Gresh550
Írónövendék
"A sense of humour is the only divine quality of man" - Arthur Schopenhauer
Posts: 156
Utoljára online: Nov 11, 2024 19:52:46 GMT 1
Jun 9, 2020 18:53:23 GMT 1
|
Post by Gresh550 on Dec 27, 2022 16:45:45 GMT 1
#s://i~imgur~com/2NFBRJH~jpg Jason hirtelen erős ütést érzett a fején. Szabad kezével odakapott, mikor is hirtelen érezte, hogy a másik is felszabadul. Azonnal az anyja felé fordult, azonban helyén már csak egy – ugyan így is meglehetősen nőies, de attól még mindig férfi – félvért látott. Mielőtt bármit mondhatott volna, már rögtön két tőr volt benne. Az utolsó elől még épp el tudott mozdulni a reflexeinek hála, ugyanakkor az így is eltalálta.. De legalább élt. Amint a fém távozott a húsából, egy pillanatra csak meredten bámulta az előtte álló félvért, majd lassan, nehézkesen felemelte rá tekintetét. - Üdvözlöm anyád. – nyögte ki nagynehezen, egy adag vért köpve a másik arcába. Ezzel pedig összerogyott. A látóköre összeszűkült, a világ mintha kezdett volna elsötétülni körülötte. Érezte, ahogy a forró vére kiömlik, végigfolyik a testén, majd végül a fűre patakzik. Mintha az élet lassan elhagyta volna. Meglátott maga felett egy alakot – ismételten egy férfiét. Mi van, hol maradnak ilyenkor a gyönyörű angyalok, akik elcsábításával annyi időt töltött el? Érezte, hogy a srác valamit művel, amitől az állapota mintha kicsit stabilizálódna, de továbbra is erős fájdalmai voltak, amitől nem is tudott tisztán gondolkodni. - Ha most meghalsz, baszottul kicsinállak! – visszhangzott a kiáltás a fejében, egy hangtól amit egyelőre nem tudott beazonosítani. Folyamatosan valamiféle csengő hangot hallott, mint amikor annak idején Nick éles gránátot vágott hozzá. Lassan mintha elkezdett volna kitisztulni a kép, ami mindeddig összemosódva forgott vele együtt. A színek egyenként visszatértek a világba. Gyenge tekintetét a felette mozgó alakra emelte, s pár másodperc koncentráció után képes volt azonosítani őt; Jared, az Apolló kabinból. Mondani akart volna neki valamit, de képtelen volt; kinyitotta a száját, értelmes hangot azonban nem tudott kiadni, csupán egy fáradt sóhajt. – Hé, öcsipöcsi, hallasz? – hangzott el a kérdés, ahogy egy vörös fej bekerült a látókörébe. Ahogy a lány óvatosan arcára tette a kezét, tekintetük egy pillanatra találkozott; felismerte őt is. - Leah.. – sikerült kinyögnie pár másodperc erőlködés után. Erőtlen félmosolyra húzta a száját ahogy továbbra is a lányt nézte. Na, ez legalább jobb látvány volt. A bíztató szavakat hallva egy pillanatra elgondolkodott. Megint ő húzta a rövidebbet. Miért ő járt így? Miért nem más? Ah, talán túl sokat vállalt magára. Bár ha a többiek segítettek volna, most nem tartana itt. Meghallott egy újabb ismerős hangot. Mintha egyezett volna azzal, ami az előbb idekiáltott neki… Nicholas? Igyekezett a lehető legkisebb mozdulattal a hang forrása felé tekinteni. Hallotta amit a srác mondott, és már épp kezdte volna hosszú, fennkölt érvelését arról, hogy valójában miért nem az ő, hanem Nick hibája az egész szituáció, amikor is a mellkasában hirtelen egy erős szúró fájdalom érte, ami minden levegőt kipréselt a tüdejéből. Így ehelyett válaszként csupán köhögni kezdett. Amint magához tért, társa felé is megeresztett egy fáradt mosolyt. Ezt követően kissé ellazult, majd igyekezett kizárni a fájdalom gondolatát, s csak figyelte a körülötte folyó eseményeket hogy elterelje a figyelmét. Kisvártatva erős fényt látott, majd egy újabb alak jelent meg, mindenféle fura ruhában.. Ismerős volt neki. Hermész. Azon kevés istenek egyike, akiket még majdnem hogy kedvelt is. Ahogy odalépett mellé, adott neki némi ambróziát, amit amennyire tudott, leküzdött a torkán. Amit az apjáról mondott… Nem nagyon hatotta meg. Az apja valószínűleg volt annyira intelligens, hogy meg tudja ítélni hogy jelen pillanatban melyik oldalon van jobb esélye. Ha majd úgy alakul, biztosan kész lesz akár az istenekkel is összeállni. Hiszen az élet csak arról szólt, hogy hogyan csináljuk meg a saját szerencsénket, függetlenül minden külső körülménytől. Amennyire általában humoros alak volt, úgy tűnt Hermész ezúttal nincs jó kedvében. Hamar nagy tömeg gyűlt köré meg Leah köré, és úgy tűnt épp veszekednek valamin. Luke… Ah, akkor ismét itt tartunk. Számára már rég nem volt meglepő az, hogy Luke átállt a titánok oldalára. Évek óta titokban tartotta ezt, amire a Tolvajok Istene megeskette őt. Azóta tisztában volt azzal, hogy az istenek valószínűleg a legtöbb konfliktus kimenetelét előre tudják, így a félvérek ténylegesen csak eldobható eszközök a céljaik elérése érdekében. Épp ezért nem akarta kivenni a részét a háborúból. Felesleges volt, mert abban a pillanatban hogy már nem kellenek, az égiek mellőzni fogják őket. Onnantól pedig az életük ezerszer sanyarúbb lesz majd. Ugyan szeretett volna közbeszólni, egyrészt az eskü is kötötte, másrészt pedig túlzottan gyenge volt ahhoz, hogy szokásos stílusában megtartson egy beszédet. Így aztán – ez tőle akármennyire is szokatlan, sőt, hihetetlen volt – jobbnak látta ha egyelőre csendben marad, és megvárja amíg olyasmi történik ami közvetlenül érinti őt. Akkor majd pazarolja a maradék energiáját arra, hogy törődjön a problémával.
|
|
Sali25
Kezdő tollforgató
Posts: 24
Utoljára online: Nov 11, 2024 18:45:25 GMT 1
Dec 4, 2020 21:52:58 GMT 1
|
Post by Sali25 on Jan 5, 2023 21:19:46 GMT 1
#s://i~imgur~com/5j0gA29~jpg Mivel rá bízták a sebesültek ellátásának megszervezését, Nellie kicsit feszengeni kezdett a felelősségtől, hogy ha rossz döntéseket hoz, akkor az ő hibájából nem fog valaki rendesen felépülni a sérüléseiből. De erőt vett magán, tudva, hogy fontos teendője van, és ez nem várhat, most nincs idő az idegeskedésre. Ráér majd utána, ha mindenkit elláttak. Nellie kért egy kis figyelmet azoktól, akik a segítségére lehetnek a sebesültek ellátásában: - Előre is elnézést, ha valamit elszúrok, mert nem igazán vagyok jó irányító. De megteszek minden tőlem telhetőt, hogy mindenkit rendbe hozzunk. – Miután ezt tisztázta, belekezdett az emberek osztályozásába. – A súlyos állapotban lévő félvérek ellátását megoldjuk a féltestvéreimmel – pillantott Nellie a három Apollón gyerekre -, az Aphrodite-s kölykökre bízom a közepesen súlyosan sérült félvérek ellátását – nézett a hat kölyökre -, a könnyű sérültekét pedig a többi gyerekre. Akik végeztek az összes sebesültükkel segítsenek be azoknak, akiknek még nem sikerült ellátniuk a rájuk bízott sérülteket. Még egyszer átgondolta, hogy jó arányban osztotta-e el az embereit, majd még hozzátette, hogy mindenki számíthat a segítségére: - Bárki, akinek kérdése van vagy nem megy neki egyedül valami forduljon nyugodtan hozzám. Kötszert, ambróziát és mindent, ami a gyógyításhoz kellhet azt találtok itt a Nagy Házban. – Még egyszer végignézett mindenkin, és próbált magabiztosabbnak tűnni, mint aminek érzi magát; aztán ha most nem érkezett még kérdés, akkor odasietett a súlyosan sérültekhez, és elővette a kellékeket az övtáskájából, majd belekezdett a gyógyításukba. Végül sikerült minden más gondolatát elűznie, csak a feladatára összpontosított.
|
|
Bratti
Szerepjátékok Császára
"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman
Posts: 914
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 16, 2024 22:42:12 GMT 1
Feb 23, 2016 19:50:58 GMT 1
|
Post by Bratti on Jan 15, 2023 15:00:59 GMT 1
#s://i~pinimg~com/564x/60/20/37/602037feb1760afd2bfa5757ef68655e~jpg Mindenki - Aria Sali25 Ordo Gresh550Kheirón kicsit elgyötörten nézi végig a veszekedést Leah és Hermész között, de nem szól bele. Több félvér is látja, de nem megy közelebb, mert Kheirón int, így csak az azok hallották, akik közvetlen vele voltak. Amint a lány elrohant, Hermész még egy kicsit bűntudattal teli, vívódó pillantást vetett a lányára, majd elköszönt és sietősen távozott. Ezek után Nick beszél a kentaurral, aki nagyon fáradt. Csak a vállára teszi a kezét, aztán a másikat kinyújtja, hogy kezet fogjon vele. Gondterhelten néz a fiúra. - Nem tudjuk eléggé meghálálni a segítséged. Ma sok embert mentettél meg, Nick. Ha kérsz valamit, akkor igyekszem legjobb tudásom szerint teljesíteni, ha olyan... És természetesen nincs indokom itt tartani téged, hiszen te... Nem tartozol úgy közénk - sóhatja, érződik rajta, hogy többet tudna mondani, de nem fog. - Még egyszer köszönünk mindent... A tábort arra a legegyszerűbb elhagyni - mutat egy nagy fenyőfára. - Ott lesz egy sárkány, de ne félj, téged nem fog bántani. Ellenben ha elhagyod a fát, akkor vigyázz a szörnyekkel, errefelé sűrűbben vannak. Az istenek legyenek veled, fiam! - mondja teljesen őszintén, ahogy elengedi a fiút, majd további teendőit intézi. Chara-hoz odalép egy Aprodités lány, Nia Massey, hogy megnézze, van-e komolyabb sérülése, majd miután kiderül, hogy nincs igazából, akkor megkéri, hogy segítsen összegyűjteni a sebesülteket és a halottakat. Chara elég jó erőben van még ahhoz, hogy ez menjen. Rengeteg sebesült van, sajnos, jópár halott is... De a csata maga sikeres volt, hiszen az ellenség kétharmadát sikerült eliminálni vagy magatok mellé állítani. Egy időre, ugyanis a fémmadarak a harc végén csak úgy leléptek. De valahogy többé már nem voltak ellenségesek... Nia Massey Nia Chara után Jay-hez lép, majd mikor látja, hogy súlyos sérült, Chara első feladataként megkéri a lányt, hogy segítsen neki bevinni a fiút a Nagy Házba, hogy ellátásban részesülhessen. Nila ott egyből Nellie-hez kormányozza a párost (ha Chara nem viszi be, akkor megkér mást), hogy akkor mi is legyen vele. Nellie ekkor éppen a Nagy Ház előtt osztogatja a feladatokat és osztja be a sebesülteket kategóriákba, amit az ottaniak készségesen követnek. Úgy látszik, Nellie igencsak jól gondolkodott és okosan cselekedett, hiszen nagyon effektíven tudnak így dolgozni. A gyerekek a könnyű sérültekkel karöltve megoldják az ő részüket, míg az Aphroditések a közepesen súlyosakkal próbálkoznak. Ott már van némi elakadás, de akkor segítséget kérnek, ahogy Nellie is mondta. Az Apollónosok pedig a súlyos sérültekkel foglalkoznak. Ez a tökéletesen munkamegosztás eredménye az, hogy nem vesztetek további embereket, hanem mindenkit sikerül megmenteni. Charles Beckendorf kómában és iszonyú sok vért vesztve fekszik az egyik asztalon. De legalább stabil a helyzete és egyelőre nem úgy tűnik, mint aki meg fog halni. Az már más kérdés, hogy mikor fog felébredni... Nia tehát Nellie-hez fordul Jay-jel. - Elég súlyos sérülése volt, de kapott már kezelést és ambróziát is. Mi a további teendő vele? - kérdezi a lány halkan, majd együttes erővel sikerül kicsit jobb bőrbe rázni Jay-t. Még kell neki egy-két nap legalább, mire teljesen talpon lesz megint, de legalább már kevésbé néz ki mosott szarnak. Pihennie kell, így a Nagy Ház előtt hagyják egyelőre, amíg mindenki ellátást nem kapott. Mindeközben Lyra Leah után sietett. - Leah! - kiált a lány utánam, mikor megint hallótávolságba kerül, de már mindketten elég messze vagyunk a nagy háztól. - Állj már meg a fenébe is, nem bírok loholni utánad! - morogja. Igazából egészen jogos. Nem olyan rég még átvágták a bokaszalagjait, előtte kinyíratta a testvérét, most fejbedobták egy kővel... Ez egy félistennek egy átlagos nap, de attól még nem kell élveznie... Bár nem akarok megállni, tudom, hogy addig nem hagy békén, és lehet... Nekem is kelleni fog. Szóval végül megállok, de még nem fordulok felé, mert le akarom törölni a könnyeim, amíg ideér. Csendben várom. - Leah... - egy pillanatig nem is tudja, mit mondjon, így csak esetlenül felé nyújtja a kötszert és az ambróziát. - Izé... legalább kezeljük le a sebeidet, légyszi. Tudom, hogy apád kiakasztott, de akkor is... - mondja. - Jóó! - sóhatjok egy nagyot és elveszem a kötszert. Az ambróziát nem. - Köszi, de szerencsére nem vészes, csak egy kis karcolás... - mondom, majd megpróbálom bekötni a kezemet. Na, jó, igazából elég mély a seb, de ezt nem mondanám a világért sem. Közben óvatosan a lányra nézek. - Hé... Csak azt akartam mondani, hogy... Sajnálom Ethan-t... - mondom halkan és a lány felé lépek, hogy érezze az együttérzésemet. Tényleg így gondolom és már akartam mondani. Kicsit megkönnyebbül, mikor elkezdem legalább ellátni magam, de megint megfeszülnek az izmai, mikor Ethan-t említem. Tudja, hogy jót akarok, tudja, miért hoztam fel, de... De az a seb még messze túl friss. A rohadék illúziókkal együtt pláne. Szíve szerint csak eltűnne szerintem, hogy elrendezze magával, de azt a káosz közepén aligha lehet. Pedig megérteném. - Én csak... Nem fogok hisztériázni, mikor téged épp leüvöltöttek - rázza meg a fejét. - Azt hiszem, egy apai hisztit kicsit könnyebb elviselni és túltenni magad rajta, mint ami ma a hajón történt... - forgatom a szememet. - Nyugodtan... Ha valaki, akkor én tudom, milyen elveszíteni valakit, de ezzel páran még így vagyunk... - sóhajtok fel. - Nem kell róla beszélni, ha nem akarsz, de talán neked is segítene... Úgyis olyan magadban őrlődő típus vagy, aki előbb-utóbb feldarálja magát, mert túl kemény magához - nézek rá lágyabban. - Nem kéne. Hidd el, nem... Nem szabad magad emiatt hibáztatnod... - nézek kicsit borúsabban. Elsőre csak le akarja rázni a kezem, és közölni, hogy hagyjam. Ez az ő gondja. Ethan az ő testvére, az egész az ő hibája volt... Semmi közöm hozzá, nem kell, hogy megpróbáljam megoldani helyette, és tényleg így érzi, nem akarja ráterhelni az egészet. De közben olyan, mintha ülne a nyakán a dolog, és semmi nem oldaná fel. Gyilkos vagyok. Megöltem a testvéremet. Valószínűleg valami ilyesmi gondolatai lehetnek. Nyel egyet végül, és rám néz. - Ez nem a te dolgod, Leah. Nekem kell megoldanom... Halványan elmosolyodok, ahogy ráismerek a szokásos viselkedésére. - Hé, nem megoldani akarom helyetted! Nem is tudnám, és tényleg nem is akarom... Csak segíteni. Mert nem kell és nem is lehet mindent egyedül megoldani és ez teljesen rendben van. Ezek között az is szerepel, ha meghal a testvéred... Senkinek nem kéne ezt átélnie ilyen fiatalon... - sóhajtom. - Szóval nyugodtan... Teljesen rendben van, ha úgy érzed, lenyom az egész vagy csak ül a nyakadon a dolog, mert nem tudja semmi feloldani... Lyra megborzong azon, ahogy visszahallja a saját érzéseit. Segíteni. Engednie kéne, mert tudja, hogy szüksége van rá, de... De nem tudok annyit tenni, hogy... - Csak... teljesen kész vagyok Leah. Ennyi. Mindig nagyon biztos voltam abban, hogy mit akarok, kivel vagyok, mit csinálok, és most úgy érzem, szétestem. Én is csak felsóhajtok. - Szerintem ezzel nem vagy egyedül... Nehéz egy olyan háborúban a jó oldalt fogni, amikor nem teljesen értesz egyet vele, sőt... Az ellenséggel is több gondolattal osztozol... Az biztos, hogy ha ezt túléljük, akkor súlyos változtatásokat kell eszközölnünk ahhoz, hogy ez ne ismétlődjön meg vagy hogy valami is jobb legyen... Mindenesetre én is kicsit így rézem... Kivel vagyok? Miért itt vagyok? Tudom, hogy akkor is ez az oldal összességében a jó, mert hiába értek egyet Luke - kicsit megbicsaklik a hangom. - néhány álláspontjával, Kronosz pusztulásba taszítana minket... Szerintem lassan elérjük ennek a háborúnak a mélypontját... Legalábbis jó lenne, ha onnan már csak felfelé haladhatnánk. Összeszorítja a fogát. - Amikor ilyenek történnek, egyre nehezebb tényleg hinni, hogy ez a jó oldal... de közben Kronosz sem jó... csak... néha már azt hiszem, rohadt makacsságon futok csak... - Jó helyen vagyunk. Szerintem ha mi kitartunk egymás mellett, akkor megoldjuk... Ez a lényeg... - elpillantok a fenyő felé, ahogy elmélázom ezen. Felsóhajt. Nem. Nem kéne ezzel terhelnie. - Menj... Menj csak... Visszafordulok, majd bólintok, de azért még közelebb lépek. - Hé, tudom, hogy nem a legjobb ember vagyok erre, de... Ha kellek, itt vagyok... Tudom, hogy neked nem ez az erősséged, de... Azért gondoltam, mondom, hogy tudd... - mondom egy szomorú mosollyal, majd biccentek neki és eliramodom az Aranygyapjú felé... A fánál szerencsére minden rendben van, így még a sárkányunkat is megsimogatom, de ekkor érzek valamit... Nem rosszat, sőt. Mintha valahol nagy érték lenne. Felkapom a fejem és nagyon koncentrálok, hogy érezzem merről jön. Megérzem, hogy a tábor területén kívül van. Elgondolkodom, hogy nem kéne kimenni, elvégre nem szabad, de ez túl sokat ér, hogy veszni hagyjam, szóval vetek egy pillantást vissza, majd gyorsan elindulok a loot felé... Egy csata helyszínét látom, egy táskát, amiben egy csomó cucc van. Lehet, hogy ez lenne Nick-é? Ki tudja... Közben Nick óvatosan közelíti meg a helyszínt, kezébe veszi a kardot is. De amikor az egyik fa mögül kikukucskál, nem szörnyet lát magam előtt. Csak engem, amint éppen a cuccait túrom át. - Khm... Azt hiszem az Aranygyapjú vagy mit kerestél, az nem nálam lesz. Azért ennyi lopós én sem vagyok... - bújik elő, és néz rám kérdő tekintettel, mégis mit csinálok. Hamarabb meghallom a lépteket, így felpillantva Nick-et látom. Nem zavartatom magam, turkálok tovább. - Az Aranygyapjú a helyén. Egyelőre. De éreztem, hogy valami értékes van erre, vonzott ide... Hiába van a tábor területén kint, meg kellett nézni. Elvégre a tolvajlás istenének a lánya is vagyok - rántom meg a vállam. - És baromi jól éreztem, ezek szuper cuccok. Honnan vannak ilyenjeid? - turkálok tovább, gondolkodom, mit tudnék elcsenni. Addig sem a mai nappal foglalkozom. A kérdésemre nem reagálva jön közelebb hozzám, nem tudja, hogy a félvér dolgokra gondoltam, vagy a sima, rablós cuccaira. Szóval így csak eltereli a szót. - Tolvajlás, huh? Ha így megérzed az értékeket, össze is állhatnánk. Jay-el már régebben csináltunk ilyet. Biztos király lenne. Egyébként igen, baromi király cuccaim vannak. Jó sokba is kerültek. Szóval örülnék, ha mindent visszakapnék, ami benne van a táskában! - lép közelebb hozzám, és megáll mellettem úgy, hogy pontosan lássa, mi került a kezeim közé. Nem zavar, hogy közelebb jön, addig zsebre teszek pár dollárt, amit találok, de nem feltűnően sokat. A sok, halandó cucc között megtalálom a legértékesebbet. Ki is emelem a mellvértjét. - Wooooow! - képedek el. - Apukám, ez igen. Fogalmam sincs, miből van, vagy honnan van, de csak úgy árad belőle, hogy értékes, régi és baromi megérős. Szarni bele a pisztolyokba, olyat bárhol vesz az ember. De ilyet... Apádtól kaptad, igaz? - pillantok rá egy halvány mosollyal. - Egyből lejön róla, hogy különleges - vizslatom tovább. Kissé kezd feszengeni attól, hogy ilyen nyugodtan turkálok a személyes holmijai között. Emiatt a mellvértet is kissé undok módon kapja ki a kezemből, amikor kiveszem azt és megemlítem az apját. - Mint mondtam, nem ismertem az apámat. Csak annyit tudok róla, hogy egy faszkalap volt. Ezt meg csak találtam... Egyik nap hazamentem és ez fogadott. Talán ő küldte, talán nem. Nem is érdekel... - hazudja nekem, majd ledobja a földre, mintha semmit sem jelentene neki és lehajol ő is a táskához, amit aztán el is húz a kezeim közül. - Mondtam, hogy érdekes és fontos - húzom félmosolyra a szám, ahogy elveszi tőlem. Nem erőltetem tovább a dolgot. - Hát, persze. Az ilyen varázstárgyak csak úgy meg szoktak jelenni egyik napról a másikra... Nem kell kiérdemelni vagy ilyesmi... - ironizálok mókázva kicsit. Mielőtt el tudná húzni a táskát, én teszem, így kicsúszik a kezéből. Odébb lépek egyet, hogy egy utolsó kört fussak a dologgal. - Mi a szarért van nálad kutyakaja? - nézek rá kérdőn. Leah megjegyzéseire nem reagálok, csak a szemem forgatom. Persze, érdemelje ki a tököm. A táborban is én magam kovácsoltam egy ismerősömmel, aki értett is hozzá, mivel más nem akart segíteni. Igen, ezért fontos, mert mondjuk én magam csináltam... Mikor elhúzom a táskát, mérgesen felmordul és inkább leül a seggére egy fának döntve a hátát. Megdörzsöli a szemét, mert már baromi álmos, és utána néz csak rám. - Komolyan, mint Gollam a Gyűrűk urából... - nevet fel. - Sosem láttam a filmet, de a kis filmrészletekben valahogy így képzelem el őt, hogy valami értékeset talál és megy oda ellopni - itt kedve lenne elsütni egy csajozós dumát, hogy de én nyilván szép vagyok, nem úgy, mint az a kis valami, de olyannyira nincs ehhez most hangulata, hogy ennyiben is hagyja a dolgot és inkább a kérdésemre válaszol. - Azért, mert a kutyának szántam volna, aki a táborban van, ha nem támadnak meg minket a szörnyek... Felnevetek a hasonlatra. - Azért remélem, egy fokkal kulturáltabban nézek ki... Bár a mai nap után ki tudja... - csóválom a fejem. - Hol marad a csajozós duma? Azt hittem, az a srác vagy, aki ilyeneket mond... Vagy csak elfáradtál? - nézek rá, s ahogy így nézem, látszik, hogy igen. Odamegyek mellé és visszaadom a táskát. - Kutya? Ó, nem... Sima állat nem maradhat a táborban... Tudom, hogy menni akarsz, de... Vidd már el, kérlek... Nem maradhat itt, veszélyben lenne, pláne a háború miatt... - nézek rá kérlelően. Mint két kutyás ember, pontosan tudom, milyen rossz lenne nekik. Én meg ki tudja, mikor megyek haza... Vagy egyáltalán még hazamegyek-e... - Csak egy iciri-piciri kis fokkal... - mutatja két ujjával mégis milyen picikével, majd nagyot ásít. - Igen, eléggé. A reggelem úgy indult, hogy hajnalban kirángattak az ágyból, miután kiderült, hogy a csaj testvére, akivel éjszaka voltam, mindjárt hazaér. Azóta talpon vagyok, aztán sejtheted, hogy eleve milyen keveset aludtunk mi ketten... Szóval igen, ilyenkor nincs csajozós duma. Elfogyott. Majd látogass meg egyszer és akkor kapsz! - vigyorog rám, majd a táskára néz, amit lerakok mellé. Drámaian felnéz rám, majd beletúr a táskába, és ezt megismétli még párszor. - Mit loptál el? Valami biztos hiányzik... Ismerem én a te fajtádat! Hisz én is ilyen vagyok! - mosolyog rám enyhén, majd beledobja a mellvértet is, amint felszedett a földről. - Oh, nem nem. Eszemben sincs. Nem leszek gyerekcsősz után kutyavigyázó is. Szépen ellesz ő ott nálatok, ne félj. Meg a fene se fog megint ennyit gyalogolni. Már harmadjára tenném meg ezt a távot a táborból! - Hát, nem kéne össze-vissza dugni a farkad - pillantok rá a bizonyos szervére. - Figyelj... Az a kutya nem fogja túlélni itt... Legalább vidd vissza a családjának, mert gondolom, nem a saját kutyád akarod itt hagyni... Kérlek. Ennyit érdemelnek... Kikerekedett szemekkel néz rám a megjegyzésem után, aztán csak sértődötten elfordul és úgy hallgat tovább. Miközben próbálom meggyőzni, felkel a földről és elkezd készülődni. - Te is vissza mehetnél, ha ennyire számít neked az a kutya... - nagyot sóhajt, végül úgy dönt, belemegy a dologba, addig is legalább békén hagyom. Plusz tíz perc séta csak nem olyan nagy dolog... - Legyen. De nagyon sokkal fogtok ti nekem tartozni! - Úgysem találkozunk többet, nem? Akkor meg nem mindegy? - nézek rá kissé kedvetlenül. Közben elindulunk visszafelé. Furcsán néz rám, nem érti, most mitől ment el így a kedvem. Azért felveszi a hátára a cuccát és követ. - Hé, én most csak arra akartam kilyukadni, hogy majd egyszer ha úgy adódik, jó fejségből megkereshetnétek és egy kis pénzzel meghálálhatnátok, amit tettem értetek. És akkor még találkozunk is! - mondja tréfásan, mire egy halvány mosolyt kap. Visszafelé még beszélgetünk kicsit, főleg ilyen ismerkedős kérdéseket, addig sem kell egyikünknek sem a mai nappal foglalkoznia. Amint visszaérünk a táborba, Kheirón-ék éppen megtalálták a kutyát, és azon tanakodnak, mit tegyenek vele, mikor befutunk. - Nem kell izgulni, Nick elviszi! - jelentem be gyorsan. Vattacukor pedig egyből Nick-hez rohan és a farkát csóválva üdvözli új gazdáját. Már éppen rátérnénk a további teendőkre és elköszönnénk Nick-től megint, mikor olyasmi történik, ami nagyon ritkán.
Először is sikítást hallunk a Nagy Házból, egyből elinulunk odafelé, de hamar rájövünk, hogy nincs baj. Asszem. Ugyanis ekkor megjelenik a kedves múmiánk képében az Orákulum. Nagyon ritkán mozdul meg a padlásról, szóval biztosan valami komoly lesz... Egyenesen felénk sétál, ahol mi állunk Kheirón-nal, majd nem olyan messze megáll tőlünk. Zölden felizzik a szemgödre, majd a szájából is zöld köd kezd áramolni, ahogy beszélni kezd. Szinte mindenki körénk gyűl. Tizenketten indulnak útnak vörösen izzva, Hat lány és hat ifjú a harcba.
Elöl a Hold vérében született lány választás előtt állva, Ragasztó lesz vagy csak a káoszt szítja?
Két lány vörös dühvel követi őt harccal, Egyikőjük dobban, s ott talál, hol sok a terra.
Őket hűti Napisten barna fia és két lánya, De vigyázz: a veszteség olyan helyről jön, hol nem remélsz, kínnal.
Hádész fia sok rejtelmet takar, De ott, ahol kell, megsegít-e áldozattal?
Titán fia kétarcú, vajon melyik lesz rajta? Barátok, ellenségek, lehetőségek: összezavaró választások sokasága?
Áruló, bosszúálló istennő lánya: kit követsz majdan? A könnyű vesztet vagy a javulást, de fájdalmasan?
Hekaté fia sokat tanul e kalanddal, De vajon készen áll-e, ha a sor rajta?
Héphaisztosz fia felragyog s felvirágoztat, Felszabadít vagy átokba taszajtja?
Végül Démétér ifjú magja, Vidámság, nevetés, majd fájdalom, harag?Itt tart egy kis szünetet, amíg körbenéz, majd folytatja. Átkos penge fekete, mint a hely atyja, Mely segít a bajban, De megmentheted-e azt, kit a legjobban akarsz? A végső döntésben segíthet, melyet őrzöl mostan, Bár észrevenni nehéz, s megéri-e majdan?Ezek után visszakúszik a zöld köd, ismét csak egy múmia áll előttünk, aki összeesik. - Nagyszerű, most vihetjük vissza... - szólal meg keserűen Clarisse. - Fúj, én biztosan nem nyúlok hozzá... - suttogja Silena, aki a múmia láttán elhagyta kedvese oldalát. Kheirón csendben van, vet egy pillantást Annabeth-re, mintha némán beszélnének. Én észreveszem ezt, de nem foglalkozom vele, mert olyan hányinger és szédülés kapott el, hogy muszáj Lottie-ba megkapaszkodnom. - Mit jelent az, hogy a Hold vérében született? - kérdezi az egyik Apollón gyerek. - Elvégre Artemisznek nincsenek gyerekei, de ő a Holdistennő... - tanakodik tovább. Elhúzom a számat. - Rólam van szó... - szólalok fel egy sóhajjal. - Azt jelenti, hogy teljes holdfogyatkozáskor születtem. Ilyenkor a Hold vörös lesz ugye... - mondom kelletlenül, mert semmi kedvem most egy próféciát kapni és küldetést vezetni. Elég volt. És sajnos nem jelentkezik senki, aki szintén így született volna... Nagyszerű. - Oké, akkor megvan a küldetés vezetője... - néz rám nehéz szívvel Annabeth. - A következő sorok véleményem szerint Árész gyermekeire utal a harc miatt... A vörös pedig... - elgondondolkodva néz körbe. - Oké, talán Ellie és Chara? Chara-nak vörös szeme van, Ellie meg az egyetlen vörös hajú Árészos... Kicsit érdekes, de lehet... - néz körbe, de senkinek nincs ellenvetése. - Ez viszont ad egy ötletet a következő sorokra! - csettint. - Apollón gyerekeiről szól. Egy fiú, két lány... Barna... Szerintem Jared-re, Charlotte-ra és Nellie-re gondolhatott, bár kicsit furcsa... De nekik van barna hajuk teljesen. Mindenki másnak vagy fekete vagy szőke vagy vörös vagy más szín... Érdekes csoportosítás... - gondolkodik hangosan, ahogy felméri, hogy tényleg igaza van-e. De tényleg igaza van, mint mindig. - Na, jó, de mit jelent a veszteség? - néz kicsit elveszetten Jared és közelebb húzódik Lottie-hoz. - Az majd kiderül útközben... - mondja nehezen Kheirón. - Oké, Hádésznak egy fia van... De Nico már egy ideje csak vándorol, nem tudja valaki, merre van? - kérdezi Percy körbepillantva, de nem tudja senki. - Shajj, jó kör lesz megkeresni... - sóhajtom fáradtan. Jared egy titokzatos pillantást vet Nick-re, vívódik, hogy elmondja-e, s már éppen fel is szólalna talán, mikor hirtelen mindenki Nick-re kapja a tekintetét. Én is ránéztem és egy fekete, kétágú botot láttam. - Te Hádész fia vagy?! - szaladt ki a számon hirtelen. Hiszen egyértelmű, hogy ő volt az... - De Hádésznak nincs más gyereke, mint Nico, nem? - kérdezi aggodalmasan egy Démétéres. - Ez bonyolult... - szól bele Kheirón, de két percig nagy a káosz. Vannak, akik távolabb húzódnak a sráctól, amit nem értek, de én nem mozdulok, mert még mindig sokkban vagyok, hogy nekem kell vezetnem ezt a szart... Két perc múlva Kheirón csendet kér, majd folytatja. - Ami Nick-et illeti, az ő helyzete... Bonyolult. Bonyolultabb, mint Nico-é... De legyen ennyi elég... Apád elég határozottan kifejezte, hogy téged akar a küldetésre... - mondja titokzatosan Kheirón. - És nem mellesleg üdvözlünk a Félvér Táborban Nick Jones, Hádész, az Alvilág Urának a fia! - hajt fejet, majd a legtöbben szintén így tesznek. - Tele vagy titokkal, mi? - bököm meg az oldalát kicsit viccelődve, hogy oldjam mindkettőnk feszültségét. Öt perc múlva nagyjából helyre jön a béke és folytatjuk az értelmezést. - Legalább a titán fia egyértelmű... - mondja Malcolm feltolva a szemüvegét, ami vértől maszatos, miközben Jay-re néz. Többen is kicsit furcsán pillantanak rá, nem tudják, hogy gondoljanak rá, a szöveg is eléggé két oldalúnak állítja be. Inkább gyorsan folytatom, mert nem szeretem, amikor így néznek a srácra. Nincs vele semmi baj. - Oké, Nemezisznek két lánya van, Lyra és Elissa... Mivel én vagyok a küldetés vezetője, ezért jogom van eldönteni - sóhajtok. - Abszolút nem ellened, de ha nem bánod, akkor Lyra-t vinném - nézek rá a szőke lányra, aki csak felgmán megrántja a vállát hátul, telibe szarja a dolgot. - Remélem, neked sem baj... - nézek rá Lyra-ra. Szememmel üzenem neki, hogy szükségem van rá. - Hekaténak egy fia van, szóval... Asszem, én vagyok a szerencsés... - húzza el a száját előre lépve Shawn. Csak bólintok neki. Tudom, hogy erős, még ha nem is ismerjük egymást annyira. Shawn Bradley, Hekaté gyermeke. Karddal harcol, másik kezével általában varázsol, erős képességei vannak. Tizenhét év körüli a fiú - Héphaisztosz bungaló? - pillant rájuk Kheirón. - Hááát... - szólal meg az egyik legidősebb lány. - James az egyik legtehetségesebb közülünk, szerintem rá gondolhattak... Nagyon kreatív és nagyon jó dolgokat lát meg... - mondja a lány. James kicsit kifejezéstelenül néz előre, de kicsit elpirul ennek hallatán. Az arcán még seb látszik a csata után. Nem reagál rá, nem utasítja el, nem fogadja el, de senki nem jelentkezik helyette, én pedig az egyetlen Héphaisztosz-ost, akivel tényleg jóban vagyok, nem vihetem magammal, mert az életéért küzd. James Russell, Héphaisztosz gyermeke. Leginkább saját készítésű bombákkal, kütyükkel harcol. Tizenhat év körüli a srác - Ami a végét jelenti... Malcolm az egyik legfiatalabb közülünk, rá illik a vidám és nevetés... Az egyik legmókásabb, leglazább közülünk, jó csapatösszehúzó... De nem akarom bele terelni a fájdalomba - szólal fel Katie, a Démétér bungaló vezetője félénken. - Rendben lesz, Katie... Érzem, hogy rólam van szó... Majd megoldom - vigyorog elég bizonytalanul a srác Katie-re, aki csak bólint hálásan. Malcolm Randall, Démétér gyermeke. Nincs nála fegyver egyelőre, nem tudni, mennyire harcol jó, viszonyt a növényidéző képességei egészen jók, tizenöt év körüli a srác - Oké, de mit jelent az egész? - teszi fel az egyértelmű kérdést Shawn. Nincs elragadtatva a dologtól, de én sem. Kheirón nagyot sóhajt. - Mi lenne, ha ezen holnap gondolkodnánk és befejeznénk a mai teendőket? Még meg kell tisztelni a halottainkat is... - mondja szomorúan és ezzel be is rekeszti a dolgot. Mindenki visszatér az ellátáshoz, a halottak összegyűjtésébe, nekik a lepel készítéshez, máglyarakáshoz, összegyűléshez... - Egy óra múlva a máglyánál végső tiszteletet adunk halottainknak... Addig mindenki készüljön fel, tegye rendbe magát! - adja ki az utasítást, majd Kheirón még Nick-hez lép. - Azt hiszem, akkor egy kicsit több időt leszel velünk, Hádész fia... - sóhajtja neki, majd visszatér a feladatához, ahogy mindenki más is...
|
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on Jan 26, 2023 21:27:42 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/556950432509853717/1068265959674085396/shades_by_apriorii_ddrbi6t-fullview~jpg Sosem gondoltam magam olyannak, akit egyhamar elkapna egy pánikroham. Egész életem során talán kétszer fordult elő… Egyszer amikor meghalt a családom és a félvér táborba menekültem a barátnőmmel, másodszor amikor ellenséges terepen ragadtam az egységem nélkül. Ott legalább annyira éreztem magam egyedül, mint most. Pedig jelenleg itt több tucat ember állt körbe és mégis… Egyedül voltam. Már amikor meghallottam Hádész nevét a jóslatban, elkezdtem minél hamarabb végezni itt, és a lehető leggyorsabban vettem ki a táskából a kutykaját és raktam le Vattacukor elé, hogy egyen egy jót, aztán elhúzhassam a csíkot. De ezt akármennyire is akartam, ahogy közrefogott a tömeg, nem tudtam. Aztán elkezdtek találgatni, vajon hol van Hádész fia, valamilyen Nico… Huh, úgy tűnik van egy féltestvérem is... Itt már láttam, ahogy Jared félve pillantgat rám, mire én csak elég indulatosan megráztam a fejem, ezzel jelezve, ha elmondja, kinyírom. De végül nem kellett megszólaljon, anélkül is kiderült a származásom… És hiába vártam szívem mélyén már mióta erre a pillanatra, ez most nem az az alkalom volt, amikor örültem volna neki. Mindenki felém kapta a fejét, többen még hátrébb is léptek párat, miközben rosszalló tekintést vetettek rám. Hát, megint itt tartunk… - Te Hádész fia vagy?! – szaladt ki Leah száján a kérdés olyan lendülettel, amilyen lendülettel az a láthatatlan tőr hatolt bele a szívembe, ahogy apámnak most jutott eszébe, hogy elfogadjon a fiának... - De Hádésznak nincs más gyereke, mint Nico, nem? - kérdezi aggodalmasan egy másik srác, aztán egyre többen kezdenek kérdezgetni és kitör a káosz. Görcsbe rándult gyomorral léptem hátrébb párat, hátha találok valami menekülést ebből a helyzetből. Össze-vissza pillantgatok, de sehol egy rés, ahol elhúzhatnám a csíkot. Mindenki csak engem bámult. - Én… Nem… Nem vagyok az… Nem! - habogom magamban, de a hangzavaron ez semmiképp sem tör át. Aztán hirtelen, a számomra örökké tartó káosznak vége szakad. Kheirón először a többieknek intézi a szavait, majd nekem. - Ami Nick-et illeti, az ő helyzete... Bonyolult. Bonyolultabb, mint Nico-é... De legyen ennyi elég... Apád elég határozottan kifejezte, hogy téged akar a küldetésre... - mondja titokzatosan. - És nem mellesleg üdvözlünk a Félvér Táborban Nick Jones, Hádész, az Alvilág Urának a fia! - hajt fejet, majd a legtöbben szintén így tesznek. A történések többi részére megmondom őszintén, nem emlékszem, Leah-ból is csak annyi emlékem maradt meg, hogy valamiért oldalba bökött... Aztán meg hogy elvonszoltam magam a Nagy Ház korlátjához és annak nekidőlve temettem az arcom a kezembe. Próbáltam ezt az egészet nem meg nem történté tenni a fejemben. De csak nem sikerült. Mindenhol csak a fájdalom és gyűlölet érdekes egyvelege kavargott bennem a hallottak után és nem egy egyhamar jutottam túl ezen. Amikor Kheirón oda lépett hozzám, hogy még mondjon valamit, a válaszom csak egy erős ütés az egyik falécbe volt, majd egy elviharzás. Nem akartam itt lenni... Fogalmam sincs merre indultam el végül, hisz a fejemben csak az a cél lebegett, hogy el innen. Éreztem, ahogy a könnyek ellepik a szemem, és hiába próbáltam ez ellen tenni bármit is, nem tudtam. Valahogy az a sok évnyi érzelem egyszerre tört ki belőlem. Mikor megérkezek a tengerpartra, akkor realizálom, hogy ez biza nem a jó út, itt nem fogok kijutni a táborból. Dühömben erre csak elhajítom a táskám benne az összes cuccommal és lerogyok a földre. Egy ideig csak így maradok, majd amikor felpillantok és meglátom a félvér sisakom, felkelek, felveszem a földről és olyan messzire hajítom bele a tengerbe, amennyire csak tudom. - Gyűlöllek! – kiáltom – Azt hiszed csak úgy belerángathatsz ebbe a szarságba?! Mi vagyok én, egy kibaszott használati tárgy, amit, ha kell akkor felhasználsz?! A jó büdös kurva anyádat azt! Eddig miért nem jöttél te geci?! He?! Hol voltál amikor… - itt egy pillanatra megakadok, de végül beleszarok az egészbe, és folytatom – Amikor mondjuk szükségem lett volna rád? Amikor kigyulladt a házunk és a többiek odabent égtek el! Vagy amikor bekerültünk a táborba! Miért nem jelentél meg egyszer sem?! Miért én kellett elmenjek hozzád, hogy egyáltalán találkozzak veled? Miért csak akkor jelentek meg, ha kell valami nektek tőlünk? Rohadt tetvek vagytok! De még a többi istennél is te vagy a legrosszabb! Ahogy kellek számodra egy küldetésre, egyből képes vagy elismerni a gyerekednek. Pedig kurvára nincs már rád szükségem! De kurva jó, mert kurávra most basztad el az egész életem! – zokogom egyre halkabban, már nincs is bennem annyi düh, csak egyszerűen rengeteg fájdalom. Miután természetesen megint semmi választ nem kaptam, csak leülök a földre, felhúzom a térdem és ráteszem a fejem, próbálok megnyugodni. Fogalmam sincs miért pont most fogadott el, de biztos vagyok benne, hogy ennek köze van ahhoz, hogy a táborban úgy tűnik, jelenleg én vagyok egyedül Hádész fia. Biztos nem csak a két szép szememért kerültem be a csapatba... Ahg, hogy baszná meg... Utálom ezt az életet… Aztán még sokáig így maradok, majd mikor sikerült kicsit rendbeszedjem magam, felkelek a földről és a táskámhoz megyek hogy igyak egy kevés vizet. Miközben a kulacsom keresem, találok egy kis zacskót, egy nagyon kevés fűvel, ami talán még a múltkori adag volt, amit Jay adott, mielőtt lelépett volna. Huh, hát nem érdekes, hogy ő is pont itt van? Ezért tűnt el akkor... A füves cigit betekerve és elszívva, meg legalább fél liter víz megivása után úgy döntök, rohadjon meg mindenki ahol van, én biztos nem megyek vissza már a táborba és itt fogom tölteni az éjszakát, a csillagokat bámulva. Hátha attól kicsit megnyugszok... Ami így is lett, egy kis alvással kiegészülve.
|
|
Sali25
Kezdő tollforgató
Posts: 24
Utoljára online: Nov 11, 2024 18:45:25 GMT 1
Dec 4, 2020 21:52:58 GMT 1
|
Post by Sali25 on Feb 6, 2023 11:08:49 GMT 1
#s://i~imgur~com/5j0gA29~jpg Mikor Nia Nellie-hez fordul és megkérdezi, hogy mi legyen Jay-jel Nelli egy pillanatra elgondolkodik a kérdésen. - Lehet, hogy Jay kicsit jobban van, de nem kéne magára hagyni. Valakinek mindig mellette kell maradnia, és a többi sebesült is felügyeletet igényel, hátha szükségük van még valamire – válaszolja. Közben körbenéz a többi sérülten is, és szétárad benne a szomorúság. Hiába mentettek meg annyi félvért, sokan így is odavesztek a harcban. Tisztában van vele, hogy egy háború áldozatokkal jár, de még sem tudja elfogadni, hogy ennyien meghalnak. Hogy is lehetne elfogadni? Hiszen a legtöbben még csak gyerekek, nem pedig katonák. Megrázza a fejét, hogy kitisztuljon a sok nyomasztó gondolattól, majd Niára néz. - Ha kell én vállalom, hogy a sebesültekkel maradok, el tudom őket látni továbbra is – mondja Nellie, és komolyan is gondolja, hiszen mindent meg szeretne tenni, hogy segítsen a többieknek. Ezután tovább gondolkodik, hogy miben támogathatná még a társait, de mikor meglátja a Nagy Házból kisétáló múmiát egyből elszáll minden gondolata. Elhűlve hallgatja az Orákulum jóslatát és még akkor sem tér teljesen magához, mikor a többiek már a jelentésén tanakodnak. Csak akkor eszmél fel, amikor Annabeth kimondja a nevét. Nellie-nek ekkor esik le, hogy minden bizonnyal szerepel a jóslatban, és lehet, hogy most neki kell küldetésre mennie. Úgy érezte mintha külső szemlélőként nézné az eseményeket, egy szót sem tudott szólni, de nem is tudta, hogy mit mondana. Ő nem akart találgatásokba bocsátkozni, hogy kikre gondolt az Orákulum, legszívesebben kimaradt volna az egészből, a küldetést is rábízta volna a tapasztaltabb félvérekre. Hiszen vannak sokkal jobbak nála, akik többre vihetnék, mint ő. Bár pont az előbb még azon törte a fejét, hogyan segíthetne. Ha ez vár rá, akkor el kell fogadnia, ha más nem a többiek érdekében. Inkább ő kerüljön veszélybe, mint a barátai. Készen kell állnia, bármi is vár rá. - Te Hádész fia vagy?! – szaladt ki Leah száján, és ez a kérdés Nellie-t is visszarántotta a valóságba. Elképedve nézett Nickre és Hádész jelképére, ami a fiú felett lebegett. Először ő is erős késztetést érzett, hogy egy lépést hátráljon, mint oly sokan. De ez csak egy pillanatig tartott, utána az ijedtséget felváltotta a sajnálat. Nem lett volna a srác helyében, elképzelni sem tudta, hogy milyen nehéz lehet neki. Kheirónnal együtt ő is fejet hajtott, majd mikor Nick elviharzott szomorúan nézett utána. Egyik félvérnek sincs egyszerű élete, de Hádész fiának lenni…
|
|
Aria
Szerepjátékok Istene
Szeresd ellenségeidet! Azzal kergeted őket az őrületbe.
Posts: 1,043
Elfoglaltság: Elfoglalt
Utoljára online: Aug 13, 2023 7:55:28 GMT 1
Feb 23, 2016 21:54:48 GMT 1
|
Post by Aria on Feb 6, 2023 11:24:16 GMT 1
#s://i~pinimg~com/564x/ec/49/da/ec49da6aafa767754501c7a2fcad4c4f~jpg Szóval most már egy próféciát is a nyakunkba kaptunk. A harcok után igazából ez volt az, amit már kezdtem rohadtul ironikusnak érezni. Mintha nem lenne elég, hogy unott háttérszereplőként nézem végig, hogy a világom kettőbe szakad, kénytelen vagyok a páholyt befoglalni, hogy biztosan jól lássak. A bosszúálló istennő lánya ugyan nem kizárólagos cím, de azért nem is a leggyakoribb, és a sorok elég mélyen szólnak hozzám. Amennyit a másik féltestvéremről tudok, neki sosem volt akkora dilemma anyánk vagy a tábor mellé állni, mint nekem, részben mert fiatalabb volt, részben mert... nos, mert neki nem volt ott Ethan. A prófécia pedig elég egyértelműen arról beszél, hogy az ember a könnyű vesztet, vagy a gyógyulást választja, ami nagyon szépen passzol az aktuális helyzetemre. Bár kicsit elegem van abból, hogy egy aszott múmia játszik pszichológust. Mikor Leah megemlíti, hogy engem vinne, csak biccentek. Számítottam rá. A Nickről kiderülő dolgok ellenben kicsit meglepnek... teljesen megőrült a panteon? Amikor elbocsátanak minket, Leah-ra nézek. - Én... szerintem elmegyek kicsit lenyugodni. Zuhanyzok, meg szívok egy cigit. A máglyánál találkozunk indulás előtt.
|
|
Gresh550
Írónövendék
"A sense of humour is the only divine quality of man" - Arthur Schopenhauer
Posts: 156
Utoljára online: Nov 11, 2024 19:52:46 GMT 1
Jun 9, 2020 18:53:23 GMT 1
|
Post by Gresh550 on Feb 12, 2023 23:09:35 GMT 1
#s://i~imgur~com/3my1YC9~jpg Chara már majdnem elaludt, mikor a lány mellé lépett. Értetlenül pillantott fel rá, majd egy halk sóhajjal alávetette magát az Aphrodité gyermek vizsgálatának. Nem igazán volt komoly sérülése, az egyetlen amit ma kapott az a nyíl volt korábban. Így legalább teljesen harcképes maradt, és a későbbiekben majd nem kell a gyengélkedőn feküdnie. Párszor megjárta már, és szinte semmit nem utált annál jobban, mint hogy órákig, akár napokig feküdjön egyhelyben és várja amíg ki nem engedik. Csupán egy bólintással felelt ahogy Nia megkérte arra, hogy segítsen összegyűjteni az embereket – legyenek azok élők, vagy halottak. Jó pár embert, vagy azt ami belőlük maradt kellett elcipeljen, de ez nem fárasztotta ki különösebben. Hozzá volt szokva az ilyesfajta terheléshez, ráadásul nehezebb dolgokat is emelt már. A harcosoknak muszáj volt ilyen kondícióban lennie, így Árész gyermekeként ez valahogy … kötelezőnek érződött. Egyfajta nyugodtsággal töltötték el a különféle edzései. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy pontosan mit érzett, de biztos volt abban, hogy ez a származásának köszönhető. Alapvetően a cipekedéssel nem volt problémája, de amikor meghallotta Prométheusz fiának a nevét, elég egyértelmű ellenszenv ült ki az arcára. Nem igazán tudta sajnálni a sérülése miatt; úgy tűnt, hogy stabilizálták, tehát megmarad. Különben is, a srác már valószínűleg évek óta nem kapott komolyabb sérülést, ha figyelembe veszik, hogy mégis hányszor volt hajlandó harcolni is. Ezúttal legalább valamennyit segített is a közös érdeküknek.. Ráadásul, talán amíg gyógyul addig nem kell majd hallgatniuk őt. Ahogy odaállt felé, Todd elég magánkívülinek tűnt. Azt remélve, hogy már benn lesznek a Nagy Házban mire az egyáltalán magához tér, felemelte a félvért, majd megindult vele az épület felé. Alig félúton voltak, amikor kiderült, hogy sajnos tévedett. - Psszt, Allen… - kezdte a srác, fél szemét kinyitva, óvatosan lesve a lány arcát. Chara nem felelt neki, nem akart még több szót adni a szájába; volt neki már épp elég. Az azonban folytatta így is. – Nagyon kedves tőled, hogy így foglalkozol velem. Tudod, mindig sejtettem, hogy azok a vörös szemek valahol egy érző szívet takarnak. Arra mondjuk nem számítottam, hogy ennyire gyengéd érzelmeid vannak velem szemben.. A végén még az emberek beszélni kezdenek majd, tudod milyenek a fiatalok.. – sóhajtott színpadiasan. - Az egyetlen érzésem veled szemben az undor, és az minden csak nem gyengéd. – felelte a lány a szokásos mogorva stílusában, közben pedig felgyorsította lépteit, hogy minél hamarabb megszabaduljon a kellemetlen alaktól. - Oh, kedves, a durva szavaid összetörik a szívemet… - vigyorgott rá a fiatal férfi, de ekkora már szerencsére beértek a Nagy Házba. A kelleténél jóval kevésbé óvatosan letette a sebesültet, majd hagyta, hogy ellássák. Gyorsan megfordult, és távozott a helyiségből, minél kevesebbet kelljen hallgatnia azt az idiótát. Jason közben odabent meglehetősen rájátszva a sérüléseire úgy nézett ki, mint aki még mindig haldoklik. Mesterien színészkedett; messze nem ez volt az első alkalom, hogy valami ilyesmit csinált volna. Éppen elég volt ahhoz, hogy gyengéden bánjanak vele, de azért nem túl sok ahhoz, hogy igazán megkérdőjelezzék az állapotát. Amint kicsit összerakták, óvatosan megemelte a fejét, felnézve az ápolóira.
- Köszönöm lányok, most már .. jobb. – mosolygott rájuk fáradtan. Amint Nellie tovább lépett a többi sérülthez, a másik félvér felé fordult. – Nia, ugye..? – kérdezte jóval halkabban, mint ahogy egyébként szokott beszélni – Te gyógyító vagy, nem..? Beck hogy van? - a kérdése meglehetősen aggodalmasnak tűnt önmagához képest. Ténylegesen érdekelte a barátja állapota, ugyanakkor ... Szeretett volna a lánnyal is beszélni, ha már itt kellett legyen.- Nem vagyok gyógyító... Csak segédkezem - sóhajtotta a lány, majd a fiú felé nézett. - Reméljük, hogy túléli az estét... - fogta még halkabbra a hangját a lány, ahogy szomorúan a fiúra nézett. - Ah. Azért .. rendes tőled hogy próbálkozol. Azt hiszem most mindenkire szükség van. - nézett a lányra bíztatóan, majd a Beckendorfról hallottakat egy pillanatig emésztette még mielőtt ismét megszólalt - Az öreg harcos csak nem fogja így befejezni.. Sosem bocsátanám meg neki ha köszönés nélkül hagyna itt engem. - mosolygott fájdalmasan a srác, megerősítve hogy ez neki komolyan jelent valamit, ugyanakkor némi humorral próbálta oldani a hangulatot. Tekintve hogy Nia Aphrodité lánya volt, Jason feltételezte hogy ismeri Silenát, így tehát a fiúhoz is lehet valami köze. - Mindig a legjobbakkal kell történjen valami... Vége lehetne már ennek az egész háborúzásnak. Kezd nagyon... fárasztó lenni. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet az egészet... Innen tapasztalni. - nézett körbe a srác, a harcok rengeteg sebesültjére utalva, illetve arra, hogy a lány mennyi mindent láthatott már az elmúlt időkben ezekből.Nia csak egy kedves, szép mosolyt küld a fiúnak az első felére a mondandónak. - Remélem... Igencsak kedves fiú és Silena is szereti... - sóhajtja egy kicsit álmodozva. - De egyetértek... Nagyon fárasztó és fájdalmas ez az egész... - mondja, majd megrántja a vállát. - Igazából egy szavam sem lehet. Nem vagyok közvetlen veszélyben... Nem én harcolom meg a harcokat, nem én kockáztatom az életem... Szóval igen... Nem a legjobb, de még mindig a legkevésbé fájdalmas talán... Vagy nem tudom... - Régi barátok vagyunk, úgyhogy remélem tényleg megmarad. Silena is kedves lány, úgyhogy nem szeretném ha ilyesmi miatt szenvedne. - itt egy pillanatra megáll, és leereszti a fejét, elgondolkodva a lány szavain. - Nektek Aphrodité gyerekeknek tényleg nagyon sokat jelentenek az ilyen kapcsolatok, ugye? - kérdezte csendesen. - Egyébként, ha engem kérdezel épp annyira szükség van valakire aki összerakja a sebesült harcosokat, mint amennyire szükség van magukra a harcosokra. - vonta meg a vállát egy kissé fájdalmas grimasz kíséretében, ahogy egy pillanatra szúró fájdalmat érzett a felsőtestében - Nem tudom igazán összehasonlítani a kettőt mert én se vagyok első sori harcos, de szerintem .. Fontos részei vagytok az egésznek ti is.- Egyet értek... - mondja halkan a lány, majd kicsit könnybe lábad a szeme, de hamar túlteszi magát. Arra a részre nem válaszol, hogy mennyit jelent a kapcsolat. Jason biztos volt benne, hogy nagyon is van véleménye a témáról, ugyanakkor úgy tűnt hogy azt nem szándékozik itt és most megosztani .. Főleg vele nem. - Persze, tudom... Mégis sokan haszontalannak mondanak minket, mert hú, de nagyon nem járulunk hozzá a dolgokhoz. De azért kösz! – mosolygott rá a lány, ahogy a mellette lévővel kezdett foglalkozni. A srác csendesen elhúzza a száját. Talán túl hamar kérdezett rá ilyesmire, de ez a múltban már bevált egy párszor, azért egy próbát megért. Sajnálatosan nem zárhatta ki annak a lehetőségét sem, hogy a híre megelőzte volna; talán a lányt pont azért nem akart vele túl közeli információkat megosztani, mert halott már róla. - Kérlek bocsáss meg, ha túl személyes dolgot kérdeztem. - sóhajtott fel végül, valahogy felküzdve magát ülőhelyzetbe. - Tudom, gyakorlatilag nem ismerjük egymást. Csak... Némileg elviselhetőbb lenne ez az egész helyzet, ha legalább közben nem lennék... Egyedül. - mosolyodott el halványan. - Persze, nem akarlak zavarni sem, de beszélgetős típus vagyok; egyszerűen megőrülnék ha csendben kellene magamban feküdnöm órákig.- Hát, akkor nyugodtan beszélj. - mosolygott a lány továbbra is, bár elég halványan. Hát úgy tűnt, hogy nem nagyon találja őt túlzottan szimpatikusnak. Egy csendes bólintás után egy pillanatig szünetet tartott, majd a lány tekintetét fürkészve szólalt meg. - Mióta vagy a táborban? Eddig nem nagyon találkozhattunk még, mert biztosan emlékeznék rád... Ha mást nem a gyengélkedőről. - vigyorodott el. - Az Aphrodités félvéreket egyébként általában .. hamarabb elismerik, nem?Kicsit furcsa és kiismerhetetlen tekintettel nézett vissza rá, majd sóhajtva egyet és visszatért a sérültjéhez. - Pár éve. Talán négy vagy öt... És annyira azért sokat nem vagyok a gyengélkedőn... Az az Apollónosok területe – köszörülte meg a torkát, majd elgondolkodott. - Nem tudom... Ezen sosem gondolkodtam. Lehet, végülis anyánk majdnem mindannyiunkat elismer, szóval ja... - Mmm. Én már lassan tíz éve itt vagyok. Érdekes hely.. Valószínűleg jobban élvezném ha más lenne a származásom, de így... Elég bonyolult. Valamivel csak jobb lehet, hogy egy közösségbe tartozik az ember a kabinjában. A Hermészeseknél borzasztóan szedett-vedett a banda, a legtöbbjüket nem is ismerem. Nálatok ... Testvérekként tekintetek egymásra, vagy inkább baráti szinten működik az egész? – kérdezte, bár nagyjából tisztában volt már a válasszal. Volt dolga már az Aphrodité kabin fehérnépével nem egyszer. Nem volt elégedett a dolog állásával, ugyanakkor most úgy érezte a szokásos módszerek nem fognak működni. Talán ha lassan ismerkedik a lánnyal … Juthat valamire. Legalább annyira, hogy később tudjon vele ismét beszélgetést kezdeni. - Attól még, hogy egy szülőtől származik egy társaság, nem fognak egy társaságban is feltétlen összetartani... Ugyanúgy lehetnek klikkek, mert nem feltétlen értenek egyet az emberek. Inkább testvérek vagyunk nagy összességében, sokan vagyunk. De mindenkinek megvannak a baráti körei is úgyahogy... - Mmm. Nem tudom, én csak storykat hallottam erről. - vonta meg a vállát - Nálunk a Hermész kabinban minden teljesen össze-vissza van. Azok akik ténylegesen oda tartoznak, még kisebbségben is vannak az összes többi félvérhez képest. Érdekes egy csapat. És, ha szabad kérdeznem, te hogy érzed magad közöttük? Illetve úgy általában, itt a táborban. - kérdezte, miközben végig a lány felé nézett. Nia csak hallgatta, a többiekkel foglalkozott, de mikor a srác róla érdeklődött, akkor egy kicsit felé fordult és gyanakodva méregette őt. - Miért érdekel téged? - kérdezte csípőre tett kézzel. Hát, elértek ide is. Fájdalmasat sóhajtott, majd a plafonra emelte a tekintetét. - Csupán kíváncsi voltam. Beszélgetni szerettem volna, mint mondtam. Feltételezem rengeteg dolgot hallottál már rólam, hogy azonnal valamiféle ártó szándékot keresel.. Nos, nem hibáztathatlak amiért gyanakvó vagy ... De tudod, a szóbeszédek mögött mindig van egy ember is. Na, nem állítom hogy tökéletes lennék, de valóban úgy érzed hogy jogos elítélned kizárólag mások véleménye alapján? Csak annyit szerettem volna, ha emberként kezelnek, nem pedig minden egyes hibám megtestesüléseként, beleértve olyanokat amiket évekkel ezelőtt követtem el, s bántam is meg... - itt hirtelen megállt, továbbra is a plafont nézve csendben. Na jó, ezt talán mégse kellett volna – gondolta azonnal. – Túlzottan stresszes volt a sérülése óta. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy élvonalban legyen és egyenesen kelljen harcolnia, ezúttal is a trükkjeire hagyatkozott volna.. Csak nem jött össze. Meglehetősen bosszantotta az egész szituáció, és ez a frusztráltsága – összeadódva a legújabb halál közeli élményével – nem tett sok jót a verbális vonzerejének.A végén Nia csak felnevetett. Jason nem tudta eldönteni, hogy viccesnek tartotta-e vagy csak kinevette őt.. és ez rettenetesen zavarta.- Oké, ha te mondod... - válaszolta végül egyszerűen, ebből továbbra sem derült ki, hogy hogyan gondolkodott akkor az egészről. Elmosolyodott, ahogy megérezte, hogy ezúttal más taktikára lesz szükség. Úgy tűnik túl sokat játszott már könnyű fokozaton, aztán az istenek ezt is meg kellett nehezítsék neki. Nos, akkor ideje volt egy új módon megközelítenie az egészet.
- Na, jól van kedves.. Ha már ilyen jól szórakoztunk, segíthetek is valamiben? Nem vagyok egy medikus, de ha elmondod mit kell, valamennyi terhet csak le vehetnék rólad.. Na meg így hamarabb el lenne látva ez a sok szerencsétlen.. - húzta el a száját sajnálkozva.Nia vetett megint egy pillantást, majd kicsit hivatalosabb hangon válaszolt. - Biztos, hogy nem. Így is kevesen múlott, hogy túlélted a dolgot, szerencse, hogy melletted volt a tábor legjobb orvos jelöltje. Csak feküdj és próbálj túlélni. Fel kell épülnöd minél hamarabb... - válaszolta. Ah igen, a hivatalos hangnem. Ismerős volt.. És általában sok jót nem jelentett. - Nézd, nem ez az első halál közeli élményem. - mosolygott rá a lányra. - Egyébként is, már jobban vagyok valamivel. Túléltem. Most velük is kezdeni kell valamit. - biccentett a teremben fekvő sérültek sokasága felé. - Mindazonáltal, kedves tőled hogy azt szeretnéd ha gyorsan felépülnék. - merengett el hangosan egy pillanatra. Mielőtt a lány válaszolhatott volna, odakinn egy zöld fény villant, majd egy sikoltás hallatszott. – Mond, kedves… Kisegítenél egy pillanatra, hogy lássam mi történik? Nem akarok lemaradni a fontos dolgokról. – mosolygott rá a srác.Chara épp kinnt állt a mezőn, mikor meglátta az Orákulum alakját. Kissé meglepődött – a mumifikált médium ritkán hagyta el a Nagy Ház padlását.. Valószínűleg valami fontosat akart mondani. Ami azt jelentette, hogy a közelgő prófécia sokkal fontosabb volt az átlagnál. Ahogy körbenézett, látta hogy a hirtelen jelenség többeket vonzott ide. Nick is újra felbukkant, de a Ház ajtajában felfedezte Todd alakját is … amint egy nő alakra támaszkodik. Nagyszerű. Gondolataiba mélyülve hallgatta a legújabb sorsdöntő jóslatot, igyekezett minden sort értelmezni. Elég hamar magára ismert a szövegben. Sokan ezt általában baljós jelnek fogták fel.. De ő inkább örült neki. Legalább nem kellett itt rohadnia a táborban, amíg mások odakinn tényleg csinálnak is valamit. Sokkal szívesebben ment inkább küldetésre, mint hogy bármi mást csináljon. Úgy érezte, így legalább … van értelme annak az időnek, amit itt töltött. Volt értelme annak, hogy … annak idején idehozták. Finoman megrázta a fejét mielőtt túlzottan elmerült volna ebben a gondolatmenetben. – Ne most. – emlékeztette magát. Most hogy már jóslatot is kaptak, igazán közeledett a tényleges cselekvés ideje. Nem engedhette meg magának azt, hogy most valami ostoba érzelmek csapdájába essen. Sose engedhette meg magának. Ez így volt rendjén. Nos, úgy tűnt a jövendölés elég színes bandát szedett össze. Nem volt túl gyakori jelenség az, hogy ennyi embert jelöltek volna egyszerre küldetésre. Az egész valahogy … különleges volt. Ráadásul, az egész Hádész fiával..? Chara azt hitte, hogy Nicot már nem igazán fogják viszontlátni. Ellenben valahogy furcsállta azt is, hogy a prófécia nem tartalmazta Percyt sem. Az utóbbi években a legjelentősebb küldetéseket sorra ő kapta. Furcsának tűnt, hogy pont egy főisten gyerek marad ki az egészből. Valahogy … szokatlan volt az egész. Lassan közelebb lépve hallgatta, ahogy a többiek kitárgyalták a sorok jelentését. Amikor Hádész fiához értek, valami olyasmi történt, amire aztán tényleg nem számítottak. A kétágú bot láttán a lány olyan erősen forgatta a szemeit, hogy ha ennél valamivel is lendületesebben tette volna, azok bizonyosan kiestek volna helyükről. Szóval, ez volt a nagy titkolózás. Ez volt a nagy hazugságok oka. Ez megmagyarázta a srác utálatát is az istenekkel kapcsolatban. A főisteneknek még annyira sem szabadott tartania a kapcsolatot a gyerekeikkel – tekintve, hogy azoknak léteznie se szabadott volna. Ráadásul, Chara tudta, hogy az efféle félvérek erősebb „szagot” is bocsátanak ki a szörnyek számára. Sejtette, hogy Nickkel is történt valami durva a múltjában, amit persze az apja nem akadályozott meg, ezzel kivívva az ő örök gyűlöletét a teljes istenvilág iránt. Nos, ezzel aztán szimpatikusabb figura biztos nem lett a számára.. – azonban érdekesebb annál inkább. Úgy tűnt, még jobban rajta kell majd tartsa a szemét… Csak remélni tudta azonban, hogy nem fog ezentúl a származására való tekintettel mindenki olyan különlegesen bánni a sráccal. Ahogy az emberek nagyja, néhány kivétellel - természetesen Charát beleértve – meghajolt Nick előtt, a Nagy Ház felől egy hangos füttyszó hallatszott, amit egy taps követett. - Igazán komoly meglepetéseket tartogatsz Nicholas! – kiáltott Jason egy kaján vigyorral az arcán – Hát csak lesz még belőled valaki a végére.. Aztán el ne feledd a kisembereket, akik idáig segítettek utadon! – mondta, majd a mellette álló lány segítségével, bár nem olyan színpadiasan mint általában, de meghajolt ő is. A tömegen áttekintve a lány az újdonsült kiválasztott arcán egyfajta idegességet vélt felfedezni. Úgy tűnt, hogy valójában semmi kedve itt lenni. Semmi kedve ahhoz, hogy körül ujjongják. Így, ahogy mindenki körbeállta, Chara nem látott mást az arcán csak .. Pánikot és félelmet. De úgy tűnt ezzel a csapatuk tényleg összeállt. Következőnek említették a titán fiát. Chara halkan sóhajtott. Úgy tűnik, egy hamar nem szabadulhat meg ettől a görcstől sem. Ahogy elpillantott az említett felé, látta ahogy a srác vígan integet a próféciát elemzőknek, amint azok felé tekintgetnek. Az egyetlen, amit elmondhatott róla, hogy pontosan tudta a többiek mit gondolnak róla… De rá is szolgált. Összességében véve, vegyes érzései voltak a küldetéssel kapcsolatban. Legalább kimozdulhattak a táborból, de a körülmények meglehetősen.. szokatlanok voltak. Nem tudta, hogy mire vélje a sok kiválasztott harcost, egy főisten gyerek hirtelen érkezését, na meg a különös jóslatot. Hogy egy kicsit kiszakadjon a gondolataiból, jelentkezett, hogy visszavigye a múmiát a házba. Úgy tűnt egy változatos időszaknak néztek elébe… Nem tudta, hogy mi jöhet még, ami meg tudná lepni ezek után. Mindenesetre, úgy érezte este illene megjelennie a temetési ceremónián. Nem ismert sokakat, nem gyászolt senkit, de azért.. Ha mást nem, segíthetett az előkészületekben.
|
|
Bratti
Szerepjátékok Császára
"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman
Posts: 914
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 16, 2024 22:42:12 GMT 1
Feb 23, 2016 19:50:58 GMT 1
|
Post by Bratti on Feb 13, 2023 9:07:36 GMT 1
Mindeközben az Alvilágban:
Hádész elgyötörten nézte a gomolygó, fekete ködben a Félvér Tábort, köztük másik élő fiát, akinek nem kellett volna odamennie. Nem kellene ebben a küldetésben részt vennie. Egészen sikerült kivonnia magát ebből a félvéresdiből, ami Hádész szerint számára a legjobb túlélést biztosította. Még akkor is, ha ezért utálta a saját apját, amire minden indoka meg is volt. Ebben a pillanatban megjelent egy alak Hádész mellett, de nem Perszephóné volt. Hanem a testvére, Zeusz. - El kell ismerned… - dörrent rá testvérére a férfi, de nem feltétlen dühösen, mintha valami megértés is lett volna a hangjában. Nem mintha ez felmentette volna a viselkedést, még egy köszönésre sem volt hajlandó. - Nem akarom… Tudja magáról… Nincs erre szükség – válaszolta Hádész végtelenül fáradtan, ahogy azt hallgatták, hogy az Orákulum belekezd a Próféciába. - Nem fogja vállalni a küldetést… A másik fiadat fogják beszervezni… - folytatta könyörtelenül a főisten. - Tudom, de őt ismerik, vele együtt tudnak dolgozni. Nico-t nem zavarja, ha félvérnek kell lennie. Nick-et igen… - válaszolta Hádész, ahogy továbbra is a ködben nézte a Félvér Tábort. - Ide hallgass, testvér! – dörrent fel ismét Zeusz, ezúttal megfogta a testvére vállát és maga felé fordította. – Nem véletlen küldte oda a feleségem a fiút! Azt is tudod, hogy én sem szoktam túl gyakran ide lelátogatni… Tudom, hogy védeni akarod, meg ilyesmi, de ez fontosabb az érzelmeinél és a tieidnél is. Háborúban vagyunk és az ilyen döntéseken múlik az, hogy tovább élünk-e vagy hogy kárhozatra ítéljük a világot! Gondolkozz! – rázta meg a férfit Zeusz. – Én sem támogatom, hogy a két tábor tudjon egymásról, de talán örökre nem tarthatjuk külön őket. Nem sokszor hallgatok Hérára, de az ilyen döntései általában be szoktak jönni… Ismerd el a fiút. Neki kell menni a küldetésre – mondta kíméletlenül a főisten ismét. - Nem… - válaszolta Hádész egyszerűen, ahogy megpróbált visszafordulni a ködhöz. - De igen! Ha nem ismered el, máshogy küldöm a csapat után és azt nem fogod megköszönni… - csikorgatta a fogát Zeusz, villámok cikáztak a szakállában. – A fiúnak egyedül kell megküzdenie az élettel, testvér! Egy főisten gyereknek ez a sorsa… Tudom, hogy csak azért figyelsz rá ennyire, hogy ne legyen ugyanaz, mint… - ELÉG! Fogalmad sincs, miről beszélsz! – kelt ki magából Hádész, majd sóhajtott egyet. – Miért keserítjük ezeknek a gyerekeknek az életét? – sóhajtott megint, majd lehunyta a szemét, egy pillanatra úgy tűnt, mintha komolyan elsírná magát, de aztán egy végtelennek tűnő pillanat után csak intett a kezével, s Nick fölött ekkor jelent meg a kétágú bot. Mikor Hádész ismét felnézett, testvére már sehol sem volt. Meg sem köszönte, nem fejezte ki együttérzését. Nem mondott semmit. Hádész ekkorra már döntött, de ezek után biztos volt, hogy nem fog segíteni a háborúban. Nem, azoknak nem, akik elvették mindenét… - Sajnálom, fiam… - suttogta még a fiának, akin látszódott a félelem, a harag, az elárultság. Tudta, hogy ezzel csak még mélyebbre lökte őt a gyűlöletben és félt, hogy ezzel rántotta át a rosszak oldalára. De talán már az istenek is megérdemlik a halált. Talán. Elhessegette a ködöt…
|
|
Bratti
Szerepjátékok Császára
"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman
Posts: 914
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 16, 2024 22:42:12 GMT 1
Feb 23, 2016 19:50:58 GMT 1
|
Post by Bratti on Feb 15, 2023 16:30:57 GMT 1
Mindenki - Aria Sali25 Ordo Gresh550A következő egy óra súlyos és nyomasztó csenddel telt. Sosem volt vidám dolog a temetés, de azzal, hogy most egy Prófécia is elhangzott, csak tovább nőtt a feszültség a táboron belül. Ennek ellenére mindenki, aki képes volt segédkezni, az tette a dolgát. Az Apollónosok gyógyítottak és készítették a hangszereket, az Aphrodités-ok és Démétéres-ek segítettek nekik. Árészosok a máglyát rakták össze a Hermész kabin, a Héphaisztosz és a Dionüszosz kabinnal. Az Athéné-sok rendezkedtek, szerveztek, koordináltak, a többiek nekik segítettek. Egyedül a kis Antoine volt az, akit elhívott Kheirón beszélgetni, de senki nem hallotta, miről. Így viszonylag hamar lángra lobban a máglya, s erre mindenki a tűz köré vonul, aki csak teheti. Még Silena is elhagyja kedvese oldalát, hiszen mint bungalóvezető, részt kell vennie, ráadásul az Aphrodité hátból vesztettek is embert… Apollón gyermekei addigra már behangolták a gitárokat, s lassan Kheirón is megérkezik, majd Mr. D is. Néma csend van, csak a tűz ropog. Mindenki a saját kabinjának társaival ül a kiosztott helyeken. Egy végtelennek tűnő pillanattal később azonban Kheirón előrelép. - A mai este sok áldozatot követelt attól függetlenül, hogy győzedelmeskedtünk. Búcsúzzunk tőlük illendő módon és kívánjuk, hogy az ítélet pillanatában könnyű legyen szívük… - mondta a kentaur, majd intett a bungalóvezetőknek, hogy helyezzék a halotti leplet az elhunytakra. Összesen öt halottat számolt ma a Félvér Tábor. Egy Aphroditést, akire rózsaszín virágos lepel került egy hattyúval Silena által. Két Apollón-os, rájuk sárga lepel került nappal és lanttal. Egy ismeretlen szülőtől származó félvér, Sarah, akit Antoine ölt meg, hogy a többieket mentse, rá a Stoll fivérek raktak leplet. Végül pedig egy Héphaisztosz-os kislányra mivel Charles még nem tért magához, helyettese tette rá a sötétebb, kalapácsos leplet. Ezek után az Apollón csapat belekezdett a temetési dalokba, amibe mindenki beszállt, miközben a bungalóvezetők a máglyából kiszedve egy-egy fáklyával meggyújtották a halottak leplét. Amint ez megtörtént, csönd telepedett a táborra, megint csak a tűz ropogott, amíg a halottak tüze ki nem aludt. Mielőtt Kheirón felszólalhatott volna, hirtelen az egyik Apollón-os játszani kezdett egy ismeretlen dalt, majd énekkel folytatta. Hamar kiderült, hogy Jared Watts az és valami olyat akart adni a társaságnak, ami kicsit motiválja őket a tovább menetelre, de közben mégis csak a szertartáshoz is illik. Kivételesen senki nem szólt bele.
A dal végén csak megfogta társai vállát, miközben egy halk taps felhangzott. A korábbi gyász kicsit oldódni látszott, ha csak kevéssé is. Végül Kheirón lépett előre ismét. - A mai nap után mindenki adjon hálát, hogy él, imádkozzunk elesetteinkért és sérülteinkért… Holnaptól bár fájdalmas, visszatér minden, ami szokott, hiszen még mindig háborúban állunk. A mai Próféciában szereplőket várom holnap kilenctől megbeszélésre. Utána tizenegytől pedig a bungalóvezetőket. Most pedig mindenki menjen aludni, mert van mit kipihenni és így is késő van már… Ha bárkinek segítség kell, akkor… Engem vagy a bungalóvezetőjét is bármikor keresheti, rendelkezésetekre állunk. Nem kell egyedül átvészelnetek a helyzetet… Ezek után tényleg mindenki lefeküdni készült, de továbbra is nyomott volt a hangulat, nehéz egy ilyen eseménysorozat után csak úgy lefeküdni, de közben mindenki teljesen kifáradt. A mai estét Artemisz Vadászai is veletek töltötték, csak másnap indultak tovább. A másnap reggel verőfénnyel és madárcsicsergéssel kezdődött, ettől mindenkinek kicsit jobb kedve volt. Bár még mindenki az előző napi események hatása alatt állt, tovább kellett menni, folytatni a dolgokat. Az egész tábor együtt ment reggelizni, majd ki-ki a maga dolgára. A Kiválasztottak például a Nagy Házba mentek Kheirón-hoz. A legtöbben már ott voltak, például Leah azonban még a ház előtt megbeszélést tartott Annabeth-szel és Thalia-val. Egyikőtök sem hallotta, miről beszéltek, de Leah nagyon előadott valamit, amit mindketten komolyan hallgattak. Egy ponton a két barátnő meglepetten egymásra pillantott, majd egymás szavába vágva kérdeztek valamit Leah-tól, aki csak bólintott, majd tovább magyarázott. Ekkorra Thalia szemébe mintha bekúszott volna a fájdalom és Annabeth is gondterheltebb lett. Meg is fogta Leah vállát, aki csak a fejét rázta, majd megölelte a két lányt és elindult a Nagy Házba. Annyit még láthat az, aki figyelt, hogy Thalia és Annabeth összenéznek és valamit lekommunikálnak, majd gondterhelten néznek Leah után… Ahogy a sereghajtó Leah is megérkezik, Mr. D is becsoszog, Kheirón már régen ott van, el is kezdi a megbeszélést. - Rendben, hősök, akkor itt az ideje, hogy kitaláljuk, mit is akar tőletek a Prófécia…
|
|
Bratti
Szerepjátékok Császára
"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman
Posts: 914
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 16, 2024 22:42:12 GMT 1
Feb 23, 2016 19:50:58 GMT 1
|
Post by Bratti on Feb 16, 2023 11:50:02 GMT 1
#s://i~pinimg~com/564x/60/20/37/602037feb1760afd2bfa5757ef68655e~jpg A reagban 18+-os jelenet található, mindenki saját felelősségre olvassa! Ezen kívül alkohol- és droghasználat is felfedezhető benne, de ettől függetlenül senkit nem buzdítunk a használatukra!A temetés után kissé szédülten vánszorgok vissza a bungalóba, de akkora a káosz, hogy nem lépek be, hanem csak odébb vonszolom magamat és az egyik bokor tövébe ülök le. Azóta már átvettem a páncélomat a tábori pólóra és egy rövid nadrágra. Lefekszem a földre és azon gondolkodom, vajon mi a francot kéne tennem most. Miért én? Miért most? Majdnem egészen biztos voltam benne, hogy Luke miatt. Talán apámnak igaza volt és tényleg elszartam és ez az egyetlen lehetőség még helyre hozni... Ha nem cseszem el ezt is. Na, nem mintha a Nagy Prófécia rólam szólna, szóval nem értem... Áhh, miért ilyen bonyolult félvérnek lenni?! Észre sem veszem, de a nagy gondolkodásban lassan elaludtam… És legnagyobb meglepetésemre a szülővárosomban találom magamat, Randolph-ban. Azon belül is az egyik rendezvényterem kertjében, a Meadow Wood-ban. Fogalmam sincs, mit keresek itt, de tudom, hogy nem álmodom. Valaki valamiért idehozott. Az első gondolatom Hermész, de aztán meghallom azt a hangot és azonnal felmegy bennem a pumpa. - Nem, nem az apád hozott ide, hanem én, drágám… - szólalt meg Kronosz, majd Luke testét láttam magam előtt, s még mindig képes volt az a nyamvadt szívem összeszorulni. - Mit akarsz?! – sziszegtem remegve. – Azt hittem, legalább az a robbanás elintéz… - köptem felé a szavakat. Bár láttam, hogy mindkét keze elég súlyosan be van kötve és több sérülése is van, így egy kicsit örülök, hogy legalább hasztalan nem volt. - Legalább a családomat hagyjad békén, te... - Na, na, na, nem kell olyan agresszívnak lenni… Gondoltam, örülsz, hogy láthatod Luke-ot… - vigyorogta fölényesen, a többit ignorálta, s nem tudom, miért, de igazából biztos voltam benne, hogy semmit nem akar kezdeni a családommal. Nem is érné meg neki. - Attól még, hogy az ő teste, nem őt látom többé… - kapom el a tekintetem. – Mit akarsz? - Csodálkozom, hogy nem árultad el a tábort… - Csak azért, mert Luke testében vagy, nem fogok mindent eldobni – szakítom félbe, ahogy megint ránézek. – Ő döntött. Én is. Nem fogom hagyni, hogy pusztulásba taszíts mindent, még akkor sem, ha ezzel… Meg kell halnia… - mondom fájdalmasan, nehezen. Kronosz felnevet. - Tudom, hogy meg akarod menteni… Azt is tudom, hogy ma láttad őt, amikor életveszélyes helyzetben voltam. Bevallom, nem gondoltam, hogy átveszi az irányítást, még akkor is, ha közel jártunk a halálhoz… Erősebb, mint hittem… - morfondírozik, miközben sétálni kezd előttem. – Nem véletlen ő lett a kiválasztottam… - pillant rám. – Szóval meg akarod menteni és azt hiszed, egyedül is menni fog. Elárulom: nem fog menni… - Azt meglátjuk! – vágok vissza. - Ohó! Szükséged van rám, hogy életben maradjon a fiú… - vigyorog rám gonoszan. – Azt hogy fogod megoldani? - Nem tudom, de valahogy… Legalább megpróbálom! De veled nem vagyok hajlandó egy pillanatig sem együtt dolgozni! – üvöltök rá. - Ahh, micsoda nagy száj… Így beszélni a titánok királyával, az Idő Urával… Nem csoda, hogy Hermész lánya vagy… Nem számít! – legyint, majd elkezd felém sétálni, én pedig hátrálok. – Tudom, hogy át fogod gondolni a dolgot, de addig is… Mivel ma annyira ügyesen harcoltál… - mondja, majd hirtelen megvillan az arany szempár, majd újra meglátom Luke gyönyörű világoskék szemeit.
- Leah? – kérdezte kissé bizonytalanul, ahogy bezárta a távolságot közöttünk.A karcos, fölényes hangból kellemesebb, bár kissé fájdalmas hang lett: Luke-é. Nem hiszem el, hogy az a szemét szarkalap képes volt visszaadni nekem őt egy rövid időre. Mennyire aljas már ez?! Legszívesebben hátat fordítottam volna és elrohantam volna. De fogalmam sem volt, beszélhetek-e még valaha vele, vagy talán ez az utolsó esélyünk… Apának is megígértem, így közelebb lépek én is, s megölelem. S ezzel pontosan azt tettem, amit Kronosz akart. Belesétáltam a csapdájába, hogy érzelmileg manipulálhasson.
Érzem, hogy a könnyeim potyogni kezdenek. Végül eltolom magamtól, majd két tenyerem közé fogom az arcát. Hirtelen annyira védtelennek tűnt a srác, akire mindig is felnéztem. - Leah, én… Nem akartam, hogy ez legyen, annyira sajnálom… Tudom, hogy… - kezdené, de beléfojtom a szót. - Shhh… Mindketten hibáztunk. Sokat. Én viszont nem fogom hagyni, hogy meghalj, mert pontosan tudom, hogy már látod, hogy nem ez a megoldás. Ha tehetem, akkor nem hagylak veszni! – mondom olyan határozottan, mint még talán soha. - De én… Nem tudok ellene küzdeni, sokkal erősebb… Képtelen vagyok bármit is tenni… - mondja, ahogy megsimogatja az arcom. - Majd kitalálok valamit… Megoldjuk! Eddig is megoldottuk… - mondom neki, majd egyet hátrébb lépek. - Nem akarom, hogy miattam szenvedj… Egyszerűbb lenne csak elengedni az egészet… Nem akarom, hogy bajba kerülj miattam… - mondja, ahogy elhúzza a száját. Keserűen felnevetek. - Ennél is nagyobba? Rajtad kívül még egy próféciát is kaptam a… - hirtelen elhalkulok, mert eszembe jut, hogy most sikerült elkotyognom valami fontosat. A francba… Ezzel egyidejűleg tudom, hogy ezzel vége is a dolognak, mert ahogy előre lépek, hogy valamit még mondjak a fiúnak, legalább egy búcsút vagy valamit, látom, hogy ő is értette, hogy ezt nem kellett volna elmondanom, így ijedt arcot vág, aztán mielőtt ő is mondhatna még valamit, a szeme hirtelen aranyan villan, majd visszatér Kronosz. Hátrébb ugrok. - Prófécia, mi? Akkor lehet, előbb találkozunk, mint hittem, Leah Vortyra… - nevet még gonoszan, mielőtt felkelnék.Kisebb hányingerrel kelek fel, s rögtön egy bokorban találom magamat. Fantasztikus. A történtek baromira felzaklattak, szóval esélytelen, hogy visszatérjek a bungalóba, úgyhogy inkább lesétálok a partra. Előtte azonban beosonok, s a titkos falból előhúzok egy üveg vodkát, s azzal indulok le. Fogalmam sincs, mennyi az idő, de már elég késő van, hogy az egész táborban csönd honolt. Ahogy hallgattam a vizet a parton, kezembe fogtam a nyakláncot, amit Luke-tól kaptam. OOC: innen majdnem szerkesztés nélkül rakom ki a dolgot, mivel olyan hosszú lett, időt spórolunk és így mindkét szemszög látszik.Nick: Miután a kellemes alvásomból az emberi szükségleteim felkeltettek, kénytelen voltam félkómásan keresni egy megfelelő bokrot, hogy elvégezzem a dolgom. Éppen azon ügyködtem, hogy a vízsugár pontosan telibe találja azt a kijelölt pontot, amit kinéztem magamnak, amikor is megpillantottam valamit a romantikus holdfényben. Kicsit jobban megnézve egy lány alakja volt az, és mintha tartott is volna valamit a kezében. Pontosan nem látom mi az, de talán valamiféle nyaklánc vagy medál... Ahogy egyre jobban hajolok előre, hogy lássam mi is az, megcsúszik a lábam az egyik gyökéren, amin álltam, és arccal előre vágódok, át a bokron. - Baszki! - kiáltok fel, majd gyorsan a lány felé nézek és mielőtt közelebb érne, gyorsan rendbe teszem magam alul. Hátha nem látott meg a sötétben... Éppen a sliccem húzom fel, amint lábra vágódok, amikor megszólítom a lányt. - Nem akartalak megijeszteni! Csak elestem. Ezer bocsi! Tényleg! - hadarom gyorsan, még a végén azt hiszi, követtem őt a sötétben... Jajj, mi lett volna, ha éppen éjszakai meztelen fürdésre jött volna el. Még kukkolónak hinne. Leah: Éppen a Luke-tól kapott nyakláncomat vizslatom és továbbra is kavarognak a gondolataim, mikor magam mögül hallok egy esést. Azonnal megpördülök és előkapom az egyik tőrömet. - Nick?! Mi a francot keresel itt ilyenkor?! - förmedek rá, ahogy a frászt hozza rám. - A te érdekedben remélem, hogy nem követtél! - lépek felé egyet, majd látom, hogy a gatyáját húzza fel, így megrándul a szám széle. - És remélem, csak pisiltél és nem másért húztad le a gatyád... - mondom egy fokkal enyhültebben. Nick: - Leah? - kérdezem meglepődve, nem gondoltam volna, hogy megint vele hoz össze a sors. Lassan megindulok felé, miközben megpróbálom kicsit rendbe szedni a hajam - Már nem azért, de mi mást csinálhattam volna a bokorban egyedül egy félig lehúzott gatyával... Nyilván csak hugyoztam, de aztán valaki megzavart, elcsúsztam és most - sóhajtok egy nagyot, ahogy megállok előtte -, itt vagyok. Na, és te? Csak nem azt az egy üveg vodkát jöttél ide egyedül elfogyasztani? Ó, értem már... Azért vagy így kiakadva, és azért fenyegetsz azzal, hogy lekaszabolsz, ha követtelek volna, mert biza most buktál le, hogy dugi alkoholista vagy! - nézek először a vodkára, majd a tőrére, miközben megtörlöm a szemem, ami már így is eléggé vörös. Leah: Kicsit elhúzom a számat, de nem próbálom elrejteni az üveget. Aztán felmordulok, legyintek egyet és kicsit elfordulok. - Áhh! - mondom. - Örülnék, ha az lenne a legnagyobb problémám, hogy hogyan rejtem el a piámat... - mondom keserűen. Aztán inkább terelem a szót, rápillantok. - És te? Nem kéne ilyen későn kint lenni... És... Miért ilyen vörös a szemed? - lepődök meg, aztán gyanakodva méregetem. Nick: Már cseszegetném Leah-t a piával kapcsolatban, de ahogy eltereli a szót, végül elengedem a dolgot, és inkább békén hagyom ezzel, nyilván neki is megvan a maga problémája. - Huh, mert mi történne… - válaszolom nyűgösen - Hallottad, úgyis szükségük van az istenekre rám. Végülis, gondolom, ha egy szörny életben maradt volna és rám támadna, akkor megmentenének az istenek. Különben oda az egyik tag a 12-ből... Vagy mit tudom én. Az is lehet, Paci úr őröket állított a kapu elé, el ne szökhessek. Tök mindegy, mit csinálok, úgyis itt ragadtam már megint... Vajon mit tennének, ha sztrájkolási célból, mondjuk, öngyilkos lennék... Akkor kiakadnának vajon? - kérdezem elmerengve, bár nem komolyan, de azért tényleg érdekelne, mit reagálnának. Utolsó kibaszásnak apámmal szemben megérné. Miközben beszélek, kicsit sétálgatok ide-oda, majd megint levetem magam a földre és a szememre mutatok. - Ez kérlek szépen a pár órányi alvás, az előbbi összeroppanásom, meg egy kis füves cigi eredménye - mosolygok rá túlzottan, ahogy próbálok ironizálni hogy mennyire boldog is vagyok. - Szóval ja, ha kérsz, van még egy kevés. De akkor cserébe kérek a piádból! - bököm meg a vodkásüveget, majd eszembe jut, hogy lehet ő sem azért jött ide, hogy társalogjon, így rögtön fel is pattanok a földről és kicsit mérlegelni kezdek. - Ha jól sejtem, egyébként egyedül szeretnél maradni... Szóóval, ha kérsz ebből - rázom meg a zacskót, melynek alján egy iciri-picire füvecske van - ,akkor gyorsan ejtsük meg a csereberét és lépek is. Elég hosszú ez a part kettőnknek… Leah: Megrántom a vállam. - Kellesz nekik, de nem fognak beleavatkozni valószínűleg, ha akármi történik. Egyszerűen nem tehetik meg... Ha elszöknél meg... Igazából azt csinálsz, amit akarsz... Persze jó lenne, ha nem lépnél le... - aztán hallgatom kicsit, majd megszorítom a vállát. - Igen, tudom, milyen szar lehet most... - aztán meghúzom az üveget, majd felé nyújtom. - Deal... - mondom, mire felpattan. Én közben megint a vizet kezdem nézni. Ahogy folytatja, majd megrázza a zacskót, félbeszakítom. - Maradj... - szakad ki belőlem csendesen, szinte kérlelőn. Nick: Hogy mi, itt nem tartanak fegyverekkel meg zsarolásokkal itt mint a Római táborban? Mi a picsa... Talán... Merengek el a szökési kísérleteimről, amikor is megszorítja a vállam. Ez kicsit visszaránt abból a rossz szokásomból, hogy eddig mindenhonnan leléptem, ahol túl sok gond gyűlt volna össze. Kezdtem a táborral, majd a katonasággal, és most itt vagyok. Megint csak menekülnék... De hát, eddig emiatt maradtam életben, nem? Az üveget én is gyorsan meghúzom, bár ez most nem esik annyira kellemesen, lényegében semmit nem ettem ma délelőtt óta, szóval egy kicsit be is üt. De azért cigit tekerni még mindig tudok, szóval már éppen vennék elő egy kis papírt, amibe beletekerhetem a dohányt, mikor is a szavamba vág és kérlelően kér meg valamire. Egy ideig csak nézek rá, majd a tekintetem az arcára, onnan meg a medáljára fordítom, amin a holdfény is megcsillan. - Okés... - kezdem nyugodtan, majd visszaadom a kezébe az üveget és egy szálat is. - Akkor maradok. És a rendelésed is elkészült - mosolygok kissé rá, majd előveszem az öngyújtóm és a szál elé teszem. Leah: Továbbra is a vizet nézem, nem tudok a srácra nézni. Igazából nem tudom, mi ütött belém. De nem akarok egyedül lenni, mert... Félek, hogy valami pánikrohamot kapok a szorongató, fojtogató egyedülléttől. És elég sok szar történt az utóbbi akár csak egy napban, hogy a képek megállíthatatlanul özönjenek. Érzem a pillantását magamon, de továbbra sem nézek rá. Félek a választól. Az meg rendkívül furcsán esik, hogy ilyen védtelen lettem. Túl sok minden van... Aztán visszakapom az üveget és a cigit is, csak bólintok neki egyet köszönetképp. Megint meghúzom az üveget, most sokkal többet iszom. Talán van egy deci is, mire elhúzom a számat. - Faszom az egész szarba... - morgom, ahogy elveszem a cigit, és hagyom, hogy meggyújtsa. Hosszan szívom be a füstöt, majd lent tartom és csak utána engedem ki. Majd felé tartom az üveget és a cigit is, hogy kér-e. Hosszú idő után most nézek rá először. - Mi zavar ennyire? - kérdezek rá, ahogy az arcát vizsgálom, majd intek, hogy nem ülünk-e le. Nick: Tudom, vagyis valamilyen szinten érzem, milyen gondolatok kavaroghatnak szegény lányban. Kicsit zavar, hogy egyszer sem tekint rám, de ezzel most nem nagyon törődöm, csak tovább vizsgálom az arcát. Aztán mikor elkezdi inni a vodkát, kikerekedik a szemem, mert ilyen gyorsan ilyen sokat még én is ritkán szoktam meginni egyszerre. – Héé, azért lehet, nem kéne ennyit ilyen gyorsan meginni. Még a végén meg kéne előtted igyam az egészet, nehogy nekem itt lerészegedj... - veszem el tőle a flaskát, bár én most nem húzom meg, mindössze a füves cigibe szívok bele, majd felfelé nézve engedem ki. Meglepően vakító a hold fénye, kicsit meg is babonáz. Tetszik ez a nyugodtság. Talán a fű már teszi is a hatását... - Mármint? - kérdezek vissza rápillantva, majd lecsücsülök és a vodkásüveget közénk teszem le. Leah: - Ki a szart érdekel, ha lerészegedem? - kérdezem egy sóhajjal, érzem, hogy tényleg kicsit sok volt, de most ez sem érdekel. Elvégre mégis csak van velem egy erős, fess fiatalember, szóval csak nem esem pofára és töröm be a fejem, nem? - És ne, ne idd meg az egészet légyszi... - teszem hozzá mosolyogva már. - Hát... Elrohantál. Elég idegesen. Tudom, hogy tudtad, ki az apád... Szóval az nem lepett meg. Az már lehet, hogy eddig talán nem ismert el vagy nem így akartad... Vagy csak nem akarsz itt lenni... De valamiért elrohantál... - nézek rá, ahogy felhúzom a térdem és átkarolom. Lehet, hogy csak a hülye prófécia miatt kérdezgetem? Hogy inkább a ragasztó legyek? Nem hiszem, de ez sem hagy nyugodni... Nick: - Hát engem érdekel - pillantok rá kissé mosolyogva. Majd nagyot sóhajtok, és megint a holdat meg a vizet kezdem bámulni. - Igazából tökéletesen körbeírtad miért rohantam el... - vallom be kissé ingerülten, ahogy erről kell beszéljek. - Se nem akartam, hogy elismerjen, se nem, hogy így, pont most, és se nem akarok itt lenni. Én csak... Haza akarok menni, érted? - nézek rá. - Semmi közöm sincs az istenekhez... - próbálom valahogy megfogalmazni, mi is az én problémám ezzel az egésszel, de még beállva is tudom, hogy lehet, a Római Táborról nem kéne beszélni. - Miért segítsek nekik, ha ők sosem segítettek nekem? Hisz láttad, a te apád is mily meglepő módon pont akkor érkezett meg, amikor már mi eltakarítottuk a szörnyeket. Addig egy se tolta le a képét ide. És akkor még téged szid le... Ezek után egyáltalán miért harcolna bárki is értük, a saját életüket kockáztatva... - kérdezem most már csak magam elé bámulva, miközben törökülésbe vágom magam és mégis iszok egy keveset a vodkából. Leah: - Ja, értem... - mormogom neki. - Tudom, nehéz elhinni, de amúgy ez egy jó hely... - fogom meg a kezét, majd meg is szorítom a szimpátia jeleként. - És tényleg kötik őket a szabályok... Még ha szeretnének is segíteni, nem tehetik... Nem így... - mondom, majd ahogy folytatja, inkább csak hátradőlök a homokban. - Hát, igen... Nem egyszerű... De ha ők most elbuknak, minden sokkal rosszabb lesz. Igazi apokalipszis... - teszem az alkaromat a fejemre, mintha sütne a nap és takarni kéne. Aztán kivégzem a maradék cigit. Egy ideig csak így hallgatok. - Azért... Segítesz majd nekünk? - teszem fel félve a kérdést. Nick: - Hát, azért reméltem, hogy nem mindennapos dolog a szörnytámadás a tábor ellen... - viccelődök kicsit, de hamar abbahagyom, amikor váratlanul megfogja a kezem. Lehet, csak mivel bevagyok állva, de valamiért baromi jó érzés, szóval én is visszaszorítom és úgy hallgatom tovább. - Ha szeretnének segíteni... Persze, te még elhiszed ezt a dumát nekik, hogy csak azért nem tudnak, mert nem tehetik meg? - kérdezem kissé felnevetve - Nem is akarnak ők, sohasem akartak. Mindegyik csak a saját dolgával van elfoglalva... - mormogom, majd én is hátra vágódok, és féloldalasan felkönyökölve, feléje fordulva nézek rá a továbbiakban, ahogy beszél. Mivel az alkarjával eltakarja a szemét, így kicsit hosszasabban tudok elveszni az arcának csodálatában, és önkéntelenül el is mosolyodok közben. A nyakláncát is jobban szemügyre tudom így venni, és próbálok rájönni, vajon kitől kaphatta, vagy miért is olyan fontos neki. Hisz minden bizonnyal az... Végül a hátamra fekszek én is teljesen, és a csillagokat kezdem bámulni, amikor újra megszólít. - Kétlem, hogy lenne választásom... - válaszolok gúnyosan, majd egy kis hallgatás után nagyot sóhajtva felé fordítom a fejem. - De ja, ha lenne is, amit még mindig kétlek, mondj akármit, akkor is segítenék... - mondom nem túl meggyőzően, de azért igyekezve. - Ha nem is az istenekért, de másokért igen... - célzok itt elsősorban a barátaimra, és valószínűleg már Leah-ra is, mivel nem szeretném magára hagyni a bajban, hiába nem ismerem. Azért annál még én is jobb vagyok. Még egy ellentét köztem és az apám között... - Egyébként... Az a medál vagy nyaklánc, ami rajtad van... Kitől van? Természetesen nem leskelődtem utánad, de mintha nagyon azt vizsgáltad volna, amikor ideértél... Apukádtól van, nem? Hisz kijöttél a vakító holdfényben ide, azt nézegetted, te meg ugye Holdfogyatkozáskor születtél... - állítom fel a logikus következtetéseim halkan Leah: - Nem, alapvetően nem... De háborúban állunk, Nick, szóval most... Kicsit jobban... - sóhajtok fel. Aztán nem győzködöm tovább. Annyira azért kiismertem apát, hogy tudjam, tényleg megmentette volna Luke-ot, ha tudta volna. Tudom, hogy imádja. Megint érzem, hogy néz, de továbbra sem zavar. Miért zavarna? Annyira azért nem vagyok bűnronda, hogy ne lehessen rám nézni. Aztán elveszem kicsit a kezem, ahogy a hátára fekszik ő is, majd megfogom az üveget és megint nagyot húzok belőle. Érzem, hogy kezd kicsit a szorongásom és rosszkedvem is kicsit háttérbe szorulni. Pontosan emiatt kivételesen nem üt gyomorszájon, hogy valaki a nyakláncról kérdez. Kezem önkéntelenül is a medálra fonódik egy kicsit. - Nagyon romantikus gondolat, hogy ezért vagyok kint - nevetek fel, ahogy rápillantok. - Logikusnak tűnik, de nem. Csak levegőzni akartam... - válaszolom, majd kicsit hallgatok, de mivel a gátlásaim jó része már feloldódott, így folytatom. - A nyakláncot Luke készítette... - pillantok megint az égre. - Megvan a srác, akit egyből bevittek a Nagy Házba, amikor megérkeztünk, mert életveszélyes állapotban volt? Charles Beckendorf, Héphaisztoszos, a kovácsaink... Na, vele készítette az első évfordulónkra. Kár, hogy nem tudta személyesen odaadni, mert addigra már Kronosz-nak dolgozott a jobbkezeként és le kellett lépnie árulóként... - folytatom keserűen. - Szóval csak megtaláltam egy búcsúlevéllel... - rántom meg a vállam, ahogy újra a srácra nézek, elengedem a medált, ami egy tompa puffanással érkezik a mellkasomra. Mintha elengedtem volna az egészet... Jó is lenne... Aztán kicsit gonoszkásan rávigyorgok. - Szóval mégis csak meglestél kicsit, mi? Ahhoz, hogy mindezt lássad... - cukkolom kicsit. - Nem mondom, hogy nem értelek - játszom meg, hogy mennyire szépnek gondolom magam. Nick: -Hát, romantikus típus vagyok, jó, hogy ilyesmik jutnak eszembe először - válaszolom vigyorogva, majd csöndben maradok, hogy megtudjam az igazságot. Ami egy kicsit meg is üt, tekintve, hogy nem erre számítottam. Szomorúan hallgatom végig, bár a Kronosz-os dolgot nem igazán értem, mert ma már vagy 3 verziót hallottam ebből: elvileg Kronosz amúgy Luke, de akkor most mégsem, hanem Luke csak a jobbkeze volt, és azért volt, mert az előbb a hajón meg felrobbant, szóval meghalt vagy mit tudom én, tényleg nem értem. Egy biztos, Leah-nak sokat jelentett... Oh, jajj, Nick, neked mindig ilyen lányokat kell kifognod. Hát nem volt neked elég? Nem tudom, hogyan vidíthatnám fel Leah-t, először átfut az agyamon a gondolat, hogy ha most is voltak áruló félvérek, akik átálltak mellénk, akkor Luke is lehet ilyen, de jobban belegondolva ezzel lehet, csak hamis reményeket keltenék benne, amit nem akarok... Végül a gondolataimból a cukkolása szakít ki, amin fel is nevetek kissé. -Ki mondta, hogy téged lestelek meg? Csupán belesétáltál a látókörömbe, ennyi az egész... - vigyorodok el, majd ahogy megint rápillantok, kicsit elfog a szomorúság. Az egyik kezemmel a mellkasa felé nyúlok, na nem azért, mert megszeretném csöcsörészni, hanem a kezét fogom meg. Legalább viszonozzam már az előbbit... - Egyébként, biztos, tudod már, de a srácok hülyék. Magamból kiindulva, lehet, Luke is csak próbált a gondok elől elmenekülni, téged meg nem akart belerángatni. Hidd el, hogy előbb-utóbb jobbra fognak fordulni a dolgok. Az is lehet, hogy csak a közelébe férkőzött, hogy aztán lecsapjon rá. Ki tudja... De az, hogy még az indulása előtt ezt megcsináltatta, azt jelenti, hogy ugyanúgy szeret téged, tök mindegy, kinek az oldalára állt és milyen okból. Oké, a szörnyesdi banda nem az a kifejezetten kedves csapat, de attól még nem biztos, hogy ő egyetért velük. Én is rengeteg faszságot csináltam már életemben, Luke úgy tűnik, most hozta meg az első ilyenjét. De attól még visszatérhet hozzád meg a félvérek oldalára is – vigasztaltam. Leah: - Naaa, ennyire azért nem vagyok nehezen észrevehető, drágám... - forgatom a szememet arra, hogy csak belesétáltam a látókörébe. Aztán én is megszorítom a kezét. Jól esik a támogatása. Kicsit felhorkanok arra a részre, hogy a fiúk hülyék. Aztán kicsit szorosabban fogom a kezét, ahogy rápillantok. - Ez ennél bonyolultabb... - kezdem, majd habozom egy kicsit, de végül folytatom. - Luke tényleg a gondjai elől menekült. Ő is úgy gondolta, hogy az istenek csak tárgyként használnak minket. Mindenféleképpen bizonyítani akart apának is, de elbukta a küldetését is... Még jobban gyűlölni kezdte az isteneket és akkor megkereste Kronosz. Tudod, a régi istenek apja, a titánok vezére. Megkereste, hogy ha mellé áll, akkor leszámolnak az istenekkel és egy jobb világ lesz. Luke meg belement. Jó lenne azt hinni, hogy csak kettős ügynök, de tudom, hogy nem... Tudom, hogy engem nem akart belerángatni, de azt is tudta, hogy ha ez tovább megy, ígyis-úgyis benne leszek, mert ez egy háború... Igazából ezek annyira nem számítanak már - ráncolom össze a szemöldököm. - Amit most apa mondott... Hogy Luke eljött hozzám nyáron... Azt kérte, hogy szökjünk el ketten... Hogy valami borzalmas dologra adta a fejét, de ha elmegy, talán még megakadályozható a dolog... Én persze nem hittem neki, meg nem is akartam mindent és mindenkit itt hagyni a szarban - sóhajtok. - Szóval visszautasítottam. Én nem gondoltam, hogy... - beharapom a számat, aztán kicsit szomorúan mosolyogva nézek Nick-re. - Aranyos vagy, hogy tartani próbálod bennem a lelket, de ebből nem lesz happy end. Nem olyan rég kiderült, hogy Luke azért akart elmenekülni, mert Kronosz-nak a teste kellett. Ugye őt még Zeusz-ék darabokra kaszabolták, kellett egy ideiglenes test neki, amíg ki tud teljesedni... Na, ez lett Luke. Odaadta a testét és most Kronoszé... Szóval nem hiszem, hogy vissza fog valaha térni... Nem is hiszem, hogy életben lenne, bár ki tudja... Mintha ma egy pillanatra láttam volna őt Kronosztól átvenni a hatalmat... Várok egy kicsit, csak utána folytatom, ahogy picit finoman összeborzolom a haját. - De hé, ne nézz ilyen szomorúan... Nagyjából túl vagyok a dolgon, ne aggódj... Persze még mindig kicsit hibáztatom magam, amin apa sem segített, de már bőven túl vagyok az összeomlásos részen, szóval ja... Nick: Némán hallgatom végig Leah-t, megdöbbent, hogy mennyi minden volt a háttérben, amiről nem tudtam. Így amikor meghallom, hogy magát hibáztatja, egyből közbeszólok. - Pedig egyáltalán nincs miért hibáztasd magad... - vágom rá egyből, miközben próbálok finoman menekülni a hajösszeborzolás elől, hisz sosem szerettem. Így aztán megint felkönyökölök egy kicsit és úgy folytatom. - Ha el is szöktök ketten, Kronosz úgyis megtalált volna titeket... Kétlem, hogy azzal, ha elszöktök, megússza a dolgot Luke - válaszolom gondolkodóan, majd mélyen a szemébe nézek. - Miből gondolod annyira, hogy nem lesz happy end? Ha a teste csak annyi ideig kell neki, amíg ki tud teljesedni, akkor valószínűleg utána el fogja hagyni. Akkor Luke újra önmaga lesz. De ezt sem kell feltétlenül megvárni, biztos van rá mód, hogy kiűzzük belőle... - magam sem tudom miért, de már egyre inkább a többesszámot használom. - Az átkozott penge... Amiről a próféciában is szó volt. Azt mondta az a zombiszerű izé, hogy megmentheted-e azt, akit a legjobban akarsz, nem? Ez biztos nem véletlen... Hisz magát a küldetést is te vezeted. Gondolj bele! Mint a mi kardjaink... Nem sebzik meg az átlagos embereket, csak a szörnyeket. Mi van, ha ez a penge is ilyen? Teszem azt, leszúrod vele Luke-ot, de benne nem ejtesz sebet, csak Kronoszban. Biztos van esély arra, hogy megmentsük. Ne add fel, Leah... - mosolygok rá kedvesen, majd ahogy eszembe jut, hogy most olyan lehetek, mint régen, kissé elvigyorodok magamon, és a gondolataimba zárkózok. Mint a régi időkben... Ahhoz, hogy megcsináljam azt, amit elvárnak tőlem, mindig máson akartam csak segíteni. Sosem az istenekért tettem. Huh, úgy tűnik, egy dolog sosem változik... - Higgy nekem - folytatom végül - Szerintem van esély a happy endre - jelentem ki bíztatóan, majd óvatosan megpróbálom átkarolni, hátha hagyja, és akkor kicsit legalább ténylegesen érzi, hogy mellette állok, legalább egy okból kifolyólag. Leah: - Nem szeretek már azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha... Majdnem belerokkantam egyszer, nem akarom többet - mondom, ahogy elhúzom a kezem a hajától, mert látszik, hogy nem akarja. - Tudod, te, mi történik egy halandó testtel, ha akár csak rövid ideig is, de egy ekkora erőt magába zár? Nem sok jó... Kétlem, hogy ha Kronosz elhagyja a testét, amikor kiteljesedik, akkor túlélné. Hiszen az istenekre sem tudunk ránézni sem, ha teljes erejükben vannak, mert meghalnánk... Na, a felmenőik akkor még rosszabbak szerintem - magyarázom neki. - De igen, talán ha sikerül valahogyan kiszedni belőle, akkor talán megmenthetjük. De talán megérted, hogy miért nem fűzök túl nagy reményeket ehhez az egészhez, és miért igyekszem inkább tovább lépni... - sóhajtok megint, majd hagyom, hogy átkaroljon. Tényleg jó érzés nem egyedül lenni és mintha kicsit... Biztonságban is lennék. Pár pillanatig csendben maradok, aztán megszólalok. - Na, jó, elég az én kurva szomorú mesémből, most te jössz... - kezdem, majd inkább nem folytatom, hiszen nem akarok rákérdezni semmire, hátha magától mesél valamit. Bár erősen gondolkodom a mostani csapatán, hátha, de először hagyok neki lehetőséget. Nick: - Megértem... - válaszolom végül, de magamban hozzáteszem, hogy én azért nem adom fel. Talán könnyebb úgy ilyeneket kimondani, ha veszítenivalód tényleg nincs. Nem ismerem Luke-ot, ha meghalna, nem érne semmiféle fájdalom, én mindössze egyedül Leah miatt lennék hajlandó megpróbálni megmenteni, és valószínűleg most ez is lesz az elsődleges célom. Kurvára nem érdekel, ha elbuknak az istenek, én még örülnék is neki. De egyelőre más fájdalmát nem szeretném látni... A fenébe az én jó szívemmel, mi? - Eh, én inkább csak csodálnám a csillagokat... - válaszolom - vagy téged hallgatnálak. Az, hogy én meséljek másnak, nem az én stílusom... Úgyis az átlagos félvéres történetem tudnám csak elmondani, függetlenül attól, hogy kiderült ki is az apám... Ugyanúgy nem tudok róla semmit, mint ahogy azt már mondtam. Életemben is csak egyszer beszéltem vele, de az is elég volt... Egy kibaszott seggfej az öreg és ennyi... Családom már nincs, a barátaim valószínűleg megint csak eltűnnek a képből így, hogy belekeveredtem ebbe. Szóval ja, kezdődik minden elölről... - mondom teljesen érzelemmentesen, az előbbi kirohanásom megtette a hatást, hogy az összegyűlt érzelmeket mind kiadjam magamból, így mostanra semmi sem maradt. Leah: - Hohó, csak óvatosan velem, mert sikerült megkapnom apa varázsbeszédét is - mosolygok rá féloldalasan. - Ki tudja, mit hitetek el veled... - mondom, de aztán hallgatom. Elszorul a szívem, ahogy hallgatom, hogy nincs családja. Ha valami történne velük, akkor egészen biztosan nem nyugodnék, amíg bosszút nem állnék értük. Finoman felnyúlok, hogy összefűzzem az ujjainkat. - Hé... Az én családom bármikor bárkit szívesen fogad... Ezt most nem csak úgy mondom, tényleg... - nézek fel rá, miközben mélyen a szemébe nézek. - Anya eldöntötte, hogy segít és befogad gyerekeket, szóval mikor megházasodott, és kiderült, hogy nem lehet gyerekük, akkor adoptáltak még három lányt és egy fiút. Abszolút tényleg bármikor lehet oda menni. Oké, a kicsik még nem tudják, mi ez a félvéresdi, valszeg egy ideig nem is fogják, de ja... A szüleim bármikor szívesen látnak bárkit - mondom neki mosolyogva. - És elég nagy a hely és messze van, ha csak egyedül akarnál lenni... A barátok meg azért barátok, mert meg fogják érteni a dolgot... Nem fognak csak úgy lelépni, ha igaz barátok, nem igaz? Szerintem ezen meg neked nem kell aggódnod... Amúgy is. Szólhatsz is nekik, hogy dolgod van egy időre, de ne aggódjanak, majd jelentkezel. Mint küldetés vezető, nem foglak beárulni, ha mobilt használsz - mosolygok rá kedvesen. Kicsit látszik rajtam, hogy becsiccsentettem. Nick: - Látod, az istenek is próbálnak velem elhihetni dolgokat, mégsem sikerül. Akkor neked miért menne? - vigyorgok rá, majd miközben beszélek, kimondottan jól esik, ahogy megfogja a kezem, így egy kicsit még közelebb csusszanok felé. Amikor a családjáról mesél, és hogy szívesen várnak, elönt a vágy, hogy nekem is ilyen családom legyen, de valahogy nem tartom... Nem tartom magam érdemesnek? Hogy ilyet bárki is felajánljon. - Nagyon kedves szüleid lehetnek akkor... - mondom kedvesen. - De nem hiszem, hogy szívesen látnának. Mármint, egy huszonéves ember egyszer csak úgy betoppan, hogy hé, szeretnék ideköltözni ideiglenesen - nevetek fel. - De köszönöm, hogy így felajánlod. Tényleg. Nagyon rendes tőled. Nem szoktam ehhez hozzá... Azért is rengeteget kellett küzdjek, hogy legyen hol laknom, mikor ideköltöztem. Az is egy jó sztori... - mosolyodok el, de aztán áttérünk a barátaimra, és megint kissé elszomorodok, bár nem igazán látszik ez rajtam. - Tudod, én nem értek nagyon semmihez... - kezdek bele az elején, hogy értse, miért ragadtam ebben a helyzetben, amiben jelenleg vagyok. - Gyerekként semmi ötletem sem volt, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, amiben jó voltam, az az, hogy sikeresen tudtam összehaverkodni a rossz arcokkal. Valahogy a kisugárzásom nekem is olyan volt, azt hiszem... És innen jött az ötlet végül, hogy legyek zsaru. Pontosabban olyan srác, aki így beolvad ezek közé, és belülről szedi szét. De ezen kívül, nincs semmilyen szakmám vagy diplomám. Még a rendőriskolát sem tudtam befejezni, mert közbeszólt az élet, és jött a félvéresdi... Szerinted miért álltam be katonának? Mindenkit elvesztettem, anyám árva volt, egy szál rokonom nem volt, aki befogadna. Ott volt egy családom... De rajtuk kívül senkim sem volt. Én voltam az egyedüli a csapatban, aki az eltávot visszautasította és maradt a barakkokban. De őket is elveszítettem... Elbasztam egy akciót, és mindenki más meghalt. Mikor hazatértem, az egységünket megszüntették, engem meg menesztettek. Elköltöztem ide, és magam mögött hagytam az életem. De hogy lehetne újat kezdeni, ha semmihez nem értek? Próbáltam valamiféle magánnyomozósdit elindítani, de az sem sikerült... Az arcok, akik végül befogadtak, akik a barátaim, ők bűnözők Leah... - sóhajtok nagyot. - Persze, szeretem őket, jól elvagyok velük, és mi a jó emberek közé tartozunk, de végső soron bankokat raboltunk ki nem egyszer... Nem értek máshoz, mint ahhoz, hogyan kell átverni másokat, és hogyan kell meghúzni a ravaszt. Nekik nem jelentek mást... - vallom be magamnak a nyilvánvalót, hisz én mindig is így gondoltam, és a kis haverkodásaink csupán egy felszínes baromság. - Mégis mi lesz, ha most eltűnök pár hónapra? Nem fognak gyanakodni, hogy mit csináltam? Vissza se fognak venni... - megrázom a fejem, és elfordítom tőle. - Úgyis minden el lett megint baszva az istenek miatt. De mindegy, úgyis megszoktam már. Lesz ami lesz, gondolom… Leah: - Hohó! Kifejezetten tehetséges vagyok benne - vigyorgok rá játékosan. - És dehogynem szívesen látnának... Mondtam: tényleg mindig mindenkit... - aztán csak hallgatom. Egy minimálisan szédülni kezdek az alkoholtól, de ez nem akadályoz meg abban, hogy szabad kezemmel továbbra is igyak, majd ha Nick is szeretne kicsit, akkor megitatom. - Ki a szart érdekel, hogy nincs diplomád? - motyogom neki. - Nekem sincs végzettségem, még én sem találtam ki, mit akarok... - pofázok bele megint, de aztán csöndben maradok. Ahogy folytatja, hogy elrontott valamit, úgy összeszorul a szívem, ahogy átérzem kicsit a helyzetét, hogy közelebb bújok hozzá és szorosan átölelem, ha nem ellenkezik. - Sajnálom... - motyogom a pólójába. - És nekem ne magyarázz a bűnözésről, az apám a tolvajlás istene... Szerinted milyen képességek járnak ehhez?! - forgatom a szememet. - Én sem vagyok szuper okos, mint Athéné gyerekei, nem értek a gépekhez úgy, mint a Héphaisztosok, nem értek a növényhez, mint a Déméteresek... Cserébe jól tudok hazudni, lopni, bárkinek beadok bármit, jó vagyok zártörésben... Ezzel mire megyek az életben? - kérdezem tőle a nyilvánvalót. - Nem ez számít. Ha valamit szeretnél, akkor meg tudod tenni... Csak... Találd ki, mit szeretnél és próbáld meg! Ja, igen, és ha pénz kell, engem kereshetsz, megoldjuk - kacsintok rá játékosan, hogy oldjam a hangulatot, miközben megsimogatom a hátát. Nick: - Jóó, oké, hiszek neked - mosolygok rá, majd Leah megint megkínál egy kis vodkával. Láthatóan kezd lerészegedni - állapítom meg magamban, de ez egy csöppet sem zavar, kicsit jó ez a semmittevés és lazulás a mai nap után. Szóval az újabb adag alkoholt is elfogadom, bár én igyekszek nem teljesen beittasodni azért. Bár az nem sokat segít, hogy üres gyomorra iszogatok... - Hát, a munkahelyeket általában azért ez a kis tény érdekelni szokta - válaszolom neki gúnyosan vigyorogva, majd ahogy közelebb bújik hozzám, én is így teszek, és kicsit felé fordulok, hogy a másik kezemmel is áttudjam ölelni. Jó érzés valakivel csak így lenni... Hiába, a szexben is mindig az ölelés a legjobb. Szóval egyáltalán nem bánom, hogy van, akivel csak így együtt lehetek. Aztán önkéntelenül is felnevetek, ahogy "kiakad" azon, hogy én próbálom neki bemutatni a bűnözést. – Jól van, jól van, értem mire akarsz kilyukadni... Csak akkor is. Azért nem könnyű. De legalább akkor egyazon problémákkal élünk együtt mindketten. És vettem, ha pénz kell, akkor majd elmegyünk ketten lopni - vigyorgok rá, majd a szabad kezemmel, ami jelenleg az oldalán pihen, elkezd kicsit lejjebb csúszni. - Tényleg, még mindig nem válaszoltál arra a kérdésemre, amikor a cuccaim közt turkáltál, hogy nem állunk-e össze... Ezek után, amit ma előadtál, biztos remekül teljesítenénk. És többet nem kéne aggódni amiatt, hogy mégis hogyan fogunk megélni... Hisz, lehetsz te a tolvajlás istenének a lánya, azért én sem vagyok olyan rossz, ha ily könnyedén ki tudnék bármit lopni a zsebedből - vigyorodok el, ahogy a kezem véletlenül a fenekéhez vándorol, és a hüvelykujjamat becsúsztatom a farzsebébe. Most már úgyis összevagyunk bújva, miért ne lehetne bepróbálkozni, nem igaz? Az alkoholtól meg a fűtől az ő meg az én vajmi kevés gátlásaink is valószínűleg eltűntek már. Leah: Csak felnevetek azon, amit mond. - Na, na... Azért anyáékat nem akarom bajba sodorni... Nagyon... De ja, lehetne így is... És ki mondta, hogy ilyen könnyedén ment? Honnan veszed, hogy nem csak hagytam a dolgot? - húzom tovább az agyát egy lassú mosollyal. Majd hirtelen láthat egy villanást a szememben, hogy eszembe jutott valami, majd meglepően gyorsan felpattanok, húzom őt is magam után, bár ezzel a lendülettel majdnem pofára is esem, ahogy rendesen megszédülök. - Menjünk fürdeni... Itt már túl forró a hangulat - kacsintok rá, ahogy enyhén szétesve próbálok normálisan állni. Még nem vagyok annyira részeg, hogy egyedül ne tudjak létezni, de azért ilyeneket nem mondanék, ha nem ittam volna. Nick: - Hogy honnan veszem? Egyszerűen csak... - a mondatot már nem tudom befejezni, ugyanis az eszébe jut valami és máris felpattan. Egy ideig meglepődve nézek rá, aztán én is majdnem a földön végzem, de nagy nehezen sikeresen megtartom az egyensúlyom és Leah-t is megfogom, el ne essen. - Nem vagy te a fürdéshez kicsit már túl részeg? - kérdezem nevetve, ahogy követem és közben inkább közel maradok hozzá, nehogy arccal előre a homokban végezze. - Na, jól van pajti, mára vége a vállon alvásnak… - simogatom meg a kis vadászgörényem, ahogy leveszem magamról és finoman a földre helyezem. Ezután nem is vacakolok többet, leveszem a pólóm és már a nadrágom kezdem letolni, amikor felpillantok Leah-ra. – Na, mi van, te nem vetkőzöl? - kérdezem vigyorogva. Leah: Kicsit elhessegetem. - Na, na, voltam már sokkal rosszabb állapotban is... - mondom neki tényleg tök meggyőzően. - Ne aggódj, vigyázok a kis gazdádra! - mondom mosolyogva a görénynek. Aztán ahogy megpróbál beszólni, csak csípőre teszem a kezem. - Nah, előbb inkább kiélvezem a látványt... - vágok vissza, ahogy felhúzom a szemöldökömet. Nick: - Peerszeee, ebben biztos vagyok - nevetek fel, majd miután Monus megbékélt a mellőzésével és inkább belenyalt az időközben felborult vodkásüvegbe, elindulok befelé a vízbe, kikerülve Leah-t. A boxert végül úgy döntök nem veszem le, ha akar valamit, szerezze majd meg... Hehe. - Nem hiszem, hogy sokáig fogod tudni majd élvezni a látványt, ha csak nem jössz be te is a vízbe! - kiáltok hátra a vállam felett. Más esetben imádom mutogatni a magamra varratott dolgokat, de most úgyis sötét van, nem sok minden látszik, szóval inkább csak húzom kicsit én is az agyát. Leah: Egy kicsit még egy félmosollyal csodálom, aztán csak a szememet forgatom. Végül pillanatokon belül letolom a gatyám és leveszem a pólóm, majd bugyi-melltartóban követem a vízbe, majd pillanatokon belül én is utolérem, aztán fejjel előre lemerülök a vízben és minél messzebbre úszom a víz alatt, mielőtt újra feljövök. Jó érzés az úszás, bár kicsit még rosszul vagyok, ez segít rajta. Nick: Érdekes mód, annak ellenére, hogy az alvilág urának voltam a fia, ahol mindig dög meleg volt és a víz pillanatokon belül elpárolgott volna, imádtam úszni. Egy időben rendszeresen is mentem az uszodába, ezzel csupán egy bizonyos dolog miatt hagytam fel... Éppen feljövök a víz alól és megtörlöm az arcom, amikor Leah is egy fejessel előre beúszik. Kicsit sajnálom, hogy pont lemaradtam a látványról, de hát biztos lesz még rá alkalmam bőven... Vagy csak ma este, na mindegy. Viszont akárhogy is várom már, hogy feljöjjön a víz alól, nem történik semmi. A gyomrom kezd görcsbe rándulni ahogy nézelődök ide-oda, de sehol sem találom őt. - Leah? - kérdezem először halkan, majd egyre hangosabban, míg végül lebukok a víz alá, de lókakit sem érek vele, hisz sötét is van és a só is marja a szemem, így ezt hamar feladom, és inkább már a víz felszínen kezdek arra úszni, ahol Leah lemerült. Nem akarom, hogy most megint megtörténjen az, ami akkor volt, és ami miatt rengeteg idő kellett, hogy legyőzzem a fulladási pánikrohamom a víz alatt... Leah: Lassan feljövök a vízfelszínre, majd úgy fordulok, hogy lássam a srácot és rávihogok. De ahogy meglátom, abba is marad. Közelebb úszom. - Hé, minden okés? - kérdezem tőle kicsit kérdőn. Nick: Mikor Leah felér, hatalmas megkönnyebbülést érzek. Aztán ahogy elkezd vihogni, gúnyosan megforgatom a szemem, és a kérdés elől inkább csak elsüllyedek látványosan, majd amikor úgy gondolom, körülbelül a közelembe ért, felúszok és lefröcskölöm. - Persze, csak egy újabb mély trauma tört fel bennem, csak a szokásos... - vigyorgok rá, igazából ezen már tényleg túlléptem, így nem esik nehezemre erről beszélni, így könnyedén tudok vele viccelődni is. Persze itt már szemügyre is veszem Leah-t amennyire tudom, hisz ez nekem kimaradt eddig. Leah: - Trauma? - kérdezek rá finoman, ahogy kicsit messzebb úszkálok tőle. Nick: Követem Leah-t, szépen, nyugodtan úszkálok mellette, a víz most nagyon kellemes, egy ideig a kérdésről tudomást sem szeretnék venni. - Csak vicceltem, te - válaszolok rá mosolyogva, nincs kedvem elrontani ezt az igen romantikus pillanatot ilyenekkel. - Azt hittem, apukádtól eltanultad, hogyan kell a beszédeddel átverni másokat, akkor erre is rájöhettél volna, hogy ez csak egy vicc - vigyorgok rá. Leah: - Oké, most akkor úgy teszek, mint aki elhiszi, hogy tényleg vicceltél, holott tudom, hogy nem, csak nem akarod elrontani a hangulatot... - úszkálok tovább, de ekkor lefröcskölöm kicsit. Utána viszont csak csendesen úszkálok, ha ő nem szólal meg. Nick: - Chh, ha ilyen jól kiismertél már, tudod, meg is köszönhetnéd, hogy ilyen jó fej vagyok... - fogatom meg a szemem majd utána úszok és visszafröcskölöm, meg szándékosan beúszok elé, hogy szembe kerüljünk, és megálljon előttünk. Ott már finoman próbálok felé közeledni és a kezem is a derekára teszem. - Na, hol az a köszönöm? Mással is meghálálhatod ily hatalmas kedvességem - vigyorgok rá, ahogy fényezem magam és utalgatok egy két dologra. Leah: Csak nevetve megforgatom a szememet, ahogy válaszol. - Igaz is... Köszi, hogy... Nem is tudom, nem mondtad el? - kérdezem úszás közben, de aztán meg kell álljak, ahogy elém úszik. Felhúzom a szemöldököm, de eszem ágában sincs szólni a keze miatt. - Áhá, például mivel? - nézek rá csúfolódva. Majd kicsit előre hajolok, mintha meg akarnám csókolni, de végül csak az egyik mutatóujjammal megnyomom az orrát, majd a reakcióján jót nevetek. Nick: - Hát köszönheted is, mert egy naaagyon szomorú és extrém szívszorító sztoriról van szó... - válaszolom gúnyosan. Amikor Leah felém hajol, már vigyorgok, mint a tejbetök, hogy végre sikerült elérni a célom, bár számítanom kellett volna rá, hogy ezzel is csak szívatni akar, de nem tettem, így igen meglepődök azon, amit csinál. Nevetve nézek rá, miközben csak össze-vissza pislogok párat, aztán ahogy hallgatom az ő nevetését is, csak csendben elmosolyodok. Aranyos, amikor nevet... - Hát tudod, elég sok mindennel lehetett volna... Nem is tudom, talán... - kezdem lassan, majd kicsit közelebb húzom magamhoz, amennyire azt könnyedén lehet a vízben. Egy ideig csak vigyorogva tekintek rá, ahogy egyre közelebb érünk egymáshoz, majd én ténylegesen meg is csókolom őt. Addig nyújtom el, amíg csak simán jó érzés ez az egész, majd még mindig vigyorogva szólalok meg újra. - Látod, mondjuk egy ilyennel... Annak jobban örültem volna. De ha már te így viselkedsz velem, akkor én sem fogok veled máshogy! - hadarom el és a két szép kezemmel felnyúlok, és a vállainál fogva lenyomom a víz alá, hogy megtapasztalja az édes kis bosszúm. Leah: Örülök, hogy ő is mosolyog. Kicsit az is a cél, hogy jobban érezze magát. Baromi rossz érzés lehet tök újnak lenni egy olyan helyen, amit nem is gondol a magáénak. Ahogy ezen gondolkodom, közelebb húz magához, amit egyáltalán nem bánok. Kicsit hezitálok, mikor közelebb hajol, hogy megcsókoljon, de az alkohol és a fű eltüntette az amúgy visongó vészjelzőt, hogy nem kéne. Szóval visszacsókolom finoman először. Aztán átkarolom a nyakát és jobban belehajolok a csókba. Egészen más, mint gondoltam, hogy lesz. Ez nem olyan... Vágytól túlfűtött. Ez csak finom és kedves és gyengéd. Végül magamat is meglepve kicsit elpirulva és kissé zavartan húzódom el, de én is rámosolygok. Hirtelen válaszolni sem tudok, de nem is baj, mert így legalább a szám nem megy tele vízzel. Hiszen megint a víz alá kerülök. Nem baj, legalább van pár pillanatom átgondolni a dolgot. Hirtelen megijedek kicsit. Nem akarok az a tipikus új srácnak a barátság extrákkal lenni számára. Nem mondom, hogy nem volt pár kalandom, de alapvetően nem ilyen vagyok. Pláne, hogy együtt megyünk küldetésre. Ahh, remélem, nem gondolja, hogy ez csak így működik... Ahogy lassan feljövök a víz felszínére, csak mosolyogva a szememet forgatom. - Umm... Kicsit fázom már, kimehetünk? - kérdezem kicsit tétován, mert megint kicsit megszédültem. De tényleg kicsit vacogok. Már majdnem kimondtam, hogy de akár fel is melegíthetne, de utolsó ép agysejtem megtiltotta. Nick: Régen voltam már ilyen boldog mással, bár lehet, csak a mai napi általános szar kedv, meg a fű beszél belőlem, de attól még tényleg jól érzem magam. Ez nem kimondottan az az átlagos barátság extrákkal dolog... Legalábbis azt hiszem, nem tudom. Igazából azt sem bánnám, ha már csak az éjszaka hátralévő részében nem történne semmi olyan, csupán csak összebújva lennénk. Mikor feljön a víz felszínére, még mindig mosolyogva bólintok, most már kezdek én is kicsit fázni, bár én még maradtam volna. De azért ezt a helyzetet is kihasználom, szóval mielőtt elindulnánk, kacérul megszólalok: - Tényleg jó, hogy kimegyünk, legalább kint könnyebben tudjuk felmelegíteni egymást... - majd aztán elkezdek kifelé úszni, szépen lassan Leah mellett, kiélvezve minden pillanatát, amíg még így együtt vagyunk. Aztán ahogy kiérünk, kicsit megbámulgatom, majd illedelmesen lehajolok a ruhájáért és odaviszem neki - mert hát az elején még a magamfajták is csinálnak ilyeneket. - Tessék, hölgyem... A ruhája a legnagyobb rendben, ahogy itt hagyta, Monus a legnagyobb becsben vigyázott rá - nyújtom át viccelődve, miközben az időközben már teljesen kidőlt vadászgörényemre pillantok. - Szerintem vedd majd le az alsóneműd, talán úgy hamarabb megszáradsz... - mondom neki komolyan, véletlenül sem azért, mert amúgy látni akarom anélkül. Hogy ezt bizonyítsam számára is, elfordulok tőle, és ekkor jut eszembe még valami más is. - Egy pillanat, mindjárt jövök! - szólok neki hátra, majd elindulok abba az irányba, ahol nem régen még békésen csicsikáltam. Amint odaértem, a táskám után kezdek kutatni és egész hamar meg is találom. A cuccok ki vannak szórva belőle, valami dereng, hogy eldobtam, amikor éppen kidühöngtem magam, bár ez most egy csöppet sem érdekel, más kell belőle nekem. Megkeresem azt a rózsaszín, valamilyen Hannah Montana-s képpel díszített pulcsit, amit eredetileg Kelly-nek vettem volna... Ahj, holnap utána kérdezek Kheirón-nál mi történhetett vele... - ahogy ez eszembe jut, kicsit el is szomorodok, de amint megfordulok, hogy Leah felé menjek, máris a boldog arcom mutatom. - Tessék, hoztam egy teljesen hozzád illő pulcsit! Tudom én, hogy rajongsz a zenéiért! - vigyorgok rá, miközben ráterítem Leah-ra és kicsit átkarolom. A mérete valószínűleg jó lesz, mivel nem tudtam pontosan milyen alkatú is Kelly, ezért inkább vettem egy kicsit nagyobbat, a pulcsi úgyis akkor jó, ha kétszer akkora az emberre. Ezután meg elkezdek én is gyorsan felöltözni. Leah: Megint felnevetek. - Valóban könnyebb lesz... Számból vetted ki a szót - lököm meg kicsit úszás közben, ahogy rákacsintok. Ahogy kiérünk látom, hogy megbámul. - Tetszik, amit látsz, édes? - kérdezem kicsit gonoszkásan-kacéran. - Élvezd ki, amíg lehet! - nevetek fel megint. Szerencsére a szédülésem elmúlt. - Köszönöm, uram! - pukedlizem egy nagyon szart. Rámosolygok a vadászgörényre. - Nagyon aranyos amúgy - mondom Nick-nek, majd karba fonom a kezem. - Aha... Véletlenül sem azért mondod, mert érdekellek meztelenül, hmmm? - kérdezek rá, de már elfordult. Egy kicsikét megfordul bennem a gondolat, hogy basszus, mi van, ha csak lelép, de egy fél perc aggódás után inkább öltözni kezdek (ez pont elég arra, hogy Nick már jöjjön is vissza). Először leveszem a bugyimat és kicsavarom belőle a vizet, majd ki is rázom, aztán a melltartómat is, amivel ezt szintén megteszem. Utóbbit felakasztom egy bokornak az ágára, majd magamra kapom a táboros pólót (oversized, szóval alapvetően ápol s eltakar), ami persze egyből vizes lesz. Végül úgy döntök, hogy a csodálatosan elnyűtt bugyim jó lesz még, nem akarok meztelenül a homokba ülni, szóval visszaveszem. Ekkortájt jelenik meg a srác. Elképedek. - Mi a szar... Ezt még árulják a boltban? Elképesztő... - húzom el a számat, de azért felveszem. - Bár romantikusabb lenne, ha a saját pulcsid adnád oda - cukkolom tovább. Aztán feléfordulva, felhúzott szemöldökkel nézem, ahogy öltözködni kezd. - Persze neked nem kell alsót cserélned, mi? - nézek rá egy félmosollyal, azzal a tipikus kissé manós, gonoszkás arcommal. Eszem ágában nincs elfordulni. Nick: - Tetszeni tetszik, de azért ezt még mindig lehet hova fokozni... - válaszolom. Vidáman ballagok vissza a pulcsival, amikor is megpillantom Leah-t, aki ahhoz képest az előbb mennyire fázott, nagyon lazán lengeti ide oda magát egy szál semmiben. Persze ez egy cseppet sem zavar, csak vigyorogva ballagok tovább, de azért kicsit lelassítok, ahogy látom, hogy még csak most veszi vissza a kis bugyiját. Nem zavarom meg az öltözködésben, elvagyok én itt a távolban is. Úgyis bőven tolja már rendesen a vért az agyam a legférfiasabb részemhez... - Biza, meglepően sokat árulnak még. Oké, mondjuk a gyerekrészlegen voltam, szóval lehet nem meglepő... Amúgy meg ne hogy már ez legyen a legnagyobb problémád, ennyire romantikus és egyben szokásos dolgot a fene se fog csinálni - forgatom meg a szemem - Azt ide tökéletesen illik a "én más vagyok, mint a többiek" szöveg - nevetek fel, majd ahogy rákérdez, velem mi lesz, egy ideig csak kacérul nézem őt. - Hát, végülis én is láttalak már téged ruha nélkül... - fogalmazok rejtelmesen, bár úgyis kitalálja, hogy arra értem, az előbb tökéletesen láttam őt a sötétség ellenére is, és erről az alsógatyámon lévő dudor is árulkodhat. - Szóval tudod mit, legyen... De csak mert ilyen kis aranyosan kérded… - jelentem ki, majd nemes egyszerűséggel letolom magamról a nadrágot, és úgy, ahogy van, mivel csak pár lépésnyire van a ruhám, elindulok felé, és ott kezdek el öltözködni. Kicsit gondolkozok, mivel is kezdjem, a farmerrel vagy a pólóval... Leah: - Nézzenek oda, milyen kis telhetetlen valaki... - szólok vissza egyből. - Oké, oké, rendben... Legyen, ahogy akarod! - teszem fel védekezően a kezemet, hogy egyedi. Csak felhúzom a szemöldököm, amikor azt mondja, látott engem. - Nos... Remélem, kiélvezted a látványt és elégedett vagy - vigyorgok rá. Nem igazán tudott zavarba hozni azzal, hogy látott. Egy kabinban élek egy tucat kölyökkel, a legtöbbje tinédzser fiú, asszem, volt már rosszabb. - Aranyosan...? - kérdezném, de ekkor lehúzza az alsóját. Egy pillanatra azért kikerekedik a szemem, de aztán csak nevetni kezdek. - Oké, megadom, nem vagy semmi, Nick - nevetek rajta, ahogy a szememmel követem. Nem kifejezetten zavar, hogy így megbámulom. - Mindig ilyen kis gátlástalan vagy? - kérdezem tovább, ahogy éppen szenved, mit vegyen fel. Nick: - Hogy kiélveztem-e? Nem, nem, az még sajnos odébb van... - vágok szomorú képet, megint csak célozgatva. Leah reakcióján elnevetem magam szintén, és így is kezdem el felhúzni először a pólóm, mivel egy farmer boxer nélkül gyilkos kombó. - Csak amikor ugyanolyan gátlastalan lánnyal vagyok együtt, akit az ilyesmi nem zavar - kacsintok rá, majd elkezdem felszenvedni a nadrágot is, ami duplán nehezen jön fel rám hisz vizes vagyok még illetve baromi szűk is - Na, azért ennyire megbámulni nem ér, amikor ilyen szenvedések közepette kell felvegyek egy nadrágot... - szúrom oda, ahogy még mindig engem, vagy éppen a Kis Nicket nézi. - Remélem, majd amikor oda jutok, hogy le kell venni, nem csak így fogod nézni, hanem be is segítesz kicsit - mondom nagyon drámaian. Leah: - Hm, ennyire ki vagy éhezve? Nem azt mondtad, hogy ma hajnalban az előző lánytól jöttél el? - húzom tovább az agyát. - Jaj, te szegény, tudom, milyen rossz alsó nélkül felvenni, hadd segítsek! - dramatizálom túl én is, majd feltápászkodom és tényleg segítek neki, miközben vigyorogva a szemébe nézek. - De tőlem nem kell felvenned, ha nem akarod... Ha kényelmesebb - kacsintok rá, majd megsimogatom… az arcát. Nick: Baszki, Mia meg fog ölni! Vagy Tom... Eh, mindkettő egyszerre inkább. Jajj, most nagyon görénynek tarthatnak, hogy egy napra csak így eltűntem mintha... Hát, mintha csak kihasználtam volna őt. Oh, mit fogok én ezért kapni... - jut eszembe mindez egyből, ahogy a reggeli esetet felhozza Leah. De azért hamar visszarázódok a szerepembe és tovább játszok. - Ki mondta, hogy volt bármi is? Lehet, csak filmeztünk... - felelem vigyorogva, majd ideér segíteni és bár tényleg azt csinálja, amire kértem, azért a kis mellényúlásait észreveszem, így én meg cserébe a kezem a derekára csúsztatom, onnan meg szépen még lejjebb. - Persze, jókor szólsz, amikor már majdnem felszenvedtük magamra a nadrágom... – máltatlankodom. Leah: - Ha csak filmeztetek, akkor mi a szarért kellett elmenekülnöd? - nézek rá felhúzott szemöldökkel. Kicsit sem zavar, hogy letapiz. - Na, jó, hát, ha ennyire kényelmetlen... - sóhajtok teátrálisan, majd nemes egyszerűséggel lehúzom a gatyáját. - Na, jobb? - nézek rá csípőre tett kézzel, majd közelebb húzódom hozzá, szinte hozzásimulok. Nick: - Mhmm... - bólogatok nagyokat, aztán ahogy hozzám simul, úgy lendülök én is akcióba. Ahogy rám néz, közelebb hajolok hozzá és most sokkal szenvedélyesebben csókolom meg, mint legutóbb, és a kezeimmel sem tétlenkedek ott hátul. - Tudod… - szólalok meg suttogva - Kezdem azt érezni, teljesen felesleges volt felöltözni... - vigyorgok rá. Leah: Én csak egy nagyot sóhajtok, ahogy megint megcsókol. Kicsit bosszantó volt bevallani, de valahol én is kívántam már. Én is szenvedélyesen csókolom és kicsit aktívabbak lesznek a kezeim. - Hm, majd meglátjuk, Nick, majd meglátjuk... Valahogy úgy érzem, hirtelen nincs nálad óvszer... - vigyorgok vissza rá gonoszan. - Persze lehet, velem is csak filmezni szeretnél, de az... Sajnálatos lenne idekint... - mondom csúfondárosan. Nick: Kicsit felsóhajtok, miközben a kezei aktívabban kezdenek járni, majd vigyorogva venném elő a pénztárcám a nadrágomból, ha nem éppen félig letolva lenne rajtam, szóval kicsit macerásan, helyezkedve érem csak el és szenvedem ki a zsebemből. - Ami azt illeti, az érzéseid rosszak, kedvesem, mert bizony én minden eshetőségre felkészülök - rázom meg a pénztárcám előtte, majd kiveszem hű barátomat, Durex bácsit onnan, aki még sosem hagyott cserben, és a pénztárcám ledobva a földre elkezdem kibontani a fogammal, mert az a szar túl erősen van becsomagolva, meg mert az egyik kezem még mindig nem szabad. - Áhhá, mindjá'... Megvan! - kiáltok fel diadalittasan amint sikerül a hadművelet. Leah: - Miért lepődöm meg ezen - nevetek fel. - Csak aztán nehogy azt gondoljam, hogy minden nem éppen rosszul kinéző csajt megdugsz... - köszörülöm meg a torkom, ahogy megpróbálja kinyitni a dolgot. Aztán csak mosolyogva megcsóválom a fejemet, ahogy kiveszem a kezéből, hogy majd én segítsek a dologgal. Majd ismét megcsókolom és finoman terelem a puha homok felé... Nick: - Héé, olyannak nézek én ki? - kérdezem úgy, hogy a legaranyosabb arcomat mutassam, miután már nem kell szenvedjek a csomagolással. Aztán ahogy lassacskán, egymáshoz bújva haladunk a kellemesebb homok felé, egy pillanatra eszembe jut a Star Wars és Anakin története. - Jajj, milyen Darth Vadert kapnánk mi a fejünkre, ha ezt látná Anakin... - szólalok meg egy csókszünet közben, majd finoman, tényleg finoman, rácsapok Leah hátsó felére. - Óvatosan kell ezt csinálni, hisz rajtam kívül még a végén más is bejut oda, ahova nem kéne... - nevetek fel, valahogy ma a hülye viccek időszakát élem, bár ennek lehet köze van a fűhöz is. Leah: Kicsit kérdőn nézek rá. - Oké, én láttam a Star Wars-t, deee... Mi a szar van? - kérdezem tőle abszolút confused arccal. Annyira megzavarodom ettől, hogy mindent is abbahagyok, kb így lefagyok, pedig már a homokban térdeltem éppen. Nick: - Hogy miii? - kérdezem egyáltalán nem álcázott meglepődéssel, sőt, még én is abba hagyok mindent, amit éppen csináltam. - Na, tudod mit, ezután tényleg filmeznünk kell, be kell pótolni ezt a hiányosságot... Nem leszünk mi ilyen jóban, ha nem érted a hülye filmes vicceimet - csóválom meg a fejem, majd kicsit kézbe veszem a dolgokat és mikor megsimítom Leah arcát, úgy mozgok, hogy én kerüljek fölülre és úgy csókolom meg. Ezután az egyik kezemmel továbbra is a buksiját simizem, ahogy támaszkodok azon a karomon, míg a másikkal beutat keresek a pólója és pulcsija alá. - Még mindig fázol? - kérdezem kacérul. Leah: Csak hosszabban és vidáman felnevetek erre. - Tudod, mit? Benne vagyok... Szeretek hétköznapi dolgokat is csinálni... - mondom lágyan mosolyogva neki. Most rajtam a sor, hogy egyik kezemmel megvizsgáljam a popsiját, a másikkal pedig a tarkóját simizzem, ahogy megcsókol. Csak felsóhajtok, majd elvigyorodom. - Lehet, hogy már nem. Ki gondolta volna, hogy Hannah Montana ilyen hot is tud lenni? - viccelődőm, majd akár segít, akár nem, lekerül a felső elég rövidesen... Nick: - Hát, én mindig csak olyanokat csinálok... Szóval még egy érv, hogy máskor is találkozzunk - vigyorgok rá. Leah viccén elmosolyodok, majd természetesen segítek levenni a pulcsit és a pólóját is, ha már ott van az is kéznél. - Na, akkor még milyen jó, hogy most megszabadultunk tőle... - vigyorgok rá, aztán alaposan lenézek Leah-ra és nem csak a szemeimmel fedezem fel őt... - Így közelebbről még gyönyörűbb vagy... - suttogom kedvesen, hisz egy kis bók mindig belefér. Leah: - Na, jó, nem bánom, szívesen töltenék veled még egy kis időt... - dörgölöm az orrához az enyémet. A bókjára mélyen elpirulok. - Hm... Köszö...nöm... Azt hiszem... - kapom el a pillantásomat, mert nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen szépeket mondjanak nekem. Egy jelenettel később…Nick: Kicsit dideregve bújok hozzá Leah-hoz, most, hogy nincs akció, azért elég hamar elkezd fázni az ember itt a tenger mellett az éjszaka. - Huh, ez csodálatos volt... - suttogom, majd csak egymás érintését kiélvezve bámulom a csillagokat. - Ha most olyan lennék, mint az átlagos srácok, azt mondanám, olyan szép vagy, mint a csillagok... - vigyorodok el, sosem szerettem, ha valaki túlzóan dobja a mindenféle kedves bókokat a lányoknak, úgy szerintem elment az egésznek a varázsa, és csak egy hülye nyalizás volt az egész... - De mivel én én vagyok, azt mondom, majdnem olyan tökéletesen nézel ki, mint én... - nevetek fel, ahogy próbálom kicsit cukkolni őt. Majd még inkább megszorítom, és apró csókokkal az arcára meg nyakára, és finom simogatásokkal jelzem, hogy amúgy mit is gondolhatok vajon. Leah: Szorosabban ölelem a srácot, miközben a haját simogatom finoman. - Nekem mondod? - kérdezem csendesen kuncogva. - Milyen szerencse, hogy nem vagy egy átlagos srác - forgatom a szememet. - Hát, igen, valóban nincs okod a panaszra... - mondom lustán, ahogy lassan végig simítok a testén. Aztán ahogy puszilni kezd, először csak halkan kuncogok, ahogy kicsit csikiz, aztán kicsit odébb mozdulok, így félig megint a mellkasán fekszem. Két kezem közé fogom az arcát. - Hé, ugye tudod, hogy szerintem nincs okod aggódni, szerintem csodálatos vagy. És nem hiszek abban, hogy ha bűnöző lennél, attól még a személyiséged sem lehet jó... -mondom neki gyengéden mosolyogva, majd egy kedves és lágy csókot nyomok a szájára. - Persze csak ha nem megjátszod magad itt nekem... - paskolom meg az arcát finoman. - De azt kétlem... - sóhajtom, majd a fejemet ráhajtom a mellkasára, és így pihenek kicsit, miközben az arcát simogatom. Így kevésbé is fázunk. Nick: Eléggé élvezem, ahogy végig simít és tovább növeli az így sem kevés egomat azzal, amit mond, szóval csak büszkén magamra mosolyogva hallgatom. Utána azonban csak hamis mosolyt tudok csak magamra erőltetni, ahogy a személyiségemről kezd beszélgetni. Persze, továbbra is nagyon jól esik, amit mond, de valahogy... Annyi mindenen mentem én már keresztül, annyi szarságot tettem... Ha általánosságban tényleg nem is vagyok egy utolsó rohadék, de ha kiderülne egy két dolog rólam, biztos vagyok benne, hogy nem így gondolná. Mindenesetre viszonzom a csókot és a simogatást is, bár én amennyire nem szeretem, ha összeborzolják a hajam, olyannyira szeretek más hajával játszani, szóval inkább azzal játszadozgatok csak. - Köszönöm... - felelem szűkszavúan végül. - Tényleg... - mosolygok rá, aztán felteszem magamban a kérdést: Ugyan miért is játszanám meg magam... Nem tudom, hogy amit csinálok, az az-e egyáltalán, vagy sem. Egyszerűen csak sosem mutatom meg a belsőbb énemet másoknak. De talán ez még nem megjátszás... Hisz csak nem mondom el a teljes igazságot, nem? Mint a múltamról is... - Hé, Leah - köhintek egyet, ahogy megköszörülöm a torkom. - Miért mondtad most ezt nekem? - kérdezem komolyan, miközben megfogom az egyik kezét és összekulcsolom az ujjainkat. Kíváncsi vagyok rá, hogy csak a pia beszél még belőle, vagy esetleg az előbbi percek érzelmei, vagy tényleg komolyan gondolja-e... Esetleg csak próbál a csapatban tartani? Hisz... Ő kéne elvileg a csapat összetartója legyen. De csak nem erről van szó... Leah: Látom, hogy a mosolya megváltozik, így az enyém is kicsit lejjebb lohad. - Tudom, hogy azt hiszed, hogy a múltban elkövetett tetteid borzalmasak... De ha abból te fejlődtél és jobb ember lettél, akkor nem azok határoznak meg... Az számít, milyen vagy most - mondom kicsit szomorúan neki, ahogy érzem, hogy talán nem fogok tudni hatni rá. Nem fogja elhinni, pedig kéne. Mert nem hiszem, hogy tévednék. De ki tudja, lehet, tényleg egy utolsó rohadék, de ezt nehezen tudnám elhinni. Akkor nem viselkedne velem így. Pár percig csak csendben vagyunk, aztán megszólít, így felemelem a fejem és mélyen a szemébe nézek. Aztán mintákat kezdek rajzolni a mellkasára a szabad kezemmel, miközben a másikkal cirógatom a kezét. - Azért, mert így gondolom. És érzem, hogy baromi rosszul érzed magad a múltad miatt. Meg azért, mert pontosan tudom, milyen ezeket érezni... Azt talán nem, hogy milyen mindent elveszíteni, de... Nekem is hullott szét a világom, Nick. Tudom, hogy ilyenkor az ember úgy érzi, mindent elveszít. Hogy egyedül vagy... És ha többször megtörténik ez... Akkor nem csodálom, ha valaki inkább választja a teljes függetlenedést és elzárkózást... Én sem szeretném többször átélni ezt, hát persze hogy akkor ez egyszerűbbnek tűnik, de... - még mélyebben nézek a szemébe az én borostyánsárga szemeimmel. - Csak szerettem volna, hogy tudd, hogy én nem így gondolom. És rólad sem így gondolkodom. Meg akartál menteni egy kislányt és még most is érdekel a sorsa... Utána megmentettél egy rakat gyereket és pár társamat... Elmehettél volna, itt hagyhattad volna az egészet, de maradtál. És bár sokan nem bíztak benned, te a legjobb oldaladat hozva továbbra is segítettél, az életed kockáztattad értünk, pedig nem is ismersz minket... Most meg eljössz velem... Velünk egy küldetésre, amihez szerinted nem sok közöd van... Én látom, hogy próbálkozol. És megy is. Sokkal jobb ember vagy, mint hiszed... - sóhajtok egy nagyot, ahogy nagy komolyan befejezem. Nick: Az számít, hogy milyen vagy most... - ismétlem meg magamban, amit mond. Mert milyen is vagyok... Huh, ez aztán a jó kérdés. Milyen ember is vagyok én... - gondolkozok el, igazából azt sem veszem észre, hogy Leah is szomorkás lett, mert tényleg ebben a gondolatmenetben ragadok le egy ideig, amíg meg nem kérdezem tőle, miért mondta ezt nekem. És úgy érzem, ez a kérdés egy ideig kísérteni fog. Fogalmam sincs milyen ember vagyok... Sokáig nem nagyon tudom, mit válaszolhatnék. Miközben beszélt, bár nem mindig sikerült, valahogy próbáltam kitérni a pillantása elől és inkább elvesztem a mintákban, amiket képzeletben rajzolt. Sokkal megnyugtatóbb volt ezt látni, mint azt, ahogy valaki, körülbelül azóta, hogy meghalt anya és Jimmy, őszintén próbál bennem bízni és el is hiszi azt, amit mond. Nem csak úgy mondta ezeket a szavakat, tudtam, hogy tényleg így gondolja, még ha én nem is hittem még el. Egyszerűen annyira... Nem is rossz, hanem furcsa érzés volt, hogy valaki úgy áll hozzám, hogy nem egy szar alak vagyok. Az egész elzárkózással igaza volt, nem akartam másokat magam közelébe engedni. Többek között ezért is lett egyszerű ötletből, lényegében egy függőség az, hogy minden egyes porcikámra varrattam valamit. Mintha ez is egy külön rétegként fedne be és elfedné a saját énem. Hisz ki menne oda egy agyon tetovált emberhez csak úgy? Ki nézi ki egy ilyen alakból, hogy amúgy a gyerekekkel baromi jól ki tud jönni? Senki sem... - Tudod... - kezdek bele végül egy másik gondolatmenetbe, mert nem tudom erre hogyan lehetne reagálni, szóval egyelőre csak beszélek, és a szabad kezemmel erősebben magamhoz szorítom. - Nem könnyű úgy bárkinek is segíteni, ha nincs miért hozzá kötődj. Nem hiszem, hogy bárkinél is jobb lennék innen, mert veled tartok majd. Vagy mert segítettem. Nem... - kezdem nehezen, de végül kimondom azt, amit gondolok. - Nem értetek tettem. Nem úgy, ahogy te gondolod. Azt hiszem, én csak... Igyekszek olyan emlékeket felidézni a múltból, amit akkor elbasztam és most nem akarom. Igen, emészt a múlt, és rosszul is érzem magam miatta. De nekem... Nekem egyedül így megy... Így látom értelmét, így érzem azt, hogy biza mégis kötődök valakihez, mert emlékeztet egy vagy több emberre régről. Szerinted... Ez ugyanolyan, mintha tényleg önszántamból, nem önös célból, hanem a világért, az istenekért meg a tököm tudja még miért csinálnám? - kérdezem halkan, félek, hogy esetleg megbántom vele Leah-t. Leah: - Hááát... Akkor keresni kell valamit, ami segít a kötődésben. Vagy a másiknak bebizonyítani, hogy megéri kötődni hozzá...- lököm meg kicsit a vállát. - Hééééé, ez is egy jel, hogy jobb szeretnél lenni. Nem belesüppedsz a dologba és a depresszióba, hanem próbálkozol jobbnak lenni! - fogom meg megint a szabad kezemmel az arcát. Aztán egy percig csak gondolkodom, végül lemászom kicsit róla, hogy én is háttal lehessek. - Szerinted sokat számít, miért teszed, ha jó az, amit teszel? A mai világban nehéz elkülöníteni az önzetlen cselekedeteket... Pláne nálunk. Lehet, önzetlen vagy, de az szembe megy mondjuk, az istenek akaratával... Akkor kinek van igaza? Ez bonyolult... De szerintem alapvetően nem baj, ha ezek kicsit összemosódnak. Mert ettől függetlenül egészen valószínűleg valami jóért teszed, hogy velünk jössz. Az Orákulum nem igazán ad olyan jóslatot, amivel minket szívatna, mert rosszul jövünk ki belőle mindenképpen... Szóval nem, nyilván nem ugyanolyan, de talán nem is számít annyit, mint hiszed - fordítom felé a fejem, majd nyomok egy puszit a vállára. Közben eszembe jut, hogy ha ebből mégis lenne... Valami és Nick kihátrálna belőle a kötődési problémája miatt... Nem vagyok benne biztos, hogy tudnám magam tartani még egy után. De még csak egy napja ismerem, szóval próbálom nem túlkomplikálni a dolgot, hiába érzem, hogy ez kicsit más. Nick: Elmosolyodok Leah kedvességén. - Lehet... De hát, kihez lehetne ebben a hatalmas világban kötődni... - teszem fel drámaian a kérdést, ahogy kicsit jobb kedvre derít. - Nincs senki a közelemben, aki erre adná a fejét - tekintgetek körbe vigyorogva, természetesen átnézve Leah felett. Kicsit húzom az agyát, de azért remélem, leesik neki, hogy egy próbát szívesen tennék afelé, hogy barátok legyünk esetleg. Olyan, igazi barátok. - Nem tudom na, tényleg nem. Én csak még azt sem tudom, miért maradtam itt. Lehet azért, amit elmondtam, aztán lehet, másnap már máshogy gondolom - nevetek fel keserűen. - Olyan szar és bonyolult ez az egész... Látod, ezt utálom. Hogy... Minden olyan bonyolult. Ahg, nagy szar ez a félvéresdi még mindig... Nem változott semmit... - kezdenék bele, de megakad a szó a torkomon. Nem változott semmit azóta, hogy elhagytam a tábort... - Azóta, hogy először hallottam róla - fejezem végül be így, és a puszira egy öleléssel és egy arcsimogatással válaszolok. - Köszönöm, hogy lehet veled ilyenekről beszélgetni. Nem szoktam az ilyenhez hozzá... - mosolyodok el, majd felülök és körbe tekintek. A földön a nadrágom mellett megpillantok egy szál cigarettát, fű nélkülit, biztos ez is egy már többször kimosott, a zsebemben maradt szál, ami most esett ki. Mivel nagy késztetést érzek arra, hogy elszívjam, a kezembe is veszem, és hamar előkeresem az öngyújtóm is és meggyújtom. - Nem megyünk vissza? - pillantok Leah felé, miközben felé nyújtom a szálat is, miután letüdőztem egy szippantást. - Biztos van valahol egy kellemes hely az alvásra is. Leah: Megint csak meglököm és elnevetem magam, ahogy a szememet forgatom. - Hát, igen... Ebben egyet értünk... Tényleg kurva nehéz ez az egész... - sóhajtok fel, de aztán kicsit összehúzott szemöldökkel nézek rá, ahogy elharap egy mondatot. - Oké, most megint úgy teszek, mintha ezt a mondatot így akartad volna befejezni... - hajolok a füléhez, hogy ezt belesúgjam, majd adok neki egy puszit. - És bármikor! Hozzám lehet jönni bármikor! Mint a tábor jelenleg legidősebb táborozója, láttam már ezt-azt... – mondom. Ahogy felül, én a hátamra gördülök és a csillagokat kezdem nézni. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy vissza kell mennünk ebbe a szarba... - Nem akarok visszamenni, most olyan jó itt... - mondom nagyon halkan, kicsit szomorúan, de aztán felsóhajtok és körbepillantok, hogy összekaparjam a ruhámat, amit magamra is húzok. - Gyere, keressünk neked egy ágyat nálunk... - sóhajtok kicsit szomorkásan. Ahogy az alkohol és a fű kezd kimenni belőlem, úgy tér vissza egyre súlyosabban ez az egész szar helyzet. Nick: Beleborzongok a suttogásába, majd meglepődött arccal nézek rá. - Te vagy itt a legidősebb? Az hogy lehet? Mi a helyzet a felnőttekkel? - kérdezem csodálkozva, hisz a Római Táborban bőven voltak idősek is... Ahogy visszanézek Leah-ra, látom rajta, hogy a visszamenéstől elszomorodik. Bevallom, én csak jobban örültem volna annak, ha egy kényelmes ágyban tudnánk összebújva feküdni. - Héé, azért nem kell ennyire sietni... - csúszok közelebb hozzá és ölelem át, a fejét is megsimítom. - Még maradhatunk, ha szeretnél. Csak kényelmesebbé akartam tenni az esténket - mosolygok rá, kicsit gondolkozok, hova is mehetnénk, de nyilvánvaló okokból nem vagyok jártas a táborban lévő dolgokról, a városba meg visszamenni órákba is telne... Egyelőre a "nálunk" kifejezést sem értem teljesen, mit ért ez alatt, de erre most nem kérdezek rá inkább. Leah: Lesütöm a szememet. - Nos, annyira nem jellemzőek a felnőtt félvérek... Nem szoktuk megélni az idősebb kort a szörnyek és a küldetések miatt… Persze vannak páran, de nem jellemző. Az meg, hogy velem egykorúak nincsenek... Ilyen tájt azért már vagy egyetemre mennek az emberek vagy elkezdik a saját életüket építeni táborozósdi helyett... Én csak... Egyrészt nem tudtam, mit tegyek magammal, másrészt nem fogom itt hagyni a tábort egy háborúban, amihez nekem is elég sok közöm van... - mondom, majd most én harapom el kicsit a mondatot. - Oké, felelősnek érzem magam Luke miatt... – vallom be végül sóhajtva. - Igazad van, ideje lesz aludni, amúgy sem lesz sok időnk... És fel kell készülnünk a küldetésre - sóhajtom. - Csak jó volt kicsit kiszakadni ebből a sok szarból - mondom neki, ahogy felállok és leporolom magam, majd őt is felhúzom, ha kell. - És csak hogy érts, miért oda megyünk, ahol én alszom... Hermész a vándorok istene is, szóval minden félvér, akit nem ismertek még el vagy olyan isten gyermeke, akinek nincs kabinja, nálunk alszik... Szóval elég sokan vagyunk, készülj fel - magyarázom, ahogy elindulunk visszafelé. Még vetek egy pillantást a vízre, ahogy eszembe jut, hogy ma felrobbantottam egy hajót, amin ott volt Luke és Ethan is... Aztán elfordulok és elindulok visszafelé a kabinokhoz. - Oké, óvatosnak kell lennünk, nem bukhatunk le... - suttogom neki. Nick: Milyen meglepő, megcsinálják a saját gyerekeiket az istenek, aztán addig használják őket a küldetéseken, amíg meg nem hallnak... Ha meg nem mész el egy halálos küldetésre, lenéznek téged. Huhú, milyen jó is félvérnek lenni... - mormogom magamban, szándékosan nem kezdem el osztani azt észt, már csak Leah miatt is. - Szóval... Vannak, akik tudnak ugyanúgy élni, mint én? - kérdezem gondolkodóan, majd ahogy Leah megint magát kezdi okolni, az arcát finoman felém fordítom és adok neki egy puszit. - Mondtam már, ez az egész nem a te hibád volt... Mit tehettél volna? Ugyanez lett volna a vége... Lehet, hogy akkor már te sem élnél, ha Kronosz úgy talál rá Luke-ra, hogy ketten vagytok. Tudod... - kezdem halkan - én örülök annak, hogy így alakult. Így legalább neked nem esett semmi bajod és megismerhettelek. Számomra az sokkal nagyobb veszteség lett volna, ha lelépsz Luke-kal... - simogatom meg az arcát, miközben rámosolygok. - Aha, szóval Hádészt nem szívlelik itt lent... Kihagyni egy főistent elég merész dolog... Huh, megérdemli... - válaszolom, ahogy felpattanok Leah segítségével, majd kicsit mérlegelni kezdek. - Mit szólnál, ha holnap is összefutnánk valamikor, hogy legalább akkor ne a sok szarral foglalkozzunk? Sok minden van még a tarsolyomban... - vigyorodok el, és ráhagyom, hogy ezt mire is érti pontosan. Aztán felöltözök én is, egész jól megszáradtak a ruháim, bár kicsit már zavaró ebben a mocsok pólóban meg nadrágban lenni... Ezután felszedem a földről a használt kotont, mert nem szemetelünk, a pénztárcám is elrakom, és mielőtt elindulnánk, a bokorra mutatok. - A melltartód azért itt ne felejtsd... - nevetek fel. Leah: - Vannak - bólintok röviden. Elmosolyodom a puszin, de hamar el is tűnik és most először kiismerhetetlen tekintettel nézek rá. Talán egy kis szomorúság látszik rajtam. - Honnan veszed? Nem ismersz... Fogalmad sincs, milyen borzalmakat tehettem vagy tettem is... - mondom neki kicsit fájdalmasan, de aztán el is fordítom a fejem. - Nem hiszem, hogy tudott volna kezdeni velünk valamit... Max rémálmokat küldeni és szörnyeket... Kronosz, mielőtt Luke testébe került, apró pici cafatokra volt szabdalva egy szarkofágban. Nem tudott volna utánunk jönni... És meggyőződésem, hogy akkor keresett volna magának egy másik testet... - harapom be a számat. Aztán megint elmosolyodom. - Hát, igen... Egy ilyen élményt kihagyni valóban nagy veszteség lett volna - próbálom elviccelni a dolgot. - Hádész... Bonyolult... - mondom neki. - Hah, majd meglátjuk, lesz-e időnk, édes - mosolygok rá kicsit csábítóan. Aztán gyorsan lekapom a melltartóm és a szememet forgatom. - Szólj rám, hogy holnap adjunk neked itteni ruhát... - mondom, ahogy lassan elindulunk a kabinunk felé. Nick: Leah mondandója végén kissé elvigyorodva bólogatok, de aztán hamar megkomolyodok, mert tudom, hogy csak nem akarja komolyra venni a témát. - Hogy is mondtad... - vakarom meg nagyon látványosan a vállam és nézek fel az égre. - Nem a múltbéli tettek határoznak meg, ha tanultál belőle és jobb ember lettél... - ismétlem meg nagyjából ugyanazt, amit ő is mondott pár perce. - Te mondtad! - mutatok rá, miközben gyengéden elmosolyodok. - És különben is, szerinted, a "max rémálmok és szörnyek" állapotot meddig bírtátok volna? Semennyit nem aludni eleve felér egy kínzással, hát, ha még minden egyes nap mindenféle vérszomjas szörnyek támadtak volna rátok. Figyelj, biztos te is tudod, hogy vannak dolgok, amiken nem tudsz... Nem tudsz változtatni. Akármennyire is szeretnél. Valószínűleg dönthettél volna bárhogy, akkor is ez lett volna. Hisz most mondtad te is, keresett volna magának másik testet Kronosz bácsi... - sóhajtok egy nagyot, kíváncsi lennék ezalatt kire gondolhatott, ezért is zártam ezzel a mondandóm. - Biztos megoldjuk valahogy... Hehe. És köszi, az jó lenne. Kellemetlen lenne ilyen állapotban bemenni a városba... - vakarom meg a tarkóm, miközben szépen lassan követem Leah-t. Útközben még megkérem, hogy segítsen már megkeresni a táskám tartalmát, mert egy picit szétszóródott... Nem magyarázkodok miért, nincs is nagyon kedvem, vannak néha ilyen dühkitöréseim, na. Szóval amint az is megvan, felkapom azt a vállamra és kíváncsian várom, mégis hol fogok aludni, milyen is az a kabin. Leah: - Honnan veszed, hogy tanultam belőlük és nem követem el őket újra és újra? - suttogom szinte csak magamnak, aztán csak elpillantok, ahogy eszembe jut a mai álmom. - Igen, lehet, igazad van... - hagyom rá. Ezek után csak bólintok és csöndesen összeszedjük a cuccát. Úgy félúton azért eszembe jut. - Amúgy a kabinjaink az isteni szülőnket mintázzák. Mittudomén, Démétéréknél egy csomó növény van, Athénénél egy csomó könyv... Nálunk meg kurva sok minden és mindenki és állandóan kupi. Szóval ne is próbálj egy szabad felületet sem keresni... - mondom, aztán csendre intem, ahogy lassan megérkezünk. Benyitok a bungalóba, ahol nem igazán van már senki fent. Nem okolom őket, hosszú és fárasztó nap volt. Próbálnék új helyet keresni Nick-nek, de ezek a nyomorékok elfelejtettek új ágyat behozni vagy csak egy szabad matracot lerakni. - Ezt nem hiszem el... - morgom, majd odavezetem az én ágyamhoz, ami eléggé el van dugva a sok között, egy lenti az. - Tessék, az idióták nem készítettek neked elő semmit... Ez az én ágyam... - suttogom neki, majd a retkes gatyám gyorsan átcserélem a pizsigatyómra és úgy ahogy vagyok, befekszem az ágyamba, ami persze bevetetlenül állt, mint mindig. Nick: - Onnan, hogy... - kezdenék bele egy újabb gondolatmenetbe, de ahogy látom, hogy Leah csak rám hagyja a dolgot, végül inkább a hagyom a dolgot egy nagy sóhajtás kíséretében. Ezután pedig elindulunk. - Ahha, hát ez igazán bizalomgerjesztően hangzik. Alig várom már, hogy tizenéves pisisek mellett aludjak - nevetek fel halkan. Egyébként egész szép a tábor így éjszaka, kicsit arra emlékeztet, amikor a rendőr suliban táboroztunk és éjszakánként kimentünk a tábortűz köré beszélgetni, sörözgetni... Bent a hely meglepően... Zsúfolt. Bent már régen alszik mindenki, így próbálok extra halkan közlekedni, már csak az hiányzik, hogy valakit felkeltsünk... Mikor Leah az ágyához vezet és szembesít a ténnyel, hogy nekem nem készítettek elő saját ágyat, először nem igen tudom, mit feleljek. Eleve én arra számítottam, hogy ketten fekszünk le aludni, bár jobban belegondolva, ha ez csak egy kis egyszeri kaland volt, így, hogy már elmúlt a pia meg fű hatása, igen kellemetlen is lehet. Főleg, ha Leah nem így készült. - Hé, elalszok én ott kint a padon is - mutatok a hátam felett hátra a bejárati ajtóra - Ha nem így készültél volna... - suttogom közömbösen, nem mintha most én nagyon furcsán érezném magam, ha együtt aludnánk, de tényleg nem tudom, Leah mit szeretne vajon. Leah: - Hozzájuk lehet szokni... Néha nagy az arcuk, akkor rendbe kell őket tenni. Hermész gyerekeinél kevesebb nagyobb csínytevőt és nagypofájú gyereket ismersz... - mondom még neki. Odabent pedig a mondandójára csak a szememet forgatom és a fejemet csóválom, majd nemes egyszerűséggel az ágyra lököm. - Helyezd magad kényelembe... - mosolygok rá, majd ha lefeküdtünk és kellemesen összebújtunk, akkor magyarázkodni kezdek halkan, hogy nehogy felkeltsünk mást. - Nem arról van szó, hogy nem így készültem, csak... Ahogy látod, ezek egyszemélyes ágyak... Itt nem igazán szokás együtt aludni, tuti, hogy mindenki rólunk fog holnap beszélni... - sóhajtok fel, majd megrántom a vállam. - De igazából most már kb leszarom. Csináljanak, amit akarnak, én biztosan jobban fogok aludni veled, mintha egyedül aludnék... - bújok hozzá a mellkasához. - Ja, igen... Készülj fel, hogy legalább egyszer rémálmom lesz, de remélem, legalább nem a felkeltős típus... - mondom még neki. Nick: - Okés... De ha valamelyik kis szaros a fegyvereimmel kezd játszani, megnyúzom őket - mondom fáradtan majd megpróbálom nem egy annyira látható helyre letenni a táskám, aztán miután Leah az ágyra lök, még mielőtt hozzám bújna gyorsan elrendezem a szűk farmerban a mogyoró törés elleni intézkedéseket, majd átölelem Leah-t és halkan hallgatom, miközben finoman simizem a hátát. - Hát, mondanám, hogy nem kellemetlenkedek itt nálad, ha zavar téged, ha mindenki rólad beszél, de végülis ezzel csakis te jársz jól... A világ legjobb pasijával aludtál, és erről beszélnek az emberek. Ezt ki ne akarná? - viccelődök kicsit, hogy ezen azért ne stresszeljen. Aztán a rémálmos dologra először nem tudom mit reagáljak, szóval stílusosan csak annyit bökök ki, hogy: - Oké... Mármint... Mi? Milyen rémálmok? - kérdezem aztán, mikor az a maradék két, hullafáradt agysejtem is felfogta amit hallott. Leah: - Csak nyugodtan... Másból úgysem értenek, ha lopásról van szó... - mondom. Ahogy elrendezi a dolgokat, csak ránézek. - Ugye, tudod, hogy leveheted? Engem aztán nem zavar, ha alsóban alszol - forgatom a szememet mókázva. - Jogos... Nem is értem, hol itt a probléma... - kuncogok nagyon halkan. Valaki hangosan felhorkol, szóval inkább csenden maradok. Aztán feléfordulok és ránézek, majd a kezemmel megint eltakarom a szemem. - Változó. Általában Luke van benne, ahogy átváltozik, ahogy könyörög, hogy menjek el vele, ahogy meghal különbözőképpen... Gondolom, a mai csodálatos akcióval legalább egy új szenárió nyílt... - sóhajtok. - Ugyanezek a családommal és a barátaimmal... Dolgok, amiket elrontottam... - sorolom halkan. -Néha úgy érzem kiapadhatatlan... - mondom. - Na, de... Elég az önsajnálatból, téged is aludni kell hagyni, holnap korán kelünk... Szóval... Aludj jól! - mondom neki, majd nyomok egy puszit az arcára. Nick: - A probléma ott van, kedves, hogy nincs rajtam alsó... - mondom gúnyosan. Majd végig csendben hallgatom végig Leah-t, és bár mondanék valamit, nem igazán tudok ebben segíteni, szóval csak kicsit megszorítom és igyekszek biztonságot nyújtani neki. Hátha ma jól alszik és elkerülik ezek a dolgok... - Jó éjt, Leah - viszonzom a puszit, majd végre lehunyom a szemem, és Leah hajával hajazgatva próbálok elaludni hamar, hisz az az két szó jól befosatott rendesen: korán kelünk...
|
|
Gresh550
Írónövendék
"A sense of humour is the only divine quality of man" - Arthur Schopenhauer
Posts: 156
Utoljára online: Nov 11, 2024 19:52:46 GMT 1
Jun 9, 2020 18:53:23 GMT 1
|
Post by Gresh550 on Mar 28, 2023 22:56:25 GMT 1
#s://i~imgur~com/3my1YC9~jpg Chara az ütközet másnapján szokás szerint korán kelt. Miután felöltözött, hangtalanul hagyta el a kabint. Reggeli rutinjának megfelelően elvégezett egy közeli tisztáson pár nyújtógyakorlatot, ezután pedig leült egy fa tövébe olvasni a kelő nap fényénél. A diszlexia miatt mindig is kicsit lassabban haladt, gyakran többször meg kellett ismételjen egy mondatot, de több évnyi gyakorlás után már egyre jobban ment neki. Alkalmanként néha elkalandozott a figyelme; előfordult, hogy percekig csak nézett maga elé, mire folytatta a könyvet. Egy idő után elvonult az ebédlőbe, ahol elsők között jelent meg. Egy gyors reggeli után a Nagy Ház felé vette az irányt miután értesült arról, hogy hivatalos a megbeszélésre. Az épületbe érve elfoglalta helyét, kissé a tömeg szélén állva, de azért nem olyan távol a többiektől. Ahogy szótlanul várták, hogy valaki elkezdje a dolgot, a csendet hirtelen Dionüszosz diétás kólája törte meg. Chara erre már nem is reagált;hozzá szokott az elmúlt években, hogy amikor egyáltalán tiszteletét tette, az isten mindig is … a saját stílusát hozta. - Oké, asszem, az én részem elég egyértelmű... – kezdte Leah, az üdítős doboz hangjától magához térve - Vagy sikerül összetartani a csapatot, vagy káosz lesz az egészből és elbukunk... Csodás... - mondta frusztráltan.- Nem lebecsülendő ez a szerepkör... Nem szokás ennyi félvérnek egy küldetésre mennie, úgyhogy ez valóban nem tűnik túl egyszerűnek... - felelte kissé feszülten Charlotte.- Mindegy, megoldjuk, nagyok vagyunk már... Ennél fontosabb, hogy mi a francot jelent az, hogy mi tizenketten vörösen izzva indulunk útnak? - nézett körbe Leah, hátha valakinek jut valami eszébe.- Fogalmam sincs. Talán azt, hogy már most sikerült jó adag vért kifröcskölni, pedig még el sem indultunk? – szólalt meg Lyra. A lány nem tudta eldönteni, hogy megjegyzése mennyire volt komoly. Chara összefonta maga előtt a két karját ahogy csendesen álldogált, a többieket hallgatva. Egyesével felmérte mindegyik félvért a szobában. A legtöbbjüket ismerte - legalábbis valamennyire, már amennyire ő ismerhetett valakit - így volt egy körülbelüli elképzelése arról, hogy ez az egész mégis mennyire fog működni. Azonban voltak.. kiszámíthatatlan elemek. Közben feltűnt neki az is, hogy Nick mellett Jason éppen alszik.. állva. Már most érezte, hogy a srác csupán kellemetlenséget fog okozni a küldetésen. - Lehet nem leszek túl népszerű a véleményemmel, meg az is lehet teljesen baromság, de ha abból indulok ki, hogy valamiért bekerültem ebbe az egészbe, annak kell valami indoka legyen... - kezdte Nick, az egyik kiszámíthatatlan elem - És egyelőre én csak arra tudok gondolni, hogy az alvilághoz van köze, ahol ugyebár pedig elég meleg van. Vörösen izzva, talán inkább arra akar utalni, hogy kurvára melegünk lesz, és úgy kileszünk vörösödve mint a szar - vonta meg a vállát - Vagy nem tudom. Nem lehet ezt egy mondatból megállapítani, de egy ötletnek csak nem olyan rossz...- Akármennyire nem akarom elismerni .. - kezdte komoran, azonnal egy gyenge sóhajjal követve felvezetését - Valószínűleg nem véletlen, hogy a Holtak Ura most ismerte el a fiát. Általában ilyesmi okkal történik.. Nem beszélve a főisten utódokról. A legutóbbi alkalomat követően 4 nyáron keresztül záporoztak a világmegmentő próféciák. - nézett körbe, majd a tekintete megállapodott Nicken. Valamivel kevésbé volt szúrós mint az előző nap... De így sem volt épp szimpatikusnak mondható. - Egyetértek – morogta válaszul Lyra. - Valami megint készül, és jó lenne tudni, mi a pokolba rohanunk.- Literálisan a pokolba rohanunk ezek szerint... – jegyezte meg Malcolm viccesen. Chara igazán eltűnődött azon, hogy vajon mikor vált egyesek számára ekkora komédiává a tábori élet. Persze, a humor általában egyesek eszköze volt arra, hogy megnyugtassák magukat különböző stresszes szituációkban, azonban.. Néha már úgy érezte, hogy túl sok van belőle. Főleg, amikor csak az időt pazarolták hasonló megjegyzésekkel. - Igen, akármennyire is rossz ezt elismerni, mindenhez passzolna a dolog... – folytatta Jared - Nick éppen beesik ide, majd elismerik, megkapjuk ezt a próféciát, amiben több sor is arra utal, hogy le kéne menni az Alvilágba... Hiszen mi másra utalhatna az a rész is, hogy "Átkos penge fekete, mint a hely atyja"? Hádész és az Alvilág is elég sötét hely... Mi Mennyei Bronzból készítjük a fegyvereinket, vagy ha nem is, fekete színű alapanyag az nincs, nem igaz? – pillantott hirtelen James-re, aki ettől a figyelemtől igen csak zavarba jött. Megvakarta a tarkóját, majd bólintott. - Igen, nem igazán dolgozunk fekete színű fémmel... Ugye, amiről tudjuk, hogy az... Az a Sztügiai Fém, mint amilyen kardja Nico-nak is van. De az a fém... Az tényleg az Alvilágban van és mi csak álmodozhatunk arról, hogy valaha is kezünkbe jut egy ilyen... - ismerte be lassan. Leah felsóhajtott. Úgy tűnt egyáltalán nem boldogítja a tény, hogy ezek szerint tényleg az Alvilágba kell menniük. - Oké, tegyük fel, hogy az Alvilágba kell mennünk, hogy megszerezzük ezt a fekete kardot vagy csak a fémet, amivel legyőzhetjük Kronoszt... Azt is tudjuk, hogy az egyetlen ismert bejárata az Los Angeles -ben van, igaz? - nézett Ellie körbe, mire többen bólintottak. - Oké, az autóval is legalább két nap... Hogy a francba fogunk eljutni oda?- Nos, lehet, hogy... – kezdte Leah, majd féloldalasan elmosolyodott, megrántva a vállát. - Lehet, hogy egészen véletlen nem is olyan régen meggyőztem egy tagot, hogy adja nekem az autóját, ami egy nem kicsi terepjáró... Igazából nem tudtam, miért kell nekem, csak éreztem, hogy kell, de asszem, most már értem... Szóval abban elférünk tizenketten cuccokkal együtt, még védelme is van valamennyire - kacsintott Jasonre.. Az azonban semmit se látott ebből, hisz éppen az igazak álmát aludta mint valami ostoba kisgyerek. A vörös valamiféle jelet adott Nicknek, aki egy sóhaj kíséretében oldalba vágta a srácot ott, ahol tegnap a kések eltalálták. - Ébresztő!A titán fia majdnem pofára esett, de persze utolsó pillanatban magához térve mégis csak végre tudta hajtani újabb cirkuszi mutatványát, valahogy megint showműsort csinálva a legkisebb dologból. Chara csak a szemét forgatta. - Nicholas, látom megőrizted a híres modorodat. - mosolygott Nickre, majd Leah-ra pillantott. - Ahw drágám, büszke vagyok rád! A végén még kiderül hogy tanulsz tőlem. Mindenesetre, ami a próféciát illeti.. Ha jól emlékszem valamelyik sor azt mondja hogy "hol sok a terra". Na most, az alvilág föld alatt van, úgyhogy ott aztán igazán sok van az említett anyagból... Valószínű, hogy odalennt sorsdöntő események játszódnak majd le. - Természetesen... Egyébként arról volt szó, hogy segítettél kicsit feltuningolni az autót, amivel mennénk a küldetésre, ennyi. – felelte neki Leah a szemét forgatva.- Ah, tényleg.. El is felejtettem már. Néha még magamat is meglepem. - mosolygott vissza Jason a lányra - Nos, akkor legalább az út nem lesz olyan borzalmas.- Én aztán mindig. – felelte neki Nick vigyorogva, bár a lány ezúttal nem értette mire akart célozni. - Mindez szép és jó.. - vette át a szót Chara, az egyike azoknak akit érintett a Jason által idézett sor - De mégis mit csinálnánk az Alvilágban? Bányász felszerelést viszünk magunkkal és elkezdjük majd csákányokkal verni a falat? Valami cél is kellene.. Ez egyelőre egy elég nagy terület, hetekbe telhet mire véletlenül megtaláljuk amit keresünk. - Csak képzeljétek el, ahogy az Árészosok nekiállnak falat bontani... A bányászok... – mondta Malcolm, miközben alig tudta visszafojtani a nevetését. Egy szúrós pillantással díjazta a fiú viccét, de nem felelt rá semmit. Körbepillantva azonban látta, hogy nem ő az egyetlen aki ezt az elképzelést humorosnak találta. Remek, ismét ostoba viccekkel pazarolják az időt a megbeszélés helyett. Vett egy mély levegőt, s erősen megforgatta a szemeit. Jobb ha nem foglalkozik ezzel. - Nehogy véletlen te legyél a csákány... – sziszegte mérgesen Ellie. Úgy tűnt, neki sem tetszett a megjegyzés. - Okééé, igen, az elég jól hangzik, hogy az Alvilágban sok a terra... És akkor ez lehet az, hogy valamelyikőtök fog végül valahogy elvezetni ahhoz, ami kell? Vagy ti fogjátok megtalálni? – folytatta Leah, még mielőtt komolyabb konfliktusba fordulhatott volna az egész. Chara csendesen nézett maga elé. Nem sok ötlete volt az őket illető sorokkal kapcsolatban. - Lehet... – válaszolta helyette Galloway, ugyanolyan bizonytalanul.- Úgy tűnik valamelyiküknek komolyabb feladata lesz odalent. - nézett Ellie-re a lány - Kérdés hogy pontosan micsoda, és.. hol. A prófécia egyelőre erről nem árult el sok mindent... - Ha már itt tartunk... Nincs véletlen olyan képességed, amivel tudsz minket navigálni az Alvilágban? Elvégre Hádész fia vagy, talán... – fordult a vörös Nick felé.- Bárhol is legyen, azt én megtalálom. – bizonygatta az magabiztosan. - Higgyétek el, ismerem azt a helyet... És ja, van ilyen képességem. Talán... – emelte ki meglehetősen gúnyosan a szót. Tehát nem tetszik neki, hogy bizonytalanul állnak hozzá mások… Nos, Charának annál inkább tetszett. - Szóval inkább az a fontos, hogy nektek, vagy egyikőtöknek csak, mit is kéne produkálnia ahhoz, hogy megszerezzük a fémet.- Szuper... Akkor legalább attól nem kell félnünk, hogy eltévedünk... - fogta rövidre a Hermészes lány.- Nem hiszem, hogy ez egyelőre egyértelmű lenne a Próféciából... - szólalt meg az addig hallgatag Shawn. - Nem lenne meglepő, hogy ha ott a helyszínen derülne ki, hogy pontosan mit is értett alatta az Orákulum - tette hozzá James is. Zavarta, hogy egyáltalán nem tudta hogy mi vár rá. Eléggé foglalkoztatta mi lehet a feladatuk az Alvilágban, de egyelőre nem jutott semmire. Csendesen egyetértett hát a többiekkel arról, hogy ez majd a helyszínen valahogy kiderül. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy így alakul. - Miért van olyan érzésem, hogy ugyanez a helyzet azzal is, ami rólunk szól? - szólalt fel Charlie is kicsit idegesen, összenézve a többi Apollón kabinossal. - Szintén lehet az Alvilágra érteni... – kezdte Jared. - Kínnal és semmi remény? Nem akarok nagyon rosszul hangzani, de erről az első dolog, ami eszembe jutott, az a Tartarosz... - vágott közbe Galloway meglehetősen komoran. Ennek hallatán Chara az Apollónosok felé kapta a fejét. A hely említése nem sok hatással volt ő rá; nem félt tőle kifejezetten. De azon kevés helyek közé tartozott, ahová inkább nem ment volna el, ha nem muszáj. - Én is ettől féltem... - mondta egy sóhajjal Charlie. - De oda nem megy le csak úgy az ember! Azt nem élik túl... - hitetlenkedett Jared. - Nem biztos, hogy erre gondolt az Orákulum... Személy szerint nekem is kicsit furcsa lenne, ha a Tartaroszba kéne mennetek... – felelte megnyugtató hangon Kheirón, de ettól az Apollón gyerekek nem lettek jobban. - Szerintem sem a Tartarosz... – erősítette meg a kijelentést Nick is. - Nem kell egyből a legrosszabbra gondolni. Talán... Ha van olyan közel álló személy hozzátok, akit elvesztettetek, lehet ő fog visszaköszönni odalent. Elvégre mégiscsak a holtak birodalmába megyünk... Főleg, ha azt a részt vesszük, hogy "ahol nem remélsz." Azaz nem számítasz rá. Talán, de én sem tudom ezt megmondani...- Ez egy kicsit túl extrém lenne. Talán inkább árulásra utalhat a sor. - elmélkedett hangosan Chara, ridegen fontolgatva a lehetőséget - Elvégre is, olyasmi, amire nem számítanál... - vonta meg a vállát. - Ha valaki árulást tervez, azt szerintem megoldjuk. Hacsak nem hirtelen csoportosan akarunk titánoldalra állni. – morogta válaszul Lyra. Ő azonban úgy érezte, hogy egy hasonló helyzet azért ennél jóval bonyolultabb lenne. Hádész fiának feltevését hallva azonban hamarosan egy erősen kellemetlen érzés fogta el. Ahogy mérlegelte a gondolatot, egyre inkább megszűntek körülötte a külvilág hangjai, és csak egy zúgó hangot hallott míg üres tekintettel bámult ki a fejéből. Nagyon remélte, hogy vele ilyesmi.. semmiképp nem fog történni. Még mindig nem állt volna készen rá. Beletelt vagy két percbe mire észrevette magát. Addigra már a téma tovább haladt, éppen Nick beszélt. Ökölbe szorította a kezeit, majd egy halk sóhajt kieresztve a srác felé fordította elsápadt arcát. - Fogalmam sincs – rántotta meg a vállát a srác. - Szerintem már az elég nagy áldozat, hogy itt vagyok és elmegyek erre a szaros küldetésre...- Áldozat.. - ismételte a szót, gondolkozva annak a jelentésén. Eszébe jutott a tegnapi beszélgetése a félvérrel a származásáról, és hogy mennyire gyűlöli az isteneket. Arról, hogy mennyire gyűlöli az apját. - Utálod az isteneket. - jelentette ki miközben a tekintetét a srácéba fúrta - Azt mondtad tönkreteszik az életünket. De te sose voltál a táborban. Saját tapasztalatból beszéltél. Azt sem akartad elmondani, hogy ki az apád ... Felteszem nem a legjobb a viszonyod vele. Nem lehet, hogy összefügg ezzel? - Mint mondtam, már az elég nagy áldozat, hogy itt vagyok és elmegyek erre a szaros küldetésre. Szóval de, minden bizonnyal ezzel függ össze... – sóhajtott az csak válaszul. Tehát megint ezt csinálja. Nem tudnak majd még jó ideig mit kezdeni a sráccal, ha nem lesz képes nyílt lapokkal játszani. Valami van mögötte, amiért titkolózik. Az egésznek oka volt. És a lány mindenképp ki akarta deríteni, hogy mi. - Lehet most egymásra mutogatni, hogy kiből lesz áruló, de szerintem még senki nem mutatott erre utaló jelet, és különben is, egy csapatként kell működnünk, ahhol meg fontos lenne, hogy bízzunk egymásban. Ha egymás ellen fordolunk csak Kronosz kezére játszunk. – szólalt meg hirtelen Nellie, egyenesen őt nézve. Felszólalását Chara érzelemmentes arccal hallgatta végig. Finoman megrázta a fejét. - Nem rá gondoltam. Bárki lehet. Egyébként meg, ami az ő árulását illeti. Arról már beszéltem.. vele. - mosolyodott el végül, visszaemlékezvén a teraszon töltött beszélgetre. - Nyilván, sok mindent nem érünk el azzal, hogy egymás közt viszályt szítunk, egyelőre nincs id erre okunk. De mindenre készen kell állni, ha úgy alakul. - vonta meg a vállát végül. - Oké, igazából az a legjobb, ha minél több eshetőségre felkészülünk. Megfejteni úgysem fogjuk most tudni, de legalább egy csomó mindenre gondolunk. Szóval felkészülünk bizonyos fokú árulásra, találkozásra a holtakkal és egy zs tervként a Tartaroszba is lelátogathatunk... – foglalta össze Hermész lánya. Ezután kisvártatva Charlotte következett. - Rendben... Jason, asszem, a te részed elég egyértelműen értelmezhető... Tudjuk, hogy... Sok mindent el tudsz játszani, sokféle gondolatod van és soha nem tudjuk megmondani, mi rejtőzik a maszkok alatt. Szóval én azt gondolom, hogy a te feladatot az lesz ebben az egészben, hogy bizonyos eseményekre hogyan reagálsz, mik a döntéseid és kit, kiket választasz... A végeredmény pedig az, hogy kit is támogatsz igazán... – mondta kiismerhetetlen arccal. Chara az említett felé pillantva látta, hogy a srác csak mosolyog a vádakat hallva. Persze, hogy örült neki. Ismét a figyelem középpontjában… Neki csupán ez számít. - Hé! Én továbbra sem hiszem, hogy Jay akárcsak elgondolkodna azon, hogy átálljon... – kelt azonnal a védelmére a vörös. A lány tudta, hogy ezek ketten jóban vannak.. De azért ő nem tartotta alaptalannak a többiek feltételezéseit. Lehet, hogy Leah közelebb állt a sráchoz, de emiatt csak jobban kellett volna lássa ezeket a lehetőségeket. - Az apja nyíltan felvállalta, hogy Kronosszal van. – szólt az újabb vád. - Na, ennyi erővel Lyra-t is lehetne emiatt okolni, az ő anyja is Kronosz mellett áll! – vágott vissza neki Shawn. Nem volt egy alaptalan érv, de így is haszontalan volt jelen helyzetben. Nem azért voltak itt, hogy egymás szándékait vitassák meg, hanem a prófécia jelentését… Ezzel csak az időt pazarolják, illetve viszályt keltenek a csapatban már indulás előtt. - Aranyom, ha a te apukád a fekete csokit szereti, akkor neked is kötelező azt enni? – lépett elő Nick, bemutatva nagy testvériségüket ahogy szembeszállt Ellie-vel… Tovább gerjesztve a felesleges konfliktust. Ráadásul, úgy tűnt ezek ketten tényleg jól ismerik egymást.. Így hogy egy helyen voltak, ez semmi jót sem ígért. - Te attól még nem szeretheted mondjuk a tejcsokit? Biztos vagyok benne, hogy a mi drága barátunk nem fog senkit sem elárulni csak azért, mert apuci a másik oldalt választotta. Ha meg mégis... Hát, ismerem őt annyira, hogy nekünk megkegyelmezzen. Nézzétek a jó oldalát, ha győznek ezek a Titánok vagy kik a fenék, akkor legalább lesz egy belsős emberünk. – vonta meg a vállát végül. - Nagyon kiváló példa, Jones, de sok félvér pártolt át a szüleje vagy a családtagjai, testvérei miatt... – morogta a másik Árészos lány. - HÉ, ELÉG! - kiáltott fel Leah, ahogy felpattant és hangosan az asztalra csapott. - Észreveszitek magatokat, mit csináltok? Egy csapat vagyunk, nem ugorhatunk már a megbeszélésen egymás torkának! El kell fogadnunk, hogy együtt kell dolgoznunk és hogy meg kell bíznunk egymásban, még ha nehéz is... Én mindannyiótokban feltétel nélkül megbízom, meleg szívvel ajánlom, hogy ti is tegyetek így, különben elbukunk... – mondta hevesen. Ahogy befejezte leült, majd egy pillanat után intett Toddnak. - Bármi hozzáfűzni való a dologhoz? Bármi ötlet?- Kislány, talán emlékeztetnelek kell rá hogy melyikünk apja lopta el Zeusz villámát? – villantotta meg szokásos, arrogáns vigyorát Ellie felé. - egyébként is, gondolhatok, mondhatok amit akarok. Az az én dolgom. De nektek nincs jogotok megkérdőjelezni engem miután hónapokat töltöttem el Kronoszéknál és utána is visszajöttem. Magyarázkodni nem fogok; úgy hiszem vagytok annyira értelmesek, hogy el tudjátok dönteni a szó a fontosabb, vagy a tett. - vonta meg a vállát. Egy pillanatnyi csend után Leahhoz fordult. - Egyébként valószínűnek tartom, hogy apám útközben majd valahogy felveszi a kapcsolatot velem, de ennél többet egyelőre nem tudok mondani. Kétlem hogy a másik oldalról megkörnyékeznének miután megpróbáltam... Szóval, eltenni láb alól a Szőkét.Chara ezt az egész jelenetet csupán érdeklődve figyelte. Nem nagyon akart beleszólni; ha lehetett inkább kerülte az érintkezést a sráccal. Végül aztán egy halk sóhaj kíséretében a többi félvér felé fordult; - Nos, talán ilyenkor is emlékezni kellene arra, hogy jobb lenne összetartanunk ahelyett hogy csak úgy vakon gyanúsítgatjuk egymást. Kétlem hogy ha elárulna minket - vetett egy éles pillantást az említettre - akkor azt pont egy jóslat miatt tenné. Nem lesz ezzel gyanúsabb annál, amilyen eddig is volt. A megjegyzése után szándékosan nem pillantott még csak Jason irányába sem, az azonban feltűnt neki hogy Leah valószínűleg jó szemmel nézte a felszólalását. - Tudom, hogy a Prófécia elég sok sora elég érthetetlen és sokszor elég rossz dolgokat sejtet, de... Próbáljunk meg mindenkiből a legjobbat kinézni, különben szétesünk, és akkor vége mindennek... Rendben? – igyekezett összetartani a csapatot Leah. Chara körbetekintve látta a vegyes reakciókat; volt aki egyetértett vele, akadtak akiknek voltak kétségei, és voltak azok akik nagyon bizonytalanak voltak az üggyel kapcsolatban. - Igen, ez a küldetés alapja, szóval mindenkinek félre kell tennie a múltat, és bízni abban, hogy mind egy oldalon állunk. – csatlakozott be ismét Nellie.- Oké, ezek után a te részed jön, Lyra... – folytatta a vörös. - Azt hiszem, talán érthető a dolog nagyjából, hogy mire utal, nem? Csak majd a feladatok nem tűnnek könnyűnek ezzel...- Igen, egyértelműnek elég egyértelmű. – felelte röviden az illetékes. Úgy tűnt, hogy továbbra sincs épp beszélős hangulatban.. De valószínűleg sok mindent nem is tudna hozzá tenni az egészhez, túl semmitmondó volt ehhez a prófécia. Egy pillanatnyi csend után James szólalt meg. - Oké, oké, nem én vagyok a definíciója a felragyognak, de azt hiszem, itt majd kicsit jobban tudom kamatoztatni a tudásomat és a kreativitásomat... Mindenesetre igyekszem majd a lehető legjobban segíteni a csapatot és... Nem káoszba lökni a dolgaimmal... Gondolom, az átok arra utalhat, hogy néha nem veszem figyelembe, ha valami túl veszélyes, ilyesmi, szóval nyugodtan szóljatok rám, vagy mi.. – hadarta. Ezután a figyelem Shawnra terelődött, révén, hogy ő volt az egyik akinek a sorsát még nem vitatták meg. Chara látta rajta, hogy nem akar megszólalni. Így Malcolm vette át a szót, a másik hiányzó elem. - Na, szerintem az enyém is elég egyértelmű... Igen, én vagyok a vicces fiú, aki majd próbálja feldobni a hangulatot, aztán majd történik velem vagy valakivel valami, ami miatt dühös és szomorú leszek.. - Ne aggódj, ott leszünk azért majd melletted akkor is! – bíztatta Jared. - Ja, az enyémből se derül ki sok minden... – morogta végül Shawn - Gondolom, rám fér a tanulás, mert... Sokat tudok, de nem eleget... A mágia végtelen és kiapadhatatlan, szóval majd rajta leszek a dolgon, hogy minél többet profitáljak...- ...Tudod, nem csak erre utalhatott... Akár az életre, vagy más, hétköznapibb dologra is... – szólt közbe Charlotte. - Jó, rendben, arra is figyelni fogok majd... Aztán gondolom, ezekből meglátjuk, mennyit tanultam meg tényleg, amikor rajtam a sor, hogy a fontos döntésemet meghozzam... Igyekszem a lehető legjobban majd, ígérem...Nos, ezzel elértek a küldetésen résztvevők elemzésének végéhez. Dionüszosz összenyomta a kólás dobozát, majd unott hangon szólalt fel. - Szuper, akkor ahogy Leila Voram... - ... Leah vagyok... - Mindegy... - legyintett az isten. - Szóval ahogy Layla mondta, össze kell tartanotok... – kezdte újra és most meglehetősen komolyan beszélt. - Ez nagyon fontos a küldetésen! Nagyon ritka, amikor egyszerre ennyi félvért küld el az Orákulum, szóval gondolom, nem egy és nem átlagos nehézségek várnak rátok... - Ami a Prófécia többi sorát illeti... – vette át a szót Kheirón. - Induljatok akkor az Alvilágba, Nick segíthet bejutni... Keressétek az átkos pengét, ami fekete ugye... - És a többi sor? – kérdezte Galloway.- Az majd akkor kiderül, ha odáig eljutottatok... – felelte Zeusz fia titokzatosan. Nos.. ez nem volt újdonság. Igazság szerint Chara nem is számított túl sokra ezen a meetingen. A próféciák mind ilyenek voltak. Az ember csak akkor értette meg igazán, amikor már kiderült, már megtörtént amire a sorok írtak; akkor pedig már mindegy volt. Csak remélni tudta, hogy ezúttal nem rohannak bele ezzel valami visszafordíthatatlan problémába. Ezt követően vegyesen záporoztak mindenféle találgatások a megmaradt sorokról, meg nem értett kifejezésekről, mindenféle összeesküvésről. Megelégelve a dolgot Chara hamarosan elhagyta a helységet. Már meglehetősen unta az egészet; ideje volt végre csinálnia valami hasznosat is...
|
|
Sali25
Kezdő tollforgató
Posts: 24
Utoljára online: Nov 11, 2024 18:45:25 GMT 1
Dec 4, 2020 21:52:58 GMT 1
|
Post by Sali25 on Apr 8, 2023 17:21:46 GMT 1
#s://i~imgur~com/ZQAvqNh~jpg #s://i~imgur~com/ZQAvqNh~jpg #s://i~imgur~com/5j0gA29~jpg Nellie a temetés után egyenesen az Apollón kabinhoz ment és meg sem állt az ágyáig, amire úgy ahogy volt elterült és szinte azonnal elnyomta az álom. De nem sikerült jól aludnia, mert rémálmok gyötörték a küldetéssel kapcsolatban. Pár óra múlva csapzottan ébredt fel, nem sokkal kipihentebben, mint ami korábban volt. Nem próbált meg visszaaludni, inkább felkelt és elment a fürdőbe, hogy kicsit rendbe szedje magát. Lezuhanyzott, aztán újra fonta a haját. Mikor a tükörbe nézett, egy aggodalommal teli tekintetet nézett vissza rá, és a szeme körül sem tűntek el a karikák, amik a kialvatlanságra utaltak. Nem így akart megjelenni a reggeli megbeszélésen, így inkább elment a Kézműves Központhoz, hogy kicsit lecsendesítse az elméjét. A zene mindig megnyugtatta, így hát leült és az ölébe vett egy gitárt és egészen addig azon játszott, amíg a többi táborlakók is ébredezni kezdtek. Ekkor ő is felkelt és elindult az Étkező Pavilonhoz, hogy egyen valamit, de már most sejtette, hogy nem igazán lesz étvágya. Valamivel jobban érezte magát, mert a zene relaxációs hatással volt rá, de teljesen így sem tudta kiverni a fejéből a proféciát. Odaült a féltestvéreihez az asztalukhoz, de alig evett a reggeliéből, pedig így is a nagy részét beledobta a tábortűzbe áldozatnak az apjának. Még 3 év után sem tudta elengedni a gondolatot, hogy van értelme az áldozatnak, főleg most, hogy tényleg szükségük lenne az istenek segítségére. Hiú remény volt, de valamibe kapaszkodnia kellett. Kilenc óra felé a többi félvérrel együtt, akikre utaltak a proféciában ő is megjelent a Nagy Házban. Semmi használható ötlete nem volt a jóslattal kapcsolatban, így csak figyelmesen hallgatta a többiek beszélgetését. Őt is meggyőzték, hogy tényleg le kell menniük az Alvilágba, ami már önmagában túl sok volt Nellie-nek, soha nem gondolta volna, hogy bármikor le kell mennie oda. De bízott a társaiban, hogy együtt majd megoldják, bármi is vár rájuk. A Tartarosz említésére elhúzta a száját, az már tényleg túlzás lett volna. Nem tudta elképzelni, hogy leküldenék őket oda. Chara feltételezésére, hogy Nick áruló, úgy érezte már neki is meg kéne szólalnia, ha már ő is bekerült a csapatba. - Lehet most egymásra mutogatni, hogy kiből lesz áruló, de szerintem még senki nem mutatott erre utaló jelet, és különben is, egy csapatként kell működnünk, ahol meg fontos lenne, hogy bízzunk egymásban. Ha egymás ellen fordulunk csak Kronosz kezére játszunk. Ezután inkább egy ideig csöndben maradt és figyelte a reakciókat, a további vádaskodásokra pedig csak a szemét forgatta. - Próbáljunk meg mindenkiből a legjobbat kinézni, különben szétesünk, és akkor vége mindennek... Rendben? – pillantott körbe Leah. Erre Nellie határozottan bólogatott, hisz ő is teljesen meg volt győződve arról, hogy össze kell tartaniuk. - Igen, ez a küldetés alapja, szóval mindenkinek félre kell tennie a múltat, és bízni abban, hogy mind egy oldalon állunk - erősíti meg. Látta mindenkin, hogy elég feszült, és hogy mindenki fél attól, ami rájuk vár. Sokan hangot is adtak az aggodalmaiknak. De Nellie-n kezdett újból eluralkodni a kétségbeesés, és a hasában megjelent egy szorító érzés. Csak a többiekkel ellentétben ő nem a csapatában nem bízott, hanem önmagában. Azt hitte idővel majd csökkeni fog a félelme, de most rájött, hogy egészen a küldetés kezdetéig csak nőni fog. És soha nem fog megbarátkozni a gondolattal, hogy rajta múlhat az összes félvér sorsa. - Szóval ahogy Layla mondta, össze kell tartanotok... – mondta Mr. D és most meglehetősen komolyan beszélt. - Ez nagyon fontos a küldetésen! Nagyon ritka, amikor egyszerre ennyi félvért küld el az Orákulum, szóval gondolom, nem egy és nem átlagos nehézségek várnak rátok... Erre Nellie-nek csak még erősebb lett a szorítás a hasában. Még mindig nem tudta felfogni ezt az egészet, és fogalma sincs, hogy fog megbirkózni ennyi felelősséggel és stresszel. Vagy lehetséges, hogy csak a kialvatlanság miatt lettek ennyire borúlátó gondolatai? Nem tudta eldönteni, de mindenesetre próbált ellazulni, hogy képes legyen a tanácskozásre koncentrálni, de már nem tudott mit hozzá tenni. Végül arra jutottak, hogy ezt a napot is beleszámolva három nap múlva hajnalban indulnak, aminek Nellie nem igazán örült, mert fogalma sem volt mihez kezd addig a stresszelésen kívül. Mert úgy érezte más értelmes dolgot képtelen lesz csinálni. Így hát, ha senki nem jött oda hozzá, akkor visszaindult az Apollón kabinba, hogy pihenjen még egy keveset.
|
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on May 1, 2023 11:35:03 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/711931051747835976/812416514719875102/655bed6d701e36602ea7904e53fa36f6~png Egy csodálatos este borzasztó reggelén... A tegnap történtek után úgy aludtam, mint a bunda. Egész éjjel egyszer sem ébredtem fel, sőt, még a reggeli kagylókürtöt sem hallom meg. Helyette amire ébredni kényszerülök az egy elég erős lökés. Mivel a katonaságnál ezt azt azért egész jól belém neveltek, így rögtön felpattan a szemem és ha nem is harcállásba, de valami olyasmibe próbálom vetni magam, aminek az eredménye, hogy a könyököm és a térdem is beverem a mellettünk lévő ágyba. - Hé, Csipkerózsika, hasadra süt a nap... Sajnos, nincs itt a daliás herceg, hogy csókot leheljen a szádra, szóval kapd össze magad... - morran rám Leah, de azért nem rosszkedvűen. - Áúú... - morgom, majd a felét nem hallva annak, amit Leah mond, visszavetem magam az ágyra és újra lehunyom a szemem. Bár szinte biztos vagyok benne, hogy valami csókról beszélt, még arra sincs energiám, hogy azt kérjek a felkeléshez, így inkább csöndben maradok és tovább pihenek. Szerencsétlen Monus, aki szintén felkelt, eközben követi a gazdája példáját, és a hasamra mászva ernyed el megint, hogy az igazak álmát aludhassa. Azonban Leah nem hagyja magát és egészen a fülemhez hajol ahogy közelebb jön hozzám. - Hé, hé, Nick, csak így visszaalszol? Ki fogja végig nézni, ahogy átöltözöm? Vagy a többi lányt? - kérdezi tőlem kissé csábítóan. Ebbe természetesen beleborzongok, sőt, még a gondolataim is felcsigázza azzal, amit mond. De az alvásnál nincs jobb, tehát egyszerűen csak átkarolom Leah-t és kicsit magamra húzom. - Majd megcsodállak később, most aludjunk még... A többi lányt meg majd holnap meglesem. Türelmes vagyok én ilyen téren... - suttogom halkan, mivel még annyira sem ébredtem fel, hogy rendes alaphangon tudjak beszélni. - Whoa... - mondja értelmesen, majd halkan felnevet arra, amit mond. - Hidd el, én sem szeretnék semmit jobban, mint egy kis extra alvást, de aki éjszaka legény, az legyen az nappal is - mondja, ahogy megpróbál lekászálódni rólam kicsit. - És nem mellesleg sok dolgunk van, szóval jó lenne haladni... – ezután megint közel hajol hozzám. - Ha nem kelsz ki pár percen belül, nem vagyok benne biztos, hogy megköszönöd a dolgod... Ki tudja, milyen ajánlatról maradnál le. Csak szólok... - mondja dalolva, majd ad egy puszit és készülni kezd. Mindeközben engem természetesen a mondandója eleje egyáltalán nem hat meg, csak hagyom, hogy menjen, míg én vígan aludnék tovább. De legbelül már tudva, hogy ez a reggel is ellett cseszve, fél szemmel kezdem végig követni Leah-t, hisz azért lemaradni pár kedvemre való dologról még sem szeretnék. Bár még mindent homályosan látok, azért azt kiszúrom, hogy rajtam kívül lényegében mindenki készülődik a kabinban. Kicsit olyan érzésem van, mintha csak az Ötödik Kohorszban lennék. Rengeteg félvér, rohadt nagy rumli, rohadt sok ember és semmi magánszféra. Nagyot sóhajtva ülök fel végül az ágyban, és megint körülnézek. Nagyon... Érdekes érzés megint ilyen helyen lenni. Egy pillanatra egy furcsa honvágy is elfog... Sosem szerettem a Jupiter Tábort, de attól még egy ideig mégiscsak az otthonom volt. Hát, remélem itt azért nem fogok éveket lehúzni. Kicsit egy furcsa görcs és rosszullét is belém nyilall, de egy gyors fejrázással és egy eltökélt ágyból kiugrással ezt egész hamar elűzöm. Kicsit kómásan indulok meg Leah felé, és bár tegnap lecsúszott pár pohárnyi ital, az alkoholt mindig is bírtam, így tényleg csak az álmosságtól vonszolom magam úgy, mint egy mattrészeg úriember. - Azt nekem hoztad? - kérdezem a ruhára mutatva, amit úgy tűnik Leah időközben előkotort valahonnan, valakitől. A választ azonban az ő meglepett pillantása előzi meg, hogy máris kikeltem az ágyból. - Pedig már azt hittem, meg kell kérjem a Stoll fivéreket, hogy vigyenek el egy gyors zuhanyzásra... - mondja, majd mögötte meghalljuk a csalódott hangokat. - Neee mááár, pedig az tök jó lett volna... - mondja a srác. Eközben én kissé elvigyorodok mindazon, amit Leah mond, majd csak szomorúan pillantok fel Conorra. - Hát srácok, majd máskor zuhanyzunk hármasban... - vonom meg a vállam túljátszva a csalódottságom, majd halkan elnevetem magam ahogy fejbe dobja a srácot. - Mindegy... Igen, ezeket Jay-től vettem kölcsön, majd valamikor add neki vissza légyszi... Na, én indulok fürdeni, mert mindketten olyan szagot árasztunk, mint egy disznó... – folytatja Leah. - Talán nem kellett volna disznóságokat elkövetni tegnap... - szól bele Travis, mire Leah az első keze ügyébe kerülő tárggyal alaposan fejbe dobja. - Szerintem inkább kussolj, mert a végén valami egészen olyan dolgot mondok, aminek nem örülnék, ha kiderülne... - vigyorog rá gonoszan, majd kinyújtja a kezét, hogy dobja vissza. A fiú így is tesz, miközben a fejét dörzsöli, ahol eltalálta. - Kösz, Travis, tudtam, hogy meg tudunk egyezni... - mondja, mire a szemeit forgatja, majd kérdőn néz rám, hogy jövök-e vagy sem. - Kezdem azt hinni, ez mindennapos itt... - pillantok még egyszer körbe, nagyon nehéz megszokni ezt újra. Majd mielőtt Leah elindulna a mosdó felé, elballagok a táskám felé, gyorsan lecsekkolom minden megvan a még, majd a kezembe veszem és végül feldobom Monust is a vállamra. – Na, ha ennyire büdösnek érzel - amit egyébként kétlek, mivel Old Spice dezodort használok - akkor elmegyek én is zuhanyozni egy jót. Tusfürdőt is csórtál legalább? - teszem fel a kérdést míg elveszem a tiszta ruhát Leah-tól és gyorsan lecsekkolom, biztos jó e rám. De nagyjából ugyanolyan a testalkatunk Jay-el, szóval jó lesz. Aztán majd visszaadom neki, ha nem felejtem el. - Nem. – Rántja meg a vállát – Általában mindig ott hagyja valaki a dolgait a zuhanyzóban, szóval hajrá, legyél kreatív – mondja – Ha abszolút nem, megkaphatod az enyémet - vigyorog rám, miközben felkapja a törcsijét is. Aztán nekem is dob egy kisebbet. - Bocs, csak ez van most, ezzel a hajamat szoktam szárítani... Na, menjünk, mert így is tömeg lesz... - Ahhaaa... Okés, megoldom. És köszi, tökéletes ez a törcsi is - mosolygok rá, majd követem a leányzót. Mikor aztán megérkezünk, megint Leah szólal meg először, mielőtt eltűnne. - Csak szólok, hogy mindig van őr, aki nézi, ha valaki kukkolna, szóval nem ajánlom... Ezen természetesen egyenesen megvagyok sértve, egyrészt azért, hogy kinézte belőlem, hogy kukkolnék, másrészt meg azt mondta a kabinban, hogy láthatok ezt azt, gondoltam én egy jó kis közös zuhanyt beadunk... De hát, nem. Megint egyedül maradtam Kicsi Nickkel… A zuhanyzást gyorsan letudom, valamelyik ott lévő sráctól kérek tusfürdőt és alaposan megmosom magam, baromi jó érzés végre tisztának lenni. És a tiszta ruha is nagyon kellemes. Bár a sok idegen arctól kellemetlenül érzem magam, tehát tényleg sietek és nem igen élvezem ki, hogy végre fürödhetek. A szennyes ruhát beledobom a táskámba majd kimegyek és a női mosdó előtt levetem magam egy padra. Ezután előveszem a telefonom, megnézem írtak-e, mi történt a nagyvilágban, kicsit próbálok lazítani. Aztán ha ezt meguntam, Angry Birds-özök amíg Leah fel nem bukkan, hogy akkor most hogyan tovább. Éppen az utolsó szinten próbálok tovább jutni a játékban, egy időben igen nagy Angry Birds függő voltam, így ez már a harmadik végigjátszásom, amikor Leah megérkezik. És vele valaki más is, akivel tudtommal még nem találkoztam. - Hát, te? - néz rám kérdőn Leah, miközben gyorsan felpattanok a helyemről, a telefonomat a zsebembe teszem, majd eltakarva a vakító napfénytől a szemem köszöntöm a másik lányt is, aki jóóó alaposan mér fel. Amit amúgy élvezek természetesen... - Hali, Nick vagyok - kezdem felvont szemöldökkel, ahogy amennyire tudom én is megbámulom őt, majd gyorsan Leah felé pillantok. - Hát, vártalak téged, mert nem igazán tudom mi hol van... - vallom be kissé feszülten, hogy mennyire is elvagyok veszve. - Charlie – köszön a lány kiismerhetetlen pillantással, majd kinyújtja a kezét. Elég erősen szorít meg, olyan rendes kézfogás volt ez, kissé meg is lepődök rajta. Leah mindeközben csak elnevette magát a folytatásra. - Jaj, tényleg, még körbe sem vezettünk téged... Bár ez nem az én dolgom lenne alapból, hanem Travis-éké, de mindegy... - mondja, míg én csak kérdően nézek rá, nem tudom ki az a Travis, de nem is nagyon szeretném megtudni. Leginkább Leah közelében maradnék, már csak azért is, mert őt ismerem valamennyire. Eközben amúgy Lottie továbbra is engem néz, méreget, ilyesmi, majd pár másodperccel később a barátnőjéhez fordul. - Én nem is zavarok tovább akkor, jó szórakozást... Majd kilenckor találkozunk! - int nekünk, egy gyors ölelés Leah-nak és már itt sincs. Ő csak meglepetten pislog párat, majd felém fordítja a tekintetét. - Őőő, oké... Szóval szeretnél körbenézni vagy hagyjuk? – kérdezi, de mielőtt válaszolnék, én is felteszem a saját kérdésem. - Kilenckor? Mi lesz akkor? - kérdezem, mielőtt válaszolnék arra, hova is menjünk. - Ohh, tényleg, te leléptél... Kilenctől megbeszélésünk van a Nagy Házban Kheirón-nal... Tudod, a Prófécia miatt - mondja óvatosan. - Oh... Hát persze... - sóhajtok egy nagyot, egészen eddig el is felejtettem azt, hogy beosztottak egy hülye feladatra, mint Hádész fia, hisz az öreg azt gondolta pont most van itt az ideje elismernie engem. - Hát akkor... Addig van még több mint egy óránk. Nem tudom, menjünk arra amerre szeretnél. Ami lényeges, hogy tudjak róla. Meg valami kaját kerítsünk már, mert mindjárt éhen halok… ***** És végül nem haltam éhen, ugyanis amint a végére érünk a kis kirándulásunknak a túravezető nénivel, Leah-val, egyből megyünk a közös reggelizésre. Egészen meglepő számomra, hogy itt származás szerint ülnek le a táborozók enni, tehát, ha lenne egy asztala Hádésznak, lényegében egyedül kéne legyek egész végig. Ez baromi hülyeség így, csak még inkább előidézi azt, amit a Jupiter Táborban igyekszenek elkerülni, hogy a különböző istenek gyermekei egymással ne beszélgessenek, ne haverkodjanak. Ott legalább az egységet próbálják erősíteni… Bár rómaiak, szóval talán ez inkább elvárható tőlük, mint a görögöktől, akik, ha jól emlékszek rá, nagyon sokszor háborúztak egymás ellen az ókorban. Mindenesetre furcsa. Nagyon. Miközben amúgy elfogyasztom a reggelim – amiből kivételesen én is adakoztam az isteneknek, bár ez nem volt szokásom sohasem – többször majdnem bealszok, így egy idő után Leah vállára döntöm a fejem és úgy próbálok pihenni. Ha örül neki, ha nem, én biza úgy maradok addig, amíg erőre nem kapok, hogy tovább induljak a Félvér Tábor körbejárására. Körülbelül húsz perccel a reggelizés kezdete után, miután mindent befaltam, az utam a Nagy Ház felé visz. Mivel nem láttam egyik asztalnál sem a drága testvérem, úgy gondolom, valószínűleg még mindig ott lesz a rögtönzött tábori kórházban. Bár nem hiszem, hogy a sebe miatt nem jelent volna meg a közös evésnél, azért egyelőre ezt nem zárom ki teljesen. De amikor belépek az épületbe és engedélyt kérek a kedves kis ápolólányoktól, hogy meglátogassam az egyik barátomat, rögtön rájövök, hogy csak végig aludta az egész étkezést a rohadékja. Vagyis csak aludná, ha nem lennék én itt! Lassan és a lehető leghalkabban veszem elő a telefonom és helyezem el a békésen szunyókáló Jay mellkasán, majd indítok el egy rohadt hangos videót, amiben egy kölyök a meglehetősen rossz hegedűs képességeit mutatja be. - Jó reggelt aranyom! Hát jól aludtál? Reggelizni aztán ki fog, kisfiam? - kérdezem a lehető legbékésebben, amikor már kissé magához tért a srác. - Ah, anyu, igazán hagyhattál volna még egy kicsit pihenni.. Olyan szépet álmodtam - dörzsölte meg a tegnapi sebeit jobbjával, miután gyorsan felült és reflex szerűen felkapva a telefont lezárta azt, megszüntetve a ricsajt. - Remélem neked is jól telt a reggeled Nicholas. Ha annyit fogsz itt eltölteni mint én, egy idő után majd biztosan neked sem lesz kedved az édes álmaidat megtörve kivonulni a tábortűzhöz a többi gyerek köré. - Aludni... Mindig csak aludni akarsz, de hát így lemaradsz a világ csodáiról! Gondolj bele, mi lett volna, ha a 22-es csapdánál is inkább alszol? - kérdezem fájdalmasan - És hidd el, átérzem én a helyzeted, jobban is mint gondolnád, na de, nehogy már pont te aludj, mikor ennyi szép lány vesz körül... - mosolygok rá az egyik aranyos kislányra, aki lehet még csak be sem töltötte a 16-ot, de hát az kit zavar... - Oh pajtás, majd, ha annyi időt töltesz a világ csodái közt, mint én... - nézett körbe a házban tartozó nőneműek közt - majd megtanulod, hogy néha azok várnak rád. – mondta, majd intett, hogy hajoljak kissé közelebb hozzá. - Tudod.. - folytatta halkabban - Sajnos az évek során kialakult egyfajta hírnevem a tábor lányai közt. Mondjuk úgy, hogy bármelyik korosztályt kérdezed, tudni fogják ki vagyok és legtöbbnek erős véleménye lesz rólam. Az idősebbeknek akár tapasztalata is van, a kisebbeket pedig ők figyelmeztették különböző rémtörténetekkel. - vigyorodott el, mintha elégedett lenne ezzel a helyzettel. Barátom első megjegyzésére csak forgatom a szemem, szerintem pont én vagyok az az ember, aki a lehető legtöbb időt töltötte el eddig velük... És messze még a vége! Azonban ahogy magához int, egyre kíváncsibbá tesz, vajon mit ad a tudtomra. És amit mond... Nem igazán lep meg. Nem éppen voltak tartós kapcsolatai Jaynek a való életben, gondolom akkor a félvér életben sem, itt a táborban. És ha biza egy ilyen helyen kezded el átbaszni a hölgyeket, akkor annak sosem lesz jó vége... Na pont ezért kell mindig váltani a társaságot, akikkel este bulizol! Nem szabad hagyni, hogy megutáljanak azért, mert te csak egy egyéjszakásra utazol. Előbb kell lelépni, mielőtt ezt megtehetnék. - Hát, nem úgy tűnik, mintha zavarna ez... - mosolyodok el, majd finoman megveregetem a társam vállát, miközben visszaveszem a telefonom - Azért remélem egyszer majd jól kicsesznek veled - merengtem el, milyen jót is nevetnék azon, ha egy tábori napon arra kelnék, hogy Jayt mennyire megszivatták ily meg oly módon... De aztán visszatértem a jelenbe és a fontosabb kérdéseimhez - Egyébként, hogy vagy? Felfogsz épülni vagy örökre egy ágyhoz leszel kötve, és majd innentől tolószékben kell ide oda vigyelek? - Miért kellene zavarjon? - vonta meg a vállát nemtörődöm módon - Jobb is, hogy van a játékban valami nehézség, egyébként túl egyszerű lenne. Egy ideje már afféle hobbiként kezelem az egészet, ha már itt kell legyek állandóan. Kell kezdenem valamit az időmmel, tudod... - vigyorgott, majd a másik kérdést hallva finoman bólintott, s a kezét nyújtotta nekem, némi segítséget kérve a felálláshoz. - Nos, a hasonló sérülések nem tartoznak a kedvenc elfoglaltságaim közé de valószínűleg túlélem. Ez is csak azt bizonyítja, hogy nem kellene részt vennem ezekben az ostoba harcokban - csóválta a fejét. - Nézd meg, most még magukkal rángatnának téged is... - Szóval már hobbit űzöl ebből... Hát lám, végül a tanítvány beérett... - vigyorogtam vissza, majd talpra állítottam Jayt. - Hát, az egyszer biztos, hogy nekem sem kéne... Érted, csak egy egyszerű melót akartam elvégezni, erre itt kötöttem ki... - sóhajtottam - De hát az élet szeret kibaszni velünk, nem igaz? Csak még egy utolsó közös meló úgy tűnik... Mint a régi szép időkben. Aztán úgyis megdöglünk, figyeld meg - nevettem el magam kissé. - Egyszerű meló... Sajnos itt olyat nem fogsz találni. Egy tábornyi problémás kölyök... Egy még nagyobb rakás problémával. - int egyet a kezével, jelezve hogy mennyire ostobaság az egész - Az biztos drága barátom.. Fent nagyon szeretnek komédiást csinálni a magunkfajtából. Talán másnak megtisztelő, de én jobban örülnék ha találnának mást, màr kezdem unni. Ami azt illeti, sajnos kétlem hogy ez lesz az utolsó. Most hogy behálóztak téged is, már itt fogsz maradni, aztán ugyanúgy elrángatnak minden nyavalyás küldetésükre.. Mond, mi volt olyan fontos hogy egyáltalán betévedtél ide, ha korábban sosem jártál itt? - Hát pedig én több melót nem fogok elvégezni félvérként. Nagyon is utálom én is, ha minden szarra felbérelnek az istenek... Nem véletlenül kerültem el a félvér életet amióta csak tudom. És egy lány volt az ide kerülésem oka. Na, nem úgy, ne érts félre, az erdőt kutattam át érte, és amikor megtaláltam, szörnyek leptek el minket. Én meg ahogy menekültem valahogyan átléptem a tábor határát és lám, egyik csatából a másikba botlottam - vontam meg a vállam - És most meg abból is egy következőbe, még pedig a drága pokolba! Yeey... Azt hittem csak ha meghalok fogok oda kerülni, de úgy tűnik előbb lemerészkedünk oda. Csak aztán nehogy lent is maradjunk... Magunkból kiindulva, amint leértünk, többet nem jövünk fel a sok szarság után, amit tettünk, nem igaz? - kérdezem vigyorogva, a helyzetet leszámítva egész jól szórakozok azon, hogy a tetteinkért tényleg ott van lent a helyünk. - S még is milyen leányzót kerestél te pont az erdő közepén drága testvérem? - vigyorodott el, oldalra döntött fejjel hallgatva engem. - Régen azért elég volt a sok városi lány, ma már ilyen komoly a helyzet? Ejjj... - rázta meg a fejét, majd egy pillanatig csendben hallgatott tovább. - A pokol. - bólogatott - Csak haza találunk, ugye? - mosolygott. - Egyébként te voltál már ott korábban mi? Ha esetleg apád vagy valamelyik kutyája ott akar tartani, igazán megzsarolhatnád hogy gyerektartási helyett legalább engedjen el vagy valami.. - vonta meg a vállát, hallva a kérdésem. - Különben is.. - folytatta - mi ez az egész az istenek melóival meg veled? A táborban itt rengeteg badarságot akasztanak a nyakunkba, de téged mégis mivel találtak meg ha nem is voltál benne teljesen a félvér életben? Sok minden mesélni valód van Nicholas... Én meg már azt hittem volna hogy te vagy a legunalmasabb tag akit ismerek. Alkohol, nők, meg egy kis bűn. New York minden második polgára tudja ugyanazt amit te is... Legalábbis eddig úgy tűnt. - húzta össze kissé a szemeit, ahogy a választ várta. - Egy olyan leányzót, aki alig múlt el tizenegy éves, és a rohadék isteni szülője miatt halt meg... - sóhajtom dühösen, remélem, hogy nem ez történt vele, de amíg nem kutattam át az egész erdőt és meg nem találtam, addig ez a legvalószínűbb dolog sajnos... – És voltam. Egyszer. Még pár évvel ezelőtt egy... Kissé huzamosabb ideig. De mielőtt tovább kérdezősködnél, nem akarok erről mesélni - mondom magamhoz képest igen komolyan, mélyen Jay szemébe nézve - Olyanokkal találkoztam oda lent, akik a legfontosabbak voltam számomra... - nézek el oldalra, majd visszatérve a saját stílusomhoz, vigyorogva folytatom - És nehogy azt hidd, hogy ott akarna tartani minket a faterom... Pff, engem aztán biztos nem. Legutóbb azt mondta, hogy ha még egyszer meglát odalent, kitilt onnan. Szóval szerintem ez egy rövid látogatás lesz, és leginkább csak azért kellek én, hogy titeket levigyelek. Ennyi. Kétlem, hogy másban is kell majd segítsek - vonom meg a vállam. - És nem tudom miért pont most találtak meg. Szerencséjük volt, ahogy az is az volt, hogy idekerültem. Szóval de, nyugodtan maradok én a legunalmasabb tag, akit ismersz. Jobb is volt ez akkor, amikor nem tudtuk egymás félvéres titkait... - mondom megint csak komolyan, valahogy nagyon furcsa érzés, hogy egy olyannal harcoltam az utcán együtt, aki ugyanabban a cipőben járt, mint én. - Tudod hogy megy ez, deus ex machina ... - legyintett Jay hanyagul, majd mosolyogva folytatta - Hát legyen, akkor a pokolba és tovább, ha ez vár ránk. Őszintén, engem már rég nem érdekel az egész. Talán tudunk ott lent szerezni valami értékeset... Ha nem, legalább kirándulunk egy jót.. azt hiszem úgy is van most mit megbeszélnünk ugye, te, a tábor legunalmasabb embere? - vigyorgott rá elégedetten - Nagyon úgy tűnik hogy sokkal inkább hasonlóak vagyunk mint azt korábbi éveinkben gondoltam volna. Az életem jelentős részét így nem említethettem neked, meg gondolom te se nekem.. azért így még is csak más. Már korlátok nélkül mehet a cirkusz, ha arra kerülne a sor. Talán most még korán van hozzá... - mondta, ahogy lassan kisétált a nagy házból - de elmesélhetnéd majd hogy mégis mit csináltál ami nagyszerű törvényen kívüli kalandjainkon kívül.. Apropó. Hogy tetszett az első napod a nagyszerű félvér táborban? - fordult felém a srác kíváncsian - Remek hely, igaz? - Mhm, majd egyszer talán - bólogatok, miközben követem Jayt. Nem hiszem, hogy beszélhetek a Jupiter Táborról, de azért erről megkérdezem még Kheirónt. De igazából akárhogy is legyen, akkor sem szívesen mondanék bármit is arról az időszakról. Semmi jó emlékem nem származik onnan, szóval... Ja, felesleges lenne. Még akkor is, ha tényleg több mindenben hasonlítunk egymásra, mint eddig hittük volna. Bár azért az én méreteim jócskán felülmúlják az övét, ez nem vitás... - Hogy hogy tetszett? Hmm... - gondolkodok el túlságosan is, miközben megindulunk a megbeszélés felé - Meg kell mondjam, levagyok nyűgözve! Azt hittem sokkal rosszabb lesz ennyi taknyos kölyökkel. Viszont szerencsémre sikerült megtaláljam a saját korosztályom... - vigyorodok el - Leah igazán rendes csaj. Kimondottan kellemes volt vele a tegnapi éjszaka! - folytatom sejtelmesen, valószínűleg úgy is tudja mire gondolok - Viszont amilyen kellemes volt, annyira fárasztó is. Előző éjszaka sem aludtam semmit, hát még most, szóval kibebaszott fáradt vagyok tesó. De hogy így nagyon... Szóval ma hallod olyan nagyot fogok este aludni, hogy szerintem ilyenre már tíz éve nem került sor. - Érdekes egy társaság az biztos. Néha igazán unalmas, hogy az itteniek nagyrésze még csak semmirekellő kiskölyök, de vannak igazán... Megnyerő alakok is. Persze, egyikük sem olyan, mint én, de hát a legjobbakból csak egy lehet. - vonta meg a vállát végül. - Hát akkor milyen kár, hogy most már kettő lesz... Hisz most már én is itt vagyok! - vigyorogtam rá társamra, majd miközben folytattam Leah meséjét, Jay igencsak hamar megtorpant és engem is megállított a vállamnál fogva. Nem igazán tudtam mire vélni a dolgot egészen addig, amíg el nem kezdte játszani a jó fiút. - Leah? - kérdezett vissza - Szóval, ennyire összenőttetek, huh? - veregette meg bajtársa vállát - Ő tényleg egy rendes lány. Azon kevesek egyike, akikkel itt érdemes egyáltalán beszélni.. Úgyhogy nem örülnék neki, ha valaki megbántaná. - halványult el egy kissé a mosolya - Azt hiszem, az elég... Kellemetlenül végződne az illetőnek. Nézd, Nicholas, tudom milyen típus vagy. Vele bánj rendesen. Törékeny típus. - Majd mintha mi sem történt volna elengedett és ment tovább. - Ugyan már Jay, pont te beszélsz? Kettőnk közül inkább én vagyok aki tisztán játszik, szóval ne papolj itt nekem erről, kérlek... - szólok még utána ahogy tovább indul, bár a mondat másik felét már inkább csak magamnak mondom, annyira eltávolodott már. Végül inkább csak én is nagyot sóhajtva követem tovább. - Egyébként, akármilyen hihetetlen most én beszélek, igen. Ebből kellene tudnod, hogy mennyire komoly amit mondok. Azt hiszed ne tudtam volna eljátszani a jó öreg klasszikust vele is ugyanúgy? De többet érdemel ennél. Tőled is. - vonta meg a vállát, ezzel lezártnak tekintve a témát, szóval én sem folytattam tovább. - Ah, egyébként meg estefelé szerintem jót tenne nekünk inkább egy olyan jófajta buli, olyasfajta amilyenekbe régen jártunk. Majd valamit kellene rendezni. A fáradtság miatt meg ne aggódj; a drágalátos megbeszélés után mutatok majd neked valamit délután ami megoldja ezt az apróságot. - kacsintott. - Huh, egy buli? Ha tényleg olyan jó az a cucc amiről beszélsz, - mert mi másról beszélne, ismerem már a haveromat ennyire - benne vagyok. Jót tenne ennek a csapatnak itt. Lefogadom a 90%-a még csak alkoholt sem fogott a kezében... De még ki kell menjek előtte a városba beszélni a bandával hogy mi a szitu velem és elrendezni a lakbért, meg egyéb dolgok. Összekell szedjem a cuccaim is a kirándulásunkra szóval ja, elleszek egy darabig. Utána meg keresnem kéne még a csajt is az erdőben hátha meglelem... De akkor este besegítek. Majd hozok a városból pár karton sört meg egy kevés üveg erőset, jó? - kérdezem megállva Kheirón irodája előtt, ahol a megbeszélésünk lesz elvileg. - Ah, majd meglátod mennyire jó az anyag. - vigyorgott, valamiért az erdő felé bólintva, bár látható távolságban ott nem volt semmi érdekes - Az egyik legnagyobb találmányomról van szó, már nem egyszer segített az itteni borzasztóan unalmas napokat túlélni... Egyébként igen. Sokan még most lépnek be abba a korszakukba, ahol igazán el kellene kezdeniük bulizni. Sajnos azonban.. sokaknak ez egyszerűen nem fér meg a személyiségével. Ah, semmirekellő egy társaság mondhatom. Remélem aztán te nem húzod el egész nap ezt a te nagy kirándulásodat, lesz mit egyeztetnünk mêg erről a buliról... Oh, és add át az üdvözletem a főnöknek! - tette hozzá mosolyogva, ahogy beléptünk a Nagy Házba, stílusosan késve. Én meg csak bólintva jeleztem, hogy biza így lesz. Bent még egy kicsit várni kell, mire a sereghajtó Leah is megérkezik és Mr. D is becsoszog. - Rendben, hősök, akkor itt az ideje, hogy kitaláljuk, mit is akar tőletek a Prófécia… - szólalt meg Kheirón, ami után körülbelül egy percig csend van még. Csak Mr. D diétás kólájának szisszenése rázza vissza az embereket a jelenbe és szólal meg először Leah. - Oké, asszem, az én részem elég egyértelmű... Vagy sikerül összetartani a csapatot, vagy káosz lesz az egészből és elbukunk... Csodás... - mondja frusztráltan. - Nem lebecsülendő ez a szerepkör... Nem szokás ennyi félvérnek egy küldetésre mennie, úgyhogy ez valóban nem tűnik túl egyszerűnek... - mondja kissé feszülten Lottie. - Mindegy, megoldjuk, nagyok vagyunk már... Ennél fontosabb, hogy mi a francot jelent az, hogy mi tizenketten vörösen izzva indulunk útnak? - néz körbe Leah, hátha valakinek jut valami eszébe. Én a sarokban állva figyelem a többieket, legtöbbjükkel még csak nem is beszéltem két szónál többet, így nem is igazán érzem magam... Idevalónak. Persze, tudom, hogy mennek ezek a megbeszélések, és általában ezen aktívan részt szoktam venni, most mégis úgy érzem, jobb lenne meghúzódni és csak figyelni. Azonban egy dolog még mindig nem hagy nyugodni... Biztos van valami oka annak, hogy egy ismeretlent, egy római félvért beválasztottak ide. És még mindig úgy érzem, ennek ahhoz van köze, hogy az Alvilág urának vagyok a fia... Más értelmes érv nincs. Semmi más különlegességem nincs... És bár lehet hülyeség csak ebből kiindulni, én most mégis csak ebből a szemszögből tudom nézni a dolgokat, akár jók, akár nem. Lyra felszólalása szakít ki a gondolataimból, talán az ironizálása végett csak. Már ha ezt lehet annak mondani... Igazából eléggé igaza van. - Lehet nem leszek túl népszerű a véleményemmel, meg az is lehet teljesen baromság, de ha abból indulok ki, hogy valamiért bekerültem ebbe az egészbe, annak kell valami indoka legyen... És egyelőre én csak arra tudok gondolni, hogy az Alvilághoz van köze, ahol ugyebár pedig elég meleg van. Vörösen izzva, talán inkább arra akar utalni, hogy kurvára melegünk lesz, és úgy kileszünk vörösödve, mint a szar - vonom meg a vállam - Vagy nem tudom. Nem lehet ezt egy mondatból megállapítani, de egy ötletnek csak nem olyan rossz... - Akármennyire nem akarom elismerni .. - kezdte komoran Chara, azonnal egy gyenge sóhajjal követve felvezetését - Valószínűleg nem véletlen, hogy a Holtak Ura most ismerte el a fiát. Általában ilyesmi okkal történik.. Nem beszélve a főisten utódokról. A legutóbbi alkalmat követően 4 nyáron keresztül záporoztak a világmegmentő próféciák. - nézett körbe, majd a tekintete megállapodott rajtam. Valamivel kevésbé volt szúrós, mint az előző nap... De így sem volt épp szimpatikusnak mondható. Eközben a többiektől kissé távolabb, az oldalamon Jay a falnak dőlve, halkan szuszogva aludt. Csak a szokásos, amit tőle megszokhattunk módon. - Egyetértek – morogja Lyra. - Valami megint készül, és jó lenne tudni, mi a pokolba rohanunk. - Literálisan a pokolba rohanunk ezek szerint... – kotyogja közbe viccelődve Malcolm, de most nem igazán vevő erre senki, bár én azért elvigyorodok a megszólalásán. Én is ilyen vagyok, minden szar helyzetben képes vagyok viccelődni. - Igen, akármennyire is rossz ezt elismerni, mindenhez passzolna a dolog... – folytatja aztán Jared - Nick éppen beesik ide, majd elismerik, megkapjuk ezt a próféciát, amiben több sor is arra utal, hogy le kéne menni az Alvilágba... Hiszen mi másra utalhatna az a rész is, hogy "Átkos penge fekete, mint a hely atyja"? Hádész és az Alvilág is elég sötét hely... Mi Mennyei Bronzból készítjük a fegyvereinket, vagy ha nem is, fekete színű alapanyag az nincs, nem igaz? - pillant hirtelen James-re, aki a hirtelen figyelemtől zavarba jön. Megvakarja a tarkóját, majd bólint. - Igen, nem igazán dolgozunk fekete színű fémmel... Ugye, amiről tudjuk, hogy az... Az a Sztügiai Fém, mint amilyen kardja Nico-nak is van. De az a fém... Az tényleg az Alvilágban van és mi csak álmodozhatunk arról, hogy valaha is kezünkbe jut egy ilyen... - ismeri be lassan. - Oké, tegyük fel, hogy az Alvilágba kell mennünk, hogy megszerezzük ezt a fekete kardot, vagy csak a fémet, amivel legyőzhetjük Kronoszt... Azt is tudjuk, hogy az egyetlen ismert bejárata az Los Angeles-ben van, igaz? - néz Ellie körbe, mire többen bólintanak. - Oké, az autóval is legalább két nap... Hogy a francba fogunk eljutni oda? - Nos, lehet, hogy... – kezdi Leah, majd féloldalasan elmosolyodik, majd megrántja a vállát. - Lehet, hogy egészen véletlen nem is olyan régen meggyőztem egy tagot, hogy adja nekem az autóját, ami egy nem kicsi terepjáró... Igazából nem tudtam, miért kell nekem, csak éreztem, hogy kell, de asszem, most már értem... Szóval abban elférünk tizenketten cuccokkal együtt, még védelme is van valamennyire - kacsintok Jay-re, aki viszont alszik, így nekem int Leah, hogy legyek szíves felébreszteni, ezzel szakítva ki engem a gondolataimból. Hisz bár minden agysejtemmel igyekszek figyelni a többiek mondandóját, de ahogy a többiek számára is biztossá válik, hogy az Alvilágba kell lenézzünk, bennem is úgy tudatosul ez. Nem jó emlékekkel hagytam magam mögött azt a helyet és az apámat, és a tény, hogy most újra azt akarja, hogy oda menjek, egyre inkább ingerültté tesz. Ráadásul, ha tényleg az a bizonyos fém kell, akkor baszhatom, mert azt ott kell kibányászni, megmunkálni és lehűteni is. Tehát biztos huzamosabb ideig maradnunk kéne ott. Remek! Kurva jó... Plusz most aztán mehetek vissza Los Angelesbe is... Nem véletlenül jöttem el arról a környékről ilyen messzire. Még a végén San Franciscoba is beugrunk és talán a kedves rómaiakkal is találkozunk...Érdekesnek találom amúgy, hogy mennyivel közelebb van a Jupiter Tábor az Alvilág lejáratához, mint ez a görög tábor. Mindenesetre végrehajtom Leah óhaját, és nagyot sóhajtva vágom a sebe helyén Jayt. - Ébresztő! Ahogy Jay álmából felébredve előre bukik, majdnem arccal veszi le a padlót, de az utolsó pillanatban kilép előre a másik lábával, egy félig művészi meghajlássá változtatva a mutatványt. - Nicholas, látom megőrizted a híres modorodat. - mosolygott vissza rám, majd körülnézett a szobában. Tekintete megállapodott Leah-n. - Ahw drágám, büszke vagyok rád! A végén még kiderül, hogy tanulsz tőlem. Mindenesetre, ami a próféciát illeti.. Ha jól emlékszem valamelyik sor azt mondja hogy "hol sok a terra". Na most, az alvilág föld alatt van, úgyhogy ott aztán igazán sok van az említett anyagból... Valószínű, hogy odalennt sorsdöntő események játszódnak majd le. - Mindez szép és jó.. - vette át a szót Chara, az egyike azoknak, akit érintett a Jason által idézett sor - De mégis mit csinálnánk az Alvilágban? Bányász felszerelést viszünk magunkkal és elkezdjük majd csákányokkal verni a falat? Valami cél is kellene.. Ez egyelőre egy elég nagy terület, hetekbe telhet mire véletlenül megtaláljuk amit keresünk. - Csak képzeljétek el, ahogy az Árészosok nekiállnak falat bontani... – mondja Malcolm – A bányászok... - folytatja úgy, hogy alig tudja visszafojtani a nevetését. Lottie, Jared és Leah is elmosolyodik ezen, de Jared vet egy aggódó pillantást a két lány felé. Ellie szeme megvillan. - Nehogy véletlen te legyél a csákány... - sziszegi neki mérgesen. - Okééé, igen, az elég jól hangzik, hogy az Alvilágban sok a terra... És akkor ez lehet az, hogy valamelyikőtök fog végül valahogy elvezetni ahhoz, ami kell? Vagy ti fogjátok megtalálni? – kérdezi Leah. - Lehet... - mondja bizonytalanul Ellie. - Ha már itt tartunk... Nincs véletlen olyan képességed, amivel tudsz minket navigálni az Alvilágban? Elvégre Hádész fia vagy, talán... – fordul felém hirtelen Leah. - Én aztán mindig - vigyorgok vissza hű tolvaj barátomra még gyorsan, majd tovább hallgatom a többieket. Fogalmam sincs hol bányásszák ezt az ércet, de szinte biztos vagyok benne, hogy megtaláljuk. Annyira nem vészes az Alvilág... Könnyen ellehet benne navigálni. Legalábbis nekem. Pont ezt a kérdést teszi fel Leah is, bár a mögötte lévő "talán" kicsit furcsán érint. Nem igazán értem ezt hogy érti. Aztán miután Chara is befejezte a mondókáját, végül én is megszólalok. - Bárhol is legyen, azt én megtalálom. Higgyétek el, ismerem azt a helyet... És ja, van ilyen képességem. Talán... - fogom rövidre, miközben enyhén kiemelem a talán szót, és felpillantok Leah-ra. Nem szeretek az Alvilágban töltött pár hétről beszélni, és a kedvem sem akarom elcseszni - Szóval inkább az a fontos, hogy nektek, vagy egyikőtöknek csak, mit is kéne produkálnia ahhoz, hogy megszerezzük a fémet. - Szuper... Akkor legalább attól nem kell félnünk, hogy eltévedünk... - fogja rövidre Leah, de azért egy félmosolyt megereszt felém. - Nem hiszem, hogy ez egyelőre egyértelmű lenne a Próféciából... - szólal meg az addig hallgatag Shawn. - Nem lenne meglepő, hogy ha ott a helyszínen derülne ki, hogy pontosan mit is értett alatta az Orákulum - teszi hozzá James is. - Miért van olyan érzésem, hogy ugyanez a helyzet azzal is, ami rólunk szól? - szólal fel Charlie is kicsit idegesen, majd vet egy pillantást a testvéreire. - Szintén lehet az Alvilágra érteni... - kezdi Jared. - Kínnal és semmi remény? Nem akarok nagyon rosszul hangzani, de erről az első dolog, ami eszembe jutott, az a Tartarosz... - vág közbe Ellie kicsit kegyetlenül, de nem úgy gondolta. - Én is ettől féltem... - mondja egy sóhajjal Charlie. - De oda nem megy le csak úgy az ember! Azt nem élik túl... - hüledezik Jared. - Nem biztos, hogy erre gondolt az Orákulum... Személy szerint nekem is kicsit furcsa lenne, ha a Tartaroszba kéne mennetek... - mondja megnyugtató hangon Kheirón, de ettől az Apollón gyerekek nem lettek jobban. - Oké, gondolom, ez is ott fog kiderülni... - sóhajtja megadóan Lottie és vet egy bátorító pillantást Jared-re. Egy kis szünet után Ellie szólal meg megint. - Oké, a következő rész Hádész fiáról szól... Ezek szerint valami áldozatot kell hoznod... Bármi ötlet, mi lehet? - néz átható tekintettel rám a lány. Majd az összes többi szempár is örömömre. - Szerintem sem a Tartarosz... - szólalok meg én is Khgeirón után - Nem kell egyből a legrosszabbra gondolni. Talán... Ha van olyan közel álló személy hozzátok, akit elvesztettetek, lehet ő fog visszaköszönni odalent. Elvégre mégiscsak a holtak birodalmába megyünk... Főleg, ha azt a részt vesszük, hogy "ahol nem remélsz." Azaz nem számítasz rá. Talán, de én sem tudom ezt megmondani... - sóhajtok egy nagyot, majd hagyom, hogy Charlie lezárja ezt a témát. Ezután tudom, hogy az én részem jön, és már most is kicsit zavartan érzem magam. Aztán végül Ellie szólít meg. - Fogalmam sincs - felelem szűkszavúan egy vállrántással együtt. - Szerintem már az elég nagy áldozat, hogy itt vagyok és elmegyek erre a szaros küldetésre... - arra gondolni, hogy ezekután még más áldozatot is hozzak, már nem is akarok. Nekem bőven elég ez is. - Tudod Nicholas .. - kezdte Jason egy sóhajjal - Igazán szólhattál volna, hogy ilyen helyeket is ismersz. Csak képzeld el mennyivel egyszerűbb lett volna, ha New Jersey után itt bújkálunk! - kacsintott rám. Egy ideig csak hallgatta ahogy a jóslatot elemzik, majd aztán az áldozatot hallván szólalt meg újra. - Ah, ezeknek az égieknek sose elég semmi, igaz? Mindig csak egyik áldozat a másik után... Borzalom. Chara a Tartarosz hallatán az Apollósok felé kapta a fejét. Megvárta amíg Kheirón és én is befejezzük a mondandónkat, majd elkezdte ő is. - Ez egy kicsit túl extrém lenne. Talán inkább árulásra utalhat a sor. - elmélkedett hangosan a lány, ridegen fontolgatva a lehetőséget - Elvégre is, olyasmi, amire nem számítanál... - vonta meg a vállát. - Áldozat.. - ismételte a szót - Utálod az isteneket. - jelentette ki miközben a tekintetét az enyémbe fúrta - Azt mondtad tönkreteszik az életünket. De te sose voltál a táborban. Saját tapasztalatból beszéltél. Azt sem akartad elmondani, hogy ki az apád ... Felteszem nem a legjobb a viszonyod vele. Nem lehet, hogy összefügg ezzel? Árulás? Király lesz ez a csapat, ha ezek még egymásból is kinézik ezt... Bár, Charából kiindulva inkább rám gondolhatott. Ja, annak nagyobb az esélye… Miközben ezeken gondolkodok, feltűnik ahogy a lány mennyire elkalandozik, de ennek nem tulajdonítok túl sok mindent. - Mint mondtam, már az elég nagy áldozat, hogy itt vagyok és elmegyek erre a szaros küldetésre. Szóval de, minden bizonnyal ezzel függ össze... - sóhajtom fáradtan. - Ha valaki árulást tervez, azt szerintem megoldjuk. Hacsak nem hirtelen csoportosan akarunk titánoldalra állni – morogja közbe Lyra. - Lehet most egymásra mutogatni, hogy kiből lesz áruló, de szerintem még senki nem mutatott erre utaló jelet, és különben is, egy csapatként kell működnünk, ahhol meg fontos lenne, hogy bízzunk egymásban. Ha egymás ellen fordolunk csak Kronosz kezére játszunk – szólalt meg utána aztán Nellie is. - Oké, igazából az a legjobb, ha minél több eshetőségre felkészülünk. Megfejteni úgysem fogjuk most tudni, de legalább egy csomó mindenre gondolunk. Szóval felkészülünk bizonyos fokú árulásra, találkozásra a holtakkal és egy zs tervként a Tartaroszba is lelátogathatunk... - foglalja össze Leah, majd utána Lottie szólal meg. - Rendben... Jason, asszem, a te részed elég egyértelműen értelmezhető... Tudjuk, hogy... Sok mindent el tudsz játszani, sokféle gondolatod van és soha nem tudjuk megmondani, mi rejtőzik a maszkok alatt. Szóval én azt gondolom, hogy a te feladatot az lesz ebben az egészben, hogy bizonyos eseményekre hogyan reagálsz, mik a döntéseid és kit, kiket választasz... A végeredmény pedig az, hogy kit is támogatsz igazán... - néz rá Lottie kicsit kiismerhetetlen arccal. - Hé! Én továbbra sem hiszem, hogy Jay akárcsak elgondolkodna azon, hogy átálljon... – védi azonnal a srácot Leah. - Az apja nyíltan felvállalta, hogy Kronosszal van - veti közbe Ellie. - Na, ennyi erővel Lyra-t is lehetne emiatt okolni, az ő anyja is Kronosz mellett áll! - vág vissza neki Shawn. - HÉ, ELÉG! - kiált fel Leah, ahogy felpattan és az asztalra csap. - Észreveszitek magatokat, mit csináltok? Egy csapat vagyunk, nem ugorhatunk már a megbeszélésen egymás torkának! El kell fogadnunk, hogy együtt kell dolgoznunk és hogy meg kell bíznunk egymásban, még ha nehéz is... Én mindannyiótokban feltétel nélkül megbízom, meleg szívvel ajánlom, hogy ti is tegyetek így, különben elbukunk... - mondja hevesen-lelkesen, majd helyet foglal, ahogy hirtelen mindenki elhallgatott. Aztán int Jay-nek. - Bármi hozzáfűzni való a dologhoz? Bármi ötlet? – kérdezi, miközben én csak csendben hallgatom a történéseket, most, hogy átjutottunk az én részemen, egész nyugodtan létezem már csak tovább. Sokáig nem is akarok közbeszólni a kialakulóban lévő kisebb vitába, de azért a testvériség köztem és Jay között nem csak mese, néha ki kell álljunk a másikért, szóval még Leah felkiáltása előtt megpaskolom Jay vállát és benne megtámaszkodva lépek előre, majd mélyen Ellie szemébe nézek. - Aranyom, ha a te apukád a fekete csokit szereti, akkor neked is kötelező azt enni? Te attól még nem szeretheted mondjuk a tejcsokit? Biztos vagyok benne, hogy a mi drága barátunk nem fog senkit sem elárulni csak azért, mert apuci a másik oldalt választotta. Ha meg mégis... Hát, ismerem őt annyira, hogy nekünk megkegyelmezzen. Nézzétek a jó oldalát, ha győznek ezek a Titánok vagy kik a fenék, akkor legalább lesz egy belsős emberünk - vonom meg a vállam ahogy elvigyorodok, valahogy egyáltalán nem tudom komolyan venni azt az álláspontot, hogy Jay elárulna minket. Persze, igazi aljanép a fajtája, csak úgy mint én, de a sok közös kaland alatt megismertem már annyira, hogy ebben a szituációban most kifejezetten megbízzak benne. Másban már lehet nem így lenne, hisz azért azt a tény sem elfelejtendő, hogy milyen jól eltitkoltuk egymás elől a saját félvér kilétünket... De azért Jay-t sem kell félteni, ezt látszódik abból, ahogy ő folytatja a beszélgetést. - Kislány, talán emlékeztetnelek kell rá hogy melyikünk apja lopta el Zeusz villámát? - villantott egy kaján vigyort, majd folytatta - egyébként is, gondolhatok, mondhatok amit akarok. Az az én dolgom. De nektek nincs jogotok megkérdőjelezni engem miután hónapokat töltöttem el Kronoszéknál és utána is visszajöttem. Magyarázkodni nem fogok; úgy hiszem vagytok annyira értelmesek, hogy el tudjátok dönteni a szó a fontosabb, vagy a tett. - vonta meg a vállát. Egy pillanatnyi csend után Leahhoz fordult. - Egyébként valószínűnek tartom, hogy apám útközben majd valahogy felveszi a kapcsolatot velem, de ennél többet egyelőre nem tudok mondani. Kétlem, hogy a másik oldalról megkörnyékeznének miután megpróbáltam... Szóval, eltenni láb alól a Szőkét. - itt egy picit elhúzta a száját. Ezután Chara szólalt meg egy halk sóhaj kíséretében a többi félvér felé fordulva; - Nos, talán ilyenkor is emlékezni kellene arra, hogy jobb lenne összetartanunk ahelyett hogy csak úgy vakon gyanúsítgatjuk egymást. Kétlem hogy ha elárulna minket - vetett egy éles pillantást az említettre - akkor azt pont egy jóslat miatt tenné. Nem lesz ezzel gyanúsabb annál, amilyen eddig is volt. - Tudom, hogy a Prófécia elég sok sora elég érthetetlen és sokszor elég rossz dolgokat sejtet, de... – vette át a szót aztán Leah – Próbáljunk meg mindenkiből a legjobbat kinézni, különben szétesünk, és akkor vége mindennek... Rendben? - pillant körbe, van, aki azonnal belemegy, mint Jared és Malcolm, vannak, akik kicsit hezitálnak, mint Lottie és James, vannak, akik többet, mint Ellie és Shawn. Ezután még pár félvér sorát is megfejtik a többiek, majd még egy pár perc találgatás után, hogy vajon az utolsó két sor mire utalhatott, véget is ér a megbeszélés. Nem sok mindent tudok hozzátenni a dolgokhoz már, így ezt csöndben hallgatom csak végig. Nem mondanám, hogy nincsenek érzéseim, de néha a megbeszélés bizonyos részeit teljesen nyálasnak éreztem. Persze, szerintem is jó az összetartás és hogy ne ítéljük el egyből a másikat, pláne ne vádoljuk meg árulással, de ezt leszámítva néha túl soknak éreztem ezt az egészet. Jól lehet ebben sokat közre játszott az is, hogy a múltamban nem így mentek a dolgok... Pláne nem a Római Táborban. Szóval összességében örülök, hogy végre vége ennek és mehetek a dolgomra. Lesz mit elrendeznem... Tehát nem is annyira meglepő talán a többieknek, hogy amikor mindenki elindul kifelé, én még maradok egy pillanatra. - Hé, Kheirón, egy szóra, ha lehet... - biccentek feléje, hogy maradjon - Lenne egy két dolog, amit átkéne beszéljünk... - A kentaur erre csak kicsit idegesen meglengeti a farkát, mintha félne attól, amit mondani akarok, de biccent és közelebb lép hozzám. Miután megbizonyosodtam afelől, hogy mindenki hallótávolságon kívülre ért, nem tökölök, egyből a közebébe vágok. - Tudom, hogy mennek a dolgok az istenek között, szóval ennek tekintetében teszem fel a kérdésem és várok is el teljesen őszinte választ... Főleg, ha már segítek nektek. Hidd el, ez a ti érdeketek is... Mit tudsz rólam? Azt mondtad, az én helyzetem bonyolult... Mit értettél ez alatt? Mire gondoltál pontosan? - kérdezem komoran. Többféle érzés is kering bennem, de leginkább még mindig a zavartság. Nem tudom mit tudhatnak a többiek, és nem igazán álltam készen arra, hogy egyedül birkózzak meg azzal a tudattal, hogy két tábor van. Talán, ha Kheirón tud a rómaiakról, akkor elmagyarázhatja miért nem tudunk egymásról és azt is, hogy mit mondhatok magamról a többieknek. - Hidd el, hogy szívesen eloszlatnám a kétséget a szívedből... De megesküdtem a Sztüx folyóra, hogy nem beszélek erről... - néz rám vénségesen vén szomorúsággal. - Tudom, honnan jöttél, de azt nem, hogyan lehetséges, hogy ránk találtál... Nem véletlen, hogy a mieink nem tudnak a tieitekről és fordítva... Ennél többet azonban tényleg nem tehetek érted ebben a helyzetben, fiam... Egy tanácsot adhatok azonban: óvatosan bánj az információval, amiket tudsz, mert hatalmas ereje van. Fogalmad sincs, mekkora. És ha rossz helyzetben, rosszkor, rossz embernek mondasz valamit... Ki tudja, mit indítasz el... Szerencsére vannak társaid, akikben megbízhatsz mindennél jobban, csak... Kérlek, légy óvatos! Szerintem magad is rá fogsz jönni, miért veszélyes a helyzet... Kheirón válaszán meg is lepődhetnék, de nem igazán ez történik. Mint mondtam, ismerem az istenek szarságait, így nem meglepő, hogy így eltitkolják egymás elől a két tábort. Bár, hogy miért, arról ötletem sincs... - Pompás... - felelem végül szűkszavúan, eléggé feszülten. Hogy mindig velem történnek az ilyesmik... - mérgelődök magamban - Hogy kérhetsz egyáltalán olyat, hogy megbízzak olyanokban, akiket fél napja sem ismerek? Elmegyek egy random küldetésre 11 emberrel, és még csak a nevüket sem jegyeztem meg egyeseknek... Ja, bánjak óvatosan az információkkal... Gondolom, akkor senkinek sem beszélhetek erről. Persze akkor sem, ha teszem azt Chara fejszét tart a fejemhez, mert gyanút fog - sóhajtom, miközben megdörzsölöm az arcom. - Oké, amiről még beszélni akartam veled, - folytatom miután kicsit lenyugodtam - az pont ahhoz kapcsolódik, hogy hogyan kerültem ide. Abból kiindulva, hogy Plútó - ösztönösen a római nevét használom apámnak - elfogadott a fiának, úgy gondolom, hogy szándékos volt az idejövetelem. Pláne úgy, hogy úgy tűnik én kell elvezessem a többieket az Alvilágba. Na, azt mondtad, nem tudod, hogyan lehetséges, hogy rátok találtam. Volt egy lány, utána kutattam az erdőben. Kelly Jones. Akkor találtam szembe magam a szörnyekkel és ők üldöztek be a táborba... - itt kis szünetet tartok, majd összefoglalom számára a történteket, a szörnyek hirtelen megidőzését, hogy csak engem, Kellyt nem bántották, és hogy mintha a rémálmok kisistenének a lánya lett volna. Ezután pedig a kérdésem is felteszem ezzel kapcsolatban… - Szóval, szerinted van ennek köze ahhoz, hogy idekerültem? Illetve mennyi az esély arra, hogy még életben van a lány? Csak mert kint nem találtam a holttestét... És mint mondtam, a sikolyait sem hallottam, mintha a lények békén hagyták volna... - azt most nem teszem ehhez hozzá, hogy számomra a névrokonságunk is szemet szúrt. Kheirón jó hallgatóság volt. Nem szólt bele, csak bólogatott néha, meg elgondolkodott. A végén egy hosszú szünetet hagy, utána szólal meg. - Biztosan van valami köze, de hogy mi, azt nem tudom. Ahogy azt sem tudom, hogy életben van-e. Bízom benne, bár ha valóban a rémálmok istenének a lánya... Nos, akkor veszélyes sok mindenkire nézve... Sajnos, ebben nem tudok segíteni, de majd a küldetésre menőknek megmondom, hogy ha szembetalálkoznak vele, akkor tudják, ki ő. Illetve szólok az egyik szatírunknak is, hogy induljon a keresésére. Ennél többet hirtelen nem tudok tenni érte - néz bocsánatkérően. - Ennyi? Most ez komoly? - kérdezem elnevetve magam, mert a tábor vezetőjétől azért többet vártam volna ez ügyben... - Egy kibaszott tizenéves lányról beszélünk és annyit csinálsz csak, te, a kibaszott tábor vezetője, hogy szólsz pár embernek és majd várjuk a csodát mi lesz? - akadok ki kissé, a hangom is felemelem - Tudod, kurvára ugyanolyan seggfejek vagytok mint a másik tábor vezetői! - mutatok a mellkasa felé dühösen - Basztok ti bele mindenbe, aminek nincs köze a szaros háborútokhoz! Mégis mi a faszt fogok mondani a szüleinek? - teszem fel a kezem a magasba, ahogy egyre kétségbeesetten veszem a levegőt - Megígértem nekik, hogy hazaviszem őt! "Ja, bocsika, nem találtam, mert lehet meghalt, de az is lehet, hogy életben van, majd kiderül pár hónap múlva..." Vagy mit mondjak? Gondolom, az istenekről nem mesélhetek nekik! Ahg... Gyűlölöm ezt az egész kibaszott szarságot amit műveltek! - ordítom már lényegében le a fejét, mert rohadtul szakad szét a szívem azért, ami történt, és amiért megint én kell majd feleljek... - Mi lesz majd Luke-al? - teszem fel azt a kérdésem is, amiről szintén beszélni akartam vele, csak nem éppen ilyen felvezetéssel - Őt is csak úgy simán megöljük mert nincs más lehetőség? Leah-t meg majd hagyjuk összetörni? Ott sem tudsz hirtelenjében majd többet tenni, mi? Kheirónon egyáltalán nem látszódik, hogy kicsit is megbántódott volna. Mintha öregebbnek tűnne és mintha a szemében nagyon régi fény csillanna. Nem ma kezdte a dolgot, az biztos. - Mit javasolsz akkor Kellie ügyében? - kérdezte nyugodtan a kirohanásom után. Majd megint várt. - Luke sorsa pedig nem igazán rajtunk múlik. Talán kicsit beleszólhatunk az alakulásába, de nem a miénk a végső döntés. Hanem az övé... Leah pedig... Nem egyszer összetört már emiatt és minden alkalommal erősebb lett, kevesebb ideig volt a padlón. Tudta, hogy tovább kell mennie, ebben pedig a barátai és én is segítettem. Akkor is ott leszünk neki, de megóvni attól, amit a Párkák és a Próféciák tartanak számára, nem tudom. Elfelejted tán, de én nem vagyok isten, még csak kisisten sem. Az én feladatom a hősök kiképzése, s ebben sok tapasztalatom van. De én sem tudok sokkal többet rengeteg helyzetben, mint ti, maximum feltételezéseim lehetnek... - Talán akkor nem végzed elég jól a feladatod... - tekintek fel rá szúrósan - Több száz évvel a hátad mögött ne mondd nekem, hogy nem tudsz több mindent tenni! Szerinted az jó, ha valaki folyton-folyvást összetör? Úgy mondod ezt, mintha teljesen normális lenne... Te is tudod mi az a kard, amiért elmegyünk. Az a szar nem csak a szörnyeken ejt sebet, hanem a halandókon is... Persze, a szörnyeknek elnyeli az eszenciájukat és valószínűleg örökké megsemmisülnek, ami kifejezetten jó a ti Kronoszotok ellen, de mi lesz Luke-kal? Mi lesz Leah-val? - kérdezem most már egyre halkabban és elfordulva a kentaurtól. Nem tudom miért érdekel ez most annyira, talán csak azért, mert vele leszek együtt egy küldetésen és nem akarom azt látni, ahogy elnyeli a bánat... - Ha az ő feladata arról szól, hogy vagy együtt tartja a csapatot vagy szétzilálja, akkor igenis fontos lenne tudni, hogy vajon meghozza-e a helyes döntést akkor, amikor ott van a kezében a kard... És nem kell professzornak lenni ahhoz, hogy értsük az utolsó sorokat is. Valószínűleg az mind Leah-nak szól. Hogy megmentheti-e Luke-ot vagy sem... - sóhajtom halkan, majd Kelly is újra eszembe jut, így megint visszanyerem a dühösebb természetem és a férfi szemébe nézek újra. - És ne hogy már én mondjam meg, mit lehetne még tenni egy eltűnt lány megkeresésével kapcsolatban! Biztos van vagy volt olyan valaki a táborban, aki tudna segíteni... Aki talán tudhatja mi történhetett. Vagy kérdezd meg az isteneket, tudja a tököm! Addig meg ne csak egy embert indíts a keresésére, hanem igenis szólj többieknek, és csoportosan, célirányosan keressék négyzetméterről négyzetméterre. Legalább az erdő területén... - mutogatom a tenyeremen az egyik ujjammal, hogy hogyan is kéne ezt végrehajtani. Úgy tűnik a Jupiter Táborban tanultak elkezdtek szépen lassan visszatérni. Kheirón továbbra is csak rezzenéstelenül figyel engem. Úgy tűnik, hogy nem először vágják ezt a fejéhez. - A félvérekhez hozzátartozik ez is... Te is jól tudod ezt, Nick Jones... - néz mélyen a szemembe, s olyan, mintha a lelkembe látna. - És nem, nem tudom, mi az a kard, ez számomra sem világos, maximum tippjeim vannak, amiket azért sem mondhatok el, mert befolyásolnám a Próféciát és ki tudja... Lehet, én magam szúrnám el... - mondja, majd hallgat tovább. Ahogy tovább aggódok Leah-ért, megvillan kicsit a szeme és tovább vizslat engem. Mintha elgondolkodna egy pillanatig. - Én nem lennék annyira biztos abban, hogy csak Leah-ról szól a Prófécia vége, Nick... - mondja titokzatosan. - Veszélyes egyből valakire rámondani, hogy ez az egész rólad szól, mert igencsak meg tudnak lepni minket. Én csak kíváncsi voltam, hogy mit tennél a helyemben... - mondja nyugodtan a férfi. - Elvégre elég sok tapasztalatod van... - pillant egy kicsit a kezedre, aztán újra a szemedbe néz. - S bár az istenek velem többet beszélnek, nekik is sok feladatuk van ezzel a háborúval. A világ esik szét és ők tarják jelenleg egyben, hogy a természeti katasztrófák és egyebek ne tegyék tönkre az egészet... Hermész megjelenése engem is meglepett - mondja, majd kicsit hallgat. - Azt hiszem, neked kéne a legkevésbé mondanom, hogy háború idején igencsak meg vannak szorulva a tartalékaink. Nem csak tárgyakban, emberekben is. Nem olyan régen volt egy nehéz csatánk, még abból sem sikerült teljesen kigyógyulnunk, tegnap még egy nagyobb... Nincsenek szabad embereink jelenleg. Te, mint tapasztalt vezető, pontosan tudod, hogy milyen egy háborús helyzet... - néz megint mélyen a szemembe. Felvont szemöldökkel nézek vissza a Kentaurra, egy pillanatig elgondolkozok azon, amit mond, de attól még mindig tartom magam ahhoz, hogy ez az egész csak Leah-ról szól. Mármint a prófécia vége. - Ha te mondod, öregember... - sóhajtom, majd tovább hallgatom Kheirónt. Már megint a szokásos duma. Az istenek természetesen megint jó embereknek vannak beállítva. Nyilván... Amikor a háborúról mesél, a gondolataim azonnal a Szellemek köré fonódnak. Kissé el is merengek, ahogy a tartalékokról beszél, úgy fut át az agyamon az a pillanat, amikor mi is csak 15-en voltunk a több tucatnyi ellenség ellen. Nem akarok megint ilyen helyzetbe kerülni... - az arcom megint megdörzsölöm, mert úgy érzem kiültek rá a múlt sebeinek fájdalmai. - Nem tudom, honnan tudsz ennyi mindent rólam, de ijesztő... Persze lehet csak az égbe beszélsz, de gondolom, nem így van... - jegyzem meg szarkasztikusan, majd kipillantok a Nagy Ház egyik betört ablakán - Mindegy, akkor ne tegyél semmit, majd azalatt a három nap alatt körbenézek én... - felelem végül - Foglalkozz csak a háborúddal és készítsd fel a többieket a harcra. Viszont... - itt egy pillanatra elhallgatok, ahogy átgondolom mit akarok mondani - A gyerekeket én hazaküldeném a szüleikhez a helyedben. Lehet nagyobb biztonságban lesznek ott, mint itt. Főleg, ha a sebhelyes arcú kölyökre gondolunk, aki megölte az egyik társát... Nem tudom, erről hallottál már? Mert én szemtanúja voltam a dolognak... Kheirón persze nem kommentálja a dolgot, hogy mennyire is ismer valójában, de a mondandóm másik felét már igenis... - Nem! – mondja – Akármennyire furcsán hangzik, itt vannak a legnagyobb biztonságban. Itt megvédjük egymást, a tábor védőpajzsa pedig relatíve nagy biztonságot ad. Képzeld el, hogy minden gyereket hazaküldünk, akik nem tudják megvédeni magukat... A szörnyek hatalmas serege szabadon jár odakint és arra vár, hogy az olyan ártatlan gyerekeket, mint ők, megöljék. Nem küldhetjük haza őket... Tudok Antoine-ról is, beszéltem vele is erről... - zárja rövidre a témát. - De ha bármi hozzáfűzni valód van a dologhoz, mondd csak, minden véleményre kíváncsi vagyok! - Javíts ki kérlek, ha hülyeséget mondok, de mivel most a szörnyeket Kronosz összefogta egy hadseregbe, nem lenne célszerű a részükről, ha továbbra is folytatnák azt a primitív módszereiket, hogy egyenként mászkálnak és keresnek egy-egy célpontot. Helyette inkább a nagy vadat keresik, ami inkább a tábor... Lehet ez jól védhető, de ha annyira érdekel mindenki véleménye, szerintem rossz döntés egy helyen ennyi félvérnek lennie. – Itt eszembe jut, hogy van még egy tábor is, ugye a Római, és hogy vajon ők beszálltak e már a háborúba vagy tudnak e róla... Szívesen megkérdezném erről Kheirónt, de sejtem, hogy választ nem adhatna erre, így csöndben maradok. – Antoine-hoz nem hiszem, hogy van mondanivalóm, mindössze annyi, hogy a gyerekkel nincs minden rendben fejben... És én egy ideig nem engedném harc közelébe. Ennyi. - Attól még, hogy rengeteget összefogott, sokan vannak, akik felkeltek az eseményekre és csak úgy... Mászkálnak... A tábort pedig védi az Aranygyapjú, kivéve, ha elmozdítják, mint tegnap. Szerencsére nem lopták el, mert megakadályoztuk, de igen... A gyerekek maradnak... Még valami esetleg? A válaszát hallgatva valahogy érzem, hogy nem lesz ennek jó vége, de remélem csak egyszerűen csalnak a megérzéseim. - Igen, lenne. Mennyire lehet elhagyni a tábort? Felteszem, nem örültök neki, ha egy félvér egyedül mászkál kint, viszont nekem mindenképp haza kéne menjek, szóval... Szabad? – kérdezem, amin Kheirón először csak elgondolkodik, habozik, majd aztán sóhajtva válaszol. - Elismerem, eléggé bele lettél rángatva a dolgokba. Alapvetően nem díjazom a dolgot, de küldetésre mész, így engedélyezem. De nem egyedül! Örülnék, ha Chara Allen-nel mennél, ő igen tapasztalt, hatékony és úgyis együtt lesztek a küldetésen, nem árt kicsit megismerni. Ebéd után mehettek is, ha vacsorára visszaértek... Ez így elfogadható? - kérdezi. - Oh ne már, most komolyan bébicsőszt küldesz ki velem? - forgatom meg a szemem, már előre látom milyen fájdalmas is lesz ez az utazás. Ráadásul haza kell érjek vacsorára. Mintha egy kis szaros tini lennék. - Már nem azért, de nem egy gyerek vagyok, Kheirón... Nem lehetne akkor már inkább Leah vagy bármely más nőszemély, aki nem akar kinyirni? - nevetek fel fájdalmasan, mire Kheirón félredöntött fejjel méreget egy pillanatig, arcán mintha mosoly bujkálna. - Mennyire megkedvelted Hermész lányát, fiam... - mondja halkan, mintha tetszene neki a helyzet. A szememet forgatom Kheirón reakciójára, de azért én is elmosolyodok. Jó érzés néha átlagos dolgokról beszélni, főleg ilyen hülyeségek között. - Hát mit mondhatnék, talán a legjobb része tábornak eddig az, hogy megismertem őt... - dőlök hátra büszkén, miközben a tarkómra teszem a kezem – Tudod, hogy megy ez, gondolom... Azért pár száz év alatt csak volt neked is pár kalandod - vigyorodok el, kíváncsi vagyok zavarba tudom-e hozni. De legnagyobb meglepetésemre Kheirón csak jóízűen felnevet, de nem kommentálja a második felét a mondandónak. - Mi tagadás, Leah valóban kedves és könnyű vele kijönni. Nem csodálom, ha veled is barátságos volt... - mondja kedvesen, de még mindig van egy kis furcsa fény a szemében, mintha... Kicsit mintha tudná vagy legalábbis sejtené, mi történt. De lehet, csak egy megérzése van a sok évszázad tapasztalataiból, ahogy belelát az emberekbe. De én nem különösebben tulajdonítok annak nagy figyelmet, ha tudja, mi történt az éjszaka alatt. Sejtem, hogy tudja, ebből a pillantásából ez nyilvánvaló, de tényleg egyáltalán nem érdekel. - Hát igen, ő az egyetlen kedves lány akivel eddig szóba elegyedtem... - sóhajtok egyet drámaian, majd előre hajolok- Szóval ha úgy tűnik van egy valaki, akiért még talán aggódok is, akkor az úgy van... - mondom ezt már komolyan, utalva a Luke-os beszélgetésünkre - Na de visszatérve az előző témára, akkor tényleg nem vihetném őt magammal inkább? - nézek már rá szinte könyörgően, mire Kheirón megint felnevet kicsit. - Ne izgulj, sokan vannak, akik legalább ennyire kedvesek - kacsint rám a kentaur, aztán még kissé mosolygós szemmel a fejét rázza. - Sajnálom, fiam... Leah-nak elő kell készülnie a küldetésre. Tervek, útitervek, felszerelések, alakzatok, mindenre kell gondolnia. Ez a két nap számára ajándék, általában azonnal indulni szoktak a hősök, de... Sokan vagytok és úgy érzem, ez egy fontos küldetés. Úgyhogy továbbra is tartom magam Chara-hoz, ha nem probléma. Ő biztosan effektíven tud segíteni és minél hamarabb hazaértek így - mondja komolyan a férfi, de mintha kicsit még mindig mókázna. - Az, persze, majd segít kinyírni a haverjaim... - sóhajtom játékosan, bár azért tényleg elgondolkozok azon, mi lesz, amikor beállítok a csapathoz a lánnyal. Eleve mit fog szólni ehhez Mia az esténk után? És még csak nem is vele feküdtem le, így még azt sem mondhatom, hogy az éjszaka semmi sem volt... Mert volt, csak nem vele... Áhh, bonyolult ez az élet! - járatom meg az agytekervényeim, miközben az ajtó felé indulok, mert több kérdést már nem igen szeretnék feltenni. De pont, amikor kinyitnám az ajtót, még a vállam fölött hátrapillantok. - Plútó... - harapom el a mondatot - Vagyis Hádész... Szerinted, meg fog jelenni? - kérdezem komolyan, ebben most tényleg jól jönne a segítség, mégis, hogy kezeljem majd azt - Mit tegyek akkor? Egyáltalán... Ha Hádészként jelenik meg, ugyanazt a személyt fogom magam előtt látni, akitől jó pár éve elváltam? - kérdezem halkan, nem igazán hiszem, hogy Kheirón előtt nem lenne nyilvánvaló, hogy biza találkoztam már a faterommal. És ahogy ezen elgondolkozik egy fél percig, úgy tűnik, igazam van. - Nagy esély van rá, hogy igen – bólintja. – Biztosra nem mondhatom, de én erősen gyanítom, hogy igen. Hogy mit tegyél? Azt nem tudom megmondani, mit tegyél... Tedd azt, ami szerinted a legjobb neked, neki, a csapatnak, a jövőnek... Ennyit tudok biztosra. És azt, hogy ne feledd, a görög istenek voltak előbb, róluk csak mintázták később a sajátjaikat. Fel fogod ismerni, ha találkozol vele, ne aggódj emiatt... - mondja még komolyan. Hát kössz, ezzel aztán sokra mentem... Miért kell mindig ilyen rejtélyesen fogalmazni?! - mérgelődök magamban, míg Kheirón felé csak egy bólintást eresztek meg. – Akkor jó... Legalább így nem lesz akadálya annak a találkozónak... Juhú... Bruh... - S' magára hagyom az öreg kentaurt, míg én elindulok megkeresni Charát, hogy végre hazatudjak menni. De azért egy cigit, amit valamikor a napközben elcsórtam Jay-től, még gyorsan elszívok a teraszon, hogy kicsit addig is áttudjam gondolni a történteket és megtervezzem a városban való elintéznivalóimat.
|
|
Bratti
Szerepjátékok Császára
"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman
Posts: 914
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 16, 2024 22:42:12 GMT 1
Feb 23, 2016 19:50:58 GMT 1
|
Post by Bratti on May 26, 2023 20:15:43 GMT 1
Chara és Nick - Gresh550 OrdoAhogy Chara elhúz, hogy valami hasznosat csináljon, nagyjából fél-háromnegyed órája van, mikor odalép hozzá Antoine a kabinjából. A srác, aki kábé a halálba küldte az egyik társát, hogy mentse magukat. Vagy mi. - Hé, szia Chara… - mondja nagyon félősen, mintha sírt is volna nem olyan rég. – Kheirón küldött, mondta, hogy menj a Nagy Házba… - mondja, majd bólint egyet és már el is fut, alig bírja remegés nélkül. Elég hamar eltűnt. Ha Chara elmegy a Nagy Házba, a verandán találja Kheirón-t és Mr. D-t is. - Kiera Allorus – biccent Mr D. - Szervusz, Chara, köszönöm, hogy idejöttél. Csak azért szóltam, mert Nick szeretne elintézni pár dolgot és arra gondoltam, hogy elkísérhetnéd. Egyrészt vigyázhatnátok egymásra, mindketten elég talpraesettek vagytok. Másrészt figyelhetsz is rá, nehogy… Valami rosszat tegyen, plusz össze is szokhattok kicsit jobban. Egy fél óra múlva indulna, ha az jó… Köszönöm! Nick mindeközben még visszatérhet a Hermész kabinba, ami mint mindig, most is káoszos és kupleráj az egész kóceráj. Mintha két gyerek a cuccai közelében ólálkodtak volna, de végülis mindene megvan elvileg, szóval nem történt semmi. Neki van egy fél órája összekészülődni, mielőtt indulnának Chara-val a tábor bejárata elől… Izgi lesz! Mindenesetre a srác még futólag összetalálkozik Leah-val, aki már most nagyon gondolkodik, alig veszi észre a srácot. Leah egy jó nagy adag papírt szorongat és valószínűleg valahova tervezgetni megy. Azért még elköszön Nick-től, ha a srác is szeretné, de láthatóan máshol jár már fejben. Valószínűleg öt különféle jelenettel a fejében.
|
|
Bratti
Szerepjátékok Császára
"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman
Posts: 914
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 16, 2024 22:42:12 GMT 1
Feb 23, 2016 19:50:58 GMT 1
|
Post by Bratti on May 26, 2023 20:17:28 GMT 1
Nellie és Jay - Sali25 Gresh550Nellie délelőtt beosztást nyert az Ápolók közé, s van is munka. A harc sok mindenkit lestrapált, s egy óráig meg sem áll. Kötöz, újra varr, tanácsot ad, orvosságot, fájdalomcsillapítót oszt. Hánytat... Aztán ebéd előtt egy fél órával Jay-nek is be kell térnie ide, hiszen egy csekkolást rajta is kell tolni. Mit ad a mesélő? Pont Nellie-hez kerül a srác, méghozzá nem sokkal odább, mint ahol Charles fekszik. Ahogy Nellie megnézi Jay-t, a szomszéd részből Silena és Clarisse beszélgetését hallhatják. - Nem tudni, hogy felkel-e… - hallják Silena sírós hangját. A lány el sem hagyta kedvese oldalát, még a reggelire sem. Abban sem biztosak a többiek, hogy mosdóban volt-e azóta... - Hidd el, mindent megtesznek a többiek. És nem halt meg, csak idő kell neki, mire felépül annyira, hogy felkeljen… - próbálja nyugtatni barátnőjét Clarisse. Meglepő hallani őt ennyire gyengéden beszélni. - De mi van, ha nem fog felkelni? – sírja el magát megint az Aphrodités lány. - Ne is gondolj erre, na, gyere ide… - mondja Clarisse és majdnem biztosak lehettek benne, hogy megölelték egymást. Feszült csend következik, mintha az egész kórházi szárny hallotta volna a dolgot…
|
|