Tokyo Ghoul

Hinami:
Még korábban ide értél, de nem tudtál miden dobozt felderíteni. Azokba meg amikbe belenéztél valójában csak sejtéseid vannak mik lehetnek, de azt első pillantásra tudtad kinek kellenek. Kanou felszerelését kel össze pakolnotok. Legalábbis azok alapján amiket láttál. Nyilván nem az övé minden, de az összes cuccot nem volt időd átnézni.

Ihei Hairu:
-Szeretem ha valaki rögtön a lényegre tér.- Azonnal széles mosolyra húzódik a szám ahogy meghallom.

-Akkor játszunk egy kicsit.- Mosolygok. Úgy tűnik túl sokat beszéltem mert felém is mozdult közben. Sikerül kitérnem a mozdulat elől de sokkal gyorsabb mint ahogy számítottam rá, se baj most már képben vagyok. Nem akarom rögtön megölni ezt a ghoult, egyrészt hiányzik már egy kis testmozgás, másrészt látni akarom a kagunéját, hogy tudjam megérné-e mondjuk egy szép új quinqui belőle. Azért arrébb lépek és vissza vágok Aus-szal. Sikerül belevágnom a köpenyébe, de a bőrét éppen csak karcolom.

-A következő már nem lesz ilyen finom.- Mondom mosolyogva.- Ideje hogy komolyan vegyük. Gyerünk! Mutass valamit!- Annyira izgalomba jöttem, hogy nem is bírtam vissza fogni magam és rögtön felé támadtam. Nem mondom, hogy mindent beleadtam, de azért nem is igazán fogtam vissza magam. Hihetetlen gyorsasággal tér ki előlem és ezúttal is ép csak sikerül megkarcolnom. Ez egy kicsit le is töri a nagy jó kedvem.

-Na! Mi van már? Most csak kerülgetjük egymást?- A következő támadásra már adok egy kis sebességet, hogy érezze a nyomást. Látni akarom a kagunéját. Harcolni akarok vele, aztán csak felvágni mint egy disznót!

Gyors mozdulatokkal támadok és szinte minden erőmet beleadom. Az első párat még simán elkerüli, de aztán végre eltalálom. Csúnyán belevágok a húsába, majd még egyszer, majd még egyszer. Annyira imádom ezeket a hangokat.
-Ez az! Ez az! Ez az! EZ AZ!

Szerencsére volt egy kis időm kutakodni, ami persze nem szabályos, de kit érdekel? Ha a társaim és az én életem múlik rajta, nem számít, hogy megnézem, milyen piszkos dolgokat szedtek ma össze… Nem sok mindent sikerült kideríteni, de a lényeg megvolt. A doktor cuccai nagyrészt. Nagyot sóhajtok. Hát, jó… Közben végigfut a fejemen, hogy tulajdonképpen miért is kell ezt csinálni, de végül inkább elengedem. Meg is jöttek a többiek.



Csak fintorgok egyet, amikor elmosolyodik. Marhára nincs kekdvem ehhez… Remélem, hamar vége lesz ennek a hülyeségnek. Úgy tűnik, igazam volt. Nem véletlen volt már az elején gyanús. Sokkal képzettebb, mint a többi. Csak megeresztek egy morgást. Megsebez. De nem akarom a kagunémat felfedni. Ezért csak védekezek egyelőre, de tudom, hogy nem sokáig csinálhatom ezt. A maszkom alatt pirosra vált a szemem, ám amikor végre rendesen eltalál, akkor felkiáltok fájdalmamban. Ennyi… Muszáj a kagunémat használni… Ezért egy pillanatra behunyom a szemem, és hagyom, hogy a Koukaku típusú kagunémból megjelenjen egy a négyből. Egyelőre csak egyet használok védekezésre pajzsként. Aztán ha a közelébe tudnék férkőzni, akkor már támadóra kapcsolnék és ellökném vagy megütném vele jó erősen. Egyelőre nem akarom a másik hármat előhívni, illetve az édesapámtól öröklött kagunét sem. Ezért azzal az eggyel védekezek, aztán támadok is. Ha nagyon kínos lenne a helyzet, akkor még egyet előhívok belőle, ha végképp muszáj, akkor a támadó típusúból is, de azzal lehet, lebukok, ki is vagyok, és felismernek. De figyelnem kell, hogy ne essen nagyobb bántódásom. Közben remélem, a többiek végeztek az ellenséggel, és jönnek segíteni. Ne hinném, hogy ezt a nőt könnyűszerrel ki tudnánk iktatni, ezért majd kell egy elterelés, hogy le tudjunk lépni az áruval. A kocsit mégsem tudná futva követni, hiszen emberből van… Remélem… Úgyhogy egyelőre húzom az időt, amíg a többiek készen állnak a menekülésre. Azért remélem, a többiek nem hagynak itt a szarban…

Részemről elfogadva! Nagy kedvenc a kari örülök, hogy játékba került

Elfogadva Tehetséges Ghoul nyomozókra mindig és mindenhol szükség van!

Nem látok benne kivetnivalót Elfogadva! Seido nélkül nem lenne ugyanaz a játéktér ^^

Őszintén elegem van a harcból. Utálok harcolni. De muszáj. Ahogy látom, a társaim sincsenek jobb helyzetben, szóval muszáj még kitartanom egy ideig. Ezért előengedem a kagunémat, de csak egy levelet. Pont mikor támadna, így a saját és az én lökésemtől hátratántorodik. Szerencsére vagyok annyira erős, hogy meg se kottyanjon az a pár ütése. Azonban örökké én sem bujkálhatok, ezért a legközelebbi alkalommal villámgyorsan kitörök és támadok. Sajnos, neki is elég jó reflexei vannak. Így sikerül hárítania. Csak felmordulok. Haladjunk már! Azonban túlságosan siettetni szerettem volna ezt a harcot és türelmetlenségemmel magamra hoztam a bajt. Sikerül neki nagyobb kárt tennie a Kagunémban. Felmordulok megint. Nem szoktam nagyon mérges lenni, de ez a nő felbosszant. Ezért egy pillanat múlva kiengedem a másik Kagunémat is.
- Na, elég volt a szórakozásból – mondom neki jéghideg hangon. – Nem vagyok egy magamutogató ember, ha ez megnyugtat. Nyugodtan kaszabolj csak… Nem leszel képes végezni velem – mondom neki tárgyilagos hangon. Majd felé mozdulok. Erősen támadok, és szerencsére talál is. A vállába. Halványan elmosolyodok.
- Fél kézzel nem lesz egyszerű dolgod, nem? – kérdezem tőle. - Még elmehetsz… Nem foglak megölni, ha békén hagysz minket. De előtte kérlek, áruld el a neved – mondom neki. Sajnos, nem adja fel. A szememet forgatom a maszk alatt. Felsóhajtok. Fáradok én is. A hasam nekem is mocskosul fáj. Hallom, ahogy a vérem csöpög a földre. Fantasztikus… Ha így haladunk, kivéreztetjük egymást. Belead mindent a következő támadásába. Logikus… Eléggé legyengítettem azzal, hogy a karját támadtam. Szerencsére én tartom jobban magam. A fejemet csóválom, amíg összeszedi magát.
- Tudod, én nem vagyok gyilkos… Akármennyire sem hiszel nekem. De én nem hagyom, hogy engem vagy a társaim bántsd. Szóval húzz el innen gyorsan… Bár tudom, hogy nem fogsz, szóval segítek kicsit. Ne aggódj… Nem öllek meg! De egy időbe beletelik majd, hogy felépülj… - mondom fenyegetően, majd a Rinkakumat és maradék erőmet felhasználva hatalmas lökést indítok felé. Szerencsére fel is lököm, egy ideig nem fog felkelni.
Mihelyt meggyőződtem, hogy nem jön utánam, a társaim után szólok, majd bepattanok az egyik kocsiba. Lassan indulok, amíg a srácok be nem érnek, de amint az utolsó ajtó is csattant, padlógázra kapcsolok. Felnyögök. Fél kézzel a hasamat fogom. A francba! Ez csúnyább, mint hittem. Ki ez a nő? Basszus… Izgulok. Néha annyira szédülök, hogy alig tudom kivenni az utat rendesen. Vagy csak elhomályosul a látásom. Erősnek kell lennem! Mondom magamnak, így kibírom az utat hazáig. Őszintén megmondom, félek. Hogy miért? Mert a harmad cuccal jöttünk haza. Azon gondolkodom, mit fogok majd mondani a fejeseknek, de aztán úgy döntök, kiállok magamért. Harcolhattam volna kifulladásig. Megölethettem volna a társaim. Akkor lehet, el tudtam volna hozni a három kocsit. De én nem áldozom fel a társaim életét ilyen könnyen. Amúgy is, a doki és a fejesek több forrásból is könnyedén beszerezhetnek maguknak bármit. A fejemet csóválom. Véleményem szerint helyesen cselekedtem, bár ha előbb tudok reagálni, talán jobban is véghez vihettük volna a küldetést. Most már mindegy…
Hamarosan megérkezünk. Egy hatalmas sóhajjal, lassan állítom le a motort. Nem akaródzik kiszállnom. De muszáj. A véremtől csúszós kézzel, bénán kinyitom az ajtót, majd kitámolygunk a kocsiból. Hirtelen nagyon fájni kezd a hasam, felszisszenek. A hirtelen felállástól ráadásul a vérnyomásom is leesett, megszédülök. Szerencsére mellettem ott volt a kocsi, így neki tudok dőlni. Biztosan borzalmasan festhetek. Mindenki itt van. Mindenki minket várt. Elhúzom a számat. A másik kezemmel leveszem a maszkom. A dőlésemre Naki ugrik elsőre. Csak finoman rámosolygok, de nem akarok gyengének tűnni. Így hárítom kedvességét. Ayato hangját hallom, majd a kezét a kezemen. Először megszorítom, de az övét is elengedem.
- „Mi történt? Mennyire sérültél meg és hányan voltak?” – kérdezi kissé aggódva, kapkodva.
- Ahányan mi. De az egyikük… Nagyon erős volt. De ne aggódjatok, neki nem egy nap lesz, amíg felépül – válaszolom kissé viccelődve, oldva a helyzet kínosságát. A sebeimet nem kell magyaráznom. Érzem, hogy beszédem közben egy vércsík lecsordogált a számon. Pihennem kéne… Lassan megpróbálok elindulni, de közepesen megy, ezért mégis Ayato-ért nyúlok támaszért. Közben Misa hangját hallom.
- „Na, és merre a többi cucc?” – kérdezi számonkérően. Elfintorodom. Na, kezdődik.
- Nem tudtunk mit tenni. Feláldozhattam volna a többieket, de én erre képtelen vagyok. Így döntöttem. Nekem a társaim fontosabbak. Remélem, megértitek. Viszont vállalom ezért a büntetést természetesen. A társaim nem tehetnem semmiről, megtettek mindent. De azt hangsúlyoznám, hogy nem bántam meg döntésem – nézek a nő szemébe kissé dacosan. Nem tűnik túl elégedettnek.
- „Nem is a te büntetés miatt aggódom, hiszen te vagy Eto kis kedvence” – mondja nekem még gúnyosan.
- „Misa!” – mondja Ayato figyelmeztetően. Csak rámosolygok a fiúra.
- Semmi baj, Ayato, tényleg elbuktam, igaza van – mondom neki.
- „Hinami végülis helyesen cselekedett, hiszen mindenkit hazahozott egyebekben” – fogja Naki is a pártom.
- "Egyben, Naki!” – javítja ki egy sóhaj kíséretében Misa. – „Különben is, én szóltam előre” – mondja még, majd színpadiasan hátat fordít, és elvonul. Csak felsóhajtok.
- „Azért azt ne felejtsük el, hogy Tatara-ék sem lesznek elragadtatva” – jegyzi meg Ayato. Naki elmegy a társaimat istápolni.
- Tudom – válaszolom egyszerűen a fiúnak, majd villámló szemekkel nézek rá. - De mondd csak, szerinted mégis mit kellett volna tennem?! – kérdezem tőle, majd megrándul a szám széle. Elkapom a tekintetem, hogy ne lássa, hogy könnybe lábadt a szemem. Most jött ki rajtam a stressz. Ayato mélyet sóhajt.
- „Neked és Nakinak… Nem kéne ennyire törődnötök másokkal” – elfordítja a tekintetét.
- Sajnálom, túl sok mindenkit vesztettem már el ahhoz, hogy ilyen könnyedén a halálba küldjek embereket… Amúgy sem az a típus vagyok – ezt már csak motyogom.
- „Mit gondolsz, ők megmentettek volna téged?” – kérdezi. – „Csak te és a csomagok voltak most fontosak” – néz újra a szemembe.
- Nem tudom… Remélem, igen – kicsit elpirulok. – Ugyan már, fontosak ők annyira, mint én…
Mégis észreveszi a könnyeim. Csak ciccent egyet, de nem mond semmit. Amennyire ismerem, csak nem tudja, mit mondjon. Csak legyintek.
- Megleszek, köszönöm. Azt hiszem.
- "Akkor felkísérlek hogy pihenhess egy kicsit. Holnap biztosan Eto is hallani akarja majd, hogy mi történt" – mondja.
Felkísér a "szobámba". Én nagyon igyekszem nem szenvedni, amíg felérünk. Mocskosul fáj szinte mindenem. Már épp fordulna ki, hogy magamra hagyjon, mikor utánaszólok.
- Ayato! – mondom neki, mire ő hátrafordul kérdő tekintettel. – Csak annyit szerettem volna mondani, hogy… Köszönöm! – mondom egy félős mosollyal. Egy-két pillanatig hezitálok, de aztán elég bátornak ítélem magam, és felé lépek, majd megölelem.



Érzem, hogy megfeszül a gesztusom alatt, nem tud vele mit kezdeni. Felkuncogok, majd elengedem, ő pedig sietősen és zavartan távozik.
- Mint a nővére… - mondom magamban.
A következő egy órában ellátom magamat, kicsit pihenek. Lekezelem a sérüléseimet, lefürdöm, majd tiszta ruhát húzok. Aztán csak fekszem, és azon gondolkodom, tulajdonképpen mi célom van nekem.

Bratti & Raven
Fueguchi Hinami & Ihei Hairu

-Most viccelsz ugye? Hogy hagyjak megszökni egy ilyen szörnyet mint te? Ha itt veszek is levágom a fejed, de majd utána esetleg a füledbe suttogom a nevemet.

-Mi már ez a képmutató szöveg, ezzel próbálsz meghatni vagy mi?- Felé megyek még utoljára, amikor megidézi a rinkakuját. Fenébe vele, egy kiméra. A rinkaku megjelenése és ereje is váratlanul ér. Sikerül felfognom Aus-al, de vagy hat métert repülök mire megint föld van a lábam alatt. Sikerült megtartanom az egyensúlyom, de a sérüléseimmel nem maradok talpon sokáig, térdre esem és ép elég időt adok neki, hogy meglépjen. A saját csapatomból ketten oda futnak hozzám, hogy felsegítsenek, akkor látom, hogy a többiek is futnak.

-Mi a fenét csináltok!?- kiabálom.- UTÁNUK! Gyerünk…- Megpróbálok felállni, de nem járok túl nagy sikerrel. Azért ketten utánuk vetik magukat az egyik autóval. Fene! Az adrenalin még dübörög bennem, mégse tudok felkelni ez nem jó. Valahogy felkelek a quinkimre támaszkodva, de kizárt, hogy mozogni tudjak ilyen állapotban. Az egyik emberünk megragadja a karom, hogy segítsen, kitépem magam a kezéből majdnem el is esem.

-Hívja fel a kocsit! Most!- Lassan szédülni kezdek a vérveszteségtől, de még utól kell őket érnem. Ahogy megkapom a mikrofont bele ordítok, csak ez maradt nincs elég erőm a középutakra, vagy kiabálok vagy csak suttogni leszek képes.

-Kövesék a kocsit! Kövessék de ne közelről! Ne tegyenek semmit csak maradjanak rajta! Tudni akarom hová mennek, ez parancs! Vették!?

Ahogy végzek be is fordul az erősítés, az elsősegély csapat, szépen lefeszeget a qunkimről, már ha akarnám se tudnám ellökni őket magamtól, pedig akarom! A fenébe is gyűlölöm ezt az estét, micsoda kudarc, mit fog gondolni Arima-san ha ezt megtudja…



Fueguchi Hinami: Ahogy felkelsz gyanúsan kóvályog a fejed, ahogy az órára nézel már azt is tudod miért. Délután negyed négy van, vagyis átaludtad a fél napot, viszont a sérüléseid sokkal jobban vannak. Se Ayato, se a többiek nincsenek a házban. Viszont azt megtudod valakitől, hogy Tatara már előtettek pár perccel megérkezett előzőeste, és azóta újra elment. Eto és Noro nem jöttek haza az éjjel és azóta sem, szóval egyelőre nem kell beszámolnod senkinek sem arról, hogy mi történt.

A folyosón viszont összefutsz valakivel a tagnapi embereid közül.

-Fueguchi-san jól vagy? Tatara-san nemrég ment el, és arra kért ha felébredsz néz rá Bagolyra, hogy életben van-e még. – A név említésére kirázza a hideg és ezt nem is nehéz megérteni.

A Baglyot lent találod a cellákban. Az ő küldetése sem sikerült túl jól ezek szerint. Viszont a fojtott nyöszörgésből és motyogásból már messziről biztos lehetsz benne, hogy még életben van.

Takisawa Seido: Ez igazságtalan… Annyira igazságtalan. Tata-san ölni küldött oda és azért büntetett meg, mert meg akartam ölni a nyuszikát. És most megint ebben a kalitkában, megint a sötétben. A sebeim már szinte teljesen begyógyultak, még azok is amiket Tatara kagunéja okozott. Miféle szörnyeteg gyógyul ilyen gyorsan? Undorító. Nem futja többre mint nyöszörögve hintázni egy sarokban. Elegem van ebből a helyből. Ebből az életből.

-Miért olyan nagy baj hogy meg akartam ölnyi a nyuszikát…?- motyogom két sor nyöszörgés közöt. Aztán megérzem az ismerős illatot, és a rács felé fordulok. –Chan-Hina! Chan-Hina te vagy az? Nem akarod kiengedni Oni-sant. Na, Hina-Hina! – Még ne száradtak meg a könnyek az arcomon, de így talán lesz esélyem kijutni innen, persze valószínűbb hogy nem, de ki ne próbálkozna egy ilyen helyzetben?