Az egyenértékűség törvénye

Este volt. Ilyenkor minden rendes ember már az othona melegét élvezi a családja társaságában. A hideg szél ezer késként szúrt bele az emberbe eszébe jutatva, hogy rossz helyen van.
Kán nem tartozott a normális emberek közé. Nem kell félreérteni, nem volt különleges... nem volt különlegesen jó. Egyedűl sétált az utcán. Öltözete csabzott, arca olcsó alkohol szagát árasztotta, nyakán meg virított, a tetoválások mellet, előző kalandjának ajándéka. Részeg volt, esetleg másnapos? Nem ez az átlagos állapota. Lassú mozdulattal nyult egy cigarettáért és vette a szájába majd meggyújtotta. Tekintette felmérte az utcát. Üres. Egy lélek se járt arrafelé. Az eggyik falon egy hírdetésen akadt meg a szeme. Nem egy olyan ember akinek könnyű felkelteni az érdeklődését, spőt, igen nagy dologról kell legyen szó, hogy ő figyelmet fordítson valamire de egy apró szó mint villám csapot a férfibe. Malum szigetének az említése érdekes érzelmeket kellt a férfiben. Akaratlanúl tetoválásait tapogatta. A szavak csak úgy cikáztak a fejében. Malum, Testőr, toborzó kocsma.. . Lassú moszdulattal megfordult, beleszívot cigijébe majd felnézett az égre.
-Haza megyek-mondta egy felszabadult mosoly kíséretében majd zsebrevágta a kezét és elindult a fent említett kocsma felé.
Nem egy feltűnő jelenség a ha kocsmába megy. Sokk hozzá hasonló az emberiség „szennyének” méltón nevezet ember tölti ilyen helyeken szabadidejét. Nem az első alkalom, hogy itt van. A csapos ha nem is mint jó barátot, de mint megunt ismerőst köszönti a fiut. Apró mosoly, rövid besélgetés és egy feles majd rögtön a tárgyra tért.
-Tulajdonképpen munkaügyben jöttem-mondta majd újra rágyújtott- Egy bizonyos Walter Rabidust keresek- majd megmuttata az utszáról elhozott plakátott.-Itt van az illető.
Rövid útbaigazítás után már elindult az asztalhoz ahol a keresett személy ült. Első pillantásra nem nyűgözte le őt a potenciális unkaadó. Egy sivár értelmiségi arcot látot ~Nem sokat húzzná az ilyen a szigeten, még ha bérel is valakit ott, nincs az az ember aki életbetartja... hacsak ... nem egy olyan ember vezeti aki ismeri a sziget sötét oldalát~ . Egy pillanatra megált az asztal előtt, barátságosan ránézett a férfire majd fezet nyújtva bemutatkozott.
-Kán Tariff , szabadúszó-ha visszonozza kézfogást tiszteségesen megszorítja, ha nem ugyanazonn lendülettel visszahúzza a kezét ás egy rövid rosszaló pillantást vet beszélgetőpartnerére.
-Leülhetek?-választól függően leül vagy nem majd fojtatja- Amennyiben még áll az ajánlat érdekelne a munka amit meghírdetett. Jómagam ismerem Malum szigetét már ha ez bármiféle előnyt jelent.-Zebébe nyul és előveszi cigarettáját-Megengedi?
Egy rövid idejig kémleli a férfi arcát majd ha engedi rágyújt. Mielőt megteszi megkínálja Waltert is egy cigivel majd megszólal.
-Tehát mit is foglal magába pontosan munka? Oh , és bármennyire is rontaja a hangulatott a kérdés muszáj beszélnem az anyagiakról. Ha zsoldosként van rám szükség az 500 Yuan előre és 750 a munka után és ha elintéz egy stabil cigarettaellátást akkor egy hadsereg se robbant ki maga mellől. Tehát mi a pontos helyzet ha szabad így a tárgyra térnem?

Nem tetszettek a munkakörülmények. Bár általában nem dolgozik előleg nélkül, az ingyen út az amúgy majdnem megközelíthetetlen szigetre igen csábító volt. A férfi igen hamar elment, úgy látszik nem vár több jelentkezőre. Kán pár pillanatig nézte az eltávolodó férfit majd felpattant és a pulthoz ment. Mennyit ivott ? Csak az tudja aki úgy döntött, hogy ugyanabban a kocsmában tölti az éjszakát.

Egy hajó hatalmas kürtje jelezte Kánnak, hogy eljött a reggel. A hal, olcsó alkohol és cigaretta szagának keveréke töltötte be a mocskos hordókat, melyek ölelésében aludt. Felsőjének zsebébe nyúlt. A cigarettás doboz mellet egy félig elázott papírdarab pihent még benne. Kán igen szerencsés ember: részegen szert tesz egy olyan szuper képességre ,melynek segítségével mester szinten kezd el navigálni a városban. Bár nem emlékszik mi történt a 8. feles után , szerencsére a jó címen volt. Egy rövid hálaadás után a felállt és cigarettára gyújtott. A hely lerobbant volt. Kán egy pillanatig sunyin figyelte az elhaladó embereket. Lassú léptekkel elindult a pontos találkozó helyre. A nap erősen bántotta a szemét. A távolból észrevette munkaadóját. Pár gyors mozdulattal helyrevágta ruházatát és haját majd odasétált hozzá.

-Remélem nem késtem el.

- Oh Kán! Örülök eljöttél! Így legalább nem egyedül megyek. Remélem nem zavar, ha tegezlek... Ami viszont fontos az az, hogy mi van ebben a táskában. -
Mutatott a lábai mellett heverő hatalmas bőröndre, amire még ránézni is nehéz volt, nemhogy megemelni.
- Ebben van minden ellátmányunk és a kutatáshoz szükséges eszközünk. -
Ütögette meg a telepakolt csomag tetejét, amit ahogyan megérintett, üvegtörés hangja áradt ki belőle.
- Francba! Ez biztos az egyik lombik lehetett... De ne törődjünk vele! Induljunk! -
Mondta, majd megragadta két kezével a bőröndöt és húzni kezdte a földön, amíg oda nem értek a legnagyobb hajóhoz.
- Ez lesz a miénk! Engedd meg, hogy beszéljek azzal az emberrel. Addig várj itt! -
A férfi lassan odasétállt az őrhöz, aki felengedi az utasokat a fedélzetre. Kán nem hallhatot sokat a beszélgetésből, de 2 perc után kiabálni kezdett Walttal, megjelent még két ember és szó szerint felemelték a csomagjával együtt és kitették a szűrét.
- És vissza se gyere! -
Mondta az egyikőjük, miközben kidobták a tudóst. Walt lassan leporolta magát és Kánhoz sietett.
- Úgy néz ki, hogy nem fogadják el fizetség gyanánt, az évek óta összegyűlt kutatási eredményeimet és jegyzeteimet... Pár év és ezek egy kisebb vagyont fognak érni! Idióták... Nem becsülik meg az értékes tudást... Viszont nincs még minden veszve! Látod azt a darut, ami a raktérbe pakolja azokat a hatalmas konténereket és ládákat? Kövess! -
Walter ismét megragadta azt a jókora bőröndöt és elvonszolta egészen a legközelebbi ládáig, ami úgy 3X3 méteres lehetett. A laborköpenye zsebéből előhalászott valami fiolát és annak a tartalmát a fára öntötte. Szinte azonnal egy jókora lyuk keletkezett a helyén.
- Látod? Könnyű, mint elvenni egy kisgyerektől a nyalókáját... Ezért mondom mindig, hogy legyen az embernél mindig egy kicsi sav! Csak utánad! -
Előreengedte az idomárt, majd ő is utána bújt. Hamarosan kiderült, hogy a láda bizony üveggyapottal volt telepakolva.
- Tudod... Lehetne rosszabb is! -
Monda, miközben próbálta őrült vakarászással enyhíteni az iszonyatos viszketést, amit az üveggyapot okozott.
- Szerencsére csak 53,3 órát kell kibírnunk ebben a ládában. Plusz-mínusz 2-3 órát... De addig is lesz időnk megismerkedni! Szeretnéd hallani a kutatási eredményeimet a tonhalak szaporodásáról? -
Kérdezte, majd elemelkedtek a földtől és pár perc múlva a vaksötétben találták magukat a raktérben.

- Elcsaklizni egy csónakot?! Hova gondolsz? Én csak kölcsönveszem a kutatás eredményessége érdekében! Amint sikeresek leszünk és gazdagok, ámuldozhatnak, hogy hozzájárulhattak akár tudtuk nélkül is a sikerünkhez! Valamint pontosan tudom a sziget pontos lelőhelyét! Hónapok kemény munkája van a hátam mögött! Igaz, hogy csak egy 50 kilométeres körzetet voltam képes meghatározni, de legrosszabb esetben is csak pár napot kellene csónakáznunk, hogy a láthatárba kerüljön a célállomásunk. -
A férfi érdeklődve nézte Kánt. Mintha tudott volna valamit, amit ő nem. Egy picit bosszantotta is Waltot a földidomár hallgatagsága, de nem tette szóvá.
- Már megbocsáss, de tévedhetetlen vagyok... Többször is átrágtam magamat rajta és 53,3 órát kell itt töltenünk. Mint mondtam plusz-mínusz 1-2 óra. Beleszámoltam minden eshetőséget! -
Az utazás alatt Walter leginkább jegyzetelt, olvasott és különböző anyagokat kevert össze kis üvegcsékben. A sötétben egy kis olvasólámpát erősített a halántéka magasságába. Elég humoros látványt nyújthatott így, de ő nem foglalkozott ezzel. Ami hülyén néz ki, de működik, az nem hülyeség. Vagyis ő ezt vallotta. A csónak elkötését és az irányítást Kánra bízta. Úgy nézett ki, hogy érti a dolgát. És valóban! Gond nélkül eljutottak a szigetre és ki is kötöttek. Érdeklődve figyelte Kán beszámolóját és mozzanatait.
- Úgy gondoltam, hogy nem létezhet falu egy ilyen eldugott, titkos szigeten, nem hogy egy város! Kik lakják? Mennyien élnek itt? - Kérdezte miközben lehorgonyozta a csónakot.
- Beszéljek a küldetésről? Rendben van. Mint mondtam ez egy veszélyes expedíció, ami hatalmas kockázattal, ugyanakkor hatalmas jutalommal is jár. A küldetésed az lesz, hogy megvédj míg dolgozom. Hogy mitől? Abban még nem vagyok biztos... Tudod, hozzám került néhány elfeledett tekercs és irat, ami az ó időkben készülhettek. A Tűz népe, és a Föld királysága előtt készültek, még az első avatár korában. Egy hatalmas erőről szólnak a feljegyzések, ami falvak, városok, sőt! Egész hadseregek elpusztítására képes! Ez a valami itt található a szigeten, ebben biztos vagyok... A sziget történelmében rengeteg gyanús feljegyzés született csatákról és különböző katonai akciókról. Az összes ilyen feljegyzés teljesen értelmetlen és zavaros, hiszen nem is említenek meg egyetlen célpontot sem. Viszont mindenki akit bevetettek, meghalt... Nem akarok hirtelen következtetést levonni, hogy mit is keresünk pontosan, de az biztos, hogy még mindig itt van és halálos... -
Mondta, majd elhallgatott egy pár másodpercre.
- De ne aggódj, fel vagyok készülve! Először is keressünk még embereket, készüljünk fel és keressünk ősi romokat, vagy valamit, ami nyomra vezethet... -

Kazuki és Tora sétáltak az erdőben. Percekig csend volt, amikor a szellem megszólalt.
- Kazu... Ugye tudod, hogy ez most nagyon fontos... Ha nem találjuk meg a baj forrását, akkor minden oda... Tudom, hogy miattam jöttünk el erre a szigetre és miattam van ez az egész, de értsd meg! Ha mi nem teszünk valamit, akkor... Várj... Hallod te is? A part felől érzek valamit! Kövess! -
Mondta zaklatottan Tora majd előre szalad. Illetve repült.

Eközben Walter és Kán kikötötték a csónakot és elindultak a város felé. Úton voltak, miközben a küldetés részleteit beszélték, de akkor megpillantottak valamit. Illetve valakit. Egy alak volt az. A homokban feküdt, arccal a homokban. Ahogy Walt közelebb sietett a parthoz, megragadta és felfordította. Egy lány volt az, akit Ikarinak hívtak. Haja kócos volt, ruhája érdekes. A fiatal nő lassan kinyitotta a szemét és két alakot látott. Egy izmos, marcona figurát tetoválásokkal és egy soványka kócos ipsét. A vékony férfi szólalt meg először.
- Meg... Ne... Mozdulj! -
Mondta szépen lassan tagolva.
- Egy elképesztően ritka medúzafaj egyik családtagja választotta pihenőhelyül a jobb térdedet! -
Ezzel levette az állatkát az éppen ébredező tűzidomárról és eltette egy kis üvegcsébe a pirinyó medúzát.
- Még jó, hogy nem sérült meg! Úgy nem lehetne semmire se használni... Mellesleg üdvözletem! A nevem Dr. Walter Rabidus, hivatásos tudós és kutató! Ő pedig itt mellettem Kán, a hűséges társam és védelmezőm. Mellesleg... -
Mondta kicsit bizonytalanul, majd közelebb hajolt, hogy a fülébe suttogjon.
- Nem tudom, hogy tisztában vagy vele, de úgy néz ki, hogy hajótörést szenvedtél... -
Mondta, de ekkor hirtelen felugrott.
- Kán! Valami van a bokorban! Egy szörnyeteg! Erre tart! -
Kiáltotta kétségbeesetten, de szörnyeteg helyett csak Tora volt, egy barátságosan kinéző szellem. Körülbelül 50 centi magas, két lábon álló humanoid macska szerű lény, zöld bundával, fehér mintákkal és lila szemekkel. Pár másodperccel később megjelent egy magas, izmos, hosszú fekete hajú férfi is, ugyan abból az irányból. Ő volt Arizikazuki. Walter elég gyorsan felmérte, hogy nincs mitől félnie, ezért megigazította nyakkendőjét, megköszörülte a torkát, valamint kihúzta magát.
- És ti meg kik vagytok, ha szabad kérdeznem? -

Hello, a nevem Jockey Ewing és ő az emberem, Bobi. -mondta Tora.
Kazuki meglepetten pillantott a vigyorgó szellemre. - Na jó. A nevem Tora és ő itt Kazuki.
A fiú jelelni kezdett, mire Tora elkezdte fordítani a többi ember számára érthetetlen kézmozdulatokat.
- Kazuki azt szeretné tőletek tudni, hogy kik vagytok, hogyan kerültetek ide, miért vagytok itt és a legfontosabb, van-e nálatok süti? Na jó, az utolsót csak én szeretném tudni. -mondta Tora.
Mindeközben Kazuki végig mérte az előtte álló két férfit és a földről épp feltápászkodó nőt. A két férfiról le lehetett olvasni, hogy egy hosszú, unalmas és kényelmetlen utazás végén tartanak. Gyorsan felmérte a helyzetet és megállapította, hogy erőnlétileg csak az idomár férfi vehetné fel vele a harcot, viszont vigyázni kell, mert egy idomár párbajban nem mindig az erőnlét számít, hanem az ügyesség.
A vékonyabb férfira nézve nem tudta meg állapítani, hogy veszélyes-e. Bár a sikoltozása inkább egy kislányt juttatott eszébe, mint egy harcedzett férfit. A nőt megfigyelve egyértelművé vált számára, hogy egy tapasztalt idomárral állhat szemben, hiszen harci sérülést vélt felfedezni a testén.
Egyértelműen el akarja kerülni a harcot, viszont már ösztönösen a saját és Tora védelmére készült fel. Mindezt egy barátságos mosollyal leplezte.

Hangok. Beszéd. Valaki beszél. Kettő. Ketten vannak. Beszélgetnek. Felkiáltás. Közelgő léptek zaja. Érintés a vállon. Átfordulok a hátamra, bár egy izmomat sem mozdítom. Lassan kinyitom a szemem. Éles fény. Fájdalom. Két arc. Két férfi fölém hajol. Az egyik nagyon lassan mond valamit. Majd a lábam felé nyúl. Meg akarom állítani, de nem vagyok elég gyors. Furcsa érzés a térdemen. A jobbon. Majd egy medúza van a kezében. Beleteszi egy kis üvegcsébe. Továbbra is hozzám magyaráz, de nem jut el hozzám semmi. Csak zúgást hallok. A jobb fülem egyébként is süket. Remélem, hogy a balnak semmi baja. Mintha csak le akarná tesztelni a gondolatomat, a férfi, akinek eddig be nem állt a szája, közel hajol hozzám és a bal fülembe suttogja:
- Nem tudom, hogy tisztában vagy vele, de úgy néz ki, hogy hajótörést szenvedtél... - ekkor felpattan és a bokrok felé mutogatva kiabál, de nem figyelek rá. Hajótörést? Én? Miko... És megrohannak az emlékek:
"Egy kis hajóval igyekszem eljutni Köztársaságvárosba. Szigetről szigetre utazom, hogy mindig friss élelmet tudjak magamhoz venni. Ám viharba kerülök. Nem bírok vele, nem vagyok tapasztalt hajós. A hajóm felborul. A hullámokkal küzdök. Nem bírok a felszínen maradni. Minden elsötétül. Elájulok."
Tényleg hajótörést szenvedtem. Végignézek magamon. A ruhám szinte lóg rajtam. A hosszú-ujjú felsőm egyik ujja félig, a másik teljesen le van szakadva, láthatóvá téve a sérüléseimet. Felismerés. Gyorsan a fejemhez kapok és a csutakos hajamat átcsapom a jobb halántékomra, hogy fedje a sérülésem. Éles fájdalom nyilal a testembe, felszisszenek, de nem veszik észre, a bokorral foglalkoznak. A bokor. A vékony férfi valami szörnyről magyaráz. Össze kell szednem magam. Egy kis pofon az arcra és máris kezd kitisztulni a fejem. 
Ekkor egy furcsa szellem lép ki a bokrok közül és egy férfi követi. Jockey Ewing és Bobi? Most utalni akart valamire? Nem értem. Miközben a szellem bemutatta magukat és a férfi valami furcsa kézjel-rendszerrel beszélt, amit a Tora nevű szellem fordított, lassan feltápászkodtam. Mindenem sajog, a tüdőm pedig ég. Köhögés rázza meg a testem, amibe így újra fájdalom nyilal. Jókora mennyiségű tengervizet köhögök fel. Össze kell szednem magam, ennél túléltem már nagyobb fájdalmat is, amikor.. Szóval akkor. Körbenézek. A sziget szép, de nem ez a lényeg. Először azt a két férfit mérem végig, akik rámtaláltak. A véknyabb, mintha azt mondta volna, hogy tudós, valami Valentine vagy ki. Bár annak is tűnik. A másik férfi elég mogorvának tűnik. Az ő neve nem ugrik be. Viszont az egész teste tele van tetoválásokkal és.. KRISTÁLYOKKAL! Ilyet még nem láttam. Lenyűgöző. Földidomár, az már biztos, az állásából látszik, hogy elég sokmindent megélt már és nem kíváncsi újabb meglepetésekre. Ők nem fognak bántani. Ha akartak volna, már megtették volna.
És mi van Kazukival és Torával. A szellem jópofa, de a férfi hiába rejtőzik mosoly mögé és próbál a lehető leglazábbnak tűnni, annyi edzéssel töltött év után pontosan látom, ki készül idomításra. Bár lehet, csak ő sem bízik bennünk, jól is teszi, és azért áll készen, hogy magát védhesse. Tudja fene. Nekem most semmi kedvem harcolni.
- ... van-e nálatok süti? ... - Ekkor kordul a gyomrom. Rettentő éhes vagyok.
- Mi lenne, ha keresnénk élelmet és leülnénk enni, azalatt pedig nyugodtan megismerkedhetünk. - tettem fel az ajánlatot, majd figyeltem a reakciókat.

Walter hunyorogva leste a szellem poénkodását, de nem nagyon hatotta meg. Mikor Kazuki mutogatni kezdett, villámcsapásként döbbent rá a tudós, hogy a fiú bizony néma.
- Értem... Még jó, hogy ijonc koromban tanulmányoztam a jelnyelvet! Nincs olyan tudás, ami ne fizetődne ki egyszer valamikor! De bocsássátok meg modortalanságom, a nevem Dr. Walter Rabidus. Egy szuper titkos kutatást végzünk itt a szigeten, amiről elég, ha ennyit tudtok. Legalábbis még... -
Mondta majd kacsintott egy kínosan nagyot, eltúlzott gesztikulációval.
- Sütemény? A nagyi sütött nekem egy kis piskótát az útra, de már az út első napján elfogyott. -
Ekkor Kazuki mellé állt és halkan folytatta a társalgást.
- Viszont ha szabad megjegyeznem, elég különös társaság vagytok így... Ha nem bánnád, majd elvégeznék pár ááááártalmatlan kísérletet a barátodon. Persze csak ha nem bánod... -
Ekkor hallatszódott, hogy a lány megszólalt, aki eddig a földön feküdt.
- Már elnézést, de még a nevedet sem tudjuk! Lehet, hogy egy kém vagy, aki keresztbe akar tenni a hatalmas és szuper titkos kutatásomnak! Biztos mérgezett kuglófot akarsz velünk etetni, hogy elbukjunk! Köszönöm, de nem élnék a lehetőséggel! Egyszer már bőven elég volt mérgezett kuglófot kóstolni... Pedig még a sima kuglófot se szeretem! Hű segédem! A táskámat, ha kérhetem! -
Kiáltott, majd kivette Kán kezéből a hatalmas táskát, felnyitotta és kikapott belőle egy jó nagy zacskót.
- Tessék! Pusztán azért kapjátok most ezt az ételt, mert Miss Lengénöltözködő-kisasszony meg akar minket mérgezni valami étellel! Ami lehet kuglóf is... Azért ne zárjuk ki! -
A zacskóból kivett öt gondosan felszeletelt szendvicset, melyeknek le volt vágva a héja és szétosztogatta azokat.
- Még egy ellenséges kém is megérdemelhet néha egy szenyát. Azért nem vagyunk mi barbárok! -
Szólt mosolyogva, majd mindent elpakolt a helyére és visszanyomta Kán kezébe a bőröndöt.
- Nagyon köszönöm a segítséget hűséges jobbkezem! Meglátod, mi még sokra fogjuk vinni! De elég legyen a teketóriából! Indulás! Még annyi dolgunk van! Útközben majd fecseghettek, ha kedvetek tartja... -
Mondta kicsit lenézően majd ismét Kazuki mellé állt és finoman megütögette a vállát.
- Nah látod barátom? Ezt szeretem én benned! Semmi mellébeszélés és felesleges locsogás! Csak így tovább! -

Kazuki kényelmetlenül érezte magát, egyrészt azért, mert bárki túlzott kíváncsiságához nem igazán volt hozzászokva , pláne nem Waltéhoz. Illetve milyen kérdés az, hogy kísérletezhet e Torával? A szellemnek sem tetszett az ötlet amit azzal jelölt, hogy elbujt az idomár mögé és fennhangon kijelentette, hogy: Kazuki sosem hagyná, hogy kísérletezzenek a legjobb barátján! Majd kinyújtotta a nyelvét.
Ahogy megérkeztek Kán úti céljához még feszültebb lett mert nem szívleli a bordélyházakat.
Sőt, undorodott attól a gondolattól is, hogy egy ilyen helyen van. Bevallása szerint csak kétféle ember dolgozik ilyen helyen. Vannak azok akik bele kényszerültek ebbe nyomorúságos sorsba és nincs választási lehetőségük. Ettől a gondolattól egyenesen rosszul lett és sajnálta ezeket az embereket. Illetve vannak azok az emberek, akik tudnának mégsem tesznek semmit a nyomorúságos életük ellen, mert túl lusták, gyengék és könnyebb maguknak bemagyarázni, hogy “semmi gond nincs az életükkel, jó ez így”. Az utóbbi embereket csak megvetni tudta és gyűlölte őket a gyengeségük miatt. Legalábbis Kazuki így gondolkodott.
- Szóval azt szeretnéd tudni, hogy miért vagyunk itt? - kérdezte Tora. - Megmondom, ha adsz sütit!
Kazuki elkezdett jelelni,  ám Tora lefogja Kazuki kezeit és kifakad
- Ne mond el Waltnak!
Kazuki ránézett Torára, mivel nem értette, mire ez a nagy titkolózás.
A fiú úgy gondolta, hogy még segítségükre is lehetne Kán, hisz ismeri a szigetet.
- Na jól van elmondom. - kezdett bele Tora. - Valójában azért vagyunk itt, mert az ösztöneim azt súgták, hogy valami rettentő veszélyes dolog fog történni a szigeten. Valami egyértelműen nincs rendben! Most hogy válaszoltam itt az ideje, hogy ti válaszoljatok az én kérdéseimre! Szeretném megtudni, hogy mi történt a tűzidomárral, és miért vannak kristályok a férfi kezében?
Kazuki örült Tora kérdéseinek, mert legszívesebben ő is feltette volna ezeket a kérdéseket.
A földidomár megvárta a választ majd pénzt adott Torának és ismét jelelt.
Kazuki őszintén remélte, hogy Tora ragaszkodni fog ahhoz, hogy ő is menjen vele, mert így legalább elszabadult volna erről az átkozott helyről.
- Tényleg? Akkor nemsokára találkozunk! - mondta Tora lelkesen és elrohant.
Tora hátrahagyta társát. Kazuki megpróbálta elterelni figyelmét arról a tényről, hogy egy bordélyházban vannak. Ezek közé tartozott az, hogy megpróbált magától rájönni, hogy pontosan milyen kristályok feszítenek Kán testében, illetve azon tűnődött, hogy miért ilyen kíváncsi Walter, és hogy nem kéne-e orvosi ellátás a lánynak.
De ezek a próbálkozások kudarcba süllyedtek, mivel mindannyiszor kizökkentette a zaj a gondolkodásból és emlékeztette őt a helyszínre, így folyamatosan ideges és feszült volt.

Rém furcsa teremtés ez a Walter. Kémnek néz, amiért hajótörést szenvedtem? Milyen mérgezett kuglóf? Nem is szeretem a kuglófot. MISS LENGÉN-ÖLTÖZKÖDŐ KISASSZONY??? Mit képzel ez magáról? Mindjárt felgyújtom azzal a… Oh! Egy szendvics?
- Még egy ellenséges kém is megérdemelhet néha egy szenyát. Azért nem vagyunk mi barbárok! - mondta nekem Walter. Egy biztos, ez a fickó nem teljesen komplett. Ez nevezi magát tudósnak? Bár igaz, a zsenit csak egy hajszál választja el az őrülttől. De kaptam tőle szendvicset. Lehet, hogy kémnek néz és nem igazán erőssége a modor, azért nem akar ő rosszat. Mégsem pörkölöm meg. Meg aztán lehet, hogy Kánnak is lenne hozzá egy-két szava. Ahogy elnézem nem puszipajtások, de nem véletlenül vannak ezek együtt.
Egyszer csak Kazukiba markolva és sutyorogva elindult a sziget belseje felé. Kán követte őket, majd átvette a vezetést, mutatva a többieknek az utat. Lenéztem a szendvicsre, majd a partra. Hirtelen megpillantottam egy kis erszényt a parton. Gyorsan az övemhez kaptam , ami már nem volt meg. Az az én erszényem. Gyorsan felkaptam a kis bőrtasakot, gyorsabban, mint kellett volna. Túl könnyű volt. Persze, mert kihasadt. Ezt nem hiszem, azt gondolom, hogy nem vesztek el mindent ebben a nyavajás hajótörésben, erre tessék. Ahogy dühömben földhöz csaptam fura hangot hallatott, amikor egy kisebb sziklához csapódott a parton. Lenyúltam és egy érmét találtam benne. Ez is több mint a semmi. És most merre tovább?
Nem igazán tudtam, hogy hol vagyok, de ezek, akik rám bukkantak, láthatóan igen. Nem lenne rossz ötlet velük tartani, talán segíthetnének eljutni Köztársaságvárosba. El is indultam utánuk, közben a szendvicset majszoltam. Nem beszéltem, inkább csak őket hallgattam. Kán csendes volt, Kazuki is bár nem tudom, mit várok egy némától. Tora sem beszélt valami sokat. Egész aranyos volt, ahogy Kazuki vállán pihent és próbált minél távolabb helyezkedni a vele való kísérleti lehetőségeket ecsetelő tudóstól. Waltnak meg be nem állt szája szinte egész úton.
Pár perc séta után megláttam egy közel 15 méter magas falat. Walter szerint egy város az. amit ezzel a fallal vettek körbe, hogy megvédjék. Kán a csomagjukat letéve a kapuhoz sietett és egy sárga-vörös ruhát viselő kapuőrrel beszélt. Megálltam a csomag és a férfiak mellett, de nem igazán foglalkoztam velük. Figyelmemet lekötötte a fal, a tornyok, a tűz és a várost körülvevő erdő.
Kán intésére felocsúdtam és a többieket követve beléptem a kapun. A város gyönyörű volt, már a maga furcsa mivoltában. Még sosem láttam ilyen épületeket. Aztán az egész borzalmassá vált. Az utcák labirintus szerűen kapcsolódtak egymáshoz, ami nem igazán segített az előtörni készülő pánikroham lekűzdésében. Szerencsére nem voltak sokan az utcán, különben már lehet, eszem vesztettem volna. Próbáltam valamivel lekötni a figyelmem, így a kereskedők portékáit kezdtem el nézegetni, ügyelve, nehogy lemaradjak a többiektől. Egy ketrecekkel körülvett bódénál kicsit tovább is maradtam, megcsodálni a különféle állatokat. Egy csomó, számomra egzotikusnak számító állat volt ott, mint például a mosóteknős, szárnyasmalac, vidratyúk, agancsos-medve vagy a kutyaligátor. Még soha életemben nem láttam kolibri-egeret! Lenyűgöző jószág: kis szürke bundája volt, de a szárnyai a zöld szinte minden árnyalatában ékeskedett. De az igazi csodát egy a lábamnál lévő kis ketrecben találtam meg. A ketrecben egy kis fehér menyét feküdt, testének különböző pontjaiból (de főleg a hátából) vörös kristályok álltak ki. Ezek a kristályok folyamatosan villogtak. Fájdalmasan fújtatott, miközben lassan lehajoltam hozzá. Bizalmatlanul hátrált el a ketrec hátsó végébe.
- Én a helyedben nem piszkálnám! - szólt hozzám egy idős nő, aki vélhetően ezekkel az állatokkal kereskedett. - Pár hete találtam rá az erdőben. Nem tudom kik tehették vele, de kész csoda, hogy túlélte. Ám azóta nem hagyja senkinek, hogy a közelébe menjen, azonnal harap. Szegénynek fájdalmai vannak a kövek miatt. - a nő figyelmeztetésére fittyet hányva a menyét felé nyújtottam a kezem. Úgy éreztem, meg kell tennem. A menyét egyre vadabb lett, de nem ijedtem meg, nem féltem tőle.
- Meg fog harapni! - szólt rám a nő.
- Nem baj. - válaszoltam. A kezem pont a pofája előtt állítottam meg és nem húztam el, hiába fújtatott.
- Én nem foglak bántani. - szóltam hozzá. Ekkor elkezdte szaglászni a kezemet, majd egyenesen rám nézett, bele a szemembe. Újra a kezem felé fordult, ismét megszagolta azt és a nő legnagyobb meglepetésére megnyalta.
- Még ilyet... - hitetlenkedett a nő, miközben a menyét a kezemhez dörgölőzött. Kinyitottam a ketrec ajtaját és kivettem belőle a kis jószágot. A karomon pihentettem és figyeltem, ahogy a kristályok villogása lelassult és pulzálásba vált. Ahogy néztem azokat a fekete kis gomb-szemeket teljesen megnyugodtam. Már nem éreztem jelét a roham közeledtének.
- Ti aztán jól egymásra találtatok. Akkor megveszed? - kérdezte a nő.
- Hát ő… Nem igazán van pénzem. Csak ez az egy érme. - nyújtottam felé a maradék érmémet, tudván, hogy közel sem érhet sokat itt. A nő figyelmesen végigmért, alaposan megnézve a szakadt szakadt ruhámat, ezután elgondolkodva nézte a tenyeremen pihenő fizetőeszközt, majd mint egy villám kikapta belőle.
- Másnak úgysem tudnám eladni. Vigyed! -fordult vissza standhoz, faképnél hagyva új barátommal.
- Szia! Én Ikari vagyok. - mutatkoztam be. - Gondolom te nem tudod elárulni a neved vagy lehet, hogy még nincs is? Akkor legyél mondjuk… - gyorsan lecsekkoltam, hogy fiúval vagy lánnyal van-e dolgom - Moha!
Gyorsan szétnéztem, hogy hol vannak a többiek. Még éppen láttam őket, így gyorsan utánuk szaladtam, miközben Moha a vállamba kapaszkodott. Egy bordélyház előtt értem utol őket és legnagyobb meglepetésemre be is mentünk. Alapvetően nem mentem volna be, félve a pánikrohamtól, de kíváncsi voltam, hogy újdonsült barátom mennyire képes megtartani lelki nyugalmamat. Beléptem.
Az épület belülről igen sötét volt. A plafont kristály csillárok díszítették és vörös függönyök lógtak mindenhonnan. Az épület közepén egy nagy kerek bárpult, mely mögött 3 lengén öltözött hölgy törölgette az előző este maradványait. Az asztalokon nagy vasszerkezetek melyekből lustán füstkarikák ködösítették a látást. Nem volt sok ember ben. Az a pár aki bent volt, pedig valamely asztal mellet élvezte a bódító füst hatását. Kán egyenesen a pulthoz ment. Az egyik kurtizán kedves mosollyal nyomott elé egy pohár sötétzöld italt, majd beszéltek pár szót. Úgy tűnt ismerik egymást.
Nem volt kellemes érzés egy ilyen helyen lenni, olyan közönséges volt. Szűzként itt állni olyan érzés, mintha mindjárt lángra akarna kapni a testem. Vagy én akarnám felgyújtani a helyet. Ebben a szakadt ruhában még a végén valaki azt hiszi, hogy én is itt dolgozom. Csak próbálkozzon meg valamelyik, az biztos, hogy lerobbantom a micsodáját.
A bordély hátsó részében, ahol még sötétebb volt, ültünk le egy nagy asztal köré, gondosan ügyelve arra, hogy a lehető legközelebb üljek a bejárathoz. Már csak a miheztartás végett. Bár eddig sikeresen megúsztam, hogy előtörjön egy rohan, ha lehet, inkább nem kísérteném a sorsot. Pár perc múlva, egy másik örömlány hozott egy tálcát mindenféle étellel megrakva. levettem róla pár darabka húst és Mohával megosztva elfalatozgattam.
Kán lemondóan intézett hozzám egy-két szót, majd Kazukihoz fordult, megkérdezte, hogy miért vannak itt. Kazuki készségesen jeleni kezdett, ám Tora gyorsan közbeavatkozott. Valószínűleg nem akarta megosztani velünk az úticéljukat. Végül egy kis néma kommunikácót követve beadta a derekát és elmondta, hogy valami rossz dolog fog történni a szigeten. Szuper, mintha még nem történt volna velem elég rossz, most ez is.
- Szeretném megtudni, hogy mi történt a tűzidomárral, és miért vannak kristályok a férfi kezében? - kérdezte Tora s ekkor döbbentem rá, hogy én még nem is nagyon beszéltem velük, csak úgy követtem őket, mintha lenne rá bármi okom.
- Jut eszembe, én még be sem mutatkoztam. A nevem… Rage. Tűzidomár vagyok, a Tűz Királyságából. Köztársaságvárosba akartam eljutni, de hajótörést szenvedtem és itt lyukadtam ki.
- Miért akarsz Köztársaságvárosba jutni? - tette fel Tora az újabb kérdést.
- Mert… A szüleim meghaltak és fájt volna ott maradni. Szeretnék egy új életet kezdeni és ott van rá a legtöbb lehetőségem. - miután megkapták a választ, Tora és Kazuki Kán felé fordult, várva, hogy ő is válaszoljon a felé írányzott kérdésre, de ő csak egy rosszalló pillantást vetett rájuk, majd Walt felé fordult.
-Miután kicsit össze kapjuk magunkat itt, meglátogatunk egy helyi idomár rendet, a könyvtárukban lehet találunk valami hasznosat. Kis szerencsével még pár embert is találunk aki segít.
Eközben Kazuki pénzt adott Torának és jelelt neki valamit, amit nyilván nem értettem, majd a kis szellem boldogan elszaladt, Kazuki pedig kicsit megtörve nézett utána. Láttam rajta, hogy elég nehezére esik nyugton ülni. Talán ő sem feltétlen örült, hogy pont egy bordélyházban kell várakozni. Ekkor támadt egy ötletem. Mohát letettem az asztalra és beszélni kezdtem Kazukihoz:
- Gondolom, nem sokszor jártál ilyesmi helyeken. Én sem, és nem is igazán örülök neki, hogy most itt vagyok, de látom rajtad, hogy te is szívesebben lennél most odakint. Nézd, ő itt Moha. Nemrég találkoztam vele, de úgy tapasztaltam, hogy képes megnyugtatni az elmét. Legalábbis, az enyémet képes. Hátha neked is segít túltenni magad ezen a helyzeten. - mosolyodtam el.