Witcher

Mikor távolodik, én követem, azonban mikor üvölteni kezd, megállok. Kezdek türelmetlenné válni, most már csak idegesít ez a kis fruska. Összefonom a karom a mellkasomon, és az eddigi mosolygós arcom most komor maszkká válik. Nem sokáig fogom tűrni ezt a szerencsétlenkedést… Vagy összeszedi magát vagy komolyan mondom, olyat teszek, amit megbánok. Arcomon azonban semmi nem látszik, csak végig hallgatom a süket dumáját. Tudnék rá válaszolni, de úgysem tetszene neki. Bármit mondok, úgyis azt válaszolja, hogy basszam meg és dögöljek meg. Úgyhogy én többet nem teszek ezért. Milyen kis gyenge, hogy feladta! Nézek rá kissé gúnyosan.

- Nem vagy valami kitartó, mi? – sóhajtok fel, ám mielőtt folytathatnám, a többiek kiáltását hallom. Felkapom a fejem. Figyelek. Csöndre intem a lányt. Majd kivilágosodik, még az én szám is tátva marad egy pillanatig. Egészen addig, amíg az első golyó be nem csapódik és lángra nem lobban az erdő. Az otthonom.

Egy pillanatig szomorú leszek, hiszen az egyetlen otthont, amit ismertem, most pusztítják el. Aztán pokolian mérges leszek. Megölöm, aki ezt tette! Üvöltök magamban, az arcomon torz, őrült kifejezés. Észreveszem a lányt, aki felém igyekszik. Lehajolok mellé, ám ekkor egy hang szólal meg. Ki a tököm mer Meri-nek szólítani?! Ez tiltott név!!! Üvöltök magamban, holott a szívem mintha kicsit megdobbanna, bár fogalmam sincs, miért.

Megfordulok. Valaki felénk igyekszik. Ez nem is driád, hogy kerül ide?! Fülemben a társaim sikolyai hallatszódnak. Tudom, érzem, hogy sokan meg fognak halni, főleg azok, akiknek mély kapcsolata volt egy bizonyos fával. Még mérgesebb leszek, mert nem értem, mivel érdemeltük ezt ki. A családom! A felénk siető alak felé fordulok, majd mikor lehajol hozzánk, villámgyorsan előkapom a késem, ráugrom, igyekszem leteríteni a földre, majd lefogni és a kést a torkához szorítani.

- Ki felelős ezért, te ribanc? Ha nem mondasz el mindent most rögtön, én esküszöm, hogy kinyírlak! – fröcsögök és üvöltök az arcába állat módjára. – ESKÜSZÖM KINYÍROM AZ ÖSSZESET, AKINEK EHHEZ BÁRMI KÖZE IS VOLT! – üvöltöm őrült módjára, közben erősen tartom a lányt. A kislánnyal nem foglalkozom, úgysem tud sehova menni nélkülem. Meg aztán, felőlem meg is dögölhet ezek után...

Már éppen aludtam volna el, amikor is lépteket hallottam. Már épp a kezembe kaptam az éjjeli szekrényre kihelyezett tőrt, de aztán az illetők elmentek az ajtó előtt. A szomszéd szoba ajtaja nyikorogva nyílt ki. Valószínűleg bementek oda. Egy ideig aztán csend volt, aztán meghallottam egy furcsa hangot. Azonnal tudtam hogy mi történik. Csak elmosolyodtam, azt gondolva hogy pár percnél úgysem fog tovább tartani az egész. De mekkorát tévedtem. Nem volt elég hogy sokáig folytatták az aktust, de még jó hangosan is. Bár, ha halkabbak lettek volna azt is hallom. Egy ponton még hangos reccsenés is hallatszott. Ha nem folytatódtak volna a hangok, azt hittem volna hogy a nő gerince tört el ilyen nagy hanggal. Egy idő után gondoltam megpróbálok meditálni, ha most épp nem tudok aludni, de nem ment. Magamra öltöttem az gúnyámat, páncéllemezekkel együtt, azt gondolván hogy akkor alszom az istállóban. Ahogy magamhoz vettem egy tőrt a biztonság kedvéért, meghallottam az ordibálást lenntről. Valaki nagy hangzavarral elindult fel a lépcsőn, pár másodperc múlva pedig egy idősödő férfi rúgta be az ajtómat. Hentesbárddal a kezében végignézett rajtam, majd annyit motyogott, hogy rossz szoba és már ment is. Egy pillanatra csak néztem utána. Biztos valami köze lehet ahhoz a lányhoz aki ennyire jól érzi magát a másik szobában... Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg nem csak vacsorát akar felvágni azzal a bárddal, úgyhogy gyorsan megindultam a másik szobába. Ott is humoros látvány fogadott, ahogy a nő a takaró alatt rejtőzött, miközben a férfi elég hiányosan öltözve szorongatott egy tőrt, kissé ijedten nézve az öreget aki szitkozódva lóbálta felé a bárdot.
- Jó uram, - léptem közelebb az öreghez - biztos hogy rendezhető ez békésen is. Magának se lenne jó, ha a vendégei tudnák hogy az éjszaka közepén bárddal szabadítja meg őket a férfiasságuktól, nemde?

Lethana enyhén fejezte volna ki magát, ha azt mondja, megdöbbentette Merelia reakciója. Gyors volt, de a lány annyira hirtelen, és minden jel nélkül rántotta ki a kését, hogy esélye sem lett volna a saját, csizmájába rejtett késért nyúlni.
Merelia szavai fájtak. Hiába tudta, hiába nem áltathatta magát, hogy a lány emlékszik rá, ha egyszer driád lett, de a húga arcát viselte, és biztos volt benne, hogy a húga az... csak nem tudja felidézni az együtt töltött éveiket, és mindazt, amin keresztül mentek. De ez nem jelenti, hogy hagyná meghalni, vagy hajlandó lenne ártani neki. Nem. Továbbra is csak az a lehetőség maradt, hogy elmondja neki az igazat, amint megmenekültek abból a lángoló pokolból, amivé az erdő kezdett válni, félelmetes sebességgel.
- Tényleg úgy érzed, hogy ez a legjobb pillanat a magyarázatra? - kérdezte. - Ha ártani akarnék neked, nem jöttem volna ide, és nem akarnék segíteni a menekülésben. Pontosan nem tudom, kik felelősek ezért, de segíteni akarok. Kérlek, egy kicsit bízz meg bennem, és mindkettőtöket megpróbállak kijuttatni, ha pedig biztonságba jutunk, elmagyarázom, ki vagyok, és hogy kerültem ide, vagyis mindent, amit tudok. Aztán eldöntöd, mit akarsz, jó? De ha most beszélgetni kezdünk, tovább terjed a tűz, és senki nem jut ki innen. Ezt nem akarhatod. - mondta komolyan.

Látom, hogy megdöbben, bár nem értem, miért. Elvégre egy kicseszett driád vagyok, aki bántani akar mindenkit, nem?! Nem tudok tisztán gondolkodni. Alig fogom meg a nő szavait. De valahol jogos. Miért vagyok ilyen lassú felfogású?!

- Megbízni benned? Azt már nem... - mondom keserűen. Visszafogom magamat, majd leszállok róla, elrejtem a késem a csizmám szárába, majd elfordulok, mert érzem, hogy hamarosan a dühömet felváltja a sírás és nem akarok előttük sírni. A családom... Az otthonom... Remeg a hangom, mikor újból megszólalok.

- Te fogod ezt az ördögfiókát és elviszed innen... Igazából leszarom, hova. Mentsd meg, ha akarod. Én megyek és kinyírom azokat, akik ezért felelősek... - mondom kemény hangon, majd átvetem a vállam fölött az íjam és az idegre teszem egy nyílvesszőt. Felőlem jöhetnek velem is, úgyis először kijutok innen, onnan meg körbejárok, amíg meg nem találom a mocskokat. Tippem van, merről jöhettek a golyók. Sietős tempóban elindulok. Kissé megnyugszom a mozgástól, de még mindig lángol a szívem.

- Ha velem jöttök, nagyobb eséllyel kijuttok. Én érzem az erdőt, tudom, hol van kijárat ebből a pokolból... - mondom kemény hangon. Innentől kezdve nem érdekelnek, elindulok, ha jönnek, jönnek, ha nem, nem. Igyekszem a legbiztonságosabb úton kijutni innen, ha közben bárki szembe jön, aki ellenséges, habozás nélkül keresztbe lövöm. Közben a haldokló fáktól igyekszem a maradék energiáit kinyerni, hogy adjon egy kis segítséget a következő harcban. Lehet, a halálomba megyek, de végül is, már mindegy. Hiszen mindenem, ami eddig számított, nagyjából halott.

- Ha tudod, merre jutunk ki leggyorsabban, veled megyek. Nekem a lényeg, hogy túléljünk - mondja Lethana, szándékosan többes számot használva... egyelőre nem akarja elmondani a lánynak, hogy lényegében érte jött be az erdőbe, az ráér akkor, ha kijutnak. - De kérlek, ha kijutunk... hallgass meg. Fontos, amit mondani akarok, de akkor szeretném elmagyarázni, ha már biztonságban vagyunk. Aztán te is eldöntöd, mit kezdesz vele.
Ha a lány elindul, Lethana a kislányra néz maga mellett.
- Szia! A közeli faluból vagy? - ha a kislány bólint, elmosolyodik, amennyire a helyzet engedi, hogy jó képet vágjon hozzá. - Most már minden rendben lesz. Azt hiszem, tudom, kik a szüleid. Visszaviszlek hozzájuk, ha kijutunk, rendben? - a kezét nyújtja, és ha a kislány elfogadja, rá is vigyáz, amíg kijutnak az erdőből.

Royce&Aleena Mocsok Lyzy04

- Igaz is. – mondja Desod. – Mi Assengard-ból tartunk Kerack-ba, de mi is beugrunk Cintra-ba. Ha jól tudom nem rég kezdődött ott a vásár. Mire oda érünk lesz még pár napunk nézelődni. –
- Ott sok jó dolgot lehet ott venni. Vajákoknak is hasznos. Meg éri elnézni a vásárba majd. – mondja Carend.
- Bezony. – helyesli Desod.
Hirtelen az eddig ismétlődő madár csicsergés abba marad. Erre Coslo felkapja a fejét és gyanúsan körbe néz.
- Főnök! – szól oda Desod-nak. – Szerintem menjünk. – feleli idegesen.
- Hm? – körbe néz. Ő is gyanúsan vizslatja a környezetet.
- Ne szarjatok már be! Csak… - a mondatát nem tudta befejezni, mert egy nyílvessző ált hátulról a fejébe. Egyből meghalt, teste arccal előre esett a tűzbe.
- VINNIRT! – ordítja Coslo. Nem tud egy lépésnél többet megtenni. Három nyílvessző áll a mellkasába, majd Ő is földre rogy.
- Fede… - mondaná Desod, de ahogy látja, hogy két társát egy pillanaton belül megölték, belé fojtódik a szó. És meg is lett a böjtje ennek, elég volt egy pillanatnyi habozás és az Ő testét is nyílvesszők díszítették ki.
Conirt ijedtében a szekér alá bújt.
Carend pedig a fegyveréért nyúlna, de Őt is nyíllal tűzdelik tele.
(OOC: 5 másodperc az egész)
Minden olyan gyorsan történt előbb még vígan beszélgettek, pár pillanat múlva pedig a vendéglátóitok hullái vesznek körül.
Ha mozdultok, akkor nyilakat lőnek elétek figyelmeztetésképp. Kitudja mi lesz, ha tovább mozgolódtok.

Malidheim Kilian&Erdan RIPalmyra Gresh550

- Nekem te itt ne „Jó Uramoz” – mordul rád a fogadós – Ez a senkiházi most becstelenítette meg a lányom. – mondja zihálva – És az ilyeneknek bizony büntetés jár. – dühös tekintettel Kilian felé fordul és fel emeli a hentes bárdot.
- Apa ne – kiáltja takaró alól Iri.
- Kuss. – mordul rá. – Így is elég bajt okoztál. Asszony! - ordít a feleségének – vid ki még le rendezem ezt a félnótást. –
A felesége bejön és kiviszi Iri-t a takaróba csavarva. Majd megindul Kilian felé.
- Gyorsan vagy lassan szeretnéd te féreg? – kérdezi dühösen.

Húúú mégis hol vagyok? Áááhhh szétmegy a fejem, meg a hasam is egy kissé fáj. Ez a fogadó lépcsője azt hiszem...
- Sheyss! Sheyss! She...st..stro..... Stronthe! kiabálok a lépcsőn

Nagy nehezen leérek a pulthoz. 
- Sheyss... mondom az orrom alatt a padlót bámulva

Az a hölgy akivel már a buli elején találkoztam megszólít. Végre tudok vele beszélni... vagyis ha sikerül ilyen állapotban.
- Essea ige... igenn. Lehet ho.. tény..leg jó len...ne felmenni. 

Ha elindulunk fel akkor próbálok a saját lábaimon menni. Ha nem megy akkor először megpróbálok valami masszív tárgyba kapaszkodni. Ha nincs semmi a közelemben. Akkor szégyenemre a hölgyre támaszkodom.
- Me hen... aveen'eans... aep... to...tooraen.... Me pe..peuvt a..a..aen alvear'daeg. motyogom ahogy megyünk a szoba felé