Cursed Sea

Hideg a víz s félek?! Chhh az lehetetlen nincs semmi amitől tartanom kéne. Az meg mi... csontok s valami. Nem tudom mi lehet az. De meg kell néznem. Megpróbálok közel menni hozzá olyan 1-2 méteres távolságban. Mi a fene lehet ez? Körülúszom hátha megtudok róla valamit.

Ha nem történik semmi ami miatt maradnom kell a víz alatt akkor visszaúszok a hajóra s jelentem a látottakat a kapitánynak.

Siker koronázta a mai napot. Újabb elégett város és újabb csodálatos zsákmány. Imádom. Ma sem vetek a tengerbe senkit. Felsietek a hídra, ekkor látom a mezítelen testűt Rivát. Csak egy ing takarja és az is alig-alig. Elismerően bólintok az asszonyi adottságaira.
Végignézek a zsákmányon, az egyik arany érmébe finoman bele is harapok. Aztán végignézek a hajóra került nők seregén és a mosolyom még szélesebbre húzódik. Amint biztos távolságra kerülünk a várostól, minden embert, akinek nélkülözhető a szerepköre a fedélzetre invitálok, elsősorban az arannyal teli láda tulajdonosait. Egy rumoshordó tetejére állok, korsóval a kezemben és így egyensúlyozva (persze ha nem hatalmasak a hullámok) mondok győzelmi beszédet.
- Büszke vagyok rátok seggfejek! Mindannyiótokra. Porig égettük azt a várost és kifosztottuk az utolsó gazdagurat is. Elvettük a földjüket, az asszonyaikat, a pénzüket és végül az életüket is. Vérbeli kalózok vagytok mindannyian. Ma ünneplünk! De előbb vegyük szemügyre a zsákmányt.

- Innentől 18+ a reag. Durva, beteg és minden egyéb, szóltam előre. -
Megakad a szemem a csecsemőt szorongató asszonyon. Sír, de legalább halkan teszi azt. Elveszem a kezéből a halott kölyköt. Ha ellenkezik, akkor arcon csapom, méghozzá izomból és teljes erővel. A halott gyereket dajkálva lépdesek a rettegő arcok között.
- Üdvözöllek titeket a Bloody Mary fedélzetén. Az a megtiszteltetés ért benneteket, hogy nem döglöttetek meg a többi rohadékkal együtt. - ekkor a babára nézek - Már aki.
És azzal el is hajítom abba az irányba, ahol nincs semmi. Nem a tengerbe, amikor jó kedvem van, nem dobok senkit sem a tengerbe. Megvárom amíg az apró teste koppan a deszkapadlón, majd folytatom a beszédet.
- Az embereim bátran küzdöttek és elfáradtak. Sok jó emberem oda is veszet és erről csak tehettek. A ti családotok, a ti kurva férjeitek, kölykeitek, barátaikot, szeretteitek. - Itt dühös a hangom, de a következő mondatot ismét normális hangnemben mondom - Úgy érzem jogos követelés részünkről az elégtétel ilyen téren, IGAZ? IGAZ?!
Rájuk förmedek és amíg helyeslően nem bólogatnak vagy válaszolnak, addig kérdezem őket. Végigmérem a csoportosulást és kiválasztom a legjobban kinéző asszonykát és odarángatom magamhoz. Leszaggatom a ruháit és magam elé állítom. Úgy folytatom a beszédet, hogy a reszkető, formás testét simogatom, fogdosom.
- Elmondom mi fog most történni. Ma boldoggá fogjátok tenni az embereimet és engem is. A saját érdeketekben remélem, hogy nagyon boldoggá. Felejtsétek el, hogy valaha is emberek voltatok. Ha túl szeretnétek élni az éjszakát, akkor a legénység minden kívánságát lesni fogjátok mint a jól beidomított kutyák. Aki ellenszegül azt áthúzzuk a hajó alatt és miután már nem kell, odaadjuk a cápáknak vacsorára. Egyszerűek a szabályok. Ha nem akartok megdögleni, akkor bele kell törődnötök az új életetekbe. Ez lesz a legrosszabb éjszakátok, de senkit sem érdekel. Ha túlélitek és jó kutyák lesztek, akkor vagy megtartunk vagy eladunk titeket - Kifordulok a legénység felé - Kezdődjön a buli!
Azzal a mezítelen testű lányt odalököm a ládát zsákmányolók közé, mint éhes kutyának a csontot. Elállok az embereim útjából, ezzel jelezve, hogy szabad a pálya.
- Egészen eddig -
Fütyörészve hagyom szórakozni a legénységet, miközben elindulok a kabinom felé. Egy olyan hely kell, ahol el lehet adni a zsákmányt.

Rohadtul nem vicces, amit itt csináltunk. Kurvára nem. Még pulzál bennem az adrenalin, hiszen alapvetően én is élveztem, de azt is tudom, hogy nem marad ez annyiban. A hajó faránál állok a fedélzeten, nézem, ahogy távolodunk. Cöh… Állatok… Mondom magamban, majd a padlóra köpök, megfordulok.

Látom, hogy Riva is visszatért. Gyors léptekkel megyek a hajó belsejébe, majd ha szereztem papírt meg tintát, visszatérek. Össze kell szedni, miből mennyi van, hány embert vesztettünk, hány nőt hoztak fel… Elhúzom a számat, de neki állok a munkának. Még jó, hogy vezetem, hány emberünk van, különben lehetetlen lenne ezt a hajót vezetni… Anyám… Nem örülök, hogy ennyi embert vesztettünk. Az sem boldogít, hogy cserébe ennyi nőt hoztunk fel. Mégis mi a francot kezdünk velük?! Ezek nem tudnak mást csinálni, mint takarítani és főzni. Talán. A gyerekek azt sem, de hátha őket meg valamire lehet használni. Szexrabszolgaság ide vagy oda, hosszú távon nem tudunk 116 plusz emberrel fennmaradni, akik nem csinálnak semmit. Már aki túléli az estét.

Kicsit feldob a zsozsó, amit összeszedett ez a lehetetlen bagázs. Nem kevés, az biztos, habár a nagy része egy helyről jött. Rendszerezés közben hallgatom a kapitányt. Azt meg kell hagyni, hogy még mindig jól forog a nyelve. Nem teljesen értek egyet vele, de ki vagyok én, hogy beleszóljak. Amúgy sem akarok. Ezek a kis nők úgysem tudják, milyen az igazi szenvedés, milyen a munka. Én sem. Attól még kicsit félek, mi lesz ma itt. De igyekszem ezzel nem törődni. Lehetnék én is ez. Ha nem szöktem volna el otthonról. De így tettem, mert erősebb voltam, mint a nő társaim. Na, ők így szenvedik el behódolásukat és gyengeségüket. Az is megfordul a fejemben, hogy mi van, ha egyszer az én hazámba is eljutunk? Nem hagynám, hogy ezt tegyék. De meg tudnám akadályozni?

Szememmel most már Riva-t követem. Nem tudom, mit csinál, csak figyelek. Amikor hozzáér az egyik mocsok, akarva-akaratlanul is felmordulok, de tudom, hogy meg tudja magát védeni. Mihelyt elszabadul a pokol, a kapitány felé indulok. Azonban valaki megelőz. Az a nő, akinek a babája meghalt. Felhorkantok. Jesszusom… Megragadom a hajánál fogva, hátra rántom.



- Tündér bogaram… Ez így nagyon nem jó. Tök rossz helyre nyomtad azt a kést, még csak nem is lenne halálos… Nézd csak… - mondom, majd előkapom az egyik rövid kardom és a derekába vágom. Oda, ahova ő is – Na, látod, ha most ellátnánk, felépülnél… De nem szép dolog a kapitányra támadni, ez az első szabály, tündérke… - a kapitányra nézek.
- Kell még? – kérdezem tőle. Ha igen, akkor felé lököm, ha nem, akkor a padlóra dobom. Csináljanak vele, amit akarnak.
- Kapitány… Beszélnünk kéne, ha éppen nem élvezkednél – mondom komolyan.

A két tündérbögyörő segít felvinni a gyümölcsöket a konyhába.
- Ott jók lesznek.
Nem marasztalom őket, elboldogulok egyedül. Na meg az eseményeket látva jól tudtam, hogy ki akarják venni a részüket a hepajkodásból. Dudorászva állok neki a sütés, főzés, cefre előkészítés hármasának. Lehet azért mégis kéne néhány segítőkéz… sokan vagyunk azért… sok éhesszáj…

Ahogy telik az idő kilesek, hogy állnak a dolgok odakinn. A város romokban lángol és tyű, mennyi fehérnép… Nem így értettem a segítőkezek szükségességét. Ezt azért Jaxike se gondolhatta komolyan… Mit kezdünk ennyi emberrel? Remélem nem kell az orrára koppintanom, hogy bánjon a leányzókkal kedvesen. A sodrófára szükségem van a sütéshez… Rosszalló fejcsóválással húzódok vissza a konyhába és folytatom a dolgom.

Zima : Hetie "Mama" Hook

Kinézel a konyhából és ép három legény beszélget az ajtód előtt. Ahogy észrevesznek, csendben maradnak és a legnagyobb feléd fordul.

-Segítsünk „mama”?- Kérdezi kedvesen. A szájából vér szivárog, megint elvesztett egy fogat. A másik kettő is beál mellé. Még a legkisebb is legalább másfél fejjel magasabb nálad.

-Csak nem sütit süt „mama”?- Kérdezi a kopasz.

-Szívesen besegítünk, ha kell. Ma estére már eleget ünnepeltünk, nem igaz fiúk?- Mondja a sötét hajú férfi. Akin még mindig az azóta egyre rosszabb állapotú egyenruha kabátja lóg.

Látásból mind hármójukat ismered, igaz ők a csendesebbek közé tartoznak. Mármint a nagydarab és a kopasz, a „Tizedes” ahogy itt hívják, habár biztosan nem ez volt a rangja, nagyon is beszédes, főleg ha eleget ivott hozzá. Nem sokkal utánad csatlakoztak a legénységhez, de általában túlságosan el voltak foglalva a feladataikkal ahhoz, hogy veled töltsék az idejüket.

- Ismét durva, felkavaró stb. Kalóz a karakter elvégre -
A kés szúrását pusztán a kabátom szakadása miatt veszem észre.
- MI A FASZ VAN EZZEL A KURVA VÁROSSAL?! Van valami fogalmad róla, hogy milyen nehéz kényelmes göncöket összelopkodni te aszott kurva?
Felelem és visszakézből pofoncsapom, majd hagyom, hogy Adale kiossza őt.
- Hozd ide a kurva kurva kölykét.
Adom ki a parancsot, miután végzett vele. A kérdésére egyelőre nem is felelek semmit. Amint idehozza a tetemet, intek két erősebb emberemnek. Az egyikkel lefogatom a sérült nőt, a másik arra kell, hogy felfeszítse a száját. Feldarabom a hullát és megetetem vele. Ha Adale le akar lépni, akkor maradásra intem. Amint a nő végzett a rögtönzött "vacsorájával", gyomorszájon rúgom és leköpöm.
- Holnap reggel dobjátok a tengerbe. Megígértem, hogy ma nem dobok oda senkit, de holnap új nap és új hangulat. Gyere.
Lököm oda Adale-nek a kabinom felé biccentve. Útközben elragadok egy szemrevaló, fiatalabb leánykát és elkezdem szórakoztatni magam, mit sem törődve azzal, hogy a legénységem egyik tagja épp beszél hozzám. Ha akar csatlakozik, én aztán nem bánom.
- Szóval, mi a fasz nem várhat reggelig?

A kapitány kiakadását csak némán hallgatom, valahogy számítottam rá. Én sem örülnék, ha csak úgy oldalba szúrnának. Amúgy meg teljesen egyet értek azzal, amit mond. Faszért támad rá pont a kapitányra? Há, hogy lehet valaki ennyire kibaszott selejt?! Szerencsére én is kiadhatom a feszkót a nőn, a kapitány engedi.

- Remélem, fáj… - sziszegem a nőnek, majd a kapitányra nézek. Felhúzom a szemöldököm, mert gondolom, hogy nem lesz szép, ami következik. De hát, ez van.

Fogom magam és a hangzavarban és orgiában megkeresem az eldobott halott kölyköt. Nem egy könnyű feladat ebben a kibaszott káoszban, a francba is! Faszomért kell ilyen faszságokat csinálni… Ajj… Morgom magamban, néha odébb rúgok egy-két embert, aki útban van, legalább lejjebb megy az idegességem.

Végre megvan az a szegény pára! Kissé undorodva veszem fel, jó messze tartom magamtól. Mégsem a legjobb dolog egy halott csecsemőt fogdosni. Kurva para, mondhatni… Sietek vissza, majd egy gyors mozdulattal a kapitány kezébe nyomom a purdét.

Bevallom, nem sok kedvem van végig nézni, el is fordulnék, de miért is ne intene az aszalt szilva, hogy maradjak? Persze… Az egyetlen olyan embert baszogassuk, aki még ilyenkor is dolgozik. Kurva jó ötlet… Forgatom a szemeimet, majd ha van valami mellettem, akkor nekidőlök, összefonom a karomat és komoran nézem.



Közben felfordul a gyomrom, ahogy nézem. A picsába! Ez geci undorító… Nem lennék a nő helyében. Mihelyt végeztek és esetleg túlélte a nő még ezt is és magánál van, akkor a grabancánál megfogom és úgy rángatom magammal, amíg az egyik csávó elé nem érünk. Akkor odadobom neki.

- Basszátok be az egyik cellába… Meg... Valahogy állítsátok el a vérzését, hogy ne kenjen össze mindent! - vakkantom türelmetlenül és tömören, majd követem a kapitányt. Egészen addig, amíg össze nem szed egy lányt. Még követem őket a kabinig, akármit is csinálnak együtt, de oda be már nem megyek így. Az égnek emelem a szemem.

- Igazából várhat reggelig… - csikorgatom a fogam – Csak gondoltam, megkímélem mindkettőnket a másnapos, baszástól nehéz testedtől és fejedtől. Kicsit nehéz úgy gondolkodni és cselekedni… De nekem aztán kurva mindegy… Reggel találkozunk, kep! – intek, majd magukra hagyom őket.

Őszintén nem tudom, hova mehetnék. Kibaszottul nincs kedvem visszamenni a kiéhezett, baszó tömegbe. A szerencsétlen nőket sem akarom se hallgatni, se látni. Úgyhogy úgy döntök, inkább kimegyek a hajó elejébe, oda talán nem hallatszódik el annyira, remélem, az alattunk tomboló tengert azért hallom. Hátha kicsit megnyugszom és össze tudom szedni magam.

Leülök. Pár percig lehunyom a szemem. Most olyan jó egyedül lenni mindenkitől távol. Kurvára remélem, nem jön ide most senki. Kezem a nyakamhoz vándorol, megérintik a jegygyűrűmet. Felhorkanok. Igazából még mindig kurva vicces és jó érzéssel tölt el, hogy ennyire át tudta verni azt a faszkalapot. Nem is átverni. Elvágni az egyetlen útját attól, hogy átvegye a hatalmat. Csak a szüleimet sajnálom. Viszont tudják, hogy életben vagyok, addig pedig nem adhatják át neki hivatalosan a hatalmat, addig csak egy önkényes diktátor. És ha ez rajtam múlik, nem is változik. Gonoszan, féloldalasan elmosolyodom. Mégiscsak jó érzés néha jót tenni és nem engedni a rossznak, hogy nyerjen, nem igaz? Gondolom magamban, ahogy hátradőlök és az eget kémlelem, egyik kezemmel a családi pecsétgyűrűt, másikkal pedig a jegygyűrűmet forgatom az ujjaim között.