Tokyo Ghoul

Név: Irimi-Hyakuya Hikaru
Alias: CCG’s Lantern (CCGのランタン)
Faj: Ember (Korábban)
Quinx (Jelenleg) (Kakugan a bal szemen)
Kor: 19
Született: Február 28. (17 évvel a vasgerenda incidens előtt)
Nem: Férfi
Magasság: 178 cm
Súly: 72 kg
Vércsoport: B-
Csoport/kaszt: CCG/Ghoul nyomozó
Mado osztag
Quinx osztag
Hachikawa osztag (Korábban/Áthelyezve a kakuhou beültetését követően)
Partner: Hachikawa Chuu (Korábban/Összeférhetetlenség miatt szétválasztva)
Mado Akira (Jelenleg)
Rang: 2. rangú nyomozó
Képzés: 6-os számú Akadémia végzett hallgatója
Kitüntetések: Az Akadémia ösztöndíjas hallgatója - Honor curriculum
Rc típus: Ukaku („Halálkufár” kakuhou-ját kapta, megörökölte a Kagune-t is. Balszerencsés döntésnek bizonyult!)
Egyedi állapot/tulajdonság: Pszeudó-Elektrokinézis (Ritka, valószínűleg örökletes tulajdonság, amivel bizonyítottan eddig csak Ukauku típusú Ghoulok rendelkeztek. Quinque-re örökíthető tulajdonság, amelyet Narukami (Arima Speciális Nyomozó), és T-Human (Ihei Első Rangú Nyomozó) is reprezentáltak.)
Rc szint: 2992 (Túl magas! Folyamatos megfigyelést igényel!)
Kakuhou keret állapota: Valószínűleg F4 (Folyamatos megfigyelés! Jó eséllyel F4 is sérült! Kagune használata a felettese engedélyéhez kötve!)
Besorolása: SS
Quinque: Kuroka 1/2 (Bikaku/A+ osztályú)
Tsunagi (Bikaku/Sztenderd, tömeggyártott/C osztályú)
Számos Hyakuya Hikari által rá hagyományozott Quinque

Külső leírás: Karcsú, de sportos megjelenésű fiatalember, átlagos magassággal rendelkezik a korához képest. Sötétbarna haját rövidre vágva hordja, a szemei barnák egyfajta borostyános csillogással kiegészülve. Az oktatói, volt osztálytársai, és az egykori munkatársai is jóképűnek írják le, de sokak szerint az attitűdje sokat ront az amúgy szimpatikus, és a legtöbb vélemény szerint kellemes megjelenésén. A szemei körül sokszor sötét karikák vannak, a szeme alatt gyakori vendégek a táskák, vagyis minden bizonnyal alvászavarral küzdhet (Ezen feltételezésemet Dr. Shiba egyértelműen alátámasztotta). Félvér, az apja valószínűleg európai származású.

A vállán harapásnyomból eredő forradásos seb található. A saját bevallása szerint ezt még a „Koshmar” nevet viselő Ghoul-al való konfrontációjából származnak. A hátát szinte teljes egészében behegedt sebek borítják. Hikaru állítása szerint ezeket a nevelőapjától szerezte, aki szívesen verte szíjjal gyerekként. Nincs okunk kételkedni ezen állításában, amelyet a rendelkezésre álló bizonyítékok teljesen alátámasztanak.

Gyakori panasz, hogy a munkában nem követi a dresszkódot, és többnyire farmerban tűnik fel munkavégzésre, sportcipőben valamint a „Halálkufártól” megörökölt, prémes kapucnival ellátott pulóvert hordja (ezzel sokakban megütközést keltve, de Washuu Igazgató erre külön engedélyt biztosított számára, Arima Különleges Nyomozó kérésére). Maximum a fehér ballonkabátot volt hajlandó viselni, de ilyenkor a beszámolók szerint fennhangon panaszkodott a színe, és a szabása miatt kiugróan magas arányban használva a „buzis” kifejezést egyéb becsmérlő jelzők alkalmazása mellett. Mostanra beszerzett egy szettet a Suzuya osztag által viselt sötét színű egyenruhából így a dresszkódhoz való hozzáállása javult.

Jellem: Az oktatói valamint a volt osztály- és munkatársai egybehangzóan antiszociális, kifejezetten magának való embernek írják le, aki szemmel láthatóan kerülte a szorosabb emberi kapcsolatok kialakítását. Hyakuya Hikari eltűnését követően szinte teljesen magába zárkózott, és nincsenek biztos adatok arra vonatkozóan, hogy a munkán kívül a magánéletében van-e bármiféle „közeli barátja” vagy egyéb társasága, bár néhány információ, és pletyka szerint időről időre van pár személy, akikkel találkozni szokott (Ennek érdemes lenne utánanézni! Gyanús!). Dr. Shiba szerint érdemes lenne „megmutatni” őt egy szakembernek, vagy legalábbis gyökeresen új megközelítést, és bánásmódot alkalmazni vele szemben (Erre Arima Különleges Nyomozó is utalt már, aki egyetért Dr. Shiba véleményével). Tart tőle, hogy az utóbbi hónapok eseményei az előéletével kombinálva idővel súlyos mentális zavarokhoz is vezethetnek, amiknek talán most még elejét lenne venni. Szilárd meggyőződése, hogy a fiú már jelenleg is depressziós, ennek tudható be az alvászavar, és a szemmel láthatóan rossz közérzet, valamint a cinikus megnyilvánulások, és hozzáállás a részéről.

Az akadémia pszichológusa „az első benyomás, és az attitűdje ellenére igenis kedves, jószívű személyként” jellemzi, aki „szociálisan érzékenynek mutatkozott”, de ez sajnos nemcsak az embertársaira, hanem a Ghoulokra is vonatkozott, akiket az emberekkel egyenrangúnak tekint, és véleményét soha nem is titkolta. Visszahúzódó, a többi emberrel való érintkezést lehetőség szerint kerülő gyermek, és tinédzser volt, a közérzete rendszerit rossznak mutatkozott, ritkán lehetett derűs hangulatban találni. Osztálytársaival való kapcsolata jobb esetben semleges, de többnyire rossz volt, nehezen fogadták el a nézetei miatt. A jelek szerint Hyakuya Hikari volt az egyetlen személy, akivel szorosabb kapcsolatot ápolt, akihez ragaszkodott, bár időről-időre felröppentek a pletykák, hogy alkalmanként egy dekoratív fiatal nővel látták olyan helyeken, amelyek nem feltétlenül egy tinédzser korú fiúnak valóak. Hikaru ezeket a pletykákat mindig következetesen tagadta (Ennek ellenére jobb lesz utána nézni. Esetleges kapcsolat a Halálkufár egyik régi ismerősével vagy egy másik Ghoul-al?).

Oktatói nagy megnyugvására hiányzott belőle a szükségtelen erőszakra vagy a szélsőséges kegyetlenkedésre való hajlam, amely személyiségjegyek megjelenésétől jogosan tartottak az előéletére való tekintettel. Az iskolai tanulmányai során szinte végig kénytelen volt zaklatást, és bántalmazást elszenvedni az iskolatársai és néhány oktatója részéről is a nézetei, meggyőződése miatt. Ennek ellenére vagy éppen emiatt alapvetően konfliktuskerülő személynek mutatkozott, aki igyekezett kerülni a feltűnést ugyanakkor viszont, ha sarokba szorították, akkor vadul kiállt „igaza” mellet, és kényszerhelyzetben akár súlyos erőszaktól sem riadt vissza.

Oktatói értelmes, jó képességű valamint kiemelkedően szorgalmas diákként írták le, aki jó érzékkel rendelkezett akár a rejtett összefüggések felismeréséhez is. „Megvolt benne a képesség, hogy észrevegye azt is, amit mások nem…és már-már ijesztően sokat tudott a Ghoulokról…minden téren.” nyilatkozta az egyik volt oktatója. Ugyanakkor viszont a motiváció vagy a lelkesedés teljesen hiányzott belőle, sokszor olyan volt „mint, aki maga sem tudja, hogy miért is tanul jól vagy próbálkozik olyan keményen igazából”. A jelek szerint vele született tehetsége volt a Quinquek használatához, de szemmel láthatóan óckodott azok alkalmazásától vagy potenciáljuk teljes kihasználástól. Egy alkalommal az egyik oktatójának állítólag azt válaszolta, amikor amaz a fentebb említetteteket szóvá tette, hogy azért habozik használni a Quinquet, mert „olyan mintha azt kérnék, hogy verjek agyon egy másik személyt valakinek a letépett kezével”. Biztos vagyok benne, hogy hasonló okok miatt képtelen használni az egyébként erőteljes Kagune-t amely egykor a „nevelőanyjáé” volt, bár itt a személyes okok, és érintettség is erősen közrejátszhatnak. Dr. Shiba és Arima Különleges Nyomozó valamint Sasaki Első Rangú Nyomozó véleménye szerint a bűntudat, a kezdődő önmeghasonlás, és a műtét okozta stressz valamint a környezetében lévő emberekkel való pozitív interakciók szinte teljes hiánya közösen okozzák a Kagune használatára való képtelenséget valamint a fiú instabil mentális állapotát, és a többi Quinx közé vagy a CCG személyi állományába való beilleszkedéssel kapcsolatos problémákat.

Dr. Shiba szerint a fiúnak keménység, és a személye feletti erős, éreztetett fennhatóság helyett sokkal inkább megértésre, és útmutatásra van szüksége, egyfajta „szülői figurára”, akihez fordulhat bizalommal. Így elkerülhető lenne, hogy meghasonlásba kerüljön önmagával, valamint lehetőség lenne a benne rejlő potenciál kiaknázására is. Kiemelt prioritást élvez az interperszonális kapcsolatai javítása, annak elérése, hogy nyisson mások felé, vagy éppenséggel elfogadja mások közeledését, illetőleg a Ghoulok-ról alkotott pozitív nézeteinek lassú, de biztos eliminációja/átalakítása, hogy Ghoul Nyomozói feladatait maradéktalanul és képességeinek megfelelően végezhesse.

A fiú szégyellős, nem szívesen szabadul meg a ruháitól még orvosi vizsgálatok alkalmával sem, ami minden bizonnyal a testét borító számtalan hegből eredeztethető. Az iskolai tanulmányai alatt ezek miatt is rengeteg atrocitás érte, ami érthető módon nem segített a fiúnak a külsejével való megbarátkozásban. (Dr. Shiba szakember bevonását javasolja ezen problémával kapcsolatban is. Hajlok rá, hogy egyet értsek vele, de előbb több információt kell szereznem!)

Történet:
Tsunegi Hikaru néven született. A családi háttere rendezetlennek, és hátrányosnak mondható, a biológiai szülők közül csak az édesanyja kiléte biztos, aki prostituáltként dolgozott, és a futtatójával élt együtt, aki a jelek szerint Hikaru nevelőapjaként „funkcionált”.

Igen az alábbi megállapítások nagy része helyes. Az anyám egy prosti volt, és valószínűleg a számos külföldi kuncsaftja egyikétől esett teherbe, így fogantam tehát én. Saito a futtatója esetében a „nevelőapa” megfogalmazás némileg túlzó ugyan, de jobb híján így is nevezhetjük őt. Mindenesetre megtartott, de nem szeretetből, mert nem voltam a szíve csücske, ezt épp elégszer nyilvánvalóvá tette, az anyámmal együtt. Gyanúm erős csak azért maradtam meg, mert elég idős koromba úgy tervezte, hogy velem bővíti a futtatandók listáját. Szerencsére ezt sosem kellett megtudnom.

A család anyagi helyzete bizonytalan volt, a szülők mindketten rendszeres alkohol, és drogfogyasztók voltak. Az egykori jelentésekben a szomszédok beszámolói erről, és rendszeres családon belüli erőszakról számolnak be, melyek javarészt Hikaru sérelmére lettek elkövetve. A fiú gyakran szolgált „kifutófiúként” a szomszédok, többek között az akkor még ismeretlen álnéven rejtőzködő Halálkufár számára is, akivel így ismerkedhetett meg.

Igen anyám fiatalkorában állítólag igencsak szemrevaló teremtés volt, de a sok pia, és drog megtették a hatásukat, ahogy a többi az életmódunkból adódó apróság is. Sosem volt pénzünk, és egyik napról a másikra éltünk. Anyámnak már alig akadt kuncsaftja, Saito pedig nem dolgozott viszont kellett a szeszre meg a kábszira a pénz. Ha nem volt meg a napi adag, akkor azért ütötték egymást aztán pedig engem, ha pedig megvolt, akkor azért ment le a szokásos kör. Általában valahogy így volt a menetrend miután valamelyikük vitát kezdeményezett: Saito < - > Anyám -> Én aztán pedig többnyire Anyám < - > Saito -> Én. Persze a sorrend változhatott az első két szereplő esetében, de én valahogy mindig a „fogadó” végen voltam. Éhen nem haltam ugyan, mert a mai világban szerencsére lehet kapni szar kaját olcsón, de nyilván kevés kaját kaptam ahhoz, hogy a jóllakottság gyakori vendég legyen a portámnál. Így hát „mellékes” gyanánt sokszor körbejártam a szomszédokat, akik megbíztak kisebb feladatokkal, mint pl. a bevásárlás vagy a csekkek befizetése, leszaladás cigiért vagy levinni a szemetet, némi kis takarítás vagy hasonló kisebb munkák, amiket ők lusták voltak megcsinálni, de én kapóra jöttem, mert megcsináltam egy kis lóvéért vagy kajáért. Valóban így találkoztam vele is. A közvetlen szomszédunk volt, és messze az egyik legbőkezűbb „megbízom” is egyben. Általában bevásárolni küldött le, és iszonytalan mennyiségű kávét fogyasztott, míg a hűtője mindig tele volt kajával, de én magam sosem láttam Őt enni, de gyakran megetetett, vagy mondta, hogy vegyek magamnak valamit a boltba, néha meg is fürdetett. Ő maga viszont sosem mutatkozott a lakásán kívül, és kétlem, hogy rajtam kívül bárki más is látta volna. Akkor kisfiúként természetesen örültem a „figyelemnek, és törődésnek”, amit kaptam tőle, és amit otthon nem kaptam meg. A leggyönyörűbb nő volt, akit valaha láttam életemben, és a mai napig vissza tudom idézni az arca a megjelenése minden egyes részletét. A nevét nem tudtam így csak szimplán „Onee-san” néven neveztem, de ugyanúgy nem tudtam a korát sem vagy azt, hogy honnan is jött, de azzal hellyel-közzel tisztában voltam, hogy mivel is foglalkozik…

A Saito nevű futtató, kis mellékesként, drogdílerként is működött. Így került a képbe a Halálkufár is, aki pedig készítette a drogokat, amiket aztán a férfi terített az utcán, míg a Halálkufár a bódult állapotban lévő „vásárlókra” vadászott a félreeső utcák, sikátorok valamelyikében. A Halálkufár a „Herbál” névre hallgató olcsó, de annál hatásosabb, és hosszútávon pusztító hatású parti-drogot készítette az otthonában, és bocsájtotta terjesztésre (Innen a kódneve is). A Herbál készítése nem bonyolult, és viszonylag olcsó ráadásul az alapanyagai a készítést módjától függően nem illegálisak, így a birtoklása vagy terjesztése sem ütközik törvénybe. Ily módon a Halálkufár könnyedén tölthette napjait a kábítószer készítésével míg Saito terítette az anyagot, a hasznon osztoztak, a Ghoul-nak pedig már csak a Saito-tól kapott információk alapján csak követnie kellett a kiszemelt áldozatokat, majd végeznie velük. Mivel Saito viszonylag nagy területen terített így sokáig sikerült elkerülniük a lebukást a Halálkufár nagy kiterjedésű vadászterülete, és az általuk alkalmazott módszerek miatt.

A két lakás között többnyire én szaladgáltam az „áruval”, mivel konkrétan csak átléptem érte a szomszédba. Nem volt ebben semmi feltűnő, mivel a többi szomszédnak is gyakran hoztam-vittem ezt-azt, ez a környék pedig amúgy sem volt túlságosan jó hírű, így még az sem keltett volna különösebb feltűnést, ha tudják, hogy drogot viszek. Apám dolga volt, hogy terjessze a cuccost, de a rejtélyes „Onee-san” mindig meghagyta, hogy máshova menjen „teríteni”. Többnyire előre megadta a kívánt helyszíneket, és külön be is jelölte őket egy térképen. Saito ezután taxival közlekedett a pontok között a saját bevallása szerint. Innentől nem nehéz kitalálni, hogy mi lehetett a forgatókönyv…de végül mindig meghalt valaki. Egy-egy ilyen kör hetente vagy kéthetente futott le, ennél gyakrabban sose, de ennél ritkábban sem. Ez elég sokáig működhetett volna így, de Saito elkezdte kevesellni a pénzt…

Bár idővel sikerült nagyjából felderítenünk a Halálkufár módszereit, de nem volt semmiféle követhető nyom, amin a nyomozóink elindulhattak volna. Nem volt sem elkülöníthető preferencia az áldozatok terén, sem pedig behatárolható körzet vagy terület, vagy látható kapcsolat bármilyen Ghoul csoportosulással vagy szervezettel. Kétszer sosem tért vissza gyilkolni ugyanarra a pontra, az egyetlen összekötő pont csak az alkalmazott módszer terén mutatkozott. Valószínűsíteni lehetett, hogy egy erős Ghoul-ról van szó, mivel esetenként más Ghoul-ok tetemeit is megtaláltuk a helyszínen, akikkel a jelek szerint gond nélkül végzett. Ezenkívül nyomozók is áldozatul estek Neki néhány korábbi atrocitás alkalmával (közöttük több Asszisztens-speciális Nyomozó), így viszonylag gyorsan elérte az S+ rangot, míg a mi oldalunkról az egyetlen felmutatható információ az Rc-típusával volt kapcsolatos. Sikeresen megállapították, hogy egy Ukaku típusú Ghoulról van szó, aki viszonylag fiatal lehet, de ennél többet nem sikerült kideríteni. A nyomozás ezen a ponton megrekedt…amíg egy informátor fel nem bukkant. Saito volt az, aki vádalkut akart kötni, teljes amnesztiát követelve, de igényt tartott a nyomravezetői díjra is, amit kitűztek a Halálkufár fejére. Megadta a pontos címet, de leírást nem tudott adni azonkívül, hogy egy fiatal nőről van szó, mert saját bevallása szerint sosem találkozott vele személyesen csak a nevelt fia, akit be fog hozni kihallgatásra. Erre viszont már nem került sor. A Halálkufár végzett a férfival, és Hikaru anyjával is. A gyereknek nyoma veszett, valószínűsítették, hogy meghalt. Ezután úgy tűnt, hogy a Halálkufárnak is nyoma veszett, elhagyta régi módszereit, és a lakhelyét is, amelynek az átkutatása nem hozott semmiféle eredményt a jelek szerint a helyet teljesen kipucolták. Ezen a ponton az ügy reménytelenül megfeneklett, az ez idő tájt először felbukkanó Egyszemű-Bagoly pedig további a nyomozás lefolytatásához szükséges emberanyagot vont el az ügytől. Ezenkívül az elkövetkezendő pár évben semmiféle új információt sem sikerült szereznie a CCG-nek a Halálkufárral kapcsolatban az aktája lezáratlan maradt.

Egy fura szövet arcmaszkot viselt, aminek fekete volt az alapszíne a mintázata pedig neonos-lila színben pompázott, ami egy koponya állkapocs részét mintázta az orrlyukakig, tűhegyes szemfogakkal. Az arcába egy prémes kapucnit húzott így pedig csak a szemei látszottak…az izzó vörös szemei a fekete szemgolyókkal, melyek körül vérerek cikáztak az arcán szerteszét. Csak egy pillanat műve volt, amíg végzett Saito-val, és az anyámmal gyakorlatilag miszlikbe aprítva őket, miután ránk törte az ajtót. Szemlátomást még csak ki sem kellett fújnia magát. Tudtam, hogy Saito valahol jelenteni akarja őt…ezt pedig elmondtam Neki is. Saito mindenképpen be akart küldeni egy CCG nevű helyre a következő nap, hogy mondjam el, hogyan is néz ki „Onee-san” arca. Nem számítottam rá, hogy engem is életbe hagy, én voltam az egyetlen talán, aki látta az arcát, és a jelek szerint ez rossz dolog volt Neki. Ezért is lepődtem meg annyira, amikor kinyújtotta a még mindig véres kezét felém. - Akarsz velem élni ezután? Ebben a pöcegödörben nem vár rád az égvilágon semmi. Az arcomat is láttad így semmiképpen sem engedhetlek el. Ha adott két ember, akiknek nincs senkijük, és semmijük, nem az a legjobb számukra, ha ők ketten összetartanak. - Nem láttam az arcát, de szinte biztos voltam, hogy a maszk alatt mosolyog. Nem volt okom sem habozni, sem kételkedni, amikor elfogadtam a kinyújtott kezét…Számomra már nem igazán volt vesztenivalóm…vagy jobban mondva nem éreztem úgy, hogy egyáltalán élni akarok 7 éves fejjel sem…és amúgy is Ő volt az egyetlen személy, aki ténylegesen kedves volt hozzám az évek alatt…ettől kezdve pedig az életem gyökeresen megváltozott.

A következő hét évben teljes csend honolt a Halálkufár körül. Akárcsak a Bagoly úgy Ő is nyom nélkül felszívódott, nem lehetett tudni, hogy meghalt vagy csak ilyen gördülékeny módon képes volt belesimulni az emberi társadalomba. Ezt az időszakot a mai napig teljes homály fedi nem tudni, hogy pontosan merre járt, mit csinált vagy hogyan tengette életét, ahogy sokáig az sem volt ismert tény, hogy Hikaru-t végig maga mellett tartotta. A fiú új családi regisztrációt kapott akárcsak a Halálkufár, aki immár „Irimi Chiyo” néven tengette életét.

- Mi is a neved? - kérdezte egyszer tőlem miután magához vett. - Hikaru. - feleltem neki, még mindig kissé félénken. - Hikaru… - ismételte mielőtt elmosolyodott volna. - Ha Te vagy az Én „Napom” akkor…Én leszek a Te „Éjszakád”. Hívj mostantól Chiyo-nak. Ha ezt, és ezt a kanjit használom akkor „Ezer Éjszakát” jelent. Én leszek hát a Te ezernyi végtelen éjszakád, kis „Napsugaram”. - Az életem gyökeres változáson ment keresztül, mióta magához vett. Rendszeresen ettem, és normális kajákat, minden nap fürödhettem ráadásul új, tiszta ruhákat viselhettem. Chiyo-nee jól bánt velem. Szeretett, és én is Őt. Életemben először úgy éreztem, hogy érdemes élnem, és boldog voltam. Nem járhattam ugyan iskolába, de Chiyo-nee otthon igyekezett tanítgatni, így alapvető készségekben nem maradtam el a kortársaimtól. Az új családi regisztrációm alapján Irimi Hikaru voltam, Irimi Chiyo öccse. Chiyo-nee azt mondta, hogy a vezetéknevét a nagynénje után vette, aki az Ő vér szerinti húgait nevelte valahol a 20. Körzetben. A „nővérem” egy cégnél helyezkedett el ahonnan otthonról is tudott dolgozni a számítógépén keresztül. Jól keresett, nem voltak anyagi gondjaink. A 13. Körzetből, ahol eredetileg éltünk átköltöztünk a 19.-be. Chiyo-nee saját bevallása szerint már régóta tervezte a költözést, mert kezdtek nagyon „eldurvulni a dolgok” a Körzetben Neki pedig nem volt kedve jobban belefolyni a dolgokba. A 19. Körzet viszont békés volt, itt nyugalomban tengettük az életünket.

A szomszédokkal ritkán érintkeztünk, de, hogy elkerüljük a nem kívánt figyelmet, és a gyanúba keveredést így Chiyo-nee előállt azzal az indokkal, hogy egy ritka betegségben szenvedek, épp ezért nem is járhatok iskolában, hanem magántanuló vagyok, és közel három évig az utcára is többnyire csak maszkban léphettem ki, amikor például bevásárolni mentünk. Miután elmúltam 10 éves átköltöztünk a 14. Körzetbe. Itt már nem kellett maszkot viselnem, de Chiyo-nee még mindig nem akart iskolába engedni. Azt mondta mindig, hogy szeretne legalább alsó középiskola közepéig, de inkább felső középiskoláig otthon tartani, utána már „biztonságos’ lesz, és addigra beszerzi a szükséges papírokat is néhány ismerőse által. Addig a továbbiakban is Ő igyekezett otthon tanítani az innen-onnan összeszedegetett információmorzsák alapján.

Chiyo-nee továbbra is vadászott, de már nem olyan sűrűn, mint azelőtt, és továbbra sem volt kialakult területe, hanem más Körzetekbe járt át vadászni havi egy-két alkalommal. Este lefektetett aludni mielőtt elment, de mire felébredtem addigra mindig újra otthon volt mellettem. Tudtam, hogy embereket öl, de sosem zavart, ahogy az sem, hogy megölte a szüleimet. Egy Ghoul-nak embereket kell ölnie, hogy élhessen és előbb-utóbb úgyis mindenki meghal, a szüleim pedig amúgy sem érdemeltek jobb sorsot. Az emberek nap-nap után egymást öldösik az esetek többségében mondva csinált okokból vagy indokokkal, miért rosszabb, tehát ha egy Ghoul öl meg egy embert a túlélésért, mint amikor egy ember megöl egy másikat 10.000 jenért vagy más pitiáner okból kifolyólag. A hátamon a mai napig ott vannak a hegek azokból az időkből, amikor Saito szíjjal szeretett verni. Nem igazán tudtam hát azonosulni a CCG eszméivel, és céljaival sem akkoriban, sem pedig most. Chiyo-nee persze mesélt a „gerlékről”, mert szerette volna, ha tisztában vagyok vele, hogy mire is kell odafigyelnem, ha az utcára lépek. A ballonkabátos, akta- vagy sporttáskás alakok pedig pontosan olyan „dolgok” voltak, amikre figyelnem kellett…

A nővérem vérszerinti rokonaival sosem találkoztam, de voltak ismerősei, akik időről-időre meglátogatták. Az egyikük egy különösen attraktív fiatal nő volt, Itori. A 14. Körzetben való átköltözésünk után elég rendszeres vendégnek számított nálunk. Többnyire egyedül jött, de volt, hogy mások is jöttek vele. Volt közöttük egy fura hajú, tetovált fazon vagy egy másik, aki szemmel láthatóan inkább tartotta magát nőnek, mint férfinak. Chiyo-nee leginkább Itori-tól intett óva, aki a maga részéről nagyon is érdekesnek talált engem. - Nagyon hasznos, de veszélyes. Sose bízz benne, és próbáld elkerülni, ha nem vagyok Veled. - Mindig ezt mondta, és igyekeztem ehhez tartani magamat, bár később nem teljesen tudtam tartani magamat ehhez. Bár később sok minden megváltozott…Nagyon sok minden.

Chiyo-nee-t nagyon érdekelték az emberek, hisz mindent megtett, azért, hogy biztonságban élhessen közöttük. Így hát igyekezett minél többet megtudni róluk, és én vele együtt tanultam. A saját szüleim nem szolgáltak a legjobb példaként, iskolába pedig nem jártam így hát Chiyo-nee, és Itori voltak a tanáraim, és utólag azt mondhatom, hogy jól tanítottak. 14 éves koromban gyakorlatilag semmiben sem különböztem a kortársaimtól, és nemsokára végre valahára iskolába készültem. Sajnos a főzés volt az egyik olyan emberi hobbi, amire Chiyo-nee rákapott…Nagy örömmel tolt elém egy tányér curry-nek kinéző valamit, majd várakozással teli tekintettel helyet foglalt velem szemben. A korábbi tapasztalatokból kiindulva tudtam, hogy nem sok jóra számíthatok, de mosolyt erőltettem az arcomra, és belekóstoltam… ~ Ez Borzalmas…A hús rágós, és tocsog az olajtól…a krumpli, és a répa kemények, mint egy fél-tégla, ráadásul a rizs íze is okádék rossz, a fűszereket mintha csak találomra, és szemmértékre szórták volna az ételbe, az egész pedig ezeknek a botrányos kombinációja. Mintha az étel összes ocsmány összetevőjét egybeolvasztották volna, hogy elrepítsen a szar ízek erdejébe. Lehetséges egyáltalán ilyen szennyet kreálni, étel címszó alatt? - Bár ezeket gondoltam, de mégis valahogy mosolyt erőltettem az arcomra. Az életünk éveken keresztül változatlan békében zajlott ebben a kerékvágásban.

Persze volt, ami változott…Chiyo-nee-t lassanként inkább láttam valakinek az ellenkező nemből, mint a nővéremként, ahogy Itorit is. Nem csoda. A húszas évei elején járt, hosszú sötét haja volt a színe akár egy holdnélküli éjszakáé, gyönyörű arca mintha egy Istennő szobrából lett volna kifaragva, szép porcelánszerűen fehér bőr, érzéki, gyakorlatilag tökéletes test, kaján mégis kedves mosoly, és a különösen igéző barna szemek, amikkel szinte az ember belsejébe látott…fura egy érzés volt, de nem kellemetlen mégis szégyelltem beszélni róla. Persze nem állítom, hogy ne vette volna észre, de sosem feszegette a dolgot csak somolygott. Ki tudja, hogy mi történt volna, ha nem jön el az a sorsdöntő nap, ami mindent megváltoztatott…Amikor a kártyavárunk végül összedőlt…

7 éven keresztül nem volt semmi hír a Halálkufárral kapcsolatban, végül egy név nélküli polgári bejelentés buktatta le, amiben is az illető állította, hogy egy fiatal nőt látott egy 14 éves forma fiúval, aki szerinte a 7 évvel korábban eltűnt Tsunegi Hikaru lehet. A bejelentő arra gyanakodott, hogy a nő Ghoul lehet, és a gyerek sem jár iskolába a jelek szerint. A gyanúsított neve Irimi Chiyo volt, a fiúé pedig Irimi Hikaru. Mivel több gyanús körülmény is adott volt a páros körül, ezért megfigyelés alá helyezte őket a CCG. Több hetes megfigyelést követően végül bizonyosságot nyert a célpont Ghoul mibenléte a CCG kiadta a parancsot a célpont elfogására vagy megsemmisítésére. Az akciónak simán kellett volna mennie, de kis híján kudarcba fulladt…

Amikor a nyílt utcán körbevettek minket, reflexből Chiyo-nee elé álltam, mintha meg tudtam volna védeni, de Ő csak egy mosollyal maga mögé tolt. - Ugyan. Ugyan. Mi szükség erre nyomozó urak? Hisz csak egy vásárolgató testvérpár vagyunk. - szólt hozzájuk látszólag megingathatatlan nyugalommal. Legalább 15-en vagy ennél is többen voltak. Aki a vezetőjük lehetett bemutatkozott, speciális nyomozókén nevezve meg a rangját, és közölte, hogy mindkettőnket letartóztat, a vád szerint minden bizonyíték arra utal, hogy Ghoul-ok vagyunk. Vagy velük megyünk békésen, vagy itt veszünk mindketten. Ahogy körültekintettem láttam, hogy a nyomozók többsége idegesen markolta a Quinque-t. - A C opciót választom. - felelte egy könnyed mosollyal Chiyo-nee, és szabadjára engedte a Kagune-ját.

Sose láttam még előtte a Kagune-ját. Mindig azt mondta, hogy csak végszükség esetén folyamodik ehhez a fegyverhez. Gyönyörű volt…Egy groteszk mégis lélegzetelállítóan gyönyörű pillangó szárnyait láttam maga előtt, amely a kék és a lila valamint ezen kettő átmenetének szinte minden árnyalatában pompázott. A felső szárnyakból a szárnyak pereme mentén tövisszerű képződmények futottak végig, az alsó pedig mintha maga lett volna a megelevenedett tűz. A lapockáiból kiindulva a Kagune-n folyamatosan egy-egy lökéshullám vonult végig a „szárnyak” felületén mintha csak a szívveréséhez igazodna. Sem én, sem a nyomozók nem jutottak szóhoz a látványtól, az utóbbiakon látszott, hogy egyre kevésbé fűlik a foguk a helyzethez.

- H-Hozzátok a fiút. Lehetséges, hogy ember, de csak óvatosan. - adta ki az utasítást a speciális nyomozó. Az egyik embere mozdult, de mielőtt egy lépést tehetett volna elvágódott a földön a homlokából egy tövisszerű valami állt ki. Chiyo-nee még csak meg sem mozdította a Kagune-t, mégis képes volt ölni. - Hikaru nem megy sehova. Ahogy én sem tervezek. - Magához ölelt és a Kague alsó szárnyait védelmezően rám terítette. Ezután minden szinte csak pillanatok alatt történt. Chiyo-nee rezegtetni kezdte a szárnyait, akár egy igazi pillangó, és láttam, ahogy miniatűr villámok s elektromos kisülések kezdenek cikázni a szárnyai között, majd az egész Kagune-ja körül mintha egyetlen miniatűr viharfelhővé változott volna az egész. Amikor a nyomozók támadásba lendültek szinte mind egyszerre, Chiyo-nee egyfajta elektromos lökéshullámot engedett szabadjára, ami elsöpört, és cafatokra tépett szinte mindent, ami az útjába került. Nem volt visszaút, és nem volt lehetőség sem a védekezésre, sem a menekülésre vagy épp a támadásra. Szinte minden nyomozó holtan feküdt vagy haldoklott körülöttünk Chiyo-nee Kagune-ja pedig semmivé foszlott.

Egyedül a speciális nyomozó volt talpon, Ő most megpróbált támadni, sejtve, hogy egy ilyen támadás kimeríthette Chiyo-nee-t. Szinte akár működhetett is volna, ha nem a „nővéremről” van szó. Egy pillanattal később a kardszerű Quinque törött darabja hangos csilingeléssel zuhant az aszfaltra, gazdája pedig térdre rogyott. - A mozdulat jó volt, az időzítés is tökéletesnek tűnt? Mit hibázhattál el mégis? - kérdezte Chiyo-nee, ahogy felemelte a törött pengét a földről. - Nem számoltál a képességeinkben fent álló különbséggel. Alábecsültél még azután is, amit az előbb láttál. Ez a baj veletek Speciális Nyomozókkal. Azt hiszitek, hogy a rangotok sebezhetetlenné tesz Titeket. Pedig… - folytatta, ahogy hozzá lépett - én már a korábbiakat is figyelmeztettem, hogy ez a feltételezés nem teljesen állja meg a helyét. - Ezzel szép lassan a nyomozó nyakán szúrta keresztül a pengét, akinek már nem volt ereje ellenállni. Ahogy a földön hevert a saját vérében fuldokolva, nem állítanám, hogy túl sok szánalmat éreztem volna az irányába…Nem éreztem úgy, hogy bármivel is jobb sorsot érdemelne ennél…

Szerettem volna odaszaladni hozzá, de amikor felemelkedtem, hogy megtegyem hirtelen egy erős ütést éreztem a tarkómon, és a világ elsötétült előttem…

Irimi Chiyo gyakorlatilag erőfeszítés nélkül megsemmisítette a Takao, Suzuki és Asako osztagokat így a besorolása azonnal SS+ szintűre emelkedett. Arima speciális nyomozó közbelépése nélkül, a Halálkufár elfogására irányuló küldetés teljes kudarcba fulladt volna. Arima speciális nyomozó végül képes volt legyőzni a Halálkufárt, akit ezt követően a Cochlea-ba küldtek. Ezt az ügyet így végre lezárhatta a CCG.

Ugyanakkor Irimi Hikaru ügye nyitva maradt. Mivel kiskorú volt, és gyermekkorától egy Ghoul-al élt együtt, így nem volt felelősségre vonható a Ghoul-ellenes törvény 88. és 119. cikkelyének megsértéséért. Ugyanakkor a CCG úgy vélte, hogy a fiút nem lehet szem előtt téveszteni mivel fenn áll a bűnismétlés lehetősége, túl veszélyes lenne egyszerű nevelőszülőkre bízni. Így aztán Hikaru a CCG gyámságában maradt, nevelőszülőnek Hyakuya Hikari frissen előléptetett Vezető Nyomozót jelölték ki, aki korábban önként jelentkezett a feladatra. Készségeinek és képességeinek felmérését követően a fiút a CCG 6-os számú Akadémiájának Előkészítő Iskolájába íratták be, hogy a további fejlődését nyomon követhessék. Hikaru akadémia szereplése az előéletéhez mérten bizakodásra adott okot. A fiú jegyei jók voltak, tanulékony volt, és gyors észjárású, a jelek szerint pedig fizikailag is rendben volt vele minden. Ugyanakkor a mentális állapota aggodalmakra adott okot.

Hikaru nem a hagyományos értelembe vett árva volt, a CCG munkatársainak zöme sem megértést sem jóindulatot nem mutatott a fiú irányába, kemény bánásmódban részesítették mind fizikai, mind lelki szempontból. Egy Ghoul nevelte, s bár ember volt szinte Őt magát is Ghoul-ként kezelték, amelynek meg is lett az eredménye. A fiú magába zárkózott, Hyakuya Nyomozó szerint szinte alig evett vagy aludt s gyakorlatilag minden közeledési kísérletét elutasította. Hosszú hónapok kínkeserves munkájára, és nem egy másokban megütközést keltő döntésre s cselekedetre volt szükség (ezek egyike volt, hogy bár az adoptálási procedúra során Hikaru felvette a Hyakuya vezetéknevet, de a Nyomozó külön kérése volt, hogy a fiú megtarthassa az Irimi vezetéknevet is), ahhoz, hogy Hikaru megnyíljon az irányába, és elkezdje elfogadni Őt az új „nevelőszülő” szerepében. Hyakuya Nyomozó szerint a fiú sosem bízott meg benne teljesen, de határozottan ragaszkodott hozzá a maga módján.

Az életem ismételten gyökeresen megváltozott. Csakhogy most visszakerültem gyakorlatilag az egykori kiindulópontra. Mire magamhoz tértem, ha képletesen mondva is, de a kezemen „kattant a bilincs”. A CCG „gondozásába” vett. Kérdeznem nem volt szabad, csak válaszolnom, ha mégis kérdeztem, annak nem volt jó vége. A nyomozók szemében csak kevéssel voltam különb egy Ghoul-nál, és úgy is bántak velem. Az unszimpátia pedig kölcsönös volt az Én részemről is. A nyomozók eredményeket akartak, amiket én nem adhattam meg Nekik még akkor sem, ha akartam volna. Nem mondhattam neveket, nem karikázgathattam címeket a térképeiken, nem dalolhattam bűnökről, amelyeknek az elkövetéséről nem is tudtam. Alvásmegvonás, kiabálás, fenyegetés, verés, de még a mesterkélt hízelgés is előkerült viszont a tényeken semmi sem tudott változtatni. A CCG semmit értékeset nem szedhetett ki belőlem, mert nem volt semmi értékes, amit nyújthattam Nekik.

A sorsom épp olyan bizonytalannak tűnt, mint évekkel azelőtt s immár nem remélhettem, hogy bárki is a segítségemre siessen, hogy kihúzzon a bajból. A nővéremről semmit sem tudtam a nyomozók hallgattak, a 2 húga közül egyiket sem ismertem személyesen, abban erősen kételkedtem, hogy a Ghoul barátok közül akár Itori, akár bárki más a segítségemre sietne…nem igazán passzol a jellemükbe azok alapján, amiket láttam vagy hallottam róluk. A vak véletlen…a sors…az Istenek vagy valami más úgy tűnik mégis megszánt még egyszer utoljára, bár akkoriban nem így fogtam fel…

Hyakuya Hikari mosolygós, fiatal nyomozónő volt, és őszintén szólva Chiyo-nee jutott róla eszembe akárhányszor csak ránéztem, bár vészesen kevés fizikai hasonlóság mutatkozott a kettő között az alkatuktól eltekintve. Hikari sötét haja, és ehhez abszolút passzoló átható tekintetű égkék szemei remekül kiegészítették a könnyed, vidám mosolyt, ami szinte letörölhetetlennek tűnt az arcáról. Bevallom kezdetben szinte mindig hányinger fogott el, amikor csak ránéztem. Nem értettem, miként képes bárki is mosolyogni vagy nevetni egy olyan világban, amiben Chiyo-nee nem létezik már, amiben a Ghoul nyomozók táncot jártak az összezúzott álmaink darabjain, apró pici porrá zúzva azokat, amelyeket aztán magukkal ragadott a szél, hogy írmagjuk se maradjon. Aztán persze eszembe jutott, hogy Ő maga is csak egy nyomozó, egy gerle…ha valakinek, akkor Neki minden oka megvolt arra, hogy együtt örüljön a többi gerlével. Pontosan emiatt…nem tudtam mást tenni csak gyűlölni Őt. Sose felejtettem…és sose bocsátottam meg…sem azt, ahogy elbántak velünk, sem pedig azt, ahogy utána velem bántak. Csak vártam a napot, amikor eljön a törlesztés ideje, amikor is kamatostul fizetem vissza a gerléknek azt, amit tőlük kaptam.

Hikari megpróbált közeledni hozzám, beszélgetéseket kezdeményezni, a kedvembe járni, a saját bevallása szerint jobban megismerni. Pár szép szó viszont édes kevés volt, ahhoz, hogy feledtesse az elszenvedett sérelmeket, és megaláztatásokat, amelyek tovább sújtottak az Akadémiához tartozó középiskola szerűségben, ahova beírattak. Az egyetlen dolgot tettem, amit úgy éreztem, hogy tehetek…ignoráltam mindent, és mindenkit. Chiyo-nee mondogatta mindig, hogy a nyílt ellenszenvnél sokkal hatásosabb fegyver lehet a rideg visszautasítás, amikor valakinek levegőnek nézel, tudomást sem veszel a létezéséről. A módszer működőképesnek bizonyult s többnyire elegendőnek, hogy békében hagyjanak. Az Akadémia oktatói közül többen ugyanúgy az ignorálás módszerét választották a jelenlétem kezelésére, ahogy azt Én is tettem velük, de sajnos olyan is volt, aki szükségét érezte, hogy amikor csak lehetséges, akkor belém kössön bármely mondvacsinált indokkal. Nem tehettem ellene semmit így hát csak tűrtem. Mégis kinek szóltam volna? Nem volt olyan ember a szememben, akit akár egy fikarcnyira is érdekelt volna a sorsom…

Az osztálytársaim az iskolában szintén nem voltak egy kellemes társaság. A többség szemében csak egy „korcs” voltam, egy visszataszító „különc” akivel kár foglalkozni így a többség nem is kereste velem a kapcsolatot, de sajnos kifejezetten sokan voltak, akik viszont keresték velem a konfrontációt. Árvák, akiknek a szüleit Ghoul-ok ragadták el, nagymenők, akiknek olyan préda kellett, akinek a pártját senki sem fogja vagy éppen a kis szolgalelkű csatlósaik, akik élvezték, hogy az előbbiek fényében sütkérezhetnek, még ha egy keveset is. A magam részéről próbáltam kerülni a konfliktust, nem akartam ezzel is felhívni magamra a figyelmet, vagy még nagyobb bajba kerülni, mint amekkorában voltam. A konfliktuskerülés valamikor ment, valamikor viszont nem…főleg ha Chiyo-nee volt terítéken. Nem mintha akárcsak egyszer is nyertem volna fizikai küzdelemben. Chiyo-nee sose tanított harcolni, hisz sose akarta, hogy erre az útra lépjek, és amíg Ő védett soha nem is volt rá szükségem, hogy harcoljak…így viszont nem maradt más, mint a könyvek, és a tanulás valamint a tűrés, ahogy nap-nap után tönkretették a cuccaimat…nem mintha én fizettem volna értük. Azelőtt mindig arról álmodtam, hogy élhetem, majd a középiskolások életét, amiről a Manga-k, és Light Novel-ek lapjain olvastam vagy, amit a filmekben, és Animek-ben láttam a nővéremmel. A rideg valóság megtapasztalása után viszont azt kívántam, bár újra ott ülhetnék a pici „nappali-konyhában” a nővéremmel, és vele tanulhatnék együtt. De azok a napok sajnos végérvényesen elmúltak…tovatűntek, akárcsak az őszi levelek a kíméletlen tél beköszöntével…

A napjaim eleinte elég egyhangúan teltek. Reggel korán keltem, hogy kikerüljem a reggel munkába induló Hikari-t vagy ha ez nem sikerült, akkor csak szimplán ignoráltam Őt is, és az esetleges reggelire vagy egyéb programra irányuló invitációit is. Sose éreztem szükségét, hogy reggel elköszönjek, vagy délután-este köszöntsek…talán évek óta először. Az apró Hyakuya rezidenciát nem bírtam az otthonomként kezelni s a korábbi apró lakáshoz való hasonlósága csak még visszataszítóbbá tette a szememben. A napot ezután azzal töltöttem, hogy valamiképpen próbáltam ép bőrrel megúszni az oktatási napot, miközben folyamatosan szembesülnöm kellett a megrongált felszereléssel való munka nehézségeivel s az emberi természet és értelem újabb s újabb mélységeivel. Az iskolai nap átvészelését követően sose mentem egyenesen „haza” s bár érthető okokból kifolyólag egyetlen klubnak sem voltam tagja, de ettől függetlenül megtaláltam az idő eltöltésének hasznos módját is. Míg mások elbohóckodtak a kluboknak titulált valamik keretein belül, én addig általában elhesszeltem valamelyik könyvtárban s a fennálló időt vagy tanulásra, vagy pedig új ismeretek megszerzésére tudtam fordítani, amit szerencsére a jegyeim is tükröztek.

Este, amikor hazaértem igyekeztem nyílegyenesen a szobám felé lopózni, próbálván elkerülni a nem kívánatos találkozást a „gyámommal”. Ez hol sikerült, hol nem, de az esetek többségében változatlanul a szobám felé vettem az irányt, és ha követett, akkor minden felvetést illetve kérdést igyekeztem a „Nincs időm, tanulnom kell” sablon szöveggel elrendezni, a késői hazaérkezésem okaként pedig szintén a „Tanultam a könyvtárban” sablont használtam. Ez elég volt arra, hogy arra a napra megálljt parancsoljon a további közeledési kísérleteknek, de arra sose, hogy eltántorítsa a nőt attól, hogy a következő nap újra próbálkozzon…

Nem igazán tudtam felfogni honnan ered Hikari kitartása vagy elszántsága a velem való kapcsolat fejlesztése iránt. Elve nem értettem, hogy miért is akar maga mellett tartani egyáltalán. Neki is volt egy élete, ahogy Nekem is, volt Ő, és volt Én, de nem volt, és nem is akartam olyat, hogy Mi. Ő viszont mégsem adta fel, én pedig lassan kezdtem belefáradni az ellenállásba. Igen hagyta, hogy megtartsam Chiyo-nee családnevét, de úgy gondoltam, hogy ez csak egy ügyes fogás, hogy megpróbáljon a közelembe férkőzni abban a hitben, hogy idővel képes lesz belőlem információkat kiszedni. Mivel ugyanolyan pocsék szakács volt, mint Chiyo-nee így a főzést szerencsére nem erőltette, de izgága személy lévén mindig próbált valami programot kitalálni: közös játék, közös filmezés, közös mozgás, és néha bizony még a közös főzést is bedobta bár tisztában volt vele, hogy nem ért hozzá. Ő próbálkozott, én pedig lekoptattam…a kezdeti gyűlöletem enyhült s lassacskán már nem szenvedélyből gyűlöltem, hanem inkább megszokásból, sose próbáltam megkeseríteni az életét Ő viszont szemlátomást azon dolgozott, hogy jobbá tegye az enyémet. Nem tudom miféle belső lelki erő lakozott benne, hogy a részemről folyamatosan érkező elutasítás sose törte le a lelkesedését…

Mindenesetre Chiyo-nee emléke mindig arra sarkalt, hogy ne adjam be a derekamat, még akkor se, amikor úgy éreztem, hogy Ő maga nem biztos, hogy ezt akarná…sokkal inkább azt, hogy gyűlölet és megbánás vagy bűntudat nélkül éljem az életemet…hogy fogadjam el a segítő kezet, amit valaki kinyújtott valamit. Ilyenkor viszont mindig eszembe ötlöttek annak a napnak a történései, és az utána következő hetek, ami mindig megacélozta a saját akaratomat bár egyre gyengébben az idő múlásával…Akkor kezdett el véglegesen megtöredezni, amikor az iskolában kezdtek nagyon elharapózni a dolgok. Egy alkalommal egy a Ghoul-ok jogait követő szóváltás után gyakorlatilag a teljes egyenruhámat tönkretették a könyveimmel, és az egyéb felszereléseimmel együtt, engem pedig úgy összevertek, hogy 3 napot ki kellett hagynom. Utólag hallottam csak, hogy Hyakuya Hikari borzalmas nagy patáliát csapott az ügy miatt, a saját feletteseivel, és az iskola vezetésével is szembe menve. Az állása, és a karriere forgott kockán mégis inkább az Én pártomat fogta, ahelyett, hogy szemet hunyt volna, mint, ahogy azt mindenki más tette korábban…

Ezután ha lassan is, de kezdtem feloldódni az irányába. Már nem minden alkalommal mondtam nemet, amikor közös programot szeretett volna szervezni, nem vonultam vissza minden alkalommal a szobámba egy szó nélkül. Hétvégenként elmentünk néha a parkba, vagy az akváriumba, volt, amikor kimentünk egyet enni valahova, ami éppúgy lehetett olcsó kajálda, mint egy sushi bár, beültünk a moziba megnézni egy-egy filmet vagy akárcsak otthon együtt anime-t néztünk. Voltak esték s délutánok, amikor én a szobámban kuksoltam tanulás céljából, de nem egyedül…mert közben Hikari manga-t vagy könyvet olvasott. Lassan, de biztosan a fal, amit a kettőnk közé húztam leomlott, és a maszk, amit én magam adtam Hikari arcára szép lassan leolvadt. Időbe telt, mire realizáltam, hogy a tomboló gyűlöletem, a vak előítéleteim, az emésztő gyászom, és a keserű haragom kreálta álarc mögött mindössze csak egy másik magányos ember lakozott, akinek ugyanúgy nem volt senkije a világban, s aki emiatt mindent megtett, hogy családot kreáljon a gondjaira bízott gyereknek…

Bevallom, amikor ezt realizáltam akkor szörnyen éreztem magamat, s mégis nehezen találtam meg a szavakat arra, hogy kifejezzem, mennyire sajnálom a viselkedésemet, mennyire sajnálok mindent, ami az én hibámból történt. Amikor mégis megtaláltam a szavakat, és az akaraterőt is arra, hogy kimondjam őket, nem kaptam mást csak egy szoros ölelést, talán az elsőt egy igazi emberi lénytől a születésem óta. Hikari nem kapcsolt hozzá hangzatos szavakat s nem is volt rájuk szükség, mert abban az egy ölelésben benne volt minden egyes kimondatlan szó s érzés az Ő részéről, de ami talán a legfontosabb volt…végre valahára sikerült ismételten megtalálnom a helyemet a világban, s immár nem egyedül bolyongtam benne…ez volt az, amit Ő végig szeretett volna megértetni velem.

Bár majdnem fél évbe tellett, de úgy nézett ki, hogy Hyakuya nyomozó, és Hikaru kapcsolata végre rendeződni látszódott. A kedélyek az iskolában is lenyugodni látszottak. Az iskola vezetése belátta, hogy Hikaru nyílt diszkriminációja nem vezet semmi jóra, ráadásul a fiú akadémiai teljesítményére nem lehetett panasz, és a korábbi konfliktusok során sem Ő volt az agresszor vagy a kezdeményező fél. Bár a dolgok látszat szerint végre valahára a normális kerékvágásban folytak, de a Hyakuya nyomozó által küldött rendszeres jelentések mégiscsak adtak okot némi aggodalomra. Több alkalommal megjegyezte ezekben, hogy a fiú (most már) barátságos viselkedése, és hozzáállása ellenére is titkolózik, az iskolában pedig pletykák jártak körbe, hogy egy fiatal nővel látták a város több pontján (az esetek többségében a 14. kerületben), többnyire kettesben, de néha más felnőttek társaságában is. Felmerült a gyanú, hogy régebbi Ghoul ismerősökről van szó, de ezt bizonyítani sosem sikerült, és egy kivételével, az ismeretlen barátok személyazonosságára sem derült fény. Maga Hikaru következetesen tagadta a pletykák javarészét, csak a fiatal nővel kapcsolatban árulta el, hogy egy régi szomszédról van szó, akivel még a 14. Körzetben laktak egymás mellett. A nő egy vendéglátóegységet üzemeltetett, és minden papírja rendben volt így a CCG lehúzta a gyanúsítottak listájáról. (Ennek ellenére érdemes lesz utánanézni!)

Itori-nee éppen olyan váratlanul tűnt fel ismét az életemben, mint amilyen váratlanul eltűnt anno. Mint azt elmondta utólag, Ő volt az, aki a nővérem azon ingóságait kezelte, amelyekre a CCG nem tudta rátenni a kezeit, ami elsősorban Chiyo-nee pénzét jelölte. Ez háromfelé lett szétosztva Chiyo két húga, és köztem. Mivel mostanra elcsendesedtek a dolgok körülöttem így elérkezettnek látta az időt arra, hogy lassanként „visszafizesse” számomra a pénzt, amit a nővérem rám hagyott arra az esetre, ha vele történne valami. Igen „visszafizetésről” beszélek ugyanis Itori utólagos engedelmemmel kölcsönvette az Én részemet azon célból, hogy beüzemelje a bárt, amit működtetett. Nem mintha haragudtam volna rá, hogy valami hasznosra fordította a pénzt, amivel én úgysem tudtam volna mit kezdeni, de érdekelt, hogy mégis milyen módon szeretné visszajuttatni hozzám ugyanis ezzel kapcsolatban voltak aggályaim. A „nagy ötlet” az volt, hogy majd részmunkaidősként fog engem foglalkoztatni papíron, mivel az Akadémia nem tiltotta a diákok részmunkaidőben történő munkavállalását így pedig minden hónapban tud némi pénzt juttatni a számomra. Az arra irányuló kérdésemet, hogy mégis miként adom el a történetet, hogy egy bárban dolgozok, ahova amúgy kiskorú lévén be sem léphetnék egy legyintéssel elintézte mondván, hogy nem kell elveszni a részletekben, Ő már gondolt mindenre.

Ezután többé-kevésbé rendszeresen találkoztunk bár a „kevésbé” verziónak jobban örültem volna. Hogy szuicid hajlam dolgozott-e benne vagy esetleg az unalmas életét szerette volna felrázni azt nem tudom, de volt rá példa nem is egyszer, hogy megjelent az Akadémiánál, de többnyire inkább csak a vak véletlen műve volt, hogy valaki látott minket a városban. Kis séta, némi beszélgetés, beülés ide-oda-amoda stb. Többnyire próbált kihúzni belőlem valami információt a CCG-vel kapcsolatban, de Hikari-nee sosem beszélt a munkájáról, Én pedig sosem kérdeztem érthető okokból. Így viszont Itori hiába próbálta bevetni a bájait (aminek jelzem nem tudtam volna ellenállni ha ténylegesen tudok valamit), nem volt infó amit tőlem beszerezhetett volna. Többnyire kettesben voltunk, de volt, amikor Nico-nee vagy Uta csatlakozott hozzánk valamint a középiskola elvégzésének az évében tűnt fel egy Roma nevű Ghoul, aki szintén egy régi ismerőse volt Itorinak. Akármennyire is hiba volt belemenni ezekbe a találkákba, de ezek valamelyest pótolták a nem létező iskolai szociális életemet. Azt nem mondom, hogy megbíztam volna bennük, mert Chiyo sem bízott bennük, de sosem éreztem magamat igazán veszélyben közöttük, és sokkal könnyebb volt velük kommunikálnom, mint a legtöbb emberrel a környezetemben…

A probléma inkább abban rejlett, hogy miképpen is leplezzem a dolgot Hikari-nee előtt. Végül amellett döntöttem, hogy elmondom az igazat csak épp nem a teljeset. Elmondtam, hogy Itori egy régi ismerős, akit még a 19. Körzetből ismerek, és akivel csak egy véletlen folytán futottam össze a városban azóta pedig időről időre találkozunk, mert kedvel, és szeretné figyelemmel kísérni a sorsomat. Persze a CCG rászállt, de minden papírja rendben van, még RC szintről szóló igazolást is szerzett. Hikari frusztrált volt, hogy nem talált rajta fogást, de nem tehetett mást, minthogy lógva hagyja Itorit. Persze igyekezett a minimálisra redukálni a találkozási lehetőségeinket, és úgy általában véve nem volt túlságosan elragadtatva Itori „lengébb” öltözködési stílusától, és személyiségétől sem. Persze ezt nem olyantól akarja hallani az ember, aki képes volt napokat elszaladgálni a lakásban miközben mindössze egy túlméretezett pólót, és alsóneműt viselt csak annak ellenére, hogy egy tinédzser fiúval lakott együtt, aki ráadásul a házimunka egy igen jelentős részét is elégezte helyette…

Ahogy Hikaru az Akadémia előkészítő középiskolájában folytatott tanulmányai a végük felé közeledtek, úgy vált egyre inkább égető kérdéssé a fiú további sorsának alakítása. Speciális eset volt, szinte példa nélküli a CCG történetében. A tanulmányi eredményei kifogástalanok voltak, mindig a legjobbak között volt az iskola egészét tekintve. Fejlett problémamegoldó készséggel, és jó megfigyelő képességekkel rendelkezett valamint szorgalmas volt, és kitartó. Fizikálisan vagy sport terén semmi kiemelkedő tehetséget nem mutatott viszont határozottan fejleszthetőek voltak a fizikális paraméterei. Nem volt agresszív személyiség, a magatartására alapvetően nem lehetett panasz, hacsak nem ingerelték. Abban a többség egyetértett, hogy első osztályú Ghoul-nyomozóanyag lehetne belőle. Az egyetlen probléma mindössze az ideológiai hátterekben való szinte áthidalhatatlan szakadékban nyilvánult meg. A fiú megvetette a CCG-t, és mindent, amit képviselt, ugyanakkor viszont a szervezet nem akarta csak úgy „szabadjára engedni” Hikarut, mert túl veszélyesnek ítélték. Hyakuya Hikari már azelőtt kijelentette, hogy szeretné rávenni a fiút arra, hogy önszántából lépjen a Ghoul nyomozói pályára mielőtt örökbe fogadta volna Őt…

Hikari-nee nem beszélt a munkájáról, amikor otthon voltunk vagy csak nagyon keveset. Sokáig azt hittem, hogy szimplán, azért mert nem bízik bennem, de utóbb rájöttem, hogy csak kímélni szeretett volna, amíg csak tud. Közel másfél éve éltünk már együtt, mikor először rákérdezett, hogy mit is szeretnék csinálni, ha egyszer végzek a középiskolával. Váratlanul ért a kérdés, mert ha őszinte akarok lenni még sosem gondolkoztam el rajta igazán. Amióta Chiyo-nee eltűnt az életemből, soha egyszer sem tévelyegtek a gondolataim a jövőm felé…nem láttam értelmét, hogy a jövőmön gondolkozzak, amikor még a múltam is elég bizonytalan volt. Ezt elmondtam Hikari-nak is. - Miért nem jelentkezel a CCG kötelékébe? - kérdezte tőlem mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Már épp közbevágtam volna, hogy megkérdőjelezzem az épelméjűségét, de ekkor felemelte a mutatóujját, mint egy néma jelzést, hogy hallgassam végig. - Tudod, én nem azért csatlakoztam a CCG-hez, mert gyűlölöm a Ghoul-okat. Tudom, hogy az emberek miként bántak veled a múltad során, és sejtem, hogy miféle történések vezettek ahhoz, hogy úgy lásd a világot, ahogy ma látod. Tudom, hogy a Ghoul-okat egyenrangúnak tartod velünk emberekkel, és elítéled a CCG-t. - kezdte. - Az igazság az, hogy a világképed nem áll annyira távol tőlem, mint azt gondolnád. - Amikor ezeket a szavakat kimondta, az jobban sokkolt, mint maga a kérdés korábban. Annyira, hogy közbeszólni is elfelejtettem. - Viszont Te is tudod, hogy nem csak jó Ghoul-ok vannak a világon, ahogy a CCG nyomozók közül sem mindenki szörnyeteg. A világ talán megérett a változásra…csak valakinek el kell indítania. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy lehetséges lenne a Ghoul-ok, és emberek együttélése, ha mindkét oldal hajlandó lenne kompromisszumokra. Én sosem éltem Ghoul-ok között, így nem mondhatom el, hogy ők is ugyanúgy képesek a szeretetre, a gondoskodásra, arra, hogy békében tengessék az életüket. Te viszont igen…akár Te is lehetnél az, aki elindítja a változás szelét…de ezt nem duzzogva a szobádban ücsörögve tudod megtenni miközben emészt a haragod, és a gyűlöleted, és nem is úgy, hogy köpsz egyet az utcán ha elhalad melletted egy Ghoul nyomozó. A CCG-ben bárki magasra emelkedhet, akiben megvan ehhez a tehetség…és, aki magasra emelkedik, annak a keze messzire elér, és a szavait sokan meghallják. - Ritkán láttam olyan komolynak, mint akkor, és a szavai akármennyire is hihetetlennek hangzottak, de jobban belegondolva volt bennük logika. Viszont… - De ahhoz, hogy magasra emelkedjek, sok Ghoul-t kellene megölnöm, nem csak bűnösöket, hanem ártatlanokat is. - feleltem. - Igen…Én sem vagyok büszke mindenre, amit tettem. Olyan dolgokat is tettem, amikre nincs bocsánat. Ezzel együtt kell élnem, ahogy Neked is együtt kell, ha ezt a pályát választod. Viszont pár élet árán ezrekét mentheted meg…emberek- és Ghoul-ok életét egyaránt. Kérlek gondolkozz el ezen. Bármi is legyen a döntésed, Én támogatni foglak benne, ezt tudnod kell! – játékosan összeborzolta a hajamat, és az arcán ismét az általam már jól ismert gondtalan mosoly ült, amikor felkelt az asztaltól….

Hikari-nee többet nem hozta szóba a témát, Én magam viszont sokat gondolkodtam a szavain. Van értelme, hogy Ghoul nyomozó legyek? Nem kéne szembe köpnöm magamat, ha megtenném? Chiyo-nee vajon mit mondana? Találkozhatnék-e ezek után is Itori-val, és a többiekkel? Együtt tudnék élni a tudattal, hogy akár ártatlanok vére is tapadhat a kezemhez? Vajon tényleg képes lennék változtatni? Képes lennék életeket menteni? Ezekkel a kérdésekkel keltem reggel, és feküdtem le este, napközben pedig időről-időre feléjük szállingóztak a gondolataim. Sokszor éjjel is álatlanul hánykolódtam az ágyban, ádáz harcot vívva saját magammal. Hogy mennyi időbe is telt, amíg végre döntésre jutottam azt nem tudom, de végül elszántam magamat. Úgy döntöttem, hogy az szeretnék lenni, aki megpróbál változtatni…

Amikor ezt elmondtam a gyámomnak is, begyűjtöttem egy nagy ölelést, valamint életem első szájra „pusziját” (amit nyilván nem reklámoztam utólag). Hikari-nee ezután nagyon fel volt tüzelve, és elhatározta, hogy még az Akadémia előtt igyekszik felkészíteni a munkára, annyira, amennyire az csak tőle tellett. Így iskola után immár nem csak a könyvtárban üldögéltem, hanem hetente több alkalommal egyből hazafelé vettem az irányt, amennyiben Hikari-nee nem kellett, hogy tovább bent maradjon a munkája miatt. Hikari rengeteg mindent próbált megtanítani Nekem. Főleg a Ghoul-ok fiziológiájáról mesélt (hiába éltem együtt egy Ghoul-al éveken keresztül, bizony rengeteg dolog volt, amit én sem tudtam), nyomozási módszereket igyekezett tanítani, a Ghoul-okkal kapcsoaltos törvényeket, és eljárási módszereket magyarázta. Valamint, ami mindennél fontosabb…próbált fizikailag is felkészíteni a Ghoul nyomozói létre. Talán mind közül ez volt a legnehezebb, és a leginkább lélekölő…

Hikari-nee tudta jól, hogy nem igazán jövök ki az iskolatársaimmal, és ebből eredendően nem lelkesedem az ötletért, hogy bármilyen klubnak a tagja legyek, nemhogy a kendo vagy bármely más harcművészettel vagy mozgással kapcsolatos klubhoz csatlakozzak. Így hát magára vállalta a „személyi edző” feladatát…Én pedig néha már-már azt kívántam, hogy bárcsak csatlakoztam volna valamelyik klubhoz. Hikari-nee könyörtelen mentor volt, ha lassan is, de folyamatosan emelte a terhelést, ahogy fejlődtem. A hétvégi parkos kirándulásokat, filmezéseket, kajálásokat, és egyéb rekreációs tevékenységeket felváltották a véget nem érő túrák, a rendszeres futások, kocogások, valamint egyéb a szabadban végezhető gyakorlatok. Nem utolsó sorban pedig a kíméletlen harccal kapcsolatos edzések. Legyen szó pusztakezes vagy fegyveres közelharcról, Hikari-nee nem ismert kíméletet, és nem is volt szándékában könyörületet mutatni, mindemellett pedig egyszerűen legyőzhetetlennek tűnt. Azt hiszem az ember nem is várhat kevesebbet valakitől, aki Dupla Fehér Szárnyak Medál, és Ezüst Osmanthus Medál kitüntetéseket birtokol. Így aztán kezdetben napjaimat izomlázzal, és újabb a testemet borító színes foltokkal fejeztem be, amiket aztán a fürdőben számolgathattam valamint a színűk alapján tippelgethettem, hogy mikor is fognak eltűnni…

Ugyanakkor sosem adtam fel, és ebben talán nagyobb szerepe volt annak, hogy imponálni szerettem volna Hikari-nak mint a valódi fejlődés iránti érdeklődésemnek. Egyre jobban vágytam, hogy lássam a mosolyt, amit már annyiszor láttam, hogy érezhessem az elismerést a szavaiban, hogy a közelében lehessek…hogy hozzá érhessek. Egy újfajta kényelmetlen érzés volt ez, amit próbáltam rejtegetni, és szégyelltem volna beismerni…igazából még most is szégyellem, ugyanakkor bánom, hogy sosem volt bátorságom elmondani Hikari-nak, hogy miként is érzek, amíg még volt rá lehetőségem…

- Szeretnék mutatni Neked valamit! - Hikari-nee a semmiből hozakodott elő egyik este mikor végeztünk a tanulással aznapra. Akkor már 17 éves voltam, és közelegtek a záróvizsgáim a középiskola befejezéséhez. Az utóbbi 2 évet szinte folyamatosan fizikai, és mentális tréninggel töltöttem Hikari-nee figyelő tekintete alatt, bár arra mindig odafigyelt, hogy az iskolai eredményeimre ez ne legyen kihatással. Akkor este egy kardszerű fegyvert hozott ki, amelynek nagyon furcsa volt a pengéje. Egyetlen pillantás elég volt, hogy rájöjjek mi az…éjfekete penge, sötét vörös, és lilás erezéssel átszőve, amik pislákoló fénnyel vibráltak Hikari-nee minden egyes lépésénél. Hikari-nee szépen, féltő gonddal az asztalra helyezte, mintha csak egy gyermek lenne. - Ő itt Kuroka 1/2. Bikaku, A+ osztályú. Ő volt…az első Ghoul, akivel végeztem, egy S osztályú. Egy lebujban volt énekes, és táncosnő. Gyönyörű énekhangja volt, innen a neve is. Nem lett volna semmi probléma, ha az éneklésnél marad, és nem azzal szórakoztatja magát, hogy miután elcsábította az áldozatait, élve elkezdi felfalni őket, minél tovább elnyújtva a szenvedésüket. Ő…az első Quinque-m. Azt szeretném, ha a Tiéd lenne, miután végzel az Akadémián. - Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Hikari-nee személyként, és nem tárgyként beszélt a Quinque-ről. Ettől viszont csak még nehezebb volt ránéznem. Egyszerre ejtett rabul az ámulat, és fojtogatott a rosszullét. Ha Hikari-nee története igaz, akkor ez a Ghoul megérdemelte a sorsát, de mégis…hogy képes valaki…olyan mintha csak levágták volna valamijét, hogy aztán azzal öldössenek másokat. mikor eszembe jutott Chiyo-nee, és az, hogy talán…hogy talán Ő is így végezte…egyszerre kivert a hideg veríték, a torkomban egy gombóc fojtogatott, kis híján öklendezésre késztetve. Amikor éreztem, hogy Hikari ujjai az enyémbe kulcsolódnak, egy kicsit megnyugodtam…a hányinger eltűnt, de még mindig remegtem s éreztem, hogy verítékcseppek csordogálnak a testem különböző pontjain. - É-Én ezt nem fogadhatom el…nincs…nincsen rá szükségem…nem tudnám…sose lennék képes használni. Mindig…és mindig csak azon járna az eszem, hogy ki lehetett…milyen élete volt…miként végezhette így…olyan érzés lenne, mintha valakinek letépném a karját…hogy…hogy utána valaki mást verjek vele agyon…- A hangom bizonytalanul remegett, nehezemre esett a tekintetemet a Quinque-n tartani. - Ha egyszer Ghoul nyomozó leszel…nem lesz más választásod, mint Quinque-t használni. Tudom, hogy nem egyszerű. Majdnem fél évig képtelen voltam Őt használni…mindig az arca jutott eszembe…a kifejezés, ami tükröződött rajta mikor megöltem…az utolsó szavai…aznap…nem egy szörnyeteget öltem meg…hanem egy személyt, egy „embert. - Hikari-nee szemei egy pillanatra a távolba révedtek, mint aki nagyon messze jár, de egy pillanattal később ismételten az általam oly jól ismert gondtalan mosoly ült az arcán. - Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de nincs mitől félned. Együtt legyőzzük a Quinquek-től való félelmedet. Ígérem! - Mintha csak valami biztosításnak szánta volna kaptam tőle még egy puszit az arcomra. Ezután rendszeres „találkáim” voltam Hikari-nee Quinque-készletével, hogy segítsen felülemelkedni a tőlük való viszolygásomon, és rettegésemen…

Irimi-Hyakuya Hikaru a CCG előkészítő iskolájában végül kiemelkedő eredményekkel osztályelsőként végzett. Az Akadémia felvételi tesztjeit kiváló eredménnyel tette le. Hyakuya Hikari kérésére Arima Speciális Nyomozó (aki kezdettől fogva figyelemmel kísérte Hikaru „pályafutását” a fiú speciális helyzete miatt) akadémiai ösztöndíjra terjesztette fel, amit a fiú el is nyert. Így Hikarunak lehetősége nyílt Honor Curriculum keretében egy év alatt elvégezni az Akadémiát, és lezárni a tanulmányait. A kezdetek jobbára pozitív reakciókat eredményeztek. Oktatói bár túlságosan csendesnek, és zárkózottnak tartották, de dicsérték akadémiai képességeit, valamint akaraterejét, szorgalmát és kitartását. Ugyanakkor kétségeket, és jogos kritikát fogalmaztak meg Hikaru-nak a Quinque-k használatától való viszolygása, valamint a Ghoul-ellenes törvényhez való kritikus hozzáállása láttán. Ettől függetlenül úgy vélekedtek, hogy a fiúból még ígéretes Ghoul nyomozó lehet, ha megfelelő támogatást kap a feletteseitől, és Hyakuya Vezető Nyomozótól.

Sajnálatos módon azonban az ezen irányú tervek füstbe mentek. Hyakuya Hikari részt vett a Bagoly Megsemmisítési Hadműveletben. Sajnos egyike volt a 64 Ghoul nyomozónak, kiknek nyoma veszett a harcok során. Hikaru immár másodszorra veszítette el a személyt, aki a legközelebb állt hozzá, és akire támaszkodhatott, akiben megbízhatott. A veszteség végérvényesen összetörte, teljesen magába zárkózott. Bár eredményein kevésbé látszott meg a veszteség (Ahogy régen tette, a fiú látszólag most is a könyvei között, a szakadatlan munka, és tanulás „mentsvárában” keresett menedéket a fájdalom elől), de magatartásában drasztikus változások álltak be. Szótlan lett, rideg, és távolságtartó, csak a legminimálisabb kommunikációt folytatva a környezetével. Hyakuya Hikari nem rendelkezett élő rokonokkal vagy hozzátartozókkal s végrendeletében minden ingóságát Hikaru-ra hagyta köztük lakását, megtakarításait, és a Quinque gyűjteményét is. Általa minden adott volt ahhoz, hogy Hikaru megkezdhesse önálló felnőtt életét. A fiú sikeresen, jó eredményekkel végezte el az Akadémiát, az évfolyam 4. legjobb eredményét produkálva. Hyakuya Hikari kérésének eleget téve Hikaru, Kuroka 1/2-t kapta első Quinque-ként, bár az egykori nyomozó minden más Quinque-jét is a fiúra hagyta, számos típussal, és köztük legalább egy S rangú Quinque-vel, a fiú soha egyet sem használt ezek közül a későbbiekben Kuroka 1/2-t leszámítva...

Azóta a nap óta képtelen vagyok őszintén mosolyogni vagy igazi felhőtlen boldogságot érezni, nem tölti ki a belsőmet semmi… csak kongó üresség, harag, gyász, gyűlölet, keserűség, és mindenek előtt… megbánás. Hyakuya Hikari-ról azt hittem, hogy legyőzhetetlen. Nem számított, hogy merre ment vagy ki ellen indult harcba…mindig visszatért. Persze volt, hogy a kórházban kötött ki hosszabb-rövidebb időre, de mindig visszatért. Ezúttal csak a többi Gerle jött. „Hyakuya Hikari Vezető Nyomozó, elesett kötelessége teljesítése közben. Nem tehetünk semmit…Nem tudtuk megmenteni…Vissza kellett vonulnunk…Sajnáljuk.” Csak ezeket a szavakat tudták ismételni a színtelen hangjukon. Se együttérzés, se bánat, se fájdalom, egyszerűen semmi…számukra Ő sem volt más, mint egy újabb akta, egy név a listán, egy újabb üres koporsó a földben a többiek mellett. Ez is csak azt mutatta, hogy milyen is a CCG a valóságban, milyen az-az arc, amit nem mutat a külvilág felé. Még egyszer utoljára elvették tőlem a személyt, aki a legfontosabb volt Nekem. De ez volt az utolsó alkalom…Nem mintha az Aogiri akár egy fikarcnyival is jobb lenne náluk. Ghoul-ok, akik vakon hisznek a Ghoul felsőbbrendűségben a békés együttélés helyett. Azt gondolják, hogy bármit megtehetnek bárkivel, bárhol, és bármikor. Egész körzetek Ghoul társadalmait zilálják szét, a békés Ghoul-okat is a soraik közé kényszerítve, nem törődve az őket érő következményekkel…Egyik se jobb a másiknál, egyik sem érdemel egy fikarcnyi könyörületet sem. Nem nyugszom, amíg nem látom mindkét szervezetet a saját vérében fuldokolni. Soha, de soha ne legyen nyugtom, amíg ezt nem érem el vagy látom a saját szememmel. Sose találjak békét, amíg bármelyik is létezik a két szarkupacból. Nem felejtek s nem bocsátok meg. Soha…

Az Akadémiát frissen elvégző Hikaru mellé egy mentort kellett kijelölni. Komoly problémát okozott azonban, hogy a Bagoly Elpusztító Hadművelet során a szóba jöhető jelöltek jelentős része meghalt, eltűnt vagy tartós kórházi kezelésre szorult, alaposan leszűkítve a választható opciókat. Végül Hachikawa Chuu Asszisztens Speciális Nyomozó mellett döntöttek Hikaru-t pedig a Hachikawa osztag személyi állományában helyezték el. Ez a döntés természetesen sokakban igen erős visszatetszést keltett. Hachikawa barátságtalan személyisége s kellemetlen modora jól ismert volt a CCG nyomozóinak körében. Nála Hikaruval kevésbé kompatibilis embert keresve sem találhattak volna. Sokan előre borítékolták a katasztrófát, biztosra véve, hogy nem kell, majd sok idő mielőtt vérontás lesz a dologból. Sajnos igazuk lett…

Első pillanattól fogva gyűlöltük egymást. Jobban mondva Hachikawa már azelőtt gyűlölt mielőtt egyáltalán találkozott volna velem, és ennek hangot is adott. A hírnevem megelőzött Ő pedig ehhez méltó, kellően megalázó fogadtatásban részesített, és a későbbi bánásmódja sem volt sokkal különb. Folyamatosan kóstolgatott, és ingerelt, ha éppen nem engem szapult vagy kritizált, akkor Chiyo-nee vagy Hikari-nee volt terítéken. Az ember egy ideig nyílván tűrte a dolgot, de folyamatosan gyűlt bennem minden, amit elfojtottam emiatt a tahó miatt. Érthető okokból nem lett valami nagy kedvencem, az ipse, és éppenséggel az osztag többi tagjával sem kerültem bensőséges viszonyba. Üdvözléseken kívül ritkán váltottunk pár szónál többet, ha csak nem volt feltétlenül muszáj.

Az elég nyilvánvaló volt, hogy nem bízik meg bennem sem Ő, sem pedig a többiek. Soha semmiről nem tudtam időben, mindenről csak az utolsó utáni percben értesültem. Nem tudtam tervekről vagy stratégiákról, semmi információm nem volt sem gyanúsítottakról, sem pedig folyamatban lévő nyomozásokról. Bevallom az utóbbi kettő kevésbé frusztrált, de az első kettő viszont nagyon is…Itori azt mondta, hogy erre számíthattam volna az én előéletemmel. Bár a partnerválasztást furcsállotta, de az irányomba tanúsított bánásmód nem lepte meg különösebben a jelek szerint. Immár ritkábban találkozhattam vele, mert tartottam tőle, hogy a CCG nagyon figyel, de Itori váltig állította, hogy miatta nem kell aggódnom. Ugyanakkor vágytam ezekre a kis találkákra. Itori, Roma, Nico, és a többiek maradtak az utolsó kapocs a régi életemhez ahonnan még voltak boldog emlékeim, egyedül talán Itori mellett érezhettem kicsit felszabadultnak magamat. Mivel szinte semmiről sem tudtam így csak triviális információkkal szolgálhattam Itori számára, de saját bevallása szerint már ezek is hatalmas segítséget nyújtottak Neki a túlélésért vívott harcban. Amíg Neki jó volt, addig Nekem is, így nem firtattam különösebben a dolgokat, csak élveztem a társaságát…

Mindazonáltal a hetek múltával a dolgok egyre csak romlottak. Egyre hevesebb, és gyakoribb szócsatákra került közöttünk sor Hachikawa-val, és nem egyszer nem sokon múlt, hogy a Quinque-k is előkerüljenek. Több kérelmet is beadtam a megfelelő helyre, hogy partnercserét szeretnék, de mindig csak, azt a választ kaptam, hogy nincs más elérhető, és szabad szenior nyomozó…Így hát bármennyire is nem fűlött hozzá a fogunk, de továbbra is egymás társaságát kellett élveznünk. Ugyanakkor a puskaport már begyújtották, és bizony nem kellett sok hozzá, hogy robbanjon a hordó. A „hordó” pedig egy valamiféle menedékhely volt Ghoul árvák számára…Az egész „épület” inkább egyfajta putri volt, de valószínűleg ez volt az egyetlen hely, ahol a szerencsétlenek meghúzhatták magukat. A többségről lerítt, hogy képtelen lenne használni a Kagune-ját, egy-kettő talán az se tudta volna, hogy mi az…Nem mintha Hachikawa-t zavarta volna…

Cling Ahogy a két Quinque érintkezésbe lépett egymással, furcsa fémes, csilingelős hangot hallattak. - Ez mégis mit jelentsen Hyakuya? - Kérdezte tőlem vészjósló hangon a sebzett arcú férfi, ahogy az Én Kuroka-m leszorította Kajiri-t. - Ezt éppenséggel Én is kérdezhetném Hachikawa Nyomozó. Ezek csak gyerekek. Még Kagune-t sem tudnak használni. - Érkezett tőlem a felelet nem kevésbé baljós hangon. A Ghoul gyerekek már nem voltak sehol…volt annyi eszük, hogy a kavarodást kihasználva kereket oldjanak. - Szóval végre úgy döntöttél, hogy kimutatod a fogad fehérjét te kis Ghoul fanatikus korcs!? - Egy rántással kiszabadította a Quinque-t, és immár nem volt visszaút. - Igazából, sose rejtegettem. Elismerem, hogy vannak rossz szándékú, gonosz Ghoul-ok, de ez nem igazolhatja gyermekek lemészárlását! - Vágtam vissza dühösen. Egyedül voltam négy ellen így az esélyeim szinte a nullával voltak egyenlők. Illetve talán lett volna esélyem ha Hachikawa Quinque-je nem Ukaku típusú, a Bikaku nemezise. Ennek ellenére elszánt voltam, hogy kitartok az utolsó leheletemig. - Minden igazolt, ha arról van szó, hogy Ghoul-okat ölhet az ember! Most pedig…Bármi utolsó szó? - Kérdezte miközben jelzett a többieknek, akiknek a Quinque-i már szintén készen álltak, hogy ne lépjenek közben. - Inasba raklak te kivénhedt Szarrágó! - Alig tudtam befejezni, Hachikawa már tüzet nyitott Kajiri-vel. Épphogy, de hárítani tudtam Kuroka-val, bár éreztem, ahogy meleg vér csorog végig az arcomon, amit a jelek szerint felhasított az egyik lövedék. Ugyanakkor Hachikawa erősen alábecsült Engem is, és a közöttünk lévő távolságot is. Ha kicsivel távolabb áll tőlem, akkor esélyem sem lett volna, így viszont pár lépésből behoztam a köztünk lévő távolságot, és a karja alatt átbújva mögé kerültem. Reflexből könyökkel hárított volna, ahogy fordulni szándékozott. Így viszont csak egy undok reccsenés, és egy fájdalmas üvöltés visszhangzott, ahogy Kuroka probléma nélkül eltörte Hachikawa Quinque-tartó karját. Nem én voltam jobb, Ő volt túlságosan magabiztos. - A túlzott magabiztosság, túlságosan óvatlanná tesz. - suttogtam szinte csak magamnak Szinte ugyanabban a pillanatban felkaptam a fejemet, ahogy a fülemet megütötte egy bizonyos zaj, és a háttérben felismertem egy félreismerhetetlen hangot…Egy Ukaku Kagune által keltetette elektromos kisülések mással össze nem téveszthető hangját…

- Ugye nem gond ha csatlakozom? - hallatszott egy női hang, Én pedig automatikusan a Földre vetettem magamat, magamtól ellökve Hachikawa-t is. A következő pillanatban egy elektromos lökéshullám száguldott el fölöttem. Kettőt megölt a többiek közül, Hogi-t megsebesítette, Hachikawa elveszítette az eszméletét. Nekem is épp csak egy pillanatnyi időm volt elgördülni a helyről, ahol feküdtem mielőtt tövisszerű lövedékek fúródtak volna a betonba ott, ahol pár pillanattal korábban még hevertem. Ahogy talpra szökkentem egy pillanatra a lélegzetem is elállt…

Chiyo-nee Kagune-ja rajzolódott ki a szemem előtt…nem, ez nem az Ő Kagune-ja volt, hanem egy olyan ,amely kísértetiesen hasonlított rá. Igaz a tövisek hosszabbak, és fenyegetőbbek voltak a szárnyak gerincén, és a Kagune színe is egy árnyalattal világosabb volt, de ettől függetlenül szinte teljesen megegyezett azzal a Kagune-val, amit anno Chiyo-nee birtokolt. A nő egy fekete Dobermann maszkot viselt, a maszk szemnyílásai körül vörös Tribal Tattoo stílusú mintákkal mindkét oldalon, míg a testét egy hosszú fekete ballonkabát fedte, ahogy az öltözéke többi része is szemlátomást fekete volt, hosszú sötét haja pedig copfba kötve simult tarkójára. Nem kellett sokat pörgetnem a fogaskerekeimet, hogy realizáljam ki is ez a Ghoul. A CCG adatbázisában Koshmar néven szerepelt. Pár hónapja tűnt fel, és szinte rekordidő alatt sikeresen elérte az SS rangot. A maszkja miatt sokan a Black Doberek egyik utolsó mohikánjának tartották, mások viszont egyenesen úgy gondolták, hogy azok egykori rettegett vezére a „Fekete Kutya” tért vissza a sírból, miután a testét nem találták meg a Bagoly elpusztítását követően…Hachikawa nagyon rá volt fixálva arra a Ghoul-ra. Milyen kár, hogy éppen ki volt ütve…

- Hmm. Képes voltál elkerülni a támadásomat. Nem sűrűn láttam még Ghoult se, akinek ez ment volna nemhogy embert. - Szólalt meg végül, miközben a Kagune finom vöröses porrá vált s ezalatt egy darabig méregettük egymást. - Hálás vagyok, amiért kiálltál a gyerekekért. Az, hogy nekimentél a felettesednek értük, nem csak szórakoztató volt, de igazán le is nyűgözött. - kezdte, majd egy finom meghajlást is produkált - Ugyanakkor… - egy szemhunyásnyi időnél is gyorsabban a karmai csattantak Kuroka-n, szikrákat szórva, ahogy a pengeéles karmok végigsiklottak a Quinque-n. Épphogy sikerült hárítanom a hasítást, ami valószínűleg megszabadított volna a fejemtől, és a belső szerveim nagy részétől is. - …sajnos nem hagyhatlak futni bármennyire is szeretnélek, mert tudtok az árvákról. Ha most nem végzek veletek, akkor még több gerle fog kutatni utánuk, és ezt nem engedhetem. - A támadásai folyamatosan záporoztak rám. Ütések, hasítások, rúgások, bevallom többször féltem, hogy egyszerűen kettőbe töri a Quinque-t, de Kuroka kitartott. Az ellenfelem valószínűleg még csak le sem izzadt. Én már levegőért kapkodtam, de Neki még csak a légzése sem gyorsult fel. Egyszerűen nem voltam Neki ellenfél…

~ Hát ilyen egy SS rangú…ez a nő…Chiyo húga, ebben biztos vagyok…Miért? Mégis miért így kellett vele találkoznom? De talán jobb is…valószínűleg úgyis engem tart felelősnek… - Ez a pillanatnyi figyelmetlenség elég volt, hogy ne vegyem észre a felém száguldó töviseket. A nagyját tudtam hárítani, de éles fájdalom jelezte, hogy egy a combomba fúródott. Egy elfojtott kiáltással rogytam fél térdre, Ő pedig egyből ott termett, hogy lesújtson rám, de ezt már képes voltam felfogni, sőt…az éles tüske a lány csuklójába fúródott, halk sikolyt csalva ki az ajkai közül. A következő pillanatban csavartam egyet Kuroka-n, így a tüske kiszakadt a húsból s a penge megpördült, hangos koppanással érve maszkot, ami lerepült, majd mikor a pengét visszarántottam, csattanás, és vér spriccelt a Ghoul orrából, ahogy a Quinque eltörte azt. Szerencséje volt, mert épphogy csak súrolta…

Kuroka kialakítása szándékosan követte az amerikai őslakosok „Gunstock War Club” nevet viselő fegyverének stílusát. A Quinque támadó éleire és peremeire fókuszált mozdulatok segítségével, figyelemreméltó erővel lehetett vele támadni. Kuroka 1/2 kimondottan a traumatikus, iszonyatos fájdalommal járó sérülések okozására specializálódott, gond nélkül törve el vagy éppen zúzva szinte porrá a csontokat nem beszélve az olyan járulékos belső sérülések okozásáról, mint a súlyos belső vérzések vagy a szervek összezúzása. A penge könyökrészénél kialakított méretes „tüske” csak még tovább növelte a halálos találat bevitelének esélyét. A Bikaku Rc típus kiegyensúlyozott tulajdonságai pedig tökéletesen alkalmasak voltak a Quinque-ben rejlő lehetőségek teljes kiaknázására egyetlen jól funkcionáló egésszé összeolvasztva a fegyver gyilkos tulajdonságainak legjavát. Hikari-nee nem bízott semmit a véletlenre, amikor megtervezte ezt a Quinque-t…

Koshmar visszahőkölt valószínűleg épp annyira a meglepetéstől, mint a fájdalomtól, Én pedig egy esetlen mozdulattal támadásba lendültem, de a combomból induló, s a testembe szétáradó hirtelen fájdalom miatt megbotlottam, majd fél térdre rogytam, és ez mentette meg az életemet. A Kagune hasított el a fejem felett, de így elvétett. Én egy bukfenccel gördültem a nő mögé s itt vált fontossá egy igen fontos tény Kuroka 1/2-vel kapcsolatban…mégpedig az, hogy valójában nem egy, hanem kettő darab penge, amelyek a Quinque markolatán található zárszerkezet felfelé tolásával szétválaszthatóak. Az egyik penge tüskéje a lány derekába fúródott, ahogy fél-kézzel suhintani tudtam vele. Megpróbált fordulni, és egy könyökléssel próbálkozva a karmaival támadni, de a második pengével ezt hárítani tudtam, viszolygást keltő roppanó hangot hagyva magam után, ahogy a könyöke kapcsolatba lépett Kuroka 2 pengéjével…és alulmaradt. Mindeközben a Ghoul az előbbi mozdulatával szinte kitépte magából Kuroka 1-et, szabaddá téve ezt a pengét is…

Hikari-nee anno nagyon erőltetette az iker-fegyverekkel való harcot, és most már értettem, hogy miért. Kuroka 1 megpördült a kezemben, és teljes erőből lesújtottam a homorú felével. Hátborzongató reccsenés…éles sikoly…a Kagune vöröses porrá vált a feltámadó szélbe, és Koshmar mindkét karja ernyedten lógott az oldalai mellett. Egyetlen rutinos mozdulattal összeillesztettem a két pengét, s egy utolsó erőfeszítéssel, féloldalasan teljes erőből suhintottam vele a felső testére célozva. Kuroka tüskéje összezúzva a csontokat, keresztülhasítva a húson, átszakítva a ruhát a nő hátából bukkant ki. Szájából vér buggyant ki, ahogy térdre rogyott, én pedig egyetlen határozott mozdulattal kiszabadítottam a Quinque-t mielőtt erőt vesztetten magam is fél-térdre rogytam volna vele szemben…

Az oldalamból kiinduló tompa fájdalom, és a ruhámon egyre jobban szétterjedő sötét folt jelezte, hogy én sem úsztam meg sokkal olcsóbban az összetűzésünket. Most először volt alkalmam szemügyre venni az ellenfelemet. Koshmar kimondottan vonzó, és csinos arccal büszkélkedhetett, némi hasonlóságot mutatva a nővérével, hosszú sötét haja immár kibontva omlott a vállaira, némi kontrasztot jelentve a vérveszteségtől lassan sápadó bőrrel szemben. A bal szeme alatt fekete könnycsepp tetoválás, a fülei közül a bal végig belőve piercingekkel, a jobb fülcimpájában is mintha egy rovarra emlékeztető piercing ült volna. A finoman ívelt ajkak széléről most vér csordogált, kövér cseppek formájában hullva az aszfaltra a lány keskeny álláról. Még így súlyosan sebesült állapotban is lélegzetelállítóan gyönyörű volt, le sem tagadhatta volna a nővéréhez fűződő rokoni viszonyt.

Koshmar ajkait néhány erőtlen köhintés hagyta el újabb adag vért spriccelve az aszfaltra. Most, hogy a Kakugan eltűnt, az immár violaszínű szemek most rám szegeződtek s a lány arcára erőtlen mosoly ült ki. - Sajnálom. - Nyögtem ki végül nagy nehezen, a vérveszteségtől egyre inkább szédülve. Mindkettőnk kritikus sebeket szerzett, de Ghoul révén Ő még felgyógyulhat, míg Én…de talán jobb is. - A nővéremet…vagy ezt? - érkezett végre a válasz egy vékonyka kacaj kíséretében. Tehát tudta…mégis honnan… - Figyeltelek már egy ideje…tudod van pár közös ismerősünk. - Ahogy felnéztem, és láttam azt a pimasz, önelégült mosolyt, ami Chiyo-nee sajátja volt, nem is volt több kérdésem, de azt tudtam, hogy ha ezt valami csoda vagy balszerencse folytán túlélem, akkor érdemes pár szót váltanom Itori-val. - Egyik sem a Te hibád…Chiyo önfejű volt, és makacs…Én pedig hagytam, hogy a rutin, és az évek helyett az egóm…és a túlméretezett önbecsülésem hajtson. Nincs ebben semmi bonyolult…bár jobban örültem volna…ha más körülménye között tudunk…ta…találkozni…Nem…mintha nem akartam volna már vagy száz alkalommal be…beköszönni, de…valahogy…valahogy sosem találtam a megfelelő alkalmat arra…arra, hogy megtegyem… - Ismét vérrel kevert köhögések, és Koshmar összegörnyedt a fájdalomtól, homloka immár az aszfaltnak nyomódva. A felőle érkező nyöszörgés a sajnálat, és szánalom sajátos keverékét ébresztette bennem. Nem akartam, hogy Ő is elmenjen…talán Ő az utolsó személy, aki Chiyo-nee saját véréből ebben a világban maradt. Nem akartam, hogy Ő is eltűnjön ebből a világból akárcsak Chiyo-nee. - Vedd el, amire szükséged van…Nekem már nem számít. - Préselem ki magamból a szavakat, bár szinte ez is istentelen fájdalmat okoz, ahogy igyekszem közelebb vonszolni magamat hozzá, Kuroka-t használva támaszként, miközben széles vörös csíkot húzok magam után. Kuroka végül hangosan csörömpölve az aszfaltra hullik, eddig tartott ki a maradék erőm…

Éreztem, hogy az aszfalt helyett valami puhábban nyugszik immár a fejem, és az eddig a szemembe tűző napot, most valami sötét, világos paca takarja ki. Beletelt pár másodpercbe mire realizáltam, hogy Koshmar valószínűleg az ölébe húzott. Mivel kezdtem elveszíteni az eszméletemet így szimplán nem bírtam már kivenni az arcvonásait vagy bármilyen részletet magam körül. - Csak annyit veszek el, ami feltétlenül muszáj…még…sok tennivalónk van…Együtt. - suttogta, miközben éreztem,a hogy az ujjai finoman lefejtik a pólómat a vállamról. A következő pillanatban ismételten éles fájdalom járta át a testemet, én pedig elveszítettem az eszméletemet…

Hikaru megtámadta a felettesét, és ez nem maradhatott megtorlás nélkül. Ugyanakkor a Koshmar támadása során mutatott bátor magatartása megmentette az osztaga megmaradt tagjait a biztos haláltól, valamint súlyos csapást mért a Koshmar-ra, aki ezután felszívódott, és a továbbiakban viszonylag ritkán adott magáról életjelet. Hikaru súlyos, életveszélyes sebeket szerzett, míg Hogi Ayumu, és Hachikawa könnyebb sérülésekkel megúszták az incidenst. Hachikawa megtorlásért kiáltott, és normál esetben Hikaru halálbüntetéssel kellett volna, hogy szembenézzen, ugyanakkor több enyhítő körülmény is mellette állt. A belső nyomozás során nem kerülte el a figyelmünket a mód, ahogy Hachikawa kezelte Hikaru-t, a fiú által leadott kérelmek, és panaszok melyek mind ignorálva lettek, és a tanúk vallomásai által összeállt folyamat, ami végül a két nyomozó közötti összecsapáshoz vezetett. Valamint Hikaru mellett állt, a Koshmar ellen kivívott győzelem is, mely során bizonyíthatóan súlyosan megsebesítette a Ghoul-t valamint megmentette társai életét. Bár a halálbüntetést így elkerülte, de a megtorlás nem maradhatott el.

Ekkortájt egy forradalmian új kezdeményezés volt megszületőben a CCG berkein belül. Dr. Shiba, Dr. Chigyou és Arima Speciáls Nyomozó a CCG vezetősége elé terjesztették a Quinx projekt ötletét. Nyomozók, akik a Ghoul-ok képességeit használva, a testükbe implantált Kakuhou-k segítségével veszik fel a harcot a Ghoul-ok ellen, olyan nyomozókat létrehozva, akik egy nap felülmúlhatják Arima speciális nyomozót. A módszer új volt, és kiforratlan így hát szükség volt egy tesztalanyra is. (A hivatalos dokumentációk ettől a ponttól feltűnően szűkszavúak) Hikaru büntetése a Quinx projektbe való kötelező részvétel lett, kísérleti alanyként, a Kakuhou donor pedig a Cochlea-ban őrzött Halálkufár lett Hachikawa javaslatára. A műtét sikeres volt, Hikaru kivételesen jó affinitást mutatott a nevelőanyjától származó Kakhuou-val. A CCG feltűnően sürgette az eredmények felmutatását, így Hikaru még fel sem épült teljesen, amikor máris teszt elé állították. Itt tudta meg, hogy a testébe ültetett Kakuhou a Halálkufáré volt, és a sokktól teljesen elveszítette az önuralmát. A hivatalos dokumentációk ezen a ponton teljesen megszűnnek, csak annyi lett közzétéve, hogy a fiú a dühkitörése során négy keretet összezúzott az ötből, majd az ártalmatlanná tételét követően kómába esett egy rövid időre. (Feltűnően nagy a hallgatás az ügy körül. Dr. Shiba is igen szűkszavú az incidenssel kapcsolatban, ahogy Arima Speciális Nyomozó sem beszél róla. A Washuu-klán teljes hallgatást rendelt el, az incidens többé nem kerülhetett szóba sehol, és talán épp ezért számos pletyka keringett róla a CCG berkein belül. Ezek közül több állítja, hogy nincsen itt szó semmiféle keretekről, és a Hikaru által produkált Kagune teljes volt, és hibátlan. Ennek érdemes lesz mindenképpen utána járnom. Túl gyanús ez az egész ügy!)

Teljes felépülését követően Hikaru immáron teljesen tiszta lappal indulhatott. Régi bűneit semmisé nyilvánították, és új társat jelöltek ki mellé. Irimi-Hyakuya Hikaru új partnere Mado Akira, Vezető Nyomozó lett személyemben. Teljes körű felhatalmazást kaptam a vele való bánásmóddal kapcsoltban, a Kagune-t Hikaru nem használhatja az engedélyem és/vagy beleegyezésem nélkül. Jelenleg a prioritásom a fiú szocializálása, és szemléletének átalakítása mielőtt komolyabb kapcsolatba léphetne a Quinx osztag többi tagjával. A fiú állapotáról, és a vele kapcsolatban elért eredményekről rendszeres tájékoztatással kell szolgálnom Arima Speciális Nyomozónak, akinek a neve, és fennhatósága alatt az egész Quinx Projekt fut. Szükség esetén segítséget kérhetek Sasaki Nyomozótól vagy Arima Nyomozótól. A jelentést a későbbiekben az elért eredményeknek megfelelően módosítom.

A jelentés írója:

Mado Akira, Vezető Nyomozó

- Mi ez a szar? - köpöm ki a szivacsszerű valamit a számból, küszködve az erőteljes öklendezési kényszerrel, ami kis híján arra kényszerít, hogy beterítsem a nem létező gyomortartalmammal Dr. Shiba irodáját. Végre-valahára eljött a napja, hogy kiengedjenek a CCG kórházából, ahol eddig bent tartottak bár ennek nem volt különösebb indoka már egy ideje, hisz szinte teljesen felépültem. Már rég hazaengedhettek volna. - Jobb helyeken szendvicsnek hívják. - érkezik a felelet az idősebb férfitől. - Azt hiszem eljött az ideje, hogy konzultáljon Sasaki Nyomozóval az étrendjét illetően. Ilyen magas RC szint mellett már nem lesz képes normál, emberi ételt megemészteni. Sajnálom. - Shiba újra, és újra végigfutja az eredményeket tartalmazó papírokat, de azok csak nem akarnak változni, akármilyen keményen is fikszírozza őket. Számomra furcsa módon nem tűnik különösebben meglepettnek, sokkal inkább gondterheltnek. Nem szólok semmit, inkább csak csöndben üldögélek a helyemen. A CCG feltűnően elnéző velem az „operáció” óta. A műtét gondolatától, és attól, amit velem nem…amit „velünk” tettek, azóta is elkap a rosszullét, és érzem, ahogy a fejembe tódul az összes vér a dühtől, és az undortól. Azóta alig tudok tükörbe nézni…akárhányszor megpróbálom, előbb-utóbb szinte mindig Chiyo-nee néz rám vissza, az alvás is nehezen megy…minden éjjel rémálmaim vannak. Még mindig „lábadozom”, bár inkább csak valószínűbb, hogy még nem akartak visszarendelni az állományba. Új partnert kaptam. A Mado név rosszallóan cseng még most is a fülemben s vészjóslóan az egész CCG-n belül. Hallottam már korábban a „Quinque Bolond Mado-ról”, és a hallottak alapján sajnos a lánya sem sokkal jobb. A jelek alapján, ha visszatérek a szolgálatba az életem ismételten csupa móka, és kacagás lesz…A valóságba Dr. Shiba hangaj rángat vissza…

- Hikaru-kun. - Szólít meg némi habozás után. Gondolom, sok más emberhez hasonlóan Ő se tudja eldönteni, hogy melyik vezetéknevet használja így inkább egyből a keresztnevemen szólít…nem mintha zavarna. - Bár feltételezzük, hogy a Quinx-ek, és az Egyszemű Ghoul-ok is annál erősebbek minél több sérülés éri a testüket, arra szeretném kérni, hogy mellőze a teste túlzott megerőltetését. Már így is elég súlyos a helyzete, kérem ne súlyosbítsa hát tovább. Ugyanakkor örülök, hogy rendszeresen bejár az orvosi vizsgálatokra, tartsa meg ezt a jó szokását. - Bólintok, majd felemelkedem a székről, mivel látszólag véget ért a vizsgálat. - Ha nincs más akkor Én… - kezdem, mielőtt a szavamba vág. - Mado Nyomozó járt itt korábban. Szeretne minél előbb találkozni Önnel, és megismerni az új társát. Így hát arra kérem - immár sokadik alkalommal - hogy legyen szíves, és keresse fel Őt az irodájában, ami mellesleg az Ön irodája is immár. Köszönöm. - fejezi be végül, jómagam pedig egy bólintással nyugtázom a szavait mielőtt elhagynám a rendelőjét. Én magam is szeretnék minél előbb túlesni a kínos első találkozáson, de ma még nem igazán állok rá készen így hát ismét anélkül hagyom el a CCG főépületét, hogy meglátogatnám az új társamat…

Ahogy kissé eltávolodom a CCG épületétől, egy alakra leszek figyelmes, aki az egyik épületnek támaszkodva épp lelkesen nyomkodja a telefonját, de, amikor engem meglát, egyből felhagy a tevékenységgel, és egy önelégült mosollyal az arcán megindul felém. Koshmar láthatóan teljesen felépült, és úgy döntött itt az ideje, hogy jobban megismerkedjünk. Csak az Isten tudja hány napja szobrozhatott különböző pozíciókban a CCG központja körül, hogy feltűnés nélkül szemmel tarthassa a helyet. Épp készülök megkérdőjelezni az épelméjűségét, de mielőtt szólásra nyithatnám a számat, egy mozdulattal belém karol, és a mutatóujját az ajkaimra helyezi. Látom, ahogy az orrcimpái kitágulnak, mély lélegzetet vesz, ahogy belélegzi az illatomat, majd a szemöldökét összeráncolja, és most Ő az, aki szólásra nyitja a száját, de pár másodpercig habozik, majd végül visszatér a kedélyes mosoly az ajkaira. - Igyunk egy kávét. - javasolja, majd ellenkezést nem tűrve magával von. Ahogy az utcán sétálgatunk, valószínűleg bajosan vagyunk megkülönböztethetőek egy átlagos húszas éveikben járó párocskától…

Végül egy :Re nevű kávézóban telepedtünk meg. Koshmar végül Irimi Haru néven mutatkozik be, 23 éves, és a saját bevallása szerint itt dolgozik, vagy legalábbis itt részmunkaidős, míg a másik melóhelye Itori bárja a 14. Körzetben. Ahogy végignéztem rajta, laikus szemmel meg nem mondanám róla, hogy Ghoul. A piercingek a fülében változatlanul megvannak, de a könnycsepp tetoválást a jelek szerint elmaszkírozza a mindennapi élete során. Hosszú sötét hajába az egyik tincset neonos színűre festette, a rövid farmersort, a valami rég halott rapper karikatúráját ábrázoló póló, a tornacsuka és a fullcap viselése okán az ember előbb feltételezné róla, hogy egy tini, aki most szabadult Harajuku-ból, minthogy Ghoul-nak tartsa.

- Köszönöm, hogy megmentettél a múltkor. - kezdi végül belekortyolgatva a kávéjába. Én a sajátomhoz még hozzá sem nyúltam, mert utálom a kávét, bár ennek feltűnően kellemes, és csalogató illata van. - Valamint bocsánat, hogy megpróbáltalak megölni, semmi személyes…igazából nem is akartalak megölni, beértem volna azzal, hogy megsebesítelek vagy harcképtelenné teszlek. - folytatja elgondolkodva miközben a tekintete a vállamra téved, amiből kiharapott egy jókora darabot vagy talán többet is. Mindenesetre ez megmentette az életét, mert így olajra tudott lépni az erősítés megérkezése előtt, így hát nincs okom neheztelni rá a történtek miatt. - Nincs mit, és fátylat rá. A lényeg, hogy jól vagy! - érkezik a felelet a részemről, de nem jön más szó az ajkaimra. Hogy is mondhatnám Neki el, ami a nővérével történt, hogy egy része immár bennem van…akaratom ellenére. - Megváltozott az illatod. Olyan, mint Chiyo-nee illata… - szólal végül meg Ő, a hangjában bizonytalanság cseng, megtörve a kínos csendet, ami ránk nehezedett. Veszek egy mély levegőt, majd mesélni kezdek…arról, hogy milyenek voltak a szüleim, milyen életem volt melletük, hogy találkoztam Chiyo-val, milyen volt a közös életünk, miként kerültem a CCG gyámságába, Hikari-ról, az iskolai éveimről, Hachikawa-ról, és végül a Quinx operációról, és hogy miként használtak fel engem és Chiyo-nee Kakuhou-ját tesztalanyokként. Mindent elmondok, ami történt velem, nem akarok semmit sem eltitkolni előle. Nem tudom, mennyi ideig beszélek, de Haru végig figyelmesen hallgat, nem vág közbe, nem szegez nekem kellemetlen kérdéseket, és nem üt meg vagy bánt bármi más módon, hiába érzem úgy, hogy megérdemelném.

Amikor végre befejezem, hosszú ideje először most először érzem úgy, hogy nem vagyok képes valakinek a szemébe nézni így hát lehorgasztott fejjel bámulom a kávémat, felkészülve, és elfogadva bármilyen reakciót, amit az elmondottak kiválthatnak a lányból. Végül azonban csak azt érzem, ahogy az ujjai finoman végig siklanak az arcomon, enyhe pírt csalva az orcámra, majd az állam alá érkezve, arra kényszerítenek, hogy felemeljem a fejemet. Haru violaszínű szemei az enyémekre szegeződnek az arcán pimasz mosoly helyett jóságos, szelíd kifejezés ül, ami csak még jobban kiemeli a szépségét. - Ahogy akkor is mondtam, nem tartalak felelősnek a történtekért. Ami történt, megtörtént. Csak szeretnélek megismerni, tudván, hogy a nővéremnek fontos voltál. - a kecses ujjak lesiklanak az államról még egyszer finoman végigcirógatva az arcomat, tovább erősítve az elpirulásomat. - Ha eljön az ideje bemutatlak a húgomnak is. Ő és Én…nos.. Mi ketten meglehetősen külön utakon járunk, de Ő sem fog hibáztatni a történtek miatt. - teszi még hozzá a mondanivalójához mielőtt ismételten a kávéjába kortyolna. Egy pillanattal később visszatér a kedélyes mosoly az ajkaira. - Az igazság az, hogy szükségem lenne némi segítségre…jobban mondva egy helyre, ahol elcsövezhetnék. - Lábával egy sporttáska felé bök, ami eddig valahogy elkerülte a figyelmemet. - Azt ugye felfogtad, hogy Ghoul nyomozó vagyok hivatásom szerint? - kérdezem hitetlenkedve, ahogy a tekintetem oda-vissza vándorol Haru, és a sporttáska körül. - Igen tudom, de tökéletes mód beilleszkedtem az emberi társadalomba! Soha senki nem mondaná meg, hogy Ghoul vagyok eskü! - érkezik a felelet. - A családi regisztrációm hibátlan, van bejegyzett munkahelyem, és ha kell tudok úgy tenni mintha élvezném az emberi kaját. A szomszédoknak vagy a munkatársaidnak csak azt kell mondanod, hogy összebútoroztál a szupermodell alkatú, és külsejű barátnőddel, ha esetleg nekiállnak kérdezősködni! - teszi hozzá egy kacsintással, csókot fújva felém. - Ez egy nagyon rossz ötlet. Ha lebukunk, akkor mindkettőnknek vége. - Egyik sóhaj a másik után hagyja el az ajkaimat. Nem lenne szabad belemennem, de ugyanakkor nem hagyhatom cserben Chiyo-nee húgát sem. Haru szemlátomást érzi a bizonytalanságomat, és egy végső kegyelemdöfést ad. - Családban marad! Meg aztán…ennyire rossz lenne egy ilyen csinos barátnővel dicsekedni? - simul hozzám a saját székéből igen kényelmetlen érzés szétterjedését okozva a testemben. ~ Nem csak nehezen fogom tudni megmagyarázni, hogy az én személyiségemmel hogyan is tudtam leakasztani egyet… - vívódok magamban, ugyanakkor viszont nincs mivel visszavágnom a lánynak. - Legyen. De ha bármi gyanús történik, akkor azonnal menned kell! Plusz nincs cigi, nincs drog, és emberi testrészeket sem akarok a hűtőmben látni! Úgyhogy a vadászatot oldd meg házon kívül! Bár bízom benne, hogy nem lesz ilyen…de ha bárki jönne hozzánk, akkor tökéletesen emberként kell viselkedned… - befejezni már nem tudtam, mert Haru már a nyakamban lógott. - Hidd el, hogy nem bánod meg! Garantálom, hogy életed legszebb, és legkellemesebb időszaka következik mellettem! - Még egy kacsintás, és újabb smug mosoly…igazából a végén nem tudok segíteni rajta, de Én magam is finoman elmosolyodom…

ELfogadva!

Raven Raze

Október 4./10.15/1. Körzet - Chiyoda/CCG Kórház, II. Emelet, 222. szoba

Ihei Hairu

Majdnem egy hét telt el a 8. Körzetben történt összecsapás óta. Szerencsésnek érezheted magadat hisz egy normál ember belehalt volna a sebekbe, amiket kaptál, Te viszont fél-emberként képes voltál visszamászni a Halál Kapujából. Azóta bent tartottak a kórházban, és bár már egy pár napja magadhoz tértél egyenlőre senki sem adott számodra felvilágosítást a történtekkel, az ellenfeleddel vagy a teherautók rakományával kapcsolatban. Akármennyire is frusztráló lehetett, de tétlenségre voltál kárhoztatva, ami viszont a mai nappal megváltozhat...

Túlvoltál már a reggeli orvosi viziten valamint a reggelin is, amikor kopogást hallhattál a szobád ajtaján. Ha beinvitáltad az illetőt egy fiatal figura lépett be az ajtódon. Ha jobban megnézted láthattad, hogy igencsak fiatal talán még nálad is fiatalabb. Kihúzta magát, de a bőre feltűnően sápadtnak tűnt, és bár a tekintete átható volt, de hiányzott belőle a csillogás, a szemei körül pedig sötét karikák jelezték, hogy a fiatalember nem feltételnül örvend a legjobb egészségi állapotnak. A CCG normál egyenruhája helyett egy sötét verziót viselt, amit már többször láthattál a Suzuya-osztag tagjain, de a vörös karszalagon csak egy nagy M&Q felirat világított a Suzuya osztag jól megszokott XIII-a helyett. A fiú udvariasan meghajolt, ahogy a felettese felé tenné, majd közelebb lépett, ami következtében erőteljes, szinte már émelyítő kávéillat csaphatta meg az orrodat.

- Ihei Vezető Nyomozó. - szólított meg végül. Halk, nyugodt, kellemes tónusú hangja volt, de ugyanakkor az arca vajmi kevés érzelmet tükrözött. - Irimi-Hyakuya Hikaru, Második rangú Nyomozó vagyok. - Mutatkozott be, mégegyszer meghajolva finoman. A név ismerősen csenghetett a füledben. A CCG Lantern-je, az ember, aki sem a Ghoul-ok, sem az emberek közé nem tartozik igazán, és nem is találja a helyét sehol. A neve baljósan cseng akármikor szóba kerül, és rosszindulatú pletykák végeláthatatlan halmaza követi akárhol is bukkan az fel. Úgy tudod jelenleg Ő Mado legújabb partnere. - Arima Speciális Nyomozótól azt az utasítást kaptam, hogy egy ideig Önnel dolgozzak együtt a 745-ös és Dr. Kanou ügyén. Ha megengedi megosztanám Önnel, amit eddig össze tudtam szedni. - folytatja, ajd feltűnhet a kezében egy stóc papírt tart, amelyeket most kiterít az ágyad melletti kisasztalon...


Irimi-Hyakuya Hikaru

A múlltkori szokatlan Ghoul-al való találkozásunk után Arima magához rendelt. A legújabb utasításom szerint amíg Mado Nyomozó vissza nem tér addig egy Ihei nevű Vezető Nyomozó párja leszek, és az Ő ügyében kell segédkeznem. A jelenlévőktől megkaptam a jelentéseket az incidenstől, valamint a következő napon azonnal szemrevételeztem a teherautók rakományát is. Az elmúlt pár napot (és sokszor a késő esti óráimat is) azzal töltöttem, hogy régi ügyeken rágtam keresztül magamat, valamint igyekeztem minél többet kideríteni Kanou-ról, és a "munkásságáról". Nem találkoztam még az "átmeneti" partneremmel, de próbáltam minél alaposabb munkát végezni, hogy ha egy mód van rá, akkor ne akarja megkeseríteni az életemet rögtön az első találkozásunk után. Ihei Hairu-ról persze már sokszor hallottam korábban. A CCG egyik felemelkedőben levő csillaga, sokan a következő Arima-ként is emlegetik. Nem tudom, hogy milyen ember lehet, de ha kicsit is hasonlít Arima-ra vagy Mado-ra, akkor talán kihúzom mellette. Arima a maga részéről biztosított, hogy szerinte remekül ki fogunk jönni egymással. Így legyen...

Nem akartam egyből reggel berontani hozzá plusz igyekeztem magamba dönteni még néhány kávét a :Re-ben amíg összerendeztem az iratokat is, így egy kényelmes 10 órai időpontot válaszottam a látogtásom alkalmául. Mindenesetre amikor a kórház mosdójában mégegyszer megmostam az arcomat, és a tükörbe néztem rájöttem, hogy nincs az a kávé-, és/vagy koffein tabletta mennyiség, ami emberi külsőt tudna Nekem varázsolni. Mély sóhaj, majd a szobája ajtajához érve kopogás, és ha beinvitált, akkor gyors udvarias bemutatkozás, majd egyből a lényegre is térek. Mondjuk amellett nehezen tudok elmenni, hogy a legújabb partnerem is egy igen csinos nyomozónő. Nem lesz egyszerű leküzdenem a zavaromat, de ugyanakkor nincs mit tennem.

- A leírások alapján sikerült az incidensben vezető szerepet játszó Ghoul-t egy régi ügyhöz, és gyanúsítotthoz kapcsolnom, és bár ez egyenlőre csak feltevés, de a Kagune fragmentációk nem hazudnak. A 475-ös nem ismeretlen a CCG berkein belül, de egyenlőre nem nagyon van róla használható információnk. Csak annyit tudunk, hogy kapcsolódik a Nyúlhoz, aki pedig valószínűleg kapcsolatba hozható a Fekete Nyúllal, aki pedig a jelek szerint az Aogiri Tagja, akiket a pletykák szerint az Egyszemű Király irányít...és a lista még hosszan folytatható lenne, de úgy gondolom, hogy egyenlőre érdemes lenne megpróbálnunk új információkat gyűjteni a 475-ről, és csak rá koncentrálnunk. Mado Kureo nyomozó meggyilkolása óta nem hallatott magáról, de régen a jelek szerint a 20-as Körzetben tanyázott, talán érdemes lenne szétnéznünk, de ha ténylegesen az Aogiri tagja az jelentősen megnehezítheti a dolgunkat. - kezdek bele, miközben időnként képeket vagy régi jelentéseket mutatok a nőnek. Ezután egy olyan topikra váltok, ami Őt is jobban érdekelheti.

- A két lefoglalt autó mind különféle orvosi berendezéseket, és eszközöket tartalmazott. Feljegyzéseket vagy iratokat sajnos nem sikerült lefoglalnunk, de a korábbi tapasztalatok alapján azt hiszem elég nyilvánvaló, hogy mihez is kellettek volna a listán felsorolt, s a nyomozás során lefoglalt tárgyak. - Ezzel egy listát nyújtok át Ihei Nyomozónak, amelyen szikéktől kezdve, csontvágóig a legkülönfélébb orvosi eszközök szerepelnek. - Kanou hibridizációs tervei nem ismeretlenek a CCG előtt, és az egykori laborjában végrehajtott rajtaütés során bizonyítást nyert, hogy ténylegesen megpróbált mesterségesen Ghoul-Ember hibrideket létrehozni, bár a jelentés szerint sikertelenül. - kezdek bele, miközben Kanou laborjában készült képeket helyezek le Ihei Nyomozó elé. - Ha Kanou "összefeküdt" az Aogiri-vel akár önszántából, akár kényszer hatására, és hirtelen ennyi orvosi eszközre, és Ghoul futárokra van szüksége... - egy pillanatra elhallgatok, és eszembe jut, amin én magam is keresztülmentem nemrégiben. - Nos a magam részéről úgy gondolom Ihei Nyomozó, hogy Kanou folytatni akarja a kísérleteit... - fejezem be végül egy pillanatra a távolba révedve, ahogy a gondolataim kissé elkalandoznak.

Ihei Hairu

Egy hét a kórházban. A halál völgye semmi az unaloméhoz képest. Ráadásul tájékoztatni sem tájékoztatott senki. Valaki küldött egy doboz bonbont a születésnapomra, van sejtésem ki lehetett az. Az egész reggelt orvosi vizsgálatokkal töltöttem. Unalmas és fölösleges procedúra, hogy kioktassanak, „Kíméljem magam amennyire lehet” stb. Alig várom, hogy lelépjek innen. Az egyik nővért sikerült megvesztegetnem egy mangáért, de azt nem tartott túl sokáig elolvasni, az irodából meg mégsem kérhetek meg senkit. És még csak gyakorolni se gyakorolhatok. Amikor az orvos meghallotta elég egyértelműen ellene volt, hogy akár csak a kisujjamat is felemeljem. A vizsgálat után vissza az ágyba. Már nem kell sok. Nemsokára végre szabad leszek. A reggeli utolsó falatta még a számban van amikor kopognak.

-Szabad!- Mondom, kicsit se elegánsan a falattal és a pálcikákkal a számban. Totál nem ismerős a srác aki besétál. Ráadásul miért a fekete egyenruha? Legalább meghajol. Ahogy közelebb lép meg csap az a kávé illat. Hirtelen felvillan bennem valami. Mielőtt még megszólalhatna felé nyújtok egy kis maradék édes tojást. –Ha már ilyen korán ide küldtek vizitre nem kérsz egy falatot, pont tökéletesen édes, csak ajánlani tudom. Eddig ez a legjobb amit itt bent kaptam.- Mosolygok rá.

A bemutatkozás után egészen egyértelmű lesz a reakciója oka. Természetesen már hallottam a nevét korábban. Ezek szerint ő is olyan mint Haise. Vagy legalábbis az étrendjük elég hasonló. Bárhogy is…

Honnan varázsolta elő azt a kupac papírt? Teljesen lesápadok. Ok végre valaki felvilágosít, de most tényleg teljes eligazítást kapok a kórházban a kikerülésem előtt, egy kölyöktől Arima-san?

Felsóhajtok amikkor nekiáll összegezni a találtakat. Tényleg igyekszem koncentrálni arra amit mond, de egy idő után arra jutok ezt az időt hasznosabban is eltölthetem annál mint, hogy csak ülök vele szemben és ezer éves képeket nézegetek. Amikor az egyszemű királynál tart és levegőt vesz közbevágok.

-Tud egyszerre eligazítani és almát hámozni?- Kérdezem és hozzávágok egy almát. Ha elkapta még meg is tapsolom érte és őszintén gratulálok. Plusz örülök neki, ha jók a reflexei az a terepen is előny. Ha csak kitért akkor csak felsóhajtok, ha meg leeset akkor ez van. Miközben folytatja ledobom magamról a takarót és felkelek az ágyból, félig elhúzom a függönyt, és elkezdek átöltözni mögötte. Ekkortájt lesz érdekes is. Kanou neve rettentő ismerős de nem ugrik be hirtelen, hogy honnan. Amikor át akarja nyújtani nekem a listát csak kinyúlok érte a függöny mögül, ugyan még kicsit mutatósabb mint szeretném, de már elég ruha van rajtam, hogy ne legyen baj ha kicsit nekimegyek a függönynek.

-Ghoul hibridizáció?- Motyogom magamban ahogy hallgatom. És végre be is ugrik honnan olyan ismerős ez a név.

-Igen, és ráadásul régen ő is nekünk dolgozott.- Rossz érzés fog el ahogy a képeket nézem, és a fiút hallgatom.

-Vagy már folytatta is.- Jegyzem meg. Begombolom az utolsó gombot a mellényemen és kilépek a függöny mögül. A sebeim még fájnak kicsit, de a fájdalom csilapító segít, lehet egy kicsit tényleg kímélnem kéne magam. Ahogy kilépek látom hogy a srác kicsit elkalandozott. Ha még nem adta oda, vagy dobta rögtön vissza akkor most oda lépek elé és megszólítom.

-Hikaru-kun, hogy áll az alma?- Amint sikerült megnyernem a figyelmét felé nyújtom a kezem. –Egyébként, Ihei Hairu Első osztályú nyomozó vagyok. Örülök a találkozásnak.

-Valószínűleg halott nyom, de volna kedved meglátogatni velem a Kanou magán klinikát? A magam részéről szívesen belenéznék néhány papírba és megszorongatnék pár embert hátha kibukik valami. Persze az is lehet, hogy az időnket vesztegetjük majd, de akkor majd később kárpótollak valamivel.

Miután elindultunk valamerre még az ajtóban megtorpanok egy pillanatra.
-Szóval Hikaru-kun Arima-san személyesen osztott be hozzám? Mégis… Miket mondott rólam?

Felderíteni egy csapdát általában azt jelenti, hogy tudatosan bele kell sétálnunk - ez önmagában is zavaró gondolat. Mikor a nyomozócsoporttal elindultam a helyszínre fejben igyekeztem összeszedni minden problémás pontot, levonni minden lehetséges következtetést az ügyről. Milyen információt kaptunk, amit külső szemlélő egyértelműen nem ismerhet? Mi teszi valószerűtlenné a célpontot - apró hibák, furcsaságok, amik mind kulcsokat jelenthetnek ahhoz, hogy túléljünk és információt szerezzünk, ahelyett, hogy megölnének.
Nem lepett meg, hogy jóval kevesebben voltunk, mint kellett volna... a saját csapatom hiányosságát csak egy másik jelenléte kompenzálta, és ilyen kevés emberrel nem kockáztathattam nyugodtan a szétválást az épületben. Túlságosan megnőtt annak az esélye, hogy egy nagyobb csoport ghoul hatékony csapást mérjen ránk, így ennek megfelelően kellett megválasztanom a stratégiát.
Hasabét még nem ismertem, illetve legfeljebb látásból - de örömmel tapasztaltam, hogy segítőkész, és készen áll a feladatra, így legalább nem keveredtem valamilyen értelmetlen vitába a hierarchiáról, ami még jobban megnehezítette volna az amúgy sem éppen egyszerű helyzetet.
- Azt javaslom, maradjunk együtt. A terület viszonylag nagy, így időigényes lesz átfésülni, de túl sok a gyanús tényező ahhoz, hogy kockáztassunk. Amennyiben megérkezik az erősítésünk, és még nem végeztünk a feladatunkkal, lesz egy második csapatunk is, akik kisegíthetnek, de addig ez a legésszerűbb taktika - közlöm végül, és Hasabe is csak egyetértően bólint.
Miközben haladunk felfelé az épületben, igyekszem minden jelre figyelni, de szinte aggasztó, hogy mekkora a béke. Semmi nyom, semmi aktivitásra utaló jel. A táskámat, benne a quinqe-kel folyamatosan készenlétben tartom, hogy bármikor készen álljak a harcra, de szobáról-szobára, folyosóról-folyosóra haladva továbbra sem jutunk semmire.
Amikor az egyik folyosón vérre emlékeztető nyomokat találunk, először lehajolok, hogy megbizonyosodjak, majd intek a csapat többi tagjának, hogy kövessük a nyomot. Ahogy elérünk a teremhez, ahová vezet, néhány embernek jelzek, hogy álljanak meg az ajtó mellett, azon kívül, úgy, hogy ne látszódjanak - nem tudom még, mit rejt a terem, de mindig jobb biztosítékot hagyni, két-három rejtett katona pedig nagy stratégiai előny.
A szobában azonban először csak holttesteket látok, feltételezhetően ghoulokat - szánalom nem fog el, de azonnal, megállíthatatlanul elkezdek töprengeni, kinek állt érdekében, és kinek vannak meg a képességei, hogy így hatástalanítson egy csoport felnőtt ghoult. A kérdésre a válasz egyértelműen elengedhetetlen volt az ügy megoldásához is, így szétnézek még egyszer a szobában... és kiszúrom a kislányt. Elmosolyodik, és elneveti magát, de a hideg ráz a nevetéstől... eleve nem szokásom azonnal megbízni emberekben, de az egy teremre való hulla (még egy teremre való ghoul hulla) mellett ücsörgő alakok esetén sosem ártott a fokozott figyelem. Ő maga is lehetett ghoul... ezt első ránézésre nem lehetett megállapítani.
- Szép estét!- köszön a kislány, látszólag ismét egészen ártatlanul. Ekkor tudatosul bennem, hogy amennyiben csak játszik velünk, információ szerzésére még mindig használható. Ehhez azonban játszani kell vele, hagyni, hogy belesodródjon egy szerepbe.
- Szép estét - biccentek, elkerülve a tekintetét. - A területet nyomozási céllal lezártuk, részben az itt is látható események miatt. Amennyiben tudsz valamit, minden információ hasznos lehet.

Irimi-Hyakuya Hikaru

- Nem kérek köszönöm. - Próbálom udvariasan elutasítani a felkínált ételt, de egy fintor így is becsúszik. Hiába már a szagától is elég komoly hányinger fog el. Ha Haru nem lenne Ghoul, akkor komoly problémákba ütköznék azt illetően, hogy mégis miként magyarázom meg a normális emberi kajától való újszerű viszolygásomat. - Ha őszinte akarok lenni a délelőtt 10 órát kevésbé találom "korai" időpontnak, ezért is választottam a látogatásom időpontjának. Tudom, hogy előre be kellett volna jelentkeznem, sajnálom, hogy ez elmaradt a részemről. - Jegyzem meg felvont szemöldökkel, miután túlesünk a kötelező formaságokon. Valamivel előbb az a tojás még igen csábító falatnak tűnt volna, de mostanság már nem tudok mást megenni csak azt a moslékot, amit a CCG biztosít számomra...ráadásul még az is szar. Emlékeim szerint mintha a Quinx projekt egyik célja pont hogy az lett volna, hogy az ilyen "apróbb" a Ghou-okat sújtó tervezés hibákat (mint pl. az emberi étel=méreg) segítsen biztonságosan kiküszöbölni. Éljen a CCG-s tudósok szakértelme, és hozzáértése...

- Ha muszáj. - felelek, majd elkapom az almát, amit felém hajít. Úgy tűnik, hogy az új képességeim egyenlőre egyetlen használható előnye az, hogy még kialvatlanul is igen jók a reflexeim, bár az is lehet, hogy elértem a kávé, és koffeintabletta fogyasztása közötti tökéletes egyensúlyt, amikor már nem érzek fáradtságot, hiába az alig pár óra alvás éjjelente. Felveszem a kést, amit a reggelihez kapott, és azzal kezdem el hámozni az almát, miközben folytatom a rögtönzött eligazítást. Akármennyire is frusztráló a látszólagos érdektelensége, és akármennyire is vonzó a gondolat, hogy az orra alá dörgöljem a jelentésemre szánt időt, de végül győz a gyerekszoba, és az ősi "csak nyelek egyet" taktika, így aztán szemlátomást zavartalanul folytatom az eligazítást, miközben tovább hámozom az almát, látszólag ügyet sem vetve rá, hogy Ő közben öltözik, bár elég zavarba ejtő a dolog, hogy őszinte legyek. ~ Ha öltözni akart akár szólhatott is volna, hogy addig menjek ki. - gondolom magamban.

- Igen. Kanou feltételezte, hogy a két faj elég közel áll egymáshoz ahhoz, hogy ha egy Ghoul kakuhou-ját egy emberbe ültetik, akkor lehetséges, hogy az illető Ghoul képességek birtokába jusson. - bólintok. - Az ötlet állítólag már sokkal régebben is felmerült a CCG berkein belül, de akkor elutasították azt etikai okokra hivatkozva. Ezután a Hibridizáció ötlete feledésbe merült, amíg az akkor még a CCG alkalmazásában álló Kanou ismét elő nem hozakodott vele. Az ötlet ekkor sem aratott osztatlan sikert, és ismét felmerültek a régi problémás kérdések, amik végül ahhoz vezettek, hogy Kanou-nak el kellett hagynia a CCG kötelékét. Ezután kezdett civil orvosként praktizálni. - folytatom tárgyilagos hangon. - Ugyanakkor...nos...Kanou módszere nem volt túl "hatékony". A sikeres operációra való esély mindössze olyan 0,25% körüli a feljegyzései szerint. Kész csoda, ha valaki túléli egyáltalán az operációt, és a sikeres hibriddé alakulásra való esély még ennél is sokkal alacsonyabb. A Quinx projekt elvileg Kanou módszerének a "továbbfejlesztett" és "biztonságosabb" alternatívája.

- Az esély sajnos megvan rá. Kétlem, hogy az Aogiri számára problémát okozna új tesztalanyok, és donorok előteremtése. - Az arckifejezésem most jóval komorabb, mint azelőtt. A jelentések elolvasása után bele sem akarok gondolni, hogy min mehetnek keresztül azok a szerencsétlenek, akiket Kanou a kezei közé kaparint. Ha van ember, akit muszáj megállítani akkor az Ő. Az almát továbbra is komótosan hámozom, egészen művészinek nevezném a mozdulataimat, és a végeredményt is. Kanou-nak köszönhetően kissé elkalandozik a figyelmem, de Ihei Nyomozó hangja végül könnyedén visszaránt a valóságba. - Kész. - felelek tömören, majd a kinyújtott kezébe nyomom. - Részemről a szerencse. - biccentek a fejemmel, majd bólintok a felvetésére s egy fiatal dekoratív nő fényképét húzom elő a zsebemből átnyújtva neki.



- Taguchi-san, Kanou asszisztense volt. Bár a doktornak nyoma veszett, de Ő még mindig a kórház alkalmazásában áll. A megszorongatását nem javaslom, de egy "baráti" elbeszélgetést mindenképpen megérhet. Ha mondjuk nem nyomozóként, hanem esetleg "betegekként" keressük fel, talán némileg beszédesebb lesz. - vonom fel a szemöldökömet. - Nincs szükség kárpótlásra, ez a munkám. Bár értékelem a gesztust. - biccentek ismét mielőtt elővenném a mobiltelefonomat. - Ha megengedi... - kérdem, majd ha beleegyezését adja, akkor tárcsázom Haru számát. - Szia! Kérlek hozd el Kuroka-t, és Yukimura-t a CCG-hez. Igen a fekete aktatáska az ezüstözött peremmel. Köszönöm! - gyorsan ecsetelem a kérésemet Haru felé, majd leteszem a telefont. Taxival kevesebb, mint 20-25 perc alatt itt lehet. - Bocsánat. Otthon felejtettem a Quinquie-ket. Egy kis idő, és elhozzák nekem Őket. - kérek elnézést az ideiglenes partneremtől.

Követem a nőt, de a kérdésére, elsőre csak felvonni tudom a szemöldökömet. - Igen. Így történt. - biccentek az első kérdésre. - Nem nagyon mondott semmit. Arima Nyomozó sosem volt valami beszédes, akárhányszor beszéltem vele, és azt sem mondanám, hogy puszipajtások vagyunk. Csak annyit mondott, hogy szerinte nem lesz gond, és úgy gondolja, hogy jól kifogunk jönni. A beszélgetésünk javarészt ki is merült ebben. - felelek őszintén. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy mint máskor így most is érdeklődött az állapotom felől, és elkérte a jelentést, amit rendszeresen le kell adnom Neki mióta kiengedtek a kórházból.

- Azt hiszem ideje felszállnom a szopórollerre, de csak miután felcsapoltam a szopóhámot. - sóhajtok lehangoltan mielőtt felkelnék az asztaltól. Kissé későn, de sikeresen befejeztem a rendszeres havi jelentéseimet Arima Nyomozó, Mado Nyomozó, Sasaki Nyomozó valamint Dr. Shiba részére, most pedig indulhatok terepre, hogy kivizsgáljunk egy olyan bejelentést, ami jobban bűzlik, mint egy kupac rothadó hal. Komótosan csinos kis kupacokba rendezem az íróasztalomon a papírjaimat, miközben kikapcsolom a számítógépemet s még egyszer utoljára lecsekkolom, hogy Kuroka, és Yukimura jól működnek-e. Semmi sem lehet olyan kellemetlen, mint az, amikor használod kéne a Quinque-d, csak éppen nem aktiválódik, mert valami gond van a kapcsolóval vagy az energiaellátással. Az enyémek sajnos gond nélkül működnek így nincs semmi kifogás, amivel kihúzhatnám magamat a terep alól. Még egy utolsó sóhaj, aztán taxit hívok s felöltöm a fekete kabátot a piros karszalaggal, mielőtt zárnám az irodát, és a lift felé indulnék.

Pár perc múlva már a hűvös éjszakai levegőt lélegzem be, ahogy a központ előtt a taxira várakozom. Amikor a taxi végre megérkezik, gyorsan elmondom, az úti célomat, majd bepattanok hátulra. Körülbelül negyed óra az út így hát igyekszem még egyszer átfutni, amit a ma esti küldetésről tudok, és kitalálni valami okosat. Igazából akárhogy is nézem újra, és újra csak ugyanarra a konklúzióra tudok jutni, mint korábban, amikor Mado Nyomozóval már kitárgyaltuk az ügyet. Az egész nagy valószínűséggel egy ordas nagy csapda, valakinek pedig bele kell sétálnia, hogy kiderítse az igazságot mögötte. Valamilyen (minden bizonnyal véletlen) oknál fogva pedig pont Mi is azok között vagyunk, akiknek ezt meg kell tenni. Miközben a feljegyzéseimet vizslatom, igyekszem a taxisofőr által kezdeményezett udvarias társalgást is fenn tartani vagy legalábbis normálisan válaszolni rá. A negyed órás út gyorsan elröppen, én pedig a könnyeimmel küszködve fizetem ki az éjszakai +30%-al megterhelt menetdíjat, de azért szívélyes búcsút veszek a taxisofőrtől, és udvariasan elteszem a névjegyét. Egész gyors volt szóval még máskor is jól jöhet egy ilyen megbízható emberke.

Még pár perc gyaloglás, és a megbeszélt találkaponton vagyok, de ahogy elnézem, rajtam kívül senki sincs itt. Mivel kétlem, hogy én lettem volna ennyire korai így gyanúm erős, ők már megkezdték az akciót nélkülem. Mivel nem tartom túl jó ötletnek, hogy csak úgy beszambázzak a műveleti zónába, ezért jobb híján aktiválom a rádiómat, és azon keresztül próbálom meg elérni a társamat. - Mado Nyomozó. Hikaru vagyok. Megérkeztem a kijelölt helyszínre. Mi az utasítása? Hatoljak be Én is az épületbe a főbejáraton vagy próbáljak valami alternatív útvonalat keresni? - kérdezem.