A Roxfort titkai

Jó időben elindulok mert nem szeretnék elkésni egy olyan óráról amit ennyire nagyon szeretek. Miért szeretem ennyire? Érdekes az anyag, a tanár kedves, jó arc és (szerintem) tökre érti a dolgát, Végezetül pedig egyszerűen mert imádom a mindenféle mágikus kreatúrákat.

Miután Hagrid meg mutatta a porlock-ot és beosztott minket dolgozni kezdtünk. És hát ez tényleg egy iszonyú félős állat. Eleinte még próbáltam lassan és (TÉNYLEG) szuperóvatosan megközelíteni, de ezzel csak annyit értem el, hogy a szerencsétlen éppen hogy nem csinált be mielőtt eliszkolt. Ekkor körülnéztem hátha más kissé eredményesebben kezeli a cidri bajnok kis lényünket. Közvetlen mellettünk Matt, aka az osztály házi lényszakértő miniprofesszora, rendkívül eredményesen kezelte a porlock-helyzetet, lecsüccsent és úgy próbálta magához csalogatni a rettegő teremtményt. Hogy én erre nem gondoltam... Úgy fest ma is zsibbad már az agyam... hehehe... Pedig egyszerű mint beverni egy nagyképű tökfej csini-mini orrocskáját!  Én is be lennék tojva valamitől ami majd 3-szor akkora mint én... Szóval ha leülünk és közelebb kerülünk a porlock-ok szintjéhez kevésbé fognak félni. Ígyhát én is helyet foglalok a talajon a markomba kapok egy marék füvet majd ,csak hogy a magam módján mindent beleadjak, a hajamat hosszúra növesztem és hagyom, hogy felvegye a porlock szőrzetének színét. Ezután csak várok figyelve az állatot a szemkotaktust gondosan kerülve.

Nagyon sietek órára, de az én tempómmal kábé egy csiga is gyorsabb. Mindegy... Nagyon igyekszem, de egyszer csak valaki belém szalad hátulról és kis híján pofára esem. Ami tőlem nem lenne meglepő alapvetően...

Érzem, hogy egy kéz simul a derekamra, és az a valaki finoman magához húz, hogy ne essek pofára. Szóval én legalább nem kenődöm fel a padlóra, csak a táskám és tartalma borul ki, mert persze elfelejtettem bezárni. Szóval érzek egy rántást és hirtelen nagyon közel kerülök valakihez, így egyszerre pirulunk el, ahogy látom. Furcsa, de nem akaródzik elhúzódni...

- Ó, szia Matt! - mondom kissé zavartan, ahogy együtt hajolunk le a táskámért. - Neee, nem kell bocsánatot kérned... Én voltam tök lassú... Hagyd csak, ne késs el te is miattam! - mondom, ránézek. Fülem mögé tűrök egy tincset, majd észreveszem, hogy a tintám is a kövezetre folyt. - Ajj... Nem hiszem el, csak én lehetek ilyen pancser. Ehh... - mondom zavartan, mert nem szeretek bénázni más előtt. Nem mintha ebben jeleskednék… Elkezdem felitatni az itatósommal, koncentrálok, hogy hamar végezzünk. Közben Matt a könyveimet pakolja, amiért igen hálás vagyok, mert így hamarabb végzünk. Zavartan veszem észre, hogy közben Matt engem bámul. Megint elpirulok. Az arcomhoz nyúlok. Jaj, ne...

- Mi az? Van valami az arcomon? Összetintáztam magam? - kérdezem tipikusan lányosan.
- "Nem, dehogy, gyönyörű vagy!" – vágja rá azonnal, mire szerintem olyan vörös lettem, mint... Már kitalálni sem tudom, mi. Teljesen összezavarodom és mindenhova nézek, csak a fiúra nem. Még annyit elkapok, hogy ő is elpirult, és ő sem néz rám egy ideig. Néha kinyitom a számat, hogy belekezdjek valami válaszba, majd becsukom, mert nem jön ki rajta hang. Gyerünk már, szedd össze magad! mondom mérgesen magamnak. De mit mondhatnék? Még soha senki nem bókolt nekem... Iszonyatosan zavarban vagyok, de végül összeszedem magam és egy másik tincset is a fülem mögé simítok, hogy leplezzem a kezem remegését. Remélem, a hangom nem fog remegni...

- Hát, őőő... Köszönöm... Igen, szóval... Bocsi, csak... Na... Nem szoktam hozzá, hogy valaki szépeket mondjon, ennyi... - nézek rá, bár nem sokáig tudok, megint elvörösödöm és elnézek. Rám néz, én pedig legyőzve lányos zavaromat, szintén. – De tényleg nem kellett volna rám pazarolnod az időd… - teszem hozzá, hogy tereljem a kínos pillanatot.

- „Csak nem gondolod azt, hogy itt hagylak, és egyedül elmegyek! Ha már késünk, késsünk együtt. Hagrid amúgy is nagyon megértő...” – rám mosolyog. – „Ha te pancser vagy, akkor én is amiért letaroltalak…” - félmosollyal az arcán megvonja a vállát. Mégis segít nekem, el sem hiszem, milyen rendes. Félénken elmosolyodom. A barátaimon kívül nem igazán maradt volna itt senki velem, ezt tudom.

- Köszi... Nagyon kedves vagy... Valószínűleg a legtöbben itt hagytak volna egy bocsival... És nem hibáztatom őket - mosolygok rá félénken.
- "Nos, akkor eddig csak a rossz emberekkel találkoztál. Azok közül, akiket én ismerek, senki nem tenne ilyet…" - gyengéden mosolyog.

Ketten viszonylag rövid idő alatt feltakarítjuk a mocskot, majd elfogadom a felém nyújtott kezét, miközben ő a táskámat a vállára veti. - Uram! - pukedlizek iszonyú pancser módon válaszul a "Hölgyem!"-re. Hát, igen, a koordinált mozgás nem az erősségem. A szája elé kapva a kezét nevet egy kicsit, végül megköszörüli a torkát.
- "Akkor, készen állsz egy jó kis futásra Hagrid házáig? Nem kéne ennél is többet késnünk" – néz rám. Felnyögök.
- Futááás? Ehh... Szerintem kétszer körbefutod a birtokot, mielőtt én leérek Hagrid-hoz... - nyöszörgöm, de közben készülök, hogy induljunk. Nem hagytam figyelmen kívül, hogy nála van még a táskám, de az biztosan sokat segít majd így, bár kicsit zavar, hogy helyettem cipekedik

- "Na, gyere! Felpezsdül egy kicsit a vérkeringésed és jobban oda tudsz majd figyelni!" - finoman megragadja a csuklómat és lassan, de fokozatosan gyorsulunk.
- Utálok futni... - nyögök még fel, de hagyom, hogy maga után húzzon. Furcsa. Nem igazán szokott senki... Ilyen közvetlen lenni velem a három barátomon kívül. De nem esik rosszul, kifejezetten jófejnek tartom Matt-et. Közben erősen szenvedek a futástól. Érjüüünk már leeeee... Ahogy leérünk, lelassítunk és végül el is enged.

- "Azért túléled?" - kezeit a vállamra teszi, és úgy hajol felém, hogy egyenesen az arcomba nézhessen. Határozottan rázom a fejem. Szédülök kicsit.
- Szerintem... Behányok... - mondom kicsit sem biztató hangon. Neki támaszkodom a fiúnak, hogy megtartson, kell pár másodperc, míg nem forog a világ. Közben közepesen érzem és realizálom, hogy a hátamat simogatja, így megint zavarba jövök. Ííí... Most ez mi?! Próbálom összerakni, de végül arra jutok, hogy ne komplikáljam túl. Közben a hányinger is elmúlik, de még mindig légszomjam van. Felmutatom a hüvelykujjam. - Asszem... Megleszek, kell még pár perc, de már jól vagyok, köszi... - suttogom neki.
- "Ugyan. Sajnálom, hogy ennyire hajtottalak. Biztos megleszel? Nyugodtan támaszkodhatsz rám, ameddig jobb nem lesz..." - néz rám aggódva.

- Nah, ne kérj mindenért bocsánatot... - legyintek, majd kicsit elhúzódom. - Nekem kéne kicsit jobb kondiban lennem... - forgatom a szemem. - Asszem, most már megleszek...
- "Biztos?" - kérdi és a vállamra teszi a kezét, hogy ha baj van, rögtön tudjon reagálni. - "Néha sajnos nem realizálom, hogy nem mindenkinek olyan a kondija, mint az enyém..." - szépen lassan megindulunk a tömeg felé, miközben engem támogat. Kicsit botladozom még, de elindulunk a többiek felé. Nem akarok még többet késni. Mielőtt odaérünk, még gyorsan Matt-re nézek.

- Köszi a segítséget, meg minden... - mondom halványan mosolyogva. Majd szemem a vállára téved. - Ohh, a táskámat azért visszaadod vagy szeretnéd megtartani? - kérdezem kissé viccelődve, csípőre teszem a kezem. Látom, hogy kicsit megilletődik, majd kajánul elvigyorodik.
- "Hááát, most hogy mondoood... Biztos találok benne értékeket..." - közben visszakapom. - "Parancsoljon M’Lady!" - színpadiasan meghajol. - "Ha szüksége lenne szolgálataimra, szólítson, s azonnal itt termek!" – mondja még nekem, majd egy intés után elmegy az ismerőseihez, akik már vadul integetnek felé. Én pedig egyedül maradok.

Egyik barátom sem vette fel ezt az órát sajnos, így egyedül ácsorgok, amíg Hagrid ismerteti a feladatokat és a csoportokat. Mihelyt meghallom, kikkel leszek, kicsit megnyugszom. Annyit megtanultam az évek alatt, hogy Damien és Loreley egészen otthonosan mozognak a varázslények között. Így pedig szépen ügyesen várom, hogy a többiek okosak legyenek helyettem is.

Látom, hogy mindketten leülnek inkább és türelmesen várják, hogy ő nyisson felénk, ami egészen logikusnak tűnik. Bólintok Damien-nek, amikor hozzám szól, miközben látom, hogy Loreley is metamorfmágus és ezt ki is használja. Úgy döntök, ez lehet, nem egy rossz ötlet, így hátranyúlok a kontyomhoz, kihúzom belőle a hajgumit, majd megrázom párszor a fejemet, hogy hajam utána a finom hullámokban a lapockámig zuhanjon. Kicsit árnyékolom a szememet, mert pont belesüt a nap. Eszembe jut, hogy egyszer apa mondta, hogy nekem tulajdonképpen nem is fekete, hanem nagyon sötét barna hajam van, de az csak akkor látszik, ha rásüt a nap.

Leülök Loreley mellé és én is hagyom, hogy hasonló formát öltsön a hajam, mint az övé. A táskámból előkapom a könyvemet, ami jelenleg Szerb Antaltól az Utas és holdvilág című kötet, majd csendben olvasni kezdek Loreley mellett, néha Damien-re is rápillantok. Körülbelül tíz perces hallgatás után azért feléjük fordulok, persze szuper óvatosan a porlock miatt.
- Na, és hogy telt nektek a nyári szünet? – kérdezem tőlük kissé félénken. Remélem, nem zavarja őket, ha megkérdezem...

- A nyári szünet? Hát... Mozgalmas volt. - Azzal nekikezdek (halkan) elmesélni - Elkezdtem a kisöcsémet szoktatni a sci-fire. Igazából úgy kezdődött, hogy apuéknak el kellett menni napközben és rám hagyták a minirémet. Én meg egy idő után ráuntam, hogy ott nyüzsög mellettem és egyszer csak: "Te öcsi! Nézzünk Star Wars-t." Ő meg tágra nyílt szemmel nézett rám. Aztán beizzítottam a laptopot és nekiálltunk. Persze még csak a Clone Wars sorit nézem vele de úgy tűnik nagyon csípi. Habár melyik hatéves kissrác ne csípne a rakat űrhajót, meg lézer puskát ami így "PJÚ, PJÚ, PJÚ"? Na minegy... Most úgy áll vele hogyha kiderül hogy nem varázsló akkor elmegy jedinek. És most rólam is legyen szó, csomót olvastam. Mangát. Bátyám vett nekem Egy egész szép kis kupac shojo mangát én meg totál rákattantam. Aztán... volt az mikor a genetikám két fő forrásul szolgáló humán egyed kivonszolt hogy: "Megyünk az aquaparkba." Nem mintha nem imádnám de... éppen jobban érdekelt volna 198-jára is az Átkozott Boszorkák. Mugli film és totál semmi köze a rendes varázslathoz de irtó cuki. De azért végül jó volt. Ezen kívül még voltunk Berry uncsi tesóméknál és hát mit ne mondjak... a gyerek egyszerűen tökéletes tesztalany a Weasley boltban szerzett cuccaimnak. Veletek mi volt?- itt megállok egy kicsit, majd hozzá teszem - Ha valaki valamilyen szót nem értett csak mondja meg és elmagyarázom.

Miután sikeresen felírtam magunkat, elgondolkodom egy kicsit milyen óránk lesz. Legendás lények. Áhh szuper, arra innen simán beérek! gondolom magamban elégedetten. Egészen addig, míg rá nem jövök nincs nálam a könyvem… Kitágulnak a szemeim, sarkon perdülök, és már zsalok is fel, ahogy a lábaim bírják. Ismét túlteljesítek, és rekordidő alatt felérek. Felkapom a könyveim, s ismét hátra arc, és sprint Hagrid kunyhójáig.
Hát mit ne mondjak, arra nem gondoltam, hogy már az első nap egy ilyen kemény edzést lenyomok. Bár a tüdőm oxigénhiány miatt, a lábaim meg a fájdalom miatt visítoznak, ezt a tempót tudom tartani Hagrid kunyhójáig. Így pedig pont még időben beesek. Nem szeretek késni, így nem állok meg, bármennyire is szeretnék... Azaz nem állnék meg, ha az egyik sarok után nem rohanok hátulról bele valakibe. Az ütközéstől hátra tántorodom, és az illető után kapok, hogy ne essen el. Az egyik kezemmel átkarolom a derekát és finoman magamhoz húzom, hogy ne vágódjon előre. Csak ez után veszem észre kit taroltam el, rögtön az összes vérem a fejembe száguld. Eleinte nem is tudok mit reagálni, csak arra amikor mondja, hogy menjek tovább. Várj. Az előbb csak nem Hagrid óráját mondta? Együtt leszünk Legendás lények órán? Erre a gondolatra elmosolyodom, majd segítek neki összeszedni a dolgait.
- Ó, szia Matt! – köszön nekem ezzel egy időben.
- Nagyon sajnálom Elise! Annyira siettem, hogy nem is figyeltem. Most miattam te is elkésel... - Kissé bűnbánóan pillantok fel a lányra, és újból megállapítom, hogy van benne valami ami miatt alig tudom levenni róla a tekintetemet.
- Neee, nem kell bocsánatot kérned... Én voltam tök lassú... Hagyd csak, ne késs el te is miattam! – Egyáltalán nem feltűnően tátott szájjal bámulom a lányt ahogy a füle mögé tűri az egyik hajtincsét. Komolyan nem hiszem el, hogy nem állnak érte sorban itt a fiúk. Olyan különleges, olyan gyönyörű, és annyira kedves... Koncentrálj Mattie... Most órára kéne haladnotok!!! Összeszedem magam, meg Elise könyveit is, míg ő feltörli a kiborult tintát. - Ajj... Nem hiszem el, csak én lehetek ilyen pancser. Ehh...
- Mi az? Van valami az arcomon? Összetintáztam magam? - Kérdi. Azonnal észbe kapok, és hirtelen olyat mondok erre, amit nem kellene.
- Nem, dehogy, gyönyörű vagy! - ÚRISTEN NEEE EZT TÉNYLEG KIMONDTAM?!?!?! Kívülről Elise csak azt veheti észre hogy egy kicsit megint elpirulok, és egy pár másodpercre félre pillantok. Aztán vissza rá. Ha már kimondtam, akkor nincs értelme ezen szégyenkezni, és tényleg így is gondolom. Bár nála nehezebb mint másoknál, de igyekszem nagyon. Egy ideig kínos csend. Basszus, ezt most nagyon elszúrtam! ijedek meg egy pillanatra. Majd végül Elise megszólal.
- Hát, őőő... Köszönöm... Igen, szóval... Bocsi, csak... Na... Nem szoktam hozzá, hogy valaki szépeket mondjon, ennyi... – Nagyon aranyos amikor zavarban van... Erre azonban már nem reagálok semmit. Akkor ideje lesz hozzászoknod, mert van még, ahonnan ez jött...– De tényleg nem kellett volna rám pazarolnod az időd…
- Csak nem gondolod azt, hogy itt hagylak, és egyedül elmegyek. Ha már késünk, késsünk együtt. Hagrid amúgy is nagyon megértő... - Rámosolygok. - Ha te pancser vagy, akkor én is amiért letaroltalak. - Félmosollyal az arcomon megvonom a vállamat.
- Köszi... Nagyon kedves vagy... – Mosolyog rám félénken. Annnnnyyyiraaa édes!!! Amint feltörli a tintát, átadom neki a könyveket, és miután remélhetőleg ez alkalommal bezárta a táskáját felállok, a hátamra kapom a táskáját, és felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem.
- Hölgyem...!
- Uram! – Ez a pukedli nagyon bénára sikeredett, de igyekszem elfojtani a nevetést… kevés sikerrel.
- Ugyan, már is megtenné a helyemben! - Rántom meg a vállam. A pukedlizésére a szám elé kapva a kezem nevetek egy kicsit. Megköszörülöm a torkom, hogy leplezzem az előbbit.
- Nem, Matt, csak te vagy ilyen előzékeny. Valószínűleg a legtöbben itt hagytak volna egy bocsival... És nem hibáztatom őket.
- Nos, akkor eddig csak a rossz emberekkel találkoztál. Azok közül akiket én ismerek, senki nem tenne ilyet. - Gyengéden mosolygok. - Akkor, készen állsz egy jó kis futásra Hagrid házáig? – Váltok témát. - Nem kéne ennél is többet késnünk. - Most hogy láttam Eliset, minden fájdalmam elillant egy pillanat alatt, és készen állok arra is, hogy vagy kétszer körbe fussam az egész Roxfortot. A lány viszont erre felnyög.
- Futááás? Ehh... Szerintem kétszer körbefutod a birtokot, mielőtt én leérek Hagrid-hoz... – nyöszörög, de azért elkezdi összeszedni magát.
- Na gyere. Felpezsdül egy kicsit a vérkeringésed és jobban oda tudsz majd figyelni! - Finoman megragadom a csuklóját, és lassan, de fokozatosan gyorsulok, amíg el nem érek egy olyan tempót amit tartani tud, de haladunk is vele.
- Utálok futni... – nyög még fel, de hagyja, hogy magam után húzzam.
Ahogy leérünk lelassítok, és végül el is engedem. Nekem ezzel a tempóval egészen baráti volt, de ahogy látom szegény Elise-t eléggé megviselte.
- Azért túléled? - Kezem a vállára teszem, és úgy hajolok, hogy egyenesen az arcába nézhessek.
Megrázza a fejét, és egészen sápadt. Basszus, ne már… Ennyire nincs kondija?
- Szerintem... Behányok... - Kicsit sem biztató a hangja. Amikor nekem dől elvörösödöm, de szerencsére ezt nem látja. Simogatom a hátát, hátha segít valamit. Közben pedig azon filózom, vajon mit gondolhat egy kívülálló. Így úgy festhet, mintha egy pár lennénk. Kipirult arccal elégedetten mosolygok magam elé, míg Elise meg nem szólal. - Asszem... Megleszek, kell még pár perc, de már jól vagyok, köszi...
- Ugyan. Sajnálom, hogy ennyire hajtottalak. Biztos megleszel? Nyugodtan támaszkodhatsz rám, ameddig jobb nem lesz... - Nézek rá aggódva.
- Nah, ne kérj mindenért bocsánatot... - legyint, majd kicsit elhúzódik. - Nekem kéne kicsit jobb kondiban lennem... Asszem, most már megleszek...
- Biztos? - Kérdem és a vállára teszem a kezem, hogy ha baj van rögtön tudjak reagálni. - Néha sajnos nem realizálom, hogy nem mindenkinek olyan a kondija, mint az enyém... - Szépen lassan megindulok a tömeg felé, miközben Elise-t támogatom. Mielőtt odaérnénk újfent rám néz. Ekkor megtorpanok.
- Köszi a segítséget, meg minden... Ohh, a táskámat azért visszaadod vagy szeretnéd megtartani? - Kicsit megilletődöm, majd kajánul elvigyorodom.
- Hááát, most hogy mondoood... Biztos találok benne értékeket. - Közben visszanyújtom neki. - Parancsoljon M’Lady! - Színpadiasan meghajolok. - Ha szüksége lenne szolgálataimra, szólítson, s azonnal itt termek! - Mondom neki, majd elmegyek az ismerőseimhez, akik már vadul integetnek felém. Útközben Hagridnak is biccentek mosolyogva. Szerencsére nincs idejük a többieknek kérdezősködni, ugyanis csoportokba oszt minket Hagrid. Én Moirával kerülök egybe, aminek örülök. Ismerem a lányt viszonylag jól, és jól ki is jövünk egymással. Remélhetőleg a porlockokkal nem lesz akkora problémája az óra során. Most, ahogy megyek oda hozzá, realizálom, hogy lehet őt láttam nemrég a folyosón ücsörögni? Majd megkérdezem tőle…
- Izé… van ötleted? Nem hiszem, hogy jó taktika lesz, ha nézünk egymásra, és megtippeljük, kettőnk közül melyik fut el előbb – Kínosan vigyorog, mire én bátorítóan mosolygok rá, és a kezemet is a vállára helyezem nyugtatásképp.
- Van ötletem, és nincs benne futás. Ma már futottam eleget, simán megelőzöl. - Ránézek a porlockra, majd Moirára. Aztán nagyon lassan araszolni kezdek a lény felé. - Ugye mivel nagyon félénkek nekik kell megtenni az első lépéseket. Segít, ha igyekszel egy szintbe kerülni velük. - Leülök törökülésbe, és megpaskolom a helyet magam mellett. Hangom végig lágy és megnyugtató. - Fontos, hogy nyugodt legyen a kisugárzásod, ne tegyél hirtelen mozdulatokat, és lágy hangon folyamatosan beszélj. De ezek általában minden lényre igazak. - Mosolygok folyamatosan. A különböző lények közt mindig is otthonosan mozogtam, ez most sincs másként. Rengeteg porlock is megfordult már nálunk, szóval van egy kis gyakorlatom benne.
- Oké – Végig szemmel követem a lányt, és közben mosolygok, hátha megnyugtatja valamennyire. Egész ügyes, annak ellenére, hogy érezhetően van benne egyfajta tartás. - Igazából közelebbről egész aranyos.
- Azok. Bár ha egy mód van rá, ne nézz egyenesen a szemeibe, az megrémisztheti őket... - Kényelembe helyezem magam. Hátra dőlök és megtámasztom magam a kezeimmel, felnézek az égre. - Hagrid nem túlzott. Ez tényleg nyugtató lesz. - Behunyom a szemeim, és élvezem a koraőszi időjárást. - Tényleg! Tudtam, hogy tartasz a varázslényektől, de azt már nem, hogy miért. - Érdeklődve a lányra nézek.
- Igazából elég pocsék emlék – Az arcán lévő sebhelyekre mutat. - látod a sebeket. Egy erklingtől vannak. Tíz éves koromból, mikor még semmit nem tudtam a varázsvilágról. A manó elcsalogatott az osztálytársaimtól, és elég rendesen szétszedte az arcom, mielőtt megtaláltak, aztán pedig még őrültnek is néztek az eset miatt. Kicsit begyógyult a dolog. Próbálom leküzdeni, azért vagyok itt is, és valamennyire sikerül is, de azért nem egyszerű. Túl ösztönös az egész. - Elhúzom a számat.
- Íjjj... sajnálom... - Jobban szemügyre veszem az arcát. - Hát, ha ez számít valamit, szerintem nagyon menő kisugárzást kölcsönöz neked. - Rávigyorgok. Aztán egy gyors pillantást vetek Elise-re, hogy ő hogy boldogul. Majd a porlockra, hogy érdeklődik-e már.
- Egyébként ha szeretnéd szívesen segítek a fóbiád leküzdésében. Imádom a különböző lényeket, szívesen töltök időt velük!
- Az nagyon jó lenne! Eléggé az idegeimre megy a dolog. Tudod, vannak azok a jó leírások, hogy melyik ház mit szimbolizál, és kicsit komikusnak érzem, hogy griffendéles létemre itt ülök egy varázslényfóbiával – Érzem a cinikus hangnemet. Kicsit megcsóválom a fejem rá.
- Akkor majd megbeszélünk egy időpontot a magánórákra! – kacsintok rá. Az ölemben landoló papír sárkányra meglepetten pislogok.
- Hát ez meg…?! – Kérdem értetlenkedve magamtól hangosan kimondva. Kihajtogatom, s elolvasom az üzenetet. Az arcom azonnal átveszi egy tökéletesen érett paradicsom színét, s abba az irányba fordulok, ahonnan az üzenet érkezett. A mardekáros Damennel nézek farkasszemet. A fiúra öltöm a nyelvem, majd összegyűröm a lapot, és zsebre vágom. Majd később elégetem, ha nincs egy félős varázslény a közelben.

Moira és Matt - Aria Kami

Számotokra kellemesen telik az óra. Beszélgettek, ismerkedtek, élvezitek a nyár utolsó sugarait, közben várjátok, hogy történjen valami. Mivel Hagrid tudja, hogy Matt nagyon ért a varázslényekhez, Moira-ban meg bízik, hogy együtt megoldják, felétek nem nagyon néz. Van elég sok páros, akivel foglalkoznia kell. Jelenleg a lehető legmesszebb van tőletek.

Türelmesen vártok és a kisugárzásotok is kellemes lehet. Még Moira-nak is, ugyanis Matt elég megnyugtató személyiség, ezt pedig a lány is érezheti. Így jókedvűek vagytok, ezt pedig a porlock is megérzi. Az elején csak annyit figyelhetnek meg, hogy már nem remeg és nem rezzen össze vagy fut el minden mozdulatotokra, majd mintha kicsit... Érdeklődve nézne rátok, aztán szaglászni is kezdene.

Megpróbálhattok tenni egy lépést, hogy elnyerjétek a lény bizalmát, azonban mielőtt áttörő eredményt elérhetnétek, hirtelen hangokra lesztek figyelmesek a közeletekben. Két Griffendéles lány, akiknek Moira talán tudja a nevét (Lydia Andrews és Sabrina Robertson)suttog kicsit sem feltűnően.





- Nem hiszem el, hogy az a kis csitri kapta Caidan-t... - morogja fikázva az egyik. Nem feltűnően bámulnak egy másik párost. Moira a fiút felismerheti, aki szintén Griffendéles: Caidan Scott. A lányt pedig Matt ismeri, aki pedig Hugrabugos: Lilah Lawrence.





Mindketten tudhatjátok, hogy Caidan igen népszerű fiú. Széles vállú, jóképű és igen udvarias, mondhatni lovagias fiú, aki elég jól teljesít SVK-n és Gyógynövénytanon is. Mindenkivel kedves és sosem tudja kezelni, ha valaki bepróbálkozik nála. Lilah-ról nem sok mindent tudni, elég magának való és félős lány. Nehezen nyílik meg, ijedős és érzékeny, nem is kifejezetten kitűnő tanuló. Csak úgy... van. Ezért éppen jó alany a szívatásnak, amit a két Griffendéles hölgyemény kezdeményezett.

- Hé, Caidan! - szólítja meg Lydia túlságosan is nyájas hangon a fiút. - Nem segítenél nekünk egy kicsit, elakadtunk... - nyávogja a lány tettetett szomorúsággal. Caidan érdeklődve hallgatja, majd összeráncolja a szemöldökét, mert a porlock-uk lazán legelészik, csak éppen messze tőlük, néha egy-egy megvető pillantást vet a lányokra.

- Hát, nem is tudom... Nekem Lilah-val kéne maradnom, mert ez páros munka, de ha... Kicsit haladunk, akkor megnézhetem, mit tehetek... - mondja bizonytalanul.

- Ugyan már, hagyd ott azt a kis csitrit... - forgatja a szemeit Sabrina. - Komolyan, még ez a hülye lény is izgalmasabb, mint az a poros szobanövény Lilah... Nem hiszem, hogy szívesen dolgozol vele... - mondja megvetően a lány. Lilah láthatóan bekönnyezik, de nem mer visszavágni, csak elfordul. Erre Caidan is kicsit is bepipul.

- Nem kell ilyenek mondani, jó?! Szerintem jó vele dolgozni, ne bántsátok! - mondja egy fokkal határozottabban, mire a két lány hitetlenkedve elneveti magát.

- Most csak viccelsz, ugye? Te élvezel vele dolgozni? Lilah-val? Akibe annyi életkedv szorult, mint a mellettem lévő sziklába?! Na, ne nevettess, Caidan... - nevet Lydia, majd Sabrina is.

Ti észrevehetitek, hogy Lilah lassan elsírja magát, míg Caidan elég szerencsétlenül próbálja megoldani a helyzetet, de nem tudja egyszerre vigasztalni a lányt és a másik kettőt is fegyelmezni. Közben észrevehetitek, hogy a porlock-otok megint remeg kicsit erre a hangos szóváltásra. Valamit tenni kéne, hiszen Hagrid is messze van...

Loreley, Damen és Elise - senshi Pandora

A ti órátok is kellemes, lazító, jó ilyennel kezdeni az évet. Elise kérdésére Loreley egészen hosszan kifejti a válaszát, közben a Hollóhátas lány érdeklődve hallgatja, néha fel is nevetett, majd elmosolyodik.

- Ne aggódj, az én anyukám is mugli, úgyhogy tökre értem, miket mondasz! - válaszolja kedvesen. - Amúgy mintha a saját öcséimet hallanám. Lövöldözés itt, lövöldözés ott, menő mozdulatok, satöbbi... Ráadásul ikrek... Le sem lehet őket lőni - sóhajtja. - Imádom őket, most első évesek amúgy... Az én nyaram pihenéssel telt főleg. Olvastam, voltunk nyaralni a tengerparton, meglátogattuk a nagyiékat is. A mugli nagyiékat, akik semmiről nem tudnak. Mókás mindig. Aztán minden nyáron megyünk közösen nyaralni a három barátommal, idén vadkempingeztünk és iszonyú jó volt! Varázslényeket is figyeltünk meg! Aztán hipp-hopp, sulikezdés, szóval már itt vagyunk... Neked milyen volt, Damen? - kérdezi a rajzolgató fiútól.

Damen-nek itt van lehetősége kifejtenie, de ha nem teszi, az sem baj. Akkor pár percig csendben vagytok. A porlock lassan kezdi elfogadni a jelenléteteket, de még nem mer közeledni. De legalább már nem úgy tekint minden mozdulatotokra, mintha meg akarnátok ölni. Lassan legelészni is mer mellettetek.

Megpróbálhattok tenni egy lépést, hogy elnyerjétek a lény bizalmát, azonban mielőtt áttörő eredményt elérhetnétek, hirtelen furcsa kiáltást hallhatnak. Nem emberi, az biztos. Ha felnéz bármelyikőtök is, azt vehetitek észre, hogy egy másik porlock ezerrel száguld felétek, észre sem veszi a trió lényét, és feldönti. A két lény egymásba gabalyodva és visítva gurul kicsit. Ennek eredményeképpen a ti porlock-otok is megijed, kárba veszett minden eddigi igyekezet: ismét retteg mindentől és mindenkitől.

A két porlock egymásba kapaszkodva remeg és minden mozdulatra összehúzzák magukat, lassan hátrálnak. A trió felé egy másik páros sétál. Egy Griffendéles lány, Chae Young, akit akár ismerhettek is. A másik pedig egy Hollóhátas lány, Klara Sharps, aki Elise-zel van egy szobában, így ők ismerik egymást. Egy igazi elvarázsolt lány, aki mindig úgy néz ki, mintha tökre egy másik világban járna.





Mindketten a trió felé sietnek, Chae szólal meg.
- Ó, helló, srácok! - köszön kínosan, közben a tarkóját vakarja.
- Sziasztok! - mosolyog álmodozva Klara is rátok, Elise-nek külön is int egyet. Úgy beszél, mintha csak átugrott volna egy teára és nem most rontotta volna el a ti munkátokat.
- Izé... Asszem, elhagytunk valamit... Vagy inkább valakit... - nevet fel röfögve Chae, közben a rettegve bámuló porlock-ra mutat.
- Klara elejtette a füzetét, ami... Mondjuk úgy, hogy rettentően hangos volt és túl közel a drágához...
- Bocsi... Nem akartunk megzavarni titeket, csak visszavinnénk... - mondja lassan Klara.

Ez viszont közel sem tűnik olyan könnyű feladatnak, viszont Hagrid messze van és mással van elfoglalva, így nektek kéne valamit kitalálni. Ahogy láthatjátok, a két porlock egymást hergeli bele a pánikba, szóval valami okosat kéne kitalálni.

Helen - Bes[T]roll

Thomas kedvesen rád mosolyog, amikor bemutatkozol. Láthatóan megnyugszik, kevésbé feszeng. Valószínűleg eléggé tartott attól, hogy valaki... Kevésbé kedves embert kap maga mellé, ráadásul hajlandó vagy hozzá is szólni, így minden rendben.

Érdeklődve hallgat téged, végig halványan mosolyog, de a végén csak bólint.
- Értem. Ezt megadom, én is ezért járok rá - mondja neked.

Hagyja, hogy annyi időt vegyél igénybe, amennyire szükséged van. Viszont amikor beszélni kezdesz, láthatóan azonnal elhiszi minden szavadat. Elsápad és feszengeni kezd. Majd megnyugodva kifújja a levegőt, amikor elárulod, hogy becsaptad.

- Fúúú, hallod, rendesen betojtam... Ne csináld ezt legközelebb! - mondja még kissé ijedten, de a végén elmosolyodik. - Hmmm... Kapu? Lehetőség? Érdekes... Azt hiszem, ezt megjegyzem! - mosolyog rád megint. Most már sokkal lazább. Int, hogy akkor most te idd meg, majd ő fogja nézni. Miközben lassan iszogatod a teád, Tom is felbátorodik és kérdezni kezd.

- Na, és Helen, téged mi érdekel még a Jóslástanon kívül? Mivel töltöd a szabadidőd? Remélem, nem zavar, ha kérdezlek, csak úgy... Érdekesnek tűnsz, gondoltam megkérdezek ezt-azt... - kicsit zavarba jön. Ha én ezt elmesélem Matt-nek! Gondolja magában. - Szóval igen... Ha nem zavar, még érdeklődnék, hogy gondolkodtál-e, mit tervezel a jövőben magaddal? - kérdezi, majd ha megittad, és átadod a csészét, jó ideig nézi. Végül fellapozza a könyvet és kissé furán néz rád.

- Hát, izé, én ebben nem vagyok jó... De asszem, ez egy váza, ami... Plátói szerelmet jelent - vakarja meg a tarkóját zavartan a fiú.

Név: Nora White
Kor: 15 év (születésnap: július 27.)
Ház: Hugrabug
Pálca: 11 és ¾ hüvelyk, somfa, sárkányszívizomhúr, kissé rugalmas
Kinézet: Átlagos magasságú, viszonylag vékony lány barna szemmel és hosszú, barna hajjal. Ha éppen lehetősége adódik rá, szeret csinosan öltözni, és általában igyekszik még a hétköznapokba is valami egyedit csempészni - egy fülbevalót, egy színes sálat, egy bojtos sapkát, éppen, amit talál, és ami az évszaknak megfelel.
Egyszerűen imádom a Roxfortot - az ötödik évemet kezdem, és még mindig el vagyok bűvölve, hogy ide járhatok.
Mármint tényleg. Ha apámon múlik, még most is egy unalmas mugliiskolában ülhetnék, tanulhatnám az unalmasabbnál unalmasabb tárgyakat, és a napi élményeim kimerülnének abban, hogy körzőheggyel unikornist vájok a padokba, amit aztán kiemelőfilccel színezgetek addig, míg büntetésre nem küldenek.
Nem is értem…pedig az unikornisok aranyosak, és emelik a terem színvonalát. Mindenesetre a mugli osztályfőnököm nem ezt gondolta.
Apám sem gondolta, mikor utána elbeszélgetett velem. Annyira kikelt magából, ahogy azelőtt és azóta sem láttam - persze, akkor még nem tudtam, hogy anya boszorkány, és valami buta kísérlet miatt hagyta el őt. Azt hiszem félt, hogy majd én is boszorkány leszek, és elköltözöm… Talán a félelmek igaziból is valóra válnak.
Szóval igen, apa mugli, mármint úgy egészen az. Imádja a technikát, nem hisz a csodákban, a sorsszerűségben, semmi érdekesben tulajdonképp - csak tények, tények, és bizonyítékok, és adatok. Egyébként történész, és igazán okos ember, csak… Nem épp egy felvillanyozó társaság. Amikor épp nem a munkájának él, akkor értem aggódik, és a széltől is meg akar óvni, olyannyira, hogy egy időben megtiltotta, hogy gombát egyek, mert ki tudja, mérgezett-e. Kicsit túllihegi a dolgokat.
Persze megértem - egész életemben, illetve az elmúlt tizennégy évben teljesen egyedül nevelt, miközben nagyanym azzal fárasztotta, hogy adjon neki engem, mert véletlenül úgyis megöl. Mert ugye férfi. És mert ugye, mármint nagyanyám szerint, anyám is azért hagyta el őt, mert látta rajta, hogy milyen ügyetlen és életképtelen.
Nagyi meg nyilván nem tudta, hogy anya azért lépett le, mert boszorkány volt, és teljesen véletlenül feküdt össze apámmal egy bulin, aztán együtt maradtak addig, amíg lettem én, akit ő aztán soha nem akart. Apa nem mondta, de nem is kell, hogy ő könyörögte ki anyától, hogy tartson meg, majd ő felnevel, anya meg… Hát, valamiért belement és egy évig még velünk maradt, aztán lelépett. Kapott egy jó ajánlatot, ennyit árult el apa, meg azt, hogy anya tudós. Kísérletezik.
És hogy talán jobb is, amíg nincs velünk, mert nem robban ránk a ház.
Aztán tizenegyéves koromban megjött a levél. AZ A LEVÉL. És a szokásos baglyok helyett anyám kísérte el a postaládánkhoz, aki aztán bekopogott, és úgy megölelgetett, mintha…
De azért egészen megkedveltem azalatt az egy hét alatt, amíg felkészített arra, hogy boszorkány legyek. Az ő kis boszija, így mondta. Be kell vallanom, addigi életem legszebb hét napja volt, mert anya. ő nem igazán olyan, mint apu. Laza, kicsit vad, és tele van élettel, olyan, mint egy képeskönyv, míg apa meg szikkadt és száraz, mint a régi tekercsek a munkahelyén. Együtt sétáltunk az Abszol úton, folyamatosan nevettünk és viccelődtünk, minden titkomat elmondtam neki, ő pedig segített… Arról nem beszélt, miért hagyott ott, vagy miért nem keresett soha, de akkor nem is érdekelt. Kicsit talán azt akartam hinni, hogy nagyanyámnak igaza volt abban, hogy apa üldözte el…
Lényeg a lényeg, utána többé nem találtam magamat otthon. De akkor sem, mikor anya elvitt a saját lakására, ami tele volt színekkel és fénnyel, de nem volt benne egy talpalatnyi hely sem, ahol nyugalom lett volna. Szóval a Roxfort pont kapóra jött.
Nem azt mondom, hogy eleinte nem voltam ijedt, vagy nem voltam meglepett, de lubickoltam az énem újonnan megismert, varázslatos felében. Imádtam a mágia minden cseppjét, és amennyire csak tudtam, szívtam magamba a tudást, a kalandot…ami néha büntetésbe torkollott, de hát kit érdekel? Életem legjobb estéje a tiltott rengetegbeli büntetőmunka volt, ami alatt végig rettegtem, de mégis…
Más volt. Nem biztonságos. Nem szabályos.
És pláne nem vette el a kedvem attól, hogy alagutakat keressek a kastélyban, vagy varázslatokkal kísérletezzek, vagy beszökjek éjszaka a konyhába.
Na, igen, a konyha. Szerencsés vagyok, hogy a Hugrabugba osztottak.
Ó, igen, harmadévben lett egy kisáll…legjobb barátot is, aki akkor épp negyedéves volt, és irtóra helyesnek találtam, ahogy aranyosan durcog néha vacsora közben. Aztán persze kiderült, hogy őt nem éppen a hozzám hasonló boszorkányok érdeklik, úgyhogy kiegyeztünk egy barátságban, miután megmentettem egy mumustól, amit véletlenül elszabadítottam. Hosszú történet, de a lényeg, hogy az hosszú és rögös kezdet után megtanultuk elviselni és megnevettetni egymást, ami azért mindkettőnkre ráfért. Röviden: már nem egyedül kell büntetőmunkára járkálnom, ha úgy adódik a helyzet, mert Jordan szolidárisan velem tart. Így egy kicsit viccesebb is a dolog.
Ami meg a sulit illeti…imádom! Nem a mágiatörténet órát persze, de nagyvonalakban mindennel megbarátkoztam az évek folyamán, és a folyamatos meglepetésektől meg oda meg vissza vagyok, és néha azt érzem, hogy ha egyszer végzek, engem innen erőszakkal kell elszállítani.
Mert ja…otthon nem rózsás annyira a helyzet. Apával persze nagyjából rendben vagyunk, de tudom, haragszik anyára, rám meg neheztel amiatt, hogy ez a boszorkányosdi közelebb hozott hozzá. Anya meg ugyanolyan kaotikus, mint volt. Akárhányszor találkozom vele, mindig új barátja van, aki persze az igazi, aki mellett majd megkomolyodik… Van, amit én sem hiszek el.
Az egyetlen túlélési eszközöm Jordan. Apa becsületére legyen mondva, az utóbbi években sohasem kérdőjelezte meg, hogy mi szükség van minden karácsonykor arra, hogy ő is velünk legyen, és arról sem faggat, hogy miért nem akarok vele összeházasodni. Anya mágikus fogamzásgátló-tippjeit és kínos kacsintásait rosszabbul viselem. Amikor egy fél évre tényleg volt barátom, azt nem is árultam el neki.
Így hát a tanévkezdés nekem csupa móka és kacagás.
Tiszta gáz, hogy az RBF-et jobban várom, mint a karácsonyt…

-Hogy mi érdekel jóslástanon kívül? Igazából nincs olyan tantárgyam ami nem érdekelne, szóval kedvencem sincs nagyon. Szabadidőmben iskolai dolgokon szoktam részt venni, például szoktam kviddicsezni meg ugye a kórusban is benne vagyok. Ha nem ezeken veszek részt akkor keresni szoktam valami nyugodt helyet és varázslatokat gyakorlok vagy olvasgatok illetve sakkozni szoktam ha van kivel. Hogy a jövőben mit kezdek magammal, fogalmam sincsen. Gondolkoztam már az auroron, a nyomozón, sőt még azon is agyaltam, hogy tanár leszek de arra nem sok esélyt látok meg nem is biztos, hogy tetszene. Majd lesz valami....

-Na és neked van kedvenc tantárgyad vagy valami terved a jövővel kapcsolatban?

Közben megittam a teát, átadom neki a csészét és várom mi lesz az eredmény. Úgy tűnik nem konyít hozzá annyira, vagy csak zavarban van, esetleg mindkettő.

-Szóval plátói szerelem? Érdekes. Igazából még normális szerelmet se éreztem senki iránt, szóval nem indul túl jól szerelmi pályafutásom, már ha tényleg lehet hinni ebben az egészben.

Remekül haladunk, Moira is és a porlock is megnyugszanak, sőt az utóbbi elkezd érdeklődni is! Egészen addig, míg az egyik közeli lány duó hangos suttogása és undoksága újfent meg nem rémíti. Felsóhajtok és a jelenet felé fordulok.
- Valakinek komolyan olyan halálosan unalmas a saját élete, hogy máséval kell foglalkoznia? - Moira halk kérdésére csak némán bólintok egyet. Sosem szerettem azokat akik bántanak másokat. Akár okkal, akár ok nélkül. Amikor meg egyenesen elkezdik leszólni Lilah-t, ökölbe szorul a kezem, de gyorsan lenyugtatom magam.
- Matt. Mekkora az esély, hogy az állatkánk elmenekül, ha odamegyek közölni velük a véleményemet?- Ez a lány olvas a gondolataimban! A helyzet ellenére elmosolyodom.
- Amennyiben nem ordítasz és én is mehetek, valahogyan majd csak visszacsalogatjuk. - Kacsintok Moirára, bár ettől amit ez a két lány művel még az én zsebemben is kinyílt a bicska. - Ne aggódj kispajtás, nemsokára abbamarad ez a zavaró lárma! - Mondom nyugtatólag a lénynek, hátha használ valamit.
- Megoldom valahogy ordítás nélkül -Lassan felállok, majd Moirára nézek, s némán bólintok egyet vele egy időben. Majd egyből Lilah felé veszem az irányt. Az olcsó kínai másolatomat egy pillantásra sem méltatom, viszont Lilah-hoz lépve átkarolom a vállát és magamhoz húzom.
- Hé, semmi baj! Ne is figyelj oda rájuk. Szerintem minden ember egyedi és különleges, ezalól te sem vagy kivétel! - Mondom lágy és halk hangon a lánynak, miközben biztatóan rámosolygok.
Lilah szinte megijed tőled, azonnal elhúzódik az öleléstől és el is fordul. Nagyon cikinek érzi, hogy elsírta magát, de nem szereti, ha hozzáérnek.
- Jól... Vagyok... - hüppögi kicsit. - Nem vagyok már... Kisgyerek... - teszi még hozzá de igazából csak magát akarja meggyőzni.
Meghökkenek, de azonnal elengedem.
- Bocsáss meg, nem akartam tolakodó lenni... Tudod az ölelés szerotonint szabadít fel és gondoltam... Áhh, hagyjuk. Egy szóval sem mondta senki, hogy kisgyerek vagy... - Közben folyamatosan Moira felé sandítok, hogy ott vajon közbe kell lépni. - És a sírást sem kell szégyellni... Az csak azt jelzi hogy óriási szíved van, és törődsz mindenki véleményével.
- Gondoltam... - válaszolja az első mondatodra kissé megenyhülten, de továbbra sem néz rád. Letörli a könnyeit, észreveszi, hogy a másik csapatot nézed. - Menj nyugodtan vissza a barátnődhöz, nekem nem kell semmi... - mondja érzelemmentes hangon, ha az arcát nézed, kicsit sértett.
- Hát jó... -vonom meg a vállam, a hangomban tettetett szomorúság. - De tudod... ha idegesítő vagyok és zavar a társaságom, nyugodtan megmondhatod... Nem fáj ám... egyáltalán nem! - Ha rám néz valami borzasztóan elfacsart arckifejezést láthat ahogy próbálok naggyon szomorúnak tűnni.
Meglepő, de rád pillant felhúzott szemöldökkel. Kicsit el is mosolyodik.
- Szörnyű színész vagy, Matt... De tudom, hogy csak azért csinálod, hogy jobb kedvem legyen... Köszi... De már hozzászoktam, hogy belém kötnek. Ilyen az élet... - rántja meg a vállát.
- Ez egyáltalán nem így van. És viccen kívül tényleg bánt, hogy ennyire nem engedsz közel magadhoz... De nem fogom erőltetni, az idei évemet úgyis úgy nyitottam, hogy megbántottam így valakit. - Sóhajtok egy nagyot. - De csak hogy tudd, én szívesen megismernélek. Persze csak ha te is akarod. - Vonom meg a vállam. - Egyébként meg ezekkel a gyönyörű szemekkel nem a földet kellene pásztáznod...
Lilah furcsán néz rád.
- Te minden lánynak ezt a süket dumát tolod? - kérdezi félig viccelődve. - Amúgy nem kell kamuzni, Matt. Lett volna öt éved már megismerni, ha akartad volna. Nem hiszem, hogy most hirtelen felnyílt a szemed és wow, Lilah is létezik a földön. Nem kell olyan dolgokat mondani, amitől jobban érzem magam. Deee... Azért kösz, hogy kiálltok értem... - rántja meg egykedvűen a vállát.
Teljesen megrökönyödve nézek a lányra. Süket duma? Kamuzni? Ez most kajak így jön le? Vajon Elise is ugyanezt gondolhatja? Bár igyekszem rendezni az arcvonásaimat, nem sikerül mosolyt erőltetnem magamra. Az arcomról is lerí, de a hangomból is hallható sajnos, hogy ez egyáltalán nem esett jól, ám szóvá nem teszem.
- Értem, sajnálom, hogy így gondolod. És bocsáss meg, hogy zavartalak, nem állt szándékomban. De még ennyit ha megengedsz, akkor tényleg ne törődj az ilyenekkel, egyáltalán nem éri meg. Akkor... minden jót!
Lilah-nak is feltűnik, hogy megbántott. Kissé csücsörít, de mivel nem túl fejlettek a szociális képességei, így majdnem hagyja, hogy ott hagyd. Az utolsó pillanatban szól utánad sokkal enyhébb hangon, mint számítanál rá.
- Hé, Matt várj... Bocsi... Nem akartalak megbántani, csak... Volt már pár eset, hogy hasonló helyzetben igen csak kihasználtak, meg... Tényleg furán jött le, hogy most hirtelen érdekes vagyok... Mikor nem is vagyok az... - megrázza a fejét, majd elmosolyodik. - Szóval ne haragudj... És tényleg köszi, hogy megvédtek, de jó lenne már magamért is kiállni...
Megtorpanok és félig visszafordulok a lány felé. Megrántom a vállam arra amit mond.
- Ne is törődj vele. Csak azt sajnálom, hogy ilyennek tűnök kívülről. Olyat meg ne is mondj még egyszer, hogy nem vagy érdekes, mert mindenki az a maga módján. Mint mondtam, én tényleg szívesen megismernélek, akár hiszed, akár nem. Jó dolog ha ki mersz állni magadért, de ha más áll ki érted, akkor ahelyett hogy elutasítod, inkább köszönd meg. Ha nem teszel érte te magad is, akkor nem is lesznek barátaid. - Bagoly mondja verébnek, hogy nagy a feje, ugye Mattie?! kérdezem magamtól cinikusan. Pont én prédikálok a barátságról, aki szintén nem képes mély emberi kapcsolatokat kiépíteni... Talán csak egyet. Bár a seb, amit Lilah sikeresen felszakított még mindig erősen vérzik, de azért képes vagyok egy mosolyt erőltetni az arcomra. Még hallom a hangját a hátam mögül, meg hogy valószínűleg könnyezik, de én nem tehetek többet, ha nem hagyja.
Lilah érdeklődve hallgat téged, közben megint bekönnyezik, de most nem sírja el magát, csak megtörli a szemét.
- Jó... Igazad van... Azt hiszem... Majd... Megpróbálom... - mondja kissé sírós hangon, de legalább egy árnyalattal magabiztosabbnak tűnik. - És még egyszer köszi...
Ezután már nem mondok semmit, hanem Moira mellé lépek, s csak akkor szólalok meg ha kezd nagyon eldurvulni a szóváltás a lányok közt. Ám szerencsére eddigre Hagrid is pont ideér, a lányok pedig visszavonulót fújnak.
- Kell esetleg segítség? Lilah hogy van? - pillant mögétek. Addigra Lilah is összeszedi magát és csak legyint.
- Megleszek, professzor úr! - Hagrid láthatóan elvörösödik, ahogy zavarba jön. - Caidan, folytatjuk? - kérdezi óvatosan, mire a fiú csak szélesen elvigyorodik és bólint. - Máris megyek!
Majd felétek néz.
- Fú, srácok, nagyon köszi, hogy segítettek, kicsit nehéz lett volna egyszerre kétfelé néznem... Jövök nektek eggyel! - kacsint még rátok. - Talán vissza kéne menni a porlock-okhoz, nem?
Összehúzom a szemeimet Cadien hangjára.
- Pff az imidzstolvaj... -motyogom alig érthetően az orrom alatt. Majd visszafordulok Hagridhoz.
- Ugyan már Hagrid! - legyintek. - Moiráé az érdem, én nem tettem semmit... - A zavart félrepillantásom úgy rendezem, hogy inkább a porlockra nézek. - De, de megyünk. Jól haladtunk eddig, úgyhogy óra végéig lehet hogy odamerészkedik hozzánk, igaz, Moira? - Finoman megkönyökölöm a lányt, és egy halovány mosolyt az arcomra erőltetek.
- Hagrid te pedig ne aggódj, ha bármi baj van, itt a környéken rendet tartunk ha kell! - Nyugtatom meg a vadőrt, majd visszasétálok a korábbi helyemre, leülök és némán magam elé meredve a füvekkel játszadozom.
- Hé, minden oké? Nem nagyon tudtam figyelni Lilahra a két önjelölt díva miatt... történt esetleg valami? - Szólít meg végül Moira. A csudába, ennyire látszik?!
- Semmi említésre méltó... - Rántom meg a vállam, majd feljebb emelem a fejem, de csak annyira, hogy a hajam alól pont rálássak Moirára. - Inkább mondd, neked hogy sikerült leszerelni a hölgyeményeket? - Mosolygok rá. Aztán a porlock felé nézek, de a fejem nem mozdul, csak a szemeim irányulnak rá a nagy göndör szénaboglya alól.
- Maradjunk annyiban, hogy az ember az intézetben megtanulja, hogy hogyan szerelje le azokat, akik túl magas lóról tekintenek le rá. De holnap lesz két ellenfelem Párbajszakkörön - Erre egy kicsit önkéntelenül felnevetek.
- Szép volt! - Nyújtom egy öklösre a kezemet. - Azért szólj, ha kell segítség, bár lányokat nem szeretek se fizikálisan, se verbálisan bántani... - Ennek ellenére mostanság elég gyakran sikerül...
- Mindenképp szólok - Mosolyog, s viszonozza az öklösömet. Majd ha nem történik semmi különleges, akkor újfent a gondolataimba mélyedek, hogy nyugodtan megkezdhessem a szokásossá vált önostorozásomat.

Aislinn Normoyle
Kor: 15 év
Születésnap: április 1.
Ház: griffendél
Pálca: fűzfa pálca egyszarvúszőr maggal, 13 és ¼ inch, rugalmas
Patrónus: Csincsilla

Kinézet: Aislinn egy 168 cm magas, sportos testalkatú lány. Szép, enyhén szeplős arcát enyhén hullámos barna haj keretezi, melynek elülső részét hárta fogja egy kontyba. Szemei mézbarna színűek, mindig ábrándozva merednek a messzeségbe. Szeplői igazán csak erős fényben láthatóak, oly haloványak. Ha nem az iskolai egyenruha van rajta, szereti a kényelmes inkább testhez simuló dolgokat. Inkább nadrágos lány. Illetve imádja a garbókat és a beanie-ket. Ruhái általában pasztell színűek, és egyszerűek.
Jellem: Aislinn az a lány, akit nem érdekel, hogy ki látja vagy hallja, ha a kedvenc száma következik, akkor hamis hangon énekel, illetve ha tud rá koreográfiát táncol is (nagyon is jól). Az idő nagy részében a fülein van a fejhallgató, de csak azért, mert nincs kivel beszélgessen. Pedig nagyon szeret csacsogni, folyton mosolyog. Nagyon pozitív személy, nem szereti a vitákat. Nem vesz magára semmilyen sértést. Senkinek nem mond gonosz dolgot, gonoszságra kedvességgel válaszol.  Viszont ha kell, másért kiáll, és ha ninncs más megoldás beveti a pusztakezes harci tudását is.
A nap huszonnégy órájában ábrándozik valamiről. Ha nem épp unikornis háton lovagol végig a szivárványon, akkor a jövőjéről vagy éppen a hercegéről ábrándozik. Bár Aislinn inkább magába a szerelem gondolatába szerelmes. Otaku mivoltából adódóan nagyon szeret embereket összepárosítani, és rajongani értük.
Annak ellenére, hogy kiskora óta folyamatosan táncol, néha nagyon ügyetlen tud lenni, bár ez inkább a figyelmetlenségének köszönhető. Néha random elejt dolgokat, vagy a saját lábában felbukik, annyira elkalandozik. Ezeken mindig csak nevet, kedvét szinte semmi sem szegheti. Koncentrációja erős, ameddig olyan dologról van szó, ami tényleg érdekli.
Nagyon kreatív lány, szeret írni történeteket és verseket, illetve próbálkozik manga rajzolással is, ám kézügyesség híján kevés sikerrel. Szeret sütni-főzni, nagyon jól is tud, illetve óra keretein kívül bájitalokat is kotyvaszt hobbiból. Szereti az állatokat, s a legendás lényeket is.
Nagyon bátor, s félelmeivel is igyekszik szembenézni. Két félelme van: bohócok és magasság.
Történet:
Aislinn Normoyle Írország egyik elbűvölő kis falujában Dalkey-ban látta meg a napvilágot. Életének első két évét itt töltötte, majd édesanyja újfent elindult a nagyvilágba, immáron a kis Aislinnel.
Amit még tudni érdemes Aislinn születésének körülményeiről, az az, hogy egyáltalán nem tervezett gyerek volt. Édesanyja bárokban dolgozik felszolgálóként, s az egyik kuncsaft elcsavarta a fejét, s pár hónapig együtt is maradtak. Mindez Amerikában, New Yorkban történt. Mikor kiderült, hogy a nő várandós, a férfi azonnal lelépett. Mint később kiderült, egy híres cég vezetője volt, és nem engedhetett meg magának ilyen rangon aluli kapcsolatot. Aislinn anyja egy ideig még próbálkozott, majd mikor belátta, hogy az ügy reménytelen, hazatért.
Tehát, amint Aislinn betöltötte a második esztendős kort, édesanyja újfent nekiindult a nagyvilágnak. A munkája miatt kb. évente változtattak lakóhelyet. A lánynak nem igazán voltak barátai sosem, mert nagyon különc volt. Már kisgyerekként több nyelven tudott. Ugye angol az anyanyelve, és ezen felül mindig megtanulta az adott ország hivatalos nyelvét, ahol éppen laktak. Édesanyja sosem szabott határokat a lányának, és mindent megadott neki, amit csak tudott, főleg szeretetet. Aislinn sosem hiányolta az apafigurát az életéből. Rengeteg edzésre járt, de leginkább a tánc tetszett meg neki, de anyja ragaszkodott a harcművészetekhez is, ugyanis nagyon sokan bántották a lányát. A mugliiskolát Japánban kezdte meg, ami rengeteg mindenre megtanította a lányt. Itt voltak először befogadóak vele, és voltak is barátai (akikkel mai napig tartja valamilyen úton-módon a kapcsolatot). Itt vezették be az animék és mangát világába. A lány hatalmas otaku lett, s mangákat kezdett írni és rajzolni (bár mivel rajzolni nem tud). A lány innen nem akart elköltözni, ám Korea sem bizonyult rossz helynek. Itt bár nem volt annyi barátja, mint Japánban, de szeretett itt élni. Innen ered a k-pop imádat. Miután innen is elköltöztek, kezdtek megjelenni a rémálmai. Ez azonban még csak a kezdet volt. Lassan de biztosan paranormális jelenségeket vélt felfedezni maga körül. Ő nem ijedt meg tőle, de mikor beszámolt erről a tanárainak, őrültnek tartották, s követelték az anyját, hogy járassa pszichológushoz. Az anyukája ezt elutasította, s kivette Aislinnt az iskolából, s el is költöztek. Ám ezek a dolgok csak egyre erősödtek, s már a különórák sem terelték el róluk a lány figyelmét. Így végül visszaköltöztek Írországba a nagyszülői házba, hátha a nagymama tud segíteni. Itt Aislinn rémálmai és a paranormális jelenségek is megszűntek. A lány is kezdte azt hinni, hogy megbolondult, egészen addig, míg meg nem jött a Roxforti levél. A nagymama és az anyuka is szkeptikusak voltak ezzel kapcsolatban, azt hitték valaki szórakozik. Ám mikor egyre több levél érkezett, amiket baglyok hoztak, s egyre lehetetlenebb helyeken, kezdték elhinni, hogy igaz.
Végül hárman közösen felkutatták az Abszol utat (egy kis útbaigazítással, amit az utolsó levélhez küldtek), s bevásároltak minden szükséges iskolai kelléket. Aislinn kapott egy baglyot is, mivel csak így tudnak a Roxfortból kommunikálni, illetve édesanyja vett neki egy törpegolymókot. Aislinn odáig van a kis szőrmókokért, És hihetetlenül boldog, hogy végre lehet háziállata. Régebben sosem lehetett neki a folytonos utazások és édesanyja szőrallergiája miatt. Ám szerencsére a törpegolymóknál nem adódott ilyen probléma, úgyhogy Aislinn elkönyvelte a boszorkány létet a legjobb dolognak, ami valaha történt vele. Belekerült a világba, amiről eddig csak ábrándozott.
A vonaton egy Matthew Owlers nevű fiúval és a bátyjával került egy kupéba. Bár jól elbeszélgettek, sosem került közelebb hozzá. Aislinnek itt sem lettek barátai. Még a varázsvilágban is különcnek számított. Itt is 3 méterrel a föld fölött járt, ám nem érdekelte sosem. Élvezte a mágia világát, s miután második évében a nagymamája elhunyt elhatározta hogy gyógyító lesz. Példaképei Madame Pomfrey és McGalagony professzor. Azokból a tárgyakból, amik érdekelték, s kreativitást igényeltek remekelt! Kedvencei : bájitaltan, gyógynövénytan, bűbájtan és átváltoztatástan. Ezekből mind szuperül teljesít, a legjobbak között van. Jóslástanból és mugliismeretből is könnyedén és jól teljesít, ám ezeket nem szereti annyira. Asztrológiából is jó, míg a művészetek tárgyat szereti, de csak közepesen teljesít. Sötét varázslatok kivédése órákon csak azokból a varázslatokból jeleskedik, amik képzelőerőt igényelnek (patrónus bűbája különösen erőteljes, mumus ellenes bűbája is kivételesen jó), a többiből azonban maximum erősen közepes. Repülésben iszonyatosan béna, már csak a tériszonya miatt is, míg a mágiatörténet… nos ha nem mangák rajzolásával lenne elfoglalva az órán, akkor talán (de csak talán) nem bukdácsolna belőle. A rengeteg szabadidejét pedig vagy a Tiltott Rengetegben, vagy a konyhán a házimanók társaságában, vagy pedig a gyengélkedőn tölti, ahol tanul Madame Pomfrey-tól. Szeret a kastélyban bóklászni, ám nem egyszer tévedt már el.