Cursed Sea

Ahogy kinézek, észreveszem, hogy három ifjonc ácsorog az ajtóm előtt. Hát ezeket meg mi lelte? Duhajkodáskor itt pihengetnek? Felfigyelnek rám, sőt, a segítségüket is felajánlják. Jaaaaaj, hogy egyem a szivüket de drágák. Milyen jóravaló fiatalok!
- Először is…
Visszafordulok a konyhába, majd egy bevizezett anyagdarabbal (ami helyi körülményekhez képest tisztának mondható) a sérült férfihez lépek és gondoskodó nagymamaként letörölgetem a vért az arcáról.
- Hány fogadtól szabadítottak meg édes lelkem?
Miután végeztem az „ellátással”, újra megszólalok.
- Segíthettek, de előbb szedjétek magatokat rendbe. Legalább kezet tessék mosni, mégis csak étellel dolgoztok. Hess, hess!
Jó magam visszahúzódok a konyhába. A megfelelő gyűjtőbe dobom a véres rongy darabot, majd kezet mosok és vetek egy pillantást a cefrére. A pálinka van olyan fontos, mint a sütemény!
Ha visszajönnek ellenőrzöm, hogy elég tiszta-e a kezük, majd adok feladatot. Cefre kavargatás, gyümölcs tisztítás és felvágás…
- Na és ifjoncok… Mi történt? Mit csinált Jaxike, amiért ég a város és tele lett a hajó fehérnéppel?

Én kibaszottul lazának érzem magam és kifejezetten nem tartom magam egy jó embernek, de a lófasznak is van vége. Így nőként különösen rosszul esik ez az egész, mert arra a napra emlékeztet…

Rheya idegesen ült az ágya szélén. Tudta, hogy most fogja először látni kérőjét és igent kell mondania. De nem akart. Rettegett tőle, hiszen elég agresszív férfiként ismerte meg a világ. Don Marcos Vanquero. Még a neve is rosszul esett a kimondásra. A lány a kezét tördelte. Végül lépéseket hallott. Szaporábban vette a levegőt. Végül nyílt az ajtó és a félhomályban megpillantotta őt. Nem elég, hogy a viselkedése kellemetlen volt, még a kinézete is agressziót árasztott. A lány megszeppent, de végül felállt.
- Don! - köszöntötte illően. Ő pedig közelebb lépett.
- Drága Rheya, leendő feleségem, nem kell ez a formalitás! – mondta, majd megsimította az arcát. Rheya majdnem elmozdult, de aztán hagyta. – Tényleg olyan gyönyörű vagy, mint mondták. Egyszerűen… Elvarázsolsz… - bókolt halkan, még közelebb lépett. A lány mintha alkohol szagát érezte volna a leheletén. Végül összeszedte magát a férfi. Elővett egy dobozt, majd kinyitotta.
- Gondoltam, megleplek ezzel, ha nem baj. Nem sietem el, remélem… - idegesen felnevet. – Hozzám jössz feleségül, ugye? – kérdezte, majd szinte választ sem várva megragadta a lány kezét és az ujjára húzta a gyűrűt. Micsoda egy állat! Gondolta Rheya, de továbbra sem szólalt meg. A férfi a szájához húzta a kezét, majd megcsókolta. Rheya megremegett. A férfi ezt egy pozitív jelzésnek vélhette, nem az undor jelének, mert a következő pillanatban már az ágyon találta magát a lány, szájára a férfié volt tapadva. Közben kezével a lány testét simogatta, fogdosta. Rheya teljesen lefagyott, azt sem tudta, mit reagáljon. Pár pillanatig dermedten tűrt, majd mikor a férfi egy pillanatra elengedte a száját, nagy levegőt vett, de a másik megelőzte. Befogta a száját.
- Ha sikítasz, megbánod. Vagy a szüleid – váltott hirtelen nyájas hangból nagyon sötét és kegyetlen hangszínre a férfi. – Tűrjed… Ez lesz a legkellemesebb estéd az elkövetkezendőkhöz képest. Élvezd, ribanc! – mondta, majd visszatért a nyakához, közben másik kezével hirtelen már a szoknyája alatt kotorászott. Még a vastag ruhán keresztül is érezte, hogy Marcos megkívánta. Nagyon. Felnyögött, mikor a férfi hosszas próbálkozás után célba ért. Nem akarta. Fészkelődni kezdett, mire a férfi ököllel arcon ütötte. A befogott száján keresztül sikított egyet, a könnyei kicsordultak. Érezte, hogy a jobb szeme hasogat. Abbahagyta a mozgást, mire a férfi azt hitte, innentől szabad neki mindent, úgyhogy a szoknyája alá vitte a fejét is. Rheya iszonyúan megalázva érezte magát. Körbenézett, mellette az éjjeli szekrényen volt egy hatalmas és vaskos könyv, kinyúlt érte, majd pont akkor, mikor a férfi elérte a szájával, amit akart, iszonyatos erővel fejbe vágta őt, az pedig ernyedten hullott az ágyra. Nem is kellett több a lánynak, megpróbált lebotorkálni az ágyról, ám a férfi a szoknyáján ájult el, szóval nehéz dolga volt, de végül sikerült elszakítania azt, hogy meneküljön. Már majdnem az ajtóhoz ért, mikor a férfi megragadta a karját és visszapenderítette. Rheya hatalmasat sikított, mire még egy ökölcsapást kapott. Elesett. Érezte, hogy a vér ömleni kezd a szájából. Szédült és nagyon rosszul volt. Azonban ezt már meghallották a szülei is, akik ekkor betoppantak. Értelemszerűen eddig hallgatóztak. Apja Marcos és közé vetette magát és haragosan lánya védelmére kelt, miután felmérte a helyzetet.
- Mégis mit képzel?! Megerőszakolja és bántalmazza a lányomat?! Hogy van mersze ehhez? – kérdezi kikelve magából, közben édesanyja felsegítette Rheya-t. A lány már ekkora látta, hogy nem lesz jó vége. Apja már elég idős volt ahhoz, hogy Marcos könnyűszerrel legyőzze, majd mikor a férfi kardot húzott elő, erre az apja is rájött.
- Menekülj, Rheya! Menekülj, rejtőzz el! Amíg téged nem kap meg, nem lehet övé a hatalom! – kiáltotta a férfi, majd annyit érzett, hogy anyja a kezébe tolt egy hideg fémgyűrűt, ami a családi pecsétgyűrű volt, majd kipenderítette a szobából. Egy pillanatig habozott, utána rohanni kezdett. Több katona is keresztezte az útját, de volt egy előnye: ő ismerte az otthonát. Könnyűszerrel kikerült őket, bár egyszer valamelyiknek sikerült még többet leszakítani a szoknyájából. Soha életében nem rettegett annyira. Soha nem érezte magát annyira megalázva és kiszolgáltatva… Ahogy a férfi kihasználta a testét és azt tett volna vele, amit csak akart…

Azóta Adale vagyok... Hirtelen azt érzem, hogy valaki megcsókol. Visszatérek a valóságba. Először Riva-ra tippelek, és már majdnem rászólok, hogy a lehető legrosszabbkor jött, de aztán látom, hogy nem ő az. Csak frusztráltan felsóhajtok. Elfordítom a fejemet egy kicsit, hogy összeszedjem magam, most veszem észre, hogy kezem a nyakamban fityegő láncra kulcsolódott. Marcos jegygyűrűjére. A jövőbeni bosszúm jelképére. Majd elengedem a láncot és szemügyre veszem a nőt. Aranyos és szép. De nagyon nem jó kedvemben kapott el. Nagyon nem. Megrántom a vállam.



- Ha Riva-t keresed esetleg, elöl nézd. Vagy inkább ne. Minden nőt megerőszakolnak most éppen… Mit akarsz? – kérdezem tőle üres hangon. Térdem felhúzom ás átölelem, úgy nézek rá.

- Áh, akkor csak a szokásos… - vetem oda.
Végzem a dolgom, hallgatom az ifjoncokat, amíg az egyik fel nem kiált. Fel se nézek, folytatom a munkám.
- Ha jól sejtem, úgysem lesztek nyugton, amíg utána nem néztek… Menjetek, ha úgy látjátok jónak. Én elleszek itt.

Nem igazán van kedvem bármihez is jelenleg. Talán egy jó erős rumhoz. Úgy pár deci egyben lehúzva, az megtenné a hatását. De aztán ez az átkozott lény énekelni kezd, bassza meg. És nem rossz. Kezdek ellazulni. Mintha a korábbi problémák csak úgy huss, elvitte volna a sikolyoktól teli éjszaka.

És bár rohadtul nem akarom, megfogom a kezét. Hirtelen eltűnik az a rohadt mocskos szennyláda Marcos is. Hirtelen már otthon találom magam anyámmal és apámmal. Újra egészséges minden és mindenki és minden visszaállt abba a kibaszott unalmas mindennapokba. Néha hiányolom azért. Bár megmondom őszintén, a sok szar nélkül még mindig csak egy kis fruska lennék, aki csak mosolyogni tudna. Szemen is köpném magam erre. Szánalmas ribanc voltam. És a szüleim fizettek meg érte. De nem baj. Megesküdtem, hogy bosszút állok azon a pondró Marcos-on. Olyan kínok között fog meghalni, amiről még álmodni sem mert. És aztán visszaadom apáméknak a kormányzást, ők pedig elengednek élni engem...

Felnevetek. Hangosan. Kissé eszelősen. És ekkor érzem, hogy a szél belém kap.
- A KURVA ÉLETBE! - kiáltok fel, ahogy megkapaszkodom a kötélben. Valaki visszaránt, majdnem visszakézből leütöm, mert azt hiszem, a sellő az, de aztán látom, hogy Riva. Mi a picsa?!



Mindenre készen nézem a két lányt, és határozottan nem tetszik az, hogy én valakié vagyok. Nem vagyok én senkié. Már rég nem. De aztán a kis lotyó végre eltűnik, majd Riva velem kezd foglalkozni, ami jelen kedvemben és a történtek után kifejezetten idegesít.

Finoman eltolom a kezét, majd rámosolygok, megpaskolom az arcát.
- Nyugi, már, minden rendben! - adok egy gyors csókot, hogy megnyugodjon. Fos, hogy megint ez a szar helyzet van. Sikoly, rossz emlékek... Riva-hoz fordulok. - Nincs valami pia valahol? Bebasznék úgy erősen... Nem bírom ezt a hangzavart...
Határozottan érződik belőlem, hogy semmire nem vagyok most kapható, csak legyen vége ennek a napnak.

Bloody Mary
Zima : Hatie ’Mama’ Hook, Bratti : Adale, Raven : Riva
A tenger éneke

Hatie ’Mama’ Hook

Ahogy megjósoltad a ’Tizedes’ és a nagydarab el is tűnik, a folyosón a kopasz azonban veled marad. És folytatja tovább a munkát, amire megbíztad.

-Tudod ’Mama’ te vagy a legjobb dolog ezen a hajón.- Sohajt fel.- Az én anyámat az se érdekelte volna, ha éhen halok valahol, nem is csoda, hogy kalóz lett belőlem. De mond csak te minek jöttél egy ilyen hajóra?-Kérdezi, mosolyogva, már azzal a kevéssel, ami van neki, mert hát ő se ál a legjobban fogakból. Miután válaszolsz, neki hangokat hallasz a hátad mögül, mikor megfordulsz, egy furcsa magas nőt látsz szembe veled, Kíváncsian méreget a fejét, egyszer az egyik egyszer a másik oldalra döntve, közben pedig rajta van mit bámulni, mert a természetellenesen fehér bőre, amiből alig válik el a bimbó udvar is teljesen fedetlen. A haja vizes és fehér, de mintha alga vagy más zöld tengeri piszok lepné. Szürke színű szeme fel lejár rajtad, majd hátrál egy lépést. Akkor látod, hogy egy furcsa lándzsát tart a kezében, ami mintha csontból készült volna. Felemeli, hogy, leszúrhasson vele, de alig hogy megemeli, a kezét a kopasz bele vág egy bárddal. A nő felsikolt, ami olyan érzés mintha egy hatalmas kést, vagy tűt döfnének az agyadba a füleiden keresztül, de nem tart sokáig mert, a kopasz egy gyors mozdulattal, ugyanazzal, a mozdulattal elvágja lény torkát. Az még mindig nem akarja feladni a harcot habár hangja már nincs és rengeteg vér ömlik ki belőle, a kopasz ráadásul hátra is húzza a fejét hogy előbb elvérezzen, de még így is megpróbál vissza ütni, ami le is teríti a kopaszt. A férfi viszont magával rántja a lényt is, és amikor már a földön van a saját fegyverét döfi a mellkasába oda ahol a szívének is lennie kéne. A lény azonban még mindig vonaglik, habár valószínűleg már nem sokáig.

-’Mama’ menj, szólj a kapitánynak!- Kiabál rád a férfi.- Nem tudom mi az isten ez, de a vízből jött az biztos. A kapitánynak tudnia kell.

Ha elindulsz a kapitányhoz, ott hagyva a kopaszt és az utolsókat rúgó lényt a kapitány ajtaja ellőt egy nagyon csúnyán megcsonkított legényt találsz. Mellkastól lefelé a medencéjéig minden hiányzik belőle, a szája mégis mosolyra görbül. A kapitány ajtajának félfáján egy véres kéznyom van, az ajtó előtt pedig rengeteg vér. Szinte oda se férsz, hogy bekopogj, vagy beronts

Adale & Riva

Riva komolyan szinte dühösen néz rád.

-Késöbb. A lány egy felderítő volt. Fiatal volt de az énekében volt valami… Lehet hogy itt van egy…- itt keresi a jó szót a nyelveteken.- „Királynő”…- Marad végül ennél. Majd otthagy é ki áll az orr elé. Valamit hallgat, az éjszakát, a sikolyokat, és valamit amit eddig ezektől nem is hallottál, mert olyan szépen belevegyül a hullám verésbe, valamit ami jobb szó híján mintha valamiféle ének lenne.

-Nem tudom, ki venni hányan vannak… De itt vannak… Körülöttünk… Alattunk… Lehet, hogy már a hajón is. Gyengék vagyunk, és nem figyelünk. Szólnod kell a kapitánynak, valahogy el kell mennünk innen!

(Kb amit hallotok csak sokkal halkabban és főleg a bálna hang szerű részek.)

Ketten már fel is pattannak és elmennek körülnézni. A harmadik marad és cseverészni kezd. Elmosolyodok.
- Köszönöm!
Annyi nehéz sorsú ifjonc van ezen a hajón… Örülök, ha a jelenlétemben kicsit jobban érzik magukat. A kérdésén még szélesebben elvigyorodom.
- Tudod, fiam világ életemben kalandor voltam. Jártam a világot, sok mindent láttam. Aztán kicsit haza mentem pihenni, majd mikor újra hajtani kezdett a vérem, felpattantam Jaxike hajójára és most itt vagyok.
Az Egy Darabról nem ejtek szót. Nem arról van szó, hogy nem bízok benne, hanem… ha esetleg elmondja másnak, nem rossz szándékból és ő a rossz egyén és a végén elhappolja előlem. Ezt nem engedhetem. A kincs az enyém!

Merengésemből visszatérve feltűnik, hogy Kopaszka nem reagál.
- Hm…? – fordulok hátra.
Hát mit ne mondjak, igen rusnya hölgyeménnyel találtam magam szembe.
- Hát Te mit kóricálsz itt Aranyom? Azzal a hosszú késsel nehezen tudsz krumplit pucolni, ha azért jöttél.
Nem azért jött. Ezt onnan tudtam, hogy felém lendítette. Hinnye, azért rendesen megijedtem. Majdnem be is csorgott, aminek alapból nem kéne. Még jó, hogy Kopaszka itt van. Lekapta a lényt a bárdjával, majd a földön kötöttek ki. Én egy pár másodpercig sokkos állapotban voltam, majd felkaptam a sodrófám és csapkodni kezdtem a lényt.
- Nem szégyelled magad, hogy így rá hozod a frászt egy idős hölgyre? Nem akarok szívrohamban meghalni, mint Roger bácsikám…
Ekkor eljut a tudatomig Kopaszka kiáltása.
- Megyek is! Te pedig ne hagyd magad! Gondolj a barack süteményemre, ami a balhé után végre elkészül!

Miután lekapcsoltam a dolgokat – hogy a hajó azért ne gyulladjon ki - kezemben a sodrófával feltépem az ajtót és egyenesen a kapitányi szobához sietek. Ki tudja, mik császkálnak még itten... Ez a sok némber itten ilyen alakváltó izé, mint amikről az Indiai-óceánnál meséltek? Vagy ez másik és független Jaxike tivornyájától? Jajaj, szegény fejem…
A szobához érve megtorpanok. Hámiajóéletfolyikitten? Vér, az biztos. Sok vér… Kicsit letaglóz a látvány, de amennyire tudok, közelebb férkőzök az ajtóhoz és dörömbölni kezdek.
- Jaxike bent vagy? Megtámadták a kedvenc Hattie mamádat! Még jó, hogy az egyik ifjonc ott volt és le tudta csapni. Most ott vérzi össze a padlómat a halnémber vagy mi. Hogyajóégáldjameg, mire én azt feltakarítom… Ja meg itt az ajtó előtt is van egy erősen hiányos fiatalember… Mi a franc folyik itt?

(Ha közben Jax beengedi, akkor úgy mondja ezt végig.)

Én is komolyan nézek Riva-ra. Látom és érzem, hogy baj van. Csendben hallgatom, majd a végén bólintok.
- Gyere, Riva! – nyújtom felé a kezem, majd szaladni kezdek a kapitány felé. Közben előhúztam a kardomat is, biztos, ami tuti. Közben Riva-hoz fordulok.

- Nézd át a lenti részeit a hajónak, hogy vannak-e ott, a nőket küldd fel a fedélzetre! És… Vigyázz magadra… - mondom, majd tovább megyek a kapitányi szoba felé. Amint odaérek, se szó, se beszéd, berontok a csávóhoz, azonnal beszélni kezdek, pedig látom, hogy Hattie mama is itt.

- Bocsi, mami, lehet, ezért vagy itt, de… - itt a kapitányhoz fordulok. – Gondolom, tudsz róla. A részletekkel jöttem. Sikerült egy baszadék szirén törzs fölött megállnunk. Már énekelnek, Riva nem tudja, hányan vannak, de lehet, egy királynő is van velük. Egyet már leüldözött a hajóról, aki felderítő volt. Sokan vannak és minket akarnak. És nem tudjuk, hányan jutottak fel eddig. Ha megengeded, akkor összerántom a legénységet és a nőket is a fedélzetre, hogy ha vannak még, ne tudjanak elbújni köztük. Öt perc, remélem elég lesz – nézek rá jelentőségteljesen, majd ha áldását adta, akkor már ott sem vagyok, csak ha még valamit akar mondani.

A fedélzetre megyek, végig tekintek ezen az undorító bagázson, miközben előveszem a pisztolyom. Tudom, hogy másképp nem fognak rám figyelni. Lövök egyet a levegőbe, elég nagyot szól, remélem. Ha nem, még egyet. Majd iszonyatos erővel rázom a csengőt, hogy a maradék is figyeljen, majd öt másodperc múlva felállok egy hordóra.



- HÉ, BASZÓGÉPEK! KIBASZOTT NAGY BAJ VAN. NINCS PÁNIK! – üvöltöm azonnal. – KÉT PERCET KAPTOK, HOGY MAGATOKRA RÁNGASSÁTOK A LUCSKOS GATYÁTOKAT ÉS KÉZBE VEGYÉTEK A FEGYVERETEKET! AKI NEM LESZ MUNKAKÉPES, ÉN MAGAM BASZOM BELE A KICSESZETT TENGERBE, VILÁGOS?! – üvöltöm, a fejem vörösödni kezd. Veszek egy-két nagy levegőt, amíg magukhoz térnek, majd tovább kiabálok, de kicsit szolidabban. – Kurva gyorsan el kell húznunk majd innen, úgyhogy mindenki készüljön fel! A nők pedig húzzanak abba a sarokba, ahol a legkevésbé vannak útban, világos? Nincs sétafika, nincs útban levél, vili? Aki el mer mozdulni a helyéről, annak én lövöm ketté a koponyáját, érthető? FIGYELMEZTETLEK TITEKET! ÉN nem viccelek ilyennek! – üvöltök még rájuk vészjósló tekintettel, majd intek, hogy hova menjenek. Remélhetőleg eddigre megérkezik a kapitány is, talán Riva is, úgyhogy várok az utasításokra.

Miközben kutatom át a fedélzetet, magamban egy kalóz dalt dúdolgatok. Az arany a helyén, konstatálom boldogan, így attól nem kell tartani, hogy meglopnak. Ám miközben vizsgálom az aranyat, és zsebre rakok párat mert nekem jogom van hozzá, mint elsőtiszt, hátulról zajt hallok. Hátra fordulok, és egy gerenda mögé bújok, mikor hallom miről is van szó.
-El kéne mondanod a kapitánynak.-Hangzik az első férfi hangja.
-Nem hinne nekem, Kutya… még én se tudom hiszek-e a saját szemeimnek.
-De hátha egyszer azt mondod hogy láttad.- Ez egy harmadik hang.
-Én meg hallottam… A Jóistenre meg a tengerekre, hallatom azt a hangot mielőtt elkapták.- Mondta a negyedik férfi.
-A faszt halottad, olyan süket vagy mint az ágyú.- Mondja a második.
-De te is azt mondtad hallottál valamit amikor azt láttad.- Mondja az első.
-Már mondtam hogy nem is biztos hogy láttam, hagyjatok már.
Végül előre lépek.
-Khm uraim…Miről is van szó? Mit láttatok vagy hallottatok? Jobban teszitek, ha elmondjátok, akár baromság, akár nem. Ha hasznos információ, nekem, és a kapitánynak tudnia kell róla. Szóval ki vele! – Parancsolok rájuk.
Ha mindent elmondanak mérlegelek, és felviszem őket a kapitányhoz, hogy ő is hallja a mesét.
Bekopogok hozzá, majd megvárom míg kijön.
-Ezek itt láttak és hallottak valamit, mielőtt a fickó meghalt. Lehet tudunk vele valamit kezdeni. Szerintem érdemes lenne neked is végig hallgatnod. – Megvárom míg újra elmondják, majd várom, mit mond rá a kapitány.

Némileg aggaszt a legénység állapota. Iszákos, kalandvágyó férfiak. Eleve bajos volt a helyzet, tekintve hogy ennyi aranyon ülve szinte megrekedtünk a tengeren. De hogy aztán ez a merénylet is? A félelmük nem jött jól. A félelem előbb utóbb kétségbeesésbe vált, az meg hirtelen, meggondolatlan cselekedeteket szülhet, mint például egy lázadást. És most ki tudja hogy lesz e annyi szerencsénk mint a múltkor.

Nem sokára aztán megjelenik Korka. A cápaember épp hogy befér a kabinomba, és az ajtó mellett összehúzva magát beszámol arról amit látott. Ez a csontvázas.. totem elég érdekesen hangzott. Láttam már a karrierem alatt pár elátkozott lényt, sötét dolgokat.. De ilyet még nem. Ennek ellenére eddig ez volt az egyetlen kiinduló pontunk. Ha ez valamiféle elátkozott istencsapása lehetett, talán ez okozta annak a matróznak a halálát. Más magyarázat egyelőre úgysem volt. De hogy hogyan? A cápa szerint csak valamiféle aurát sugárzott, s csak akkor próbálta meg elérni amikor megközelítette. Akkor hogy érte el a matrózt? Rengeteg kérdés, de semmi válasz.

Aztán kopogást hallottam az ajtón. Azt kinyitva James-t találtam a másik oldalon, aki pár kalózzal a nyomában bemasírozott a kabinba. Megállok az asztalom előtt, majd annak nekitámaszkodva összefonom a karomat a mellkasomon. Végigmérem őket, s úgy szólok;

- Na mi lesz, ostobák? Minden szóért ki kell húzzam egy fogatok, vagy végre mondtok is valami használhatót?

Név: Christopher Caldwell
Kor: 27 éves
Nem: Férfi
Faj: ember



- We'll ro-o-oll the old chariot along! And we'll all hang on behind... Yah! Gyertek barátaim! Hívjatok meg egy italra, és cserébe pirkadatig játszom nektek! - kiáltottam, mire a közönség egyszerre zengett fel vidáman.
Élénkvörös rózsaszirmok hulltak alá a magasból, s a tömeg ujjongott! Alig győztem kapkodni a sok réz- és ezüstérmét, amit felém hajítottak! Igen, ez az, amiről álmodoztam. Puszta szórakozásból pénzt szerezni; méghozzá legálisan.
„Vége az illegális üzleteknek. Vége a csalásnak, lopásnak, a szemfényvesztő hazugságoknak! Vége a kalózkodásnak. A régi időknek végre-!" - Balra pillantottam, és óó, bár ne tettem volna! Egy félreismerhetetlen kalap ékes fácántollai tűntek fel a tömegben. „...Ilyen nincs..." - Ereiben egy szempillantás alatt megfagyott a vér. Éreztem, ahogy gyolcsfehérré sápadok. Felém közeledett; nyíl egyenesen és céltudatosan.
- Christopher! Végre, hogy rád találtunk. - köszöntött tőle egyáltalán nem megszokott szívélyességgel.
„...a Sikolyfosztó kapitánya."
- Kenrich kapitány...
- Áhh, szóval emlékszel rám.
- Miért jött? - vetettem oda nyersen, majd leugrottam az eddig rögtönzött színpadul szolgáló ládáról. A lehető leggyorsabban le akartam zárni ezt a kis "bájcsevejt". A rossz előérzetemtől, izzadni kezdett a tenyerem, s menten görcsbe állt a gyomrom.
- Naaa, mi lett a vidám kis matrózommal?
- Már nem vagyok a maga matróza.
- Ebben ne legyél olyan biztos. - Sziszegte nagy vigyorral. Éreztem, ahogy felállt a hátamon a szőr. „Mit akar ez jelenteni?" - Tudod, szükségünk lenne egy zenészre, mert már unjuk, hogy olyan csendes a tenger.
„Na ne szórakozz..."
- Eleget szolgáltam magánál, hogy messziről megérezzem ezeknek a süket üzleteknek a bűzét. Ne etessen ilyesmivel. Mit akar valójában?
- Csupán egy zenészt. - tárta szét karjait.
„Nekem erre nincs időm."
- Akkor keressen valaki mást.
Sietős léptekkel indultam meg a tömeg sűrűjébe. Mikor már pont azt hittem, hogy leráztam, egy erős, határozott markot éreztem, amely megragad, s egy hirtelen mozdulattal visszaránt ahhoz az átkozott dobozhoz.
- Egy zenészt, aki meg tudja védeni magát.
- És akit véletlenül pont Christophernek hívnak? - játszottam az eszem.
- Jó helyen kapirgálsz, kis kakas.
A közönségem méltatlankodó félmondatokat hurrogott a bánásmód miatt, mellyel a kapitány illetett. Ő elővette díszes karimájú pisztolyát és az ég felé emelte azt. A pisztolygolyó éles ricsaját rémült sikoltások kísérték.
- Vége a műsornak. AKI NEM AKAR ÓLOMMAL A LÁBÁBAN HAZAKULLOGNI, AZ NYOMBAN ELTAKARODIK, VILÁGOS?!
„Na ez az a Kenrich, akinél 13 évet szolgáltam. Nem öl, csak kínoz." Ahogy az emberek riadt sirályseregként szétreppentek, úgy én is összeszedtem magam.
- Kapitány, én két éve felmondtam. Nyomós okkal. Nem fogok-
- Na ide figyelj, mert ez az utolsó esélyed! - tekintetét kíméletlenül fúrta bele az enyémbe. Jól tudtam, most vesztette el a türelmét. - Egyik napról a másikra akarsz megélni, itt az utcán zenélgetve, mint valami mihaszna ingyenélő?! Vagy... meg akarsz gazdagodni? Szeretnél kincset találni? - Villantotta ki arany szemfogát.
A lelkemre beszélt, ez tisztasor, de hiába is láttam át a szitán, képtelen voltam megállni, hogy gondolkodóba ne essek; felültem arra a faládára, s keresztbe fonva a kezeim, fejem mélyen lehajtottam.
„Nem kéne hallgatnom rá. Nem kéne egy szavában sem hinnem. Nem kéne... - Lepillantottam a mai keresetemre... még egy épkézláb vacsorára se telne, nem, hogy szállásra. - De mennyivel jobb lenne, ha nem kéne ilyen sovány fizetésért, éjjel-nappal zenélnem és énekelnem. Mennyivel jobb lenne, ha újra a- Miket hordok itt össze?! Hisz ki tudja, mi igaz abból, amit mond? Valószínűleg semmi! Csak csalinak kellek, semmi másnak! Csak kihasználna!... De legénység... Morris, Stan, Klark... Nem! Nem! NEM! 2 éve mindenről lemondtam, ami a sikolyfosztóhoz tartozik... de ez nem jelenti azt, hogy ne hiányozna, ne kísértene a tévút felé...Argh..."
Lélekpróbáló küzdelmet vívtam magammal.
- Nos?- Kenrich feleletre váró szavára föleszméltem mély hallgatásból.
A sziromeső már a végét járta. Az egyik lábam a térdemre emeltem. A bal kezem a hangszeremen pihentettem, a jobbnak első két ujját összemorzsoltam.
- Azt mondja, kincs?