Marvel's Sirens

- Oké ez furcsán fog hangzani. Gondoltál rá, hogy keress magadnak egy mestert? - Kérdezi. – Mármint… ha valaki olyasmire képes, mint mi talán nem árt az ilyesmi. Csak figyelj. - Mondja és felemeli a teáját, beleiszik, pár kortyot majd körbeforgatja, és felém nyújtja a poharat. Az nem meleg, sőt nem is tea, ránézésre sima víz van benne.
Végig hallgatom, majd figyelem a "mutatványát".
- Nem semmi... - jegyzem meg halkan.
- Igazából... Nem hangzik furcsán. Gondoltam rá, csak... Nem mertem keresgélni, meg... Na jó, igazából... Lusta voltam hozzá...
- Én azt hiszem tudok neked valakit. Beszélek vele. Elmondom neki mit láttam, de szerintem el fog jönni.

Elgondolkodom, hogy biztosan jó ötlet-e, egy aznap megismert mágus lánytól elfogadni egy ilyen ajánlatot. Nem szeretnék egy vesével ébredni... De nem olyannak tűnik... Sóhajtok.
- Legyen... Akkor... Megköszönöm, ha szólsz ennek az illetőnek.
A lány mosolyogva bólint egyet majd kisétál a teaházból. Csak pislogok.
- Öhm... Szia…?
Miután elment és elpakoltam magunk után, végre visszavonulhattam a szobámba és bevethettem magam az ágyikómba.

Az elkövetkező napok a szokott mederben teltek. Végre visszatérhettem a szobámba és ledőlhettem az ágyamra, mikor egy portál nyílt meg a szobámban és lépett be rajta egy ember. Valahogy nem vettem fel harcállást, csak pislogtam sokkolva és csak ennyi szaladt ki belőlem.
- Öhm... Kopogni?
Ezután felfogom, amit mond és egy kis pislogás után válaszolok.
- Igen, én vagyok... Ön...?
Ekkor jut eszembe a lány, Heart.
- Ööö... Összeszedem a cuccom. Meg szólhatok a családomnak?
- Álltalában igent mondanék, de most sietnünk kéne. - Mondja. - Fogd a fegyvereid és induljunk. - Int a portál felé.
- Wong. Egyébként. A nevem Wong. Neked Wong mester.
- Hova a rohanás Wong mester?
Nem igazán értettem... Akkor miért nem jött előbb, hogy ne kelljen sietnünk...? Gyorsan összepakoltam a cuccaim (fegyverek, ruha, szütyő), majd firkantottam egy "Minden oké, majd jövök!" üzenetet egy papírra.
- Megvagyok! Mehetünk.
Átléptünk a portálon és egyből egyértelmű lesz miért kellet rohanni. A kérdés csak az én itt most mégis mit fogok kezdeni, mert hát az elém táruló látvány enyhén hát... Álomszerű. Egy hatalmas sárkán küzd pár nagyon kicsi emberke ellen és hát még mindig Hong Kongban vagyunk a nagy épületek között, ahol... hát... erre nem igazán számít az ember. Az ámulatból egy hang kelt fel.



- Nem mintha panaszkodni szeretnék Wong mester, de ez egy sárkány. - Mondja tárgyilagosan a fiú, akit csak most veszek észre.
- Én is tudom Jin.
- Akkor gondolom sejted, mire szeretnék kilyukadni, lehet jobb lenne szólni az Atlas ügynökeinek, vagy mit tudom én az Avengersnek...
- Most mi vagyunk itt. Mi fogjuk megállítani.
- Miért van olyan érzésem, hogy a "mi" téged nem foglal magában?
- Jók a megérzéseid Jin. - És azzal el is tűnik egy újabb portálban.
- Remek le is lépet.



Ahogy átkeltünk lefagytam és csak meredtem a hatalmas szörnyre. A beszélgetést is csak alig fogtam fel. Ez ellen? Mit szívott? Én mit szívtam? Valamit beadtak menet közben? Nem adhatom inkább az egyik vesém? Már azon voltam, hogy ez nekem nem kell, és a mester után megyek, de a portál túl gyorsan bezárult.
- Öööööö - állok így egy hosszabb pillanatig.
- Ööööö... mit kezdjünk ezzel? Egyáltalán valódi? - nézek az első ránézésre lánynak tűnő srácra, majd folytatom - Felöklelni nem tudom, annyi altató meg a világon nincs, ami ezt kiüti... - teszem hozzá halkan.
Ahogy megkérdezem, hogy a sárkány valódi-e valami becsapódik mellettem. Szépen betörte a betont maga alatt, de azonnal felül.



-Japp, úgy érzem elég igazi.
-Az az altatásosdi nem is hangzik rosszul. - Gondolkodik el Jin- Heart nem tudnád csak elaltatni?
Ekkor jelenik meg a lány felettem lebegve.
- Esélytelen, még ha elég erős is a mágiám ez túl sok lenne.
- Akkor...- kezdi a kopasz srác. - Ideje lenne felhívni az exedet.
Heart olyan arcot vág mintha rohadt citromba harapot volna
- Nem az exem. Csak egyszer randiztunk, és arról sem akarok beszélni.
- Srácok...- Próbálkozik Jin. - Sárkány.
És valóban a sárkány éppen feléltek kap. Jinnek és Heartnak sikerül kitérniük előle a kopasz pedig veled az ölében ugrik fel a következő bódéra.
- Lin Fey vagyok. - mutatkozik be.
Cselekedeteim kimerülnek abban, hogy masszívan ő-zök. Felfogom, hogy Heart is tagja a csapatnak, de... nem nagyon kezdek semmit ezzel az információval. Hirtelen megint sárkány és azon kapom magam, hogy visznek.
- Ööööö...
Amint felfogom, hogy épp megmentettek és a srác bemutatkozott, reagálok.
- Quu Lien Qie, örvendek... izé... bocs, hogy ilyen haszontalan vagyok... - jegyzem meg kissé zavarban.
- Ez egy sárkány, mind haszontalanok vagyunk. - Próbál megnyugtatni.
- Esetleg segíthetünk, Lin Fey? - Kérdezi egy újabb idegen, habár halványan mintha ismerős lenne.





- Shang Chi? Lin Lei? Épp úgyis hívni akartunk.
Csak egy mosolyra futja tőlem a srácnak, majd felbukkannak még ketten. Eközben szemem sarkából észreveszem Heartot.
- Basszus... - kattan át bennem az, aminek át kell kattannia.
Már rohannék, de csak ekkor tudatosul bennem, hogy Lin Fey nem rakott le, így (valószínűleg) majdnem kigurulok a kezéből.
- Bocsi, letennél? Még mindig itt a sárkány... mozduljunk...
- Oh tényleg...- Eszmél fel a srác és elenged.
Amint földet érek, már rohanok is.
- Elterelem a figyelmét! - kiáltom Heartnak.
Menet közben alakulok át pandává és úgy futok tovább. Célom, hogy elérjem, hogy a sárkány rám figyeljen és remélhetőleg a többiek tudjanak cselekedni.

A manőverem remekül sikerül, abban az értelemben, hogy a sárkány már nem akarja megenni Heartot. Ellenben én egyre finomabb falatnak tűnök számára. A sárkány álkapcsa már szinte össze záródik felettem amikor megjelenik Shang Chi és Lin Fey egy-egy jól időzített ütéssel összezárják a sárkány száját. Nem semmi pofont kevernek le neki ketten együtt. Majd megjelenik a harmadik srác is egy nagy ragyogó karddal. Úgy tűnik ki is végzi a sárkányt, de akkor a kard Heart botján csattan. A sárkán pedig visszakapja a fejét. Elég morcosnak tűnik.
- Megőrültél nem ölhetjük meg a sárkányt! - Kiabál a lány.
- Nem is akartam megölni. - Védekezik a srác. - De nem hagyhatjuk, hogy elpusztítsa a várost.
- Majdnem lecsaptad a fejét azzal a fényes vacakkal.
- Oh hát nem gyönyörű a szerelem. - Jelenik meg a semmiből Jin.
- Pofa be! - Mondják neki egyszere ketten.
- Akkor szerinted mit kéne tennünk? - Kérdezi Lin Lei
- Hát bármit is jó lenne gyorsan kitalálni mert a sárkány elég morcosnak tűnik és nekünk nincs Hulkunk. - Jegyzi meg Shang Chi.

Az események alakulása során eltöprengek.
- Várjunk... - gondolkodom hangosan, ügyet sem vetve a közjátékra. - Szerintem, ha meg akart volna ölni minket, már megtette volna, nem?
Ránézek a társaságra, de nem várom meg a reakciójukat. A sárkányhoz fordulok.
- Nagyságos Sárkány Úr! Mi történik itt? Mi a várost szeretnénk megvédeni, mert úgy tűnt, Ön az ellenségünk. De már rég megölhetett volna minket, igaz? Miért van itt?

A sárkány egy pillanatra abbahagy mindent, úgy tűnik hatalmas, majdnem egy autónyi szemei találkoznak a szemeimmel, majd hirtelen egy örvényben találom magam.

Egy kislányt lát ahogy menekül valami elől a sötétben, majd kezek nyúlnak utána. Qie egy tartályban találja magát, mindene fáj csövek és kábelek lógnak ki belőle a folyadék, amiben úszkál megbénítja, a szíve hevesen ver, nagyon fél.
Minden összetörik körülötte, sokkal nagyobb most, mint valaha. Hatalmas karmos mancsai feltépik az épület tetejét, mindenki sikít és menekül előle. Ő csak haza szeretne jutni, de az merre van? És akkor emberek, újra őt veszik üldözőbe. És megütik, ismét, de most nem érez fájdalmat csak haragot, és félelmet, nagyon fél, hogy többet nem jut haza. Nagyon fél, hogy többet nem láthatja már azokat, akik fontosak neki, és a legjobban attól fél, hogy ismét visszateszik abba a tartájba.


Amint kikerülök a látomásból, elkapom a tekintetem és kissé zihálok.
- Ne haragudj, hogy leuraztalak. Megpróbálunk segíteni.
A sárkány nem reagál, így a többiekre nézek. Ha kell, erélyesen felemelem a hangjom.
- Figyeljetek!
Nem igazán komfortos nekem ez a vezetői szerep, de ez van... Megvárom, míg minden szem rám szegeződik, majd folytatom.
- Nem jó kedvéből van itt. Betekintést engedett a vele történt eseményekbe. Kislányként elkapták és egy tartályba zárták. Később sárkányként ki tudott törni arról a helyről. Nem tudom, mikor mennyi idő telt el. De ő most haza szeretne jutni és semmiképpen sem szeretne visszakerülni oda, ahol tartották. Hogyan tudunk neki segíteni? El tudjuk érni ezt a Wongot? Bocsánat... Wong mestert? Vagy bárkit, aki ebben kompetens?
- A sárkányok lehetnek emberek? - Néz kérdőn Shang Chi Lin Lei re aki végre nem Heartot bámulja dühösen.
- Nem tudom. Szerinted?
- Nem hinném.
- És ha a lány nem is "igazi" sárkány? - Kérdezi Heart - Mi van, ha olyan mint Qie, ha valami féle alakváltó.
- Ha az vissza tudod változtatni? - Kérdezi Lin Lei.
Heart láthatóan elgondolkodik.
- Ha az eredeti alakja nem ez akkor vissza változtatni őt valószínűleg nem fogja összeroppantani a valóságunkat. De idő kell, hogy kitaláljam milyen szavakat használjak.
Úgy néz ki lesz megoldás. Próbálok megnyugtatóan, biztatóan nézni a sárkányra, majd visszafordulok a többiekhez.
- Heart, tudunk valahogy segíteni?
- Bízzunk a szerencsében. És Sword Master ted már el azt a vackot. - Néz szúrós szemmel szegényre. Aki láthatóan nem érti miért csak rá lett rászólva, hogy tegye el a fegyverét.
- Mindenki tegye el a fegyverét! – teszem hozzá én is.
A lány széttárja a karját mire a pálca nagy rózsaszín fényességgel egyé olvad vele. Majd lassan megszólal, a hangja nagyon furcsán hangzik.
- AZT AKAROM, HOGY LEGYEN A SÁRKÁNY ÚJRA EMBER, AMI VOLT- Lassan felemeli a kezeit és rózsaszín köd és fény borítja be a sárkányt. Heart láthatóan kimerült a művelet végére, de miután ez a jelenség eltűnt, a sárkány helyén ott ül a kislány átölelt térdekkel az utca közepén.



- Atya ég és te jártál ezzel a csajjal? - Kérdezi hitetlenkedve Shang Chi
- Igazából csak randiztunk. Egyszer. És nem fog megtörténni újra.
- Tényleg ez most a legfontosabb? – fakadok ki.
- Szép volt Heart! - veregetem meg a lány oldalát pandaként az orrommal.
Viszonylag lassan igyekszem megközelíteni a kis lányt, nem akarom megijeszteni.
- Odamehetek hozzád? - várok - Visszaváltozok, jó? - ha bólint, vagy jelez, visszaváltozok.
Amennyire tudok, közelebb megyek. Szépen lassan.
- Segíteni szeretnénk neked. Qie vagyok. Megengeded, hogy segítsünk?

Nem veszek tudomást a többiekről. Csak a kis lány érdekel. Nem reagál arra, amit mondok, de azért közelebb megyek, immáron visszaváltozva. Ahogy odaérek átöleli a derekam. Haloványan elmosolyodom, majd leguggolok, hogy rendesen meg tudjam ölelni. Finoman a hátát simogatom.
- Nem lesz bajod. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk. Vigyázunk rád! - mondom gyengéden.
Öeülök, hogy a társaság rám hagyta. Nem tudom, mit tudtak volna vele kezdeni. Én sem értek túlzottan a gyerekekhez, de azt hiszem... Talán jól csinálom.

(Nagy nehezen arra jutottam, nem írom le még egyszer a párbeszédet és eseményeit, mert szerintem elég kifejezően benne vannak Andrew érzései is - csak rövidebben, a végére reagálok)

Próbálom értelmezni, amit a lány a testvéreiről mondott, de - szerencsére vagy nem - nem tapasztaltam még annyit a képességéből, hogy teljesen képes legyek rá. Végiggondolom az emlék tartalmát, és felidézem, merre sétált az emlékben a nő. Megpróbálom követni a lépteket, és hamarosan el is érek egy hátsó ajtóhoz. Biztos, hogy be van zárva: meglepne, ha annyira egyszerű életünk lenne, hogy csak úgy besétálhatunk egy titkos laborba, de azért megpróbálom lenyomni a kilincset, hogy cicceghessek egy sort, mikor nem sikerül.
A dolog kezdetben annyira nem zaklat fel, tekintve, hogy a lány az előző zárt ajtóval is remekül boldogult (és nem feltételezem, hogy egy kis megerősítés meg fog kottyanni neki), de amikor megjegyzi, hogy a gyémánt formája sem segít, már határozottan rosszabb kedvem lesz.
- Én csak másolni tudok, szóval ha nincs a közelben valaki, aki be tudja ezt fejelni, nekem sem fog menni - tárom szét a kezem. - És nem pártolnám, hogy a kocsit próbáljuk faltörő kosnak használni - teszem hozzá, csak a biztonság kedvéért. Nem hiszem, hogy a lánynak ilyen remek ötlete támadna, de azért jobb tisztázni a dolgot.
Lehajolok, és megpróbálom szemügyre venni a zárat. Ha betörni nem lehet, akkor ki tudja, az okos módszer talán még bejön... lehet, hogy magával a zárral tudunk kezdeni valamit?

Kábultan kapcsolgatom a tévét, miközben lassan, élvezettel szürcsölöm fel a bubble tea-m maradékát. Hirtelen olyan…fásultnak érzem magam, és talán kicsit üresnek is. A fenébe már, most ért véget a kedvenc sorozatom! Most mit fogok nézni délutánonként?
Elmosolyodok, ahogy eszembe jut, hogy marha nagy szerencsém, hogy a legnagyobb problémám az, hogy ismét keresnem kell valamit, ami leköti a figyelmemet, de hát ez van, ilyen az élet. Nem lehet mindig bocsánatot kérni azért, mert jól érzem magam.
Miután az utolsó kis golyócskát is kihalászom a pohárból, megkordul a gyomrom. Mikor is…igen, délben ettem utoljára, és akkor is csak egy kis szendvicset, ami lazacos volt, és sajtkrémes, és olyan mennyeien ropogott a kenyér… A gondolattól csak még éhesebb leszek, a gyomrom pedig még agresszívebb, ezúttal bálna helyett miniföldrengésre hasonlító korgásba kezd. Jól van, vettem a lapot. Állóhelyzetbe rángatom magam, és elugrándozok a hűtőig, reménykedve, hogy találok benne valamit, és sejtve, hogy aligha. Utóbbi volt a helyes – csak valami fonnyadt salátát találok, amihez, a saját és a többi ember érdekében inkább nem nyúlok. Egy percig még állok azért a hűtő előtt, és élvezem a kiáramló hideget, és a mezítlábas talpam borzongását a hűvös padlón, majd becsukom, és megfordulok.
Hát akkor…vásárlásra fel!
Nem sokat szöszölök indulás előtt, mert szerencsémre át sem öltöztem hazaérkezés óta, épp csak a platformos szandálom meg az egyik nagyobbacska táskámat kell felkapni. Még vetek magamra egy elégedett pillantást, majd kilibbenek az ajtón, gondosan bezárva magam után. A biztonság elsődleges…már a tökéletes kinézet után, gondolom, és szélesen elvigyorodok. Igen, ha ilyen nagyszerű vagyok, ma is tökéletes vacsorát érdemlek, mondjuk… Muffin, igen, ez jó lesz. Diétázzon az, akinek kell!
Még épp időben odaérek a boltba zárás előtt. Miközben berámolom a kosaramba az összetevőket - különös figyelmet fordítva a megfelelő mennyiségű csokoládéra, vidáman válaszolgatok a tulaj kérdéseire.
- Tényleg borzasztó ez a meleg, folyamatosan fáradtnak érzem tőle magam - válaszolom, és a korábbi, hűtő előtt tett lehűlési kísérletemre gondoltam. - Ehhez képest az egyetemen pár srác arról panaszkodik, hogy nekik még nincs elég meleg…de azt hiszem, ők olyan helyekről származnak, ahol én már szaunáznék a nyílt utcán - teszem hozzá. Azt már nem, hogy valószínűleg ezek a fiúk csak arra várnak, hogy félmeztelenül rohangálhassanak a nyílt utcán, büszkélkedve a hasizmaikkal, de ezt elég nekem tudni. Nem biztos, hogy a boltost is éppen annyira izgalomba hozná ez az ötlet, mint engem.
Az új riasztórendszer említésétől azonban megtorpanok…nem is tudom, a betegségek, a nyomor és szegénység annyira ne ijesztett meg, azokon, már amennyire az anyagi helyzetem és a képességei engedték, tudtam segíteni, de a betörések… Ha egy betörő jelenne meg a házamban, ha szerencsés vagyok, remegve elbújnék egy szekrénybe, és ott várnám ki, amíg mindenemet elviszi. Ha viszont kevésbé vagyok szerencsés, akkor véletlenül megölöm az illetőt, amire egyáltalán nem vágytam.
- Remélem, semmi komoly nem fog történni - erőltetek mosolyt az arcomra, fizetés közben pedig próbálok a lehető legerősebben a muffinra gondolni, ahogy majd szép, kerekre nő a sütőben, a csokoládé pedig elolvad, ahogy én is, ha majd megkóstolom… Nagyon finom lesz, tökéletes vacsora, és a többi. A görcs kicsit oldódik a gyomromban.
- További szép estét Önnek is! - köszönök el, és kicsit sietősebbre fogom a lépteimet.
Kint még mindig meleg van, az aszfalt és a házak pedig ontják magukból a meleget, ami most, borzongva a betörések gondolatától kicsit még jól is esik. Erre a melegségre kell koncentrálnom, nem pedig a sötétségre, ami viszont egyre fojtogatóbban ölel körül, és még a cipőm is bosszantóan kopog a járdán. Bárcsak otthon lennék már! Szükségem van egy kis énekelgetős sütögetésre… Pihennem kell, az érzékeim játszanak csak velem, és nincsen semmi probléma.
Aztán észreveszem, hogy követnek.
Minimum hárman vannak, már akit én látok, két férfi és egy nő, és ahogy nézem, autós erősítést is kaptak. A francba, ez nem történhet meg! Egyre jobban rettegek, szinte érzem, hogy a negatív energia átveszi az uralmat a testem felett, és rohanni kezdek. Basszus, ne gyertek utánam, álljatok már meg, idióták! Nem én vagyok az az ember, akit kirabolni, elrabolni vagy megölni akartok, francba veletek! Rohadtul nem hiányzik, hogy valakit megöljek!
Késő. Az egyik férfi utolér, és sokkolót nyom az oldalamhoz, az elektromosság pedig fájdalmasan húzódik végig a testemen, és valamiért fuldokolni is kezdek. Furcsa…a pánik egyre kevésbé erőteljes, amit egy pillanatig nem is értek, mígnem észreveszem, hogy nem érzem a képességem.
Habár a két férfi megragadott, akaratlanul is nevetésben török ki. Valahogy minden egyéb – hogy ketten is megragadtak, és bele akarnak tuszkolni egy lesötétített autóba – mintha nem is velem történne, alig érzékelem, a belsőm pedig ujjong az újonnan megtapasztalt, és oly régen vágyott ürességnél. Nem érzem a képességemet! Nem tudok megölni senkit!
Bácsik, szépen kérem, hagyjanak így engem, köszönöm!
Mielőtt azonban még bármit is mondhatnék, és eljátszhatnám a tiltakozást, ami a jelenlegi helyzetben valószínűleg a helyes reakció volna, a kocsi egyszeren csak elrepül, és belecsapódik a szemközti falba. Az ajkamba harapok, és idegesen forgolódni kezdenék, de ekkor valami, illetve valaki arcon találja a vállaimat fogó úriembert, én pedig a földre esek, a másik férfi pedig rám nehezedik.
Abban emberek voltak, te állat! Akarom kiabálni, és keserűség tölt el. Soha, soha, soha nem láttam még embereket meghalni, és bár most sem látom, csak feltételezem a történést, nem érzem magam sokkal jobban. Ha tehetném, odarohannék, és megpróbálnám valahogy rendbehozni a képességemet is, ha kell, de képtelen vagyok elszökni, mert a férfi állóhelyzetbe rángat, és attól tartok, pisztolyt szorít a fejemhez.
Egy perce még egész biztos voltam abban, hogy még meghalni is jobb buli, mint megölni másokat, de most, hogy reális a veszélye annak, hogy a fejem tartalma a betonra loccsan, azért elgondolkozok ennek az igazságtartalmán. Kész szerencse, hogy most még véletlenül sem tudnám megölni ezt a…
A férfi a fülembe kiabál, mire egy hang válaszol, aminek a forrását képtelen vagyok meghatározni. Csak ekkor veszem észre, hogy teljesen sötét van, semmi sem világít, amitől még inkább fojtogatva érzem magam, de tudom, hogy ha élni akarok, akkor most figyelnem kell… Ettől még az, hogy lenyeszletteznek, kissé megzavarja a koncentrációmat. Nyilván valami keletnémet úszónő bujkálhat az árnyak között…
Ugyanakkor azért az őrült tudós szó is megüti a fülemet. Ez még határozottabban nem tetszik. Megpróbálok mocorogni, és egy hirtelen gondolattól vezérelve a férfi kényes részei felé rúgok, reménykedve, hogy a platformos szandál is megteszi a tűsarkú helyett, és szerencsém van. A fickó egy pillanatra kizökken és lazul a szorítása, így kicsit odébb tudok vánszorogni, még ha csak egy másodpercre is. Fogalma sincs, hogy innen hogyan tovább, de ekkor egy lila villám repül el mellettem, és az úriemberbe csapódik, aki elterül a járdán.
Áh, ezek szerint a keletnémet kisasszony igencsak…tehetséges.
A következő pillanatban valaki átölel a derekam, amitől ismét rettegni kezdek, és csak annyit mond, hogy csukjam be a szemem. Túl fáradt vagyok, hogy ellenkezzek, majd egy lökéshullámot érzek, és émelyegni kezdek, egy percig nem is tudom, hogy éppen mozgunk vagy egy helyben állunk, aztán ráeszmélek, hogy egy tetőn vagyunk.
Egy. Francos. Tetőn.
Hát ez nagyszerű. Ennyit a muffinvacsoráról.
Oldalra nézek, ahol az ismeretlen keletnéme… Szóval mondhatni, a hősöm áll.
-Szívesen - szólalt meg, és lehúzza a kapucniját.- Mármint hogy megmentettelek. Rave vagyok. És ne aggódj pár perc és visszatérnek a képességeid.
Elfintorodok, majd mély levegőt veszek, és lassan kifújom. Nyugalom. Minden rendben. Nem kell aggodalmaskodni, gondolom, bár a szívem majd kiugrik a helyéről.
- Köszönöm - válaszolom mosolyogva. - Én Ella vagyok, Ella Richards, és… Szerintem nem vagyok olyan nyeszlett - teszem hozzá. Arról inkább hallgatok, hogy a képességeim mennyire várom vissza, illetve egyelőre arról a morális lesújtottságról is, amit amiatt érzek, hogy valószínűleg emberek haltak meg az én megmentésem kedvéért. - Kik voltak ezek? - kérdezem végül. - És mit akartak tőlem?