☰

Bejelentkezés vagy regisztráció.

A Roxfort titkai

Gresh550
Írónövendék

"A sense of humour is the only divine quality of man" - Arthur Schopenhauer

Posts: 156

Utoljára online: Nov 11, 2024 19:52:46 GMT 1

A Roxfort titkai Közzétéve: Oct 7, 2022 17:00:34 GMT 1

Post by Gresh550 on Oct 7, 2022 17:00:34 GMT 1

#s://i~imgur~com/ngsdoDB~png

Lassan ballagtam le a könyvtárból a nagyterembe mikor eljött az ebédidő. A gondolataim leginkább még mindig az imént tanulmányozott könyvek körül forogtak, így nem szenteltem különösebb figyelmet a környezetemnek. A folyosókon magam elé meredve haladtam végig, miközben megszokott módon kerülgettem a többi diákot. Az elmúlt években megtanultam viszonylag problémák nélkül navigálni a kastélyban, távol maradván az .. idegenektől. Egyszerűbb volt így. Órák után robotpilótára váltani, eljutni a következő tanteremig, s újra.

A nagyterem előtt szokásosan tolongás van, a hangzavar kiránt a kis komfort zónámból. Mielőtt még ismét elmélyülhetnék a nemtörődöm existenciában, egy furcsa érzés fog el. Mintha.. figyelnének. Ahogy körbepillantok egyre több alak tűnik fel, aki felém tekintget, amitől hirtelen… meglehetősen kellemetlenül érzem magam. Lehajtom a fejem, s olyan erősen koncentrálok a padlóra, hogy remélhetőleg az el tudjon nyelni. Igyekszem eltűnni a tömegben, de ahogy betódulunk a helyiségbe, mindenki szétválik, s elindul a saját asztala felé. Ijedten nézek szét, látva amint többen mutogatnak felém, némelyek még össze is súgva, nevetgélve valamin.

Ekkor aztán az egész tetőpontjához érek, ahogy két Griffendéles lány elém áll. Már épp kerülném ki őket, amikor is az egyikük egy elriasztó arckifejezést felvéve szólal meg. Egy pillanatra fel sem fogom mi történik.
- Hogyan..? - kérdezek vissza, miközben … próbálom felfogni mégis mire gondolhatnak. Egyre rosszabbul érzem magam, jelentkezik is a gyakori gyomorgörcs ami elfog mikor emberekkel kell beszélnem. Valószínűleg látták, hogy nem értem mire gondolnak, így az egyikük elém tolta az újságot.

Már az ötödik szót látva elkezdtem egy kicsit szédülni. Nem szerettem a családomról beszélni, bár tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg egész sokan tudnak róluk. Mindegyikük valami neves pozíciót töltött be, gyakorlatilag híresek voltak. Én azonban mindig igyekeztem egy kicsit … elkülöníteni magam tőlük. Nem is igazán lett volna kinek meséljek Pennyn kívül, de ő már úgy is hallotta minden panaszomat. Tovább haladva azonban, a cikk egyre … rosszabb lett. Az anyám. Az én anyám. Hogy mással? Nővel. Az … kevésbé érdekel. De hogy .. Hazudott volna .. apámnak? Miért, vagy .. mióta? Vagy talán csak egy kompromitáló kitaláció akar az egész lenni, hogy valami más minisztériumi dolgozó besározza őket és átvegye a helyüket?

Nem segítenek a helyzeten a további megjegyzések. Eric. A lányok. Még több gondolat. Miért? Mióta van ez? Egyáltalán igaz? Miért érdekel ez másokat annyira? Beszélnem kellene anyámmal. Vajon egyáltalán ő tud erről? Vagy .. mi folyik most otthon? Muszáj lenne írnom nekik. De hogyan? Fogalmam sincs hogy lehet egy ilyen beszélgetést elkezdeni. Szerettem volna nem túlzottan beleveszni az egészbe, de egyszerűen nem ment. Így egyszerre ez az egész sok volt. Úgy éreztem, mintha az egész nagyterem, az egész kastély, mindenki körém gyűlt volna. Fogalmam sem volt, hogy tényleg ez történik e, de hangokat hallottam a fejemben amint kántálnak, és nevetnek rajtam. Egyre inkább összementem, míg a körülöttem lévők óriásokká váltak, akik egy összefüggő falként körbevettek, lenéztek rám… majd pedig nevettek.

A hirtelen felszólaló, erős férfihang magamhoz térít valamelyest. A jobbommal a mellkasomhoz kapok, mély levegőt véve; az iménti nagyjából egy percben (annak ellenére hogy inkább tűnt egy órának) azt hiszem elfelejtettem még lélegezni is. Nem is igazán fogom fel amit mond. Pontok.. levonás. Azt hiszem épp megmentettek. Egyelőre. Bár mindig is kerültem az embereket, tudtam, hogy a tinédzsereket ennyivel nem lehet eltántorítani. Amíg ez az egész meg nem oldódik, valószínűleg egy céltáblával a homlokomon fogok járkálni az iskolában. Minő irónia, hogy ez pont valaki olyannal történik, akinek minden vágya lett volna ha mindennél kevesebb figyelem éri.

Ahogy a srác felém fordul, sápadtan, továbbra is zavarodva nézek rá. Pár pillanatnyi csend után tudok csak válaszolni neki.

- Nem. Nincs. Nem tudom, hogy … mi.. történt. K-köszönöm. – teszem hozzá, majd egy pillanatra elgondolkodom az ajánlatán. Nem mintha jelenleg további társaságra vágynék, de talán egy prefektus jelenléte elriasztaná a további.. támadókat. – Mehetünk. – bólintok, hogy erőtlen szavaimat némileg biztosítsam. – Úgy is elment az étvágyam.

"I never wish to be easily defined. I'd rather float over other people's minds as something strictly fluid and non-perceivable; more like a transparent, paradoxically iridescent creature rather than an actual person" - Franz Kafka

Kami
FRPG Guru

Posts: 285

Utoljára online: Sept 18, 2024 20:24:43 GMT 1

A Roxfort titkai Közzétéve: Oct 7, 2022 22:09:27 GMT 1

Post by Kami on Oct 7, 2022 22:09:27 GMT 1

#s://i~pinimg~com/originals/10/92/6f/10926f0c05a7a22136815fad0429d13c~jpg

Szerencsére a többiek nem kifogásolják az ötletemet, szóval az első akadályt úgy fest megugrottam. Mikor Daniel kérdezi, hogy mi történik, ha senki nem kapja el a cikeszt, rámosolygok.
- Azért fogok néha kiállni figyelni. De úgy érzem ezzel nem lesz gond! - állítom magabiztosan.
Miután végzünk a kis megbeszélésünkkel, kivonulunk a többiek elé. Emlékszem még a saját válogatómra, és hogy nekem mennyit segítettek az akkori csapatkapitány szavai, így megkockáztatom, hogy én is kiállok a jelentkezők elé, pár bíztató szót szólva. Megköszörülöm a torkom, majd előveszem az egyik legmegnyerőbb, legkedvesebb, legbíztatóbb mosolyomat.
- Először is szeretnélek üdvözölni benneteket mindannyiunk nevében - mutatok itt hátra a másik három csapattársamra. - illetve megköszönni a lelkes érdeklődéseteket. Sajnos nincs helyünk mindannyiótok számára, ám nem szeretném, ha bárki csüggedne, ha esetleg nem kerülne be. Hozzátok ki magatokból a legtöbbet, de legfőképpen érezzétek jól magatokat közben, hiszen a kviddics leginkább erről szól! Sok sikert kívánok mindenkinek!
Megkezdődik a melegítés. Figyelmesen végigmérem az összes jelentkezőt, majd Pennyhez és Jordanhez lépek.
- Azt hiszem van egy nagyon erős fogó jelöltünk... - nézek a fekete hajú negyedéves lányra. Ha jól emlékszem, Milana a neve, és már most látom benne a fantáziát. Természetesen még több embert kinézek magamnak, de valahogy belül szinte érzem, hogy Ő lesz a fogónk. Ezen kívül a harmadéves Brooke-on is megakad a szemem. Még egy-két embert ígéretesnek találok (főleg a lányok közül), de végül úgyis mindent az fog eldönteni, ami élesben történik. A csapat szétoszlik Fogó-, hajtó-, és terelő jelöltekre. Penny a hajtókat igazítja el, Daniel a terelőket, míg jómagam a fogókhoz lépek.
- Egyszerű lesz a feladatotok srácok... - lépek eléjük, majd kezemben megvillantom az időközben magamhoz vett arany cikeszt. - Az lesz az új fogónk, aki elkapja a cikeszt - mosolygok rájuk, majd nem hagyva időt az ellenkezésre, már megyek is Pennyhez.
- Akkor seprűre! - adom ki az utasítást. A cikeszt útjára engedem, mire az ifjú fogó jelöltek már utána is suhannak.
Pennyvel és Jordannel pedig megkezdjük a hajtók szelektálását. Sajnos a kezdés nem sikeredik túl jóra, sőt mi több, kezdek aggódni, mi lesz, ha ez így folytatódik. Ám ahogy telik az idő és cserélődnek a jelentkezők, kezd felcsillanni a remény. Ám sajnos eddig egyik sem az igazi. Közben azért időközben párszor kiállok, hogy megleshessem mind a terelő, mind a fogó jelölteket. Milana tűnik továbbra is a legesélyesebbnek számomra. Ezután még a hajtókra is vetek egy pillantást így kívülről, mielőtt visszaállnék.
Éppen a szőke hajú, negyedéves Henry Davis-szel gyakorlunk, mikor egy ismerős hang szeli át a pályát. A kvaff pont nálam van, s el is hajítom, nem törődve azzal, hogy Daniel teljesen kizökkentette a srácot. Már majdhogynem lemondok róla, amikor felfigyelek a reakciójára. Bár a passzom egyenesen az arcába csapódik és rendesen megszédül a fiú, nem esik le és még a kvaffot is elkapja. Elégedetten hümmögök. Már majdhogynem küldeném vissza Danielt, hogy a saját dolgával fogalaltoskodjék, mikor Brooke egy precíz ütéssel magára irányítja a terelőnk ~és az én~ figyelmét. Magamban elmosolyodom.
Úgy fest az egyik jelöltem bejött...
Nem is szentelek ennek nagyobb időt.
- Gyerünk Henry, a játék nem áll meg! - szólok rá, majd folytatjuk. Bár a fiú nem a legjobb játékos, de a kiváló alkalmazkodó képességével nagyon jól kompenzál. Utána jön egy váltás, ami annyira azért nem vett le a lábamról, de egynek elmegy. Közben felharsan egy örömkiáltás. Rögtön a hang forrása felé fordulok, majd immáron leplezetlenül diadalittasan elvigyorodom. Milana kapta el a cikeszt és még mutatványozik is mellé. Átvseszem tőle a cikeszt, majd mosolyogva biccentek neki.
- Részemről a szerencse, Momo!
Az idő előrehaladtával egyre esik a színvonal ismét, illetve elkezdtek potyogni a jelöltek a seprűről. Épp vakarok fel egyet a karikáról, aki elveszítette az uralmát a seprűje felett és ott kötött ki, mikor hallom, hogy nagyobb baj történt. Biztonságban lejuttatom a földre a srácot, majd rögvest a csoportosulás felé veszem az irányt.
A tömeg miatt csak akkor látom a problémát, mire közelebb érek. Féltérdre ereszkedem a kisfiú mellé, majd Elise-re felnézve hálásan bólintok.
- Azt igazán megköszönném! - Majd a sérülthöz fordulok. - Bár meggyógyítani sajnos nem tudom a karod, a fájdalmadat tudom valamelyest enyhíteni, ameddig szakértő kezek közé nem kerülsz - mosolygok rá gyengéden, miközben előhalászom a pálcámat. - Szabad lesz? - nézek rá beleegyezését várva, majd amint megkapom a zöld jelzést, ráolvasom a fájdalomcsillapító bűbájt, amit Ai tanított nekem. - A két barátom elkísér Madame Pomfrey-hoz, ő pedig seperc alatt helyre hozza a karodat, ne félj! - bíztatom, majd felállok mellőle. A pálcámat elrakom, majd végignézek az ijedt arcokon. Veszek egy mély levegőt.
- Sajnos a kviddics az egy ilyen sportág. Gyakoriak a mostanihoz hasonló véletlen balesetek. És akadnak durvább játékosok is, akik nem riadnak vissza ennél keményebb módszerektől sem. Aki ennek tudatában nem kívánja folytatni a válogatón való részvételt, annak köszönjük az eddigi munkáját. Akik viszont jól átgondolták, s a veszélyek ellenére is folytatni kívánják a gyakorlást, őket nagyon szívesen látjuk! - Lehet egy kicsit kemény voltam, ám nem akarok senkit sem álltatni. A kviddics az egy durva sport, aki fél a sérülés veszélyétől, annak jobb ezt előbb megtudnia. Nem lenne fair sem vele, sem velünk szemben, ha már csapattagként szembesül ezzel, és szezon közepén otthagy minket.

Bratti
Szerepjátékok Császára

"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman

Posts: 914

Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal

Utoljára online: Nov 16, 2024 22:42:12 GMT 1

A Roxfort titkai Közzétéve: Oct 20, 2022 20:24:53 GMT 1

Post by Bratti on Oct 20, 2022 20:24:53 GMT 1

#s://i~pinimg~com/564x/43/2c/04/432c048fc91a0d7234f9396ce5469276~jpg

Moira - Aria

Finn összehúzza a szemeit.
- Azért ennyire ne nézz már idiótának... - forgatja végül a szemeit. Még majdnem hozzátesz valamit, de végül nem. Zoe jelez neki, hogy menne, ő pedig igyekszik is eleget tenni a kérésének. Int neki, hogy menjen előre, ő maga pedig nagyon közel lép Moira-hoz. Túlságosan közel is, majd belehajol kicsit az arcába, majdnem összeér a homlokuk.

- Ajánlom, hogy senkinek ne mondd el, Magpie, mert egyrészt úgyis megtudom, másrészt nagyon rossz lesz neked, Prefektusi cím ide vagy oda... - fenyegeti meg, miközben mélyen a szemébe néz a lánynak. Közben a kezébe nyomja a pálcáját, majd finoman meglöki a lányt, hogy egyet hátra lépjen, aztán ő maga is elindul az unokatestvére után...

Nagyon különös ez az egész. A srác egyértelműen védi Zoe-t, de mitől? Ő amúgy benne van? Túl sok a kérdés, válasz egy sem és ők nem azok az emberek, akikről csak úgy kiderülnek dolgok...

Egyikünk sem mozdul
Ülünk és nézzük a folyót
...

Élni kell - súgják a habok
A víztükörben tisztább az arcod
A szemeid árnyékában ott vagyok

Belekap a szél a hajadba
A szívem az időt megakasztja
Ha besodor a vízbe a bánat
Be akarok úszni utánad

- Esti Kornél: Utánad

Bratti
Szerepjátékok Császára

"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman

Posts: 914

Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal

Utoljára online: Nov 16, 2024 22:42:12 GMT 1

A Roxfort titkai Közzétéve: Oct 20, 2022 21:48:35 GMT 1

Post by Bratti on Oct 20, 2022 21:48:35 GMT 1

#s://i~pinimg~com/564x/fe/4e/c4/fe4ec4e18d349f7bba1a24ec28822157~jpg

Elise
Csak bólintok Mattie-nak, majd biccentek Tommy-nak is és finoman megsimogatom a fiú haját.
- Gyere, minden rendben lesz, pláne a fájdalomcsillapítással! - mondom gyengéden, aztán a fiú bólint. Látszik, hogy tényleg hat a varázsige, mert összeszedi magát és feláll. Mi két oldalról támogatjuk és hamarosan el is kísérjük a pályáról.

Közben igyekszünk kicsit beszélni vele, mesélni, kérdezgetni, főleg Tommy, mégis csak az ő házából való. Aztán a srác megkérdezi, hogy hollóhátasként miért vagyok itt. Elvörösödöm és hirtelen a torkomon ragadnak a szavak.

- Őőő... Örm... - krákogok egyet. - Matt hívott, hogy nézzem meg a válogatót... - mondom a fél igazságot, mire a srác bólogat.
- Akkor te a barátnője vagy? - kérdezi teljesen őszintén, ártatlanul. Még jobban zavarban vagyok.
- Mi? Nem... - válaszolom és a fülem mögé tűrök egy tincset. Szerencsére beérünk és hamarosan le is passzoljuk a srácot a Gyengélkedőn. Ott maradunk vele még egy kicsit, de aztán Tommy-hoz fordulok.

- Visszamegyünk szólni Mattie-nak, hogy minden rendben? - kérdezem tőle, mire a javasasszony beleszól.
- Jó lenne, ha egyikük maradna a végéig, hogy utána visszakísérjék a fiatalembert... - mondja.
- Akkor az én leszek, én vagyok vele egy házban - ajánlkozik rögtön Tom.
- Biztos? - kérdem tőle, mire mosolyogva bólint. Gyorsan lekapom a pulcsiját és visszaadom. - Nehogy nálam maradjon... - nem tud hirtelen mit mondani, én pedig egy gyors ölelést követően elindulok visszafelé.

Matt - Kami
Innentől kezdve azért megfogyatkoznak a számok, de talán nem is baj, hiszen a legesélyesebbek így is színre léptek már. Hála az égnek, minden rendben megy és egy órával később hárman maradtok a csapattársaiddal.
- Asszem, egyértelmű? - néz körbe Daniel, mire a másik kettő kicsit bizonytalanabbul bólint, majd mindenki rád néz, hogy mi a döntésed...

Ezek után elköszönnek tőled, hiszen rád még egy remek rövid beszámoló vár, amit Sinistra professzornak kell írnod, hiszen erre kért. Látszik, hogy milyen lelkes és fiatal még. Legalább egy fél órát még eltöltesz vele és már biztosan arra gondolsz, hogy Elise-ék vissza sem jönnek talán vagy mi lesz az órával, s már el is indulnál öltözni a szomszédba, mikor egy meglehetősen bizonytalan hangot hallasz.

Elise
Nem azt mondom, hogy nem fázom ebben a szeles időben, de remélem, mindjárt rajtam lesz valami talárszerű dolog. Sietek vissza a pályára, de már sehol senki, így elbizonytalanodom. Mindenki elment? Mattie is? Akkor nem lesz óra? Mondjuk, megérteném... A tegnapi után én is menekülnék magamtól.

Kicsit csalódottan és rendkívül átfagyva nézek körbe az öltözőkbe, illetve a pályán, de sehol senki. Végül elmerészkedem a fiúrészleg felé is, ahol bizonytalanul beszólok, ha már be nem mehetek.
- Hahó! Van itt még valaki? - kérdezem halkan. Rendkívül nevetségesen érzem magam és inkább lehet, ideje lenne visszamennem, mert semmi értelme, hogy full egyedül itt kóborolok. Amúgy is egy kicsit rossz érzésem van...

- Esti Kornél: Utánad

Kami
FRPG Guru

Posts: 285

Utoljára online: Sept 18, 2024 20:24:43 GMT 1

A Roxfort titkai Közzétéve: Oct 23, 2022 13:13:13 GMT 1

Post by Kami on Oct 23, 2022 13:13:13 GMT 1

#s://i~pinimg~com/736x/d3/c0/4e/d3c04eca5a811a564b2f50230fdf34de~jpg

Bár ezután sokan elmennek, mégsem bánom. A nagy esélyeseink ennek ellenére is maradnak, aminek örülök. Az edzés hátralevő részében minden rendben zajlik, bennem pedig végleg kikristályosodnak az új tagjaink. Kicsit (na jó, kit álltatok, nagyon) féltem attól, hogy mi lesz ha nem találunk megfelelő embereket, ám ez az érzés a válogató végére elmúlik. Elégedetten mosolyogva csatlakozom a csapattársaimhoz, Danielnek pedig csak bólintok. A jelöltek már elhagyták a terepet.
- Szóval... - állok meg mellettük kezemben a seprűmmel. - ...én is úgy érzem, hogy egyértelmű a döntés. Terelőnek - nézek itt Danielre. - a harmadéves Brooke Taylort gondoltam. Precíz, határozott, ha kell megfelelő mértékben agresszív is, de mindenek előtt jól együtt tud dolgozni Daniellel - nézek az említettre megerősítést várva. - Hajtónak magunk mellé - fordulok Pennyhez. - a negyedéves Henry Davist választanám. Bár vannak technikai hiányosságai, jók a reflexei és nagyon jó passzokat ad, tehát remekül tud támogatni minket - figyelem a lány reakcióját. - Végül pedig fogónak a szintén negyedéves Milana Harwey-t választanám. Ő volt az egyetlen, aki képes volt elkapni a cikeszt, emellett kiemelkedően manőverezett végig, és egyszer sem tudtátok eltalálni a gurkóval sem - nézek megerősítésként Danielre. - Szóval, mit gondoltok? - nézek körbe mindenkin, hátha van valami ellenvetésük, javaslatuk, vagy egyéb megjegyzésük. Azonban mindenki egyetért. Daniel arcán már látom is, hogy mennyire örül a barátjának, és hogy szegény fiúnak nem lesz egyszerű élete ezek után. Penny esze már valahol máshol jár, ezt látom a szemein, Jordan pedig szintén szó nélkül egyetért. Így, hogy ezt letudtuk, megköszönöm nekik a mai munkájukat, majd útnak eresztem őket.
Jómagam pedig még itt maradok, bár azért visszaöltözöm civilbe. Az edzés rendesen megizzasztott, a ruháim pedig a délelőtti meleg, napos időre vannak kitalálva. Még szerencse, hogy a szekrényemben ilyen esetekre tartogatok egy darabot szinte minden ruhadarabból, előfordult, hogy kellett már. Így szépen kihalászok onnan egy pulóvert és magamra kanyarintom. Mivel még Tommy és Elise nem tértek vissza, gondoltam megvárom őket itt, és addig neki is állhatok akár a beszámolónak a mai válogatásról, amit Sinistra professzor kért.
Közben pedig néha-néha elkalandozom, hogy akkor most vajon megtartjuk-e a repülés korrepetálást, vagy a tegnapi után nem... Őszintén, már az is meglep, hogy ma eljött, de gondolom Tommy miatt. Ha a helyében lennék, én sem akarnám látni magamat...
No mindegy, bárhogy is alakuljon a dolog, azért itt megvárom őket. Mivel nagyon szelesre fordult az idő, így inkább az öltözőben maradok.
Az elején nagyon sokat agyalok rajta, hogy hogy is kezdjek neki. Valahogy nem áll a tollamra egyik opció sem, ami eszembe jut. egy olyan 5 perc fejtörés és önmarcangolás után kezdenek használható ötleteim lenni, majd csak úgy elkezdem ontani magamból a szót. Aztán megint elakadok, hogy vajon a sérülést bele kéne-e írnom. Ekkor eszmélek fel, hogy már mennyi idő eltelt, és sehol senki. A hajamba túrok és sóhajtok egy nagyot.
- Azt hiszem jól elszúrtam tegnap... - morgok hangosan.
- Hahó! Van itt még valaki?- kapom fel a fejem egy igen halk és bizonytalan hangre. Természetesen egyből felismerem, mire önkéntelenül is elmosolyodom.
- Már csak én vagyok itt, gyere be nyugodtan! - szólok vissza neki, miközben elkezdem elpakolni a dolgaimat az asztalról.

Pandora
Lelkes fórumozó

Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó - félig nyitva.

Posts: 97
Elfoglaltság:Elfoglalt

Utoljára online: Jun 21, 2023 19:03:29 GMT 1

A Roxfort titkai Közzétéve: Oct 23, 2022 14:22:10 GMT 1

Post by Pandora on Oct 23, 2022 14:22:10 GMT 1

#s://i~imgur~com/CbYqnEZ~png

– Csak menjünk innen, utána talán átértékeled a helyzetet – mosolygok biztatóan a fiúra. Sejtelmem sincs róla, min mehet most keresztül, de abszolút megértem az étvágytalanságát. Mindenesetre… talán pár falatot sikerül leszuszakolni a torkán, vagy legalább egy meleg italt. Amilye sápadt, még a végén rosszul lesz és elájul.
Anya mindig azt mondja, egy bögre forró tea segít lenyugtatni az idegeket, a nővérem pedig a Lángnyelv whiskyre esküszik. Én egyikükkel sem értek egyet, de most talán anya módszerét lenne célszerűbb kipróbálni.
– Igazán nincs mit köszönnöd – jegyzem meg, miközben finoman a „menekülési útvonal” felé kormányzom Corvust, hogy elinduljunk a konyhába. – Én sem vágynék most a helyedben társaságra, de ha szeretnéd, szólok valakinek.
Próbálom felidézni magamban, hol láthattam korábban Pennyt, ha esetleg szükség lenne rá, de inkább nem hozom szóba a lányt. Nem akarom még inkább zavarba hozni Corvust, és azt sem szeretném, hogy úgy érezze, ráerőltetem a dolgot. Mégis… hirtelen kellemetlen szorítást érzek a mellkasomban. Nekem biztos jól esne, ha valaki olyannal tudnék erről beszélni, aki egy kicsit megérti ezt az egész „másság” témát.
– Figyelj, tudom, hogy nem nagyon ismerjük egymást… de átérzem a dolgot, szóval…
Elhallgatok, nem forszírozom tovább a témát. Ez egyelőre amúgy is csak egy hülye újságcikk egy nyomorult pletykalapban, hisz a Prófétáról van szó. Azt hinné az ember, hogy javára vált az eltelt idő.... Mindenesetre Corvus valószínűleg enélkül is vette a lapot, így nem is nagyon szólok hozzá, amíg le nem érünk a konyha bejáratához, hacsak nem kérdez valamit.
A falon lévő festmények láttán az étvágytalanság ellenére összefut a nyál a számban. Egy kicsit mindig irigyeltem a hugrabugosoktól, hogy ilyen közel laknak a konyhához – na, nem mintha a mi klubhelyiségünk és körleteink olyan messzire lennének. Megcsóválom kicsit a fejem, és ahhoz a festményhez lépek, amely a konyha ajtaját rejti. Megcsiklandozom a körtét – a festményen szereplő gyümölcs felkuncog, mielőtt egy méretes zöld kilinccsé változna a kezem alatt.
– Szezám, tárulj – mormogom, miközben kinyitom az ajtót, és belépünk a konyhába. Nem vártam, hogy más is lesz odalent a sürgő-forgó manókon kívül, így kissé megilletődöm, amikor belépvén az első dolog, ami szemet szúr odabent, az Aspen és… Ai. A fiú új diák, és bár a házunkba osztották, nem sok dolgot tudok még róla. A lányra kicsit zavartan rámosolygok, halványan elpirulok, mielőtt kissé félszegen köszönteném a párost.
– Sziasztok – biccentek feléjük, rögtön lesütve a szemeimet. A tarkóm hirtelen viszketni kezd, öntudatlanul is odanyúlok, hogy megdörzsölgessem, hátha sikerül enyhíteni egy kicsit ezen a fura érzésen, ami eluralkodott rajtam. – Bocsi, hogy így rátok törtünk.

(Szerkesztve: Oct 23, 2022 14:23:50 GMT 1 Pandora által.)

Time takes it all, whether you want it to or not. Time takes it all, time bears it away, and in the end there is only darkness. Sometimes we find others in that darkness, and sometimes we lose them there again.
- Stephen King, The Green Mile

Kami
FRPG Guru

Posts: 285

Utoljára online: Sept 18, 2024 20:24:43 GMT 1

A Roxfort titkai Közzétéve: Oct 23, 2022 15:40:20 GMT 1

Post by Kami on Oct 23, 2022 15:40:20 GMT 1

#s://cdn~inprnt~com/thumbs/8f/7c/8f7cf4b54f6eb256ebca84999d2a7951~jpg?response-cache-control=max-age=2628000

Még egy kicsit csacsogok Hógolyóval, majd rászólnak, hogy inkább a dolgát végezze, szóval a drágaságom elsiet. Ezért pedig hirtelen Aspihoz fordulok.
- És mondd csak, Aspi! Honnan is jöttél? Kérdeztem már? Igazából mindegy, most megkérdezem. Nem volt rossz új helyre költözni? Gondolom hiányoznak a barátaid. Levelezel velük? Én nagyon szeretek leveleket írni! Te szeretsz leveleket írni? Ó! Képzeld, mielőtt a Roxfortba kezdtem volna járni, mi is évente költöztünk. Van testvéred? Nekem sajnos ni... - folytatnám még a szófosást, ám nyílik a konyha ajtaja.
Meglátom rajta belépni a cuki mardekáros prefit, mire széles mosolyra húzódnak az ajkaim. Serényen integetni kezdek neki Aspi mögül.
- Szia! - köszöntöm Damit harsányan és vidáman. Csak ezután veszem észre a mögötte levő fiút. - Ó, szia neked is! - köszöntöm a másik srácot is. - Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna... - állok fel, de Aspi mögött maradok. A meginduló szófosásom közepette azért diszkréten becsukom a jegyzetfüzetemet. - Én Aislinn vagyok, de nyugodtan szólíts csak Ai-nak! Tudtad, hogy az Ai japánul "szerelmet" jelent? És a te neved mi? Igazán tetszik a hajad! És milyen magas vagy! - kezdek el neki bókolni, majd észbe kapok, hogy Aspit még be sem mutattam. - Ó jaj! - csapok a homlokomra. - Be sem mutattam nektek! - teszem az egyik kezem Aspi vállára. - Ő itt Aspi, még új. Mit is mondtál, honnan jöttél, Aspi? - nézek rá, de meg sem várom a válaszát. - Aspi is járni fog bájitaltan szakkörre. Hát nem izgi? Ti jártok valamilyen szakkörre? - Ezután tűnik csak fel, hogy a hátsó fiú el van sápadva. - Minden rendben? - kérdem kicsit oldalra döntve a fejem, majd odaaraszolok hozzájuk. Felébredt a javasasszony énem. Dami mellé finoman mosolyogva biccentek neki, majd tekintetem a magas fiúra emelem. - Gyere... - mondom neki finoman, ahogy gyengéden megérintem egyik kezemmel a hátát, míg a másikkal óvatosan megfogom a karját. - ... ülj le ide - vezetem Aspi mellé. Az ott heverő táskámat gyorsan arrébb taszajtom, majd finoman ülő helyzetbe pozícionálom a fiút. Hógolyó a gondolataimban olvasva elrohan, hogy készítsen forró italokat. Én közben kicsit aggódva mérem fel a fiú állapotát. - Fáj valamid? Esetleg hányingered van? - Közben pedig felkapom a jegyzetfüzetem és bevágom a táskámba, ami az enyhe erőszakosságnak köszönhetően leborul a földre és minden kihullik belőle. Én azonban tudomást sem veszek róla, mintha ez a kis malőr meg sem történt volna.

Pandora
Lelkes fórumozó

Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó - félig nyitva.

Posts: 97
Elfoglaltság:Elfoglalt

Utoljára online: Jun 21, 2023 19:03:29 GMT 1

A Roxfort titkai Közzétéve: Nov 5, 2022 18:58:27 GMT 1

Post by Pandora on Nov 5, 2022 18:58:27 GMT 1

#s://i~imgur~com/CbYqnEZ~png

Reggie nyugodtan üldögélt és épp a második muffinját fogyasztotta a gondolataiba mélyedve, fél füllel Ai és Hógolyó beszélgetését hallgatva. Azonban az egyszer csak félbeszakadt, és a lány őt kezdte el ismét bombázni a kérdéseivel.
-Hát, Amerikában éltem… - kezdte. Nem volt benne biztos, mennyit is osszon meg. – De itt születtem. Nem igazán levelezek senkivel otthonról… - mondta elkomorodva, amikor arra gondolt, hogy miért is nem tartja senkivel a kapcsolatot, de nem volt benne biztos, hogy Ai ezt észlelte, mert máris tovább magyarázott arról, hogy ő szeret levelet írni, és ők is sokat költöztek, és nincs testvére. – Nekem sincs testvérem.
Ám ekkor hirtelen kinyílt a konyha ajtaja, és két ismeretlen fiú lépett be rajta. Az egyik egy sötét hajú fiú, Hollóhátas egyenruhában, és úgy tűnt, nincs valami jól. A másik egy világosbarna hajú srác volt Mardekáros talárban, prefektusi jelvénnyel – Damien, ha jól emlékezett, így hívták.
Mielőtt Reggie-nek lett volna alkalma bemutatkozni, Ai már be is mutatta, így csak biccentett a két új fiúnak. Csak sóhajtott egyet, mikor Ai elmagyarázta, hogy fog járni bájitaltan szakkörre, annak ellenére, hogy legalább háromszor mondta, hogy nem fog. A lány közben az után kezdett érdeklődni, hogy hogy érzi magát a sötét hajú fiú, és a nagy igyekezetben leverte a táskáját a földre. Bár ez őt nem különösebben érdekelte, Reggie azért lehajolt, és összeszedegette a lány holmijait – egyrészt legalább nem esnek át rajta, másrészt egy kicsit zavarban volt az egész szituációból, és így ez legalább egy időre elterelte a figyelmét.

"Ha szeretnéd, szólok valakinek." - visszhangoznak a szavak a fejemben, ahogy csendesen lépkedek a prefektust követve. Akármilyen jó viszonyom volt Pennyvel, jelen helyzetben még vele sem akartam beszélni. Valahogy olyan ... hirtelen volt. Még mindig nem tudtam elképzelni. Az anyám megcsalná apámat..? Ráadásul hazudott volna neki arról is, hogy...? Vagy ez csak valami pletyka? De mégis miért pont ezt írnák? Egyre inkább úgy éreztem, hogy el kell olvassam azt a cikket. Tudnom kellett, mi az amivel a családomat vállalják... Tudnom kellett, hogy vajon igaz e. Bár nem voltam benne biztos, hogy akarom e. A gondolatmenetemből ismét a mardekáros srác hangja szakít ki.
- Valóban? - kérdezek vissza csendesen, erőtlen hangon. Úgy érzem ezzel utalni akar valamire, de most valahogy ... nem tudok rendesen gondolkodni, így nem igazán fogtam fel mit szeretne. Helyette inkább ennyiben hagytam az egészet.
Ahogy beérünk a konyhába, a benti helyzetet látva majdnem rögtön sarkon is fordulok. Még több ember... Úgy érzem ez nem igazán kell nekem. De mintha ők nem ismertek volna fel. Talán ... mégis biztonságosabb itt, mint egyedül visszaindulni a klubhelyiségbe.. Bár valószínűleg ezzel is csak egy elkerülhetetlen konfrontációt kerülgetek. Előbb-utóbb úgy is meg fog történni...
Köszönésképp csak kissé megemelem a jobbomat, lassan kinyitva a tenyerem, szerencsétlenül intve. Elég hamar feltűnik, hogy a lány pont az a típus, akiket általában kerülni szoktam. Finoman megrázom a fejem, mikor említi, hogy még nem találkoztunk, közben pedig teszek pár lépést hátrafelé. Ahogy azonban a nevét említi, egy pillanatra lefagyok. Csak hallgatom az önfeledt meséjét, miközben a griffendéles lányok szavai járnak a fejemben. Aislinn..? Vajon ő lenne az, akire gondoltak? Azt amit ezután mond, már nem is hallom igazán. Csupán állok ott, ahogy ismét elragadnak a gondolataim.
Egyszer csak pedig előttem áll, majd érzem ahogy... megérint. Ezzel a megmaradt színek is eltűnnek az arcomról, minden vér kifut belőle, teljesen elfehéredem. A karomat... Azt sem tudom mi történik, csupán kétségbeesve követem a lányt, remélve, hogy akkor majd békén hagy. A lelkierőm most végképp kevés ahhoz, hogy megpróbáljak elszakadni tőle, megmagyarázni, hogy nekem ez az egész kellemetlen, majd távozni.. Gyorsan levágom magam az asztal mellé, s igyekszem egy picit eltávolodni tőle. A kérdéseit hallva lehajtom a fejemet. Lassan lefelé, egyre közelebb az asztalhoz. Jól vagyok e? Fáj. Hányinger. Próféta. Griffendéles lányok. Botrány. Anyám. Apám. Viszony. Normoyle... Aislinn.
A fejem egy síkba érve a fa felülettel hangosan koppan. Erőtlenül görnyedek előre, s hosszasan, szaggatottan fújom ki a levegőt.

Aggódva vonom össze a szemöldökeim. Valami nagyon nem okés, azt tisztán látom. Viszont semelyik betegséghez sem hasonlít, amit valaha láttam. Kérdőn Dami felé fordulok, és közelebb lépek hozzá.
- Te tudod, mi történhetett vele? Ha senki nem mond semmit, nem tudok segíteni neki… - mondom mit sem sejtve.

- Egy... kicsit... hagyd levegőhöz jutni - szólalok meg az esélytelenek teljes nyugalmával, amikor Ai lerohanja Corvust. A srác így is teljesen a padlón van, és ugyan tudom, hogy Ai-t nem a rossz szándék vezérli, valószínűleg ez volt az utolsó dolog, amit most szeretett volna. A sors furcsa fintora, hogy pont vele futottunk itt össze az ide járó párszáz diák közül.
Amikor a lány a nagy pörgésben lesepri a saját holmiját is a földre, szinte egyszerre mozdulok Aspennel, hogy segítsek összerámolni, ám visszakozom, és éppen leülnék, mikor megpillantok egy füzetet az asztal aatt pont Aspennel szemben.
Megragadom a kiváló alkalmat arra, hogy leguggoljak, és eltűnjek az asztal alatt - véletlen sem önmagam kivonása a kissé kínos szituációból a célom. A füzet tárva-nyitva hever előttem, kissé turbulens kézírással teleírva. Ellenállok a késztetésnek, hogy beleolvassak, csak felkapom, és magamhoz szorítom, amíg megpróbálok kimászni.
Ai éppen ebben a pillanatban céloz meg engem, ennek pedig meg is van az eredménye: annyira hirtelen próbálok felkelni a földről, hogy szembe kerülhessek a lánnyal, hogy sikeresen beverem a fejem az asztal szélébe. Egy halk aucs az összes hang, amit ki tudok préselni magamból, az arcomon néhány másodperc erejéig fájdalmas fintor játszik, mielőtt sikerülne rendeznem a vonásaimat. A füzetet még mindig magamhoz szorítva fogom, így a szabad kezemmel dörzsölöm meg a fejem búbját, miközben válaszra nyitom a szám.
- Ami azt illeti, igen, de... - felelem egy kicsit érdes hangon. Vetek egy pillantást Corvusra, nem tudván, hogy mi legyen. Ha valakinek, hát Aislinnek muszáj lenne tudnia, mi a helyzet odakint. - A többiek eléggé rászálltak egy ostoba újságcikk miatt, ami... - Felsóhajtok, és megrázom a fejem, mielőtt folytatnám. - Nos, az anyukádról és az övéről szólt.

Végignézem, ahogy Dami beveri a fejét, előkapom a pálcámat és egy egyszerű non-verbális fájdalomcsillapító varázsigét küldök rá. Majdnem mint egy gyógypuszi, hihi.
- Újságcikk? De akkor ezen nem is tudok segíteni, nem? - vágok a szavába. A folytatásra csak még értetlenebbül pislogok.
- Az én anyukámról? Milyen újság ez? Anya pedig nem is híresség. Nem értem. Ugyanabban a cikkben szerepel anyu meg Arthur király - itt a rosszul lévő fiúra mutatok, ugyanis továbbra sem tudom a nevét. - anyukája? Miről szól a cikk? A te anyukád is mixer? Ez valami Mixerek Lapja? Hol lehet ilyen újságot kapni? Biztos vannak benne jó receptek…

Ai próbált segíteni a fiúnak (egyelőre kevés sikerrel) aki egyre rosszabbul festett, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. Damien és Ai beszélgetése alapján, valami újságcikk miatt volt így kiakadva. Mégis, mit írhattak az anyukájáról – ráadásul Ai-éval együtt említve? Reggienek meglehetősen rossz érzése támadt, nem csoda, hogy a srác ennyire kiborult. Aztán hirtelen eszébe jutott…
-Ez az az újság? – kérdezte, ahogy előhalászta a táskájából. Valaki a kezébe nyomta reggel, neki pedig még nem volt ideje kidobni valahova. „Déli Próféta” volt a címlapjára írva, és anélkül, hogy jobban belenézett volna, átnyújtotta azt Ai-nak és Damiennek.

Átveszem Reggietől az újságot.
- Ez nem is Mixer újság… - motyogom. Aztán egyből megakad a szemem a fotón. Gyorsan végig is futom a cikket, majd csak ráncolom a homlokom.
- Nem értem… - nézek fel az újságból. - Nem értem, miért baj az, ha anyuink barátkoznak. Vagy ez azért van, mert anyu mugli? De attól még nagyon cuki! Csak 16x ájult el, mikor kiderült, hogy boszorkány vagyok, és felvettek ide. Azóta meg tartjuk az ilyen évi 3-at, amikor mesélek neki, vagy nekiállok bájitalokat kotyvasztani otthon és rendszeresen felrobbantom a konyhát… - nézek körbe rajtuk totál fogalmatlanul.

Mikor Aspen előhúzza az újságot, kissé erőtlenül biccentek egyet.
- Ez csak a Próféta, sokszor... vannak benne féligazságok - jegyzem meg a fiúnak, közben fél szemmel Ai-t figyelem, ahogy az cikket bújja. Ismét megdörzsölgetem a tarkóm, inkább csak pótcselekvés gyanánt.
Ahogy Ai felnéz az újságból, halványan elmosolyodom. Annyira tipikus... És valahogy nem lep meg ez a reakció.
- A cikk szerint ők nem úgy barátnők - felelem óvatosan, és közben a lány szemébe néznek.

- Mi az, hogy nem úgy? Milyen máshogy barátnőnek lenni? - nézek értetlenül. Majd megvilágosodom. - Ááá, a riválisra gondolsz?

Szóval, amennyit össze tudott rakni… Ai anyja, és egy másik nő (feltehetően a sötét hajú srác anyja), romantikus kapcsolatban, és ez az újság szerint azért nagyon „botrányos”, mert mindketten nők. Nem mellesleg a másik nő férjnél is van. Reggie csak sóhajtott egy nagyot – neki ugyan nem volt ezzel problémája, de úgy tűnt, valaki még itt sem tud kiszállni mások magánéletéből.
Ai viszont, egyáltalán nem értette, hogy ez miért is lehetne probléma. Ami, egy részt jó volt, de másrészt viszont…
-Úgy barátnők, hogy egy pár. Együtt vannak – szólt közbe, hátha ez segít egy kicsit tisztázni a dolgokat.

- Duuh…! Látom, hogy együtt vannak! - mutatok a képre, amin ketten együtt vannak. Ennyire azért még én sem vagyok buta! - Azt is látom, hogy ketten vannak. De még mindig nem értem, hogy mi ezzel a baj!

Vetek egy hálás pillantást Aspen felé a segítségnyújtásért, ám úgy tűnik, ezzel sem vagyunk előrébb. Hogy lehet valaki ilyen... ártatlan? Naív?
- Együtt, mint... párkapcsolatban, csak... - Ismét Aspen, majd Corvus felé pillantok, nem szívesen mondom ki. - A cikk szerint a viszonyuk nem baráti.

- Párkapcsolatban vannak. Romantikusban - mondta ki végül, mert úgy tűnt, Ai nem igazán vette a lapot. - Járnak. Szerelmesek. Tudod - így már csak érti... ugye? Ugye? futott át Reggie fején aggódva. - És ez ööö... hát alapvetően nem gond, csak... néhány ember nem ért egyet két nő kapcsolatával. Meg hát, egyikük férjnél van - intett a fejével a srác felé. Bár, tudta hogy a lapnak nem a megcsalással van a fő problémája.

A lányt és a fiúk magyarázkodását hallgatva minden maradék életkedvem elszáll. Csak ülök ott, az asztalra roskadva, szaggatottan lélegezve. Próbálok nem teljesen kiakadni, de valahogy a körülöttem folyó beszélgetés nem javít az összképen. Ahogy meghallom a két mardekáros fiú kijelentéseit a viszonyról, felemelem a fejem az asztallapról... Majd egy gyors, erőteljes mozdulattal visszateszem azt, hangosan koppanva a fán. És még egyszer. És megint. Hangosan, fáradtan sóhajtok fel, s tekintetem a lányra emelem. Már alig vagyok magamnál.

Elsőre ismét nem értem, mi a probléma. Aztán Aspi számomra is érthetően elmagyarázza a helyzetet. Először megörülök, hogy anyu talált valakit, akit szeret és aki szereti. Aztán megértem a problémát. Teljesen lesápadok. Nyitom a számat, hogy mondjak valamit, de egy hang nem jön ki a torkomon.
Ez nem lehet igaz... biztosan nem igaz! győzködöm magam. Anyukám nem tenné tönkre más házasságát. Biztos van rá valami magyarázata.
Beszélnem kell vele. Most, azonnal!
- É-én... - már nem is tudom mit akartam mondani. - S-sajnálom... - nézek a sápadt fiúra, majd felkapom a táskámat és kirohanok a konyhából.

A Hollóhátas fiú egyre rosszabbul nézett ki, majd mikor Ai-nak végre leesett, hogy mi is a probléma valójában, bocsánatot kérve elrohant. Reggie tanácstalanul nézett Damienre. Fogalma sem volt, mit kellene tennie – menjen Ai után? De egyáltalán nem ismerős a kastélyban, és a lányt sem ismeri, valószínűleg előbb tévedne el nagyon, mint, hogy megtalálja. Illetve lehet, hogy egyedül akart lenni. A sötét hajú fiút is nagyon sajnálta, egyrészt, hogy az újságból kellett megtudnia ezt a viszonyt, másrészt hogy most még ők is erről beszéltek, de Ai-nak is muszáj volt megértenie… szóval ezért döntött úgy, hogy inkább közli vele a száraz tényeket, mint hogy még órákig kerülgessék a témát különbözőképpen körbeírva. A fiút még annyira sem ismerte, mint Ai-t, és bár úgy tűnt, hogy szüksége lenne segítségre, ötlete sem volt, mit tudna tenni.
- Nagyon sajnálom, ami történt – lépett lassan a Hollóhátas fiú felé. – És, hogy még most mi is felemlegettük. Nem tudtam, hogy máshogy mondjam el neki, hogy megértse. Szeretnél most inkább egyedül lenni? Vagy visszakísérjünk a szobádhoz?

Kissé megemelem a fejem a lány hangját hallva. Hát ő sem akarja elhinni. Talán mégse lenne igaz? Akkor lehet hogy tényleg kitaláció? Muszáj lenne .... Beszélni vele is. Már ha a történet egyik felét hallanám.. Talán az is segítene. A probléma, hogy nem ismerem őt sem... Se senkit jelenleg a szobában. Mikor kiviharzik, egyfajta reménytelenség fog el, s csak lassan visszaeresztem a fejem az asztalra. Utána kellene menni, de fogalmam sincs pontosan hová indulhatott.
- A szobám.. A klubhelyiségben csak célpont lennék. - felelem a mardekáros srácnak kis idő után. Próbálva összeszedni magamat feltápászkodom, majd amint talpra állok, végig nézek a két fiún. Nem nagyon ismerem őket sem, de eddig normálisnak tűntek. - Beszélnem kellene ... vele. Van ötletetek hova ment?

- Ai, várj, ne si... - fordulok rögtön a lány után, ahogy kiviharzik a konyhából. Pár másodpercre elfog a késztetés, hogy utána menjek, de...
Nagyot sóhajtva a mutató- és hüvelykujjam közé csippentem az orrnyergem, megdörzsölöm, és lehunyom a szememet néhány pillanatra. Ekkor tudatosul, hogy még mindig a mellkasomhoz szorítva kapaszkodom a lány füzetébe is. Érzem, hogy erősödik a szorításom, ahogy a füzet fedlapja finoman a karomba vág.
Azt hiszem, én biztosan nem akarnám, hogy ezek után bárki hozzám szóljon... De vajon ő hogy van ezzel?
Arra eszmélek fel, hogy Reggie épp Corvusba próbál egy kis lelket csiholni. Ai füzetét a táskámba csúsztatom - gondolván, hogy majd később visszajuttatom neki -, és a fiúkhoz fordulok.
- Ha tippelnem kellene, valahol a közelben megbújva próbálja feldolgozni a hallottakat... - motyogom, miközben felkapom a táskámat a vállamra. Ismételten sóhajtok egy nagyot. - Talán majd megpróbál beszélni az anyukájával, a helyzetét tekintve erre talán McGalagony professzornál lesz esélye.

Igyekszem egyben tartani magam. Nem kiakadni. Már így is elég rossz az egész, most még kereshetem meg a lányt is. De most hogy tudom, hogy neki is hihetetlen az egész... Talán van rá esély, hogy nem igaz. Az igazgatónő... Igen, talán ez nem rossz ötlet. Valószínűleg jobb lenne, ha ketten beszélnénk vele.
- A füzet. - nézek Damienre - Az az övé, igaz? Elkérhetném?

Vetek egy pillantást a táskámra. A homlokom ráncba szalad.
Bár úgyis megkerestem volna Ai-t a délelőtti fotókkal, talán jobb, ha most azonnal visszakapja a füzetet. Az hiányzik most a legkevésbé, hogy emiatt is idegeskedjen - elég fontosnak tűnik.
- Persze, egy pillanat - biccentek végül. Így lesz a legjobb.
Kis kitorászás után elővakarom előbb Ai füzetét, majd a saját naplómat és egy mugli golyóstollat is a táskámból. Fellapozom a saját naplóm a mai napnál, az oldalon a bejegyzés helyett csak egy nagyon vázlatos ceruzarajz virít a babakornisról és a mellette térdelő Ai-ról. Habozás nélkül kitépem a lapot, noha nem szoktam ilyesmit csinálni, és miután félbehajtottam, a következőt körmölöm rá.
Később együtt befejezhetnénk, ha lesz kedved. - D
A félbehajtott lapot becsúsztatom Ai füzetének lapjai közé anélkül, hogy kinyitnám azt. Mielőtt Corvus felé nyújtom a füzetet, a fiú szemébe nézek.
- Szeretnéd, hogy valamelyikünk veled menjen, vagy inkább... egyedül lennél?
- Jobb ha ketten intézzük el - bólintok a srácnak csendesen, majd egy pillanatnyi szünet után hozzáteszem. - Azért köszönöm a segítséget.
- Nincs mit... - motyogom már inkább csak magamnak. Igazán nem segítettünk, legalábbis az ábrázatodat elnézve.

- Remélem, sikerül megoldaniuk ezt az egészet - sóhajtott Reggie, majd követte Damient a Mardekár körletei felé.

- Én is - felelem kissé lehangoltan a fiúnak, és magamra erőltetek egy mosolyt. Reggie-vel csendben elhagyjuk a konyhát, miután elköszöntünk a manóktól. Rövid utunk néma elmélkedéssel telik, egyikünk sem szól a másikhoz, amit jelen pillanatban rendkívül értékelek. Éppen a klubhelyiség ajtjánál csapódik hozzánk bundás pajtásom, Banshee megjelenik a lábunknál. Egyből egy picit jobb kedvem lesz, és még mielőtt bemennénk, az ölembe kapom bolyhos lelki támaszomat. Odabent elköszönök Reggie-től, és visszavonulót fújok a szobánkba...

Kami
FRPG Guru

Posts: 285

Utoljára online: Sept 18, 2024 20:24:43 GMT 1

A Roxfort titkai Közzétéve: Nov 7, 2022 23:31:26 GMT 1

Post by Kami on Nov 7, 2022 23:31:26 GMT 1

#s://i~pinimg~com/originals/55/79/93/55799301d504a61cd9c6c61de9af514f~jpg

Kicsit megkönnyebbülök, mikor meghallom Matt hangját. Mégsem feleslegesen jöttem akkor. Mikor azt mondja, menjek csak be, először félve teszek meg pár lépést, aztán bekukkantok az ajtón.
- Helló? - köszönök be bizonytalanul, mert marhára nem vagyok itt ismerős.

Ahogy bekukkant, kedvesen rámosolygok, majd le is hervad a mosoly az arcomról, ahogy meglátom milyen lengén van öltözve.
- Te nem fagysz meg így? Hová lett a pulóvered, ami eddig rajtad volt?- kérdezem, bár igazából teljesen automatikusan lépek a szekrényemhez, ahonnan kiveszek egy vékonyabb pulóvert megy egy vastagabb széldzsekit. Azután hozzá lépek, az említett ruhadarabokat a kezébe nyomom, ahogy betessékelem. - Húzd fel nyugodtan őket, tiszták... - bökök a fejemmel a ruháim felé. Utána az asztalhoz lépek.
- Hogy van a fiú? - kérdezem, miközben a maradék dolgot is elpakolom onnan, a tollat zsebre vágom, amit a beszámolóm piszkozata is egy összehajtogatás után követ.

Elhúzom a
számat.
- Ennyire látszik? - kérdem, de nem utasítom vissza a kapott
ruhadarabokat, egyből felveszem. - Köszi! - mondom megkönnyebbülve, majd egy
kis melegedés után folytatom. - Hm, rendben lesz. Ma este vagy holnap délelőtt
már mehet is vissza hozzátok, ne aggódj. És sokat segített a varázslatod is -
mosolyodom el halványan. Aztán eszembe jut, hogy akkor most mi van a repülés
órával, de nem merem feltenni a kérdést. Inkább csak bénán toporgok, mint egy
idióta.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Jól van
akkor... - mondom, ahogy sertepertélek tovább. Nem akarom húzni az idejét
túlságosan. - Köszönöm, hogy elkísértétek! - itt azért megállok és felveszem a
szemkontaktust. Utána pedig felkapom az edzéseken használt seprűmet. -
Szóóóval... - kezdem lassan, ahogy igyekszem kitalálni hogy fogalmazzam meg a
dolgot. - ...akkor megtartsuk ma a repülés kopperedet? Meg, uhm... - felé
fordulva egyik kezemben a seprűt tartom, míg a másikkal a tarkómat vakarom.
-... remélem nincs harag a... a tegnapi miatt... Nem akartalak megbántani... -
nézek rá bűnbánóan.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Örülök,
hogy nem nekem kell felhoznom a témát, körülbelül 20 kilónyi feszkó megy le
rólam azzal, hogy rákérdez. Majd majdnem megszédülök, ahogy folytatja. Muszáj
elkapnom a tekintetem, észre sem veszem, de beharapom a számat.
- Persze, azért
is jöttem vissza... Ja, és nem, nem haragszom - hadarom, próbálok mosolyogni,
de közepesen jött össze. Legalább igazat mondtam. Haragudni nem haragszom.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Látom
rajta, hogy valami nincs rendben. Most azt meg nem mondom, hogy esetleg rosszul
van, vagy tegnap tényleg sikerült megbántanom, vagy valami más miatt.
-
Figyelj… - megvárom, ameddig rám nem néz. - Ha nem érzed jól magad, akkor
megejthetjük máskor is az órát. Vagy legalább ülj le egy kicsit. Mikor ettél
utoljára? - mellé lépek, majd finoman odaterelem az asztalhoz, amelyiknél eddig
írtam a beszámolót. - Én ma már nem sietek sehova, szóval ha neked is időd
engedi, és nem zavar a társaságom, akkor nem sietünk sehová - mondom neki
nyugodt hangon, miközben mosolygok végig, hátha valamivel ez segít neki.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Nem kell
sokat várnia, pár másodpercen belül kérdőn ránézek. Aztán megforgatom a
szememet. Inkább értelmezze félre a reakciómat, ez a könnyebb út.
- Ne aggódj,
jól vagyok! Ebédeltem is, tényleg, nem kell leülnöm! - nevetek végre fel, ahogy
megpróbál terelgetni. - Csak kicsit átfáztam, ennyi az egész. Azt akartam
kérdezni, hogy mibe öltözzek át? Nekem nincs kulcsom a hollóhátas öltözőhöz,
ahol a kviddics felszerelések vannak - gondolkodom el, ahogy felpillantok rá.
Máris kevésbé fázok és olyan jó illata van a cuccainak. Tényleg frissen
mosottak.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Kamu
rosszallón megrázom a fejem.
- Miért kellett levetkőznöd akkor?! Bolond lány… -
motyogom már a második mondatot a nemlétező bajszom alatt. - Egyelőre tökéletes
vagy így, ahogy vagy! - Igazából
mindig az vagy… - Most csak szeretném felmérni, hogy mit tudsz, min
kell esetleg javítani. Szóval semmi szükség egyelőre komolyabb felszerelésre.
Azaaaz… - itt feltartom egy ujjam, majd gyorsan elfordulok. Előtúrok egy sisakot
a szekrényemből. - Tessék, ezt húzd fel. Nem hagyhatom, hogy bármilyen
fejsérülésre hivatkozva kihúzd magad az én korrepetálásom alól! - kacsintok rá,
miközben átnyújtom a sisakot.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Nem
akartam se összepiszkolni, se becsórni Tommy pulcsiját - rántom meg a vállam. -
És nem hittem, hogy ennyire fázni fogok - ismerem be végül, aztán kicsit
elpirulok a bókjára, de aztán emlékeztetem magam, hogy ez nem nekem szól.
Lehet, ő mindenkivel ilyen. - Hogy én? Semmit nem tudok... - dörmögök közbe a
mondandójába. Ahogy előveszi a sisakot, elfintorodom. - Ez otromba... - jegyzem
meg, de aztán egy sóhajjal a fejemre teszem, amire nem kicsit nagy. - Ennek
fixen így kell állnia? Gondolom, nem... Látod, már a retkes sisak sem jó! -
emelem a magasba a kezeimet.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Hé! Ez az
én sisakom! Azt mondod nagy a fejem? - kérdezem tettetett felháborodással. Majd
elnevetem magam és leveszem a fejéről, mókolok benne valamit, majd visszaadom
rá. Még mindig nagy, de már elfogadható. Ezután odatartom neki a gyakorló
seprűmet. - Mielőtt ezt is leszólod, ez is az enyém… - nézek rá kamu
sértődöttséggel. A seprű egy régebbi modell és elég ütött-kopott már.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Hát, úgy
tűnik, nagyobb fejed, mint az enyém! - rántom meg a vállam, majd visszadobom
neki a sisakot. - Jól van, jól van... Nagyon cuki ez a seprű - ugratom kicsit. Mint a tulajdonosa...
Gondolom, majd azonnal kicsit zavarba is jövök ettől. - Őőő... - vörösödöm el.
- Akkor mi az első feladat? - kérdezem gyorsan, mielőtt tovább gondolnám a
dolgot.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Csak
szemforgatva fújtatok egyet arra, hogy lecukizza a seprűmet (így pont nem
látja, hogy elvörösödik).
- Hmm. Kezdetnek mondjuk kimehetnél a pályára? -
ugratom, ahogy utat mutatok neki.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Megint
elhúzom a számat, de teszem, amit mond. Próbálom rejteni remegő kezeimet. Nem
is értem, miért izgulok ennyire, de ez van. Amint kiérünk a pályára kérdőn
ránézek.
- Igen, főnök? - ugratom megint.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

A főnök
megnevezésre kinyomom a mellkasom és felszegem az állam. Majd elnevetem magam.

- Helyezd a seprűt a földre… - kezdem. Ahogy mozdulna, hogy csinálja hirtelen
rászólok. - De óvatosan!!! - mikor rám néz alig bírom elfojtani a mosolyomat. -
Érzései vannak… - teszem a szívemre a kezem. - Szóval, mint mondtam, az
elejétől kezdjük. A legelejétől. Idézd fel a seprűt a kezedbe!<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Kezdeti
viccelődést felváltja a félelmem, hogy megint orrba fog nyomni a seprű. Kicsit
tétovázom, de végül lerakom a seprűt és nagyon sóhajtok, pláne azután, hogy a
szívbajt hozta rám.
- Igen, tudom, azért gyűlöl az összes... - panaszkodom. -
Csak mondom, hogy én tényleg béna vagyok... - figyelmeztetem előre. Aztán félve
előre nyújtom a kezem és megpróbálom a kezembe idézni a dolgot. - Fel! -
mondom, de persze semmi nem történik. Ezt még megismétlem párszor, de egyre
idegesebben, végül megmozdul, de... Sokkal gyorsabban, mint számítottam rá, így
csak arra van időm, hogy megpróbáljam a kezem elé kapni a kezem, hogy ne
teljesen orrba találjon.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Nem szólok
semmit a megjegyzéseire, csak mosolyogva megcsóválom a fejem. Ezután pedig csak
csendben figyelek. Ahogy Elise kezd felidegesedni, úgy tudom már előre, mi fog
történni. Annak ellenére, hogy rá voltam készülve, azt nem tudtam, mikor fogy el a seprű türelme,
és akarja orrba vágni Elise-t, de csodálatos reflexeimnek hála elkapom az arca
előtt. Majd pedig visszaadom a kezébe, miután rájött, hogy nem fenyegeti már
veszély.
- Itt két nagy hibád van: az első, hogy nem hiszel magadban, a
második, hogy hamar elveszíted a türelmedet. Hmm… hogy fogalmazzam meg, hogy
kicsit átérezhetőbb legyen… - gondolkodom el. - Most lehet teljesen hülyének
fogsz nézni, de képzeld azt, hogy a seprű olyan, mint az öcséid. Ha kellő
határozottsággal és eréllyel szólsz rá, akkor nem fog ellenkezni. Viszont ha
csak ímmel-ámmal nyekeregsz neki, akkor tojik a fejedre, ha pedig ideges
leszel, akkor meg juszt is mást fog csinálni. Ennek tudatában próbáld újra.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Persze,
hogy nem hiszek magamban, öt éve küzdök ezzel az egésszel! - fakadok ki kicsit
idegesen, mert tök cikinek érzem, hogy még a legalapabb dolog sem megy.
Összefonom a kezemet, kicsit mintha ellenkeznék az egésszel, aztán ahogy
magyarázni kezd, kicsit világosabb lesz az egész. - Ez az izé tényleg ennyire
intelligens lenne?! - nézek rá kétkedve, de nem ellenkezem tovább, újra
megpróbálom. Az elején kicsit furcsán érzem magam az egésztől, de utána
megpróbálom azt, amit mondott és úgy szólok hozzá, ahogy a fiúkhoz szoktam, ha
túl sokak. És láss csodát, tényleg igaza volt! Ha nem is elsőre, de harmadik
szólásra kegyeskedett a kezembe repülni a cucc. - El sem hiszem... - morgom,
miközben a szememet forgatom. - Most már az első órát teljesítettem az
elsősöknél... - szidom magamat.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Na!
Látod, korábban kellett volna ellátogass Matthew Tanár Úr felzárkóztató óráira.
Ha ilyen ütemben falod az éveket a koordinálásom mellett, jövőre te leszel a
Hollóhát új kviddics csillaga. Kezdhetünk félni! - ugratom finoman. - Na, ezt
egy párszor ismételd meg, ameddig rá nem érzel az ízére. Ha elsőre sikerül,
léphetünk tovább.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Hogy én?
Kviddics csillag? Előbb győzöm le a vérfarkasoktól való félelmem, mint hogy
kviddicsezzek... - mondom ijedten. Aztán csak bólintok és nekiállok gyakorolni.
Nem könnyű, sőt... Előbb magolok be egy évnyi anyagot mágiatörténetből, mint
hogy ez menjen, de azért küzdök.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Elegedetten
bólintok.
- Nagyszerű. Mielőtt rátérnénk a következő fázisra, mondd csak:
tériszonyos vagy?<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Picit
elégedett vagyok magammal. Picit. Mikor viszont tovább kérdez, akkor megint
lesütöm a szememet.
- Neked ez ilyen hatodik érzéked, hogy az összes kínos
dolgomra rákérdezel? - motyogom az orrom alatt, majd szomorúan bólintok és
továbbra sem tudok ránézni, mert nagyon gáznak érzem.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Miért
lenne kínos? - kérdezek vissza. - Szerinted az kínos, ha nekem arachnofóbiám
van?<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Mert gáz,
ha ilyen alap dologtól félsz? - kérdezek vissza, de ahogy folytatja,
felsóhajtok. - Nem, természetesen nem kínos... De nem is tudtam! - pillantok
fel rá. - Hogyhogy? - csusszan még ki a számon. - Már ha nem baj, ha megkérdem.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Ha az nem
kínos, akkor a tériszonyod sem. Egyébként nem, nem félek a pókoktól, csak
hirtelen nem jutott más az eszembe… - vakarom meg kínomban a tarkómat.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Jó, jó,
oké, felfogtam... - nézek rá mosolyogva végül. - Az meg jó hír, mert errefelé
igen csak sok van - ugratom kicsit, de még mindig izgulok.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Jajj, nem
mondod! - tettetek valami megijedés-félét. - Na, de. Órabérben dolgozom, szóval
haladnunk is kell. A félelem nagyon sok mindenben gátol, ez a repülésre
hatványozottan igaz. Először is vedd a lábaid közé a seprűt.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Csak
nevetve forgatom a szemeimet. Aztán teszem, amit mond, igyekszem nagyon
koncentrálni. És nem félni. Ez fontos ezek szerint.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Bízol
bennem? - kérdezem tőle komoly arccal, és konkrétan mellé lépek. Most fog
eldőlni, hogy fogok-e tudni segíteni neki, vagy sem…<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Most végre
teljesen megnyugodva elmosolyodom.
- Aha! - válaszolom neki, még ha kicsit
izgulok is ilyen közel lenni hozzá.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Akkor
hunyd le a szemeid, és gondolj valamire, ami boldoggá tesz. Aminek hatására a
lelked szárnyra kel… - uff,
ez borzasztó volt… Utána már csak figyelem a történéseket. Ha
elkezd felemelkedni, óvatosan egy picit hátrébb lépek, hogy ne legyek útban, de
közben folyamatosan ehhez hasonló borzalmasan gyatra költői dolgokkal igyekszem
elvonni a figyelmét.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Biztos
vagy abban, hogy ez velem is működni fog? - kérdezem kétkedve, de azért
lehunyom a szemem és nem tudom eldönteni, hogy arra akarok gondolni, hogy velem
van vagy inkább nem, mert elvonja a figyelmem. Mindenesetre a családomra
gondolok, egy jó nyaralásra vagy valami ilyesmire. De nem történik semmi. Még
mindig érzem a talajt és csak egyre elkeseredettebb leszek. - Szerintem én
ehhez nem is tudom... Teljesen tehetségtelen vagyok... - nyitom ki a szemem és
pillantok rá szomorúan és frusztráltan és csalódottan. Magamban.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Nem, nem
vagy az… Persze, vannak olyanok, akik seprűre születnek, de az is rendben van,
ha te éppen nem. Nekem például az asztrológia a gyengém. Vagy a rajzolás. Nem
tudok rajzolni. Azt is biztosan lehetne tanulni valamilyen szintig. Sosem
próbáltam. Ha viszont ilyen hamar feladod, akkor tényleg nem fogsz repülni
sosem. Pedig megvan benned a potenciál. Mindenkiben megvan. Csak nem gondoltál
elég boldog emlékre. Ez olyan, mintha… mintha… - csettintek egyet. - … mintha
patrónus bűbáj megidézésénél nem elég erős az emléked. Ne olyan dolgot keress,
amire csak szimplán jó érzés gondolni. Olyan sok van. Valami olyat keress, ami
különleges. Ami erősebb, mint a többi. Nem feltétlenül kell valósnak lennie. Én
például az első repülésemkor arra gondoltam, hogy egy sárkány hátán lovagolok.
Amit amúgy ne akarj kipróbálni. Annyira nem volt jó, mint amilyennek én
elképzeltem anno! - nevetek fel. - Na hajrá. Menni fog! Én hiszek benned!<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Shajj,
nem tudom, olyan bénának érzem magam... - panaszkodom tovább, de mikor másik
példát mond, megint felsóhajtok. - Oooooké, hadd próbáljam meg újra! - mondom,
majd lehunyom a szemem. Próbálok kitalálni valamit. Barátok, család, iskola,
örömök... Ahogy ezek között kutatok, eszembe jut a tegnapi beszélgetésünk és
hirtelen beugrik a kép, hogy mi lenne, ha megcsókolna. Ekkor hirtelen eltűnik a
lábam alól a talaj és ettől annyira megijedek, hogy elengedem a seprűt, ennek
eredményeképpen leborulok a földre. Szerencsére nem voltam alacsonyan, de azért
még mindig kicsit fájdalmas. - Jaj... - nyögök fel hirtelen. Nem is tudom,
pontosan mire, de roppant zavarban vagyok.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Látod,
megy ez! - ugrom oda rögtön mellé, hogy felsegítsem. - Jó lesz ez, csak
legközelebb ne ijedj meg ennyire attól, hogy felemelkedsz. Hisz az az egész
lényege. Végig itt leszek, és vigyázok rád. De annyit kérnék, hogy legközelebb
ne a másik irányba ess, ha már ennyire esni szeretnél, hanem inkább felém. Az
kevésbé fog fájni! - Annyira örülök a sikerének, hogy elfelejtek zavarba jönni
arra, amit mondtam. Teljesen fel vagyok villanyozódva, remélem rá is ragad
valami belőle. - Megpróbálod még egyszer?<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Ja, csak
nem számítottam, hogy ilyen hirtelen lesz... - nyögök fel megint, ahogy felhúz.
- És köszi... Tényleg sokat jelent, hogy tudom, hogy biztonságban vagyok! -
mosolygok rá, bár még mindig zavarban vagyok, így el is kapom a tekintetem. -
Jajaja, ezúttal megpróbálok nem pofára esni... - mondom neki, ahogy újra lábaim
közé veszem a seprűt. Oké, menni fog... Mondom magamban, de megint nem megy.
Már éppen feladnám, mikor figyelmeztetem magam, hogy szedjem össze magam. És
valami újjal próbálkozom: olyan dolgokra gondolok, amik nem történtek meg, de
jó lenne. Valami hatalmas családi-barátos összejövetel, ahol azt ünnepeljük,
hogy ügyesek vagyunk. És láss csodát, megint megy. - JAJ, MEGINT! - kiáltok
fel, de most görcsösen kapaszkodom, ellenben veszettül kilengek és nem sok
kell, hogy megint leboruljak. - VÉGEM VAN, LE FOGOK ESNI! - kiabálom ijedten.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Dehogy
fogsz! Dőlj ellentétes irányba, és nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. Csak
koncentrálj! - biztatom. Szeretném, ha ezt leküzdené. Az hatalmas előre lépés
lenne neki. - Nagyon ügyes vagy! Tudom, hogy menni fog! - próbálkozom még.
Természetesen ugrásra készen állok, ha el kellene kapnom.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- MI AZ,
HOGY ELLENTÉTES IRÁNYBA?! AKKOR BIZTOSAN LEDŐLÖK! - folytatom pánikban és
továbbra is előre dőlök, ami azt eredményezi, hogy szépen lassan átbillenek a
súlyponton, hogy aztán egy előre bukfencezve előre essek…<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Mivel
immáron felkészülve vártam, ha esik, így elegánsan elkapom. Mondjuk pont
tökéletes volt az esésének az íve, hogy ilyen csodálatosan a karjaimba essen.
10/10. Mosolyogva megcsóválom a fejem.
- Az ellentétes irány az jelen esetben a
hátra lett volna. - nevetek fel. Ha érzem, hogy stabilan meg tud állni a lábán,
akkor leteszem. - Ennek ellenére egészen jó volt. Milyen érzés volt ténylegesen
levegőbe emelkedni?<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Hála az
égnek, ezúttal nem a földre esem, de azért nagyon megrémülök. Bár azt nem tudom
eldönteni, hogy emiatt ver nagyon a szívem vagy amiatt, hogy a karjában
vagyok... Mattie érezheti, hogy rettenetesen remegek.
- Jó volt?! Csak jófej
vagy velem... - mondom neki, ahogy próbálom összeszedni magam. - Ténylegesen?
Borzalmas! Semmi támaszpont, semmi emlékeztető, hogy valami köt a földhöz!
Borzasztó ez az instabilitás... A földön is béna vagyok, de a levegőben még
kevesebb koordinációm van... - ömlik ki belőlem a szó. Érezhetően sok
frusztráció kijön belőlem és mintha kicsit a félelmeim is megosztanám.<o:p></o:p>

<o:p>
Végig hallgatom és magamban elraktározom az információkat, amiket mond. Fél az instabilitástól és ha nem érzi, hogy van kontrollja a dolgok felett... valószínűleg ezek eredendően nem a repüléstől származnak, hanem pont emiatt képtelen repülni...?</o:p>

- Nem vagy
béna. Sem a földön, sem a levegőben. Csak meg kell tanulnod bízni magadban.
Ugyanis nem én tartottalak a levegőben, nem is én emeltelek fel. Nem is más. Ez
mind te voltál. Akár hiszed, akár nem. Amúgy… - váltok hangnemet. -… mondták
már neked, hogy telhetetlen vagy? - nézek rá kissé vádlón, de mosoly bujkál a
szám sarkában.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- De! -
ellenkezem vele. - Láttad. A saját lábamban is elesem... Magamban alapvetően
bízom, csak nem minden téren - teszem hozz tétován. - Nem. Telhetetlen nem
vagyok. Csak perfekcionista - nyújtom rá a nyelvem, ahogy lassan elhúzódom.
Kezdek lenyugodni.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Csak
megforgatom a szemem, amikor rám nyújtja a nyelvét.
- Akkor ne higgy nekem! -
lendítem a karjaim a levegőbe. - De tényleg ügyes vagy, Miss mindent azonnal,
elsőre tökéletesen akarok csinálni - csipkelődöm, hogy oldjam egy kicsit a
feszültségét. Várok egy kicsit, majd komolyan felteszem a kérdést: - Szeretnéd
újra megpróbálni?<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Csak
durcásan félrenézek, de aztán felnevetek.
- Oké, tényleg mindent elsőre akarok
- mondom neki. Aztán kicsit habozom. - Kéne, nem?<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Ahogy
érzed. Ha úgy gondolod, hogy neked mára ennyi elég volt, akkor én nem erőltetek
semmit. Rajtad áll.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Ránézek a
seprűre és megint izgulni kezdek.
- Nem is tudom... Nem érzem, hogy hú, de
sokat tettem ma... De talán kivételesen jobb lenne nem folytatni? Csak ha neked
is megfelel... Hátha addig megszokom kicsit a dolgot és nem félek állandóan.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Mmm…
Megszokni igazán csak odafent fogod, nem a talajon… - kezdem, majd bevillan a ~~számomra főleg~~ tökéletes megoldás. - Továbbra is
bízol bennem? - kérdezem, és az arcomról is leolvasható meg a hangomból is
kihallható, hogy van valami hátsó szándékom.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Picit
elhúzom a számat az elejére, de tudom, hogy igaza van. Ahogy folytatja
gyanakodva nézek rá.
- Igen... Nem kéne? - kérdezem kérdő tekintettel.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Csak
elmosolyodom, majd kinyújtom a kezem szegény földön heverő seprűmért. Még
szólnom sem kell neki, már a kezembe is ugrik. A lábaim közé veszem, majd
Elise-re nézek.
- Elvihetem egy körre, Hölgyem? - nyújtom felé az egyik kezem,
mintha csak táncolni kérném fel.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Nem kicsit
irigykedve nézem, ahogy a seprű csak úgy beleugrik a srác kezébe. Aztán
elnevetem magam, de közben kicsit gyomorgörcsöm van. Félig kinyújtom a kezem.
-
Csak akkor, ha finoman és nem túl magasra megyünk! - kérem, de ha beleegyezik,
akkor elfogadom a kezét és óvatosan felülök mögé.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Igyekszem
finoman menni, és ígérem nem megyünk túl
magasra - ezek relatívak, hogy neki és nekem mi a túl gyors és túl magas…<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Így csak
bólintok és óvatosan felülök mögé.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Megvárom,
amíg megkapaszkodik.
- Indulhatunk?<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Meglehetősen
görcsösen fogom a fiú pulóverét és olyan közel ülök, amennyire csak lehet.
-
Ühüm - mormogom a hátának.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Csak magam
elé mosolygok, ahogy görcsösen kapaszkodik.
- Lehet jobban jársz, ha inkább a
derekamat karolod át… kicsit biztosabb fogást biztosít… - mondom enyhén
kipirulva több okból is. De tényleg igaz legalább. Közben nagyon lassan mármint tényleg naaaagyon
lassan elkezdek emelkedni a seprűvel. Majd amint azt érzem, hogy
stabilan megkapaszkodott, enyhén előre dőlök s megindulunk előre. Igyekszem nem
túlságosan felgyorsítani, bár nagyon nehezemre esik. Megszoktam, hogy nem
sétarepülésekre használom a seprűimet, így mindig emlékeztetnem kell magam,
hogy nem egyedül vagyok.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Oké... -
mondom cérnavékony hangon, majd szintén görcsösen megfogom a derekát és olyan
közel húzódom, amennyire csak lehet. - LASSAN! - morgom a hátába, ahogy
próbálom túltenni magam a hasam liftezésén. - El fogok szédülni...<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Ha ennél
lassabban mennék, akkor már állnánk! - szólok hátra. Közben pedig felemelkedem
annyira, hogy kirepülhessünk a stadionból és a tó felé veszem az irányt.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Oké,
lehet... - morgom továbbra is és próbálok inkább csendben maradni és közepesen
érzékelni a dolgokat, hátha akkor nem leszek rosszul. Még közelebb húzódom és a
fejemet a hátának döntöm és kicsit bele is temetem.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Arra, hogy
a fejét szinte a hátamba fúrja csak felsóhajtok és megcsóválom a fejem. De
egyelőre nem szólok semmit. Gondolok egyet és irányt váltok. Egy ideig nem
szólok semmit, sőt, ha nem ellenzi, akkor fokozatosan gyorsítok. De mindezt
nagyon lassan és óvatosan. Majd egy idő után ereszkedni kezdek, illetve
lassulni.
- Ha egész végig a hátamba fojtogatod magad, akkor lemaradsz a
látványról, ami miatt elhoztalak.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

A
gyorsításra először csak felnyüszítek, de kényszerítem magam, hogy bírjam. Nem
könnyű. Libabőrös vagyok és a pulzusom is az egekben, amikor pedig ereszkedünk,
akkor megint liftezik a hasam.
- Jó, de vagy leszédülök vagy lehányok innen...
- motyogom, de lassan, félve kitekintek a hátából, hogy meglessem a látványt. -
WOOOOW! - csodálkozom, ahogy fentről nézzük a dolgokat és még a szédülésem is
csökken. - Ez... Csodaszép! - döntöm először a hátának a fejem, majd hogy előre
is nézzek, de ne kelljen semerre dőlnöm, a vállára rakom az állam. - Gyakran
jársz erre?<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Nem,
tilos a tiltott rengetegbe jönnünk. Még nekem is. Általában ha idejövök, kérek
külön írásos engedélyt Sinistra professzortól. Szóval ez most egy szigorúan
titkos kivétel… - mondom, miközben igyekszem csillapítani a szívverésem. Attól
tartok, hogy lassan már hallja, milyen erősen ver. - Úgy érzem rossz társaságba
keveredtem! - a hangom aggodalmasan cseng, de a végén felnevetek.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Hé, azért
ver ennyire a szíved, mert tilosban vagyunk? - suttogom a fülébe. -
Visszamehetünk, nem kell miattam olyan helyekre jönni, ami kényelmetlenséget
okoz, mondom neki, miközben öntudatlanul is megsimogatom a karját. Aztán csak
megforgatom a szememet. Észre sem vettem, de már kevésbé vagyok rosszul
idefent. És egyre jobban zavarban vagyok a társaságában, persze a jó
értelemben.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Ahogy a
fülembe suttog még jobban felgyorsul a szívverésem és érzem, ahogy a vér a
fejembe tódul, így elfordulok tőle.
- N-nem, nem amiatt… - a karom simogatása
sem segít a dolgon. Nagyon töröm a fejem, hogy mivel tudnám elvonni a figyelmét
az én zavaromról. Hamarosan megpillantok egy unikornist. Lehalkított hangon
szólalok meg. - Hé, nézd csak! - bökök az állat felé a fejemmel. Nem sokkal
később előbukkan vele együtt a csikója is. Éppen inni tartanak.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Továbbra is értetlenül állok a helyzetben, hogy akkor mi van, de utána megmutatja az
unikornist és a bébit, szóval csak visszahajtom a fejem a hátának és úgy nézem.
Elmosolyodom.
- Nagyon édesek! - suttogom én is, ahogy inni kezdenek. Közben
lassan kezd sötétedni, szóval felpillantok az égre. - Nézd, micsoda naplemente!
- mondom izgatottan, mert nekem meg ez a kedvencem, hiszen akkor nemsokára
jönnek a csillagok.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Majdnem annyira, mint Te! gondolom magamban, mikor azt mondja mennyire édesek az unikornisok.
Arra nézek,
amerre Elise mondja, majd egy újabb ötlet jut eszembe. Közben pedig örülök
magamnak, hogy kezd megnyugodni mögöttem, ugyanakkor én viszont nem tudom
lenyugtatni hevesen verő szívemet. Hiába minden erőfeszítésem, meg hogy a
repülésre koncentrálok. De annyira magától értetődik számomra, hogy nem tudok
mást kizárva csak arra koncentrálni. Mindenesetre elindulok újra. Először még
lent haladok, hogy megcsodálhassa a bólintéreket, tündéreket és a porlockokat,
majd újra emelkedni kezdek. Elsuhanunk a tó felé. mire odaérünk egy gyönyörű
naplemente tárul elénk. Én pedig közben hasítok
a levegőben, majd leereszkedem, hogy a lábam már-már súrolja a vízfelszínt.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Miközben
nézem a lényeket, van egy érzésem, hogy mi Matt terve, de nem akarom elszúrni
neki. Sőt, még így is meg tud lepni.
- Azta! - mondom csodálkozva, s ismét a
vállára teszem az állam. - Ez csodaszép, pillantok rá óvatosan. - Jól áll a
naplemente! - nevetek fel. Aztán ahogy lejjebb ereszkedünk, ismét liftezik a
hasam. - Jaj! Bele ne essünk! - kezdek izgulni megint és feljebb húzom a lábam,
aminek következtében kezdek megint egyre instabilabbá válni. - Jaj!<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Rögtön
hátra kapok, mert megérzem, hogy dőlni kezd az egyik irányba, közben pedig a
seprűt tartom egyenesben, ami így jóval nehezebb feladat, de boldogulok vele.
-
Hát, ha ilyeneket csinálsz, nagyobb az esély rá, hogy beleborulunk - Mikor
stabilizálódik a helyzet, elveszem a karom, majd az ő kézfejét kezdem
simogatni, hogy megnyugodjon. - Nem kell aggódnod, kézben tartom a helyzetet.
Nem ma kezdtem a repülést, és semmi olyat nem tennék, aminél akár a legapróbb
esélye is fenn áll, hogy nem tudnàm kezelni a helyzetet. Egyébként is! - kezdek
mosolyogni. - Az én lábam hosszabb mint a tied, ameddig az nem ér bele a vízbe,
a tied sem fog - nevetek fel egy kicsit.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Nem kicsit
kezd a fülemben dobogni a szívem, mikor simogatni kezdi a kézfejem, de eszem
ágában sincs elvenni. Cserébe fogalmam sincs, mit mondott, csak a nevetését
hallom.
- Aha... - mondom bénán, mosolyogva. Aztán csak nézem a vizet és a
tükröződésünket. - Köszönöm! - szakad ki belőlem hirtelen, de nem mondok
többet.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Kicsit
meglepődve fordulok félig-meddig hátra, majd csak elmosolyodom.
- Igazán nincs
mit… - nem vagyok benne biztos, hogy hallotta, mert egészen halkra sikeredett.
Egészen addig repkedünk, ameddig teljesen le nem megy a nap, s a helyét először
a csillagok veszik át.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Csak
megsimizem a kezét, de nem mondok semmit. Észreveszem, hogy megjelennek a
csillagok és felemelem a fejem. Keresem a legkönnyebben megtalálható
csillagképeket.

- Nézd! - mondom lelkesen. - Ott az Orion, vagy a Vadász! - mutatok egy olyan
csillagképre, ami egy kardos embert pajzzsal ábrázol. - Az meg ott a Lyra! -
mutatok lentebbre. - Az meg a Draco! - kezdem sorolni őket. - Olyan szépek... -
sóhajtok egyet, ahogy belelkesülök.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Bár a
levegő fokozatosan hűl le, én pedig csak egy szál pulcsiban vagyok, mégsem
fázom. Sőt, miután Elise megsimogatta a kezem még egyenesen melegem is van. Az
izgatott hangjára kapom fel a fejem. Igyekszem figyelni arra, amit mond, de őszintén
szólva, én nem látok semmit. De nem akarom lelombozni a lelkesedését, ezért
csak bólintok.
- Gyönyörűek! Elképesztő vagy! - pillantok rá a vállam felett. -
Viszont azt hiszem, lassan itt az ideje, hogy visszatérjünk. Egy, mert kezd
hűvös lenni, kettő, mert lassan takarodó van… - mondom, s igazából választ sem
várva kormányzom vissza a seprűt a kviddics pálya irányába. Bármennyire is
ellennék még vele itt órákat, azért mégiscsak prefektus vagyok, és ma már így
is tilosban jártam…<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Miért? -
kérdezek vissza zavartan, mert nem értem, most miért vagyok éppen elképesztő.
Aztán csak szomorúan sóhajtok, már egészen kezdtem megszokni ezt a repülés
dolgot. De nem ellenkezem, csak csendben várom, hogy visszaérjünk. Kissé remegő
lábbal állok a talajra végre, aztán leveszem a sisakot és visszaadom. - Köszi
még egyszer! - mondom kicsit visszafogottabban. - Mikor lesz a legközelebbi
repülés? És én mikor adom vissza a tartozásom? - terek rögtön a lényegre.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Nem haladok
gyorsan, de azért viszonylag hamar visszaérünk. Leereszkedem a talajra, majd
megvárom míg leszáll, azután csak kikapom a seprűt a lábaim közül. Mosolyogva
veszem vissza a sisakot.
- Igazán nincs mit. Azért remélem egy kicsit élvezni
is tudtad. - Még egy kicsit vörös az arcom, de azt ráfoghatom a szélre meg a
hidegre. Aztán Elise rögtön a lényegre tér, miközben én elindulok az öltöző
felé, hogy elrakjam a dolgokat. - Hááát, hmm… - kezdek el gondolkodni.
Őszintén, fogalmam sincs hogy van időm vagy hogy nincs. - Szóval, az a helyzet…
- veszek egy mély levegőt - … hogy most pontosan nem tudom a választ egyikre
sem… - Közben elrakom a seprűt meg a sisakot, illetve leveszem a pulcsit, hogy
valami azért maradjon itt, mielőtt elfelejtem. - Az lehet opció, hogy mondjuk
holnap megbeszéljük? Addig megnézem az órarendem, jó? - nézek rá, ahogy
becsukom a szekrényt. Majd kilépek vele együtt az öltözőből és bezárom.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Na, jó,
nem tagadom, hogy a végére egészen megszoktam... Kivéve a liftezést a hasamban
- mosolygok szemforgatva. Amikor kicsit hezitál, rögtön beüt a pánik. Most csak
jófej és nem akar direkt kioffolni, ezért kitalál valami indokot. Tudtam. Ennyi
volt... Aztán kicsit megnyugszom, amikor csak arra akar kilyukadni, hogy át
kell néznie a dolgait. Bár ez is végződhet kioffolással, ez egy fokkal jobb.
Biztatóbb. - A holnap tökéletes! - mondom neki magabiztosnak szánt hangon. Bár
alapvetően nem tudom, mikor fogunk találkozni. Gondolom, megoldjuk. Közben
visszaindulunk. - Sok lett hirtelen minden, igaz? - kérdezek rá együttérző
hangon, ahogy a csk-ság, a prefektusi dolgok és legjobb tanulói dolog is
összejött, a szociális életről ne is beszéljünk.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Kérdésére
egy hosszú megfáradt sóhajt kiengedek. Vele is érzem magam annyira kényelmesen,
mint Tommy-val, hogy el merem mondani neki a valóságot.
- Ne is mondd… - kezdek
bele. - Rengeteg dolog van a válogatóval meg a kviddics csapattal. A többiek és
Sinistra professzor is számítanak rám. Emellett a prefektusi teendők, és a
tanulmányi színvonalamat is fenn kell tartanom, és idén jönnek az RBF-ek. Félek
tőle, hogy ez túl sok nekem, nem fogom bírni és valamit elrontok. Vagy mindent…
- vallom be őszintén. - Ezért nem merek most így semmit sem ígérni, mert nem
akarok ezzel csalódást okozni neked - frusztráltan beletúrok a hajamba. -
Gondolom egyszerűbb lesz minden, ha belerázódom… azaz inkább remélem…<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Igen, én
is érzem, hogy kicsit sok minden van rajtad... - mondom együttérzően. -
Teljesen megértem, ha nem fér majd bele egyik sem, ne érezd rosszul magad
miatta. Már a mai is biztosan sokat segített! - mosolygok rá kedvesen, hátha
kicsit jobban érzi magát. - Persze, jobb lesz egy pár héten belül... De ugye
tudod, hogy nem kell mindent egyedül csinálnod. Ott van Penny és mi is
Tommy-val, ha bármilyen segítség kell, nyugodtan szólhatsz, ugye tudod? -
emelem fel az egyik szemöldököm, ahogy a lépcsőket kezdjük mászni a kastély
bejárata felé.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Auch… torpanok meg, amikor felajánlja a
segítségüket. Nem tudom, hogyan érezzek. Jól kellene esnie, hogy azt mondja,
hogy ott vannak nekem, de mégis rosszul esik. Mintha egyedül nem lennék rá képes.
Mintha kevesebb lennék a bátyámnál, aki ezeket képes volt menedzselni…
Szerencsére általában előbb gondolkodom, mint beszélek, így vissza tudom
fojtani a kirohanásomat.
- Aha… köszi… - mondok csak ennyit. Valószínű
érezheti, hogy nincs minden rendben, ami igaz is. Magamban elhatározom, hogy
már csak azért is megmutatom, hogy egyedül is képes vagyok mindent kiválóan
elvégezni, és hogy semmivel sem vagyok kevesebb ember, mint a bátyám. Vagy
mint bárki más. Elveszek a gondolataimban, meg a tervezgetésben és a
képzelgésben, így csak szótlanul lépkedek mellette. Elkísérem a nagyteremig, utána pedig megyek valami csendes helyen
befejezem a beszámolót Sinistra professzornak…!<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

Érzem, hogy
valami rosszat mondtam. Jaj...
De fogalmam sincs, mit. Lehet, nem akarja a segítségünket. Rendben, akkor ezt
nem szabad mondani. A reakciója kicsit megijeszt, így hirtelen azt sem tudom,
mit kéne mondanom. Hogyan reagáljak erre? Nagyon töröm a fejem, hogy mit kéne
mondanom, így a bejáratig én is csak szótlanul lépdelek mellette. Igazából én
szeretek csendben sétálni, így alapvetően nem zavarna, de most igen, mert
tudom, hogy valami olyat mondtam, amit nem kellett volna. Amint beérünk a
kastélyba, felé fordulok.
- Köszönöm a gyakorlást! Jók voltatok ma, és akkor...
Majd holnap vagy a napokban ha visszaszólsz, hogy mi legyen, az tökéletes!
Bocsi, hogy ilyen sokáig kint maradtunk miattam - húzom el a számat.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

A hangja
zökkent ki a merengésemből.
- Ahhh… igazán semmiség… - vakarom meg a tarkómat.
- Ugyan, ne butáskodj, jól éreztem magam… - Én is érzékelem, hogy elrontottam a
hangulatot. Nem akarok megint ilyen rossz
hangulatban elválni… Valamit tennem kell! Mielőtt nagyon elhúzna,
elkapom a csuklóját. - Sajnálom… az előbbit… - nyögöm ki. - Nem… nem ellenetek
irányult, csak… csak… - sóhajtok egyet. Nem tudom elmondani neki. - Mindegy. Az
a lényeg, hogy boldogulni fogok, de értékelem a gesztust - mosolyodom el végül.
Ha pedig nincs más, akkor elengedem. - Holnap majd kereslek, hogy egyeztessünk.
De most már utadra engedlek, biztos éhes lehetsz. Jó étvágyat! Akkor holnap! -
intek neki, majd én az alagsor felé indulok el.<o:p></o:p>

<o:p> </o:p>

- Aha... -
válaszolom, ahogy beharapom az ajkam., s már fordulnék is ki, de elkapja a
csuklóm. Kicsit meglepődöm, de hagyom, hogy visszahúzzon. - Hmm? - nézek rá.
Aztán ahogy küszködik, kicsit rosszul érzem magam, de érzem, hogy nem mondja
majd el. - Oké, semmi baj, ne rágódj rajta! - legyintek mosolyogva. - És
bármikor! - mondom még. - Rendben, akkor majd várom a jelentkezésedet! -
mosolygok még rá kedvesen, kicsit megnyugszom. - Nem, nem vagyok éhes, de
köszi! Akkor holnap! - mondom vele egyszerre, majd még ránevetek, majd
integetve elindulok a hálókörletem felé.

Miközben sétálok vissza a hálókörletem felé, nem tudok nem azon rágódni, hogy megint elrontottam a hangulatot és így váltunk el.
Pont, mint tegnap este...
Miközben automatikusan sétálok a Hugrabug hálókörlete felé, a tegnap esti események képei beúsznak a gondolataimba:

Vacsora
után kissé megint kezdek feszengeni. Máskor természetesen Tommyval ülnék, de
most jobbnak találtam elkerülni a kínos szituációt ami a faggatózásából eredt
volna. Ő az első és a legjobb barátom itt, nem sokáig tudom elhallgatni előle
az érzéseimet a másik legjobb barátja iránt… Miközben ezek a gondolatok
kavarognak a fejemben, lendületesen haladok a könyvtár felé. Közben az ismerős
arcokra mosolyogva ráköszönök, és ahol van időm ott egy-két szót elbeszélgetek,
de nem túl sokat, ugyanis tanulnom kell. A könyvtárba érve felkeresek egy
eldugottabb üres helyet nem
a kedvencemet ha van máshol hely kivételesen s leülök. Keresés
közben persze lekapok pár hasznos irodalmat is a polcokról, majd ezek
társaságában leülök, és nekifogok a tanulásnak. Mágiatörténettel kezdem a mai
eset okán felbuzdulva…<o:p></o:p>

Mi
Tommy-val a leghátsó asztalhoz megyünk tanulni, bár nem terveztünk sokáig
maradni. Nem is nagyon beszélhetünk, egyből neki állunk tanulni.

Fél óráig csend van és nyugalom, de mikor Tommy elmegy egy könyvért, pont
belefut Matt-be.
- Hé, Mattie! - integet neki halkan. Odasétál mellé. - Nem is
tudtam, hogy te is itt vagy, úgy elrohantál... Mi is itt tanulunk Elise-zel,
jöhettünk volna együtt... - gondolkodik el.<o:p></o:p>

A nevemre
nem, de mikor közelebb jön felfigyelek Tommy-ra.
- Oh, hé Tommy! - köszönök
vissza. Hátra dőlök a székemen és nyújtózom egy nagyot. - Huh, bocsánat! Annyira
rágölcsöltem arra, hogy az egész hétvégés tanulásomat letudjam most, hogy
minden másról teljesen megfeledkeztem! - nevetek kissé zavartan.<o:p></o:p>

- Csak a
szokásos, igaz? - mosolyog kedvesen, majd a vállára teszi a kezét. - Ne hajtsd
túl magad az első héten, Mattie! - Vár egy pillanatot. - Odaülsz hozzánk? -
kérdezi tétován.<o:p></o:p>

- Muszáj
lesz, mert a hétvégém már most tele… - mosolygok rá hálásan. - Mmmm… - gondolkodom
el, ahogy végig tekintek az asztalon, amin szétterítettem már a rengeteg
tanulnivalót. - Lehet ezt most kihagynám. Nyűg lenne mindent átcuccolni. De
legközelebb élnék a lehetőséggel!<o:p></o:p>

- Ohh,
okés... - mondja kicsit csalódottan, majd lehuppan. - Akkor hagyjalak is, majd
este beszélünk? Vagy van öt perced öreg barátodra? - mosolyog Matt-re a fiú.<o:p></o:p>

- Rád? - kérdezek vissza meglepetten. - Bármikor! Minden rendben? - nézek rá kérdő
tekintettel.<o:p></o:p>

Hálásan
elmosolyodik a fiú, majd halkan felnevet.
- Ugyanezt akartam kérdezni! Én jól
vagyok, de te a gyakorlat óta kicsit fura vagy - néz kérdőn Matt-re a fiú. -
Tudok valamit tenni érted?<o:p></o:p>

- Ohh,
miattam nem kell aggódnod! - legyintek egyet. - Kicsit … umm… - keresem a
megfelelő szót. - Megviselt szellemileg az a 12 perc. Mit ne mondjak, a tanárnő
rendesen kitett magáért… - kdörzsölni zavartan a tarkóm, miközben félre
tekintek. Még nem dolgoztam fel teljesen az ott történteket.<o:p></o:p>

Tommy
meglöki Matt vállát.
- Elmeséled, mi történt? - kérdezi szelíden. - Hátha tudok
segíteni... Vagy csak az, hogy kiadod magadból…<o:p></o:p>

Megnyugtatóan
rámosolygok.
- Tényleg nem történt semmi komoly. Szembe kellett néznünk egy
mumussal, feladványokat kellett megoldani, miközben a helytől fokozatosan olyan
mértékű fejfájást kaptunk, ami gondolkodni sem nagyon engedett, meg ha ez nem
lenne elég, akkor még a hurú éneke ellen is küzdenünk kellett… Kicsit sok volt kettőnknek, de
rámutatott ez a helyzet a hiányosságaimra. Ezért kell többet és jobban
tanulnom, hogy lehetőleg legközelebb ez ne így történjen…<o:p></o:p>

- Mattie...
- szólal meg figyelmeztetően Tommy. - Ha nem lett volna komoly, akkor nem
kértél volna olyan kétségbeesetten segítséget. Még sosem hallottalak
ilyennek... - mondja kicsit nyugtalankodva Tom. - Csak... Aggódtam érted, na...
- böki ki végül. - Mindkettőtökért…<o:p></o:p>

Sóhajtok
egy nagyot, és elmosolyodom.
- Azért voltam annyira kétségbeesett, mert féltem,
hogy elszúrom és mind csalódtok bennem… - nézek rá bocsánatkérőn. Igazából nem
hazudok, mert ez volt az elsődleges okom. De ez már mindegy, hisz sikeresen
kifutottunk az időből…<o:p></o:p>

Látszódik
Tommy-n, hogy marhára nem hisz teljesen Matt-nek, de nem erőlteti tovább a
témát, mert ő sem akarja, hogy látszódjon a csalódott arca.
- Tudod, Matt,
elhihetnéd végre, hogy ilyen hülyeség miatt egyikőnk sem csalódna benned... -
veregeti meg a barátja vállát a fiút. Mielőtt bármi mást mondhatna, a legjobban
időzítve megjelenik Elise is. - Tommy? Itt vagy? - fordul be a sarkon, majd meg
is torpan, döbbent arcot vág, ahogy meglátja a két fiút. - Ohh... Csak nem
tudtam, hova tűntél és... Mindegy... Nem akarok zavarni, visszamegyek... -
fordul meg, hogy távozzon. Tom még éppen le van sokkolva, hogy Elise milyen
hirtelen jelent meg és milyen hirtelen akar távozni, így benne maradt a szó,
nem szól utána.<o:p></o:p>

Bár én is
meglepődöm Elise hirtelenségén, ez csak egy szempillantásnyi időre ül ki az
arcomra aztán kedvesen mosolygok.
- Egyáltalán nem zavarsz! Tommy csak tudni
akarta mi történt bent a házban a gyakorlaton, én meg elmeséltem neki. - csevegek vele. - Ha már itt tartunk… - fordulok Tommy felé. - Kint mi történt?
Ti is eléggé elfoglaltak voltatok? - fürkészem kíváncsian.<o:p></o:p>

Mikor azt
említi, hogy elmesélte, mi volt bent, kicsit zavartan toporgok.
- Ó, igen?
Aha... - mondom és hálát adok az égnek, hogy Tommy-ra terelődik a szó. A fiú
csak legyint.
- Áhh, nem volt olyan vészes amúgy, csak sokan voltak... Mi is
kaptunk lényeket, jó sokan voltak, igazából ezért volt nehéz, meg csapda is
volt, szóval hogy nem számítottunk mindegyikre, de megoldottuk. Ugye alapvetően
nem ez lett volna a cél, így a tanárnő adott pár meglepi különlegességet is, de
főleg csak harcolni és varázsolni kellett, nálunk nem volt nagyon gondolkodós
feladat... - mondja, közben én az egyik könyvespolcnak dőlök, úgy hallgatom,
néha vetek egy kíváncsi pillantást Matt-re, de nem tudok fél másodpercnél
tovább ránézni, mindig elkapom a pillantásomat.<o:p></o:p>

Végig csak
mosolyogva bólogatok. Nos
igen, ha nem javasolom, hogy váljunk szét, minden máshogy alakult volna...
Tekintetemet lassan az előttem heverő mágiatörténeti könyvre emelem, és
felsóhajtok. Majd ismét felnézek.
- Biztos szuperül helyt álltatok! - veregetem
meg a vállát.<o:p></o:p>

Tommy
realizálja, hogy lehet, zavarja a fiút, így kissé feszengve feláll.
- Jaj, ne
haragudj, nem akartam elvenni az idődet a tanulástól... Igazán szólhattál volna
- sóhajt fel ő is, nem tudja kizárni, hogy valami nagyon fura. - Mindegy...
Hagyunk tanulni... Ha mégis csatlakoznál, tudod, merre keress minket! -
mosolyog még rá. - Azért remélem, nélkülem nem mész vissza a körletbe! - próbál
vicces lenni, majd int Elise-nek, hogy menjenek és ha a fiú nem tartja vissza
őket, akkor a lány is int egyet a fiúnak, majd visszatérnek az eredeti
helyükre.<o:p></o:p>

-
Egyáltalán nem tartottatok fel! - mosolygok, de kissé meg vagyok lőve ebben a
szituációban. - Persze, tudom! - bólintok hálásan. - Hahh, nem hiszem, hogy
végzek addigra, mire ti… De nyugodtan felmehetsz nélkülem, nem akarlak
feltartani, és nekem ezt ma feltétlenül be kell fejezzem. - nézek az előttem
heverő halmazra. Amikor mennek el, intek nekik, és ahogy eltűnnek a szemem
elől a fejem az asztalba verem. - Idióta vagy Matthew… - sziszegem a fogaim
közt, és inkább ismét belefogok a tanulásba, különben sosem végzek.<o:p></o:p>

Tommy csak
szemforgatva, de mosolyogva csóválja a fejét arra, hogy addigra úgysem
végzünk.
- Jó, majd meglátjuk, okés? - nevet rá halkan, majd eltűnünk a
könyvespolc mögött, egyedül hagyva a fiút, ami kicsit fura érzéssel tölt el.
Mármint... Simán jöhetett volna velünk, na mindegy…<o:p></o:p>

Bár még nem
fejeztem be a tanulást, de lassan takarodó, úgyhogy egy nagy sóhaj keretében
elkezdek összepakolni.
- Majd a klubhelyiségben folytatom... - motyogok az
orrom alatt. Miután összepakolok, még gyorsan körbe nézek a könyvtárban,
találok-e valakit, és ha igen, akkor odamegyek, hogy elkezdhessem noszogatni,
hogy kezdjen elindulni a hálókörlete felé.<o:p></o:p>

Miközben
Matt az utolsó diákokat is kiterel a könyvtárból, az utolsó részén a helynek
még talál valakit: Elise fekszik a könyvén és nyugodtan szuszog rajta, hiszen
elaludt tanulás közben. Úgy tűnik, Tommy időközben elment, mert már csak az ő
cuccai láthatók az asztalon.<o:p></o:p>

Szépen
kiterelem a diákokat, de mielőtt jómagam is elhagynám a könyvtárat, még egyszer
utoljára körbe járok. Ennek során találom meg Elise-t, aki a könyvein szuszog.
Ahogy elnézem, Tom cuccai eltűntek. Gondolom
végzett tűnődöm magamban. A lány vállára teszem a kezem és finoman
megrázom.
- Hé Elise! Nem itt kellene elaludnod! - szólítom meg lágyan normál
hangerővel.<o:p></o:p>

Érzem, hogy
valaki keltegetni próbál, de én meg nem akarok felkelni.

- Jól van, jól van, máris kelek... - motyogom alig érthetően, majd elhúzódom és
átfordulok a másik oldalamra.<o:p></o:p>

Kiengedek
egy hosszú sóhajt.
- Eeeeliiise… - szólok kissé hangosabban. - Ha nem ébredsz fel,
kénytelen leszek felcipelni téged! - közben finoman megbököm az oldalát, hátha
csikis és felkel rá.<o:p></o:p>

- Hmm... -
mondom nagyon értelmes hangon. De mikor valaki az oldalamat böködi meg, azonnal
felpattanok. - NE! - kiáltok fel és majdnem leesek a székről. Az oldalamat
dörzsölöm és kissé álmos szemmel, durcás arccal nézek az előttem álló valakire,
akit még nem tudtam behatárolni. - Mii aaaaz?<o:p></o:p>

Igyekszem
visszafojtani a nevetésem.
- Khm! - köszörülöm meg a torkom, és igyekszem
komoly arcot vágni. - Lassan takarodó, és lehet nem a könyvtárban lenne a
legokosabb elaludnod, kivéve ha szeretnél a szabályok megsértéséért cserébe
házpontot veszíteni. De feltételezem nem ez utóbbiról van szó, így vettem a
bátorságot, hogy felébresszelek. - a végére már mosolygok.<o:p></o:p>

Lefejelem a
könyvet.
- Nyef... - nyögök fel, majd kicsit összerendezem a külsőmet, mielőtt
felállok. Nyújtózkodom egyet, majd körbe nézek. - Ahh, mennyi az idő? -
kérdezem. - Nem gondoltam volna, hogy bealszok... Bocsi az előbbiért - kezdem
összeszedni a cuccomat.<o:p></o:p>

- Nyef? - kérdezek vissza felhúzott szemöldökkel. Majd segítek neki összepakolni a
cuccait. - Nemsokára 11 óra. Ugyan, semmiség! - rántom meg a vállamat, ahogy
átnyújtom neki az utolsó két könyvét is.<o:p></o:p>

- Csak
szenvedek - legyintek egyet a kérdésére. - Már ennyi az idő?! Még nem végeztem...
Nem hiszem el, hogy képes voltam bealudni... - puffogok, miközben bepakolom a táskám és próbálok nem arra gondolni, hogy mit mondott nekem Finn nem
is olyan régen.<o:p></o:p>

- Majd
befejezed holnap! - veregetem meg a vállát biztatóan. - Szeretnéd, hogy felkísérjelek,
vagy felébredtél annyira, hogy ne aludj el menet közben?<o:p></o:p>

Megrántom a
vállam.
- Mindig örülök, ha elkísérsz... - mondom neki. - De ahogy gondolod...
- mosolygok fel óvatosan rá.<o:p></o:p>

Rögtön
elkapom róla a tekintetem, ahogy ezt kimondja, mert enyhén el is vörösödöm.
Hogy csináljak valamit felveszem a táskáját.
- Akkor mehetünk?<o:p></o:p>

Csak
csendesen bólintok, mert nem hagy nyugodni a gondolat, amit ma hallottam.
Felvenném a táskámat, de megelőz.
- Umm... Biztosan? Nem baj, ha nekem kell
hozni a sajátomat... - bizonytalankodom, mert tudom, hogy csak kedves akar
lenni, de neki is van cucca. Mindenesetre elindulunk kifelé, miután
visszaraktam pár könyvet a helyére. Kicsit... Zavarban vagyok, hogy megmondjam
az őszintét.<o:p></o:p>

- Ugyan
már! - Vonom meg a vállam. - Ha még ennyitől is megszakadnék, még a kviddics
csapat tagja sem lehetnék, nemhogy a kapitánya! - nevetek fel, majd realizálom,
hogy felvágósra sikeredett. - Uhm, bocsi, ez kissé nagyképű volt…<o:p></o:p>

Kuncogva
megbököm az oldalát a könyökömmel.
- Most majdnem olyan, mintha Finn-et
hallottam volna bármi másról megszólalni - mondom neki viccelődve. - Kivéve
hogy ő komolyan gondolja, pedig nincs mire, neked meg van - forgatom a szememet
kissé mókázva, ahogy kiérünk a folyosókra.<o:p></o:p>

Finn
említésére grimaszba rándul az arcom.
- Uff... Inkább meg sem kellett volna
szólalnom... - húzom el a számat, hogy mindenki közül pont hozzá lettem
hasonlítva. A mondanivalójának másik felére nem is reagálok semmit a tettetett
sértettségem miatt.<o:p></o:p>

Kicsit
összehúzom magam, mikor látom, hogy sikerült megbántanom. Óvatosan felpillantok
rá.
- Hééé.... Naaa.... Nem akartalak megbántani, na, nem kell komolyan venni,
csak vicceltem... - mondom neki bűnbánóan.<o:p></o:p>

Egy ideig
még bedurcizva meredek
magam elé, majd felnevetek.
- Ugyan már, ennyire humortalannak nézel? Vettem ám
a poént! - nézek rá széles vigyorral.<o:p></o:p>

Megkönnyebbülten
fújom ki a levegőt.
- Marha vicces... - dünnyögök magam elé.<o:p></o:p>

- Tommy nem
említette, mekkora mókamester vagyok? - kérdezem mosolyogva. Tudatosan kezdek
kicsit távolságtartó lenni vele szemben, azonban nem akarom, hogy azt higgye,
hogy átvertem, vagy valami. Egy
kis időre vissza kell fogjam magam, hogy legalább miattam ne legyen plusz okuk
szekálni… Helyesen cselekszem nyugtatom magam.<o:p></o:p>

- Nem, ez
valahogy kimaradt - teszem csípőre a kezem, majd megint oldalba bököm. - És azt
nem említette Tommy, hogy én viszont marhára nem vagyok vicces alapvetően? -
próbálok viccelni, persze szörnyű lett.<o:p></o:p>

- Nemm... -
Kérdezek vissza, mert nem tudom eldönteni, hogy ezt komolyan gondolta-e, vagy
viccelődni próbált... sikertelenül. Azután én nem tudom miről beszélgethetnénk,
úgyhogy ha rajtam múlik, megkezdődik a kínos csend...<o:p></o:p>

Fél percig
csendben megyünk egymás mellett, de egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni attól,
amit Finn mondott, így egész egyszerűen csak kibukik belőlem.
- Matt? -
kérdezem bizonytalanul. Képtelen vagyok ránézni és olyan vörösnek érzem magam,
mint a stupor varázslat színe. - Igaz az, amit Finn mondott? Hogy... Hogy...
-megköszörülöm a torkom. - Hogy tetszem neked? - mondom ki végül, de rögtön meg
is bánom. Vajon ha most elfutok, az még
rosszabb vagy sem?<o:p></o:p>

- Hmm? - kérdem nevem hallatán. Majd a kérdésére konkrétan megáll bennem az ütő, és
kimegy az összes vér az arcomból. Szerencsére nem néz rám, így nem veheti
észre. Kattognak a fogaskerekek, hogy hogy vágjam ki magam ebből a
szituációból. Bár az is megfordul a fejemben, hogy valljak, de ezt el is vetem.
Több okból is: 1. Bár már régóta odáig vagyok érte, de most kezdtünk el
beszélgetni, tudnom kell, hogy működhet-e a dolog közöttünk, vagy plátói
szinten kell megmaradnunk. 2. Nem azt akarom, hogy mástól és ilyen körülmények
között tudja meg. Romantikusabb körülményeket képzelnék el… 3. Tekintve, hogy
idén rengeteg új felelősséget kaptam, így lehet nem is lenne erre időm. Nem is lenne Rá időm. Ő pedig nem ezt érdemli. Csak a legjobbat... Veszek
egy mély levegőt, mielőtt beszélni kezdenék. - 15 éves koruk ellenére
megragadtak egy óvodás szintjén. Sajnálom, hogy ezzel hoztak kellemetlen
helyzetbe. Szerintem egy nagyon intelligens és kedves lány vagy Elise, és
kedvellek is, mint barátot. - Legszívesebben átölelném, de azt inkább nem
tenném most, úgyhogy emelem a kezem, hogy megveregessem a vállát. Azonban végül
meggondolom magam, és hogy ne legyen feltűnő a tarkómat vakarom meg. - Remélem
most emiatt nem érzed rosszul magad… Mert pont az a céljuk vele. Ahj, tényleg
sajnálom… - nézek rá bűnbánóan. Nagyon fáj, hogy ezt kellett neki mondanom, de
nem tehettem mást. Ha vallomást kell visszautasítanom akkor is borzasztóan érzem
magam, most meg főleg, mert igaz a dolog, de még nem mondhatom el neki…<o:p></o:p>

Védekezően
felemelem a kezem, ami jó ötlet volt, mert egyrészt nem látja a remegését ,
másrészt annyira kínosan érzem magam, hogy jó, hogy végre tudok valamit
csinálni magam.
- A-a... - jelzem neki felrázással is. - Nem, nem, csak
megfordult a fejemben, hogy... - összezavarodom, úgyhogy legyintek. - Mindegy
is... Örülök, hogy tudtuk ezt tisztázni - mondom neki még mindig tök zavarban,
hirtelen nagyon koncentrálni kezdek a lépcsőkre, szerencsére már majdnem ott
vagyunk. Nem akarom mondani neki, de kicsit rosszul esett. Nem mintha elhittem
volna, de megfordult a fejemben, hogy mi van, ha mégis igaz. És nyilván hízelgő
lenne, ha végre tetszenék valakinek és Mattie amúgy is az egyik legrendesebb
ember Tommy mellett, akit ismerek. Már ha rendesen ismerném. Szóval egy kicsit
csalódott vagyok, de persze ez nem igazán komoly.<o:p></o:p>

Bűnbánóan
nézek a lányra. Látom rajta, hogy rosszul érzi magát. Fáj érte a szívem, de ez
nem a megfelelő alkalom. Ha ő nem töri meg a csendet, akkor a Hollóhát
klubhelyiségig csendben tesszük meg az utat. Az ajtó előtt átnyújtom neki a
táskáját.
- Tessék! Nem lenne szerencsés, ha nálam maradna… - mosolygok rá
halványan. - Nos, mivel a prefektusi jelvény sem hatalmaz fel mindenre, így
jómagam is visszatérek a hálókörletembe. Jó éjszakát! - köszönök el a lánytól,
majd bűntudattól megsemmisülten vonszolom el a testemet a saját hálókörletembe.<o:p></o:p>

Tekintve
hogy alig két lépcső választ el minket a céltól és még emésztem a dolgokat, nem
szólalok meg. Az ajtó előtt visszakapom a táskámat, mire én is rámosolygok.
-
Köszi, hogy elkísértél... Aludj jól te is! - integetek neki fáradtan, közben
azon gondolkodom, hogy ha vajon holnap én tárgytalannak tekintem a dolgot,
akkor vajon ő is-e.<o:p></o:p>

Mint egy
zombi, úgy vonszolom be a testem a hálókörletembe, s körbe sem nézek a
szobában, csak felkapom a cuccom, és megyek is fürdeni. Bár forró vizet engedek
magamra (férfiforrót) mégis végig ráz a hideg... belülről. Borzasztóan érzem
magam a történtek miatt, de nagyon remélem hamar elfelejti. Egy ideig áztatom a
fejem a zuhany alatt. Csak akkor jövök ki, mikor már tényleg alig kapok
levegőt. Azért öngyilkos hajlamaim még nincsenek. Alaposan megtörölközöm,
felöltöm a pizsamám, a taláromat és az egyenruhámat meg összehajtogatom.
Visszatérek a hálószobánkba, ahol a ládába rakom az összehajtott ruhákat, majd
azzal a lendülettel be is dőlök az ágyba.<o:p></o:p>

- Hééé! -
hangzik egy tiltakozó hang, ahogy Matt ráesik valami közel sem puhára.
Egyenesen Tommy-ra. - Oké, tudom, hogy jóban vagyunk, de azért na! - mondja
félhangosan, majdnem nevetve. - Na, mi van, mi ez a figyelmetlenség? Már egy
órája bent voltál a fürdőben, majdnem bealudtam... - ásít egyet Tom.<o:p></o:p>

Kicsit
belasulva, de feltápászkodom róla.
- Mielőtt bármire válaszolnék… Mit keresel
az ágyamban?!?! - kérdezem tőle, felvont szemöldökkel, felháborodást tettetve.
Azonban hiteles alakításomat egy ásítás keresztül húzza.<o:p></o:p>

-
Gondoltam, jó baráthoz méltóan megvárlak és kifaggatlak, hogy miért van ilyen
szar kedved... - válaszolja Tommy, ahogy odébb húzódik az ágy egyik felére és
felül.<o:p></o:p>

Mivel Tommy
arrébb húzódik én végre be tudok csapódni az ágyamba.
- Mert elszúrtam a
gyakorlatunkat, azért… - mondom, ahogy a hátamra fordulok.<o:p></o:p>

- Öm, ha
nem tévedek, ketten oldottátok meg az öt emberre kitalált gyakorlatot... Ezt
nem mondanám elrontásnak... - húzza fel a szemöldökét.<o:p></o:p>

- Kinek az
ötlete volt, hogy váljunk szét? Az enyém. Ki mond ilyen hülyeséget?! - kérdezem, a végét kissé elmossa az arcomban lévő tenyereim, amiket a mondat
közepén csaptam az arcomba.<o:p></o:p>

- Szerintem
rövid idő alatt logikus döntés volt, hogy mind a két helyet megnézzük - rántja
meg a vállát. - A többiek egészen egyszerűen nem mertek szétválni... Szerintem
bátor dolog volt tőlünk, nem mindig lesz velünk három másik ember, hogy
fedezzen.<o:p></o:p>

- Arghh…
Nem szeretem, ha igazad van… ettől függetlenül viszont hadd utáljam már magam
egy kicsit csendben… - mondom kissé idegesen csengő hangon, mert bár belátom
tényleg igaza van, meg jó, hogy pozitívan látja a világot, de akkor is…<o:p></o:p>

- Hát,
feleslegesen nem utáljuk magunkat, szóval inkább fejezd be... - mondja
szelíden. - Vagy van más indokod? - kérdezi.<o:p></o:p>

Szúrósan
nézek rá. Nem szeretem,ha igaza van…
Végül felsóhajtok.
- Nem, nincs…<o:p></o:p>

Tommy még
egy ideig vizsgálja Mattie-t, de aztán elengedi a témát.
- Akkor tessék
vidámnak lenni, holnap van például a kviddics válogató! Azt csak várod, nem?<o:p></o:p>

- Tessék?!
- ülök fel azonnal. Teljesen
kiment a fejemből!!! Nem hiszem el… Vajon Elise ennek ellenére is eljön? Vagy
elbaltáztam mindent? El kellett volna mondanom neki az igazat? -
Úúúristeeeen…. - nyögök fel hangosan, ahogy visszadőlök az ágyamba, és a
fejemre húzom a párnámat. - Totálisan kiment a fejemből… - Mondom, de inkább
csak magamnak, mert szinte érthetetlen az egész attól, hogy magamat fojtogatom
a párnámmal.<o:p></o:p>

- Ez
komoly?! Mattieeee... Mi van veled? - néz rád aggódóan Tom.<o:p></o:p>

Őrlődöm
magamban. Elmondjam neki? Ne mondjam el neki? Elvégre a legjobb barátom…
Hirtelen felülök, s egy gyors helyzetfelmérés után (kik vannak a szobában/kik
vannak ébren) komolyan nézek rá.
- Tudod, hogy te vagy a legjobb barátom, és hogy megbízom
benned, ugye?<o:p></o:p>

Tommy
gyanakodva méregeti a barátját, de azonnal odafordul felé.
- Igen? - kérdezi. -
Én is benned... De miről beszélsz? Baj történt? - kérdezi komolyan, ahogy
elkezd aggódni.<o:p></o:p>

Mivel
láthatóan senki sincs ébren, ezért nyugodtan mondhatom mi nyomja a lelkemet, de
azért a biztonság kedvéért lehalkítom a hangomat annyira, hogy még véletlenül
se hallja meg más.
- Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el, de… - veszek egy mély
levegőt. Vajon hogy mondod el a legjobb
barátodnak, hogy már 5 éve odavagy a legjobb barátjáért, és most mikor
alakulhatott volna jól a kapcsolatotok, elrontottál mindent?! - Már
lassan 5 éve odáig vagyok a másik legjobb barátodért… - fürkészőn nézem a
reakcióját, ahogy beletúrok a hajamba. Kicsit aggódom, bevallom őszintén…<o:p></o:p>

Tommy csak
várakozóan és láthatóan izgulósan várja a barátja válaszát. Majd először csak
lefagy pár másodpercre, aztán az égbe dobja a kezeit.
- TUDTAM! AZTÁN TE ITT
TAGADOD NEKEM! - kiált fel, mire Mateo iszonyú hangosan felhorkan álmában és
átfordul, Rudi fel is kell és vörös arccal rátok néz. - Halkuljatok már el, valaki aludna! - morran rátok, majd megcsóválja a fejét és visszafekszik. JJ még
nincs a szobában. - Hupsz... - suttogja Tommy, ahogy rád néz.<o:p></o:p>

Összerezzenek
Tommy hirtelen reakciójára a pár másodperces lefagyás után, közvetlenül utána
le is pisszegem. Most veszem csak észre, hogy JJ nincs a szobában. A karórámra
nézek, majd amikor Rudi befejezte a morgást halkan odaszólok neki, hogy
bocsánat.
- Hol lehet JJ? - kérdezem Tommytól felvont szemöldökkel.
Prefektusként foglalkoznom kell ezekkel a dolgokkal is.<o:p></o:p>

- Asszem,
még a Közös helyiségben van... - rántja meg a vállát Tommy. - Tök mindegy...
Na, inkább mesélj! MINDENT tudni akarok... Miért most mondtad el? - néz megint
kicsit gyanakodva.<o:p></o:p>

Elgondolkodom
azon, hogy a fiú után kellene nézzek… De még nincs annyira késő, és nem akarok
nagyon mindenlében kanál prefektus lenni, szóval ha a beszélgetés végére sem
kerül meg, akkor utána nézek, döntöm el. Ezután újfent Thomasra nézek, és
sóhajtok egy nagyot.
- Érzékeltem, hogy rosszul esik neked, hogy érzed hogy
elhallgatok előled valamit… - vallom be neki őszintén.- És nem akarlak
elveszíteni, mert te vagy az első és a legjobb barátom itt… - felnézek rá a
reakcióit figyelve.<o:p></o:p>

Tommy csak bólint,
és figyelmesen nézi Matt-et a folytatást várva, nem úgy néz ki, mint aki
megsértődött volna.<o:p></o:p>

Megint
felsóhajtok.
- Umm… mégis mit takar az, hogy mindent
tudni szeretnél..? - Nézek rá bizonytalanul.<o:p></o:p>

Tommy
széttárja a karját.
- Nem tudom... Amit megosztanál velem... - mondja
elgondolkodva.<o:p></o:p>

- Nem
könnyíted ezt meg nekem, mi? - nézek rá, de aztán belekezdek. - Még elsőben
történt, Halloween előtt két nappal. Akkoriban még túlzottan érzékeny lelkű
voltam, és Finnék bandája nagyon csúnyán megbántott… - Azt már szándékosan nem
mondom mivel. - És… hát…elbújtam… sírni… - mondom neki tagoltan, mert még
mindig kissé megalázónak tartom. - Azt hittem eléggé elbújtam, de Elise rám
talált… nem mondott semmit, csak leült mellém, és megvárta amíg kibőgöm magam. Aztán
pedig megpróbált felvidítani. Sikerült, bár nem egészen úgy, ahogy azt ő
eltervezte… - nevetek fel egy kissé az emléken. - Utána pedig megígérte, hogy
nem szól erről senkinek… És ezt legjobb tudomásom szerint tartotta ezidáig.
Szóval így történt. Azóta nem is nagyon beszéltünk így nem igazán történt érdemi haladás… és a mai
dolgok után lehet nem is fog… - nézek kissé csalódottan magam elé.

Tommy
figyelmesen hallgat és bólogat. Végül megrázza a fejét.
- A franc! Tényleg nem
mondott semmit, ez nekem új! - mondja meglepetten és kissé felháborodva, de
látszik, hogy nem igaziból. - Mi, mi, mi? Mi történt ma? - kérdezi zavartan.<o:p></o:p>

Kicsit
felvillanyozódom, hogy a lány még Tommynak sem mondott erről az esetről semmit,
de nem tart sokáig.
- Te is ott voltál… - nézek vádlón a fiúra. - Az első felén
legalábbis…<o:p></o:p>

- MI VAN? -
kérdezi meglepődve, aztán látszik, ahogy egyre jobban összezavarodik. - Te meg
miről beszélsz?<o:p></o:p>

-
SSSSHHH!!! - szólok rá azonnal. Majd kissé elbíráló tekintettel nézek rá. - Hol
voltál, mikor Finnék letámadták azzal, hogy bejön nekem?! Hát ott… - forgatom
meg a szemeim. Közben ügyelek a hangerőmre, nem akarom megint felverni Rudit.<o:p></o:p>

- Jól van,
na... De nem tudom, mi történt pontosan... - sóhajt fel dorgáló szemekekkel.<o:p></o:p>

- Shajj…
Mindegy. Elszúrtam, ez a lényeg… - sóhajtok fel fájdalmasan. - Nagyon is…<o:p></o:p>

-NA,
MONDJAD MÁR, MI TÖRTÉNT... Ne kelljen harapófogóval kihúzni mindent belőled...<o:p></o:p>

- Elise nem
olyan rég, mikor elkísértem a könyvtárból a hálókörletéhez, rákérdezett, hogy
igaz-e, amit Zoe és Finn mondtak neki még párbajszakkörön. Én természetesen
mindent teljesen letagadtam, mert ezt nem így, nem most és nem tőlük kellene
tudnia. Bepánikoltam. Láttam rajta, hogy rosszul esik neki, és kellemetlen ez
az egész szituáció. Lehet így nem is fog eljönni az igazábólnemrandi repülés
leckéjére sem a holnapi válogató után... - kezdek bele hadarva, a végére meg
már teljesen kétségbe esek. Megragadom Tommy pizsamájának ujját, s rángatni
kezdem. - Mit tegyek? Várj... - veszek egy mély levegőt, majd hosszan kifújom.
- Lehet jobb is így, nem? A sok új teendőm miatt, és a fenntartandó átlagom
miatt nem tudnék rá annyi időt szentelni, amennyit megérdemelne, és azt sem
akarom, hogy miattam is kapja a plusz íveket a balhés négyestől... - lemondóan
sóhajtok. - Igen, talán tényleg így lesz a legjobb…<o:p></o:p>

Tommy
kicsit elhúzza a száját.
- Úúú, basszus, sajnálom, Matt... Azok a barmok néha
igazán megtanulhatnák befogni a szájukat... - mérgelődik kicsit, majd amikor a
fiú folytatja, lassan elmosolyodik. - Óóó, ne aggódj, rám bízhatod a dolgot,
elviszem én arra a válogatóra, aztán nem léphet már le - dörzsöli a kezeit a
fiú, majd lehervad a mosolya, ahogy megint folytatja a fiú. - Ezt... Most...
Fejezd... Be... - kezdi halkan, kissé fenyegeőten. - Egy... Valószínűleg tudnál
rá elég időt szánni, már csak azért is, mert szeretnél vele időt tölteni...
Kettő: Mindeketten stréberek vagytok, szóval egy csomót tudnátok együtt
tanulni, segíteni egymást, ilyesmi, ez is sokat számít. Neki is számít az
átlaga, plusz neki nincs annyira nagy szociális élete, szóval legalább hozzá
nem kell alkalmazkodni annyira, max mi lopjuk el - nyújtja Matt-re a nyelvét. -
Ami a balhés négyest illeti: ígyis-úgyis találni fognak valamit, amivel őt is,
téged is szívathatnak, szóval... Szerintem ez nem szempont... Úgyhogy ne ezek
miatt ne próbálkozz szerintem - forgatja a szemeit.<o:p></o:p>

- Nem
hagyhatom, hogy elterelje most a figyelmemet bármi… - zárom le a témát röviden.
- Lenézek a klubhelységbe, aztán megyek aludni… Holnapra kelleni fog az
energia… - mondom neki, majd ha nincs ellenvetése, lemegyek megnézni JJ ott
van-e, s ha igen akkor nyugodt lelkiismerettel visszatérek.<o:p></o:p>

- Most
saját magadat próbálod lebeszélni vagy mi van? - tárja szét a karját Tommy.<o:p></o:p>

- Nem
tudom… - vonom meg a vállam őszintén. - Szükségem van egy kis időre, hogy átgondoljam…
- mondom neki, majd egy sóhaj kíséretében felállok. - Megnézem merre van JJ,
aztán megyek aludni… holnap hosszú napom lesz…<o:p></o:p>

Erre Tommy
csak felsóhajt.
- Rendben van, Mattie... - mondja, majd átvonszolja magát a
saját ágyára, miután bajtársiasan megveregette a vállát a fiúnak. JJ pedig
valóban a közös helyiségben leledzik még, szóval jó helyen van.<o:p></o:p>

Miután visszatérek, befészkelem magam az ágyba.
- Ha
elaludnék reggel, számítok rád, hogy felverj! - biccentek Tommy felé fáradtan
mosolyogva. Természetesen biztosít róla, hogy így tesz, így végül eloltom a lámpákat s nem is telik olyan hosszú időbe, míg el nem alszom...

Vissza a jelenbe:

A klubhelyiségbe érve a közös helyiségben leülök egy asztalhoz, majd a környezetemet teljesen kizárba lekörmölöm a vázlatát a beszámolómnak. Számtalan áthúzás, satírozás és új lap felhasználása után sikerül abszolválnom, ám nincs energiám a végleges verziót megírni. Így a végleges vázlatomat gondosan elpakolom, utána még egy kicsit beszélgetek a többiekkel, főleg a csapatommal, utána elköszönök tőlük, meglátogatom a prefektusi fürdőt, ahol egy kiadós, minden gondot elmosós fürdésben részesítem megfáradt testem. A teljes (testi és lelki) megtisztulás után visszatérek a hálókörletembe, majd egy kis beszélgetés után Tommyval aludni térek. <o:p></o:p>

<o:p></o:p>

(Szerkesztve: Nov 7, 2022 23:34:11 GMT 1 Kami által.)

Aria
Szerepjátékok Istene

Szeresd ellenségeidet! Azzal kergeted őket az őrületbe.

Posts: 1,043

Elfoglaltság:Elfoglalt

Utoljára online: Aug 13, 2023 7:55:28 GMT 1

A Roxfort titkai Közzétéve: Nov 13, 2022 18:36:14 GMT 1

Post by Aria on Nov 13, 2022 18:36:14 GMT 1

#s://66~media~tumblr~com/d4c80956acc41cc6fd11e6fe6b77d0b5/tumblr_o056vu22qb1tqvzqto1_400~png

- Szekáld a hóhért Finn. Ha feltűnt, nem voltam veletek szemét, eddig sem - nézek Zoe felé. - Az nem az én stílusom, inkább a tiéd. Nem csak fenyegetőzéssel lehet dolgokat intézni. Bár ha jól látom, tanult példa alapján mész - sziszegem a fiúnak, miközben átveszem a pálcám.
Annyira azért nincs halálvágyam, hogy ennél is tovább húzzam, de legalább elültetem a fülében a bogarat... és végre megszabadultam tőle annyira, hogy elindulhassak visszafelé, a klubhelyiséghez. Az agyam őrülten kattog. Vajon mit akar? Mit fognak csinálni, egyáltalán benne van? És kinek mondhatnám el anélkül, hogy bajba keveredjek, vagy őket keverjem komoly bajba, ha esetleg már abban vannak. Mattie az első gondolatom, benne mindig megbízhattam annyira, de gyorsan elvetem. Nem, Mattie-nek van elég baja, nem kell, hogy ezt is az ő nyakába varrjam. Tuti segítene, de pont ezért kell egy kis lélegzetet hagynom szegény srácnak. Akkor Rose? Nem, őt sem kéne belehúzni... hirtelen nyomorultul egyedül érzem magam az egész helyzetben.

"A civilizáció hajnala óta, az ember arra vágyik, hogy megértse a világ alapjául szolgáló rendet. Kell hogy legyen valami nagyon különleges az univerzum határainak természetében. És mi lehetne különlegesebb annál, mint hogy nincsen határ. És nem lehetnek határai az emberi törekvésnek sem. Mindannyian mások vagyunk. Akármilyen rossznak tűnik is az élet, mindig lehet tenni valamit, célba lehet érni. Amig van élet, van remény." - Stephen Hawking

Kami
FRPG Guru

Posts: 285

Utoljára online: Sept 18, 2024 20:24:43 GMT 1

A Roxfort titkai Közzétéve: Dec 7, 2022 20:44:45 GMT 1

Post by Kami on Dec 7, 2022 20:44:45 GMT 1

#s://cdn~inprnt~com/thumbs/8f/7c/8f7cf4b54f6eb256ebca84999d2a7951~jpg?response-cache-control=max-age=2628000

Nem tudom elhinni. Egyszerűen nem. Biztos van erre valami magyarázat. Valami, amit ott nem említenek. Amit csak anyukámt tudhatok meg…
Azonnal beszélnem kell vele… de hogyan? eleinte csak céltalanul rohanok, leginkább el a gondjaim elől. Ám ez sajnos megoldhatatlan, így végül beugrik a megoldás.
McGalagony professzor! Ő biztosan fog tudni segíteni nekem!
Így hát irányt váltok és az irodája felé rohanok. Odaérve szembesülök csak a következő akadállyal: nem tudom a jelszót, anélkül pedig nem tudok belépni.
- Cicamica! - próbálkozom. - Őőő… macskamenta! Whiskas reklám! Tom és Jerry! - próbálkozom kétségbeesetten, ám egyik sem jó.
- Ahj… most mitévő legyek?! - kezdek el idegesen fel-alá járkálni. Már-már a sírás küszöbén vagyok, ám ezt nem akarom, szóval csalódottságomban a falhoz vágom a táskámat, majd nem sokkal később a saját hátamat a falnak vetem és lecsúszok a tövében. Felhúzom a térdeim, a kezemmel pedig annyira erősen a hajamba markolok, hogy az fájjon. Így legalább azzal vagyok elfoglalva, és nem teszem más butaságot. Közben pedig nagy szaggatott levegővételekkel próbálom nyugtatni magam.
- Avenseguim!
Az egyszerű füzet ezzel egy nyomkövetővé válik, majd lassan elkezd kivezetni a konyhából. Egy utolsó pillantást vetve a fiúkra távozom, gyorsan végigsietve az iskola folyosóin, ignorálva mindenkit aki esetleg megszólítana a pletykákat emlegetve. Egyre haladok felfele az épület szintjei közt, közeledve az igazgatóihoz, ami előtt végül egy sarokkal megáll a füzet. A Befordulva éreveszem a lányt amint a fal tövében kuporog, de egy ideig még gondolkodom, egyáltalán mit mondhatnék neki. Rövid elmélkedés után odaballagok mellé, leereszkedem, majd átnyújtom a füzetét.
- Nézd, én tudom, hogy az egész olyan váratlan, és ... hihetetlen. Nekem is az. Sohasem láttam semmi hasonlónak jelét otthon... Azt hiszem megértem amit érzel. - nézek óvatosan a lányra, mert ... Nem igazán tudom, hogyan beszéljek vele - Szeretnél... beszélni róla?
A tanárnő valamilyen pergamenbe bújva érkezik le az irodájából, mikor belebotlik a két nebulóba. Felpillant, felhúzza a szemöldökét, majd összeráncolja, szinte látszódik, hogy mozognak a fogaskerekek.
- Miss Normoyle, Mr Deanor? Minden rendben? - kérdezi óvatosan, mert valószínűleg ő is olvasta a dolgokat. - Gondolom, nem véletlen szobroznak az irodám előtt... - sóhajtja kicsit fáradtan.
Iszonyatosan megijedek a gondolataimat hirtelen megszakító hangtól. Csak elkerekedett szemekkel pislogok a fiúra. A füzetet is csak fáziskéséssel tudom elvenni tőle. Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Mit kellene mondanom. Nem bírok a szemébe nézni, ezért a füzetemet kezdem bámulni, miközben az ajkamat harapdálom. Még akkor sem hagyom abba, amikor megérzem a saját vérem fémes ízét.
Gyerünk, lufifejű, bökj már ki valamit! szólal meg egy nem éppen kedves hang a fejemben. Azonban semmi nem jut eszembe. Mit mondhatnék neki? Hogy sajnálom? Azt már mondtam. Hogy anyukám biztos nem tenne ilyet? És ha mégis?
Szerencsére megérkezik a megmentőm, McGalagony professzor képében. Azonnal talpra ugrom.
- Professz… - elcsuklik a hangom. Gyorsan megköszörülöm a torkom és összeszedem magam. - McGalagony professzor, sürgősen beszélnem… - itt megtorpanok egy pillanatra és erőt veszek magamon, hogy a fiúra nézzek. -… beszélnünk kell anyuval… - A végére egészen elhalkulok, s kérlelőn fordulok a házvezetőm felé. Ha Ő nem tud semmit tenni az érdekünkben, akkor senki.
A lány nem válaszol. Nem elég, hogy az alapszituáció eleve borzalmas, most már kínos is az egész. Tekintetem a földre irányítom, s csendesen kuporgok mellette. Ha most tudunk is beszélni valamelyikünk szülőjével.. Vajon segíteni fog e? Nem vagyok biztos abban, hogy készen állok az igazságra. Nem is az zavart igazán, hogy ezentúl valószínűleg ismerne a diákság nagyrésze, és minden bizonnyal napi szinten nevetség tárgya lennék. De mit jelentene ez otthon, a családnak?
Megjelenik az igazgatónő. A lány példáját követve felállok, bár ő hamarabb szól mint én. Sajnálom őt, de jelenleg én se érzem magam sokkal jobban, illetve nem is ismerjük egymást, így nem tudom hogyan megnyugtatni sem.
- Professzor. - kezdem, a kezeimet a hátam mögött összekulcsolva, miközben igyekszem egy hivatalos hangnemet megütni, anélkül hogy a hangom ellágyulna - A Próféta legújabb kiadásában megjelent egy
.. cikk, ami mindkettőnk családját érinti. Szeretnénk a segítségét kérni, hogy kideríthessük mennyi valóságalapja van a híreknek.
McGalagony csak felsóhajt megint.
- Igen, hallottam róla és olvastam is... - néz rátok gondterhelten. - Sajnálom, hogy ezen át kell esniük... - mondja őszintén. - De ahogy tudják maguk is, nincs lehetőség arra, hogy bagolypostán kívül kommunikáljunk a szülőkkel... - mér végig titeket. - Úgyhogy nem teljesen tudom, most mit várnak tőlem pontosan.
- De miért nincs? Maga a házvezetőm, az igazgató, és az egyik legvagányabb boszorkány! Ha Ön nem tud segíteni, akkor senki! - nézek rá könyörögve. - Kérem szépen! Ez nem olyan dolog, amit bagolypostán kellene megbeszélni...
- Tisztelettel asszonyom, de egyet kell értsek az évfolyamtársammal. - felelem, miután a lány befejezte. A legvagányabb boszorkány résznél kicsit furcsán nézek, de szóvá nem teszem. - Az eset túlzottan.. fontos ahhoz, hogy ezt postán intézzük el. Az mégis csak napokba telne.
A nő nagyon sokáig csak gondolkodik, és járatja a tekintetét a két nebuló között. Végül nagyot sóhajt.
- És mégis miből gondolják, hogy most kifejezetten örülnének annak, ha még maguk is beszélnének velük? Mármint félre ne értsenek.. De nagy hangot kapott a dolog. Otthon biztosan áll a bál - pillant Corvus-ra. - És biztos vagyok, hogy az édesanyját sem hagyják békén... - pillant Ai-ra.
- Látni akarom! - toppantok egyet türelmetlenül. - Rajtam kívül nincs senkije, ahogy nekem sincs senkim rajta kívül… - mondom, immáron egyre jobban küszködve a könnyeimmel. Úgy szorítom a füzetem, hogy már kezdem összegyűrni és az ujjaim is fehérednek bele.
Így vagy úgy, de mindenképp anyámhoz megyek…! döntöm el magamban. McGalagony ismerhet már annyira, hogy ha Ő nem hajlandó segíteni, akkor magamtól megyek, amiből csak a baj lehet.
A nő válaszára halkan sóhajtok, majd a lány felé pillantok, ahogy a reakcióját hallom. Eddig ezen még nem is gondolkodtam. Mennyire akarna anyám beszélni erről...? Talán egy próbát csak megérne.
- A probléma az, hogy jelenleg én, vagyis, mi magunk is már a rosszindulatú megjegyzések áldozatai vagyunk. Úgy gondolom innentől már jogunk van tudni az igazságot. Nem tudom, hogy anyám pontosan mit mondana, de azért szeretném.. megpróbálni.
McGalagony válla egyre jobban megereszkedik, végül megint felsóhajt.
- Alapvetően szabályszegésnek minősül a dolog... De végülis én vagyok az igazgató... Figyeljenek! Megpróbálhatjuk a dolgot, az irodámban van kandalló, megpróbálhatunk beszélni velük. De ahhoz az kell, hogy a szüleik is olyan helyen legyenek, ahol van kandalló, értik ugye? Mennyi ennek az esélye? - néz rátok kérdőn.
Bár nem igazán vagyok teljesen megelégedve az eredménnyel, de több, mint a semmi. Így hát sóhajtva bólintok beleegyezésem jeléül, bár nem ez volt a kérdés.
- Van nálunk kandalló, de anya ma nem tudom meddig dolgozik… - mondom, miközben szegény füzetkémet gyűrögetem.
Azt hiszem egyelőre ez lesz a legjobb. Nem tudom mennyire állnék készen egy találkozásra anyámmal most így... Főleg, hogy mennyire sok múlott azon, hogy hogyan válaszol. Így gyorsabb lesz.. és kevésbé fájdalmas.
- Köszönjük a lehetőséget, professzor. - nézek hálásan a nőre, majd egy pillanatra elgondolkodom ahogy folytatja - Hát.. Kétlem, hogy jelen hírek fényében anyám a minisztériumban lenne. Ráadásul, az ottani irodájában is van kandalló ha jól emlékszem. Működnie kellene.
McGalagony csak bólint, majd int, hogy kövessétek őt. Néma csendben mentek az irodájába, ahol egy szó nélkül megy a kandallóhoz, majd rátok néz.
- Ki szeretné kezdeni? - kérdezi tőletek pengevékony szájjal.
A másik fiúra nézek, majd előrébb lépek.
- Kezdjük az én anyummal, hátha… - ezzel nyerek egy kis időt a fiúnak, hogy lelkileg összeszedhesse magát.
Csendben bólintok, s ezzel együtt némileg hátrébb lépek.
A nő megint csak bólint, majd valamit motyog, mire a tűz begyullad. Int nektek, hogy álljatok hátrébb, majd motyog még valamit, mire a tűzben hirtelen megjelenik Ai-ék nappalijának egy része. Közepesen kivehető a félhomályban, de egyértelműen az.
McGalagony hallgatózik egy ideig, de néma csend van.
- Miss Normoyle? - teszi fel határozottan a kérdést. - Minerva McGalagony vagyok a Roxfort Varázsló- és Boszorkányképző Szakiskolából, itthon van?
De semmi válasz. Még vagy két percet vár, de nem történik semmi, szóval int és visszatér a tűz ropogása.
- Ez nem volt sikeres... - mondja a nő, majd Corvus-ra néz. - Megpróbáljuk a maga szüleivel is?
Mikor meglátom a nappalinkat, már egyből tudom, hogy anya nincs otthon. Szomorúan felsóhajtok.
Nem tudom, hogy inkább kétségbeejtő, vagy valamilyen furcsa felüdülést jelent inkább, hogy a lány anyja nincs otthon. Kicsit késlelteti az igazságot. De hát muszáj lenne tudnom. Túl kellene essek rajta. Az igazgatónőre emelem a tekintetem, és viszonylag határozottan felelek neki.
- Igen, kérem. Próbáljuk meg.
McGalagony válasz nélkül visszafordul a kandallóhoz és megismétli, amit az előbb. Azonban most Ai-ék háza helyett Corvus-ék elképesztően extravagáns és már-már túlzottan elegáns nappalija tárul a többiek szeme elé. (OOC: ha nem ilyen, szóljál, átírom) Itt sem láttok először senkit, azonban a hangok át-átszűrődnek. Üvöltés, veszekedés. Ez biztosan hallatszik. Corvus a szülei hangját is fel tudja ismerni.
- Nem hiszem el, hogy abból a elcseszett Déli Prófétából kell megtudnom... - tajtékzik az édesapa. Corvus talán még sosem hallotta ennyire mérgesnek.
- Talán ha nem úgy viselkedtél volna, ahogy, akkor... - üvölti túl az anyja.
- Akkor mi? Hm? - vág vissza az apja. McGalagony ekkor köszörüli meg a torkát.
- Khm, elnézést a zavarásért Mrs. és Mr. Deanor, professzor Minerva McGalagony vagyok... Ha ide fáradnának a kandallójukhoz egy pillanatra... - kéri kimérten a nő. Hirtelen elhallgatnak, majd trappolás hallatszik, majd hatalmas ajtócsapás, ami még a Roxfortban is megremegtette a fákat a kandallóban. Végül cipőkopogás és Corvus az édesanyját véli felfedezni. Fáradt. Kócos. És rendkívül feszült és ideges. Végig méri a nőt.
- Igen, igazgatóasszony? Talán nem ez a legalkalmasabb időpont... - köszörüli meg a torkát a nő.
- Tudom... Nem is én keresem, hanem a fia... Mr. Deanor? - pillant hátra McGalagony.
Szóval, az otthoni környezet nem hallatszik túl... Nyugodtnak. Már a nappalit látva rosszul érzem magam. Nem sokára ... Kiderül. A veszekedés már eleve rossz jel. Akkor ezek szerint... tényleg igaz lenne ? Egyáltalán mióta tart ez, és miêrt, vagy.... Ah.. miért?
Még jobban elfehéredem, ahogy az igazgató megszólal, majd lépteket hallok. Amint anyám megjelenik a lángok közt, szédülni kezdek. Ideges. Ki nem lenne ilyenkor? De a vádak... Mégis hogyan kérdezem meg tőle? De már .. valahogy muszáj lesz. Csak legyek túl rajta. Ahogy a professzor szólít, lassan előrébb lépek, hogy látszódjam.
- Anya.. - kezdem erőtlenül, bár fogalmam sincs mit mondjak ezután, így egy ideig csak hallgatok - Olvastam.. a cikket. Ez .. igaz? - kérdezem nagy nehezen, bár az utolsó szavakat alig bírom kinyögni.
Mrs Deanor talán még jobban összehúzza a szemét, mielőtt válaszol.
- Corvus, azért rángattad ide az igazgatóhölgyet és engem is, hogy értelmetlen kérdéseket tegyél fel?! - kérdezi hidegen a nő. - Kettőt tippelhetsz... Egyéb kérdés? - kérdezi élesen a nő, látszik rajta, hogy feszélyezve érzi magát. - Vagy mehetek végre a dolgomra?!
Egy ideig csak üres tekintettel bámulok a lángok közé. Valamilyen zúgást hallok, bár kétlem hogy bármi az irodában okozná. Szaggatottan, esetlenül kapkodom a levegőt, miközben a szemem kissé bekönnyezik.
- Csak.. tudni szerettem volna. Akkor miért.. veszekedtek apával..? Miért terjesztik ezt az egészet... Én ... Nem értem. - csuklom egyre színtelenebb hangon, közben a kelleténél kicsit többet pislogva, igyekezve kijuttatni a sok folyadékot a szememből.
- Néha komolyan elgondolkodom, hogy kerültél a Hollóhátba, fiam! - dörren rá a nő, de aztán visszafogja magát. - Egy ideje már veszekedünk apáddal, de ha nem probléma, nem most és nem mások előtt fogom kitárgyalni a családi életünket... - forgatja a szemét a nő, miközben elhúzza a száját. - Legyen elég annyi neked, ha eddig nem értetted volna, hogy igen, igaz, amit mondanak... - sóhajtja kelletlenül, mert meglátja azért, hogy a fia is eléggé kivan, szóval visszavesz, mert valamennyire csak előjön belőle az anya. - Még valamit szeretnél? - kérdezi egy fokkal szelídebben, nyitottabbnak is tűnik, még a karját is leereszti, így kevésbé tűnik távolságtartónak.
Csak a háttérből hallgatom az eseményeket, közben gyűlnek a könnyek a szemembe. Nem is tudom, hogy a keserűségtől vagy inkább a dühtől. A füzetet a kezemben öntudatlanul gyűröm össze egyre jobban. Egyre inkább azt érzem, hogy az eddigi szivárványos csillámos világom kezd összeonlani a valóság rideg és kegyetlen súlya alatt. A hab a tortán, hogy kezd eluralkodni rajtam a rettegés is.
Remélem anyu nem csinált semmi butaságot…
Nem tudnám elviselni, ha őt is elveszíteném. Már csak Ő maradt nekem. És én neki.
És most nem vagyok ott vele, hogy átölelhessem és megnyugtathassam, hogy minden rendben lesz…
A cseresznye pedig ennek a napnak nevezett tortán pedig a bűntudatom, amit amiatt érzek, hogy én itt élvezem az iskolát, míg anyu egyedül küzd a mindennapi problémáival és most még ez is a nyakába szakad egy elkényeztetett önző úrihölgy miatt.
Anyám kijelentését hallva valahogy mégjobban lesüllyedek. Végiggurul egy magányos könnycsepp az arcomon amint a táncoló lángokat nézem, amik a női alakot alkotják. Persze hogy gondolkodik rajta. Hogy nem érti. Soha egyikük sem értette. Én, a család szégyene, az egyetlen aki kilóg a sorból, aki megtöri a hagyományokat. Aki sose elég jó nekik. Ökölbe szorítom a kezeimet, s igyekszem ellenállni a késztetésnek, hogy egyszerűen kirohanjak az irodából, és meg sem álljak amíg már azt sem tudom hol vagyok. Hát ... Igaz lenne. Vajon mióta folyik ez, és... Miért? Eddig ezek szerint minden hazugság volt? Egymás után másznak elő a kérdések a fejemben, egyre inkább hatalmába kerít az egész. Képtelen vagyok ezzel most... Foglalkozni. Fel kellene dolgozzam még.
- Azt szeretném.. - kezdem kissé hanyatló hangon, már kissé a sírás kerülget - ha minél hamarabb átbeszélhetnénk ezt az egészet. Szeretném ha ... Nem az újságokból kellene megtudjak mindent. Ha beavatnátok néha. - nézek rá, majd egy pillanatra az igazgatónő felé is, tudva hogy ebben az ügyben valószínűleg neki is van beleszólása.
- Nyilvánvalóan nem avattalak bele a titkaimba - kezdi megint a nő, ahogy elhúzza a száját. - Pontosan annyit mondunk el, amire szükséged van... - teszi hozzá ridegen. - És nem hiszem, hogy az igazgatónőnek lenne beleszólása a magánéletembe - húzza össze a szemét.

- Nos, alapvetően nincs és nem is akarok, elhiheti - lép előre a nő. Látszik rajta az a tipikus McGalagony nemtetszikahangnemedvisszaoltalak attitűd. - Viszont ha a diákjaimat a többiek bántalmazzák akár szóban, akár máshogy az ügy miatt, akkor igen is van beleszólásom. Már pedig egy ilyen ügy egészen biztosan mindenkihez eljut és nem éppen a szép dolgokat hozza ki a tinédzserekből... - sóhajt a nő fáradtan. - Egyelőre nem terveztem beleszólni, de a fia megérdemel legalább egy magyarázatot! Viszont ha tovább megy az ügy és esetlegesen sérti a diákom jólétét, akkor lépni fogok. Gondoltam, szólok... - mondja, majd visszalép az árnyékokba.
Mrs Deanor-on látszik, hogy majd szétveti a düh, de kontroll alatt tartja.
- Rendben... Nagyon röviden - mondja még hűvösebben, ha lehet. - Gondolom, feltűnt, hogy apáddal nincs felhőtlen viszonyunk - néz a fiára, látszik rajta, hogy most kiengedi a maró igazságot, függetlenül attól, hogy ezzel árt-e vagy sem. Ha a fia kérte, akkor ő elmondja. - Már régóta nem szeretjük egymást, csak a formalitások, a gyerekek, de legfőképpen az társadalmi helyzetünk megőrzése végett maradtunk együtt. Már egy jó ideje megismerkedtem [insert Ai anyanév]-vel, akivel sikerült megint olyan kapcsolatot kialakítanom, ami egykor apáddal volt. Vagy talán még jobbat - rántja meg a vállát flegmán. - Igyekeztünk titokban tartani, de gondoltuk, hogy egyszer ez lesz... - hirtelen hátrapillant Ai-ra, megvillan a szeme. - Ne izgulj anyád miatt... Gondoskodtam róla, hogy olyan helyre menjen, ahol békén hagyják... Egy ideig nem fogod tudni elérni otthon - visszafordul a fiához. - Nem terveztem elhagyni apádat. Most sem tervezem, de ha ő akarja, akkor elválunk. Nekem nem számít, nem hiszem, hogy bármin is változtatna a dolog, ráadásul titeket sem akarlak magatokra hagyni - úgy tűnik, mint aki befejezte, de hirtelen megint megszólal. - Ja, igen, és emiatt én nem tervezem megszakítani a kapcsolatot Maeve-vel. Mindketten jól érezzük magunkat, szeretjük egymást, vállaltuk a kockázatot és bízom benne, hogy ha lemegy a szokásos bulvár kör, akkor minden visszaáll a régi kerékvágásba. Annyi különbséggel, hogy most már ti is tudtok róla - forgatja a szemeit.
Csendben, reményvesztve hallgatom anyámat. Persze hogy nem avatnak be. Persze, hogy nem mondanak el semmit. Persze. Miért mondanák el pont nekem, ha évek óta csak a család szégyene vagyok? Már az meglepő hogy egyáltalán engedik, hogy a nevüket.viseljem. Túl sok lenne azt kérni, hogy legalább nagyvonalakban tudjam mi folyik otthon. Hogy ne másoktól kelljen megtudnom a családom hogylétét.
Egy pillanatra kicsit kizökkenek, ahogy a professzor asszony közbeszól. Mindig is kedveltem őt, azt hiszem. Tudja, hogy diáknak lenni sem egy egyszerű dolog. Na meg emberséges. Bár ez anyámnak talán... Nem igazán tetszett.
Végre azonban elkezd magyarázni. Minden egyes szavával úgy érzem mélyebbre kerülök a gödörben. Csupán hallgatom amit mond, de nem fogom fel mit jelentenek a szavai, csak mire már befejezte a beszédet. Az egész... otthon.. minden egy hazugság volt..?
Érzem, hogy egyre inkább szédülök. Talán le kellene ülni... Nem bírom. Minden amiben felnőttem az... Egyáltalán volt olyan együtt töltött pillanatunk ami valóban boldog volt? Annyi kérdésem lett volna, de kételkedtem abban, hogy anyám válaszolna is rájuk. Ráadásul, azt hiszem egyszerre már ez is sok volt, nem kellett még... Több mindent is megtudjak, amire nem állnék egyelőre készen. Inkább csak bólintok, jelezve hogy megértettem az elhangzottakat.
- Köszönöm, hogy.. elmondtad. - felelem röviden. Valahogy jobban örültem volna, ha ez a beszélgetés nem történt volna meg. Ha nem lett volna létjogosultsága. Egy ideig hallgatok, bámulva ki a fejemből. Oldalra nézve megakad a tekintetem a mellettem álló lányon. Lassan ismét a tűzre emelem a tekintetemet. - Anyám.. Aislinn is szeretne még beszélni az anyjával. Tudsz neki segíteni ebben? -
Úgy érzem jobb is, ha nem én beszélek majd. Ha nem nekem kell hallgatnom amit mondanak. Túl sok az egész egyszerre.
A nő csak biccent a fiának, de mintha kicsit meglepődne, hogy megköszöni. Végül felsóhajt, s Minerva-hoz fordul.
- Azt hiszem, nem lesz nagy meglepetés: a Grimmauld tér 12-ben van - itt kicsit ellágyul, ahogy a nőre gondol. Végül megint Corvus-ra néz. - Figyelj, tudom, hogy vannak kérdéseid, de... Nem itt akarom ezt megbeszélni, jó? - halkul el, kicsit kevésbé kemény. - Tudom, hogy jogod van tudni, ezért fogunk róla beszélni, csak kicsit... Hűljenek le a dolgok. És előre mondom, hogy nem, nem fogunk mindent elmondani, mert... Nem minden tartozik rád. De amennyi kell, azt elmondjuk. Adj egy kis időt, kicsit rendezzük, aztán beszélünk róla, ha kicsit lenyugodtunk, jó? - kérdezi egy nagy sóhajjal. Most láthatjátok először, hogy mennyire fáradt és megviselt ő is. - Apád most nem akar jönni... Van még valami vagy mehetünk tovább veszekedni? - kérdezi, ahogy visszatér az előző nő.
Egy ideig csendben szemlélem a beszélgetést. Csak akkor kezdek el felengedni, mikor kiderül a hölgy mégsem verné át anyukámat... Bár nem igazán értek egyet a dologgal és végre észre veszem, a dolog mennyire megviseli a fiút. Ezért mikor a néni mondja nekem, anyu nem otthon van, de biztonságban, akkor csak biccentek neki egyet. Közben azon gondolkodom, hogyan tudnám kicsit jobb kedvre deríteni a fiút, vagy legalább csak valamennyire megnyugtatni. Többször nyúlok felé, majd meggondolom magam.
Gondolom pont én vagyok az, akitől legkevésbé akar bármit is...
Nem vagyok buta, legalábbis teljesen nem. Ezért mikor nem foglalkoznak velem inkább eloldalgok és kerítek egy széket. Picit megbökdösöm a srác vállát, majd fejemmel a szék felé bökök egy halvány félénk mosollyal.
- Nekem még lenne valami... - kezdem. Eleinte kicsit remeg a hangom, de képes vagyok rendezni. - Először is, köszönöm, hogy anyukámat biztonságba helyezte... Másodszor is: nagyon nem örülök, hogy ilyen helyzetbe sodort mindenkit az önző és felelőtlen viselkedése miatt. Harmadszor: nem beszélhet így a saját fiával! - nézek a nőre szigorúan, mintha nem is egy felnőttel beszélnék. De megérdemli! - Most már nyugodtan mehet veszekedni - engedem el végül egy biccentéssel.
Már a széken ülve hallgatom tovább anyámat. Mintha valahogy megenyhült volna. Néha csinál ilyet még ő is. A Black ház... kíváncsi lennék ezt hogy tudta elintézni. Ha jól tudom az a Potter család tulajdonában áll azóta is...
Végre aztán hozzám szól. Lassan kezdek megnyugodni azt hallva amit mond. Talán mégse esik ettől szét minden otthon... Fura lesz. És még valószínűleg így is lesznek belőle konfliktusok, na meg ugyanaz már semmiképp se lesz mint eddig. De talán teljes káosz se lesz. Kissé kevésbé zavar már az egész. Nem tudok vele mit kezdeni. De legalább úgy tűnik ezentúl bevonnak majd engem is. Hátradöntöm a fejem, majd halkan sóhajtok.
- Rendben. Várni fogok.. Köszönöm. - felelem még így is kissé szenvtelenül. Nem igazán tudom mit mondhatnék már neki. Meglátjuk mennyire tartja be azt, amit most ígért. A lány fellépése azonban kicsit.. váratlanul ér. Végül aztán nem kötök bele abba amit mond. Még nehezteltem anyámra valamennyire én is, és bár azért nem értettem egyet teljes egészében a griffendéles lány mondandójával, volt benne valami. - Nos... - szólok közbe, még mielőtt vita alakulna ki az egészből. - azt hiszem, jobb ha nem zavarunk tovább. Ezek szerint akkor .. majd később beszélünk. - pillantok még egyszer a lángok közé.
Mrs Deanor egy pillanatig pislog Ai-ra, aztán kitör belőle a hisztérikus nevetés.
- Hogy én őt? Szerinted ki nyitott a másik felé, csillagom? Azt hiszem, te talán ismered az édesanyád, gondold át kicsit, hogy ki kezdeményezett... Ez nem egy emberen múlik, ha én felelőtlen és önző vagyok, ő is. De ez mindegy is... És ha megkérhetlek, ne szólj bele abba, hogyan beszélek kivel. Semmi közöd hozzá - forgatja a szemét, lepattan róla az, amit a lány mond, majd biccent a fiának. Mintha lenne benne egy hajszálnyi köszönet, hogy elengedi a témát ennyivel... - Majd küldünk egy baglyot, ha nagyjából lement az első kör... Lehet, beletelik pár hétbe is, de majd írunk. Addig tanulj jól viselkedj rendesen! - mondja megint kicsit szigorúbban. - Addig is viszontlátásra! - köszön el, majd a lángok visszatérnek.
McGalagony vet egy pillantást rátok, aztán újra közelebb lép, motyog. Megjelenik a Grimmauld téri ház nappalija, ami előtt egy eléggé kopottas kanapé áll, amin a még ziláltabb Ai anya ül. A kezét tördeli enyhén, motyog valamit és látszik, hogy gondolkodik, még azt sem vette észre, hogy megjelentetek. McGalagony hezitál, hogy mit kéne tennie, így Ai tud kezdeményezni, ha akar.
Érzem ahogy megy fel bennem a pumpa. Ha most itt állna velem szemben az a némber, nem hiszem, hogy tudtam volna türtőztetni magam, s szülő ide vagy oda, felpofoztam volna istenesen. Viszont mivel nem volt itt, bár igen nehezen, de erőt veszek magamon, hogy ne kezdjek el magamból kikelve ordítani. Egész testemben remegek, minden izmom megfeszül. Mikor azonban kijelenti, hogy ne szóljak bele kivel hogy beszél majdnem elszakad a cérna. Olyan erővel harapok az ajkamba, hogy a könnyem és a vérem egyszerre serken ki. De nem szólok.
Mire eltűnik a képe egész testemben remegek, és nem tudom mit csinálnék legszívesebben: összetörnék valamit, a falba vernék olyan erősen, hogy az ujjaim eltörjenek, torkom szakadtából visítsak, vagy zokogva essek össze. Végül egyiket sem teszem, hanem mélyeket kezdek lélegezni, hogy lenyugodhassak.
Az az undok szuka…
Mire a légzésem stabillá és egyenletessé válik pont meg is jelenik anyukám képe. Nincs jól. Nagyon nincs jól. Erre én is elvesztem minden önkontrollom s egy újabb könnycsepp gördül végig az arcomon. A légvételeim is szabálytalanná válnak. Fáj, hogy így kell látnom. Fáj, hogy ezt át kell élnie. De még jobban fáj, hogy nem lehetek ott mellette, hogy átöleljem és megnyugtassam: minden rendben lesz. Végül teszek egy magabiztosnak tűnő lépést a kandalló felé, majd egyáltalán nem magabiztosan, a torkomban lévő gombóccal küszködve megszólalok:
- Anya…? - fokozatosan térdre ereszkedem, s várok a reakciójára.
A nő, amint meghallja a lánya hangját, fókuszál végre.
- Ai, te vagy az? Hogy én mennyire örülök, hogy látlak! - derül fel rögtön, majd észreveszi a többieket is. - Áhh, McGalagony igazgatóasszony és neked is jó estét! - biccent Corvus felé. - Hogyhogy...? - kérdezi.
- A gyerekek beszélni akartak magukkal... - fogja rövidre McGalagony.
- Értem... - mondja elgondolkodva a nő, majd félve pillant a lányára. - Most biztosan utálsz, igaz? Sajnálom, nem akartalak nehéz helyzetbe hozni... - biggyeszti le a száját a nő kicsit.
- Utálni? Dehoogy… - nézek rá gyengéd szeretettel. - Viszont bűntudatom van, hogy nem vagyok ott veled… sajnos nem volt opció, hogy meglátogathassalak. Hogy érzed magad? Biztos nagyon egyedül érzed magad…
Látszik rajta, hogy megkönnyebbül.
- Ne legyen bűntudatod, te a legjobb helyen vagy! - mondja, s végre elmosolyodik. - Hát, voltam már jobban... Azért örülnék, ha tudnánk mindent tisztázni a Deanor-okkal... De annak örülök, hogy egyikünk sem adja fel a dolgot csak azért, mert kiderült. Ezzel úgyis számoltunk elvégre. Nyilván jobb lenne, ha velem lenne a legcsodálatosabb lányom, de legalább engem nem zaklatnak egyáltalán... Na, és te hogy vagy? - néz rád aggódva.
Egy pillanatra megütközöm azon amit mond, utána csalódottságot érzek. Nem örülök neki, hogy úgy fest anyukám tudott a dologról, s mégis belement. De amennyire most össze van törve és egyedül van, úgy érzem nem lenne fair lépés tőlem, ha én is ellene fordulnék és a szemére hánynám a hibáit. Ezért inkább nem is teszem. Csak mosolygok rá, azzal a szokásos, elvarázsolt, semmi gondom az életben mosolyommal.
- Majd erről a dologról szeretnék élőben, négyszemközt is beszélni veled, jó? - kérdezem vidám hangsúlyban. Majd összecsapom a tenyereim ahogy hirtelen témát váltok. - Oh, hát velem minden rendben! Képzeld, a szőke hercegem talált magának egy igazán csinos és kedves lányt, egyik háztársam überszupercuki kishúgával meg a nagyonhelyesnagyonkedves mardekáros prefivel is összebarátkoztam újonnan az első héten, Sir Lancelot idén már végre nem illetődött meg annyira és nem veszítettem el már az első nap, nagyon szupik a szakkörök, most egy csillámporos szivárványszínű italon gondolkodom, aminek ilyen mindenféle csudijó íze lenne, de még nem tudom, hogy kezdjek hozzá. Majd megkérdem Lumpsi bácsit bájitaltan szakkörön. Ja, és képzeld, Aspi is fog járni velem bájitaltanra. Ja igen, te nem is tudod, de Aspi egy új diák nálunk. Amerikából jött és… - itt mintha észbe kapnék szánt szándékkal McGalagonyra tekintek, majd elhallgatok. Kivételesen nem vesztem el a gondolataimban és nincs szófosásom, okkal tettem ezt, hogy ne legyen feltűnő semmi és anyu ne aggódjon értem. - Upsz, ezt lehet nem most kéne, igaz? Szóval figyi, megkérem a mardekáros prefit, aki amúgy is nagyon ért az állatokhoz, hogy írja le neked hogy kell bánni a bagollyal, meg ilyesmik, és akkor végre négy év után rendszeresen tudnánk tartani a kapcsolatot az iskolaév alatt. Mit szólsz? - mosolygok rá s megdöntöm oldalra a fejem.
Ai édesanyja kicsit lelazul, amikor látja, hogy a lánya jól van. Alig bírja felfogni a dolgokat. Végig mosolyog, de továbbra is látszódik, hogy fáradt és zaklatott azért.
- Jól van, kincsem, örülök, ha eddig minden rendben volt... És jó lenne, ha tudnék neked üzenni, igen... - mondja fáradtan, kicsit megint elveszik a gondolataiban. McGalagony bár veszi a lapot, azért kicsit vékonyodik a szája, ezt látod.
- Nos, nagyon örülök, hogy legalább maguk rendben lesznek, de ez itt nem traccsparti! Legyenek szívesek lassan rövidre fogni... - sóhajt egy nagyot a nő. Erre Ai anyja kicsit pánikba esik.
- Ohh, ilyen rövid az időnk? Rendben, akkor még pár perc és tényleg végzünk... Jaj, majdnem elfelejtettelek téged, drágám! - pillant a nő Corvus-ra. - Nagyon sajnálom, hogy téged is ilyen helyzetbe hoztunk, a gyerekeknek nem kéne ebből sérülnie... Remélem, azért annyira nincs nagy harag... Mindenesetre remélem, majd egyszer meg tudsz bocsátani! És kívánom, hogy minél hamarabb hagyjanak békén a társaitok! - mondja határozottan a nő neki. Majd a reakciója után visszafordul a lányához.
- Nagyon örülök, hogy látlak, Aislinn! Annyi minden tudnék én is mesélni, de kifutunk az időből, szóval átadom az én időmet neked... - mondja előzékenyen a nő.
Végül úgy fest anyut nem kell emlékeztetni arra, hogy ebből nem csak magának okozott fájdalmat, így bocsánatot is kér a fiútól. Egy pillanatra én is felé fordulok egy bocsánatkérő mosollyal, majd pedig vissza anyuhoz. Végül felnevetek.
- Ahh, tudod milyen vagyok! Ha egyszer belekezdek nincs megállás! Ígérem, holnap írok neked, bár az nem tudom mikorra érkezik meg… - gondolkodom el egy kicsit. - Miattunk pedig ne aggódj! Szipi-szupi megértő itt mindenki, ha pedig valaki mégis gonoszkodna Deanie-vel, akkor azt majd én elintézem - mosolygok édesen. Anyu tudhatja, mire célzok ezzel, hisz pont ezért járatott különböző harcművészeketre. Azt már nem kell tudnia, hogy a valóságban sosem alkalmaznám. - Természetesen szigorúan egy csésze tea meg süti mellett beszéljük meg a dolgot… - bólogatok komolyan a házvezetőm felé, majd tőle elfordulva cinkosan kacsintok anyura, úgy, hogy Deanie is láthassa. - Addig is vigyázz magadra! Szeretlek! - mosolygok a tűzbe szélesen. - Mataneee! - integetek neki.
Ai édesanyja csak bólogat, és miközben egyetért azzal, hogy vigyázzanak egymásra, azért látszik rajta, hogy nem akarja, hogy szándékosan bajba keveredj.
- Na, jól van akkor... Vigyázzatok egymásra, legyetek jók és várom a baglyot... Oké, ezt nagyon fura volt kimondani, de igen. Szóval hajrá a suliban, ilyenek! Én is mindenképpen üzenek majd, ha tudom, hogy kell - integet felétek. - Karácsonykor legkésőbb találkozunk! - integet, majd McGalagony előrelép, elköszön és a tűz visszatér eredeti állapotába. Aztán felétek fordul a nő.
- Remélem, most már mindketten nyugodtabbak és megkapták a válaszokat, amiket szerettek volna... - mondja kiismerhetetlen hangon, aztán fejével int a kijárat felé. - Azt hiszem, ha nincs más dolgunk itt, akkor talán nem ártana, ha ennének és innának valamit, mielőtt mennek tovább! - terelget kifelé titeket. - És nyugodtan szóljanak nekem, a tanároknak vagy a prefektusaiknak, ha úgy érzik, túlságosan célkeresztbe kerültek. Nem engedem, hogy a diákjaimat feleslegesen bántsák, ezt véssék jól az eszükbe! - mondja megnyugtató hangon a nő, miközben a vállaitokra teszi a kezét.
Mielőtt még az iginéni visszafordulna felénk, így térdepelve Deanie felé fordulok, majd a kezeimet a földre téve mélyen meghajolok.
- Szíves elnézésedet kérem a gondokért, amelyeket anyukám okozott számodra, és remélem, hogy mielőbb megoldásra kerül a szituáció, lehetőleg úgy, hogy mindenki számára jó legyen.
Ez után felállok, majd hagyom, hogy az igi néni kitereljen minket. Végül pedig egy hirtelen impulzustól vezérelve, főleg azért, mert úgy érzem nekem nagyon szükségem van egy ölelésre, átölelem a házvezetőmet. Eleinte megilletődik, majd finoman és esetlenül meglapogatja a hátamat.
- Nagyon szépen köszönjük, McGalagony professzor… - pár másodpercig ölelem csak, mert gondolom, hogy kellemetlen lehet neki a dolog. Bár én úgy érzem nagyon közel állunk, ezt az ő részéről nem tudom megerősíteni. Már kezdek rájönni, hogy mennyire figyelmetlen voltam eddig, s hogy ezzel mennyi gondot okozhattam másoknak. Utána még egy gyorsat meghajolok felé, majd Deanie után elhagyom az irodáját.
Meglepetten pillantok fel az anyukára, mikor hozzám szól.
- Nem haragszom magára... - motyogom kissé értetlenül, ennyiben hagyva az egészet. Végülis nem tehet róla, ha ténylegesen valósak az érzelmek kettejük közt... Ráadásul őt nem is ismerem. Anyám azonban... Hazudott.
Ezután csendben hallgatom a beszélgetésüket, nagynehezen napirendre térve a... különleges társalgási stílusuk felett. Azt hiszem a lány csupán ilyen. Nem tűnik rossz alaknak, de valahogy túl csapongó ahhoz, hogy egy magamfajta érdemlegesen tudjon vele beszélni. Kissé elhúzom a számat amikor hallom ahogy becéz. Na ez új.. és elég fura is. Bár amilyen keveset érintkezem a lánnyal, kétlem hogy sokat hallanám még. A beszélgetés legalább véget ért, mehetek feldolgozni az egészet. Mikor a lány elém lép, reflexszerűen felpattanok,.majd mikor le is térdel teszek pár lépést hátra. Válaszra nyitom a szám, de valahogy fogalmam sincs erre mit mondhatnék. Végül csak egy kissé kétségbeesett tekintettel bólintok, majd az igazgatónő felé fordulok.
- Nagyon szépen köszönöm a segítségét professzor... Sokat jelent.
Ezzel pedig elhagyom az irodát, bár még mindig nem döntöttem el hova menjek innen.
A magam részéről és az udvar felé veszem az irányt, egyenesen Hagrid kunyhójához, ahol ott a Babakornis. Nem akarok jelenleg senkivel sem találkozni, illetve beszélni, így úgy vélem ott van erre a legjobb esélyem. Futva teszem meg a távolságot. Bár Hagrid nincs ott, de én beengedem magam, nem ez az első alkalom. Bekuckózom a kicsi mellé, majd igyekszem feldolgozni magamban a hallottakat, miközben álomba nyunyorgatom Chiasat. Végül arra jutok magamban, hogy a szerelem butaság, és csak a baj lehet belőle. Anyukámnak legalábbis csak rossz élménye származik belőle. Idegesít, hogy pont egy ilyen undok nőt szeretett meg. Mérgemben elhajítom a füzetemet, amiből kiesik egy lap. Ezen meglepődöm, négykézláb odamászok a kihullott, általam a füzeten keresztül sikeresen összegyűrt laphoz.
Később együtt befejezhetnénk, ha lesz kedved. - D
Szemeim elkerekednek, sőt azután méginkább, hogy kihajtogattam. Ugyanis a Babakornisról meg rólam van rajta egy skicc.
- Ezt Dami rajzolta, én meg tönkre tettem... - itt végleg eltör a mécses és hangosan bömbölni kezdek. A falhoz vonszolom magam, ott összehúzom magam, a térdeimet átfogom a karjaimmal, majd a fejemet lehajtom és hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a sírás. Egy idő után elfogynak a könnyeim, és abba marad a dolog. Elkezdem összekaparni magam. Letörölgetem az arcom, majd hirtelen ötlettől vezérelve begyújtom Hagrid kandallóját, s belehajítom a naplómként szolgáló füzetet. Az pedig egy idő után elkezd szorgalmasan égni. Ekkor pillantom meg Dami rajzát, s eszembe jutnak a vele meg Hannah-val újonnan eltöltött idők, amiket nagyon élveztem. Ezért a tűzbe nyúlva kikapom a füzetet és lecsapkodom róla a maradék lángokat. Eléggé megperzselődött, s többet nem is fogok tudni bele írni, de a lényeg, az eszmei értéke megmaradt. Veszek pár mély lélegzetet, majd elrakom az égett füzetkét és a rajzot is a táskámba.
Ha már itt vagyok, ellenőrzöm a kicsikét, ellátom, majd a tüzet is eloltom, nehogy baj származzék belőle. Miután mindennel végeztem visszaindulok komótosan a kastélyba. Elég későre jár, s a kviddics stadionból pont látok elrepülni valakit... azaz inkább valakiket egy seprűn. Egy ideig követem őket a tekintetemmel, egy kicsit el is merengek, majd végül tovább indulok. Mielőtt visszatérnék a hálókörletembe útba ejtek egy mosdót (éppenséggel Myrtill mosdóját), s jó alaposan megmosom az arcom. Itt megint várok egy kicsit, majd pedig egyenesen visszazsalok a szobámba.

Bratti
Szerepjátékok Császára

"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman

Posts: 914

Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal

Utoljára online: Nov 16, 2024 22:42:12 GMT 1

A Roxfort titkai Közzétéve: Dec 9, 2022 13:22:16 GMT 1

Post by Bratti on Dec 9, 2022 13:22:16 GMT 1

Mindenki - Kami Aria Pandora silentcupcake Gresh550

Az első szabadnapotok a végéhez közeledik. Van, akinek ez a mai nap jó dolgokat tartogatott, sikerült megoldani problémákat, tudott segíteni másnak, akár haladt a tanulnivalóval. Van, akinek nagyon vegyes volt a mai nap, mert bár voltak nagyon jó pillanatai, volt, amiket nem tudott hova tenni és csak még jobban össze van kavarodva, mint eddig. Volt, akinek nagy változást hozott a nap, legyen szó rosszról, jóról. Mindeneesetre mindenkinek tartogatott valamit és csak rajtatok múlik, mit kezdtek vele…

A vasárnap kicsit borongósan indul, de szerencsére még nincs hideg, a szél is elmúlt úgy-ahogy. Talán ideje lenne a határidős házi feladatokat elkezdeni, vagy elkezdeni gondolkodni, hogy a keddi gyakorláson az RBF-re mi lehet. Elvégre azt mondták, ha ügyesek vagytok, akkor házpontokat szerezhettek, ami azért nem rossz...

- Esti Kornél: Utánad

Bratti
Szerepjátékok Császára

"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman

Posts: 914

Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal

Utoljára online: Nov 16, 2024 22:42:12 GMT 1

A Roxfort titkai Közzétéve: Dec 9, 2022 13:23:56 GMT 1

Post by Bratti on Dec 9, 2022 13:23:56 GMT 1

Moira-Aislinn - Aria Kami

A Griffendél lányhálójában izgatott nyüzsgés hallatszik. Ahogy lassan ti is felkeltek, halljátok, hogy Lydia és Sabrina az, aki izgatottan pusmog, nem nagyon zavarja őket, hogy ti hárman Rose-zal esetleg még aludnátok.

Bár ahogy felkeltek, látjátok, hogy Rose ágya addigra bevetve és üresen áll. Valószínűleg korán kelt és már reggelizni ment vagy ki tudja, hova. A két kedvenc lányotok, ahogy észreveszi, hogy először Ai kel fel, azonnal abbahagyják a beszédet és csak megvetően néznek rá. Végül Lydia mosolyodik el gúnyosan.

- Hát, felkeltél, szerelemhercegnő? El kell keserítselek, a tegnapi történések igazak voltak… Jaj, azért nem kell mindjárt sírni… - biggyeszti le a száját teátrálisan.

- Nem volt elég álmodban is sírni? – csatlakozik rá Sabrina is. – Ne aggódj, nem mondjuk el senkinek… - nevetnek össze a lányok gúnyosan. Moira eddigre kelhet fel úgy, hogy fel is fogja, mi folyik körülötte. A két lány még nem vette észre, hogy a prefektus lány már ébren van.

- Esti Kornél: Utánad

Bratti
Szerepjátékok Császára

"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman

Posts: 914

Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal

Utoljára online: Nov 16, 2024 22:42:12 GMT 1

A Roxfort titkai Közzétéve: Dec 9, 2022 13:34:14 GMT 1

Post by Bratti on Dec 9, 2022 13:34:14 GMT 1

Damien - Pandora

Nagyon korai reggeli után találkoztok a csapattal. Szerencsétek van, hiszen ti álltok a legjobban emberügyileg: egyetlen egy embert kerestek, viszont nem is akármilyen posztra: az Őrző helyére kerestek valakit, ami valljuk be, nem éppen egy egyszerű és könnyű feladat. De legalább tudtok egy helyre koncentrálni.

A csapatkapitányotok, Skye, aki hetedéves, elküld bennetek átöltözni, utána pedig összehív titeket egy kis megbeszélésre, évnyitásra. Ő egyébként az egyik Hajtó a csapatban. Alapvetően ő is elég határozott, de nincs akkora hangja. Nem beszél annyit, jó megfigyelő, szerencséjére a csapatban nincsenek akkora bomlasztó alakok, kivéve hogy Gemma és Zoe állandóan összevesznek, de azt már csak ignorálja.

Skye Booth, hetedéves Hajtó

- Sziasztok! Kellemes új évet. Gondolom, nem újdonság, miért gyűltünk ma itt össze. Kell nekünk egy új Őrző. A terv a következő… - kezdené Skye, de valaki beledünnyög. Nem más, mint Jonah, aki negyedéves és szintén Hajtó Skye-jal.

Jonah Hussain, negyedéves Hajtó

- Miért kell ennyire korán kezdeni… - dünnyögi bele az asztalba, ahol éppen szétfolyik. Közben téged figyel enyhén álmodozó szemmel. Hát, igen Jonah nem rejti véka alá, hogy az összes szépfiú kb bejön neki. Te és Scorpius vagytok a kedvencei. Sokszor csak így bámul titeket, játék közben sem éppen a leggyorsabb, de pont azért, mert baromi álmatag sokszor (nem jól alszik, ez nyílt titok), rendszeresen szétfolyik, ezért baromi jól manőverezik mindenki között, a passzai pedig majdnem a legjobban a csapatban.

- Tényleg, hol van Scorpius? – kérdezi hirtelen Gemma, ahogy egy pillanatra abbahagyják egymás marását Zoe-val. Ők ketten amúgy ugye szintén ötödévesek és ők a Terelők, s bármennyire is utálják egymást, baromi jól tudnak együtt dolgozni és mivel nem féltik egymás testi épségét, ez a duó a legveszélyesebb, ha gurkók passzolásáról van szó. Szinte kimaxolják a lehetőséget, hogy szabotálják a többieket.

Gemma Jenkins, ötödéves Terelő

- Gondolom, csajozik… - morogja a társa.

Zoe Powell, ötödéves Terelő

Nem állt messze az igazságtól: ahogy kipillantotok az amúgy nyitva hagyott ajtón, észreveszitek, hogy Scorpius éppen siet át a pályán, még a kesztyűit veszi fel éppen. Viszont hirtelen nem tud tovább jönni, mert egy vörös hajzuhatag vörös-arany sállal megállítja. Mind tudjátok, hogy Rose Granger-Weasley az. Tavaly óta mintha kezdett volna megenyhülni a fiú felé, aki elsőtől kezdve bele van zúgva a csajba.

Ilyen messziről nem halljátok, miről beszélnek, de Rose magához képest kicsit zárkózottan és kissé elfordulva átnyújt a srácnak egy ezüst nyakláncot… Scorpius nagyon meglepődik, ahogy elveszi, ideje sincs reagálni, a lány máris faképnél hagyta, egyenesen a lelátókra siet. Talán Albus-hoz, ki tudja, mindenesetre egyértelművé vált, miért nem volt már az ágyban reggel, mikor Ai-ék felkeltek…

Scorpius Malfoy, ötödéves Hajtó

Scorpius pár másodpercig bámul a lány után, lassan egy szerelmes mosoly terül szét az arcán.
- Hé, Hősszerelmes, told be a segged, rád várunk! – üvölt ki Skye. Nos, igen. Nem sokszor emeli fel a hangját, de akkor igen és félni kell. Scorpius realizálja a dolgokat és paradicsomvörösen beáll melléd, így Jonah most egyszerre kettőtöket tud bámulni.

- NA, most hogy mindenki itt van: egyszerű lesz a feladat: Mi hárman… - mutat Jonah-ra és Scorpius-ra. - … fogjuk az ellenséges csapatot játszani, támadni fogunk. Ti ketten… - mutat az éppen megint civakodó Gemma-Zoe párosra. - … nem túlzásba víve próbáljátok szabotálni a játékot, főleg az Őrző-jelöltekre támadva. Se őt, se egymást ne öljétek meg, légyszi, köszi… Winchester, te védekező pozícióban leszel, segítened kell az Őrződ. De azért ne vidd túlzásba, inkább csak figyelgesd őket. Majd néha cserélünk és akkor beállhatsz Hajtó-nak… Mindenkinek tiszta, mi a feladat? – kérdezte Skye. Mindenki csak bólogat. – Oké, akkor én előkészítem a dolgokat… Malfoy, megnyerted magadnak a melegítést… Vezényeld le a jelentkezőknek. Winchester, te pedig a csapatnak tartasz bemelegítést. Tizenöt percetek van egy kis repüléssel együtt!

Tizenöt perccel később pedig megkezdődik a válogató maga. Szerencsés helyzetben vagytok: a Mardekár az elmúlt években fej-fej mellett haladt a Hugrabug-gal, így a ranglétrán egészen magasan vagytok, tehát jelentkezőből nincs hiány. És amúgy egészen jók is. Nyilván valami nagyobb testű fiú lenne az első tippetek, és nem is rosszak amúgy.

Jönnek fiatalabb lányok is, nyilván kevesebb eséllyel egy ilyen robosztus posztra. Mardekárról van szó, így nem kevesen elég sok önbizalommal és ambícióval is jönnek, nehéz lesz nekik elmagyarázni, hogy nem ők a megfelelőek. Az egyik fiatalabb lány amúgy meglepően ügyes, jó mozgása van, kiállása is, magabiztossága is. Te éppen a védekező pozícióban vagy, próbálnád kicselezni a Hajtókat, persze nem sok erőfeszítéssel, közben Gemma és Zoe feléd ütik az egyik gurkót. Te simán kikerülöd, de a mögötted álló lány nem éppen, így ő csak reflexszerűen felkapja a seprűjét, azaz szinte visszapasszolja a labdát feléd… Amire meg te nem vagy felkészülve, hiszen háttal vagy. Telibe tarkón csap a gurkó, elsötétül előtted pár másodpercre a világ…

Csak annyit érzékelsz, hogy a gyomrod erősen liftezik, a szél is erős… Zuhansz! Nincs nagyon időd összeszedni magad, de ekkor egy barna ciklon jelenik meg melletted, majd alattad és próbál segíteni.
- Hé, hahó! Ébresztő, le fogsz zuhanni! – üvölti a füledbe, ahogy próbálja irányba állítani a seprűd. Ezzel te is magadhoz térsz és az utolsó pillanatban együtt sikerül felrántani magatokat. A jelentkezők, de még a csapattársaid is tátott szájjal, visszafojtott levegővel várták. Végül a jelentkezők eléggé megilletődve megtapsolnak titeket.

- Uff, bocs, nem akartalak eltalálni, csak önkéntelenül is ez a mozdulat jött… - kér elnézést, miközben elhúzza a száját. Közben a többiek is körétek gyűlnek. Skye lép hozzátok.
- Minden okés? – néz végig rajtatok kritikus szemmel.
- Aha… Bocsánat… - kér bocsánatot a csaj.
- Hogy is hívnak? – kérdezi Skye.
- Őőő… Cora Anderson… - motyogja a csaj.
- Hanyadikos vagy? – vallatja tovább érzelemmentes hangon Skye.
- Harmadikos… - motyogja egyre elkeseredettebben.
- Fantasztikus volt, amit az előbb leműveltél… Nem csak a gyorsaság, hanem a reflex, a labda, a védekezés, a mentés… Több posztra is elmennél. Mit gondolsz, Winchester? – fordul feléd a lány. Látszik rajta, hogy valami miatt most rajtad áll a döntés. Valószínűleg azért, mert te nézted a többieket is, vagy azért, mert kis híján megölt a csaj. Ki tudja. De rajtad áll.

Cora Anderson, harmadikos

- Esti Kornél: Utánad

Bratti
Szerepjátékok Császára

"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman

Posts: 914

Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal

Utoljára online: Nov 16, 2024 22:42:12 GMT 1

A Roxfort titkai Közzétéve: Dec 9, 2022 13:55:15 GMT 1

Post by Bratti on Dec 9, 2022 13:55:15 GMT 1

Corvus-Aspen - Gresh550 silentcupcake

Corvus:
Végül úgy döntesz, lemész reggelizni, mert a gyomrod erősebben korog, mint az a tudat, hogy megint meg fognak bámulni. Bár szeretnél minél jobban elbújni, hogy ne nézzenek meg, ma nincs mögötted Dami, hogy megvédjen. Habár a tegnapi akciója sikeresnek mondható, ma már csak távolról néznek, összesúgnak, de senki nem áll beléd.

Aspen:
Te addigra már ott vagy a Nagyteremben, egyből ki is szúrhatod Corvus-t, na, nem mintha ezzel kezdenél valamit…

Corvus-Aspen
Mindeközben Helen Slater és Thomas Harren beszélgetésbe kezdenek. A srác megvakarja a fejét, ahogy körbenéz. Végül mond valamit a lánynak, kicsit elhúzza a száját. A lány is körbenéz, majd kiszúrja az éppen leülő Corvus-t, s sietni elindulnak a srác felé.
Ahogy odaérnek, kicsit félszegen állnak meg, egyikük sem jó kezdeményezésben…

- Szia Corvus… - kezdi végül Thomas. – Gondolom, tudod, hogy ugye mi egy csapatban vagyunk a keddenkénti gyakorlásnál… Csak azért kerestünk meg, mert Helen most kapott egy üzenetet Flitwick professzortól, hogy lesz még egy tagunk, szóval mi öten leszünk. Moira-t is megkerestük volna, de nem láttuk, hogy itt lenne és…

- Őszinték leszünk, kicsit el vagyunk veszve… - vallja be lesütött szemmel Helen. – Nem vagyunk annyira otthon a mardekáros évfolyamtársainkban, és elvileg egy új fiút kellene keresnünk, de még csak azt sem tudjuk… Nem tudod véletlen, hogy ki lehet az az Reginald Aspen Medlar? – kérdezi tőled Helen, ahogy végre rád tud nézni.

Egyikük sem említi a tegnapi híreket, valószínűleg direkt. Eldöntheted, hogy ez jó-e vagy sem, mindenesetre ők vannak annyira empatikusak, hogy nincs közük a dologhoz és nem kérdeznek bele. Tőled várják, hogy elvezesd őket a sráchoz...

Corvus kis keresés után kiszúrhatja a srácot, aki meg azt szúrhatja ki, hogy három ember néz rá, majd meg is indul felé… Te jó ég, mi lehet ez… Minden gondolat végig cikázhat a fejében, mire odaérnek hozzá a többiek.
- Szia őőő… Reginald? Szólíthatunk így? – szólít meg a csapatból a lány. – Helen Slater vagyok…
- Én meg Thomas Harren… - mutatkozik be a Hugrabugos fiú. – Csak azért kerestünk meg, mert ugye te lemaradtál az első napról, de hogy ugye idén írjuk az RBF-eket és minden kedden van ilyen közös tanulóidő, ahol mi először kitöltünk egy próbatesztet, aztán valami közös projektmunkán kell dolgoznunk…

Thomas Harren

- És hozzánk lettél beosztva. Rajtunk kívül még egy lány van velünk, a griffendéles prefektus lány, Moira Magpie. Így vagyunk mi egy csapat. Csak szerettük volna, ha tudsz róla… Ja, igen és az Átváltoztatástan terembe kell majd mennünk, igen…
- Azt hiszem, ennyi akartunk… - mondja kicsit kínosan Tom. Feléd fordulnak, hogy te akarsz-e még valamit, de mielőtt megszólalhatnál, hirtelen vaksötét lesz a teremben, hiszen az ajtó is csukva van. Egy tanár sem volt éppen bent. Többen felsikoltanak, páran vannak annyira okosak, hogy egyből egy Lumos-t pusmognak. Thomas is így tesz.

- Mi a franc történt? – kérdezi idegesen a srác, ahogy rátok néz.
- Nem tudom… - suttogja kissé remegve Helen. Corvus még emlékezhet, hogy nagyjából hol látta Penny-t ülni, de most a sötétben nem igazán látja. Aztán több felől sokkal erősebb, fájdalmasabb sikítást hallhatnak.
- Ááá, ez csíp, ez mar! – üvöltik többen is. – Megtámadtak! Méreggel! – nyögi valaki máshonnan. Kitör a káosz, ti pedig telibe a közepén vagytok és egyáltalán nem látjátok a támadókat…

- Esti Kornél: Utánad

Gallery Title:
Image URL:
Image Title:
Comment:
Tick this box if you would like to allow other members to add images to your gallery.Add Image

title

A Roxfort titkai

Post by Gresh550 on Oct 7, 2022 17:00:34 GMT 1

Post by Kami on Oct 7, 2022 22:09:27 GMT 1

Post by Bratti on Oct 20, 2022 20:24:53 GMT 1

Post by Bratti on Oct 20, 2022 21:48:35 GMT 1

Post by Kami on Oct 23, 2022 13:13:13 GMT 1

Post by Pandora on Oct 23, 2022 14:22:10 GMT 1

Post by Kami on Oct 23, 2022 15:40:20 GMT 1

Post by Pandora on Nov 5, 2022 18:58:27 GMT 1

Post by Kami on Nov 7, 2022 23:31:26 GMT 1

Post by Aria on Nov 13, 2022 18:36:14 GMT 1

Post by Kami on Dec 7, 2022 20:44:45 GMT 1

Post by Bratti on Dec 9, 2022 13:22:16 GMT 1

Post by Bratti on Dec 9, 2022 13:23:56 GMT 1

Post by Bratti on Dec 9, 2022 13:34:14 GMT 1

Post by Bratti on Dec 9, 2022 13:55:15 GMT 1