A Roxfort titkai

Nap végére már rendesen kinyúltam, de a párbajszakkör még hátra volt... és tekintve, hogy szokás szerint új SVK tanárt kaptunk, kicsit kíváncsi is voltam, hogy fog elsülni. A nőben volt valami hátborzongató a nyitó vacsorán, nem tudtam volna megmondani, mi... oké, az SVK-ra mindig igaz, hogy egyedi figurákat vonz be csak egy évre, és az, hogy valaki furcsa, mint tanár, nem azt jelenti, hogy nem lehet nagyon jó... (kit akarok áltatni, az egyetlen vagyok az egész iskolában, akinek a kedvenc tárgyát egy kísértet oktatja... és még én beszélek fura tanárokról) de a lényeg, hogy a kíváncsiságot azért feltüzeli a dolog.
A kezdés egyébként viszonylag szokásos, a tanárnő jelentős késését leszámítva - emlékszem, általánosban két ilyen tanárom is volt, de a Roxfortban valahogy hozzászoktam, hogy ha lemaradok az óra vagy szakkör elejéről, már ott ácsorog a katedrán a tanárom, és csúnyán néz. Na jó, ez utóbbi elsősorban McGalagonyra igaz (aki nem látott még igazán morcos és ítélkező macskát, az nem tudja, milyen benyomást tud tenni az emberre a tekintete), de azért mindenki pontosan ott szokott lenni. Aztán végül csak megérkezik, és párba kell állnunk. Alapvetően Dantét választanám, tekintve, hogy még mindig a legjobb barátom - bár kérdéses, ez mennyire pozitív, ha épp átkokat fogunk lőni egymásra.
A következő pillanatban viszont a tekintetem a hollóhátas keményfiú csapatra siklik. A folyosón nem tudok ellenük sokat tenni, különösen, mert prefektusként most már figyelnem is kéne arra, hogy tartsam a jó magatartást... de mikor, ha nem a párbajszakkörön vegyem rá valamelyiket, hogy kezdjen a saját súlycsoportjával. Vetek egy oldalpillantást Dantére.
- Baj lenne, ha most az egyik balhésat akarnám elagyalni?
A tejfölszőke srác arcán széles vigyor jelenik meg, és halkan el is neveti magát. Ezt azt hiszem, vehetem úgy, hogy megkaptam az engedélyt.
- Keményfiúk közül valaki? - kiáltok oda nekik.
Az egyik - Finn Wilkins - összevigyorog a bandavezér Eric-kel, aztán elindul felém. Úgy tűnik, van azért vagány gyerek a csapatban.
- Na, mi van, kicsi lány a Griffendélből, most, hogy prefektus lettél, megjött a bátorságod? Nem is értem, hogy kerültél oda... De tudod, mit? Legyen gyereknap... Leszek veled... Csak utána ne sírjon a szád, hogy szétszedtelek - röhög fel.
Hideg mosoly suhan át az arcomon. A srác tényleg pofon elé akar menni.
- Mindig becsúszhatnak tévedések. Például valahol azt olvastam, hogy a Hollóhátba okos emberek kerülnek. Nyilván ott is valami hiba történt.
- Teljesen jogos... Nem is értem, egyesek hogy kerültek be ebbe a házba - mondja elgondolkodva. Pontosan tudom, hogy érti, mire céloztam, csak direkt nem akarja felvenni a sértést. - Na, mennyire szeretnéd, hogy szétszedjelek? - vigyorog rám fölényesen. - Igyekszem nem még egy olyan sebhelyet rád rakni, jó?
- A sebhelyeket akkor szedtem össze, mikor te még anyuci pici fia voltál. Szóval hajrá. Nézzük, hogy csak ugatsz-e.
A srác összehúzza a szemét, kicsit úgy tűnik, mintha elgondolkodna, mert komolyabb válasszal folytatja.
- Na, jó... Akarsz gyakorolni, mielőtt sorra kerülünk? - sóhajt unottan.
- Szívesen - biccentek. A srác frusztráltan felnyög, láthatóan szívesen visszament volna a haverjaival bohóckodni, aminek most keresztbe tettem. Előveszi a pálcáját, és legyint.
- Hölgyeké az elsőbbség ugyebár - vigyorodik el lassan megint.
Én is felemelem a saját pálcámat... elég vékony, szinte törékenynek ható darab, de én nagyon szeretem. A pontossághoz a legideálisabb, és egy párbajban sokszor úgy érzem, az a legfontosabb. Néhány pillanatig várok... nem akarok túl erős támadással indítani, azzal csak pazarlom az erőmet, és úgyis ki tudja védeni. Úgyhogy maradok az egyszerű klasszikusnál.
- Capitulatus!
Természetesen Finn egy könnyed mozdulattal védi is a varázslatot, közben féloldalasan elvigyorodik.
- Naaa, egészen sértő, hogy ilyen könnyűvel kezdesz... Ennél én jobb vagyok, tudod... - mondja, majd azonnal vissza is támad. - Petrificus Totalus!
- Protego! - reagálok gyorsan a fiú varázslatára... ha szerencsém van, a pajzsmágia akár vissza is verheti a támadását. És szerencsére szerencsém van. A varázslat lepattan, és egyenesen Finn felé száguld, akinek csak a gyors reflexei kedveznek, és teszik lehetővé, hogy megússza. Kell egy-két másodperc, mire összeszedi magát.
- Na, ez nem is volt olyan rossz... - mondja vigyorogva, de azért gúnyolodva. - Na, és milyen érzés prefektusnak lenni? Szétrobbansz a büszkeségtől, mi? - kérdez, miközben int egyet. - Stupor!
- Ó, dehogy - rázom meg a fejem, miközben elszökkenek a varázslat útjából. - Nekem nincs akkora arcom, hogy egy kis extrát ne tudjon elviselni. Arresto Momentum! - ez ugyan nem kifejezetten ártalmas, de ha talál, a fiú kellően lelassulhat hozzá, hogy megsorozzam néhány erősebbel.
- Hát, igen, furcsa is lenne, hogy neked valamire arcod legyen - gondolkodik el Finn, ez pedig pont elég időt nyer nekem, hogy telibe találja a varázslatom.
Csak egy halvány, kicsit gúnyos mosolyt engedek meg, ahogy látom, hogy a fiú mozdulatai lelassulnak. Hasznos kis varázslat, mert nem annyira veszélyes, hogy tényleg pánikba essen tőle az ember, de rendesen megnyitja minden másnak. Nem is pazarlom a hatóidőt, azonnal lendítek még egyet a pálcámmal, és visszatérek az első varázslatra:
- Capitulatus! - ha betalál, és a lassulás miatt erre jó esélyem van, kellően megalázó is.
Finnen látszódik a meglepődés, emeli a kezét, hogy védekezzen, de az Arresto Momentum kellően lerontja az esélyeit. Az átok talál, a pálca pedig kirepül a kezéből, könnyedén elkapom a levegőben. Mielőtt bármit mondhatnék neki, meghallom a tanárnő lépteit, és nyers hangját a hátam mögött.
- Ez igen, Miss Magpie! Nem éppen a legvadócabb és legmenőbb támadási kombinációk, de határozottan az egyik leghatékonyabb. Ráadásul az emberek alapvetően nem ijednek meg attól, ha lassító bűbájt hallanak, szóval kellően ravasz is - biccent felém a tanárnő, majd Finn-re pillant. - Maga pedig, Mr. Wilkins... Ahelyett, hogy annyit jár a szája, amennyit, valamit fel is mutathatna... Igen, a reflexei jók, ahogy az alapvető készségei is a párbajhoz, de közel sem annyira kitűnőek a képességei, mint ahogy beállítja őket. Kevesebb beszéd, több koncentráció és máris hamarabb tud majd reagálni egy hasonló helyzetben... Rendben, önök végeztek, pihenhetnek vagy gyakorolhatnak tovább kulturáltan... - mondja még, majd vár egy kicsit, ha van valami reakció vagy kérdés.
- Szerintem tudunk kulturáltan gyakorolni Finnel, Tanárnő – bólintok határozottan, és óvatosan kacsintok egyet a fiúra. Kellően gúnyos ahhoz, hogy érezze, azért élvezem a helyzetet, de nem annyira, hogy joga legyen tényleg megsértődni.
Azért sikerül neki… kikapja a kezemből a pálcát, morog egyet, és hirtelen azt sem tudom, igent vagy nemet ért alatta. Az árvaházban már tapasztaltam ilyet… ha itt tovább provokálom, azzal csak kiváltok egy kemény bosszút, és nem akarom, hogy legközelebb az egész balhés csapat a nyakamon legyen, prefektusi rang ide vagy oda. Ezen a ponton jobb büszkének maradni. Azt nehezebb kezelni.
- Ha nem akarsz gyakorolni, akkor én megnézem mi van a barátaimmal. Te is így tehetsz - biccentek, ezúttal már kicsit komolyabban.
- Fantasztikus – sziszegi Finn, és látszik, hogy szinte felrobban a méregtől, a puszta tekintetétől érzem, hogy épp a kibelezésemet tervezi. Aztán hátat fordít, és még mindig fortyogva eltrappol.
A párbajok után megalkotjuk a csapatokat… ezügyben egyelőre csak Dante a biztos, akit ha elverni nem is verhettem el, de a csapatomban már biztos, hogy tudni szeretnék. A tejfölszőke srác meglehetősen lelkesnek bizonyul, és amikor odaérek mellé, azonnal oldalba is bök, hogy széles vigyorral megkérdezze, „elvertem-e az idiótát”.
- Kicsit visszavesz az arcából. Reméljük – mondom, de elfog azért egy megmagyarázhatatlan rossz előérzet. – Te?
- Szintén. Bár ő kevésbé irritáló eset, mint Wilkins asszem. Meg a fölény se volt nagy…
Igazából nem is tudom miért, de a fiút hallgatva elkezdem a többieket pásztázni… mondjuk logikus döntés, tekintve, hogy tíz percünk maradt csapatokba szerveződni. És igazából szerencsém is van, mert elkapom Rose tekintetét. Kviddics csapattársam és barátnőm már odament egy hollóhátas fiúhoz, Corvushoz, és Penny-hez, a másik hugrabugos prefektushoz. Pillanatokon belül elindulnak felénk, úgyhogy valószínűleg még ők sincsenek teljes létszámmal, csak a hármast sikerült összeszedniük.
- Sziasztok! Arra gondoltunk, lehetnénk együtt, ha nektek is lenne kedvetek! – mondja Rose egy halvány mosollyal, én pedig bólintok. Épp időben, mert rövidesen a tanárnő összecsapja a kezét, és beszólítja az első csapatot a szimulációs szobába. Követem őket a tekintettel… ezek Mattie-ék, Finnék lesznek a másodikak, mi pedig a jelek szerint utoljára maradunk. Van egy olyan érzésem, hogy nem lenne jó ötlet, sőt, talán sokat se érne, ha a szimulációjuk után beszélnék Mattie-vel az ügyről… mindenesetre, akárhogy alakul, lehet, hogy váltanom kéne vele pár szót, ha odajutunk.
- Oké. Ha van hely két főnek a csapatban, megyünk - vigyorgok Dantéra, aki szintén hevesen bólogatni kezd. - Hogy mentek az eddigiek? - fordulok hozzájuk. Corvus azonnal a padlót kezdi pásztázni, látszik, hogy elég félénk srác… vetek egy oldalpillantást Dantéra, de úgy veszem észre, benne is tudatosult, hogy nem kéne lerohanni.
- Ummm.. Egész.. jól ment. – feleli végül Corvus, még mindig kissé feszengve, és szinte azonnal hozzácsap egy kérdést is - Mit.. Szerintetek mit kell majd csinálnunk? – böki ki. Penny azonnal átveszi a szót, és széles mosollyal kontrázik Corvus szavaira.
- Én az egyik mardekáros sráccal voltam, hááát, közel voltam, de végül kikaptam... Mindegy, jó kis párbaj volt, nem bántam, hogy kikaptam! - rántja meg a vállát. Végül Rose is elmondja, hogy neki sikerült nyernie, aztán ő az első, aki elgondolkodik.
- Hát, egészen biztos vagyok benne, hogy lesz sokféle akadály, elvégre ez egy párbajszakkör, illetve ötödévesek vagyunk... Meg hát a tanárnő mondta, hogy sérülés is lehet, ha nem figyelünk eléggé, szóval biztosan valami komoly... - mondja elgondolkodva.
- Igen, egyetértek... De attól még nekünk menni fog, mert jók vagyunk, ugye? - kérdezi lelkesen Penny. - Amúgy nem ártana valami csapatfelosztást csinálni, hogy ne ott menjen az idő - néz körbe elgondolkodva most már ő is.
Dante is aprót bólint.
- Én már elújságoltam Moirának, de azért ország-világ tudja, sikerült elvernem egy hugrabugost. Mondjuk épphogy. Az egyik varázslata majdnem telibe talált, és akkor még sóbálvány lennék a sarokban, de a lényeg, hogy minden jól alakult a végén, nem igaz? - vigyorodik el a tejfölszőke srác. Amikor pedig a többiek beszélni kezdenek a következő próbáról, ő is elhúzza a száját. - Amúgy szerintem is megoldjuk. Mármint, oké, ötödév, meg párbajszakkör, meg már a párbajoknál is kaphattunk pár nagy ütést, de mégiscsak egy suliban vagyunk, vagy mi. Szóval ha lesz is sérülés, tuti, hogy a közelben lesz valaki aki elhurcol a gyengélkedőre, és nem kell túlzottan aggódni. Meg amúgy is, mind elég jók vagyunk - Dante sokszor úgy tűnik, mintha csak azért beszélne, hogy beszéljen (vagy oldja a feszültséget), én mindenesetre egy ponton óvatosan a vállára teszem a kezét, hogy rávegyem, hogy elhallgasson.
- Egyetértek Penny-vel, ha felkészülünk, könnyebben boldogulunk, akármilyen feladat lesz.
Mielőtt azonban ténylegesen elkezdenénk felosztani a feladatokat, és megbeszélni a lehetőségeket, kiszúrom Mattie-t. Finnék már bementek, sehol nem látom őket, az viszont finom kifejezés, hogy a fiú rémes állapotban van - már az arckifejezése sem bíztató, sejtem, hogy maga alatt van, de tiszta vér az arca és az inge, ami már több, mint a frászt hozza rám. Mi a fenéről maradtam le? Leválok kicsit a saját csapatomról, és odafutok hozzá.
- Jézusom... segítsek, elvigyelek a gyengélkedőre? Mi történt? - a "jól vagy" kérdést inkább ki is hagyom, szinte már szarkasztikusnak hatna egy ilyen helyzetben. Egy pillanatig olyan, mintha észre sem venne, egészen elbambul, de aztán felpillant rám.
- Huh? Nem, nem kell, már minden oké. Csak a gyakorlat – vonogatja a vállát.
Felvonom a szemöldököm. Ez elég nehéz elhinni. A párbajozás persze nem veszélytelen, a szakkörön összeszedünk néhány sérülést, de Mattie jelenlegi állapota inkább a "valami nagyhangú gyökér megtépett" és nem az "elkaptam egy kábítóvarázst" helyzetnek tűnik.
- Biztos? - kérdezem.
- Persze. Mi már voltunk a szimulációs szobában… - Bök a fejével az ajtó felé. - És mint láthatod, kissé elbuktunk… - Mutat végig magán. - Kicsúsztunk a 10 percből. - Sóhajt fel szomorúan. A hajába túr, és sikerrel ki is tép belőle pár szálat, ahogy megpróbálja elmozdítani a kezét… rossz nézni. - Ahj… - Morgolódik. - Bocsi! – kiált fel, és egy pillanatra úgy tűnik, megint elfelejtette, hogy egyáltalán ott vagyok. - Te kikkel vagy egy csapatban? – Kérdezi, és úgy tűnik, mintha csak a gondolatait próbálná elterelni… amire ráerősít, hogy amint kimondja, fülig vörösödik. Na jó, most már tényleg nem értem, mi van…
- Dante, Corvus, Penny és Rose. Jó kis csapat, remélem, rendben leszünk - nézek a társaimra, aztán vissza a fiúra. - Figyelj... ha esetleg van valami gond, nekem elmondhatod, oké?
Mattie-ből mély sóhaj szakad ki, aztán végül kínosan felel.
- Hát, jó hír, hogy talán Finn levezette valakin a feszültségét, hogy kikapott tőled…
Azt hiszem, én is vörösödöm, csak Mattie-vel ellentétben a haragtól, és reflexből ökölbe szorul a kezem. Az a hólyag... még rosszabb belegondolni, hogy talán én provokáltam ki a helyzetet, de igyekszem nem a bűntudatra fókuszálni.
- Nem tudom elhinni, hogy valaki lehet ennyire aljas... - motyogom. Mattie megdörgöli a halántékát, és legyint.
- Ne húzd fel magad. Szerencsétlenek megragadtak óvodás szinten. Tudod, amikor megy a kavarás, hogy hihi, Sammy képzeld bejössz Johnny-nak, aztán a markukba nevetve várják a reakciót…
- Tudtam, hogy szemetek, de... - suttogom. - Mondanám, hogy elverem még egyszer, de a Wilkins félék ezek szerint csak kitöltik máson a dühüket. Szánalmas...
Mattie láthatóan próbálja menteni a menthetőt, mert odalép hozzám és megveregeti a vállam… szép, hogy ő nyugtatgat, miközben ő az, akivel kiszúrt az a hólyag. Kerülj még egyszer a szemem elé Finn, nem csak lassító és lefegyverző bűbájt fogsz kapni…
- Ugyan! Remélhetőleg ezzel kiadta magából a stresszt, amit a veresége okozott, és ma már másokkal nem fog gonoszkodni. Én meg majd remélhetőleg tisztázni tudom a félreértéseket a másik fél megsértése nélkül… - vakarja a fejét a fiú kissé kételkedve.
- Remélem. De szemmel tartom a srácot. Nehogy már valakit boxzsáknak használjon, ha felhúzták. Nagyon nem oké.
Van egy olyan érzésem, hogy Mattie egyszerűen túlságosan rendes srác. Az a fajta kedves ember, akin simán átgyalogolnak, mert inkább fogadja a pofont, minthogy bárki más kapja helyette. Egyszerűen csak nem akarom, hogy ezt megcsinálják vele. Nem érdemelné meg.
- Csak ne ijessz rá túlzottan, mert akkor oda a tervünknek! – teszi hozzá a fiú, aztán kicsit komorabban folytatja. - De azért csak óvatosan. Nem Wilkins miatt, neki nagy a szája, de ténylegesen nem ártana senkinek. Ez Cervantesről viszont nem mondható el. – Ezt olyan halkan mondja, hogy lényegében a szájáról kell leolvasnom a szavakat. - Na, de nem akarlak feltartani! – Veregeti meg finoman a vállamat- A többiek lassan kezdenek hiányolni. Sok sikert!
Ahogy visszamászok a csapatomhoz, már jelentősen hallgatagabb vagyok a történtek után, egyszerűen nem tudok nem a balhés csapaton és Mattie-n agyalni… pedig nagyon kéne, ha azt akarom, hogy rendben jöjjünk ki a következő feladatból. Nagy nehezen sikerül visszaterelni a gondolataimat, amikor a csapat elkezd egyeztetni az erősségeinkről, amiket kamatoztathatunk majd a szimulációs szobában.
- De, umm.. – kezdi Corvus, és láthatóan zavarba jön, mintha csak problémás lehetne a megjegyzése. Óvatosan megpróbálok rámosolyogni, bár az én bambulásom mellett lehet, hogy most nem vagyok annyira elbűvölő, mint amennyire szeretnék az lenni. - A probléma ott kezdődik, hogy fogalmunk sincs mi vár ránk. Így elég nehéz lenne felkészülni ... bármire is. Mármint.. Ha valakinek mégis van ötlete az szóljon, lehet hogy.. tévedek. De én nem látok erre komolyabb lehetőséget. A legtöbb amit tehetünk, az talán az, hogy egyeztetjük mindenkinek az erősségeit és az, uhmm, hátrányait. Úgy jobb képet kapnánk egymásról, és őőő, talán bent majd a feladatokat elosztani is könnyebb lenne. – Ezután gyorsan körbepillant, mint aki attól tart, hogy túl sokat beszélt.
Penny szeme felcsillan erre.
- Ez jó ötlet, Corvus! Mindenki kaphatna kvázi egy feladatot, így el tudjuk osztani az erőnket! - mondja lelkesen mosolyogva. - Na, jó, én eléggé értek a bűbájokhoz és a bájitalokhoz, bár az itt nem tudom, mennyit segít... Párbajban nem vagyok rossz, de nem is a legjobb, inkább védekező típus vagyok, mint támadó - mondja komolyabban a lány.
- Én sötét varázslatok kivédéséből vagyok elég jó, meg hát jól repülök, de szerintem itt arra nem lesz szükség... Inkább gyakorlati ember vagyok, de a magolós tárgyakból sem vagyok rossz - mosolyog rám Rose. - Ha választani kéne, inkább támadó típusú vagyok... - fejezi be és a többiekre néz várakozóan.
- Inkább védekezés - bólint Dante. - Szeretem a támadó varázslatokat, de mindig erősebb voltam a védekezésben. Meg megy az átváltoztatástan is. Ha valakit patkánnyá kell varázsolni - tárta szét a karját.
- Én Mágiatörténetben vagyok a legjobb. Ki tudja? Még jól is jöhet - vigyorodom el kissé szárazon, aztán hozzáteszem. - De egyébként támadásból mondanám magam erősebbnek. A pálcám is a precizitást igénylő varázslatokra a legideálisabb.
- Azt hiszem, inkább az offenzív varázslatok mennek leginkább nekem is, habár ha kell valószínűleg ugyanúgy tudok védekezni. A sötét varázslatok kivédése, illetve a bűbájtan is jól megy. Sok varázslatot ismerek, talán pár hasznunkra lehet. Emellett erősségem a rúnaismeret is, illetve az ősi tudományok, bár nem tudom ez jelen esetben mennyire lesz hasznos… - néz körbe Corvus. - Mindenesetre, ummm... Ha esetleg szét kell válni... Inkább alkossunk két párt és valaki megy egyedül, mivel páratlanul vagyunk, vagy… Legyen egy két és egy három fős csapat? Lehet, hogy umm… ilyesmire abszolút nem lesz szükség bent, de ha mégis, időt spórolunk azzal, ha eldöntjük előtte.
- Lehet a két és három fős csapattal jobban járunk. Mármint, akkor mindenkinek marad, aki fedezi a hátát, ha veszély van – mondom.
- Támogatom - bólint egyszerre Rose és Penny, majd egymásra mosolyognak. - És hogy legyenek a csapatok?
- Szerintem az nem rossz, ha Moira lenne Corvus-szal és Dante-val, mert akkor nagyjából minden területet lefednek, mi meg leszünk, Penny... Nem mindent fedünk le, de jó lesz szerintem - bólint Rose, majd megvárja, mit mondanak a többiek.
- Oké, részemről rendben - bólintok, miközben megeresztek egy bíztató mosolyt Corvus felé... és kicsit reménykedem benne, hogy Dante szeretete a saját hangja iránt némileg visszafogottabb lesz, ha bemegyünk. Corvus elég csendes srácnak tűnik, ráadásul elég kétségbeesetten pillantgatott Penny felé, amikor a csapatbeosztás került szóba… és bár a legjobb barátomról tudom, hogy elképesztően jóindulatú, és a légynek sem ártana, azt azért nem nehéz elképzelni, hogy őt lefáraszthatja.
Közben a tanárnő int, hogy mi következünk, vagyis gyorsan össze kell kapnunk magunkat. Még egyet bólintok a többiek felé.
- Hát akkor... hajrá, csapat! - intek.
- Nekem is.. megfelel. - mondja kissé bizonytalanul, Corvus, majd a tanár felé néz, és kontrázik a megjegyzésemre. - Akkor, umm.. Adjunk bele mindent!
Penny mosolyogva pillant Corvus-ra, ahogy ő sok szerencsét kíván. Látszik rajta, hogy büszke. A többiek is hasonló szavakat mondanak, mielőtt beléptek a terembe. A tanárnő nem mond semmilyen instrukciót, csak annyit, hogy tíz percünk lesz... Ezt már eddig is tudtuk, úgyhogy semmi extra útmutatás.
Aztán belépünk a terembe.
Először semmit nem láttunk egy szokványos tantermen kívül, de mikor mindannyian beértünk, becsapódik mögöttünk az ajtó, majd a következő pislantásra előtűnik a szimuláció. Hirtelen hidegebb szél csapja meg az arcunkat, fák baljós susogását lehet hallani. Mikor újból körbenézünk, egy kissé elhanyagolt mezőn vagy kerten állunk, előttünk pedig pár lépésre az emlegetett parasztház van. Előtte azonban még a baljóslatú kerten kell átvágni, közben a szél folyamatosan fúj, ami tovább rontja a hangulatot.
- Valami nagyon nem okés ezzel a hellyel... - nyög fel Rose, a hideg végig fut a hátatokon.
- Túl nagy a csend... - suttogja Penny, s ekkor érezzük, hogy a szelen kívül néma csend van. Se madár, se állat, se emberek... Néma csend.
- Egyetértek... - teszi hozzá Rose is. A két lány egy pillanatra összenéz, majd a többiekre pillantanak.
- Hogy legyen? Mindannyian megyünk a házig vagy szétválunk, hogy valaki a kertben maradjon? - kérdezi Rose.
- Én nem igazán támogatom a szétválást... Nem ezen a helyen... - pillant körbe gondterhelten Penny és akarva-akaratlanul is közelebb húzódik Corvus-hoz.
- Többiek? - kérdezi Rose. Közben az időnk ketyeg, szóval nem agyalhatunk túl sokat.
Elgondolkodom... nem arról van szó, hogy tartok a kerttől, de nem szívesen hagynék ott senkit egyedül. Ha már megyünk, jobb lenne mindenkit összeszedni, és csoportosan intézni a dolgot.
- Szerintem se váljunk szét. Menjünk, és essünk túl rajta, minél tovább együtt maradunk, annál biztonságosabb - bólintok.
Corvus rábólint.
- Felesleges lenne itt szét válni. Ez az egész hely nem jelenthet semmi jót.. Szükségünk lesz a létszám nyújtotta biztonságra. Jobb lesz, ha senki nem marad le, ki tudja milyen átkokat helyezett el a professzor... - mondom, majd készenlétben tartva a pálcámat lassan megindulok előre. Az idő végülis fogy, és a feladatot be kellene fejezni.. Fél szemmel visszapillantok, hogy lássam a többiek követnek e, majd erről megbizonyosodva lépkedek tovább.
Vagyis együtt lépünk be a házba.
Bár az ajtóból jön egy kis fény befelé, amúgy tök sötét van, szóval Penny azonnal csihol egy kis fényt a pálcájából. Aztán Rose is megszólal.
- Homenum Revelio... - mondja, majd a sarokban kicsit felpislákol a fény. - Ott van két alak... Nagyon gyenge csak a jel, mintha... Már nem élnének... - suttogja iszonyodva Rose. Penny is nagyot nyel, de ő készen áll, hogy közelebb lépjetek, egy figyelmeztető pillantást küld felénk is.
Kicsit előrébb lépek, és aprót bólintok Penny és Rose felé. Ha arról van szó, vállalnám, hogy megpróbálok tovább menni, a folyosón is… úgysem tudjuk megoldani a feladatot, amíg nem megyünk kicsit elébe a problémáknak. Az óvatosság jó, és egyértelműen ebben a feladatban is fontos, de ki is kell jutnunk.
Mivel senkinek sincs jobb ötlete, ezért együtt indulunk el végül, hogy megközelítsük a két testet. Rose-nak igaza volt: tényleg eléggé élettelennek tűnnek. Semmi seb nincs rajtuk, csak... Kővé dermedve bámulnak rémülten. Egy idősebb nő és férfi, valószínűleg a ház tulajdonosai.
- Na, jó, ez baromi ijesztő... - toporog Rose, majd, hogy ezt igazolja, a bejárati ajtó hirtelen becsapódik, így, ha más nem, akkor csak Penny pálcája szolgáltatja a fényt. A lány fel is sikolt kicsit a hirtelen zajra, amit Rose hasonló sikkantása követi.
- Hé, lányok. Nyugi! – motyogom.
- Lumos Maxima! – emeli fel a pálcáját Corvus, mire ragyogó fénygömb emelkedik a plafon felé, és legalább már rendesen látunk.
Rose visszalép az ajtóhoz, de semmilyen módon nem tudja kinyitni, közben Penny keresgélni kezd, s nem sokkal később meg is szólal. Közben mindenki érezheti, hogy a légkör megváltozott: fenyegető és sötét lett, baromi kellemetlen itt lenni.
- Találtam valamit! – mondja. Egy viszonylag friss pergamen hever a közeli asztalon. Üresnek tűnik, de nem sokáig, ugyanis Penny folytatja. - Aparecium! - mondja a lány, majd ennek hatására valóban megjelenik egy szöveg, amit a tanárnő írt.
"Szabaduljanak ki a házból! Találják meg az átok forrását és szüntessék meg. Az átok az idő előre haladtával csak rosszabbodik, tíz percen belül pedig teljesen megöl... Siessenek!"
- Az egész ház el van átkozva... - nyög fel Rose, kétségbeesetten néz fel ránk.
- Akkor hol keresünk tovább? - kérdezi Penny.
- Remek. Reménykedjünk, hogy ez az átok a gyerekbarát verzió - mondom enyhe cinizmussal. - Bár a világ legbiztonságosabb helyéhez képest határozottan sok módon meg lehet halni ebben az iskolában.
Végülis, csak mozgó lépcsők, egy erdő tele szörnyekkel, egy fa, ami derékban kettétör, egy komplett óra életveszélyes lényekkel… de szeretem is az életveszélyes lényeket… Azért nem akarom túl sokáig húzni a viccelődést, mert ha esetleg a "nem gyerekbarát" verziót fogtuk ki, akkor már rendesen bajba kerültünk.
- Utálom ezt mondani - közlöm. - De tíz percünk van, ez a ház pedig nem kicsi. Muszáj lesz szétválnunk, hogy minél nagyobb teret fedjünk le, mert semmilyen nyomunk nem maradt. Azon kívül, hogy kővé dermedtek a tulajdonosok, amit szörnyektől elkezdve varázslatig vagy bájitalig konkrétan bármi okozhat.
A hely egyébként átlagos parasztház, egy-két kisebb eltéréstől eltekintve… semmi nagyon nyilvánvaló nincs benne, természetesen azon kívül, hogy para és el van átkozva. Ötletem sincs, hogy honnan lenne érdemes kiindulni.
- Hát, az legalább szerencse, hogy nem odakint váltunk szét - mutat Dante a bejárati ajtóra, ami becsapódott. - A kővé dermesztés nem hasonlít valamilyen varázslatra, amit ismerünk. Mármint, nyilván nem gondolom, hogy valaki egy egyszerű Petrificus Totalusszal sorozta meg őket, de mégis, ha van valami nyom, az jó lehet. Legalább tudnánk, hogy varázslóval állunk-e szemben, vagy mi - hadarja.
- Egyetértek. Muszáj szétválnunk, vagy akkor, um… kifutunk az időből. – mondja Corvus, majd Penny és Rose felé néz. - Hát.. vigyázzatok magatokra. – mondja, majd egészen kínosan a szoba másik felére néz. - Appare Vestigium! – mondja ki a varázsigét.
Mikor Corvus befejezte a varázslatot, két halvány, aranyszínben pompázó csík jelenik meg. Az egyik a bal oldali a szobában lévő, ágy melletti hatalmas dobozhoz vezet. A másik átvinne titeket a jobb oldali szobába. Penny és Rose kérdőn néz ránk, hogy hova mennétek inkább. Ebben a pillanatban Penny és Dante elfintorodik, utóbbi a fejéhez kapja a kezét.
- Én a jobb oldali szobára voksolok... - kezdeném, de a következő pillanatban észreveszem Dante reakcióját. Azonnal megérintem a vállát, és megkérdezem. - Mi a baj? Mi történt?
Dante csak legyint.
- Csak belehasított a fájdalom a fejembe... - mondja egy mosollyal.
- Gondolom, az átok hatása... - teszi hozzá Penny is. Igen, sajnos ez logikus. Most már mindketten jól vannak. Egyelőre...
- Hát, ha ez az átok idővel csak rosszabb lesz akkor tényleg sietnünk kell.... – mondja a hollóhátas fiú is, majd követ minket a másik szobába.
Penny és Rose elindulnak a láda felé, a másik csapat pedig betérhet a másik szobába, ahol az arany csík a szemben lévő falnál véget ér... Ellenben hirtelen egy gyönyörű madárhangot hall az egész társaság: a szemben lévő falnál, az egyik szekrényen egy rózsaszínes madár kezdett énekelni.
- Mondanám, hogy cuki, de nem ebben a házban... - motyogom idegesen. Megpróbálom felidézni, tanultunk-e bármilyen hasonló lényről. Aggaszt, hogy a dalának lehet közé akár Dante és Penny reakciójához is
- Elég... gyanús. Azt hiszem, ha ártatlan lenne akkor az átoknak rá is hasonlóan kellett volna hatnia, mint a házban élő párra, úgyhogy azt hiszem, ő lesz a következő nyomunk. – feleli Corvus, majd megint suhint egyet. - Revelio!
Corvus varázslatára azonban a madárral nem történik semmi, csak énekel tovább. Közben a másik szobából halk, de vészjósló morgást hallhattok, majd Penny felsikít. Rose hangját is hallhatjátok, ahogy megpróbálja megnyugtatni, majd egy harmadik, keményebb hang szólal meg, nem értjük, mit mond, de olyan, mintha Rose-t szidná...
Mindeközben Dante-nak rendkívül melege lett és mivel ez elviselhetetlen, szépen-lassan leveszi a talárját, majd a nyakkendőjét, aztán gombolni kezdi az ingét is...
Nyelek egyet. Először Dante reagált, aztán Penny, majd Rose... igazából az egyetlen gyanús az, hogy nekem és Corvusnak még nincs bajunk.
- Az egyik hang egyértelműen Rose-t célozza, valamitől Penny ijedt meg a legjobban, és Dante... - megragadom a barátom kezét, mielőtt nekiállna teljesen levetkőzni - Elhiszem, hogy csinál veled valamit ez az egész, de még egy kicsit maradj nyugton. Nem akarom, hogy azért essen valami bajod, mert teljesen megadod magad a varázslatnak. - Aztán Corvusra nézek. - Nem akarok szemét lenni, de szinte biztos vagyok benne, hogy a madár éneke az egyik okozója az egésznek. Azután találtuk meg, hogy Dante feje megfájdult, és azóta csak erősödnek a jelenségek.
- A zajokból ítélve talán egy mumus lehet. Ha jól emlékszem egy ládához vezette őket a nyom, az ijedt hangok és minden... Ez a madár pedig nem tudom, hogy micsoda – vallja be zavartan a hollóhátas - de abban egyet értek, hogy köze lehet az egészhez. - Silencio! – próbálja közben elhallgattatni a madarat.
Dante kicsit hülyén néz rám, egy pillanatra magához tér, majd folytatja a vetkőzést, azaz már félig kigombolta az ingét. Az sajnos, még nem derül ki, hogy Corvus-nak igaza van-e, de amint kimondja a varázslatot és a madár elhallgat, Dante keze is megáll a levegőben. Eléggé zavartan néz, majd egy "Oh" mondattal visszagombolja az ingét, közben kínosan fütyörészik.

Mindenesetre a madár egy vödrön ül a szekrényen és csendben próbálkozik énekelni tovább. Közben a morgás megint felhangzik és egy kis dulakodás hangja is a másik szobából, Rose most már kicsit kétségbeesetten beszél Penny-hez.
A mumus megmagyarázná a személyre szabott érzéseket, de akkor nekünk miért nem jön? Corvus és én eddig elég jó állapotban voltunk.
- Meddig tart a varázslat? - kérdezi óvatosan Dante, nehéz eldönteni, hogy racionális okból, vagy mert attól tart, hogy mindjárt megint nekiáll kibújni az ingéből. Még mindig paprikavörös a feje az előző akciója után.
- Nézzük meg a szekrényt - javaslom. - És jó lenne legalább csapdába ejteni a madarat. Ha már a hangját tudjuk kontrollálni - megeresztek egy hálás mosolyt Corvus felé. - És a másik szoba... muszáj ellenőriznünk, hogy mi van ott. Ha mumus, az ellen már mind ismerjük a varázslatot, ugye?
- Hát, tartania kellene legalább a gyakorlat végéig, de nem tudom biztosan állítani, mert nem ismerem ezt a varázslényt. – mondja Corvus, és rám néz. - Persze, uh rendben. Addig… nézzétek meg a szekrényt, aztán lassan át kellene mennünk a másik szobába. - Ebublio! - mondja a madár felé célozva. Ez a srác valami félelmetesen sok átkot tud. Egészen kezdem szégyellni magam mellette. Aztán csatlakozik hozzánk a szekrény kinyitásában.
Abban azonban semmi érdekeset nem találunk, csak legalább másfél percet vesztetek az időből, azonban mikor belenézünk a vödörbe, amin az immár elcsendesedett, rózsaszín, tollas dög ül, láthatjuk, hogy egy borz ül benne. Ekkortájt fájdul meg az én fejem is, Dante is láthatóan tovább fintorog és úgy veszem észre, hogy Corvust is kezdi utolérni a dolog….
Ezzel párhuzamosan a két lány megjelenik, Penny-nek láthatóan vérzik a nyakától a válláig az egyik karja, karmolásnyomnak tűnik. Nem tűnik túl mélynek, de mégis csak egy seb. A két lány eléggé megviseltnek tűnik, de nem mondanak semmit, mi történt egyelőre... Az sem segít a hangulaton, hogy lassan mindenkinek erősödik a fejfájása... Ellenben Rose a kezében lóbál egy papírt.
- Valaki jó rúnaismeretből? Segíthetne megoldani a rejtvényt, amit a ládában találtunk... - mondja komor hangon.
- Hány állat van még? Ah… Ezzel mi legyen? – kérdezi Corvus.
- Szinte biztos, hogy van közük ehhez az egészhez, de csak a rejtvény egy részét jelentik. Nem akarok vörös heringekkel szórakozni, míg nem tudjuk, mit csináljunk a borzzal - mondja Dante, aztán masszírozni kezdi a halántékát. - Ráadásul a dolog nem múlt el. Csak kevésbé kattanunk meg tőle.
- Igen, én... - ezzel átveszem tőle a lapot, hogy megvizsgáljam mi van rajta.
- Igen, már én is érzem - mondom röviden Corvushoz fordulva. - Kezd elérni minket is.
Amikor a lányok megjelennek, nagy megkönnyebbülés, hogy Corvus képben van. Én addig próbálom szemmel tartani az állatokat, és kicsit szemügyre venni Penny-éket... nincsenek jó állapotban, de sajnos ebben a helyzetben nem biztos, hogy egyáltalán sokra mennénk a gyógyító bűbájjal. Egy próbát mindenesetre megér.
- Amíg Corvus kódot fejt, Dante meg figyel az állataink viselkedésére, én összefoltozlak titeket. Lehet, hogy nem sokat ér, de több időt már nem veszítünk, és talán ti is hatékonyabbak maradtok.
Rose megkönnyebbülten bólint, majd átadja Corvus-nak a papírt, Penny csatlakozik hozzá, így ketten fejthetik meg nagyjából két perc alatt. Végül Penny szólal meg.
- Őőő... Ez valami varázsital lesz szerintem... Mondjuk, hogy miből mennyi kell, az nincs rajta, csak fura dolgok... JAJ, NE... - nyög fel. - Ezek a fura dolgok évszámokat jelentenek, meg számolást... Nagyon nem vagyok toppon mágiatörténetből... - sóhajt, majd reménykedve néz rám.
- Mutasd! - lépek oda Penny-hez, és azonnal nézem a szöveget, hogy ha bármit össze tudok kapcsolni, segíthessek.
Ha valahol máshol is szükség van rám, azonnal mozdulok, de egyelőre egy feladatra koncentrálok. Így lesz a legtöbb esélyem kizárni a hasogató fejfájást.
Mindeközben Rose csatlakozik az állatos társasághoz. Eddigre mindenkinek nagyon fáj a feje, a lányoknak kifejezetten kezd elviselhetetlen lenni, nehezíti a koncentrálást, sőt, Dante álmosodni is kezd... De Rose-nak hirtelen beugrik valami., ahogy meghallja, hogy egy varázsital lesz a megfejtés.
- Hé! Átváltoztatástanból tanultunk a borzokról! - mondja kissé boldogabban, mint eddig, majd suhint a pálcájával és a borz helyett megjelenik egy üst, benne egy mérőkanál. - Igen! - mondja vidáman a lány, ahogy próbálja kizárni az egyre sötétebb hangulatot és a fejfájását.
Mindeközben Dante visszasétál a falhoz, ahol az eredeti nyom eltűnt.
- Revelio! - suttogja, majd ebben a pillanatban az összes fényforrás eltűnik és mintha halk, kétségbeesett hang jönne valahonnan a szobából...
- Lumos Maxima! – mondja megint Corvus, és ő is elkezdi keresni a forrást.
Szerencsére a mágitatörténet tényleg nagy erősségem, így viszonylag rövid idő alatt ki tudom találni az összes évszámot, és kibogarászni a számolásokat… Binns professzor dogái néha durvábbak ennél, szóval elkenődnöm legalább nem kell, kiadja a varázsital receptjét. De hol vannak a hozzávalók?
Ahogy Corvus varázslata megint fényt csinál, azonnal azt látjuk, hogy Dante az előbb még létező fal helyén ül és kétségbeesetten kapálózik, ugyanis egy zöld növény elkapta és lassan körbefonja, megfojtja.
Azonnal mozdulnék, de mivel még mindig a papír van a kezemben, egyszerűen érzem, hogy lassú vagyok. Corvus szerencsére gyorsabban reagál nálam, és azonnal varázsol... sajnos az első varázslata sikertelen, a növény nem igazán reagál, csak a másodikra, a fényre húzódik vissza, ami a legjobb barátomat is sikerrel elvakítja átmenetileg. Amint Dante kikerül a veszélyzónából oda is lépek hozzá, és hogy felsegítsem, és felszisszenek. Eddig sem kételkedtem benne, hogy veszélyes ez a hely, de ezen a ponton már maximálisan elhiszem, tényleg az életünk múlik ezen a nyomorult gyakorlaton. A növényre az eltűntetés sem nagyon akar hatni, egyszerűen visszahúzódik a falba, és eltűnik valahol, Dante ráadásul hevesen tiltakozik, hogy elvigyük a faltól.
- Volt bármi a szekrényekben? - kérdezem. - Vagy a ládákban? Vagy van bármi, amivel konkrétan találkoztunk már ebben a házban? Valahol lenniük kell ezeknek a szerencsétlen hozzávalóknak! - mondom, kicsit már idegesen... valószínűleg a fejfájás miatt is.
Ekkor végre leesik, Dante tiltakozása mire volt… mellette egy teleszkóp és egy térképszerűség hever. Odalépek, és belenézek… nem valódi teleszkóp, egy kép van benne, amit valószínűleg elemeznünk kéne, és használhatjuk a térkép megfejtéséhez.
- Intézem a térképet - vágom rá. A mágiatörténet órákon térképet is elemeztük eleget, valószínűleg nehézség nélkül boldogulnék... Talán még fejfájással együtt is.
A térkép és a teleszkóp kapcsolatban van: a térképet a teleszkóp alapján kell kitölteni, ami szerencsére jól megy, bár ehhez nem annyira a mágiatörténet, inkább az asztrológia adja az alapot. Kell azért megint két-három perc, mire megoldja, így nagyon vészesen fogy már az idő: Dante nagyon elálmosodik, teljesen szétesik a koncentrációja, Penny-nek továbbra is vérzik az orra és Rose-zal mindketten szédülni kezdenek. Nekem is egyre nehezebb megtartani a fókuszt.
Aztán végre, kínosan, veszélyesen lassan leesik, hogy a térkép rejti a házban a hozzávalókat! Ekkor lép mellém Rose és Penny is. Pennyi egy ideje nem szólt semmit, nagyon sápadt és alig áll a lábán. Mindenkinek hasogat a feje, szédül, zúg a füle és a legtöbbeteknek már az orra vére is eleredt. Mégis Rose szólal meg.
- Szóval akkor... Tegyük össze, amink van... - kezdi, de nem tudja folytatni, mert annyira megszédül, hogy kénytelen az asztalba megkapaszkodni, így másnak kell összeszednie, hogy mi van eddig, ami a megoldáshoz kell. Viszont Penny biztosan nem fog megszólalni és Dante inkább már félig alszik.
Megpróbálom összeszedni minden erőmet, és a feladatra fókuszálni. Most azzal segítettem a legtöbbet bárkin, nem aggódhattam a többiek sorsán akkor sem, ha minden idegszálam üvöltött érte. Felírtam mindent, ami a térképről kiderült, és ha valamink már megvolt, akkor azt azonosítottam - amit még nem találtunk meg, annak a helyét megpróbáltam beazonosítani, és Corvusra néztem:
- Gyorsan kell mennünk és már csak mi ketten bírunk. Szedjük össze ezeket.
1-2 perc alatt sikerrel járunk, de már bele sem akarok gondolni, mennyire ketyeg az óra. Egyre jobban fáj a fejem, de ismét az ajkamba harapok. Sikerülnie kell. Üstünk van. Hozzávalóink vannak, és a rejtvényből kiderült a pontos recept.
- Szükségünk lesz tűzre - motyogom. - És valamire, amivel keverni tudunk. Meg kell főznünk magát a bájitalt - ez utóbbit már csak katatón teszem hozzá, mintegy, hogy fenntartsam a koncentrációmat. - Corvus! Segíts, kérlek! - Ha a fiú segít, akkor megpróbálom követni az utasításokat. Ha az eddigi információkból kiderült, mit kell vele csinálnunk, vagy valami sejtést kaphatunk a hozzávalókból, akkor arra is felkészülök... jelenleg remélem, hogy csak meg kell innunk, és megszűnik a ház varázslata...
Corvus segít összekutyulni mindent, aztán ő is felteszi a nyilvánvaló, kínos kérdést.
- Ezzel… vajon mit kell kezdeni? Azt hiszem az átok hatását megszünteti, de a forrását még meg kellene találnunk, nem?
Egyre nehezebb koncentrálni, de bólintok. Nem kéne sem nekünk meginni, sem mással megitatni a löttyöt, amíg nincs semmi nyomunk. Ha az eddigiek nem mutatnak semmilyen információt, hogy mit csináljunk a bájitallal, megpróbálok még egy kereső varázslatot elindítani:
- Appare Vestigium! - intek a pálcámmal, remélve, hogy lesz hatása, és a kimerültségem nem szabotálja a dolgot.
Mivel már mindenki elég rosszul van, ezért többször is rossz lépést csinálnánk, de Penny-ben azért annyi még van, hogy ezeket kijavítsa. Egy pillanatig egészen azt hiszem, hogy túl vagyunk rajta, és megúsztuk, amikor kezdődik oldódni a fejfájásunk és a közérzetünk... de nem csoda, elkiabáltam, mert Penny azonnal a földre esik. Odafutok hozzá, hogy ellenőrizzem a pulzusát, és megpróbáljak még valamit tenni, ha tehetek, de visszhangzik a fejemben az a gondolat, hogy talán elbuktuk a feladatot, és ennek talán sokkal szörnyűbb következményei vannak, mint gondoltuk... Szerencsére a lány némileg magához tér a noszogatásra, sikerül felkelnie, és felülnie az egyik székre… közben Corvus megint az üsthöz lép, és rám néz.
- Mást nem tudunk tenni... Ettől meg... talán jobb lesz. Be kell adni a többieknek is.... – iszik egy kortyot, majd felém nyújtja… még mindig nem érzem valami biztonságosnak, de nincs több ötletem. - Valószínűleg... a madár éneke lehetett a forrás. Miután elcsöndesítettük egy időn belül elkezdett elmúlni a sok hatás... Más nem lehetett, átnéztük az egész házat.
Majd nem sokkal később kivágódik az ajtó és megjelenik a tanárnő is. Addigra mindenkinek erősen csökkentek a fájdalmai, de azért egyikőtök sincs túl jól. Pláne nem Penny, aki azért kicsit összeszedte magát azóta, de jobb, hogy leült a székre. A sebe sem tűnik a legjobbnak. A tanárnő először csak végig tekint rajtatok, majd belekezd.
- Gondolom, mondanom sem kell, hogy kifutottak az időből. Ha ez egy valós helyzet lett volna, akkor már halottak lennének... Ezen gondolkodjanak el kicsit majd később! - kezdi nagyon szigorúan, majd egy sóhajjal folytatja. - Nézzük részletesebben! Együtt maradtak, ami ebben a helyzetben ugyanannyira taktikus, mint ha szétváltak volna. Az is remek volt, hogy mindannyian eléggé óvatosan közelítették meg a problémát, nem hoztak elhamarkodott döntéseket, ezért megdicsérem magukat! - mondja a dicséretet? a nő. - Remek terv volt a szétválás is, miután látták, hogy csak tíz percük van! - biccent Moira felé a tanárnő. - Remek ötlet volt az Appare Vestigium-ot használni, Mr. Deanor, ebben a helyzetben ez a tökéletes kezdés! - bólint dicsérően Corvus-nak is. - Ezután felfedezték a hurút, s mivel egyiküknek sem az erőssége a Legendás lények gondozása, nem ismerték fel pontosan a madarat. Annak örültem, hogy tudták, hogy köze van a dolgokhoz. Viszont az előbb említett óvatosságuk volt a legnagyobb hátrányuk is: baromi sok időt elfecséreltek azzal, hogy próbálták kitalálni a dolgokat. Előbb kellett volna lépni bizonyos helyzetekben. Szerencsére nagy nehezen Mr. Deanor megtette ezt és elhallgattatta a madarat, de túl sok idő volt ez maguknak... - csóválja a fejét. - Közben a mumusos társaság is sokáig időzött... Ötödévben jobban kell tudni kezelni a mumusunkat már, hölgyek! - dorgálja meg őket a tanárnő. - Amit kicsit nem értettem, az az, hogy ha hallhatóan bajban voltak a társaik, miért nem mentek utánuk? - pillant most a trióra a tanárnő kérdőn. - Emiatt is sérült meg Miss Haywood a végén... Pedig bőven lett volna idejük átnézni a másik szobába. Ez nagy felelőtlenség volt a részükről! - mondja határozottabban. - Azt megértem, hogy a szekrényben is keresgéltek, de nem gondolták, hogy a madár miatt a vödörbe kellett volna nézni először? Egy mugli házban valószínűleg nem véletlen egy hurú... Arról nem is beszélve, hogy amikor visszatértek a lányok, senkinek nem jutott eszébe esetleg egy kisebb gyógyító varázslattal segíteni rajta Miss Magpie-n kívül? Honnan tudták, hogy nincs veszélyben? Ez rendkívül veszélyes húzás volt! - dörren a csapatra a nő, de felém azért intéz egy bólintást. Nem mintha sokkal jobban érezném magam tőle, ezek után. – Szerencsére Miss Haywood ennek ellenére is kivette a részét a feladatból, így őt külön megdicsérem, mert így Mr. Deanor-ral gyorsabban tudtak végezni a rúnákkal. Kicsit megkésve, de a borzos eset is eszébe jutott valakinek - biccent Rose felé a nő. - Külön köszönet, hogy próbálta tartani a lelket a többiekben, Miss Granger-Weasley! - dicséri meg Rose-t a nő. - Szintén örültem, hogy valaki nem felejtette el, hogy eredetileg a falhoz is vitt az aranycsík - néz Dante-ra a nő. - Bár nem kellett volna egyedül próbálkoznia, fiatalember! Ez veszélyes volt, nem tudhatta, mi vár rá ott! – elfordul tőle, és immár rám néz. - Közben Miss Magpie, nem vártam kevesebbet öntől Mágiatörténet terén - biccent talán dicsérően megint a nő. - Azt viszont nem értettem, Mr. Deanor, hogy miért ezekkel a varázslatokkal próbálta leszedni az ördöghurkot a társáról... Alsóbb években tanulnak róla, hogy az ördöghurok a fényre a legérzékenyebb... Nem véletlen volt az elsötétedés sem... - cicceg a nő Corvus irányába. - Mindegy, Miss Magpie asztrológia tudásának köszönhetően megoldották a következő feladványt is, csak eddigre már majdnem elfogyott az idejük. Annak kifejezetten örültem, hogy ebben a helyzetben is összedolgoztak, és Miss Hawyood-ban is volt annyi, hogy kijavítsa a hibáikat, így össze tudták rakni a varázsitalt. DE! A szövegen az állt, hogy az átok forrását kell megszüntetni... Maguk lettek volna az átok forrása?! Nem... Nyilván a házban volt valahol, akkor mi a fészkes fenének akarták meginni?! - emeli fel kicsit a hangját. - Mivel már nagyon kevés idejük volt, érdemes lett volna kipróbálni, hogy elég lett-e volna, ha csak a földre szórják... Tekintve, hogy nem sikerült semmi gócpontot találni... - sóhajt fel. - Összefoglalva nem volt ez olyan rossz, a csapatmunka nagyrészt jó volt a Miss Haywood-ot érő támadást leszámítva. A feladatokat tudták, csak nagyon sokat vaciláltak, mit hogyan kéne és túlgondolták az egészet... A tanultak alapján állítottam össze a dolgot... Illetve nem, nem a madár hangja volt a kulcs. A társaiknak már a madár hangja előtt is elkezdett fájni a feje és később csak erősödött, pedig már nem szólt... - pillant kissé számonkérően Corvus-ra és rám, hogy félreértettük a központi elemet. - Annyit tanácsolnék, hogy álljanak kicsit empatikusabban egymáshoz, elvégre egy csapat... És ne töltsenek ennyi időt egy résszel, mikor egyértelműen kevés idejük volt. Koncentráljanak jobban, mert ott van bennük minden, ami kell! Azért elkeseredni nem kell, ez jó tanulási lehetőség volt, remélem, tanulnak is belőle! Nyilván azért vagyunk itt, hogy fejlődjenek, különben nem lenne értelme a dolognak... Na, de: Miss Haywood azonnal menjen a Gyengélkedőre, elkísérhetik, de egy valaki maradjon a végéig, mert még bejelentésem lesz... - int, hogy mehettek, ha csak nincs kérdés.
Corvus azonnal vállalja, hogy elkíséri Pennyt a gyengélkedőre, én pedig bólintok neki.
- Én maradok. Majd utólag elmondom miket kaptunk még. A fejmosás azt hiszem már megvolt – közlöm kicsit leverten. Ahogy a fiú távozik, Dante is megvakarja a tarkóját.
- Hát ezt jól elcsesztük – közli, és a nyers, rövid fogalmazásmód elég karakterhűtlen tőle, hogy nyilvánvaló legyen, tényleg megviselte a helyzet. Nem csoda. Azt gondolná az ember ötödévre már érünk valamit egy ilyen komplex feladatban is, és nem csak szerencsétlenkedünk… Rose-ra és rá nézek.
- Ha szeretnétek, ti is menjetek. Nem vagytok sokkal jobb bőrben. Különösen te, Dante – a fiú cicceg egyet, de azért bólint, és még egyszer kínosan igazgatni kezdi az inge felső gombját, mintha még túl élénken élne benne az odabenti vetkőzős akciója.
Ha tényleg távoznak, ismerős arcot keresek a tömegben... És a mai nap sokadjára Mattie-nél kötök ki. Nem akarom lerohanni a történtekkel, pláne, mert elmondása alapján nekik se ment sokkal jobban, szóval csak közelebb somfordálok, és kicsit esetlenül megkérdezem:
- Szerinted még mit akarnak mondani? A fejmosást talán már megúsztuk, azt mindenki megkapta csapatonként...
Mattie felkapja a fejét, és azonnal válaszol.
- Halvány lila gőzöm sincs…- Néz rám gyengéden, s beletúr a hajába. - Nálatok mi volt? Elég megtépázottnak tűntetek…Penny jól van? – kérdezi együttérzőn.
- Corvus elviszi a gyengélkedőre. A végén összeesett, próbáltam gyógyítani, de sosem voltak az erősségeim a gyógyító bűbájok... meg aztán addigra már kaptunk a nyakunkba pár dolgot - felsóhajtok. - Lassúak voltunk, és mire észrevettük a nyomokat, már az időnk nagy része lejárt.
- Mindenki hibázik... Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk. Nem csak nektek nem sikerült, bár saját példámon tudom, hogy ez a legkevésbé sem javít a helyzeten... Te jól vagy?
- Úgy nagyjából - bólintok fáradtan. - Én nem kaptam sokat az átokból, megúsztam egy kis fejfájással. Penny-t láttad, Dante nekiállt vetkőzni... - ha kicsit meglepődik, legyintek, hogy inkább ne kérdezze a részleteket. Végül csak egyetlen szó bukik ki belőle:
- A madár? – bólintok. Látok valamit átsuhanni az arcán, de nem tudom beazonosítani.
- Gonosz dolog, de azért kicsit segít, hogy más is hasonlóan járt. Legalább nem vagyunk kriminálisan szerencsétlenek, csak a feladat volt iszonyú nehéz.
Kicsit tényleg megnyugtat, hogy nem egyedül buktunk el, de persze nem nagyon... és valahol örültem volna, ha legalább egy csapat rájön a tényleges helyes megoldásra. A tanárnő ugyan elmondta a végeredményt, de enyhén szólva is nem ránk volt szabva a dolog.
- De jogos - teszem azért hozzá kicsit elgondolkodva. - Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk. Nem kéne nekem sem befordulni ennyitől - vigyorodom el kicsit. - Amúgy... magáról a tanárnőről mi a véleményed? - eredetileg tématerelésnek szánom, de hamar rájövök, hogy tényleg érdekel. A tanári kar legújabb tagja alapvetően a szimpatikus de szigorú stílust mutatja az órán, de azért emlékszem, hogy kicsit beleborzongtam, mikor megérkeztünk az épületbe és először láttuk.
- Hát szigorú, ami jó, és nehéz feladatok elé állít minket amiből tanulhatunk ami szintén jó. Kissé rideg és hátborzongató első ránézésre, de nekem a mai után összességében pozitív véleményem van róla. - Összegzi tömören a gondolatait.
- Ezzel egyetértek. Csak... nem tudom. Elsőre, amikor bemutatták volt egyfajta rossz érzésem, és még mindig próbálom kicsit kibogozni - mondom röviden.
- Á, értem. Hazudnék, ha azt mondanám nem motoszkált/motoszkál bennem is valami, de igyekszem nem előítéletesen állni hozzá…
- Jogos... - idegesen csettintek egyet. - Nekem sem kéne. Össze-vissza beszélek.
- Nem hiszem… tekintve milyen múltjuk volt az SKV tanároknak a Roxfortban, van alapja a rossz előérzeteidnek… - Mondja halkan.
Csak hümmögök. Az SKV valóban egy híresen rossz ómen, minden évben van valami a tanárral (iskolai legendák, és minden egyéb), de azért Mattie azon megjegyzése is jogos, hogy szegény nő nem érdemli meg az azonnali előítéletet. A továbbiakban, a bejelentésig jóformán csevegünk… egy ponton aztán Dante úgy dönt, hogy nem tud megülni a helyén, onnantól pedig szóhoz sem jutunk. Azt hiszem, ezután a nap után ez még egészen jól is esik.