci, hogy egyes emberek képesek próféciák miatt ilyeneket tenni. Mármint... Már bocs, de ember, csak ezért ott hagyott téged és ráadásul ilyen hülye fogadalmat tett? Ki a faszt érdekel, ha elpusztul az Olümposz... Nem tudom mi ez a Nagy Prófécia, de remélem ezt éljük meg most. Látni szeretném, ahogy azok a beképzelt majmok meghalnak odafent - tekintek fel vigyorogva, ahogy a gyűlöletem csak úgy kiömlik belőlem irántuk.
- Megsajnálni, már csoda, hogy Zeusz erre képes volt. Mivel Thalia létezése is tulajdonképpen az ő szavahihetetlenségét bizonyította, apád nagyon berágott rá, aztán a legnagyobb szörnyeit küldte utánuk - mert egyébként drága Luke is vele volt, beleértve a kicsi Annabeth-et - hogy mindenképp megöljék. Hát így is lett. Mielőtt azonban teljesen eltávozott volna, Zeusznak talán eszébe jutott, hogy az egészről ő tehet, úgyhogy a legkedvesebb dolgot tette, ami egy magafajtának eszébe jut; nem engedte meghalni sem. Nem, nem öregedett, de rajta kívül mindenki más igen; a kis Annabeth felnőtt, a csodagyerek Luke - köpte a nevet továbbra is erős ingerrel, láthatóan ellenszenvvel gondolva vissza a srácra - meg elárulta a bandát... És persze azóta előkerült Percy is, a show új sztárja. Eh, nem őt hibáztatom érte. - legyintett a feltevésemre. - Ne értsd félre, azért nem értettem vele egyet. De elhitették vele, hogy neki kell megmenteni a világot azzal, hogy beáldozza magát. Szerencsétlen kis drágám pedig eleget tett a hálátlan szülők sugallatának, és most itt vagyunk. - szívott ismét nagyot a füstből. - Ez ennél kicsit bonyolultabb, Nicholas. Az űrt valamilyen bohócnak úgy is be kell töltenie, márpedig a titánok pontosan erre készülnek. Valószínűsítem, hogy velük se járnánk jobban, úgyhogy kissé megszoroltunk a két oldal között... Bár ezt a többieknek hiába mondanád. - sóhajtott fel halkan.
- Hát, nem gondoltam volna, hogy ennyire benne van ebben az Alvilág ura is... Azt hiszem egy részről érthető a kiakadása, na de ilyenkor miért nem Zeusz bácsihoz megy el rendet rakni, megint miért a félisteneken csattan az ostor? - kérdezem kicsit mérgesen, úgy utálom ezt az egész igazságtalanságot. - Egyébként nem tudom, van egy olyan érzésem, hogy Luke-nak is az istenekből lett csak elege - vonom meg a vállam - Persze, elárult titeket, szegény Leah-t úgy összetörte és stb... De most mondd azt, hogy neked nem fordult már meg a fejedben, hogy egyszer jól odabaszol az istenek orra elé. Lehet ő is csak ezt akarta, csak aztán balul sült el. Azok után, amit Thaliaval tettek... Én a részedről már kiszálltam volna az egészből. Egyébként nincs rá mód, hogy meggyőzd Thaliat arról, hogy hagyjon fel az új életével? Ha már van Percy, akkor már csak nem ő az, aki elpusztítja az Olimposzt. De amúgy én akkor is szívesen megcsinálnám, ha a titánok vennék át a helyüket. Vagy leginkább mindkettőt elkéne tenni láb alól... Nincs erre egy másik prófécia? "S jön egyszer egy hatalmas harcos, kinek végzete az Istenek és a Titánok örökös harcának vége lesz" - mondom a legmélyebb hangomon, a végét már elnevetve azért.
- Hát ez a módjuk arra, hogy rendezzék egymás közt; lecserélgetik a másik "bajnokait", ezzel kiszúrva az ellenszenves féllel. Nekik nem jelent sok mindent a mi életünk; szerinted hányadik fia vagy apádnak? Vagy Thalia hányadik lánya volt Zeusznak? Itt vagyunk pár évtizedig, az nekik csak egy röpke idő a nagy aranytrónjaikról lenézve. - hamuzott bele ismét a tálba ahogy csóválta a fejét. - Luke meg... Ugyanolyan ostoba, mint azok, akik azt hiszik, hogy az olimposzi istenek olyan jók és kedvesek. - mordult fel ahogy feltápászkodott a kanapéról - Szerinted a titánok mennyivel lennének mások? Az ő szemükben mi annyit se érünk, mint a mostani brigádéban. Luke olyan, mint azok a komikus bolond gonosztevők a kisgyerekeknek írt képregényfilmekben, ahol a főgonosz célja az, hogy elpusztítsa az egész világot. Hát kérdem én, elgondolkodott egyáltalán azon, hogy utána hol fog élni, vagy egyből csak ugrott? Az itteniek meg azóta is sírnak miatta... - legyintett ahogy elnyomta a kiégett csikket, odalépve az asztalhoz - A kiszálláson gondolkodtam már. Ezt Lia is tudja. De őt nem tudom már meggyőzni, túl mélyre vitték... Úgyhogy majd, ha jön a megfelelő alkalom… talán. De egyelőre nem volt. Ki tudja, talán, ha tényleg előállnak még egy próféciával, ami szerint a te nagy dumád fogja mindkét félre rádönteni az Olümposzt - mosolygott rám végül, majd elővett pár üveget egy szekrényből, beleértve a kifejezetten díszes palackot is, aminek az oldalán valami ógörög írás futott végig. Majd megtapogatta a zsebeit, s rám pillantva kivett egy kis dobozt a fiókból, a nadrágja egyik zsebébe süllyesztve azt. - Mily komikus, hogy az életünk fabatkát sem ér általában, csak akkor, mikor harcolnunk kell - húztam le a kevert ital utolsó kortyát is. - Egyébként nem tudom, Luke lehet csak végig egy beépített kém. Az is lehet van terve, hogyan állítsa meg Kronoszt, csak azt nem mondhatta el nektek. De hát kitudja - vonom meg a vállam - Azért örülnék, ha Leah nem szenvedne annyit miatta... - sóhajtottam. - Ha viszont tényleg kiakarsz szállni, a banda visszavár - mosolyogtam rá - Igaz, addig engem már lehet kirúgnak, de attól még te visszamehetsz. Ha viszont én leszek a nagy hős, ahogy mondottad, akkor fenébe a földi élettel, majd odafent fogunk a trónokon ülni és irányítani. Képzeld csak el! - karolom át Jay-t, ahogy a kezemmel előre mutatok - Milyen gyönyörű élet lenne, ha mi lennénk a két főisten, a banda a kis istenek! A világ összes problémája egy csettintésre megoldódna! - engedem el a társam egy csettintés kíséretében, majd nekiállok pakolni.
- Ha meg akarta állítani azzal egy kicsit elkésett. - pillantott kételkedve felém - Mert hogy a pasas üzletet kötött vele, és most a nagy titán gyakorlatilag az ő testét használja. Azt se tudjuk, hogy maradt e Luke-ból valami, csak Leah meg a többiek nem tudják elengedni. Ah, az egyszerű emberek és a problémáik... - legyintett egy sóhaj kíséretében, majd elmosolyodott. - Sajnos úgy érzem a világ nem áll készen arra hogy te komolyabb döntéseket hozz annál, hogy melyik nőt viszed haza épp este. - vigyorgott ahogy oldalba bökött. - Ugyan, tudnék én olyan komoly döntéseket is hozni! - nevettem el magam.
- Lassan ideje indulnunk, mielőtt ránk talál valami. Na meg aztán a bulik se szervezik meg magukat nemde? - intett nekem, hogy segítsek pakolni.
- De nem ám, főleg nem az olyan ultra mega király partik, mint amiket mi csinálunk... Mit akarsz hozni amúgy? Az ott például mi? - mutatok az elővett üvegcsékre, amik már az előbb kiszúrták a szemem.
- Ah, semmi különleges, te már beszerezted a nagyját. Néhány üveg bor, egy kis anyag amire majd később szükségünk lesz... - csapott rá a zsebére, amibe már az imént belepakolt. - És persze... - mondta, ahogy felkapta a díszes üveget és Nick felé fordította. - A következő speciális elixír; a Lethe. – Felelte, amihez kellett is egy kis gondolkodás, mire megfejtettem a folyó nevének a jelentését.
- És biztos jó ötlet ilyennel itatni majd a kicsiket? Mármint, persze, te meg én alkoholt pisálunk, de a többiek kétlem, hogy készen állnának egy olyan erős italra, amitől arra sem fognak emlékezni, mi a nevük - csóváltam meg a fejem vigyorogva - Gondolom valami ilyesmiről van szó, nem? - kérdeztem, ahogy Jay iránymutatása alapján közben nekiálltam én is pakolni ezt azt.
- A kicsiket? Mégis minek nézel engem Nicholas? Dehogy fogok én ilyesmit holmi kölykökre pazarolni... - vonta fel a szemöldökét. - Igen, ez a drága pont az, amire gondolsz. - simított végig az üvegen. - Úgyhogy ez nem jár ám akárkinek, csak az igazán tapasztalt ínyenceknek, mint jómagam vagy épp szerény személyed. Vagy épp a kellően csinos hölgyeknek. - fejezte be egy vigyorral, ahogy mindent összepakolva elhagytuk a faházat, amit ő még bezárt egy lakattal, intve nekem, hogy induljanak meg visszafelé.- A kellően csinos hölgyek is lehetnek még kiskorúak... Tudod, hogy van ez barátom, ha beleegyeznek, nem ütközik törvénybe - kacsintottam egyet, ahogy követni kezdtem - Szóval jól nézd meg, kit itatsz le azzal. Főleg úgy, hogy nem vagyok benne biztos, hogy ezt a küldetésig kitudná e heverni mindenki.
- Ah, nincs okod ilyesmi miatt aggódni, a legtöbb nőnemű egyént elég jól ismerem a táborban. Bár sajnálatos módon épp emiatt kedvelt elfoglaltságuk különféle rosszindulatú pletykákat terjeszteni rólam. - tette hozzá valamivel halkabban, a végén mégis elmosolyodva - De hát az extra kihívástól csupán izgalamsabb lesz az egész. Ha meg valaki nem tudja tartani a versenyt... Akkor jobb is, ha nincs a közelünkben. - vonta meg a vállát, ahogy a tábor már körvonalazódni kezdett a távolban.- Ah, hát igen, van, ami sohasem változik – feleltem csendesen, majd ahogy visszaértünk a Nagy Házba, neki is álltunk feldíszíteni azt és hangulatossá tenni a mai nagy estére. Mire pedig végre végeztünk ezzel, már délután is lett, így hát úgy döntöttem, ideje meghívni az egyik kedves lány ismerősömet ide.
Monus, a randiguru – Leah, Nick kijátszásAz értékes ellátmány megőrzését Jay-re bízva, amit a köznyelvben csak alkoholnak hívnak, immár nyugodtan indultam meg felkutatni Leah-t. Útközben letépve pár szépnek tűnő virágot valamelyik kertből, már készültem is, hogy a legjobb formámat adjam a leányzó meghívására. Ebben segítségemre volt a motorosruha, amiben bár megsültem, de elegáns voltam. Aztán amikor végre megéreztem a Bungalóhoz, ahol a legutóbb beszélgettünk, bekopogtam az ajtón és bekiabáltam.
- Leah-t keresi Kheirón! Szóljatok neki! – Hazudtam valamit, hogy minél hamarabb bejuthassak.
- Kurvára nincs itt, valahova elment tervezni... Valszeg az Amfiteátrumban vagy az Étkező Pavilonnál van és dolgozik... - üvölt ki egy srác, de senki nem jön ki, így aztán én meg magamra maradok. Csodás.
- És ehhez miért kell káromkodni te fasz arcú? - sóhajtom, majd megindulok arra, amerre talán ez a kimondhatatlan szavú valami lehet. Igazából pont ezért tudom merre kell menni, mert úgy jegyeztem meg még amikor Leah körbevezetett, hogy nem tudtam megjegyezni a nevét.
Mikor aztán megérkezek hamar felfedezem, hogy lényegében csak ő van ott, így egy kicsit mérlegelve a helyzetet arra jövök rá, hogy itt az ideje megviccelni. Monust leültetem valahol valamelyik kőpadra, úgy pár üléssel Leah mögé, majd köré elhelyezem a virágot és nagyon szigorúan megkérem, hogy ne egye meg, lopja el, vagy piszkolja össze azt. Ezután megkeresve a színpadi részt felsietek rá és mint aki éppen előadna, jó hangosan, Jay viselkedését alapul véve elkezdem játszani az eszem.
Monus a virágokkal
- Hölgyeim és uraim! Hát el sem hiszem, hogy pont az én előadásomon történik ez, de nézzék! Azt a rendkívül csinos lányt, igen, azt a vörös hajút, éppen elhívja a barátja háziállata egy randira! Mi a fene, hát ilyen aranyos dolgot láttak már? Hihetetlen, mikre nem képes egy igazán jóképű srác, hogy meghódítsa a szíve választottját... – szegezem a szavakat Leah felé, akinek az arcára először a döbbenet, majd a nevetés ül ki. Aztán Monus felé fordul és megadja számára a jól megérdemelt simogatást, amitől ő hanyatt is vágja magát, hogy a pocakját is vegye Leah kezelésbe, mert az a kedvenc pontja.
- Hát, ez igazán kedves tőled, Monus! És mégis milyen programra megyünk? - kérdezi tőle, mintha tényleg ő vinne randira, de közben azért rám is oda mosolyog. - Szegényke annyira elcsábult tőled, hogy én kellett neki ötleteket adjak. És végül abban egyeztünk meg, hogy a ma este lévő Nagy Házban tartandó buliba vinne el, ha netán szabad lennél itt a nagy tervezésekben - biccentem a fejem a papírokra, amin az előbb még dolgozott. - És hát, ha engem is megtűrtök mint harmadik személy, akkor én is veletek mennék - vigyorodok el, majd lepattanok az egyik ülésre Monus mellé, keresztbe rakom a lábam és úgy várom meg a választ.
- Tőlem? Ugyan... - horkant fel. - Biztos régen nézett rád - kacsint rám. Majd látványosan elgondolkodik. - Nos, az való igaz, hogy dolgoznom kéne... - mondja, majd felém pillant. - De azért egy ilyen ajánlatot nem lehet visszamondani, nem igaz? Nem kap az ember mindennap ilyen meghívást... - mutat végig Monus-on, a virágokon és végül rajtam is. - Hmmm... Mivel is érdemeltem ezt ki? - kérdezi érdeklődve.
- Most álljak neki felsorolni a dolgokat? - kérdezem még mindig vigyorogva - Az túl sok idő lenne... Szóval legyen csak annyi elég, hogy magától értetődő, hogy miért érdemelted ki.
- Azért egy párat meghallgatnék... - duruzsolja, ahogy elém lép.- Hát jó, akkor legyen... Monus? - pillantok le a kis társamra, aki mintha tudná, hogy mit kérdeztem, gyengéden ráharap Leah ujjára és elkezdi magára húzni, hogy folytassa a simogatást. - Áhh, tehát mert jól esik neki a simizés! - nevetem el magam, nem erre a reakcióra számítva tőle.
- Hm, mondjuk, ebben azt hiszem, a gazdájára ütött – vigyorodik el kajánul, ahogy tovább simizi a kis állatot.
- Hát mit mondjak, nem én akartam ezt kimondani... - vigyorodok el büszkén hátra dőlve és tudva, hogy a mai este már le is lett szervezve.
- Hát, ez a baj... Itt próbálom kihúzni belőled, hogy egy kicsit növeld az önértékelésemet, erre én beszélek rólad... - sóhajtott teátrálisan és Monus-ra pillantott segítségképp.
Monus, mint aki tudná, hogy ilyen helyzetben mi a megfelelő, és mint aki már ezerszer látta volna a gazdáját ezt csinálni, egyszerűen felkel, ránéz Leahra, oldalra dönti a fejét, majd hirtelen megiramodva megpróbál ráugrani és a mellein keresztük feljutni és elfoglalni a nyakán lévő fix pozíciót, mint nálam. De sajnos Leah igen megijed ettől, és valami elképesztő, igen emberfeletti gyorsasággal tér ki előre, így aztán Monus a másik padon landol csak.
- Hupsz... Bocsi pajtás, nem tudtam, mit szeretnél... - simogatná meg ismét Leah, de szegény miután hoppon maradt, a simogatása elől visszavonul és közben a lehető leghülyébb fejet vágja, úgy tűnik igencsak megijedt vagy megsértődött a lányra... Valószínűleg ő sem érti hogyan tudott így kitérni, ahogy igazából én sem. Így csak hümmögök erre egy sort, majd intek Monusnak, hogy rám nyugodtan felpattanhat, miközben Leah bocsánatot kér a kis dögtől, ahogy feláll.
- Hééé, haver, nem akartalak megijeszteni... - mondja szomorúan, a száját kissé lebiggyesztve - Részleteket szabad tudni a ma estéről? – fordul aztán felém - Csak hogy hogy készüljek. Ja, és nekem nincs ilyen fancy ruhám, ezt előre mondom - pillant a testemre. - Hogy mire készülj? Nem tudom! Még nem beszéltük ezt meg Jay-el, de a pia már megvan véve, a Nagy Ház nagyjából feldíszítve, hoztam hangfalat is, szóval valami kis könnyed bulira készülj. A ruháról meg csak annyit, hogy ez motoros szerkó - lengetem meg az inget, ami igencsak keménynek tűnik, nem úgy, mint egy sima - és egyben harci felszerelés is, szóval nem ebben fogok jönni. Vegyél fel te is majd valami egyszerűt, mint én, nem kell túlgondolni!
- Aha, oké... Köszi - nevet fel, majd a ruhám is megtapogatja. - Aha, és ez a keménység az izmaid, vagy csak a ruha? - cukkol, aztán kicsit komolyabbra veszi. - Na, jól van, akkor felveszek valami egyszerű, de nagyszerű ruhát, okés? Akkor menjek is készülődni? - kérdezi mosolyogva, ahogy nyújtózkodik egyet.
- Izmok? Az mi? Nekem olyan nincs... - sóhajtok fel szomorúan - Ha keménységről beszélünk csak egy helyen tudok az lenni sajnos - vonom meg a vállam vigyorogva.
- Hát, igen, azt már ismerem... Mondhatni - vigyorog rám, ahogy eszébe jut a tegnapi éjszakánk. Hogy mennyire jó volt velem, hogy évek óta teljesen biztonságban érezte magát és nyugodt volt, és mondhatni boldog.
- Felőlem amúgy így is jöhetnél drága, de még csak kora délután van, ez meg estig tartó szórakozás lesz, szóval ráérsz még készülődni - mosolygok rá.
- Ja, vágom, a tábori póló és rövid naci éppen jó lesz, mi? Hát, jó, azért majd meglátom, mit tehetek... Akkor mesélj, milyen volt a napod? Merre felé jártatok Chara-val? - érdeklődik felőlem, ahogy lazán, kényelmesen helyet foglalva az egyik padon. Nem a legnőiesebb póz, de ez sosem zavarta.
- Naná, az a legjobb szett! - nevetek fel, majd ahogy felteszi a kérdést és leül mellém a kezeimbe temetem az arcom és síró hangot adok ki. - Naaaagyon rossz! De tényleg! Na jó, talán annyira nem, néha tudtunk jókat beszélgetni, de baszki, de rohadt makacs! Megértem én őt miért ilyen, de ember, ezen nagyon gyorsan változtatni kéne, különben felnőttként naagyon nem fogják szeretni - rázom meg a fejem, majd visszaemlékezek merre is jártunk, de előtte Leah még félbeszakít.
- Hééé! Attól még, hogy nem jöttök ki jól, nem rosszfej Chara! Kicsit meg kell szokni a stílusát, de jó lány ő, csak nagyon nehezen nyílik meg... - védi be rögtön a csajt. - És amúgy lassanként ő is nyit, de ebben nekünk is segíteni kéne ám - néz rám jelentőségteljesen. - Egyedül nem fog menni... - magyarázza.
- Jaja, szerintem a segítségünket ne erőltessük, jól megvagyunk mi amúgy is - felelem neki minden iróniát nélkülözve, hisz csak igen kevésszer sikerült rendesen beszélgetni, akármennyire is próbálkoztam.
- Tudod, a magunkfajtáknak igenis mindenféle segítséget meg kéne adni... Kevesen vagyunk, veszélyben vagyunk... Ha nem segítünk egymásnak még mi sem, akkor mit várunk az istenektől? - kérdezi komolyan, aztán kicsit elfordul, rendezgeti a lapokat, amíg megnyugszik.
- Persze, szerintem se tartsuk magunkba a segítséget, csupán, ha valaki nem akarja azt elfogadni. Chara meg hát... Nem akarja - tárom szét a kezem.
- Ezt elég merész kijelenti az első közös programotokon... - jegyzi meg. - Mármint nem azért, ezt most abszolút nem támadásból, de azért valójában tényleg egy napja ismerünk és az egy dolog, hogy én szuper szociális vagyok és ráadásul még szimpatikusnak is talállak, de aki alapvetően sem annyira nyitott, attól nem várhatod el, hogy egyből elfogad mindent... Kell neki egy kis idő, ne vedd magadra - simítja meg a karom.
- Aha, mert aztán Chara itt bármelyikőtökkel is olyannyira nyitott, mi? - kérdezem gúnyosan.
- Lehet... – válaszolja végül, ezzel lezárva ezt a témát, így hát én inkább vissza is kanyarodok az előbbi kérdéséhez.
- Egyébként sok felé voltunk. Elmentünk a bandához, majd az egyik ismerősömhöz, Mary nagyihoz, utána a kocsmába piát szerezni, majd el a lakásomhoz, hogy elhozzam a cuccaim. Neked valószínűleg biiztos sokkal érdekesebb napod volt itt a nagy tervezésben - szólalok meg gúnyosan ahogy a lapokra pillantok és a sok rajta szereplő betűre.
- Mary nagyi? - kérdez vissza kicsit furán, hirtelen eszébe jut Luke anyja, May, de nem tudja, miért. - Ja, kurva izgalmas volt... - sóhajt egyet gondterhelten, ahogy kicsit összeesnek a vállai és megdörzsöli a szemeit. Annyi minden kavarog a fejében, hogy hirtelen nem is tud semmit mondani.
- Jah, Mary nagyi, egy ismerősöm - válaszolom, majd miután nem folytatja a napjának az elmesélését csak elveszek pár lapot és hangosan elkezdem felolvasni. - Ahaaa, tehát ezért volt olyan izgalmas! Mint valami film forgatókönyve... Láttad a Herkules című filmet? Az is tökre ehhez hasonló! Szerintem pik-pak kinyírjuk a rohadékokat, megszerezzük a kardot, eljövet levágjuk Hádész tökeit, majd jövünk is haza és hősökként fogadnak minket.
- Nick, az Orákulum még sosem küldött ennyi félvért egyszerre egy küldetésre... Minél többen vagyunk, annál veszélyesebb, de nem csak azért, mert a szörnyek könnyebben észrevesznek, hanem maga a feladat is... Én... Többször vezettem már csapatokat, de küldetésen ennyi embert... Nem tudom. Jó lenne ilyen könnyen látni a dolgokat, de attól félek, azzal csak magunkat veszélyeztetnénk. Mellesleg nem, nem fogjuk levágni Hádész tökeit - nevet fel. - Mégis csak egy főisten, nem akarok idő előtt meghalni... Bár nagy esély van rá - gondolkodik hangosan.
- Jajj már, túl komolyan veszel mindent! Nyilván tudom, hogy veszélyes... De ne aggódj, megoldjuk. Senki nem fog meghalni. Nem egyedül vagy ebben benne. Én is itt vagyok. - mosolyodok el.
- Hát, nagyon remélem, hogy nem... Azt nem viselném jól... - sóhajtok fel, majd rámosolygok. - Igen, tudom... És hálás vagyok... És fogalmam sincs, nekem miért ilyen könnyű megbízni benned... – nevet fel, majd vizslatni kezd. - Csak nem valami varázslatot használsz, ugye? - kérdezi vicceskedve.
- Áh, ugyan, én aztán semmit. Talán csak te váltasz ki belőlem valami olyasmit, amitől én ilyen hű, de szimpi leszek neked - döntöm hozzá a fejem és karolom át, miközben ő is megsimogat.
- És honnan gondolod, hogy szimpinek tartalak? - mosolyog rám gonoszkásan.
- Nem tudom, de remélem találsz annyira szimpinek, hogy a fizetésem is megkapjam. - húzom vigyorra a szám. – Mert egyelőre sajnos a papírokon ilyesmiről infót nem láttam, tehát a kérdés adott, pontosan mennyit is kapok a munkáért?
- Hogy micsoda? Fizetés? Nem tudtad, hogy ez önkéntes munka? - kérdezi. - Sajnos, nem tudok ajánlani túl sok mindent a szolgáltatásaidért... Vagyis egy valamit talán mégis... - fonja karba a kezét ahogy huncutul megcsillan a szeme is.
- A fizetésről annyit, hogy természetben saaajnos nem vagyok hajlandó elfogadni. Hát mi vagyok én, egy strici?! - kérem számon rajta vicceskedve – Azért, mert kurva szexi vagy, máris azt hiszed hogy szexel rátudsz venni az önkéntes munkára? Nem-nem drága, a szex az alap, kikérem magamnak - nevetek fel a végén, ahogy túljátszom az egészet.
- Hah, milyen kár, pedig természetben fizetésből jó vagyok! – sóhajt teátrálisan. - És mi az, hogy alap?! Ez nem létszükség és nem is alap, már megbocsáts! Nem adom ám magam olyan könnyen, kérlek! - "háborodik" fel.
- Aha, ezt tudod ki veszi be! Most mondtál ellent magadnak. Egyszer azt állítod, hogy természetben fizetésből jó vagy, de nem adod magad könnyen? Hát, hogy is van ez akkor kérem szépen? - vonom fel a szemöldököm ahogy ránézek gúnyolódva.
- Miért, a legmenőbb, legjobb dolgoknak is elkérik az árát, nehogy már a fantasztikus szolgáltatásomat csak úgy ingyen adjam!
- Deee én előfizettem a szolgáltatásodra! - háborodok most én fel - Pont azzal, hogy segítek nektek odalent majd navigálni. De, amit ti még pluszban elvártok, hogy szervezzek meg egy védelmi rendszert, harcoljak szörnyek ellen, legyek bébicsősz, meg egyéb huncutságok, az már eléggé túlóra szerintem! Szóval nem, nem elég az, hogy ezt megtehetem... - halkulok el, ahogy odahajolok Leah nyakához és adok rá pár csókot, miközben azzal a kezemmel, amivel átkarolom, megpróbálom elérni a fenekét, ami persze csak nem sikerül, mert Leah gonosz módon elhúzódik - Ezen felül nekem kell plusz juttatás is, sajnálom, valamiből meg kell éljek, nem elég ez az alaptermészetben való fizetésed a lakbérre - vigyorgok el, ahogy abbahagyom, amit csináltam.
- Ember, ezzel nem az én szolgáltatásaimra fizettél elő, nem vagyok egy tárgy, hogy a prófécia miatt én legyek a fizetség! - mondja csípőre tett kézzel. - És a többit se várjuk el, együtt dolgozunk érte, ha minden igaz, khm - néz rám jelentőségteljesen.
- Hé, a próféciák szövegei mindig túlságosan kétértelműek, kitudja mire gondolt a költő! - nevetek fel, majd inkább csak a kezét fogom meg a feneke helyett és úgy húzom magamhoz, nehogy eltudjon menekülni.
– Amúgy meg maradhatsz itt is... – jegyzi meg halkan a lakbér szóra. - Fizetni sem kell, biztonságban is lennél... – mondja, amire egy nagyot sóhajtok és a széknek döntöm a fejem.
- Nem hiszem, hogy nekem való lenne ez az élet... - kissé gondolkozok, hogyan is magyarázzam el az érzéseim anélkül, hogy megbántanám Leah-t és hogy túl sokat elárulnék a múltamból - Tudod, amikor katona voltam, olyan dolgokért harcoltam, amik nem az én céljaim voltak, hanem a feletteseimé. Eleinte azt hittem segíthetek másoknak, de az egész csak arról szólt, hogy olyan háborút vívtam meg másnak, amihez nekem semmi közöm nem volt. És majdnem belehaltam. Nem akarom ezt még egyszer... Legyek önző fasz, de nincs kedvem a hülye istenekért meghalni. És ahhoz sincs kedvem, hogy lássak másokat meghalni. Elég volt már... Anyukám azért volt árva, mert a nagyapám belépett a háborúba, amikor a nagymamám terhes volt. Természetesen nem tért haza... A nagymamám meg egyedül nem tudta volna nevelni a lányát, így beadta egy otthonba. Ez is csak azért történhetett meg, mert a gyökér nagyapámban túltengett a hazafiasság... Látod mire ment vele, szétbaszott egy családot. Nyilván, engem ez a veszély nem fenyeget, nincs se várandós feleségem se már meglévő gyerekem, de akkor sem akarom úgy végezni, mint a nagyapám. Egyszer már majdnem sikerült, ott megtanultam, hogy nem kell ez nekem - magyarázom talán kicsit túl is a dolgot, szintén félig meddig az igazat csak, hisz nem csak a valós szolgálati időmre gondolok itt, hanem ugyanúgy a Római Táborra is - És neked sem kéne - nézek rá komolyan - Simán eljöhetnél velem is. Úgyis kitalálnánk majd valamit, hogyan éljünk biztonságban. Nem lenne jobb neked is, mint itt lenni és belerohadni abba, hogy másnak a szarságát oldjátok meg?
- Már hogyne lenne... Félvér vagy... - néz rám furcsán, aztán csak csendben hallgat tovább. Ahogy haladok előre a sztoriban, előre hajol, és megsimogatja az arcom. - Nagyon sajnálom... - mondja halkan. De amikor megemlítem őt is, csak félrenéz egy kicsit. - Most még biztosan nem mehetek, Nick. Ha nem lenne ez a szar prófécia sem. Meg kell oldani ezt a helyzetet, mert úgy érzem, nem kicsit van közöm hozzá... De utána - néz a távolba, majd elmosolyodik. - Még az is lehet, hogy belemennék a dologba - néz rám kíváncsian, hogy én vajon mit gondolok most, hogyan is gondoltam a dolgot, ilyesmi.
- Attól még mert félvér vagyok, nem feltétlen nekem is való ez az élet - sóhajtom, majd Leah válaszán először elmosolyodok, de aztán csak megkomorodva folytatom - Már ha lesz utána... Mármint - nevetek fel keservesen - Ugyan mikor lesz ennek vége? Megcsináljuk a mostani feladatot, mindenki örül, de aztán csak jön a következő feladat és az azutáni és így tovább, amíg meg nem halunk az egyiken. Mi értelme van akkor az egésznek? Sosem fogod tudni megoldani a helyzetet, mert mindig lesz valami, amibe belerángatnak az istenek. Akkor kéne innen eltűnni amíg még lehet... Elmenni jó messzire, mondjuk Európába, keresni egy jó munkát és csak élni, mint a rendes emberek. Oda csak nem jönnek a szörnyek ebben a rohadt Egyesült Államok központú világban - vigyorodok el kissé, hogy ne csak a búval baszott énem hozzam.
- Európában is vannak szörnyek szerintem - nevet fel. - Nem hiszem, hogy el lehetne menekülni előlük, de kezdésnek nem rossz... Bár azért a családomat nem feltétlen hagynám itt ennyire messze... - gondolkodik el, majd felsóhajt. - Nem tudom. Azt tudom, hogy most nekem még maradnom kell, amíg ez a Kronoszos ügy le nem megy... Hogy utána mi lesz, azt még nem tudom, de rám is rám férne egy kis kikapcsolódás, az biztos...- Visszük a farmotokat, megoldjuk! Ha már a családodat viszed, ne hagyd hátra az állatokat sem. Főleg ne Boriszt. Húú, majd rajta fogunk ellovagolni! - nevetek fel, aztán oldalra fordulva megvakarom Monus fejét - Rajta sajnos nem lehet utazni, túl törpe... - fogom meg és nyújtom meg a kis dögöt, hogy jól látszódjon amúgy milyen hosszú is, amire Leah csak felnevet és átkarolja a vállam - Egyébként, ez a Kronosz, ő miért rágott be ennyire az istenekre?
- Örülnék, ha mindenki jönne, Borisz biztosan kedvelne - ad egy puszit az arcomra. - Monus-t is, a kutyáim biztosan bírnák! – feleli, majd aztán válaszol a kérdésemre. - Hm, hát ugye a sztori úgy volt, hogy Uránusz és Gaia, az ég és a föld uralkodott, tőlük származik a 12 titán is, a legfiatalabb Kronosz. Uránusz féltette a hatalmát és bezárta a gyerekeket, amit Gaia nem bírt elviselni, így rávette Kronoszt, hogy vágja le a pélóját a sarlójával, majd megdöntötték a hekatonkheirekkel a hatalmát. Kronosz került hatalomra, aki feleségül vette Rheiát, a nővérét, tőlük származnak az istenek. Persze nem az összes, de az mellékes. Mikor Zeusz született, Rheia megelégelte ezt és titokban szülte meg Gaia segítségével, végül együtt döntötték meg a hatalmát és szerezték vissza a többi istent. Azóta Zeuszék uralkodnak. Szóval gondolom, bézik bosszúvágy és hatalomvágy az egész – rántja meg a vállát.
- Ahhaaa... Majdnem olyan durva ezeknek az isteneknek a családi drámája, mint a Szulejmánban. Mindenesetre nem lett feltétlenül szimpatikus a férfi... Bár az őszintét megmondva, nem lehet, hogy neki van igaza? Az Istenek megdöntötték a hatalmát jogtalanul. Ők miért tették ezt? Ha Kronosz eredetileg a faszfej apja ellen lázadt csak fel, utána nem csinált semmi rosszat, nem?
- Az biztos! - nevet fel. - Uhh, kihagytam volna azt a részt, hogy Kronosz rettegett attól, hogy a gyerekei átveszik a hatalmat és megzabálta őket, hogy ne legyen baj? Az anyjuk Zeuszt titokban szülte, azért sikerült legyőzni... Nem volt jobb Kronosz sem, mint Uránosz.... Ugyanazok a hibák újra és újra... – sóhajtja.
- Na baszki, akkor a következők mi leszünk... - csapom össze drámaian a két kezem - Jobban belegondolva, így akkor a legjobb az lenne, ha ezek ketten kinyírnák egymást, aztán mi szépen átvennénk a vezetést - gondolkodok el - Apám is ezt csinálja, nem? Odalent ül és csak vár, hátha meghal mindkettő. Végülis nem lehet okolni ezért, a fene se venne részt egy ilyen megnyerhetetlen háborúban.
- Ja, én is ettől tartok... - mondja teljesen komolyan. - Szerintem félnek attól, hogy megerősödünk... Na, mindegy... Az kéne még, hogy mi vegyük át a vezetést... Jesszus, összedőlne a világ, ha pár ADHD-s tinédzser venné át az irányítást... - rázkódik meg. - De igen... Meg tudom érteni apukád egy szintig... De mikor tényleg az a tét, hogy élünk-e vagy halunk, akkor nem tudom, miért fontosabb a büszkesége, mint minden más...
- Szerintem fasza lenne - vigyorodok el miután kinevettem magam az ADHD-s részen - Még mindig jobb, mint a beképzelt istenségek uralma - gondolkozok el, ahogy azon is, amit az apámról mond - Mármint, te azt hiszed a büszkesége miatt nem segít? Nem tudom, sosem ismertem a faterom, de szerintem csak azért nem segít mert nem tartja eléggé megindokoltnak. Nem a büszkeség miatt. Meg amúgy akármennyire is utálom, én az ő álláspontját még mindig jobban megértem, mint a többi istenét. Én se vennék részt egy ilyen háborúban - vonom meg a vállam.
- Nem tudom, Nick, nem tudom... De nem is akarok ezzel foglalkozni, van elég bajunk így is, nem igaz? - áll fel ahogy elkezd összepakolni. - Akkor találkozunk a bulin? Hm? - kérdezi tőlem, ahogy fáradtan megsimogatja Monus-t, majd az én fejecském is.
- Ahham - bólintok egyet, majd a telefonomon gyorsan megnézem az időt - Majd vacsi után találkozunk a bungalóban, mit szólsz? - fogom meg a kezét miközben megsimogat.
- Öm, nekem még lehet, majd el kell intéznem pár dolgot, szóval ne várj meg, majd megyek! – mosolyog rám, ahogy megcirógatja a kezem.
- Hát jó... - vonom meg a vállam, örültem volna azért, ha ketten tudunk menni - De aztán abból a pár elintéznivalóból ne az legyen, hogy egész végig a hülye terveket készíted - forgatom meg a szemem.
- Nem fogom - ad egy gyors puszit. – Most, ha nem bánod, megyek... Készülnöm kell erre a randira, nehogy úgy jelenjek meg, ahogy nem kéne... - nevet fel.
- Mintha te tudnál olyat - viszonzom a puszit majd amint Leah elment, elindulok Monussal az újdonsült ideiglenes kutyám felé, Vattacukorért, hogy kicsit vele is lógjak. Valószínűleg holnap amúgyis visszaviszem őt a családjához, legalább felkészítem az útra.
Mindezek után meg betérek a Nagy Házba és Jay segítségével az utolsó simításokat is elvégezzük, hogy tényleg tökéletes legyen ez az este. Még a kidobó szerepét is bevállalom és az ajtóba állok, hogy tudjam fogadni a vendégeket. Szerencsére a fáradság jelei meg sem mutatkoznak rajtam…
Nick, ahogy a buliba jövőket várja
